Egyéb – Oldal 148

Bohócok

Orbán Viktor Mihály posztolgat a Facebookra, illetve figyelembe véve azt, hogy pár éve még egy sms-t sem tudott megírni, posztolgattat mással. Jó állás lehet Orbán Viktor Mihály Facebook felelősének lenni, olyasmi, mint amikor Snoop Dogg arra vett föl embert, hogy a füves cigijét sodorgassa. S hogy ezt mért tette, arra a kérdésre az volt a válasz, hogy senki nem sodor úgy, mint ő, szereti, ha minőségi munkát végeznek mellette, és ő ezt jól meg is fizeti. Teheti, a sajátját osztogatja, míg viszont Orbán Viktor Mihály meg a miénket, de máma nem erről szól a mese.

Hanem arról, hogy miniszterügynök elvtárs nívójában egy primitív kamasz szintjét veri, ha ez nem lenne sértő a kamaszokra. Mondjunk inkább debil óvodást, de ez meg a kis hugyosok számára degradáló. Maradjunk annyiban, hogy Orbán Viktor hozta Orbán Viktor nívóját, és ezzel mindent el is meséltünk a kilátástalan tahóságról primitívséggel elegyest, plusz szaros gumicsizma. Nos tehát, az volt, hogy valami csoda folytán miniszterügynök elvtárs ellátogatott a parlamentbe, ahol kérdezni is lehetett tőle úgy, hogy nem bújt függöny mögé, és ez már döfi.

Viszont most sem válaszolt semmire, éppen csak boldog karácsonyt nem kívánt megint, de ez húsvét közeledtével röhejes lett volna. Mondjuk, amit sikerült összehozni a Facebookra, így is eléggé az lett, a kis opusz arról szól, hogy az ellenzékiek kínlódva kérdeznek, szenvednek, míg nagyméltóságú úr meg sziporkázik, söpri le őket az asztalról, semmisíti meg a kis pondrókat, akik voltak olyan bátrak, hogy szóval illették őt. Valami ilyesmit akart mondani a költő a kis filmecskével, amitől az embernek sugárban kell hánynia, csak már kiszáradt a gyomra.

Orbán Viktor Mihálynak ennyi a parlament. Az örök háború egy hadszíntere, amiről azt tartja érdemesnek megosztani a bávatag rajongóival, hogy ott ő milyen világra szóló diadalt arat az ellenség fölött. Az egy dolog, hogy hazudik, mert semmiféle sziporka és győzelem nem volt jellemző rá, hanem csak izzadságszagú terelés és menekülés. De, hogy abból a házból, ahol az ország – és a választópolgár – dolgait kellene megbeszélni, azt tartja fontosnak, hogy ő milyen nagyvonalúan nem csinál semmit, ezt szellemesnek tartja, a rajongól pedig elégedettek a produkcióval, nos, ez már elég nagy baj.

Mondhatni, tragédia. “Vigyázat, Vadnyugat” – ezzel a címmel tette ki a Facebook-ügyi szakembere ezt a trágyát a közösségi térbe, amihez nincs mit hozzáfűzni, mert megérti az ember, hogy ez a tróger ebben a kontextusban Charles Bronsonnak képzeli magát, holott csak egy nyamvadt bohóc. És ezen a ponton elnézést kell kérnem Heinrich Bölltől, hősétől, Hans Schniertől – aki ő maga –, és továbbá minden tisztességes clowntól, Pierrottól, Harlequintől és az összes virágárus lánytól is. De be kell látniuk, hogy a bohócok közt is van tisztességtelen, és Orbán Viktor Mihály éppen ilyen.

Ugyanakkor, amikor látjuk, hogy miniszterügynök elvtárs hogyan változtatja lószarszagú manézzsá az ország házát, óhatatlanul felmerül bennünk az a dilemma, Kövér elvtárs tőle nem akarja-e megóvni a T. ház méltóságát, mert, ha valaki veszélyezteti azt, az Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs maga, egyes szám első személyben. Ő, mint bűnös, mit érdemel, ez meg engemet érdekel, de jól tudom, semmit, esetleg és megengedőleg glóriát a busa feje fölé, de csak addig, míg a koronát meg nem kapja. Vagy ilyet, vagy olyat, az idő majd eldönti.

Viszont, hogy a választó arcába hugyozunk, ez a miniszterügynöki habitus terjedőben van. Itt az utánpótlás Rácz ifjúságügyi helyettes államtitkár képében, aki január 8-i kinevezése és az érette végre hajtott törvénymódosítás óta elérhetetlen, róla is csak utólag és a Facebookról lehet megtudni, merre járt, hol váltotta meg a világot épp. Nem, mintha hiányozna az arról való tudás, hogy mit csinál ez a nyikhaj, csak demokráciákban vannak ilyen szabályok, hogy a közméltóságú uraknak és hölgyeknek hogyan illik viselni az életet. Nálunk ilyen nincs. Bohócok, mondom. Szar bohócok.

Ráhel, a befolyásos

A Forbes magazin eljátszogat minden évben, különféle szempontok alapján összerakja az élet egy-egy területén jelentős alakok listáját. És sok más cuki kurvaság mellett 2020-ra azzal örvendeztetett meg minket, hogy a közéleti listán a nők között, mint legbefolyásosabb, Novák Katalin az első, Orbán Ráhel pedig a második kies hazánkban. Akkor, azt hiszem, venni kell a motyót, és elmenni vándorútra olyan messze, amennyire csak lehet. Ha ennek az országnak erre futja, már egyáltalán nincs mitől félnünk, nagyobb baj már nem érhet bennünket, csak épp távolról kell csodálni a mennyeknek országát.

A Forbesnek a maga módján biztosan igaza van, hiszen indoklásában előadja, hogy „Novák rakta össze és adja arcát a kormány fő kampányeszközévé lett családtámogatási programhoz, és elképzeléseihez óriási pénzeket tud kiharcolni, akár más minisztériumok kárára is. Befolyását növeli, hogy a Fidesz külkapcsolatainak felelőseként az Európai Néppárt ügyeiben is ő tárgyal”. – Orbán Ráhel befolyásos laudációjában pedig ennyi is elég: „A turizmus- és divatszektor mögötti láthatatlan kéz”. Ez is igaz, de a rendszerünkről mindent elmond a mellékes megjegyzés, miszerint „Besorolásnál szempont volt, hogy férje, Tiborcz István üzleti befolyása is végső soron neki köszönhető”.

Ezzel pedig célhoz is értünk az urambátyámos, korrupt maffiához, ami ma Magyarország. A listán aszerint lehet szerepelni legfőképp, hogy ki kinek a mije, ki mennyire áll közel a keresztapához. Lévai Anikó is rajta van, Mészáros Lőrinc lánya is, hogy a többiről ne is beszéljünk. Alanyi jogon, saját értékek nyomán ide kerülni érdem. Ilyen kritériumok alapján, Orbán Ráhel a pelenkahajigálásával, Novák az ordas eszméi miatt a közelébe sem került volna semmiféle listának, de az atyuska holdjaként már igen. Ez végtelenül elkeserítő, mert azt mutatja, hogy nem elég Orbán Viktort eltakarítani a rendszerváltáshoz, elitcsere is kell a takarítónőig bezárólag.

És épp emiatt nem lesz ez felemelő forradalom, felszabadító fuvallat, hanem hosszú évtizedek sziszifuszi munkája szükséges hozzá, amire viszont a magyar alkalmatlan. Egy-egy nagy fellángolásra futja, aztán minden lelohad és ellaposodik. De ezen így előre búsongani teljesen fölösleges, egyelőre még ott tartunk, hogy Orbán udvartartása üli meg az életünket, ebben csillagok gyúlnak és kihunynak, Simicska lezuhan, Mészáros felragyog, most Novák a kedvezményezett, aztán lesz más. Azt nem tudjuk, a lányát is lecseréli-e a despota, volt már példa ilyenre a történelemben, lehet, lesz is még. De ez legyen a Ráhel meg a férje baja.

Ez a Forbes rangsor ez objektív, már amennyire egy ilyen rangsor az lehet, így érdekes lesz majd megnézni, egy év múlva milyen új üstökösök tűnnek fel az állócsillag mellett. Illetve azt is jó lenne látni, ha saját jogon tündökölnének ott, illetve a legjobb pedig az volna, ahogyan látszana, hogyan rohad szét az egész, mert nincs, aki összetartsa. Ez pedig azt jelentené, hogy Orbán megbukott. Ezt is megérjük majd egyszer, csak épp ez nem lesz egyszeri, felszabadító aktus, hanem inkább sziszifuszi munka, míg a gyökereit is sikerül kiirtani, de kapánk és kaszánk az van, másunk sincsen. Az a kérdés azonban, mekkorák lesznek a károk addig, és helyre lehet-e hozni őket.

Mert idáig gondolkoztam, komilfó-e előhozakodni ezzel, de mért is ne. Ha lehántjuk a kérget ezekről a befolyásosokról, akkor ott marad nekünk az autópályán szaros pelenkát hajigáló asszony, Novákból maximum a fideszes fülbevalója látszik, mint figyelemre méltó jellemző, és ők ketten a legbefolyásosabb magyar nők. Ez egyáltalán nincsen jól, de mi van jól ebben az országban egyáltalán, ezt a kérdést kellene elsőként feltenni, illetve megválaszolni, ha lehet. De ilyen kontraszelekció mellett, ami kies hazánkban tombol, hovatovább már a kérdés föltevésére sem jut muníció, nem, hogy válaszokra. Ez a lista is mutatja: teljes a lerohadás.

Fehérlófiai

Két demonstráció volt tegnap történelmi és földrajzi értelemben nem is olyan távol egymástól, Prágában és Budapesten, amelyekben egészen más világ mutatkozott meg. A mi fasisztáink és neonácijaink Horthyt éltették, míg Svejk népe pedig azért vonult az utcára, mert nem akar olyan lenni, mint a magyarok. Elrettentő példa lettünk követendő mintából, és azért ennek van egy sajátosan bájos íze. Ezt az ízt azonban nem érzik azok, akik tegnap a fővárosban fehér lovon grasszáltak hajdani főméltóságú kormányzó urunkra emlékezve, igaz, ez nem olyan nagy teljesítmény, kötöttek el ezek már tankot is, mint emlékezhetünk.

„Nincs az az eső, nincs az a hörgő magyargyűlölet, amely megállíthatna minket.” – mondta az egyik hülye, ez a Toroczkai, amiből két dolog fakad: ázzanak szarrá, és legyenek büszkék az ilyetén hősiességükre, hogy a keménytökű magyar hogyan állja az esőt, vazze, na, ki a faszagyerek. Másrészt és ugyanakkor megmutatja a vonyító kisebbrendűségi érzésüket, frusztráltságukat és nyomorukat, mert senki nem gyűlöli őket, pláne hörögve, elsősorban is nekik szokott fröcsögni a nyáluk és habzani a szájuk. Jó fasiszta anélkül nem lehet az ember, hogy ne vicsorogna.

Egészen érdekes látni, ahogyan ezek kiestek az időből, ülnek a fluxuskondenzátorukon, lobog a hazaszeretetük, egyszerre sámánok és ufók, és a Kehelyből egy korsó sör mellől nézve tényleg az az ember egyetlen óhaja, hogy csak olyan ne legyen, mint ezek a degeneráltak. „Az egész Horthy-korszak örökösei vagyunk” – ordibálta még ez a Toroczkai, amihöz nem fér kétség: nagyon terhelt és frusztrált örökösök. Nincs, ami megállítaná őket, hallottuk, ugye, csak akkor nem ártana tudni, hová is indulnak, hogy irányuk időbeli, térbeli, vagy egyáltalán mi a szar van.

Teljes tehát a káosz. Itt, az én városomban is egymás nyakába borult az úgynevezett baloldal és a még úgynevezettebb jobb, hogy konszenzussal hozzanak létre Trianon kapcsán valami nemzeti emlékhelyet. A fideszisták találták ki, a hatalmon lévő másikak pedig beálltak mögéjük. Holott arról az oldalról a Trianonra való emlékezés ez, amit tegnap produkáltak, és, ha valaki szellemi restségből csatlakozik hozzájuk, az a valaki elveszett. Mint az új vezetés a városomban, akik együtt trianonoznak a csattogó fogúakkal, és mindenki elalélt a példás egyetértésen.

Ezek sem tudják, hol élnek. Elcsodálkozik az ember, hogy kikkel van körülvéve, s nem is elsősorban a fasisztákra gondolok, mert azok olyanok. Hanem a másikak megengedő gyengeségére, amivel kézen fogva viszik be a farkast az akolba. Nincs bocsánat és elnézés, mert amíg barátilag lapogatod a vállát, elharapja a torkodat. Hogy ennyit nem lehet megtanulni, az arra utal, nemcsak a vezetésre, hanem egyáltalán az életre vagy alkalmatlan. Ez csak egy kis kitérő volt annak bemutatására, hogy miért döglünk meg törvényszerűen, de legalább a konszenzus fölött eltelten mosolyogva.

Onnan indultunk el viszont, hogy a csehek háborognak, nem akarnak olyanok lenni, mint a magyarok, de igazságtalan voltam, a lengyeleket is említették, rájuk sem akarnak hasonlítani. Dva bratanki. Mindemellett, hogy néhány ilyen hobbifasiszta veri a nyálát az utcán, hogy mit neki eső, az még nem olyan nagy baj, selejtes népek mindenhol vannak ugyanis. Viszont, mikor például Lázár viszeget virágokat a nagyméltóságúnak, meg amikor ránézünk a NAT eszmeiségére, akkor már igen. Akkor központilag térünk vissza a Fehérlófia mitikus világába, amitől viszont már csak egy lépés Wewelsburg. Csak szólok.

Szép napunk van, nemde? Nem. Ugyanis nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ezután már összeáll és beleilleszkedik a képbe, hogy kaptam úgy két napja egy kommentet, amelyben elhajtottak az anyukámba, mert bántottam a Viktort. Nem nóvum, anyagyilkos és magyarellenes féreg vagyok, s jól is van ez így. Ámde a bájos kommentelő javaslattal is élt, hogy a nemzetromboló irkálás helyett meséljek inkább valami felemelő szépet Trianonról. Ez az ország tényleg elveszett, és kezdem azt hinni már, nem is elsősorban Orbán miatt, hanem, mert tele van hülyékkel. Kicsordulnak a pohárból már.

Ferenc testvér megkísértése

Micsoda örömök voltak tegnap. Az M1-ből kezdett sugárzani a szentlélek, és beterítette mind az összes orbánmédiát, tocsogott a szentlélekben a NER szügyig, csak közben elő-előbukkant a patája neki, a farkaslába a báránybőrből. Azt mondta az M1, hogy ugyan még nem biztos, de szinte azért annak vehető, miszerint Ferenc testvérünk pápai alakban ellátogat a NER-be. És ezt annyira fontosnak tartották, hogy vatikáni twitter-bejegyzésre alapozva hirdették ki, hogy Manci néni állva pisáljon a reá váró gyönyöröktől, és főleg ezért szavazzon Orbánra.

A NER-nek ugyan lelkiismerete nincsen, lelke is esetleg csak nyomokban lelhető, de annyi esze van, hogy mi tesz jót az imázsának, mint Berlinnek is az olimpia 1936-ban. Olyan lesz Ferenc testvérünk látogatása, mint mikor Orbán erőnek erejével csókolja Merkel kezét, az uniós miniszterelnökök közé tolakszik, akik pedig elrebbennek tőle, s marad ő ott a kör közepén egyedül. Ilyen képet is láttunk már, amikor az amúgy teli pofával szidott úriemberekhez igyekezne dörgölőzni a mi trottyosunk, hogy úgy tűnjék, már megtanult késsel-villával enni.

Hát, nem. Ezen túl Ferenc testvérünk látogatása hitbéli kompatibilitási problémákat is felvet. Hogy például az egyik hisz, a másik meg egyáltalán nem, jobb esetben azért van benne valami szakralitás, mármint a másikban, de ez egészen másban mutatkozik, és a kereszténységhez köze sincs. Mindmegannyi lelkiismereti kérdés, amivel el kellene számolni, amikor Ferenc testvérünket mintegy pajzsként emeli maga elé a NER, illusztrálva, méltó volt arra, hogy a hajlékába jöjjön. Erről szól a dicstelen színjáték, nem egyébről, csak a csahos kutyákkal is el kellene számolni.

Mondjuk Bayer tagkönyvvel, aki lemigránsozta Ferenc testvérünket, argentin libsinek, sőt, derék, liberális, genderben hívő marhának titulálta, mondandóját pedig hülye, ostoba politikai véleménynek nevezte. Ferenc testvérünk helyi beosztottjai pedig – püspökök és plébánosok, meg a többi – nem siettek az ő segítségére, hanem szó nélkül tűrték, hogy főnöküket, továbbá Krisztus földi helytartóját hitetlen alakok gyalázzák. Mindezek után örömködni az érkezése fölött, sőt, seggünket a földhöz verni minimum farizeus magatartás, de inkább mocskos jellemtelenség.

Mindezen azonban meglepődni nem kell, ez a NER maga. Ami inkább okozhatja elborzasztó csodálatunkat, az az, Orbán valahogy mindig eléri, hogy szalonképesnek tűnjön. Kikönyökli a Fehér házi látogatást, odatolakszik az uniós csoportképre, mindenkit fölcibál az erkélyére egy fotó erejéig, így legitimálja a rendszerét. Ezek meg asszisztálnak hozzá, miközben a képükbe köp, sajnálatos módon ilyen töketlen idiótákkal van tele a világ, akiket az Orbán-féle sötét alakok ki is használnak. Mindenki tudja, mégsem tesz ellene semmit, ez a nyugat alkonya, s nem más.

No most, itt van nekünk Ferenc testvér, akit abból a szempontból kell megvizsgálnunk, tudja-e, hogy farkashoz jön látogatóba, s ha igen, miért teszi ezt. Valószínűleg azért, mert Ferenc testvér ebben a kontextusban rocksztár, a hívek akként viselkednek vele, ott sátoroznak a domb aljában, hogy láthassák és hallhassák, s ha csak egy pillanatra is hozzá érhetnek, elalélnak a gyönyöröktől. Bizony, így megy ez. Ilyképp Ferenc testvér ha látogatóba jön ide, az nem a köpcösnek szól, hanem a bávatag tömegnek, akik ezután halálukig mesélhetik: látták őt.

Hogy hitek idáig jutnak, az a hit baja, hogy az egyházból cirkuszi mutatvány lesz, az az egyházé, hogy éltes nagymamákból rajongó kamaszlányok, az meg a nyomokban föllelhető ösztrogéné. De, hogy a leendő látogatásig még mennyi révületes tudósítást kell hallgatnunk, az meg a miénk. Ferenc testvér teszi a dolgát, bevállalt egy bulit, ahogyan a csavargó lábát is megmossa, akkor is erősebb a hite az undornál, mint most is, amikor öklendezve benéz a NER-be. Az ilyen krisztusi megbocsátások kövezik ki a gonosz útját azonban sajnálatosan, s hogy a végítélet ezt hogyan rendezi el, azt soha meg nem tudjuk. Csak szeretnénk nagyon.

Orbán, mint eufemizmus

„Orbáni értékeket vallanak magukénak a szavazók” – mondja egy pártszimpátia mérés következtetése, amitől én fölhorkantam, akár egy versenyló. Sánta versenyló, de versenyló, mert felidéződött bennem miniszterügynök elvtárs köpcös alakja, trottyos gatyája, kappanhangja, s amit azzal mond. Illetve véreres szemei, ajkainak kényszeres nyalogatása, oldalra billentett feje, a keze a zsebében: csináltam belőle egy egyenletet, de nem jött ki belőle semmiféle érték.

Orbán Viktor Mihálynak ilyen kellékei és készségei nincsenek. Hiába próbálta ez a pártszimpátia mérés belemagyarázni, hogy a szavazók, mint Orbán, szeretik a rendet, családot és a hintalovat, a vallást és a szenteltvizet. A szavazók lehet, imádottjuk viszont nem, s nem elsősorban azért, mert érzelmekre – mint akármely gonosztevő – képtelen, hanem, mert neki kialakult és kiforrott értékrendje nincs. Nem is volt, nem is lesz soha, s így akármit is az ő értékének tartani még eufemizmusnak is túlzás, de legyünk nagyvonalúak.

Ez az egész szituáció arra emlékeztetett erősen, amikor Sheldon a személyiségén esett változások fölött kesergett, és Leonard lehűtötte a bánatát és egyben lelkesedését, mondván, Sheldon, neked nincsen személyiséged, neked kedvenc sorozataid vannak. Hasonképp vagyunk mi Orbán Viktor Mihállyal, akiben értékeket nem lehet felfedezni. Két állandó található benne, a futball imádata és a hatalom végtelen akarása. Ez utóbbi nem a nietzschei spirituális, hanem orbáni tajparaszt értelemben.

Minden más csak cafrang körülötte, álca és jelmez az aktuális színházhoz, amit úgy érzékel a nagyközönség, mint elveinek folyamatos feladását és cseréjét liberálistól konzervatívon át keresztény fasisztáig, holott nem az. Mert elvei soha nem is voltak, csak szerepek és technikák a hatalom megszerzésére és megtartására. Ekképp, aki értékeket képzel ebbe a romlott primadonnába, és ez alapján rajong érte meg szavaz rá, voltaképp a semmit követi, de tulajdonképpen ez minden vallás lényege is.

Orbán nem szereti a rendet, ha az érdeke úgy kívánja, fölgyújtatja és szétvereti a várost, ha meg úgy, migránsokat ereszt rá. Nem hisz Istenben sem más teremtő és rendező erőben. Embertársait nem szereti, ha nem hasznosak számára, kapcarongyként dobja el őket, barátai nincsenek, érdektársai vannak, szépet nem ismer, szívében melegséget pláne. Ha végignézünk rajta, általában hiányzik belőle az emberi, nincs ehhez méltó szava, tette, még hallgatása sem. Értéket tulajdonítani neki nem tévedés, hanem hiba.

Tudjuk mi ezt nagyon jól, akik ismerjük, kies hazánk gondolkodása azonban még mindig ott tart, hogy köznapi értelemben próbálja értelmezni őt, az ellenzék ellenfélként kezeli, holott csak eltaposni való büdösbogár. Ideje volna túllépni a rózsaszínű óvodabudoár nyelvezeten, néven nevezni a dolgokat: a krumplileves legyen krumplileves, a szaralak szaralak. Nem kell egyebet tenni, mint használni a Kövér László által kialakított nyelvezetet, a sopánkodás itt mit sem ér.

A virágnyelv nagyon káros bír lenni, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy a hívek valami értékek miatt követik bálványukat, nagyot tévedünk. Értékek nincsenek, csak megbabonázva, elhülyítve és leszedálva mennek valami kolomp után, fölösleges udvariasság bármi mást is képzelni ebbe. De amíg valami rosszul értelmezett udvariasság miatt értelmes magyarázatot keresünk a totális tébolyra, semmire nem megyünk. Amíg azt mondjuk, a hívek értékeket követnek, hazudunk.

Bár ez, amit itt viselkedési ideaként fölvázoltam, a kérlelhetetlen következetességet jelenti a szétfolyó egyrészt-másrészttel szemben, és idealista volnék, ha azt hinném, meg is valósítható. Mindenkinek van félteni valója, család, barátok, munkahely, lakás és kocsi, ide gyökértelen és rettenthetetlen magányos cowboyok kellenek, de olyanok csak a mesében és kifestőkönyvekben vannak, meg a kamaszok álmaiban. Addig is követik, amit Orbán értékeinek hisznek, és ebből él ez a gonosztevő. Mégpedig jól.

Jó svádájú koton

Hogy kamaszok kotont és piát lopnak, az nem egy vaszisztdasz, mondhatni, a legjobb családban is előfordul. Ettől még nem lesz anyagyilkos a fiatal, föl sem kell őt kötni csípőből, ugyanakkor cukorka sem jár neki jutalmul, hanem rá kell ébreszteni arra, hogy ilyet nem csinálunk. S nem azért elsősorban, mert, ha lebukunk, baj lesz, hanem, mert ellenkezik az isteni és emberi törvényekkel, amelyek arra vannak, hogy ne kőbaltával a kézben éljük le az életünket. Ez is a millió éves evolúció része, mert a hüvelykujjunk sem azért fordult szembe az összes többivel, hogy a kotont zsebre tudjuk tenni, ha nem látnak, hanem, hogy ceruzát tudjunk fogni vele, amivel verset írunk.

Senki nem születik szentnek, azzá válni kitartó munka eredménye. Akit farkasok nevelnek, abból farkas lesz, aki meg korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Egyébként a debreceni honvédiskola növendékei loptak kotont és piát, annak az iskolának a tanulói, ahol Németh Szilárd szavaival élve „jó svádájú, ép lelkű, hazaszerető katonákat” nevelnek, akikre óhatatlan szüksége van a nemzetnek. Ezt az ökörséget akkor mondta mindnyájunk kedves Sziszije, amikor nem is oly rég ugyane iskola tanulói análisan vegzálták egyik társukat, ami viszont egy másik hérosz – Kósa Laja – szerint nem is szexuális zaklatás. Valószínűleg hímzőszakkör, mi más is lehetne.

Ebben az egészben az a legszebb, hogy akkor is és most is Orbán médiája azt sivalkodja – gondolom a megadott iránynak megfelelően –, hogy „óriási szükség és igény van a honvédelmi nevelésre a fiatalok körében”, Debrecenben pedig, ahol a fenti két incidens történt, a „jövő katonáit szeretnék nevelni”. Szép, új világ. Nem ez a két ügy – mert, mint mondtam, az ilyesmi a legjobb családban is előfordul –, hanem a hozzá való viszonyulás, ami mutatja a hatalom és kies hazánk szellemi és erkölcsi nyomorát. Az anális zaklatás ügyét ugyanis tíz évre titkosították, a kotont lopókat kicsapták, és az egészet igyekeznek villámgyorsan elfelejteni.

Holott épp ezek mutatják, nem a megtévedt kölkekkel, hanem a rendszerrel van baj, nem „jó svádájú, ép lelkű, hazaszerető katonákat” kellene nevelni, hanem elsősorban embereket. S ami a legelborzasztóbb az egészben, most és ebben az esetben katonai iskoláról beszélünk, mégis az egész magyar oktatási rendszer áll előttünk a mindennapos testneveléssel, az iskolai lőkiképzéssel, az óvodai hazaszeretetre neveléssel, mintha az egész ország egy elcseszett kadétiskola volna. A debreceni példa azt is mutatja egyébként, milyen beteges idea az, ami honfitársainkban bimbózik, hogy a katonaság kell a mai elsatnyult fiataloknak, akkor majd rend lesz.

Hát, nem egészen. Abban az oktatási rendszerben, amely deklaráltan úgymond hazaszeretetre, hazafiságra, másképp szólva soviniszta nacionalizmusra nevel, kotont fognak lopni a gyerekek. Másfajtában is, de míg abban módjuk nyílik arra, hogy emberséges noszogatással rádöbbenjenek, ez nem komilfó, a katonai nevelés azt tételezi, és így is történik – mint Debrecen is mutatja –, egyből kivágják őket, ott marad tehát a frusztrált, sértett, szügyig hazaszerető emberünk, aki majd megtalálja kisiklott életének okát a migráncsban, a románban és a melegben, mert gondolkozni nem tanították meg, és gépnek is rossz lett, selejtes.

A hazáját nem azért szereti az ember, mert beleverik, hanem, mert az indokot és okot szolgáltat rá, verseiben, lankáiban, folyóiban, a benne élő emberekben megleli a szeretni valót. Ez spontán, nem tudatos és nem irányítható folyamat, Radnóti jobban szerette a hazáját, mint az, aki a hazaszeretet nevében őt tarkón lőtte. Ma is, az álmodozó göthes inkább ragaszkodik hozzá, mint a bokacsattogtató kadét, az egyik érzés, a másik színház, de ezt a Fidesz nem érti, mert nem is értheti. Szigorú tartozik-követel rendszer ez, mindennek ára van: én szeretem a hazát jó pénzért, és az anyámat is eladom ugyanennyiért. Hogy a debreceni kadétok kotont loptak, ezért baj.

Nem azért, mert zsebre rakták, hanem, mert esélyük sincs belátni tettük helytelen voltát, mert utcára rakják őket a látszat nevében és miatt, ez tehát nem az ő kudarcuk, hanem a rendszeré. Ez is úgy működik, mint a papi pedofília, amit eltussolunk, a körmenetek csillognak, és az egésznek szaga van. Annyira rohadt csak a kadétiskola is, mint az őt létrehozó és fenntartó rezsim, hazugságra épül egyik is, másik is. Orbán nem szereti a pocakos tábornokokat egyébként, a katona legyen fess, amikor tapsol az évértékelőn. Hogy mindeközben szaros a gatyája és szaglik, az se baj, csak fájjon neki Trianon. Ez az ország megérett a pusztulásra, és a sorsa be is fog teljesedni.

Vészhelyzetek

Országos rendkívüli állapotot rendelt el a litván kormány a koronavírus miatt. Úgy vélik, így jobban össze tudják hangolni az óvintézkedéseket, és növelik az illetékes hatóságok munkájának hatékonyságát. Józan pragmatizmus, előrelátó bölcsesség. Nálunk az operatív bizottságnak van huszonnyolc pontja, amit tenni kellene – állítólag –, csak még nem kötötték az orrunkra, pedig az istennyila itt csapkod a szomszédban. Centikre van attól, hogy eltrafálja a lőporos tornyunkat, akkor pedig lesz majd sivalkodás és fogaknak csikorgatása.

Amikor Macondora lesújtott az álmatlansági kór, José Arcadionak volt annyi józan paraszti esze, hogy kolompot rakatott az idegenek nyakába, nehogy megfertőződjenek. Az operatív törzs, Kásler, meg a többi alkalmatlan annyira sem jutott, mint José Arcadio, ilyen litván alaposságú gondolkodást meg nem is tételezne róluk az ember, ezek a pofázáson kívül máshoz nem értenek. Tudni lehetett, hogy az alkalmatlanságuk emberéletekbe kerül majd, mert vannak olyan élethelyzetek, ahol nem segít az ima és a szemek ájtatos forgatása.

Jó, ha emlékszünk arra, már fél évtizede migrációs vészhelyzetet hirdettek, és ez ma is érvényben van. Erre hivatkozva és erre mutogatva sok minden szarságot megtehetnek, riogatják a lakosságot, Sorosra mutogatnak, hazudoznak összevissza és lopnak rendületlen. Migrációs vészhelyzet egyáltalán nincs, egészségügyi viszont még lehet, ezzel azonban kormányunk nem törődik, feladatára tehát alkalmatlan. A lakosság egyébként, amellett, hogy pánikra hajlamos, spontán el tudja dönteni, mit érez veszélyesnek.

Ezt a koronavírust, ezt igen, amit az is mutat, hogy a választópolgárok elkezdték felvásárolni a tartós élelmiszereket, néhány bolt polcai már üresek, és az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni. Ha elharapózik a félelem, olyan hiszti törhet ki, amit képtelenség kezelni, ilyenkor szoktak pajszerrel lapostévét hazavinni a szupermarketből, kalasnyikovval vagy macsétével babkonzervet beszerezni. Mert az emberekben működik az életösztön, egy ponton túl aztán előjönnek a halálösztönök (Freud), és ilyenkor szokott Hieronymus Boschba torkollni a történet.

A lakosság tehát, ahogyan a boltok kifosztása is mutatja, vészhelyzetet érzékel és szimatol, míg ellenben a migráció miatt fél évtizede képtelen ilyesmire. Mert, ha valóban rettegne, hogy a migráncsok elveszik a kultúráját és széttosszák őtet, akkor vizesárkokat építene a háza köré. Ilyet azonban nem tesz, míg és ellenben a száraztésztát fölvásárolja, mutatva, mi az, amitől fél, mi az, amitől nem. Pártunk és kormányunk mégis azt tartja fontosabbnak, amitől szeretné, ha rettegne az alattvaló, viszont mégsem teszi. Pártunk és kormányuk tehát manipulációra használja a hatalmát.

A lakosság istápolására viszont nem. Mert nem is tudja, ehhez neki képességei nincsenek, pártunknak és kormányunknak undorítóan nagy és hazug pofája van, kézzel fogható érdemei viszont egyáltalán nem. Az ilyenek derülnek ki igazi vészhelyzetekben, amikor a lakosság – a jelek szerint – a saját kezébe veszi a dolgok elrendezését, eközben viszont hajlamos a túlkapásokra. Ez a rezsim baja lesz, nem az enyém, de majd szembe néznek azzal, amit a permanens kontraszelekcióval előállítottak. Sajnálni nincs kit és nincs mit, sőt, kuncogni is jogos.

Az a rezsim, ahol Németh Szilárd a hadvezér, Kásler a kultúra, oktatás és egészségügy bajnoka, Varga Judit meg az igazságé, nem érdemel irgalmat és szánalmat. Csak még annyit a honfitársak számára, mielőtt indulnak boltokat fosztogatni: nem kell minden szart hazacipelni. Tapasztalt túlélők szerint háborúra készülvén a készleteket gyufával, gyertyával, zsírral, liszttel, sóval, cukorral illik feltölteni, bár lehet, másnak egyebek is szerepelnek a listáján. Egy biztos azonban, a Biblia nem elég. Maximum arra jó önmagában, hogy a patkányokat agyoncsapja vele az ember, jelentsen ez bármit is.

Operatív törzs

Most képzeljük el, midőn Orbán Viktor gumicsizmában koronavírust hajkurász. Nem olyan merész idea ez, mint elsőre tűnik, drága miniszterügynök elvtárs ugyanis közkeletűleg az első sorokban harcol a nemzetre törő veszedelemmel, legyen az ár, hó, migráncs vagy vírus. Zömök, ganajfoltos alakja mindig föltűnik a vérzivatarban, harc nélküle nincsen is. Most is összeült az operatív törzs megvitatni a vírus elleni hadakozást, ebben ilyen fasiszta beütésű kommunista elvtársak érzik fontosnak magukat. Az operatív törzsben kell egyenruhás, hogy rend legyen, titkárnő, hogy álljon az asztalon ropi, kóla, buborékos meg mentes víz, és már lehet ülésezni is.

A vírus meglát egy ilyen operatív törzset, és visítva bújik vissza az anyjába, Rákosi óta az operatív törzs mindenre megoldás. Annak idején is, amikor márciusban belepte az országot a hó, csak összeültek ezek, és arra jutottak, a Sanya küld egy sms-t, hogy vonuljanak egyik autóból a másikba, és a haza fényre derül. Így is lett. Másnap aztán, amikor már sütött a nap, megkezdte a küzdelmet Orbán Viktor maga, és ezt elevenítsük is fel, hogy ezúttal újfent eltölthessen bennünket a nyugalom, félni nincs mitől, mert maga az atyuska óvja a nyüves életünk, s így:

…1:04: Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
1:09: “Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
1:30: És még egyszer: “Na!”
1:51: Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
1:58: Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
2:35: Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
3:44: Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
3:55: Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
4:33: Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
6:13: Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
6:45: Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
7:03: Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt…

Máskor, és még régebben, amikor Bakondi nem migráncsokban utazott, az árvíztől is megóvták a nemzetet, és nem azért idézem ide a szellemüket, mert jó röhögni rajtuk, épp ellenkezőleg, hogy lássuk, kiknek a kezében van a nyomorult éltünk. Amikor a víz jött, akkor pedig ez történt:

…1:53: Öblözet – mondja Orbán Viktor
2:39: “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
2:59: – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…

Most képzeljük el, midőn az operatív törzs egyenruhában és ropival a kézben tanakodik a vírusról, hogy mennyi az még, ami jönni fog, megállapítják, hogy erre még nem még egyszer, hanem még, közben pedig mind megdöglünk. Kásler volna itt a fő egészségügyér állítólag, ő azonban vírusokkal nem foglalkozik, hanem inkább afölött örvendezik, hogy szeptembertől már az új tantervek szerint tanítanak az iskolákban, amire erős felhatalmazást kaptak, mert csak a fél ország küldte őket az anyjukba a NAT-jukkal együtt. Ám az ez ügyben illetékes operatív törzs döntött a kérdésről, lesz új NAT, ha nem tetszik, át lehet ülni másik autóba.

Mindeközben, amíg ezek fölött örvendeztem, az origo nevű izé megállapította, hogy Gyöngyöspata és a börtön-kártérítések összefüggnek, ezt a Soros találta ki: „A két ügy – elsőre bármennyire is távolinak tűnnek egymástól – háttere és célkitűzései azonosak: minél több pénz megszerzése a magyar költségvetésből, ezáltal erőteljes politikai és pénzügyi nyomás gyakorlása a magyar kormányra, egyben a börtönviszonyok és a romák magyarországi helyzetén keresztül az ország destabilizálása.” – Én magam ehhez nem fűznék semmit, viszont kíváncsian várom, mikor derül ki, hogy a vírust is Soros irányítja.

De majd az operatív törzs rendet rak. Erről az erős felhatalmazásról meg, amit kaptak a NAT bevezetésére, Dzsingisz kán jut az eszembe. Mégpedig, hogy van egy mongol törzs, amelyik ma is őrzi a Burkhan Khaldunt, a szent hegyet, mégpedig a nagy kán utasítása miatt és arra hivatkozva. Ott ücsörögnek nyolcszáz éve, és a kánra hivatkozva őrzik a hegyet, ami tiszteletre méltó, félelmetes és röhejes egyben, de, ha belegondolunk, a NAT és a NER erőteljes rekatolizációjába, nekünk is eszünkbe juthat Szent István – mint ahogyan hivatkoznak is rá –, aki tűzzel és vassal térítette a nemzetet. Fülünkbe forró ólmot fognak önteni.

Itt tartunk. Kásler a NAT-nak örvendezik a koszos körmeivel, az operatív törzs pedig szuszogva dolgozik a vírus megfékezésén, aki köszöni szépen, jól elvan, és bekopog ide is, oda is, miközben fogy a ropi. Bakondi migráncsozik, Soros Gyöngyöspatával akarja anyagi romlásba dönteni a rezsimet, és ehhez ezeknek erős felhatalmazásuk van, amit az eljövendő nemzeti konzultáció újólag igazolni is fog. Irigylem a mongolokat, hogy nekik csak az a gondjuk, hitetlenek lába ne tapodja a szent hegyet. Ám ők sem maguktól hülyék, kazah ágon van bennük kipcsak vér, így Dzsingisz kán magyar volt, ebből fakadólag pedig a tatárjárás történelmünk fényes napja. Ez lesz a vége az egésznek, csak előbb csöndben fölfordulunk.

Ég és föld között

Alább egy betegség krónikája következik, s nem azért, mert a szerző dicsekedni akarna vele, tündökölni úgymond, mint olyan dologgal, amely érdemessé tenné őt a figyelemre, hanem inkább a megértés okán és szándékával, azzal a buzgalommal, amellyel megismerni akarjuk a világot, amely, mint most eléggé abszurd módon mi magunk vagyunk. A vizsgáló és vizsgálat alanya s tárgya egybeesik, amely a lélek és test erős kettős természetére utal, és arra továbbá, hogy megfelelő körülmények közt szét is válik e kettő, idegenné lesz egymás számára a két entitás, amivel nem azt állítjuk, van Isten, csupán annyit, hogy nem kizárt a létezése a kutatás következtetései szerint.

Továbbá annak az ismeretnek is a birtokába kerülünk, hogy megdögleni nem is oly egyszerű – vagy tán egészen az –, továbbá igazat adunk majd dr. House-nak, aki, amikor a méltóságos halál lehetőségét kérték rajta számon, a maga kéretlen módján elmagyarázta, hogy méltósága maximum az életnek lehet, a halálnak nem. Ez utóbbi többnyire fájdalmas, büdös, szenvedésekkel teli és általában magányos aktus, s hogy ez így van, bízvást igazolhatom. Igaz, át még teljesen nem hajóztam, de benne ültem a csónakban, és így kívül léve ezen meg belül is, úgy térhetek vissza, mint valami nagy felfedező, aki ugyan el nem jutott az ismeretlenbe, de ismeri az oda vezető utat.

Ilyen ismeretért azonban nem osztanak hangszórót, esetleg megveregetik az utazó vállát, vagy elküldik az anyukájába, hogy miért ilyeneket irkál, mért nem olyat mondjuk, hogy miként kell meggazdagodni vagy választást nyerni. Olyat akárki tud, de még senki nem nézte saját magát a szoba sarkából éhes pókként, akkor tehát nyertem. Továbbá, de ez tényleg csak a finomság kedvéért, helyre kell tennünk olyan outsidereket mint Thomas Mann vagy Proust, akik nem átallottak a betegségről és lázról mint valami kivételes és felemelő állapotról értekezni, ami lehet ilyen szalon-hőemelkedés és köhögetés esetén, de egy brutális negyvenes az nem ilyen habostorta és kifestőkönyv vagy babazsúr.

A múlt kedden sokat dolgoztam, illetve sokáig, és ez inkább, ami lényeges. Ugyanis ilyenkor ezzel párhuzamosan sokat és sokáig dohányzom, amitől az a téves képzet alakul ki az emberben, hogy hajnalban felkelvén nem volt elég ideje a tüdejének kitisztulni, ezért szúr és éget, ezért köhög az ember furán, de majd elmúlik, és szép lesz a világ vagy legalábbis elviselhető. Viszont nem múlik, sőt, délutánra még fokozódik is, plánesőt, azon veszi észre magát az ember, hogy rá sem gyújtott, a kávé is ott árválkodik az íróasztalon, hogy nem evett semmit, és most hirtelen nem tudja, hogy ettől érzi furán magát, szédölög és káprázik a szeme, vagy baj van.

Isten, ha netán tényleg van, sunyi, alattomos és kicsinyesen rosszindulatú alak. Más nem indokolja, hogy úgy intézte, a nyavalyák mindig kizárólag éjjel támadjanak, amikor védtelen az ember és kiszolgáltatott, tele van a világ démonokkal, kisebb ördögökkel és hatalmas gonoszokkal. Mert amint besötétedett, elkezdett virágozni a fejem. Tűzrózsák nyíltak rajta, a plafonig burjánoztak, a köhögetés égető ugatássá vált, és nekilátott reszketni az ember, miközben szakadt róla a víz. Az ilyen ellen orvosság vagy takaró nincsen, nem létezik annyi réteg, ami elég lenne, mert a borzongás a csontokból indul, s ha a takaró egy hajlatából nem negyven, hanem egy tized fokkal kevesebb ér, már kezdetét veszi az iszony.

Így kezdődik a dolog, de ez csak a lájtos előjáték, bemutatja a szerző mire számíthat az ember, milyen örömökre, ezek változataira és variációira, amikor a szimfónia kiteljesedik, az ágy végiben ott ácsorog Abadonna, s már a szemüvegén a keze. Reggel úgy kel az ember egy perc alvás nélkül, mint akin végigmasírozott egy rakat úthenger előre is meg hátra is. Viszont a pirkadat sem hoz enyhületet, úgy ugat a beteg, mint egy sakálfalka, úgyszólván szünet nélkül, már a hányásig szinte, ugyanis venné a levegőt, de nem jön, mert valami ül a torkán, de nem szakad föl. Aztán hányik saját jogon is, sőt, fosik, ül a vécén, izzad és reszket, szemei guvadnak. Ne szelfizzünk ilyen állapotban, nem előnyös egyáltalán.

Mire megérkezik a második éjszaka a saját borzalmaival, az ember már izomlázasra köhögte magát. Köhögéskor fáj a hasfala, a hátizmai, a bordái, mintha kést szúrnának belé, de köhögnie kell. Ha lenne humorérzéke, azt mondaná, hogy kockásra köhögi a hasát, de momentán nincs kedve vigyorogni. Tehát ezen az éjszakán is reszket, ugat, azzal a toldással, hogy olykor emiatt légszomja támad, egyszerűen úgy érzi, nem jut elég levegő a tüdejébe, amit magyarul úgy mondanak, fuldoklik. Emiatt ülve abszolválja az éjszakát, mert így könnyebbnek tűnik, de nem az. Újabb úthengerek érkeznek, tolatnak ide-oda, így reggel közli az ember a kollégáival, beteg kissé.

Amíg ezt megteszi, majdnem leesik a székről, ekkor látja, a kávé beleszáradt a bögrébe, s bár odakint csalfán süt a nap, idebent megszaporodtak a pókhálók, a por hatványozottan gyűlik, mintha valami szellemkastély volna élet nélkül. És így is van, végtelen, álom nélküli álomba merül az ember, bekapcsolja a tévét, hogy ne azonnal zuhanjon át a másik világba, de nem látja, a szeme káprázik, nem hallja, a füle cseng, és különben is köhög, de annyira, hogy attól tart, az erőlködéstől sztrókot kap, és utolsó életjelként még elmosolyodik a cserepes szája, hogy na, az lenne csak a móka és kacagás. Azt nem tudja, a kávéhiánytól fáj-e a feje, de ez momentán szinte mindegy is.

Fekszik az ágyon, olykor felül, hogy levegőt kapjon, néha elájul, és az idő megáll vagy gátak nélkül robog, ez mindegy is már. Végtelen és elviselhetetlen jelen van csupán, ami múlt is jövő is, élet is halál is, összefoglalva: a semmi, de leginkább az őskáosz, a kiismerhetetlen tohuvabohu. Így telnek el órák és napok, a test nemcsak elvált a lélektől, hanem gond nélkül le is győzte azt, ott ücsörög a hulláján az ágyon a sarokban, zsíros, zilált a haja, szemei tébolytól csillognak, zihál és várja a megváltó halált. Ez álom formájában érkezik, hosszú órák és napok után köhögés, víziók és gyötrelmek nélküli alvást küld rá az ég.

Úgy érzi, tünetmentesen ébred. Lehet, hogy láztalan, lehet, hogy nem köhög, és még az is, hogy nem reszket és izzad egyszerre. A szoba, mint egy füstölgő csatatér, és a romok alatt valahol csörög a telefon hosszan és kitartóan. Jönni akar befelé a világ. Az ember fölveszi, és beleszólna, hogy halló, ahogyan illik, és meglepve tapasztalja, hogy nem megy. Nem jön ki belőle hang, beszélni akar, elmondani, hogy él itt, a vonal túlfelén, de csak egy szamár ordítása jön ki belőle, néhány rekedt á meg í, meg valami sípolás és zakatolás. Hát, ez kurvajó, gondolja magában, és afeletti örömében, hogy nem szédül le a székről, megírja ezt a beszámolót, ami azt mutatja, mintha jól lenne, pedig nincs. És mégis. Írni fontosabb, mint beszélni ugyanis.