Kategória: jézus

Buddha bácsi, buzi-e vagy?

Rétvári elvtárs, úgy is, mint KDNP és annak a fele tagsága, elalélósan háborodott föl, legalább annyira, mint a szent szánkók ügyében. Annyira viszont nem, mint amikor néhány – jó sok – papbácsi kisfiúkat molesztál, a katolikus egyház pedig bűzlik a pedofíliától. Ezt csak bevezetésképpeni miheztartás végett, mert épp nem akartam Rétvári elvtárs, Semjén elvtárs és a többi gyarlóságaival előhozakodni, mert most elsősorban elvekről lesz szó, nem pediglen magánbűnökről, akárha Borkai.

Rétvári elvtársnak nem tetszik a Krisztus első megkísértése című műalkotás, amely a Netflixen látható, ebben pedig Krisztus homokos, az aposotolok alkoholista banda, és más ilyen cukiságok is vannak. Már csak ebből is látszik, és a Netflix sem hazudik, hogy ez komédia, és akként is ajánlják fogyasztásra. Azt mondja Rétvári elvtárs, felháborító, hogy ilyen alkotás műsorra kerülhet. Nem kerül, sehol nem vetítik, oda kell menni, kijelölni, ráklikkelni, elindítani, tehát macerás a dolog. Nem tolják az ember képibe, az nézi meg, aki nagyon akarja.

Ez az egyik. Ezek szerint Rétvári elvtárs nagyon akarta, ha látta egyáltalán, s nem csak mesélték neki, hogy mik vannak. A másik pedig, hogy úgy hiszi, a vallással nem lehet viccelni – dehogynem -, továbbá, mint a KDNP alelnöke fölszólítja a céget, hogy vegye le a kínálatból a műalkotást és kérjen bocsánatot. Ha Netflix lennék, akkor föltenném a kérdést, hogy mert különben mi lesz, aranyom? Jön a Semjén a csúzlijával és szétlövi a Netflixet, akárha a muszlimok a Charli Hebdót? És már helyben is vagyunk.

A továbbiak előtt nem árt megkülönböztetni a hitet, a vallást és az egyházat, ami dolgok véletlenül sem esnek egybe. A hit magánügy, azzal nem lehet viccelni, sőt, igazából megviccelhetetlen, mert nem transzparens. Aki igazán hisz, az nagyvonalú, és jámboran sajnálja a hitetleneket, akiknek – vélekedése szerint – nem adatott meg az a kegyelem, mint neki. Az ilyen nem tekeri ki a nyakát a másiknak, ha másképpen látja a világot, míg ellenben, amikor vallást fabrikálnak az egyéni hitekből, akkor már igen.

Az egyházról meg ne is beszéljünk, amelyik egy félkatonai erőszakszervezet azok minden jellemzőjével. Az egyházak és a vallások hajtják végre a vérengzéseket, a hitek nem, az egyházakat és vallásokat tömi pénzzel Orbán Viktor, nem a hiteket. A hit a vallással és egyházzal világiasul, tárgyiasul mintegy, s mint ilyen, bármikor gond nélkül kiröhöghető. Igazi hitet egyébiránt már nehéz találni, amit Mari néni annak hisz, amikor a rózsafűzért szorongatja, nem az, Rétvári elvtárs meg még ilyet sem érez, csak pénzt akar keresni.

A hit ege fölött akkor történt meg a borulat igazán, akkor hullt le a lepel minden vallásról, amikor Mianmarban egy Viratu nevű egyén elnevezte magát buddhista Bin Ladennek, ezzel jogosítva fel magát a muszlimok gyilkolására. Viratu elvtárs úgy buddhista, ahogyan Rétvári keresztény, tehát sehogyan, mégis mindkettő az úgynevezett vallását félti vagy a hitét. Így élünk mi itt a hazugságok között, civilizációval fertőzött hittel, aminek soha nincs jó vége, mert ebből a szempontból egyik sem különb a másiknál.

Ha én például filmet készítenék a homokos Buddháról, amire mondjuk feljogosítva is érzeném magam, ismerve Sziddhartha életét, egy ilyen Viratu elvágná a torkomat. Pedig minden alapom meglenne hozzá, mert, mint ismeretes, a herceg odahagyta gyönyörű feleségét és gőgicsélő fiát, sőt, amikor lányokat kínáltak neki élvezetül, azt mondta, neki egyik sem kell, mert mindegyik nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. Hát buzi ez? Csakis, és huppsz, ez a Viratu máris elvágta a nyaki üteremet.

Jézus sem a bort változtatta vízzé, hanem fordítva, így minden okunk megvan arra, hogy az apostolokat szittyósnak tételezzük, mégsem zuhan le a mennybolt. Egyáltalán, ha hiszünk, akkor rábízzuk Istenre az igazságosztást, és nem pofázunk egy párt nevében, mert hülyén fogunk kinézni, mint Rétvári elvtárs is. Pedig, még csak azt sem mondták neki, hogy az ő rendszerré összeállított vallása nem egyéb, mint ókori deliráló kecskepásztorok képzelgései, pedig így gondolják. Csak nevettek egy jót, ami az ember legnagyobb ajándéka. Sajnálatos, ha a rétvárik képtelenek rá.

Bhagavad-gíta

Magyar hazánk, illetve az ő hazájuk magára maradt nyomorúságában. Máriának fölajánlva, szügyig merülve a keresztény kultúrában, amelynek fő tanítása, ne etesd az éhezőt, ne adakozz a koldusnak. Ahogyan Erdő Péter volt szíves nekünk összefoglalni az esszenciát, egy mondatba süríteni mintegy a lényeget, miszerint az egyház nem jótékonysági szervezet. Tudjuk. Bank leginkább vagy kupleráj különleges kínálattal, friss gyerekhússal. Idén karácsonykor a Krisna tudatúak osztottak ételt a keresztény magyaroknak csak.

A szánkó az szent dolog, ha egy fa tövibe rakjuk advent idején, ha embertársunk éhen veszik szintén advent idején, csak kelti a hangulatot, ha megfagy, direkt szórakozik, ha kiugrik a tizedikről, mert nem bírja elviselni az életet, megtagadja az ő urát. Minden hit és vallás elkurvul az egyházzal, a jámbor elsőáldozóból dagadt egyházfi lesz, a plébánosból bíboros, a parasztgyerekből miniszterelnök, a tízparancsolatból kalmopyrin. Jézus a kereszten azt sóhajtotta, az ő ura mért hagyta el őtet, mi pedig őt kérdjük, minket miért hagyott magunkra ő.

Erdő Péterek kezébe téve a hitet, amely az ilyen manusoktól, ha igazi, óhatatlanul elveszik, az ember megcsömöllik, okádik az Erdő Péterektől és a hozzá hasonlatos feudális nagyuraktól a kedves vezetőig bezárólag. Ha én máma hívő keresztény lennék, mint ahogyan nem vagyok, Lutherként tudnék élni kizárólag, és kiszögezném a tételeimet amellé a papír mellé, amely arra inti a kedves híveket, ne adakozzanak a rászorulóknak, ne etessék őket, ellenben a perselypénzt már lehetséges bankkártyával is fizetni.

Hogy az egész világ egy teknőc hátán leledzik, semmivel sem nagyobb marhaság, mint, hogy Isten előbb teremtett világosságot, mint csillagokat. Van, akinek a Föld ma is lapos, s miközben ilyen, a Nap kering körülötte, viszont mi magunk a Szíriuszról érkeztünk lóháton. A vallás és hit a tudatlanság válasza a félelmetes ismeretlenre, ám, ha tudjuk a magyarázatot arra, milyen kémiai folyamatok miatt megy el az ember esze, s lesz belőle próféta, a vallásból ép ésszel más nem marad, mint a könyörületesség.

Ez amúgy általános erkölcsi parancs, de az ember, mint ragadozó állatfajta ilyennel nem igazán rendelkezik. A tigris sem könyörületes, de ő nem jár hittanra. S ha a XXI. században a hitoktatás arra irányul, hogy a gyerekek fejéből kiverjék az evolúció igazát, s emellett arra tanítanak, hogy az egyház nem jótékonysági szervezet, akkor a keresztény hit, vallás és egyház, mint olyan elveszíti létjogosultságát. Az ilyen ájtatos gyilkosokat nevel, akik szenvtelenül nézik embertársaik szenvedését, ahogyan a fegyvereket is megáldották az öldöklések előtt.

Láttunk már a történelemben buddhistákat is gyilkolni, aminél nagyobb gyalázat nem létezik. Az ilyesmitől Sziddhartha elsírná magát, de ne áltassuk magunkat, Jézus az Erdő Pétereket karikás ustorral űzné ki a templomból, hogy a magyari keresztények is megértsék a falvédőjük mellett a bő gatyájukban. Ezzel csak arra utalok, hogy az intézményesített hitnek, amiből vallás lesz, az egyház nem más, mint vigyorgó erőszakszervezet, és a végén, mint nálunk is, elsősorban hivatal, azaz világi hatalom, csak tömjénfüstbe burkolózva.

A Bhagavad-gíta (A magasztos szózata) a hinduizmus, s az ebből fakadó Krisna tudatúak szent könyve, amelyben – sok más cuki kurvaság mellett – az Krisna legfőbb tanítása, hogy érdek nélkül kell cselekedni. Ezért osztanak ételt a keresztényeknek karácsonykor, míg és ellenben a nagyságos keresztények maximum azért, hogy ne kerüljenek a pokolra. De most már attól sem kell félniük, Erdő Péter előre feloldozta őket, mint ahogyan saját magát is, és ezzel nem tett egyebet, mint megtagadta a saját istenét.

Jézus beájulna

A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): “Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: “A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

Angyalok és démonok

Egy kilenc éves brit kislány, aki a Caitlyn nevet kapta a keresztségben, a rádióban hallott a Notre Dame tüzéről, s mivel keresztényi nevelést kapott, bezacskózta a vagyonát, három euró harmincnyolc centet, és egy levél kíséretében elküldte a csatornán túlra. Ez nem aranyos-édi dolog, hanem megrázó, ha belegondolunk, s legfőképp, ha innen, Magyarországról gondolunk bele. Mégpedig több okból is, s leginkább akkor, amikor a helyi keresztény párt vezére jut az eszünkbe, aki a Zsolt nevet kapta a keresztségben, az apja után pedig a Semjént.

Lehetett volna ez a kislány magyar is? Nem lehetett volna. S nem azért, mert a mi gyermekeink lelkükben kevesebbek, mint a brit leányok, hanem mert a rádióban nem a csupasz hírt hallották volna, hogy ó jaj, leégett a Mi Asszonyunk, nagy a baj. Hanem azt hallották volna, na, ugye, ide vezet az apokaliptikus értékvesztés, ide vezet, ha megtagadjuk a kereszténységet és a hitet, Franciaországot joggal verte meg az Isten. A magyar kislány ilyeneket hallott volna a rádióban a Zsolttól, a Semjéntől, és apukája nem mondta volna neki, hogy hülye ez a bácsi, ne is hallgass rá, hanem aláírt volna a Fidesznek, mivelhogy nem vagyunk egyformák.

Viszont azért gondoljunk bele csak abba, hogy Caitlyn három euró harmincnyolc centet tett a zacskóba. Nem hármat, nem négyet, hanem éppen ennyit. Ez arra figyelmeztet, hogy mindenét odaadta, amije csak volt, az utolsó garasát is. Nem tett félre kicsit nyalókára vagy masnira a hajába, a szívét adta oda tehát. Míg vele szemben ez a Semjén nevű egy lukas kétfillérest sem ajánlott föl, hanem átvedlett prófétává, mégpedig tört magyarsággal, hogy a kereszténységük tekintetében ez a jel fölrázza a francia nemzetet. És ekkor ő böfögött a várbéli babgulyástól, majd elment töltényt venni a pénzén, mert bizony, nem vagyunk egyformák egyáltalán.

A különbség az, Krisztusban testvéreim, hogy Caitlyn szimplán keresztény, vagy pedig hitetlen, de jóakaratú, ez a Semjén viszont egyik sem. Ő a hitet, mint látjuk nála hosszú évek óta, nagyon jó pénzkereseti forrásnak tekinti csupán, azaz, kurválkodik Istennel. Az ilyeneket Jézus elhajtotta a francba, és még az ő születése előtt jóval a mindenféle próféták emiatt romboltattak le városokat Istennel, és Lukács (16.19) is arra int, hogy az ilyen Semjének csak messziről és sóvárogva nézhetik, ahogyan a szegények Ábrahám kebelén pihennek. Sajnálatos viszont, hogy az ilyen Semjéneket ez egyáltalán nem érdekli, mert a röpködő szarvasok érdeklik őket csupán, meg a közbeszerzés.

“Ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk.” – mondja ez a Semjén a szemétdombjáról, az értékvesztett Caitlyn meg bezacskózza a pénzét önzetlenül. És ezt a gesztust a magyar keresztény olyan édinek értékeli, aranyos ez a kislány felkiáltással, csak azt nem veszi észre, hogy ő, ha hívő, ha nem, keresztényibb, mint a böjti szeleket fingó összes Semjén együtt, Orbánnal bezárólag. Hogy Caitlynből olyan felnőtt lesz, aki odaadja a koldusnak az utolsó kiflicsücsköt is, a Semjén pedig kicsavarja a kezéből. Az egyik angyal, a másik pedig démon. Ennyi és nem több a mára szolgáló tanulság, és ez sem kevés. Dicsértessék.

Notre-Dame a szoknya alatt

Egy bájos honlap tegnap a székletről – közkeletűbben szar – adott tudományos igényű ismertetőt a magyarok számára az univerzum összes pontjain olvashatóan. Kivétel Németország, ahol Dózsa László mamája – lánykori nevén Schmidt nacsasszony – szerint még kőbaltával vadásznak, így az ottani magyarok tudatlanok maradnak szar-ügyileg net híján, ami veszélyes az egészségre.

Éppen időben jött egyébként a felvilágosító dolgozat, hiszen, ahogyan az úr mondta Jónásnak Ninivébe küldve őtet Babitsnál “Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák…”, hasonképp kies hazánkban is zubog a mocsok, hogy ne lányregényszerűen beszéljünk róla, hanem komoly-felelősségtudóan: mindenhonnan ömlik a szar. Nem mindegy tehát, mi mindent ismerünk a lét végső, de korántsem jelentéktelen szubsztanciájáról.

Mint megtudjuk az írásműből, nincs ideális szar, számos formája létezhet, állaga, színe, szaga nagyon változatos, a legfőbb kitétel – mondja a dolgozat a Bristol Stoll Scale-re hivatkozva -, hogy nem szabad lebegnie. És itthon is vagyunk Pilhál Tamásnál meg a prostisrácoknál, akik huzamosabb ideje lebegnek itt nekünk, következésképp baj van velük, és de még mekkora nagy. Szegény Jónás Neria falai előtt még jobban meghasonlana, sírva kérné a Xanaxát, de az Úr nem adna neki, mert csak.

Ennek a prosti Pilhálnak, mint azt mindenki tudja úgyis, az ifjú forradalmár Nagy Blankával volt afférja, hogy befényképezett a szoknyája alá, és közzé tette az alábbi szavakkal: „Trágárka villant – A magyar Sharon Stone, avagy Elemi ösztön a Szemkilövető pártban.” Erről már szakdolgozatok születtek, magam csupán a kályha-szerep miatt elevenítettem föl, mintegy fogódzóként, hogy lássuk, hol is élünk.

Nagy Blanka válaszolt is a lebegő – következésképp egészségtelen – alaknak, miszerint: “Ma este kérlek öleld meg nagyon a kislányodat és mondd neki, hogy szereted és mindig vigyázni fogsz rá és ha bárki ilyet csinál vele akkor elkapod a grabancát az illetőnek. Az én édesapám már sajnos nem teheti meg ezt.” – ettől ez a Pilhál elérzékenyült, és keblére ölelte mintegy a megtévelyedettet.

“Kerülgethetem a forró kását, de minek. Oda akarok kilyukadni, hogy hiába öltözöl és ülsz ügyetlenül (majd megtanulsz), hiába mondasz döbbenetes szamárságokat, hiába irtózom mindazoktól, akik téged most beraktak a politikai inkubátorba – sajnálom, hogy kitettem azt a fotót és hozzá azt a szöveget… Töröltem. Egy rossz vicc volt. Bocsánatot kérek!” – Ezt írta ez a Pilhál.

S ami miatt én is untatom már a nyájas olvasót, az nem az, hogy elmeséljem ennek a Pilhálnak az alávalóságát, megtette ezt már más és a Bristoll Stoll Scale is, hanem, mert ez így együtt sajátos képet fest a NER becstelen szolgájáról. Ő ugyanis a butaság bátorságával, egy próféta öntudatával éli az életét, ezért dolgozik a prostisrácoknál, és még azért is, mert sötét szegény, mint az egyenlítői éjszaka.

Pilhálnak halovány fingja nincs az írásról és a szöveg mibenlétéről, ugyanis, az a két Nagy Blanka mondat, amitől ő meghatódott, nem megbocsátás, hanem annak a képes beszéddel előadott változata, hogy bunkó vagy Pilhál, egy tahó paraszt. Bár, aki csatadalokat ír meg győzelmi jelentéseket, attól nem elvárható a finomságok értése, nem ilyesmire tenyésztették őket, hanem harapni. De hát, ilyen ez a NER, ilyen egydimenziós manusok vannak a galeriban, ők kapják a lovagkereszteket.

Meg még próféták is vannak, mint a Semjén, aki a Brian életéből lépett elő, szorongatja az ő tökeit, vagy kifordult szemmel szórja az átkokat, egyre megy, ő sem tudja mit beszél, de azt legalább ordítva mondja. Ezt is már mindenki ismerheti, most csupán az újszülöttek kedvéért idézem ide, meg, hogy lássuk, hol is élünk:

“Az a Franciaország, amelyik megtagadta – mint az egyház legidősebb leánya, úgy hívták régen Franciaországot – saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét, ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk. Adja Isten, hogy ez a tragédia egy olyan jel legyen, ami felrázza a francia nemzetet és nem csak a templomnak az újraépítése tekintetében, hanem a saját nemzeti önbecsülésük, a saját történelmük, a saját franciaságuk, a saját kereszténységük tekintetében.”

Ehhöz sem kell különösebb kommentár, s csak azért raktam így egybe ezt a két eheti eseményt, mert rímelnek egymásra, ahogyan az ostoba szolgálja az eszementet. Pilhálnál szemkilövető elemi ösztön, ami J. A.-nál “hajad az ujjamé a szoknyád alatt”, Semjénnél meg hitevesztett apokalipszis, égi jel egy tűzeset, amellyel egy nemzet tagadja meg önmagát. Szép egy csapat ez, meg kell hagyni.

Viszont ezen a ponton a szarvas bánatosan néz körül a helikopteren lógtában, és Pilhál is megveregeti a saját vállát bugyogóban matatva, és ezek így ketten, mint a NER alfája és ómegája, holnap már magasztos ájtatosságban fetrengenek keresztényi hitükben. Mert megfeszítették Jézust, akinek szintén be lehetne fényképezni az ágyékkötője alá, hogy lássuk, minek örült Mária Magdolna. Mindezt, csak hogy fokozzam az amúgy fokozhatatlan tébolyt, meg, hogy elgondolkodtassak a végtelen mibenlétéről. Azért.

Babgulyásos forradalom

Mindnyájunk kedvenc maffiózója, Al Capone bácsi annak idején adócsalással bukott meg, s ahogy most kinéz, a mi imádott rosszfiúnk, OVM pedig a zabálás miatt zuhanhat alá, mert az élet kegyetlen bír lenni és kifürkészhetetlen. Mindez persze csak idea és ábránd, reménykedő feltételezés, hogy netán túlcsordul a bili, mert sohase lehessen tudni. Mostanában azt is állítják, hogy a francia forradalom annak idején azért (is) robbant ki, mert abban az évben rossz volt a termés.

Al Capone bácsi ugyan az élet császáraként haligalizott, végig gyilkolászta és rabolta fél Chicagót, mert lehet, hogy a helyi Polt a kezében volt, így semmit sem bizonyítottak rá, az aktuális NAV-val viszont vagy nem számolt, vagy nem bírt, ez lett a veszte. Mondhatni, egy apró banánhéjon csúszott el, és aztán meg is rogyott, elvitte az Alcatraz meg a szifilisz. OVM bácsi annyival nagyobb ganyé őnála, hogy neki az adóhatóság is a zsebében van, sőt, az egész ország. Viszont szeret zabálni.

Mint majd megmutatom, ebbe is bele lehet bukni, ha úgy állnak a csillagok. A gyomor nagy mókamester, s nem épp véletlenül. Minden organizmus első és voltaképp egyetlen célja, hogy energiához jusson, J. A. is első helyen említi a mindenségben, ehess, ihass, etc., mint az közkeletű. Ez az energia lehet a zöldellő fű, egy másik organizmus lába vagy a napfény, esetünkben a csülkös bab vagy babgulyás, ez, bár kulinárisan egyáltalán nem mindegy, forradalmilag viszont igen.

Mert itt van nekünk ez a Gundel és az ő várbéli menzája, ahol fillérekért ehet az, akinek amúgy is sok van. És, ha valami, ez bírja zavarni az állampolgárt, hogyha ő igen, én miért nem? Ez még a netadónál is nagyobb felhajtó erő lehet, csupán az a kérdés, hogy falvainkba, tanyáinkra és városaink peremeire eljut-e az az információ, hogy OVM annyiért kap csülkös babot, hogy annyiért tán az is meg tudná venni, aki egyébként órákat áll sorban a krisnásoknál ugyanezért, mert nem telik rá. Mert neki háromszázért senki nem ad, csak ingyért, ami életmentő, ellenben megalázó dolog.

A csülkös bab (vagy babgulyás) így válik szimbólummá, a lét két peremén állók összehasonlító nyelvészetévé, s most ezt az ízlelőbimbókkal tessenek egészen konkrétan érteni, mert élni kell, ha van még hozzá kedve az embernek. De Camus-tól tudjuk, az öngyilkosság oka soha nem lehet egy tál étel, még sok sem, csupán az élet értelmetlenségének érzete lehet az, ezt viszont kiváltság és babramunka elérni. Így, az éhező delikvens előbb vágja pofán szenvedésének okozóját, mintsem fölkösse magát.

Egy tál babot nem lehet a gomblukba tűzni, mint valami őszirózsát, az O1G-s kokárdát viszont igen, s azokban a körökben, ahol én forgok, az ilyesminek mostanában nagy keletje van. És még eddig töketlen ellenzékünk is ügyes, mert, mint kiderült, törvényjavaslatot nyújtanak be, hogy a kórházakban, iskolákban és óvodákban ugyanannyiért lehessen étkezni, mint a várban. Ha ügyesen kommunikálják, ebből a Fidesz és OVM jól kijönni nem tud, és újabb lapát szén kerül a tűzre.

Mert gondoljunk csak bele, bármilyen indokkal söprik is le az asztalról – a valljuk meg eszement, ámde rafkós – javaslatot, csak az jön le belőle, hogy ezek még a kisdedeket, a betegeket sem tisztelik, őket is sorsukra hagyják. S mivel társadalmunk a cuki kutyákon kívül a cuki kiskölkek és a betegek sorsa fölött érez erős empátiás késztetést, máris kész a recept, hogy lám, ezek embertelenek. Azok egyébként, viszont ezzel jól lehet demonstrálni.

Sőt, ha egyszerű képletekkel azt is elmagyarázzuk a szűkölködőnek, hogy mindenképp ő fizeti helytartóinak nagy zabálásait, míg ő tyúklábra kuporgat, a hatás négyzetre emelhető, mert a jóllakottság vágya, illetve a vele szemben álló korgó gyomor sok zsarnokot lelökött már a trónjáról. Itt cseszte el OVM, de nagyon, hogy nem tudott parancsolni a gyomrának, és urizál a zabálásban, holott még késsel, villával enni sem tud rendesen.

Van egy ziccerünk megint, kiderül, mire megyünk vele. Annyit még el lehetne mondani az éledező tudatú, babgulyáshiánytól sújtott leendő lázadóknak, hogyha a dagadt papokat vetik be ellenük, akik majd a lemondás gyönyörűségeiről magyaráznak, nekik sem kell feltétlenül hinni. Mert figyelmezzünk arra, hogy még Jézus is borokkal és halakkal kurválkodott, szaporította, átváltoztatta azokat az éhezőknek, és nem occsóér zabálta tele magát velük.

Illetve végső és aljas csapásként azért figyeljünk arra is, hogy az utolsó vacsorán állítólag borral, kovásztalan kenyérrel, sólettel, báránysülttel, halszósszal és datolyával vesztegette meg az apostolokat, míg Sziddhartha herceg, midőn elindult a megvilágosodás felé, beérte naponta egy marék rizzsel. Ezt csak miheztartási gondolkodásilag vetettem ide, meg, hogy ne legyen lelkifurdalása a proletárnak, amikor a babgulyás nevében megindulva elfoglalja a köpcös Krisztusban felszentelt irodáját, mint valami elszabadult Auróra.

Első napja van

Arra ébredt ma reggel Tihamér, az egér, hogy egy madár csikágózik a fán. Ordított, ugrándozott, mint aki megkergült teljesen. Kitörölte szeméből az álmot Tihamér, egyszersmind a csipát is, hogy megnézze, mért szakadt le a mennybolt. De nem szakadt le semmi se, csak örült a nyüves életének ez a madár, a fénynek, meg, hogy nem fagy le a lába épp, annak. Álmos volt ugyan még Tihamér, de azt látta, hogy a körtefán csinálja a fesztivált ez a madár.

Emlékezett erre a fára, mert nyár végén, amikor az érett körte lehullt, és ott csiccsent meg a fűben alatta, néhányszor matt részegre ette magát a tövében, hogy alig is bírt hazavánszorogni a kesztyűjébe. Egy kesztyűben lakott Tihamér, az egér ugyanis, és nem is akármilyenben, hanem egyujjasban, mert agglegény volt, és szerette a magányt. Nem úgy, mint a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya, akik egy ötujjasban hédereztek, a prolik.

Viszont nem hagyta abba az ordítozást ez a madár, hiába akart rákiabálni Tihamér, mert akkor is, szégyenszemre csak nyamvadt füttyögés jött ki a száján, ilyen kis sípoló hangocska, mert mégis csak egér volt, és nem pedig oroszlán, bár néha azt képzelte. Az agyára ment ez a madár Tihamérnak, és elővette a Brehmjét, hogy megnézze kiféle, miféle jószág, és látja ám, hogy ez egy csíz. A fa pedig, amin hangosan volt boldog, körtefa, és pláne csupasz.

Ó, a kurva életbe, kiáltott fel Tihamér, az egér, karácsony első napja van, és a csíz a csupasz körtefán csak köszönt és minden jót kíván. Így elnézőbb lett Tihamér, már nem akarta a csíz torkát átharapni dühében. Bár érdekes lett volna a küzdelem, mert nagy arca volt ennek a Tihamérnak, mondom, olykor sokat hitt magáról, mint egy miniszterelnök akár, de máma ez most épp lényegtelen, mert ünnepülünk, nem beszilünk, ahogy a nagyi mondta valamikor.

Viszont ahogy a csíz örült a csupasz körtefán, akképp örült Tihamér is, az egér, mert, ha karácsony, akkor szüret. Ezt gondolta, és ki is mondta hangosan, hogy akkor szüret. Fogta a kis kullóját, hogy telipakolja minden földi jóval, feltöltse a készleteket úgymond, szűkösebb napokra. Mert tudta már tapasztalatból, hogy az ember hülye állatfajta, és még hetekig éhezni is képes, hogy most három napig zabálhasson. Ez a lélekállapot azonban Tihamért nem érdekelte egyáltalán.

Csak a lábait dörzsölgette egymáshoz mókásan, ha nem lett volna egér, azt hihettük volna, hogy Döbrögi, vagy Németh Szilárd. Fogta a kullóját Tihamér, útnak indult szerte a házba, dőzsölni, és egyszer csak jönnek szembe a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya. Ki volt öltözve mind az összes, mint szarospista Jézus nevenapján, a szarvasbogár még kalapot is tett, azt emelgette üdvözlésként.

Ki az? Ki az? Kérdezgette a rövidlátó hangya, s amikor felvilágosították, hogy Tihamér, az egér, ájtatos képet öltött, és megkérdezte: nem tart velünk szentmisére, szomszéd? Tihamér mondta, hogy most épp nem, erre a rövidlátó hangya kiköpött, Tihamér pedig azt morogta a foga között, hogy fulladnál bele a szenteltvízbe, vén szenilis. És így mosolyogva elhaladtak egymás mellett, mert mégis csak karácsony volt, és szeretet szállingózott az égből.

A díszes kompánia – akik azóta hordták fenn ennyire az orrukat, amióta mese született róluk -, szóval a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya elmentek misére, Tihamér, az egér pedig a megszokott útjain, szűk sikátorokon, járatokon és lukakon át lerabolta az összes spájzot. Kétszer is fordult a kullójával, s mire a misejárók hazatértek, csurig volt a kesztyűje egyik sarka kajával, sőt, még a mellette lévő tornacipőt és telepakolta.

Kellemesen sütött a nap, Tihamér kiült az ajtó elé egy asztalhoz, sajtot majszolgatott vörösborral, sőt, meghívta a csízt is. Magvas kenyérrel kínálta, és oly jól érezték magukat ezek ketten, hogy kicsit becsiccsentve régi katonanótákat énekeltek, de csak szolidan. A csíz megkérdezte, hogy holnap elhívhatja-e két gerlecimboráját is, mert mégis csak karácsony második napja lesz, Tihamér pedig azt mondta neki, mért ne, kaja van dögivel. És ebben maradtak aztán.

Isten megsértődött

Mint azt képünk hűen ábrázolja, Erdogan szultán, midőn meghódította a lezárt Budapestet és OVM kicsi kis szívét, Gül Baba türbéjében kamaszos hévvel imádkozásra ragadtatta magát, amivel számos dilemmát hozott elő a fikh (mint a saria tudománya), a teológia, a pedofília és a mi a zisten van itt kérdéskörében. OVM, miként fotónk tanúsítja is, lányos zavarában ettől a felfordulástól a sarokba menekült, onnan nézett ki a fejéből, és golyóálló otthonkájának rojtjait húzgálta.

Isten mélán nézte, mi a francot csinál itt ez a kettő meg a sleppjük. Röhögnie kellett volna, de már rég elveszítette ebbéli képességét, mert azt látta csak, tehetetlenül figyelte, ahogyan a nevével kurválkodnak évezredek óta, hogy Jézus meg Allah, illetve Manitu és Kiss József kiáltással az ajkukon fröcsög a vér, gyúlnak a máglyák és tépik ki organizmusok nyelvét meg szívét. És Isten arra gondolt, hogy nem épp ezért gyúrta ő össze ezeket sárból meg agyagból, illetve farigcsált oldalbordát a bugylibicskájával.

Viszont itt épp ő volt az, akire nem is gondoltak egyáltalán képünk hősei. Hanem a mammon járt az eszükben, végtelen rétek, szőlők és birtokok, kastélyok imbolygása és röpcsik suhogása, a Rolex ketyegése meg a kappan vagy bárány íze. Erdogan szultán többszörösen is leszarta, amit neki Mohamed törvényül előírt, hogy miként kellene Istenre gondolva imádkoznia. Úgy kellett volna kezdenie fennhangon, hogy Allahu Akbar! (Allah a leghatalmasabb), ezt azonban nem tehette meg, mert mögötte állt a TEK, aki meg arra van idomítva, hogy az ilyeneket leteperje.

Aztán azt sem tudta ez az Erdogan Szultán, merre vannak Kába tornyai, amelyek felé fordulva tisztelettel és hódolattal úgy kellett volna imádkoznia, mintha maga Allah állt volna előtte. Sőt, el sem végezte az előírt tisztálkodást, s ha még abba is belegondolunk, hogy előtte meg OVM pörküttszaftos kezét szorongatta, akkor már kész is a kárhozat. Ezen túl egy nyamvadt és elcseszett rakát sem végzett el tisztességesen, mert nem akarta, hogy rájuk esteledjen, és úgy járjon, mint amikor felhőkbe hanyatlott a drégeli rom, vagy a Dobó Pista sityakja.

Ez a raka ez cifra dolog, mert az Allahu akbar kurjantás után a szultánnak el kellett volna mondania a Korán első és egy szabadon választott szúráját, aztán csípőből hajlongania, ismét Allahu akbart mondani, majd a földre borulni úgy, hogy a homloka, az orra, a térde, a kezei és a talppárnák viseljék a súlyát. A leborulás után ezt kellett volna mondania az imádkozónak: dicsőség a magasságos Uramnak. Majd felemelkednie, ülőhelyzetben Allahu akbart mondani megint úgy, hogy a bal lábfejét maga alá fordítja és ráül, a jobb lábfej viszont behajlított lábujjakkal áll.

Ilyeneket kellett volna tennie Erdogan szultánnak, ha igazhitű lenne, de nem az. Elkövette azt a főbenjáró bűnt, azért imádkozott, hogy az emberek mondják róla, milyen szépen és jól szereti az urat. A Korán szerint az ilyenek lesznek az elsők a pokolban, viszont Isten azon gondolkozott ezt látván, hogy ez a Mohamed is egy hülye volt, fingja nem volt ugyanis, hogyan mennek a dolgok valójában. Mert ő bárhogyan is vinné mind a kettőt szíve szerint, hatalma az neki sincs fölöttük. Sőt, már senkinek sem.

Mert ránézett arra a másikra is a trottyos gatyájában, aki meg Szűz Mária és Jézus nevében kurválkodik vele, aki egy és ugyanaz, mint a szultán Allahja, hogy nevezték őt már Jahvénak is, sőt, Rának, és Pallasz Athénének, egyáltalán annyi elcseszett neve volt, hogy már azt sem tudja, melyikre hallgasson, így hát nem hallgat egyikre sem. Odahagyta a Föld nevű bolygót, ami úgy is néz ki magunk közt szólván. Viszont most megsértődött itt, a türbében, de rohadtul, és villámot is cikáztatott volna bele, de kiment az égi biztosíték, és nem volt raktáron éppen.

Egyébként azért húzta föl az orrát és jogosan, mert, a trottyos gatyájú sajtója nem számolt be arról, ahogyan a szultán őt Allah formájában imádja. Azért legfőképp, mert a sok böszme magyar, aki a trottyos ténykedése nyomán arról van meggyőződve, az ilyen szultánok azért imádkoznak, hogy azok, akik az Istent Jézus formájában imádják, forduljanak föl, lehetőleg bomba vagy erőszakolás által. Egyáltalán OVM sehogyan sem tudott elszámolni a dologgal, amit összehozott a kerítéssel, migránccsokkal meg a birodalmában imádkozó szultánnal.

Ezek nem passzolnak össze sehogyan sem a rózsaszínű képeslapon. Ezen az látszik, ahogyan épp veszik el OVM keresztény kultúráját, és a szultán csak azért nem gombolja a sliccét a fotós csajra gerjedve, mert mellette áll a neje a csudás kendőjében. Akkora volt itt a katyvasz, úgy megülte az ájert a gonoszság és a hazugság, hogy Isten nemcsak megsértődött, hanem föl is húzta a fenséges orrát, és azt mondta, na, elmennek ezek a picsába. Máskor úgy volt, hogy amint kimondott valamit, úgy is lett, most azonban nem. Ebből látszott, hogy átvette a hatalmat az ürdüng, tehát innentől fogva cseszhetjük az egészet. Viszont ez a kettő ettől még vigyorog, és ezt képtelenség ép ésszel kibírni.

Orbán et. szeret téged

Péntekenként Orbán Viktor Mihály most már nem is kinyilatkoztat a Kossuthban, hanem látomásai vannak, és azokat közli. Alámerül a spiritualitásba, amelynek ormain Soros mitikus alakja vibrál a ködben, és hívogatón vonz a romlás felé, a végleges zuhanásba. Legalábbis ezt látja Orbán Viktor Mihály, mert vagy sok volt a reggeli házi főzésű a vejjel, vagy a Habony hozott neki titokzatos porokat a messzi Ibizáról.

Tegnap is ennek a Sorosnak a seregeivel harcolt a sisakjában, miközben óriási igazságok folytak elő a szájából, a gyomra mélyiből, a pörkütt és a félig rágott ubi emésztetlen masszája mellől. Úgy mondta, mint valami himnuszt, ráolvasást vagy kisdedes mondókát már, hogy: “Mi nem akarunk összekeveredni másokkal, jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk, meg akarunk maradni kereszténynek, kitartunk európai életmódunk mellett. Szeretetvallásra felépült kultúránk van, van ennek elég szépsége”.

Az ilyeneken aztán elgondolkozik az ember, mert nagyon eszesnek mutatja magát a kézcsókos nénik között Orbán et., és közöttük okos is, nagyon. Pedig lófingot sem mond, csak pufogtat szavakat, hogy keresztény, szeretetvallás meg kultúra. Ha az alattvaló nem érez zsigeri késztetést, hogy mindettől a porba hulljon, és onnan nézegesse az új isten püffedt pofáját, akkor, és csakis akkor, mint valamely matematikai tétel bizonyításakor, rájön arra, hogy hát, hülye ez. Bár nem nóvum a ráismerés.

Mindezideig a szerencsétlen menekülőktől a nyüves munkahelyét féltette, aztán az asszonyai lába közét, most meg a vallását, ami ugyan nincsen neki, de jól mutat az életrajzban. Nem tudható ugyanakkor teljes bizonyossággal, mit ért szeretetvalláson, ehhöz először a szeretet bozontos fogalmát kellene tisztába tenni, ami lehetetlen. Pláne miniszterügynök úr/et. esetében, mert bizonytalan, hogy a lóvén és a kirántott húson kívül vonzódik-e igazán bármi máshoz is.

Ha az egyházának a szeretetéről beszél, akkor meg is állhatunk rögtön. Ezt a fajta szeretet a görögök, akik meg Németh Szilárd tanítómesterei, agapénak, önkiürítő vagy isteni szeretetnek nevezték. Ilyenje Orbán et. egyházának egyáltalán nincsen. Legalábbis erre utal, hogy templomának ajtaján megjelenhetett a felirat, hogy a homlesszeket tilos etetni. Ennyit a szeretetvallásról, amiről tudnának mesélni az indiánok és más állatfajták is.

Sőt, és ugyanakkor elbeszélgethetnénk néhány, az inkvizíció által megagyusztált organizmussal is, akik a talpuk alól elősercegő füstbe fulladtak bele, és nem a szeretetbe. Igaz ugyan, hogy mindeközben élénken csókolniuk kellett a megfeszített totemszobrát, akinek a nevében a térdre csuhások, és egészen friss barátjuk, Orbán Viktor Mihály is kurválkodnak.

Nem tehetek egyebet, bevett szokásomhoz hűen Svejket hívom segítségül, hogy megmutassa nekünk a dolgok visszáját:

“…- Én szeretem az Úristent – jelentette ki a vallásos tábori lelkész, és elkezdett csuklani -, én nagyon szeretem őtet. Adjon egy kis bort. Én tisztelem az Úristent – folytatta aztán -, nagyon tisztelem és becsülöm. Senkit se tisztelek úgy, mint őtet.
Öklével az asztalra csapott, hogy az üvegek táncolni kezdtek: – Isten egy nemes jellem, egy emelkedett dolog. Ő minden ügyében a legbecsületesebben jár el. Ő egy napfényes tünemény, ezt senki se fogja kiverni belőlem. És Szent Józsefet is tisztelem, az összes szenteket tisztelem, csak Szent Szerapiont nem. Mert olyan csúnya neve van.
– Kérvényezhetné a névváltoztatását – jegyezte meg Švejk.
– Szent Ludmillát is szeretem és Szent Bernátot is – folytatta a volt hitoktató -, mert ő sok vándort megmentett Szentgotthárdban. Egy konyakosüveg van a nyakába akasztva, és úgy keresi a behavazott embereket.
A beszélgetés új irányba fordult. A vallásos tábori lelkész kezdett összehordani hetet-havat:
– Az aprószenteket is becsülöm, december huszonnyolcadikán van a napjuk, és a Heródest gyűlölöm. Mikor alszik a tyúk, nem kaphattok friss tojást.
Kitört belőle a nevetés, majd énekelni kezdett: – Szent Úristen, szent, hatalmas…”

Nem ragoznám túl itt a dolgokat, csak még viszautalnék arra a több mint négyszázezer honfitársunkra, akiket ’44-ben pár hét alatt a szeretetvallás élénk asszisztálása mellett raktak marhavagonokba. Ilyenkor, ha mosdatlan az ember szája, akkor olyanokat mond, hogy mindenki elmehet a szagos nuniba. Orbán et. meg főképpen a hülyeségeivel.

Ilyesmi szereteteken alpuló kultúrája van Orbán et.-nak, de, ha spengleri értelemben nézzük, akkor még az sem, maximum stadionépítésben manifesztálódó civilizációja van neki. Ez pedig, a civilizáció, a kultúrkör hanyatlásának jele, mint az tudvalévő, de ebbe ne menjünk bele alaposabban, mert a végén még elrémül az ember, ha meglátja, mire jutott.

Mintegy levezetésként ismerkedjünk meg azonban az advesa és a mettá fogalmaival. Ezek a buddhizmusban a feltétel nélküli szeretet jelentik, és a lekapcsolódásra utalnak, amelyek önzetlenné tesznek a mások jólétére vonatkozóan. Valljuk meg, ilyet Orbán et. nem ismer. Ő úgy szeret téged, mint az ő istene, aki a boldogulás egyedüli forrásaként az érte való rajongást jelöli meg. És helyben is vagyunk.

Kampec dolores LXXVII. – Istenek alkonya

Ott állt tehát Béla a Föld nevű bolygón, annak is a legközepén, a kocsma-csakra udvarában a fa alatt, és azon tűnődött, mi legyen most azzal a bohókás elhatározással, amelyben nem a fröccsök urának, sem más egyébnek ígérte meg – mert azzal lehetett volna mit kezdeni -, hanem saját magának, hogy engedve bohókás ifjúkora álmainak, a fa tetejére költözik, és ott tűnődik aztán a világ ostobaságán az idők végezetéig. És még egy nap, ezt el ne feledjük.

Fölnézett emigrációjának vágyott gyönyörűségére, amely ideálisnak tűnt mindenféle szempontból. Messze sem volt, hogy habzó nyálú tengereken vagy porzó pusztaságokon, fagyott rónákon lehessen eljutni odáig, mégis kívül esett a földi poklon, mert azzal kecsegtetett, hogy duplaisten válhatik belőle, ahogyan Mohamed koporsójaként ott imbolyog ég és föld, a rigószaros udvar meg a tajtékos mennyek között, s mindeközben reászáll a jó Sziddhartha minden nyugalma, bár ez kétséges volt.

Nézte Béla, nézte a fát, és reciprok tériszonya támadt, mert a magassággal szembesülve kezdett zsibbadni a lába, és azt hitte, fölesik mindjárt. Mindezt azonban betudta annak, hogy a bimbózó levelek között meglátta Isten háromszögletű szemét, és úgy hitte, abba borzong bele. Hiszen mi lesz, ha felköltözik, és előbbi gondolata nyomán ő lesz a migránsok színe virága és a Mount Everest csillaga is egy személyben, hogy akkor már hárman lesznek, akik semmit sem tudnak majd kezdeni az elcseszett világgal, és tanakodhatnak, hány isten kellhet a megváltáshoz, míg rá nem jönnek, hogy egy sem vagy számtalan, ez gusztus dolga.

Ilyenek hömbölögtek a fejében, míg azon tűnődött még ezzel mintegy párhuzamosan, hogy vagy a fa nőtt meg egy év alatt, amióta utoljára táborozott rajta, vagy ő ment össze véglegesen a világ nyomása alatt. Ez azonban momentán eldönthetetlen dilemma volt, és értelmetlen is persze, mert nem ez volt a lényeges, hanem, hogy fel kéne jutni rá. Nem emlékezett arra, régebben ez hogyan sikerülhetett, és már kezdett nyúlós melankóliába süppedni, hogy szégyenszemre azért marad megváltatlan a világ, mert a következő próféta nem tud fára mászni.

Ilyen csúfság nem eshetik meg. Így volt ezzel az egyik rigó is, és nem tudni, honnan, de szerzett egy kötélhágcsót, ledobta az alant nyüszögve tanakodóak, és füttyentett. De olyan élesen, mintha Pál utcai fiú lenne, sőt, mintha mondta volna is, hogy papuskám, ezt azonban Béla csak képzelhette, mert a szárnya a csőre között volt klasszikusan, akárha ujjak, hogy kipréselhesse magából a gőzmozdonyok hangját. Ott imbolygott a hevenyészett lépcső a leendő Isten orra előtt, a madár pedig a másik szárnyával hívogatta, mint valami elcseszett szirén, kacsintott és fütyölt megint.

Az éktelen hangtól leomlott a templom tornya, és látszott, hogy elkezdődött a végítélet, amelyet egy jószándékú, ámde hebehurgya madár fütyörészése indított útjára. S nehogy valami visszafordíthatatlan baj történjék, Béla lábaiba visszatért az élet meg messzire tűnt fiatalságának ereje és rugalmassága, így termett egy csapásra a fa tetején, mint egy macska. És tényleg, az udvar kandúrja ezt látva rákacsintott, megpödörte a bajuszát és mórikálta magát, mert itt volt a tavasz, és buzgott a vére. Béla azonban nem kért az udvarlásból, hanem kicibálta a rigó csőréből a szárnyát, hogy füttyögésével ne dönthesse romba a falut.

A tűzoltást így elvégezve, útban az istenség, s így egyben a lelki szegénység felé, megvizsgálta az új létállapot lehetséges előnyeit, és rá kellett jönnie, hogy ez nem is annyira kívánatos. Mert még bódhisszatva sem volt, de már nyomta a seggét a fa egyik bütyke, és ez így valahogyan méltatlan volt. Viszont magyarázatot adott arra, hogy az összes isten miért szenvedő képpel szerepel az egész képirodalomban, mintha a megváltandókért vennék magukra a kínokat, holott csak az ülés kényelmetlen. Ekképp minden más lehetne vagy lehetett volna, ha Jézusnak van egy kispárnája.

Így gyalázta meg Béla egy szempillantás alatt az egész redves falu évezredes kultúráját, és efölött ott lebegett mintegy glóriaként a rigó füttyétől összeroskadt templom pora, mint egy utolsó, kétségbeesett sóhajtás. A bádogbános pedig visított nyüves életének romjain, amiből látszott, hogy az ő hite nem a rongyos lelkében, hanem dohos falak között lakik csakis, ilyképp hoppmester ő csupán egy kopott cirkuszban, másodosztályú idomár, akinek rég lejárt a szavatossága de mindig újra csomagolják. Nevetséges volt a kisszerű alak, Bélában azonban nem véletlenül lakott ezer isten.

Nem a bádogbánosért, nem is a szaros temploma, hanem a duplagyűrűsök miatt megkereste a csatakok mélyén rejtőző irgalmat, s hogy ne vegye el a falutól az életet, amelyet a jelek szerint csak a nekik celebrált cirkusz adott, mert ennyit érdemeltek és nem többet, megkérte a rigót, hogy szívjon vissza mindent. A fütty, mint valami sarki fény, a messzi horizontról indult visszafelé lilán és zölden. Áramlott a rigó tüdejébe, s amikor a templomhoz ért, az téglánként épült újra, a port szívta magába, egyet, reccsent és készen volt minden. A bádogbános dicsérte az urat, és a rigó magára is vette. Olyan peckesen üldögélt, mint egy zupás őrmester, s hogy kiteljesedjék a kegyelme, odaszart a fűre, és a rend egycsapásra helyreállott.