Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Háttal feloldozás

Tudja valaki milyen ital dukál árulás, besúgás és gerinctelenség feledésére? Én nem igazán. Talán pálinka? Kevert? Fröccs? Kőbányai? Vagy révbe érvén Chivas Regal? Nagy Csótány Ferenc ismeri a titkot, mert elmondása szerint megitták, amit ilyenkor kell, és most már nincs akadálya annak, hogy egy színpadra álljanak Vikidál Dalos Gyulával a rendszerváltást ünnepelni, s egyben hamis szobrot faragni Orbánnak. Azért ehhez pofa és gyomor kell.

Újszülöttek számára: Vikidál Gyula 1981 és 1986 között Dalos fedőnéven volt pártállami besúgó, erre ittak feledésig a Csótánnyal, így hárult el minden akadály a holnapi koncert elől, aminek mit ád Isten és a NER, “Szabadság” a neve. A Csótány a házigazdája, és azért ez így elég mókás, de milyen más is lehetne, ha ódzkodunk a siralmas jelzőtől meg a röhejestől is. Én nem tudom, ki hogyan van ezzel, de léteznek el nem évülő bűnök. Gerébnek sem bocsátottak meg soha.

Sőt, ha belegondolunk, a NER kompatibilis manusok, akik esetleg olvasnak még Pál utcaiakat – nem sok lehet, de tegyük fel -, szívük mélyén úgy vannak vele, Gerébnek el kell pusztulnia. Ezzel szemben az ő kommunistájuk jó kommunista, a pártrovatvezető most harcos, komcsizó újságíró, az ifjú gárdista nemzeti érzelmű főszerkesztő, a besúgó pedig prédikátor. Végzetesen összekeveredtek itt a dolgok, s hovatovább már csak az ocsú maradt.

Egyébként ez a Vikidál Dalos azért is különösen delikát manus, mert már 1990-ben a Fidesz csapatában futballozott Orbán jobbján. Tudom, mert ellenem játszottak. Az ismeretség lehet, megvolt a III/III-as ügyosztályról, ahogyan egymás mellett álltak sorban egyetlenünkkel a jelentésükkel. Vikidálról kiderült, most vedelhet miatta a Csótánnyal, Orbánból miniszterügynök lett, és a pártja nem engedi, hogy megtudható legyen róla az, ami. Minden papírt elzártak ugyanis.

Lehet, már le is darálták. Így, ilyen munícióval örüljünk a holnapi “Szabadság” koncertnek a kerítések mögött. Látva, hogy a cezúra elmaradt, és talán ennek köszönhetően is vagyunk ugyanott, mint harminc évvel ezelőtt. Semmi nem változott, csak öregebbek lettünk és a fülünk lekonyul amellett, hogy méteres szőrszálak nőnek belőle. Összefoglalva: szarrá ment az életünk, a gyerekeinké is, az unokáinkét pedig épp most rohasztják el.

A pártállami besúgó feredőzik a dicsben a színpadon, élteti a hasonszőrű miniszterelnökét. Így jár az, aki nem néz szembe a múltjával, a kollektív tudatalattijában pedig ott fortyog a gőgös nacionalizmus a fasizmussal, nácizmussal elegyest kommunizmussal fűszerezve, és ilyen szar jön össze belőle, mint a NER. És az eszméket feledve nézzük, mi materializálódik belőle, mit mutat a mellékelt fénykép.

Egy padsort mutat Velencén. A tó partján ott sárgállik a kurva sok műanyag ülő alkalmatosság háttal a víznek, hogy az elpihenő embert ne zaklassa fel a tó, a rajta zajló élet, siklások és sikkantások, pancsolások és fulladások. Ehelyett a part kihalt pusztaságát ajánlja fel szemlélődésre, amit rendezett sorban lehet abszolválni, katonásan, egy ütemre, gondolatok és ingerek nélkül, amik ártalmasak az egészségre, ahogyan a túlzott agyi tevékenység is.

Elmerenghetünk azon, mit akart mondani a költő, amikor ezt megálmodta. Talán a bús, magyar sorsot akarta mondani a költő, ahogyan a pöttyös seggű organizmusok ott rohadnak meg a padon. Bármi történhet a tavon, ők meredten bámulják a kiégett füvet maguk előtt a térkövekkel. Mindeközben eltelik a nyamvadt életük, és holtan fordulnak le az anyaföldre, még csak ki sem kell végezni őket, mint Josef K.-t, akinek szintén az volt a bűne, hogy nem kérdezett.

Kevés találóbb szimbólum született, mint ez a széksor, ha alkotója nem erre gondolt, akkor is. Mert a költő, aki megálmodta a csodát, csak a közbeszerzésre koncentrált, mindeközben a rongy emberek fürödnek a fényben, a jómunkásemberek élete pedig elfolyik, mintha soha nem is lett volna. Bálint György – akiről újságíróiskolát neveztek el valaha, s nem tudom, ez megvan-e még, mert szükség már nincs rá – azt tanította a világ összes slapajának, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk.

Milyen igaz. Viszont arra nem okítják a slapajt, mi van akkor, ha ezzel szemben folyamatosan az ő arcába köpnek. Bálint György is munkaszolgálatban halt meg nagy szelídségében, miközben korának Csótányai és Dalosai – mint ezek is – bokát csattogtatva, igenis kegyelmes úr, ilyenek, élik/élték vidáman a nyamvadt és elvtelen, gerinctelen életüket. Ez okozza, hogy egyre nehezebben tartom magam tanár úr bölcs útmutatásaihoz, mert lám, ő is mire ment vele. Körben forgunk a trágyában száz éve.

Gáspár

József Attila óta tudjuk, a gyerek alkalmasint arról álmodik, hogy tűzoltó lesz vagy katona. Esetleg vadakat terelő juhász. Mondjuk, mostanság tűzoltóságról nem tudom, hány kis rövid gatyás ábrándozik, őket szívatja a rendszer rendesen. A juhászokat pedig osztrák nyugdíjasok ütik el váratlanul, s amióta Németh Szilárd nagy nyilvánosság előtt lövöldözött, a jó érzésű embereknek elment a kedve a puskapor szagától is. Óvodások azonban nem olvasnak ellenzéki sajtóterméket, 888.hu-t is alig, Prostisrácokat meg egyáltalán.

Megadólag lássuk be tehát, ábrándozni még lehet, akármelyik kis hugyos gondolhatja azt a műanyag dömperén ücsörögve, ha nagy lesz, katona lesz. De nem ám pacalt kevergető görög-római kultúrás, kopasz, dagadt félisten, hanem minimum Rambo, vagy nem tudom, ki a legfrissebb gyilkoló idol. Orbán Gáspár viszont már huszonhét éves, kész férfi, legalábbis jogilag, egyébként nem tudom. De mégsem kantáros nadrágos, fölnyírt hajú organizmus, akinek kifli a jele, és mégis most világosodott meg arról, hogy szép élet, víg élet, katonaélet, s az lett.

Mert az lett. Elvégezte a Magyar Honvédség 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár kiképző századának kiképző tanfolyamát, esküt is tett, és az apukája is ott volt. Igaz, nem tartott beszédet, hogy nem szereti a kövér tábornokokat, hanem az árnyékban meghúzódva figyelte az aktust, hogy a gyerek odahagyta a hittérítést és szúrós tekintetű, ámde üres fejű robot lett. Végül is, nem sokban különbözik a kettő, de ez csak egyéni meglátás, mert sk. úgy rühellem a prófétákat, mint Jónás a prófétaságot, az egyenruhásokról nem is beszélve.

Tudom, hogy férfitársaim közül számosan vélekednek úgy, az nem is férfi, aki a haza védelmében nem súrolt fogkefével klozettot és hallgatta a kiképző őrmester ostoba és artikulálatlan ordítását, de nem vagyunk egy véleményen, se egyformának nem teremtett az Úr. És nem is a katonaság értelmetlen voltáról akarnék most értekezni, pedig lenne mit, hanem csak nézem ezt a Gáspár gyereket. Nem bírálom, mint sokan. Nem fröcsögök rá, mint számosan, és nem szánakozom rajta és fölötte, mint szintén rengetegen, csak nézegetem. Mint ahogyan Micimackó csak van az ő nagy bölcsességében.

Gáspár is, mint ahogyan az apukája, futballistának készült. Hogy volt-e hozzá gusztusa vagy nadrágszíjjal terelték a labdához, sohase tudjuk meg. Aztán Afrikában terjesztette a futball igéjét – és ez nem vicc -, ahonnan az apukája magánhadserege, úgymint TEK menekítette ki. Ezután vezérszurkolásban lelte meg élete értelmét, tehát pompomlány lett, aztán egyházalapító, most pediglen katona. Sajátos életút, de volt kitől ellesnie az elvtelenséget. Innentől vagy tábori lelkész lesz, vagy a birodalom hadügyminisztere, ha a papa is úgy akarja. (Vagy semmise lesz.)

Ez a modell, amit Gáspár itt befut nekünk, a dzsentri fiatalembereké, akiket megül a fölöslegesség érzése. Romantikus regényekben az ilyen hősök búcsúlevelet írnak, majd szíven lövik magukat, Móricznál muri közben részegen fölgyújtják a tanyát. De az egész históriában nem is ez a Gáspár gyerek az érdekes, hanem immár a família, a család, amely ül az ország torkán papástól, mamástól, nővérestől és nagypapástól együtt, hogy róluk így egyben, de mindegyikről külön-külön is köteteket lehetne írni, vagy egy új Emberi színjátékot, bemutatva a NER züllött világát.

A Balzacok kora viszont már lejárt, az irodalomé is lassan a végéhez közeledik. És bármi furcsa is, a Gáspár gyerek élete az országét tükrözi, a kitörési pontokat, a futball, az egyház és a hadsereg kétes dicsőségét és világát. Ez a sors modellezi is, ami a kedves papa szíve vágya, s ahogyan a Gáspár gyerek szúrós szemmel szorongatja a géperejű csúzlit, abban benne van a bús, magyar sors. Nem őt kell sajnálni tehát, se nem megvetni, hanem magunkat, mert mi ültettük a saját fejünkre ezt a bagázst. Ez a kölök nem oszt, nem szoroz. Csak egy mementó.

Életünk a feudalizmusban

A tekintetes országgyűlés megkezdte a lex-Czeglédy tárgyalását, amelyen a fideszes fiúk nagy lihegve vettek részt, az otthonápolási díj emelése ellenben nem érdekelte őket egyáltalán. Ebből is látszik, mik a prioritások, mely ügyek fontosak a hatalomnak, s melyek nem. A bebörtönzés-bosszúállás inkább, mint az elesettek gyámolítása, de háborúban így is kell ennek lenni, mert tartósan beteg emberek nem tudják védeni a határt. Ez itt nem Athén, hanem Spárta, Orbán már vödrönként összehordta a Tajgetoszát, momentán azt nézegetik, kit hajigáljanak a mélybe le. Czeglédyt mindenképp akarják, de nagyon.

Van ez a Halász Jánosuk nekik, a frakciójuk szóvivője, aki sok szép percet szerzett már nekünk, és ezúttal sincs ez másként. Most épp arról értekezett, meg kell akadályozni az ellenzéket, hogy a köztörvényes bűnözőket kimenekíthesse az igazságszolgáltatás elől. Erre a fölhorgadásra az adott okot, hogy Czeglédynek meghagyták a mentelmi jogát, amit a Fidesz elvenne. Megér nekik egy egész törvényt, buzognak is rajta, sertepertélnek, monyolnak, mert ezek ilyenek. Cinikusan és mellékesen lehetne egy lex-Polt is, mert főügyész elvtárs meg tömegével menekíti ki a csürhe köztörvényes tagjait az igazságszolgáltatás elől.

Azon most ne ábrándoljunk, hogy voltaképp senki nem köztörvényes addig, míg a bíróság azt nem mondja rá, hogy bűnös. A különbség az a fideszesek és a halandók közt, hogy például én bármikor lehetek rabláncon. Elég, ha rosszul áll a szám, és nem tetszik a pofám a kedves vezetőnek, míg ellenben bármely fideszes lophat, csalhat, hazudhat mindaddig, amíg ilyen aljas, mint például ez a Halász is. Viszont ha a lojalitása csak egy kicsit is megkérdőjelezhető vagy saját erőből nagyobbra nő, mint az a központi bizottság számára kívánatos, abban az egy esetben kilőhető, lehúzható a klozetten, mert egyedül a kedves vezető döntheti el, ki milyen helyet foglalhat el a sakktáblán.

Simonka György is valami ilyesmi bűnökbe eshetett, hogy ott fekszik az áldozati oltáron. Rá már törvény sem kell, mentelmi jogfosztottan várja a sorát. A birodalomban azonban olykor nehezen terjednek az információk, vagy a helyi félelmek nagyobbak az országosnál is, ez nem tudható. Mert ezt a Simonkát, kitüntették, miközben – a’la Halász – köztörvényes bűnöző, és azért ez már delikát dolog, olyan ugarosan stramm. A Dél-békési Többcélú Kistérségi Fejlesztési Társaság kitüntetését vehette át, amit a környékbeli polgármesterek egyhangúlag neki ítéltek meg. Ezen lehet röhögni és szörnyülködni is, de nem érdemes.

Azon azonban mindenképp megéri elgondolkozni, hogy a jelenség nem egyéb, mint a magyar, XXI. századi feudalizmus ékes bizonyítéka. Simonka György a helyi kiskirályságban élet és halál ura volt – ezek szerint még mindig az -, a helyi polgármesterek hozzá lojálisak, neki tettek hűségesküt. Orbán onnan messzire van, őt imádni lehet, de a polgármesterek nyamvadt élete Dél-Békésben Simonkától függ, s hiába rohad már félig a börtönben, őt tüntetik ki, neki adóznak, mert mit lehessen tudni. Ha majd új kiskirály jön, ő kapja a plecsnit. Elképesztő ez a szervilizmus, és megdöbbentő az a jogbizonytalanság, ami kies hazánkat jellemzi.

Olyan ad hoc a törvénykezés, az ítélkezés, amit az határoz meg, hogy a kedves vezetőnek milyen kedve van, vagy épp mi áll érdekében vagy mi nem. Ezt úgy nagyjából tudtuk eddig is, ami miatt ez az egész mégis megért egy dolgozatot, az a Dél-békési polgármesterek lelkivilága, amely ilyen nevetséges kitüntetésekben manifesztálódik. Lehetne ezt szerteragozni, ahogyan fölépül a hűbéri rendszer, de minek. Működik fentről lefelé, Orbántól elindulva és a közmunkásban véget érve, s ebben a képtelen világban két kimenetel van: beállsz a sorba vagy megdöglesz. Jellemes hulla leszel vagy jellemtelen kiskirály a szemétdombodon. Tessék választani, még a felvonulók is kérhetnek.

V mint valami

Pintér Sándor belügyes és sms-betyár tegnap egyszer csak megjelent a Hableánynál. Besuhant, bezúgott egy hajó orrában állva, akárha altengernagy fehér lovon, és kacska ujjaival mutatott valamit. Mint majd meglátjuk, sok minden lehet az a valami, ám mielőtt szemiotikailag alámerülnénk a hadonászás fölfejtésébe, elsőként azt a kérdést kell föltennünk, hogy mi az anyánk valagát mutogat egy belügyminiszter egy hajó orrában. Mért lobog a zsíros haja a menetszélben, miközben halottakat emelnek ki az orra előtt egy hajóroncsból és a roncsot magát, ami nem film, nem hősi vágta, hanem a letaglózó valóság maga.

Az elcsigázott és megrendült búvárok a parton ülnek, próbálnak magukhoz térni a sokkból, úgy általában megüli az egész közeget a gyász és kísérő jelenségei, ez meg belehajókázik a képbe. Megérkezik, mint valami győzelmes hadvezér vagy félszemű és féleszű kalóz, rajzfilmfigura netalán rémálom. Táj és érzelemidegen a manus, egy fölösleges paca, mert viselkedni ezek nem tudnak, gondolataik, szívük pedig sose volt. Mielőtt kiveséznénk, hogy mit hadonászik a belügyes, kérem, nézzék meg alaposan a mellékelt képet, fókuszáljanak a központi alak – úgymint Pintér et. – kezére, amelyet feje elé/fölé emel, megmutatva a nagyvilágnak és a kameráknak, hogy rögzüljön bennünk örök időkre.

Megvan? Köszönöm. Láthatjuk, hogy két ujját mutatja a napnak és a csillagoknak, így az első, ami fölmerül az emberen, hogy két korsó sört rendel a hajópincértől, esetleg két martinit felrázva, nem keverve, de olajbogyóval, vagy stílszerűbben két házifőzésű kisüstit demizsonból szervírozva. Ezt is gondolhatnánk, de nem gondoljuk. A lapok tegnap úgy háborodtak fel a képet tálalva, hogy Pintér belügyes “V” betűt formázva ujjaiból suhan be a tudósításokba, amely közkeletűleg – legalábbis Churchill és a második világháború óta – a győzelem jele, a viktóriáé. Ebben az esetben nem lehet tudni, mi a rossebet győzött le Pintér belügyes, hogy minek örül, mint egy kretén kóbor kutya.

Ám, ha már a szemiotikát emlegettem, mint a jelek és jelképek tudományát, akkor adjunk neki kicsit, és így felbátorodva azt is meséljük el, hogy ez az ujjakból formázott “V” betű nem mindig és nem minden esetben jelenti és jelentette a győzelmet. Csak 1941 januárja után, és csak a szövetségeseknél. Előtte támadó gesztusként is értelmezhető volt, a vietnami háború ideje alatt meg, az 1960-as években a béke szimbóluma. Nem tudjuk tehát, Pintér belügyes mit akart mondani, amikor ezt mutatta. Lehet, semmit sem, csak a főnökének adózott így, és a “V” betű semmi egyéb, mint a Viktor megformázása, hogy mindörökké Orbán. Lehet, ez a gesztus lesz a Fidesz náci karlendítése.

Viszont, ha alaposabban megnézzük ezt a képet, és kérem, tegyük is meg, akkor rájövünk, tévedett mind az összes tudósítás, amely felháborodva közölte, hogy Pintér belügyes a győzelem jelével hajókázott be a tragédia helyszínére. Mert még csak az sem. Ha jól megnézzük, nem két sört kér, martinit, páleszt sem, nem Viktóriát, se nem Viktort mutat a manus, hanem áldást oszt. Mutató és középső ujj összezárva, a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve. Csak a pápai süveg hiányzik Pintér belügyesről, meg a pásztorbot, hogy hibátlan legyen a kép. Ebből a szemszögből viszont hősünk kurválkodik, vagy nem tudja, mit is csinál. Ez utóbbi a valószínűbb, ismerve a költőt.

Másrészt, hogy tovább bonyolítsuk az értelmezést, rá kell mutatnunk, hogy az összes pápák is alávaló jeltolvajok a XV. század óta, amikor is Andrej Rubljov, az ikonfestés atyamestere először mutatta így az áldást osztó kezet a Szentháromságot megjelenítő képén. Sőt, nem is a nyugati egyházban gyakori Atya-Fiú-Szentlélek háromságaként, hanem a Mózes 18.1-től olvasható bibliai szakasz alapján. Azóta ez az áldás egyezményes jele, ugyanis a hüvelyk, valamint a gyűrűs és kisujj összeérintve a Szentháromságot jelképezi. A középső ujjat lehajlítják a mutatóujj magasságáig, ez pedig arra emlékeztet, hogy Krisztus, amikor emberré lett, “lehajlította az eget, és leszállt” (Zsolt 18.10). Krisztus ember voltát pedig a mutatóujj jelzi.

Ilyen konstellációkba – és szarba – keveredett Pintér belügyes megérkezvén a tajtékos habokon a katasztrófa helyszínéhez. Ezekre ő nem gondolt egyáltalán, sőt, a jómunkás magyar sem gondol erre látván a pörformanszt. Ő, ha van neki lelke, akkor a mise utáni vasárnapi ebéd során a rántott hús előtt csendesen megjegyzi, hogy Pintér belügyes nem jóravaló ember, ha ilyet tett. Ebben benne van a tömörítés és tovább gondolás, a balladai homály, mert a jómunkás magyar ember nem akarja a kisdedek előtt bővebben kifejteni, mit jelent a nem jóravalóság (undorító féreg, érzéketlen állat, és a többi). A kerek világ nagyközönsége pedig azt nyugtázza, hogy ez egy tajparaszt, és jóváhagyólag bólint: ilyenek a magyarok. És már megint itthon vagyunk.

Mackó kománk

Manchesterben még felszállás előtt vécére indult egy néni a Pakistan Airlines Iszlámábádba induló gépén, de mellényúlt, és a vészkijáratot nyitotta ki, minek következtében a vészcsúszda aktiválódott, mintha játszótéren lennének, és teljes lett a káosz. Aztán elnyugodtak a legények persze. De nem mindegy, miket nyitogat az ember, mert könnyen rásüthetik a terrorizmus bélyegét. Minálunk egy ilyen eset után Bakondi elvtárs már világvégét vizionálna, és csapatokat küldenénk a határra. Egyébként tényleg küldünk, pedig MALÉV sincs már.

Még boldogult úrfikoromban, egy zűrös éjszakán szintén hasonló tévedésbe esett egyik barátunk, aki túltolta a hűsik fogyasztását, és ő pedig a ruhásszekrénybe nyitott be. Már gombolta a sliccét, hogy lepisálja a kabátokat és öltönyöket, amikor sikerült jobb belátásra bírni. Megesik az ilyen. Egyébként ezen a bulin történt, hogy Csiszár Jenő, aki akkoriban shemaghban járt, ebben a bájos arab kendőben, amely mostanában rettegéssel tölti el a görög-római keresztényeket, kijelentette, hogy elveszítette az önkontrollját és beesett az asztal alá.

Előtte még azonban az udvaron lévő homokdombnál Allah-hoz imádkozott beleborulva arccal a mocsokba, most pedig Orbán Viktor nagykövete. Kiismerhetetlen ez a világ, nem mindegy kivel barátkozunk és milyen ajtókat nyitogatunk. Amikor mindez történt, Orbán Viktor Mihály is KISZ titkár volt még egyébként, és futballistaként képzelte el a nyamvadt jövőjét. Menyivel jobban járt volna mindenki, ha lett volna tehetsége hozzá, de ahhoz sem volt, így lett belőle elfuserált diktátor.

Egyébként akkor, amikor Csiszár képzelt arab volt, Orbán meg futballista, a városunkat ellepték a líbiaiak. Annyi volt belőlük, mint hercegkisasszony a Burgban. A vépi gépészképzőben tanultak traktoristának, viszont tele voltak dollárral, és kies városunk szüzei és nem szüzei állva pisáltak értük, nem kellett őket erőszakolni sem. Mert az idők változnak, az erkölcsök és ösztönök viszont nem. A líbiaiak voltak Kádár letelepedési kötvényesei azzal a különbséggel, hogy nem volt egy Rogán sehol, maximum akkor még az őrségi lankánkon rövidgatyában mai szégyenünkre.

Mindennek és mindenkinek megvan az érzékeny pontja, csak ismerni kell. Erre példa, hogy a hét végén a Kárpátokban túrázgató fiatal pár szembe találta magát egy anyamedvével és a bocsaival, és azt még Semjén is tudja, hogy ez nem jó párosítás. A maci védte a bocsait, hogy el ne vigye őket a családvédelem a kilakoltatás után, és nekiesett a páros férfi tagjának Már épp készült leszakítani a lábát, amikor párja higgadt tanácsára, hogy szúrná ki a szemét, pofán verte, és így megmenekült. A mackómama megsértődve odébb állt, mert nem volt nála egy szarvasbőr kesztyű, hogy az arculcsapást viszonozva párbajra hívja a betolakodót. Mindenkinek más fáj.

Ilyen érzékeny pontja a Fidesznek Gyurcsány, mert a Bayer Zsóti showjában Kocsis Máté váteszként jelentette ki: “Ne legyen senkinek kétsége, visszavette a teljes uralmat az ellenzék fölött.” Kíváncsian várjuk, mikor jön a javaslat kormányzó erőnk padsoraiból, hogy szúrják ki a szemét, spontán öngyilkos legyen a rendőrautó hátuljában vagy járjon arra egy kósza osztrák nyugdíjas. Mert van ez az álszékely mondás, hogy a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve pedig nem játék, és jól láthatóan eszerint élik az életüket, aztán olyanok is.

A szomszéd Józsit is már számtalanszor hajítottam ki, amikor úgy tett különbséget a két nem között, hogy vannak az emberek meg a nők, vagy a dakoták meg ő, a teremtés koronája. Az ilyenekkel nem lehet mit kezdeni, pláne kormányon és még inkább teljhatalommal rendelkezve. Megüli tőlük a sötétség az egész országot, hogy most is már az MTA kutatói valamint diákok, több mint ezren írtak nyílt levelet Manfred Webernek, hogy állítsa meg Arturo Uit, mert saját erőből nem megy. Itt tartunk, majd kiderül, képes-e rá vagy akarja-e.

Soros szerint nem. Szerinte ez a Weber a lelkét is eladná, így tulajdonképpen nem is tévedett nagyot Orbán, amikor rá szavazott, miután kilépett belőle majd visszatért a kebelébe, és még mindig felfüggesztve lafog, miközben jár a keze meg a szája. Mindez a sok cukiság, amit máma elmeséltem, csak arra volt jó, hogy bemutassam, bízni senkiben nem lehet. Úgy váltogatja az összes az elveit meg az értékeit, mint az ócska kabátot, amit épp lepisálni készül a részeg cimboránk. Viszont egy medvében sohasem csalódhatunk, nem véletlenül bírom annyira Micimackót.

Csere

Megváltoztak a láblabdázás némely szabályai elsejétől, s nekünk, akinek vallása a stadion-szotyola kombó kurvaanyázással fűszerezve, illő dolog erről tudni. Na, ugye. – Mondhatjuk a kedves vezető nyomán, aki ezzel a hiányos mondattal, amelyben se alany, se állítmány nincsen, pőre érzelmek vannak benne csupán, a lélek maga, ahogyan kiárad, hiszen pünkösd van. Hidvéghi Balázs, aki friss, ropogós, ámde felfüggesztett EP képviselője a Fidesznek, még el sem utazott a bűnös városba, de már fikázza, mint ahogyan eddig is, mert a “magyaroktól kapott felhatalmazást”, hogy jobbra vigye az Európai Néppártot, mint mondta ezt a Kossuthban tegnap, piros pünkösd napján, ahelyett, hogy misére ment volna.

Hidvéghi Balázs nem ezen a világon él. A teste meg a hangja itt lebeg, halljuk, hogy mondja, érezzük a szagát, és mégis, mintha hologram volna valami másik univerzumból, amely párhuzamos a miénkkel, és fura dolgok történnek benne. Például abban a Fidesznek van beleszólása abba, hogy tökön rúgják a kedves vezetővel együtt vagy sem, abban Orbán Viktor Mihály legalább ér valamit, egy üveggolyót meg spulni cérnát esetleg, ebben meg nem. Egyáltalán semmit sem ér a manus, keresztülnéznek rajta, eljátszotta a jogait mint Estragon és Vladimir, hogy tényező legyen. Semmi se egyáltalán, magyar kiskakas a magyar szemétdombon a magyar ugaron. Jó, hát dagadt kiskakas, pofátlan is, aljas is, de a miénk egészen és csakis.

“A Fidesz döntése lesz, hogy az Európai Néppártban látja a leghatékonyabbnak politikája képviseletét vagy más keretek között.” – Ezt is mondta ez a Hidvéghi a Kossuthban tegnap, tehát pünkösdkor. Úgy mellékesen egyébként fölmerül az emberben, ha már olyan kurva nagy keresztények ezek, mért nem bírnak leállni legalább egy napra. Elnyugodni, elmerengeni a lét nagy kérdésein, életen, halálon, poklon és mennyországon, vagy a tízparancsolaton, akármin. Úgy megpihenni egy percre a nagy rohanásban, és arra gondolni, hogy hazudni, lopni csúnya dolog, összeszedni a bűnöket gyónás előtt, sorba rendezgetni azokat, végtelen listára írni, ilyenek. Ezt a hazugságot is oda lehet biggyeszteni a cetli végire.

Értem én, hogy valami arcot azért meg kell őrizni a hívek számára, azt mutatni, mintha lenne valami, mert a semmibe kapaszkodni nem lehet. Bár, ha Besenyő Pista bácsi eszmefuttatásait is figyelembe vesszük a semmi és a valami viszonyáról, amit úgy foglalhatnánk össze, hogy a semmi olyan valami, ami azáltal van, hogy nincs, a gondolkodás olyan határvidékére érkezünk, ahová a hívők követni minket képtelenek. Számukra elég a Hidvéghi a Kossuthban, aki azt mondja, szembemegy azzal a politikával, amely Brüsszelben se hús, se hal. Ennyi elég is, a harc folytatódik, van értelme az életnek tovább, érdemes reggel felkelni, ilyenek. Elég ez itthoni használatra.

Aztán, ha ez a Hidvéghi az akolmelegből kiér a szeles Brüsszelbe, akkor mi lesz? Nem féltésből, de mégis. Nem kell ott sem a vezér, sem a Trócsányi, sem a Hidvéghi, a Néppártnak sem, Salvininek sem, ott áll mind az összes hatalmas győztes a semmi közepén, és mondja a hülyeségeit, de nem hallgat már rájuk senki sem. Ráadásul, mint már említettem, a futballban is változtak némely szabályok, amelyek közül a cserére vonatkozó fogta meg a képzeletemet leginkább. Most már ugyanis a lecserélt játékosnak a határolóvonal legközelebbi pontján kell elhagynia a játékteret, kivéve, ha a játékvezető engedélyezi, hogy a felezővonalnál tegye ezt meg. Nincsen tapsikolás, magunkat ünnepeltetés, villámgyors letakarodás van a küzdőtérről.

Ezen túl emlékezhetünk Einsteinre is, aki nagy bohókásan az őrültségnek egyszerű és játékos definícióját adta. Eszerint az a biztosan eszement, aki mindig ugyanazt teszi, de más eredményt vár tőle. Ezt például Hidvéghire lefordítva: láthatta volna a delikvens, hogy az Unió, a Néppárt basztatása nem komilfó és nem is vezet eredményre, a partvonalhoz vezet, meg cseréhez. Ennek ellenére úgy indul elfoglalni a nyamvadt hivatalát, hogy folytatja ugyanezt, holott a főnöke már oltaná a tüzet, sasszézik hátrafelé. Jó, tudom én, hogy valahogyan be kell vezetni, el kell adni a pofára esést, aminek a vége az lesz, hogy a Néppárt nem méltó a Fideszhez. Csak, ha nem lesz új akol, mert momentán úgy tűnik, nem lesz, akkor abból hogyan lesz győzelem kihozva, ez még engem is rohadtul érdekel. Megyek tehát popcornért.

Újságírás: Magyarország nem Amerika

Jó lesz nekünk. Jó lesz nekünk, mert az amerikai külügyminisztérium megtanít minket újságot írni, és ez nem vicc. Ha nem lennék kétségbe esve, akkor jót röhögnék, és nemzeti meg mindenféle szakmai öntudattól fűtve azt mondanám – igaz csak magamban -, hogy az amerikai külügyminisztérium szórakozzon a jó édes anyukájával, és tanítsa meg újságot írni a kelet-texasi bávatag nénikéjét, aki azt hiszi – ha egyáltalán tud róla -, hogy Kanada az ő egyik tagállama, a Föld lapos, és a négerek tejeskávét izzadnak.

A fölhorgadás után azonban nézzük, hol is élünk. A nagyságos amerikai külügyminisztérium Közép- és Kelet-Európai Újságíró Ösztöndíjprogram címmel pályázatot írt ki hétszázezer dollár értékben. Aki elnyeri a kegyeiket, egy vagy két hónapra elmehet a nagy vízen túlra digitális médiát és oknyomozó újságírást tanulni. A szerencsések pedig, akiknek megmondják a tutit a jenkik, hazatérvén kitörölhetik a seggüket a lehengerlő ismereteikkel, majd azzal a lendülettel föl is fordulhatnak. Ennyi a várható haszna a dolognak.

Mindannyian néztünk már nyálas-hülye amerikai filmeket, amelyekben a hős újságíró rácuppan a sztorira, hetekig, hónapokig keres, kutat, utazgat, konspirál, majd előáll a nagy leleplezéssel, hogy ezek szennyezik a bölények szent földjét. A hős újságíró könnyek közt a mennybe megy, a gonosz pediglen elnyeri méltó büntetését. Nos, ilyen tényfeltárás biztosan van, sőt, ilyet mi is tudnánk, ha a nagy egybesült államokban élnénk. Sajnálatos módon azonban – más szemszögből pedig örömökkel – mi itt héderezünk a Kárpátok alatt.

Itt pedig sajátos földrajzi, történelmi, kulturális és diktatórikus viszonyok miatt az amerikai típusú hős újságírás nem üzemel, ilyennek itt esélye sincs, mégpedig több okból sem. Itt hullaszag van és nem a szabadság üde levegője. Itt az újságíró, ha nekilátna hetekig, hónapokig keresni, kutatni, utazgatni, konspirálni, hogy előálljon a nagy leleplezéssel, előbb dögölne éhen, mintsem leírná az utolsó bekezdést. Ilyen típusú újságírást a magyar újság eltartani nem tud, mert nincs pénze hozzá.

Az az újság – ha nagy ritkán akad még ilyen – amelyik hajlamos a nagy leleplezésekre, az életéért küzd, villanyszámlára gyűjt meg villamospénzre, nem konspirációra, mert nincs hirdető, aki eltartsa. A hirdetőket ugyanis megfenyegették. Ha ilyen újságokban szerepelnek, Mészáros Lőrinc fingért-húgyért megveszi őket, vagy meglátogatja a NAV, az ÁNTSZ vagy a TEK, letarolják őket, beszántják és a helyüket sóval hintik meg miheztartás végett. Ez a magyar ugar ugyanis, és nem a Times Square.

A magyar sajtópiac emiatt tényfeltáró újságírókat eltartani nem tud, becsületeseket is egyre kevésbé és alig. Propagandistákat igen, pártmunkásokat is, ők azonban nem tényfeltárnak, hanem tényt ferdítenek és hazudnak. És még ehhez tartozik, illetve ebből fakad, alig akad lap már a legyalult palettán, amelyik, ha születne ilyen nagy leleplezés azt közzé is tenné. És van még két dolog itt, amelyek tán a leglényegesebbek.

Minálunk az a nagybüdös helyzet, hogy tényfeltárni alig is kell, mert leplezetlenül, a képünk előtt megy a mutyi és a lopás, a nagyközönség naponta tucatjával találkozik vele, és ez egyáltalán nem rendíti meg, mondhatni le sem szarja. Vidáman éli tovább a nyamvadt életét, a bűnözőkre szavaz, sőt, rajong értük. És ami a legfontosabb, ha történik leleplezés – és naponta igen -, annak következménye nincsen. A politikus és az őt korrumpáló gazdasági szereplő nem megy börtönbe, hanem belevigyorog a társadalom arcába.

Mondhatnám azt is, hogy minálunk tényfeltárni fölösleges időtöltés. Nincsenek következmények, hiányzik a jogi, kulturális és erkölcsi háttér, mert ez nem bejáratott demokrácia, hanem avítt feudalizmus. Az a kiváltságos állapotunk nekünk, hogy mi értjük amerikai barátaink gondjait, ők azonban egyáltalán nem a miénket. Ha az amerikai külügyminisztérium idejönne, elborzadna, és nem tanulmányi kirándulásra cipelné az itteni sajtómunkást, hanem adna neki egy lapot, ahol dolgozhat.

A második világháború után nagyon klafán működött a Marshall-terv, amely azért jött létre, mert belátták, az európai demokrácia legnagyobb ellensége a szegénység, ez a táptalaja a bimbózó kommunizmusnak. Nyugaton le is törték a veszedelmet, nálunk azonban máig itt maradt. Ami terv két évvel ezelőtt létezett, hogy ugyanígy hétszázezer dollárral a független magyar vidéki médiát támogatnák, az lett volna a magyar újságírás Marshall-terve, ezt viszont felejtették.

Ez a kirándulósdi szart sem ér. Sőt, hogy elővegyem az önérzetemet, nekem a jenki ficsúr csak jelenhet, engemet ne tanítgasson, ne mutogassa, hogy ez itt a számítógép, s ha ezen megírod, hogy Orbán lop, egyből szép lesz a világ. Mint föntebb bemutattam, nem lesz az. Az amerikai külügyminisztérium tehát bebizonyította, vagy halovány fingja sincs arról, mi folyik ebben az országban, vagy, ha igen, egyáltalán nem érdekli. Huszonnyolcadikáig lehet jelentkezni kirándulni hozzájuk. Én maradok, nem megyek innen sehová sem.

Az éhezőművész

A városban, a lankás dombok alatt, patakoktól ölelten valaha rengeteg szegény élt háborítatlanul. Mindenféle szegények, tisztesek és nem tisztesek, sőt, tisztességtelenek is, valamint lelki szegények. De ők sem voltak igazán boldogok, hiába hitegette ezzel őket a próféta, mondván, hogy övék a mennybolt. Mindegyik szegény valami különös okból itt, a poros földön akart boldog lenni, ebben a városban és lehetőleg abban az időben, amikor ő is él. Nem majd, s akkor, ha fölnő és nagy lesz, ha elmúlik a válság vagy leomlanak a díszletek. Ilyen hedonista szegények voltak ezek, az itt és most megszállottjai, mintha elrugaszkodva a valóságtól az lett volna a homlokukra tetoválva “Carpe diem!” – pedig nem is tudtak latinul. Csak egy-kettő, de ők is elvadultak már, bicskával nyírták a szakállukat, a fülük pedig lekonyult.

Amikor a Tábornok kihirdette, hogy birodalmában nem tűri a szegénységet, meg is indult a harc nem a szegénység, hanem a szegények ellen. Nem az okot akarta megszüntetni a Tábornok és csörtető csapatai, nem segíteni akart a rosszabb sorsú alattvalóknak, hanem eltüntetni őket. A díszletek mögé vagy a szőnyeg alá söpörni, mindegy, csak ne látsszanak és ne rontsák neki a levegőt. Ilyen panoptikumnak képzelte országát a Tábornok, ahol viaszból ötgyerekes családok, kisdedek, húsvéti körmenetek és labdarúgó férfiak élnek gondtalan boldogságban ajkukon az ő nevével, miközben egymás talpait tapodják, egy a zászlót lengetnek és mindegyiknek kokárda díszíti a lukát. Azért akadt a birodalomban pár elvetemült alak, aki emlékezett régi, letűnt időkre, amikor lehetett és szabad volt gondolkodni, és az értelem utolsó morzsáit összekaparva azt mondták, a szegénység nem bűn, szegénynek lenni szabad, ha nem is kellemes.

Mindenesetre a szegényeket eltüntették a városból. Itt már nem kéregetett senki, nem hált padokon, eltűntek a lukas cipők és a szakadt nadrágok, jól fésült és illatos polgárok sétálgattak a Fő tér kockakövén, nekik surrogott a szökőkút, nekik mérődött a fagyi, az ő gyerekeik dübörögtek műanyag dömperekkel és motorokkal, és áldozott mind az összes a matinémisén, ahol a tábornokot dicsérték, és az Urat is néha, de ő már kezdett kimenni a divatból. Ezt az egész talmi kavargást kíváncsi szemek lesték függönyök mögül ellebbentve olykor azt, és nem lehetett tudni, mitől égnek ezek a tekintetek, az éhségtől, a szégyentől vagy a vágyakozástól. Hogy sétálgattak volna ők is a térköveken, arcukat tartották volna a napnak, ámde nem lehetett. Nézték a szemek a nem szegényeket, a poroszkáló, talmi Bouville-t, és nem tudták, honnan az undor, a hányinger, hogy lila nadrágtartó okozza azt, száz éves fa kérge vagy nedves-szaros újságpapír, s mért van az, hogy a Fő tér sarkaiban soha nem száradnak fel a tócsák.

Viszont nagyhatalmú bíróság tanácskozott évekig, hogy szegénynek lenni szabad-e, éhezni lehet-e, padon aludni illik-e. Vizsgáltak ők mindenféle szempontot. Feltúrták a múltat és jövőbe néztek, de elsősorban a Tábornok szemébe, kajla agyába, hogy mi okozna örömöt neki, boldogságot. És elsősorban is a saját, nyamvadt kis életüket nézték meg a zsebüket, a gyomrukat is, csak a méltóságukat nem nézték meg a lelkiismeretüket sem, mert az hiánycikk volt és hosszú sorállás volt beszerezhetni, ha egyszer elveszett. A nagyhatalmú bíróság talárokat öltött, sorban állt egymás mellé mind az összes, és felolvasták a határozatot gyűrött papírból, hogy szegénynek lenni nem alapvető jog, csak cifrálkodás és úri passzió. Viszont azt nem mondták, hogy ki lehet érdemelni, szívós munkával el lehet érni, a szegénység tehát és az éhezés fogalmilag megszűnt, törlődött a szótárakból, és kis, kerekded pocakokba költözött emésztés végett.

Ekkor és így érkezett meg a cirkusz a városba a lankás dombok alá patakoktól ölelve. Járta a szakadt autó az utcákat meg tereket és ordibált, hívta a jólfésülteket, fagyi, sör és böfiszagúakat, hogy attrakció, világszenzáció, éhezőművész, aki negyven napokon át nem vesz magához eledelt, ketrecében éhezik, szegénykedik, éli a nyugdíjasok életét, ámde rivaldafényben, akárha fogatlan oroszlán. És valóban, ott függött a művész a sátor közepén, lógott a ketrecében ég és föld között, bordái kiálltak, a közönségek pedig kereplőkkel, dobokkal biztatták őt, a csodát, aki olyat tesz, ami nincs is. Éhezik. A második napon, amikor csurig volt a nézőtér, becsörtettek a Tábornok emberei és egy pap, kihirdették, hogy éhezés nincs, az éhező szemfényvesztő és az ördöggel cimborál, eretnek és terrorista. Kirángatták a ketrecéből, a közönséget pedig kötelezték, nézze végig, ahogyan babgulyással, Gundel palacsintával és szotyolával tömik tele, míg el nem ájul. Az ostoros főember még annyit kiabált: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Aztán lekapcsolták a reflektorokat, és sötét lett nagyon.

Úgy élvezném én a strandot

Varga Mihály pénzügyes interjút adott a saját bejáratú Figyelőnek, és hülye újságírói kérdésre aljas választ adott, hogy kilegyen a kör. Azt kérdezte a szavak irkálásából, rakosgatásából éldegélő Fidesz-krónikás, mit javasol a pénzügyes, ha 325 forint az euró, mikor vegyen belőle a magyar, ha nyaralni akar. Az egyetlen eklatáns válasz, mikor, mikor, hát, ha telik rá, akkor reggel nyolc és délután öt között, de inkább korábban, még a nagy hőség beállta előtt, hogy a delikvenst meg ne üsse a guta.

Mindemellett, ha nem Fidesz-krónikás lett volna a felkérdező, érdeklődött volna a pénzügyértől, hogy nincsen-e pszichózisa neki. Lett volna rá oka és indoka, ugyanis az akkori és mostani főnöke, bizonyos Orbán Viktor Mihály 2008-ban, amikor tombolt a válság, és a forint árfolyama elérte a 274-et, ilyeneket mondott: “A kormány az elmúlt időszakban a forintot mesterségesen erős állapotban tartotta, ha viszont az árfolyam a reális áron 250 és 260 forint között mozgott volna, akkor a jelenlegi 274 forintos euróárfolyam nem keltené az összeomlás érzését, és nem alakult volna ki egy rossz pszichózis.”

Meg még sok mindent mondott akkoriban Orbán Viktor Mihály, hogy az árfolyam gondjának megoldása a miniszterelnök-csere, hogy Gyurcsány az oroszok kezére játssza az országot, meg az euró bevezetéséről szőtt omló álmokat, ami ellen most meg kézzel-lábbal tiltakozik. De mit is várnánk, várhatnánk egyetlenünktől, aki közkeletűen beszél össze-vissza minden ökörséget, hogy maga sem tudja délután, ebéd előtt mit mondott, de most Varga pénzügyes osztotta az észt.

Szóval a hülye kérdésre, hogy mikor vegyen eurót a magyar, ezt az aljas választ adta a pénzügyes: “Izgalmas egy külföldi kirándulás, de egyáltalán nem baj, ha honfitársaink itthon töltik a szabadságukat, itthon pihennek és költenek. Annyi szép és érdekes látnivaló van Magyarországon.” – Ezt mondta, és szeme elmerült a lenyugvó nap szikrázó sugaraiban, akárha Verecke ormain, amikor hármat sikoltott a turul és négyet szökellt a csodaszarvas.

Érdekes lett volna a cinizmus helyett – akárha felelős vezetőtől – azt megtudhatni, hogy egészen sajnálatos módon momentán ebben az országban millióknak nem az a gondja, hogy mikor vegyék meg azt a rohadt eurót. Mert nem indulnak Olaszba’, se nem Görögbe’, sőt, még a szomszéd utcába sem indulnak, következésképp kies hazánk szép és érdekes látnivalóihoz sem, mert azt sem tudják, mi az a nyaralás. Hogy az eurót ismerik-e, az sem egészen biztos, ha forintot sem nagyon látnak.

Lovagolhatnék most ezen, kelthetném a hangulatot elsiratva a kilakoltatottakat, a hajléktalanokat, a nyugdíjasokat vagy csak úgy egyszerűen a Kiss Jánosokat, akiknek semmiféle nyaralás nem jut az eszébe, mert energiájukat az köti le, hogy életben maradjanak. Meg szórakozhatnék azon is, hogy Pártunk mindenkinek biztosítja a belföldi turizmust, mert ingyen szállítja őket kerítésnézőbe, Felcsút-meccsre vagy nagygyűlésekre, de ez is olcsó poén lenne, ámde jó.

Ehelyett figyelmezzünk arra, hogy Varga pénzügyes még 1989-ben végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ez sem stigma, csupán tény. Viszont még a legegyszerűbb állampolgár is emlékszik arra, abban a korban az akkori pénzügyesek a mindenkori januári áremelkedéseket a begyűrűzésekkel, árfolyamváltozásokkal magyarázták. Mindenki megértette, hogy a szemét kapitalisták emelték a dollár árát, tehát mostantól drágább lesz a sör meg a feles.

Konszenzus volt ebben, és máma sem működnek másképp a dolgok. Matolcsy szórakozgat az árfolyammal, hogy a GDP arányos államháztartási hiány jobban fessen, kicsit shroltolgatnak, bíbelődnek vele, hogy pár milliárd árfolyamnyereség legyen, és máris drága az a kurva euró, a magyar meg nem tud menni nyaralni. De nem ez a baj, illetve a megalázottak és kitaszítottak, a megnyomorítottak és a Kiss Jánosok számára az a baj, hogy most is begyűrűzik.

Ettől drága az import krumpli, a benzin meg az olaj, meg úgy általában minden, amit azok is kénytelenek magukhoz venni, akiknek eszébe sem jut a nyaralás sem odakint, sem idebent, mert nem jól menő NER-lovagok, gázszerelők vagy vejek. Tombol az infláció, amiről Varga pénzügyesnek szava nincs, igaz, nem is kérdezték. Ezzel a válasszal azonban invitálás nélkül is feleletet adott rá, mert ebben kimondatlanul is benne rejlik a ki nem szarja le gesztusa, ami felér a kedves vezető mondatával, ami így hangzik: oszt jónapot. – Én pedig az anyukájába kívánom az összes rohadékot, és kvittek vagyunk.

Eladva és kifosztva

Szijjártó külügyes törvényt módosítana. (Közbevetőleg: ez olyan stramm dolog kies hazánkban, hogy kitalálják, meg kéne szívatni a Czeglédyt, vagy le kellene rabolni az MTA-at, és éjszaka vagy ködös hajnalon benyújtják a javaslatot, s mire kész a babgulyás a várban, délire már törvény is, amit csak akarnak. De mindegy ez már.) Szóval Szijjártó külügyes úgy módosítaná a törvényt, hogy legyen titkos, hogyan és mennyiért csábítanak ide külföldi befektetőket, mert ez, mint mondja a taraja alól, “Magyarország külpolitikai, külgazdasági vagy nemzetgazdasági érdekeinek illetéktelen külső befolyástól mentes érvényesítését vagy nemzetbiztonsági érdekeit veszélyezteti”.

Tegye fel a mancsát, aki érti az indokló mondatot. Mert én úgy látom, ha kiderül, Pártunk és Kormányunk milliárdokat, adókedvezményt, valamint a kiskutya retkes farkát is a multinak adja, hogy betelepüljön a kerítésen belülre, akkor mindegyik azt mondja, szüret, én is jövök. Szijjártó nemzetbiztonsági érdekei sokkal inkább abban rejlenek, a magyar választópolgár ne tudja meg, mennyit csesz el az adójából Pártunk és Kormányunk, egészen pontosan mennyiért vesz szaros munkahelyeket, hogy utána döngethesse a mellét, mint King Kong a torony tetején, hogy teremti a munkahelyeket, de erről még beszélünk. Meg a szarrá adóztatott magyar vállalkozó se örülne ilyen információknak.

Mert például Kiss János esztergályos (ha már állandó hősünk lett ő) is tudna munkahelyet teremteni egymilliárdból, mint ahogyan egy multinak sem nehéz ennyiből. Főleg, ha a Szijjártó hozzávágja, s ráadásul a jövőben titkosan. És még ki tudja, milyen járulékos költségek, közvetítői díjak keletkeznek sunyiban, mert itt tartunk, hogy ami nincs lebetonozva azt elviszik. Illetve annyit fejlődtek a szocialista tulajdonviszonyok, hogy ami meg az anyaföldhöz rögzített, azt a nevükre íratják, de momentán ez is mindegy. A mai nap menüje ugyanis Pártunk és Kormányunk munkahelyteremtése, s ezzel párhuzamosan viszonya a magyar munkavállalóhoz, mint nemzetgazdasági tényezőhöz.

Szóval, drágáim, azt nézegetjük máma, arra döbbenünk rá fölhorgadva, hogy kies hazánk hogyan vált és válik egyre jobban rabszolgakeltetővé. Hogy Kis János esztergályos nem egyéb, mint egy vakhangya, aki segít a GDP alakításában-növelésében, mert azzal lehet dicsekedni, hogy na, ugye. Pedig Kiss János esztergályos ember volna, nem pedig beszélő szerszám, mint ahogyan Pártunk képzeli. Pártunkat azonban az emberek érdeklik a legkevésbé, a statisztika – amit lehet hamisítani – annál inkább. A szaporodást is nem azért forszírozza, hogy a kedves vezetőnek öröme teljen a kis magyarok gügyögésében, hanem, hogy legyen, aki robotol neki.

De illő volna most már elmesélni, mi is a bajom igazán. Nos az, hogy a magyar jómunkásemberrel van kibaszarintva, miközben arról szól a nóta, hogy minden fideszes csürhetag szíve csak őérette dobog. Ehhez képest a multikért dobog, Kiss János esztergályos adóját, amit nem stadionra kúrtak el, neki adják, hogy jöjjön ide, dolgoztasson újabb Kiss Jánosokat szarért-hugyért, mert erről is gondoskodna a közgazdasági zseni tarajos. Nehogy sokat keressen a Kiss János, mert elriasztja a multit az igényeivel. Az esztergályos zsebéből kiszedett lóvét odaadja a multinak, hogy később nehogy sokat adjon a Kiss Jánosnak, akivel így duplán van kibaszva.

Sőt, adunk a multinak rabszolgatörvényt is, hogy szíhassa az esztergályos vérét, a szakszervezeteket is kordában tartjuk, nehogy a multival szemben érdekérvényesítsen ez a magyar. Sőt és pláne leszállítjuk a tankötelezettséget, szétkúrjuk az oktatást, hogy kerek egész legyen a rabszolganevelde. Aztán ha öntudatos a kis latol, akkor hozunk ukrán és vietnami vendégmunkást, hogy a multinak jó legyen. Kiss János meg vagy éhen döglik, vagy esztergál a messzi Németországban, de a GDP az fasza lesz. Illékony dicsőség ez, a multi ugyanis, ha nem éri meg neki, tovább áll, s mi itt maradunk az ugaron az ukránokkal, Kiss János meg ‘Németbe dőzsöl.

Hogy így fejre áll az ország, az Szijjártót és a böszme körét nem érdekli, titkosítanak, sunyítanak arról, hogyan árusítják ki az országot, fosztják ki a jómunkásembert, és születik a honleányokkal a kis rabszolgákat. Láttam egyszer egy Asterix és Obelix animációt, életre szóló leckével. Ebben a rabszolgák dolgoztak, s be lett ígérve nekik, hogy a munka végeztével szabadok. Azok is lettek, ám a szenátor mondta, hogy akkor most hagyják el a lakásokat, ahol, eddig laktak és teljes ellátást kaptak. Nincs hová mennünk, mondta a rabszolgák szóvivője. Beköltözhettek a régi lakásokba heti tizenöt sestertiusért, mondta a szenátor. Nincs tizenöt sestertiusunk, mondta a rabszolga. De van munkásfelvétel az építkezésre heti tizenöt sestertiusért. Mondta a szenátor. Hurrá, szabadok vagyunk, elfogadjuk. Örvendezett a rabszolga, mert egyszerű volt szegény.

Hát, így valahogy.