Kategória: kövér lászló

Itt, az ormokon

Megébredtem a világossal, és mondok, na, Kázmér immár negyedike van, tehát tegnap, úgymint harmadikán eljutottál a csúcsra, pláne óvszer nélkül, ami felelőtlenség. De hát nem is csúcs ez, mint tudható, hanem kies fennsík, elterülő jól végzett munka, ormok egymás hegyén, hátán, már csak egy ugrás innen a menyeknek országa, amelynek kapuja a pokoléval határos. És Isten olykor játékosan föl is cseréli a kettőt, hogy a delikvens pofára essen, rigófüttyöt vár, aztán kénköves bűzt kap a képibe az angyalördög és istensátánoktól. Szóval szar ügy ez a megboldogulás, másképpen elszenderülés vagy jobblét.

Megyek is a világossal nemzeti dohányért nemzeti boltba azon tűnődve, hogy én, aki közkeletűleg és Kövér elvtárs Brehmje alapján nem vagyok része a nemzetnek, milyen elbánást kaphatok a nemzeti boltban, mivel ezek szerint nem vagyunk kompatibilisek. Ahogyan elborítja a nemzet az anyaföldet, ellepi mintegy ponyvaként, melegítve a nemzettestet jóindulatúlag, mi, akik kilógunk, látjuk ám, hogy a kedves vezető megint csurig töltötte jótéteménnyel a nemzetet. Kék plakátok mutatják újfent az adományokat a járvány okán, hogy mind megmenekülünk, vagy pediglen nem. Itt-ott még régi kék ragasztványok is látszanak, foszlányok, hogy ne nevessen a végén.

Kilógnak ezek a cafatok a jótétemények alól, hogy ne nevessen, jogunk van tudni, ha Magyarországra jössz, ilyenek vannak a jótétemények alatt, tíz év heroikus küzdelme érettünk, de leginkább az agyunkért. Hogy a Sziszi bográcsolhasson belőle velőspacalt, amit aztán két pofára töm be a kedves vezető, falja föl az agyunkat nekünk, eszi meg az életünket teljesen. Mondok, Kázmér, azért próbáld meg azt a nemzeti boltot, hogy idegenszívűként is adnak staubot talán, és kiírva, hogy kizárólag maszk, a nemzeti boltos meg anélkül vigyorog. Teheti, ő nemzeti, engemet meg szerencsére takar a maszk, elfödi a liberális pofámat, a kommunista fogaimat, álruhás herceg vagyok.

Itt, az ormokon olyan kihalt az utca, akár a Mars, a népek függöny mögül nézik a vírust, a kórházakban ezredesek osztják a nyugtatót és a klozettpapírt, tábornokok ügyelik a vízcsapokat, ehetsz fagyit, de csak maszkban, ami naponta jön a légihídon. Egy futsalos jelenti be reggel, délben meg este, hogy aktuálisan hány millió érkezett, ráírva a dobozára, hogy használhatatlan. Jönnek a légihídon a selejtes tesztek, de csak a krónikus vének halnak meg, míg azonban a féllábúak és halálra ítéltek a kihalt utcában vonszolódnak, Kásler pedig dobol a koszos ujjaival az üres kórházi ágyakon, s mondom, mindezt az ormokon.

A királyi tévében annyira az ormon vannak, hogy arról folyik diskurzus rózsaszín és babaszagú díszletek között, hogyan fogyjunk le nyaralás után, ha túlzabáltuk magunkat velőspacalból Mészáros üres szállodájában. Mert a portást kirúgta, a szobalányt kirúgta, a londinert kirúgta, a pénzt meg zsebre rakta. Mondok aztán, Kázmér, cseszmeg, a csúcsok nem is ránk volt értendő, hogy megmenekül a szaros életünk most már, hanem a parlamenti pörformansz volt az, amelyen írásba foglalták, csak ők vannak, ami volt, az nem történt meg, velük kelt föl a nap kizárólag, viszont nekik is süt, a madár nekik fütyöl, a szüzek nekik bimbóznak csakis.

Így értve meg és fogva fel, hová is jutottunk, ahová juttattattak minket, oda, ahova, és ránézvést, hát ez nem a lehetők legjobbika, még csak a kanyarban sincs, ellenben nemzeti. Máma a hajnalon hallgattak a madarak is, holott olyan ordítást szoktak csapni, mint egy homokozó óvodáscsoport. De akkora csönd volt máma, mint egy ravatalozóban, mielőtt a kántor rázendít a közkedvelt slágerre, hogy aszondja, körülvett a fájdalom, a síromhoz értem, és ekkor lépnek be a fúvósok meg a basszus, a kedves halott pedig, aki eddig heverészett kiterítve, elordítja magát, hogy rásztáfári és rázza a farháttól nagyra nőtt seggét itt, az ormokon. Bassza meg.

Anyák és fiúk

Orbán atyuska megnyugtatott mindenkit, hogy anyák napjára, illetve napján nyitva lesznek a virágboltok, a hálás gyermekek tehát vihetik a szülejüknek a vírusos csokrokat, a halál rózsáit és az elmúlás tulipánjait, szerencsésebb esetben a tüdőgyulladás szegfűit, vagy ki mit szeret. Orbán atyuska nem olvas Marquezt, mert, ha olvasna, akkor emlékezne rá, nála még José Arcadio Buendia is rájött arra, hogy az álmatlansági kórt – amitől elvesznek az emlékek és széthull a delikvens tudata – az asszonyok által gyártott nyalókák terjesztik, betiltotta hát az árusításukat, az idegenek nyakába pedig kolompot akasztott, hogy a Macondo lakosai ne közelítsenek hozzájuk.

Olykor tényleg nem árt, ha olvas az ember. De Orbán atyuskával és a cimboráival még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy nem tesznek ilyesmit, hanem, hogy ennek híján meglehetősen eltorzult az illékony tudatuk, amit a kocsmákban úgy nyugtáz a közönség, bunkó ez, cseszmeg. Egy embernek a nőkhöz való viszonya bonyolult dolog, ahogyan az anyukájához is sajátos kötődés fűzi. A NER-ben Novák elvtársnő színre lépése óta annak a szónak, hogy anya, amúgy is különös zamata van, böfi és pelenkaszaga. A NER-ben egy nő vagy terhes, vagy szoptat, vagy CSOK-ért áll sorba a bankban, illetve mos, főz, takarít, valamint kielégíti az ura vágyait, ha már a kurvák nem tudják.

A NER-ben az anya egy szocreál szobor, Orbán atyuska azt látta otthon gyerekként, amit most Novák elvtársnő szuggerál a lányokba, asszonyokba. A suttyó Viktorka azt tapasztalta, hogy anyukája mos, főz, takarít, keni neki a zsírosdeszkát, végzi azt rabszolgamunkát, amit egy nőideálnak el kell végeznie, úgyhogy a suttyó Viktorka és az összes hasonszőrű haverja így szocializálódott. Anya főz, anya krumplit főz. Aztán egy évben egy napra elönti őket a pátosz, fölveszik a szép ruhájukat, és körbeünneplik az összes fellelhető anyát, mert ezt követeli a konvenció. Május első vasárnapja előtt vagy után eszükbe nem jutna kivenni a kezükből a porszívót, játszani a gyerekkel vagy elmenni a boltba.

Valami különös módon a fidesztudatúakban különválik az anyaság és a nőség fogalma, amitől viszonyuk a másik nemhez beteges lesz. Az anya megszűnik nő lenni, szoborrá vagy a magasban lebegő fogalommá merevedik, a nőnek viszont lehet füttyögni az utcán, beszólni neki, ami viselkedésminta az ótvar bunkóké, de ezek ilyenek. Viszont az anyában is csak a sajátjukat tisztelik, mert mi más indokolta volna Kövér pedellus kijelentését, miszerint “Szánalommal tekintek ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma kettővel kezdődik.” Eszerint Kövér pedellus anyukájának nem kettessel kezdődik a személyi száma.

Akkor viszont ő földönkívüli, ami mindjárt érthetővé teszi Pataky Attila irántuk való megmagyarázhatatlan vonzódását. Most nem mennék végig újra azon, hogy Ákos dalszerzőtől kezdve a többi degeneráltig miket mondtak a nőiség lényegéről, csupán azt nézném meg, az anyukájukhoz is hasonképp viszonyulnak-e. Mert, ha igen, akkor baj van, ha pedig nem, akkor is, mert megint eljutunk oda, hogy nem tudják összekapcsolni az anya és a nő fogalmát. Egyébként az ilyenek szoktak hőzöngeni az utcán, hogy mi van, szidtad az anyámat, és verik is ki a delikvens fogát. Közben pedig mások anyukáját kurvázzák.

Mert hogyan is lehetne másképpen érteni az Orbán atyuska egyik sajtótermékében megjelenteket, miszerint az ellenzéki hölgyek ribancok. Csak azok lehetnek, mert nekik vannak futtatóik, akik pedig liberális férgek. Ilyenek láttak napvilágot a jobb sorsra érdemes Magyar Nemzetben. Most úgy tűnhet, hogy elkanyarodtunk az anyukák és a drága kisfiuk témakörétől, mégsem így van, hanem egészen megérkeztünk hozzá. Mert megkérdezhetjük, hogy ezzel a mosdatlan szájjal csókolják-e meg az anyjukat, hogy mindenki másé kurva csak az övék szent, és akkor eljutottunk egy végtelen, mocsaras vidékhez, amiben így is, úgy is elmerül az ember.

Illetve föltehetnénk a kérdést kötekedve, hogy az ő köreikben meg arra való az anyuka, hogy disznótelepet vegyünk a nevére, de ez megint rohadt messzire vezetne. El egészen a gyerek nevére vett lakásig, házig, el a nagy családig, aminek maffia a neve, és ebben a képződményben is rohadtul védték a berkeken belül lévő nők becsületét, miközben meg kurváztak és kurvákat futtattak. És eszünkbe is jut a már majdnem feledett Borkai fideszista meg az ügyei mindenféle rendű és rangú lányokkal. Ilyenek ugranak be, amikor hallja az örömöt a vasárnap nyitva lévő virágosokról, és konstatálja azon a napon, hogy minden egyes szó, ami elhangzik majd nagy pátoszokkal nőkről és anyákról, hazugság lesz. Illetve az is az lesz, mint minden.

Kocsma gőze

Bencsik János, független képviselő megsértette a kocsmák jó hírét. Negatív színben tüntette fel a műintézményeket, amikor az ország házát hozzájuk hasonlította, mondván, kormánypárti képviselők a bezárt egységek helyett használják tivornyázásra a parlamentet. Az ivók ezt az összevetést kikérik maguknak, mert egyrészt ők kormánypárti képviselőket nem tűrnének meg a falaik között, másrészt pedig a kocsma nem egyszerű töltőhely, ahol hiphop bedűttünk valami szeszt, mint a parlamenti büfében, hanem ott filozófia is van, az élet nagy kérdései, az életé meg a halálé, valamint a csapos lány csöcsei.

Sok mindent lehetne még sorolni a parlament és a kocsma evolúciós, etimológiai, szakrális, spirituális és ontológiai különbségeiről, amiből mindig az ivó jönne ki jobban, de ebben a helyzetben nem ez a lényeg, hanem a kormánypárti képviselők. Akik felőlem annyit isznak, amennyit akarnak, de azért menjenek az édes anyukájukba. Egy nappal ezelőtt tapssal fojtották belé a szót Szabó Tímeába, most pedig a sarokba okádtak a tisztelt házban, vagy valami ilyesmi. Mert nem tudható, mit takar Bencsik képviselő fogalmazása, miszerint a „Ház” méltóságát sértően viselkedtek. Más kérdés, hogy magam már nem sok méltóságot látok a „Ház”-ban.

És megint csak kósza meglátás, hogy Kövér házmester szigora sehol sem volt. Igaz, nem ő elnökölt, de a szelleme csak ott lebegett, mégis, a kormánypárti képviselők csinálhatták a fesztivált zavartalanul, mert övék volt a világ. Még erre sem kapná fel a fejét az ember, bunkók mindenhol vannak, még a kocsmában is akadnak, ez ellen tenni nincs mit. Ámde ezek a kormánypárti képviselők akkor dajdajoztak, amikor épp azon ment a diskurzus, hogy húszezer kulturális területen dolgozó honfitársunk életét miképp tegyék tönkre, és ez azért érdemel valami figyelmet talán. Vagy pedig fideszi szempontból ez sem, de akkor tényleg elmennek az anyjuk csúnyájába.

Az ember nem idealista, tátott szájú óvodás, tudja, hogy mennek mifelénk a dolgok, így azt is tudja, hogy a húszezer kultúra területén dolgozó honfitársának már akkor megpecsételődött a sorsa, amikor először szóba került, hogy jogfosztottak lesznek. Innentől már csak az volt a kérdés, illetve az ma is, hogy mikor. A többi csak móka és kacagás, főleg a kormánypártiaknak, hogy az ember már arra kíváncsi szíve szerint csak, hogy vajon azt is részeg vigyorral a szájukon szavaznák meg, hogy mondjuk ötvenezer traktoristát főbe kell lőni, vagy, ami delikátabb, hogy saját magukat. Ez abszurd elképzelés, de Godot is megjön majd egyszer.

Amit most látunk egyébként, azt leginkább haláltáncnak nevezhetnénk, ahogyan ez a motívum a középkorban a pestisjárványok után volt aktuális, és most is az van épp. Félreértés ne essék, nem erre a Covid19-re (vagy mi neve van) gondolok, ami a világban arat, hanem a tényleges pestisre, aminek Fidesz a neve. Ez úgy beborítja kies hazánkat, hogy megfulladunk tőle, mert, hogy visszatérjünk Szabó Tímeához, nem elég, hogy tapssal fojtották belé a szót, másnap Orbán egyik kedvenc lapja olyan ordenáré hangon írt róla, aminek az előzménye, a minta, amiből merített, a Völkischer Beobachter lehetett csakis.

Mint ahogyan a kormánypárti képviselők szellemisége is onnan eredeztethető, akik beleszarva választóba, világba, részegen szavazzák meg azt, amire a gazda utasítja őket. Ez az éthosz olyan hiányára figyelmeztet, akkora erkölcsi nihilre, ami önmagában veszélyes, és még csak azzal sem védhetjük őket keresztényi módon, hogy megbocsátunk nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Nagyon is, tehát nincs bocsánat, se felmentés, se magyarázat. A lelkiismeretükre sem lehet apellálni, hogy számoljanak el annak és azzal, mert nincs nekik. Itt ért véget a történetük, csak azt kell kivárni, amíg számon lehet kérni őket.

Taps a halálnak, avagy a bátor százharminchárom

„A helyzet most is nehéz, és még nehezebb lesz. Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél, az legyen az ő dolguk. Nekem százharminchárom bátor ember kell, az ország százharminchárom legbátrabb embere. És azok önök itt, a kormánypárti oldalon.” – Ez a szózat a kedves vezető szájából hangzott el janicsárjai felé a felhatalmazási törvény elfogadásáért vívott heroikus küzdelem során-közben, ami, mint tudjuk, végül győzelemmel zárult. Hogy a francba ne zárult volna azzal, ez a százharminchárom gondosan válogatott hős ugyanis.

Személyesen fáradtak annak idején Felcsútra, ahol a gazda megnézte a szemüket, fülüket, fogazatukat, vizsgálta kitartásukat, keresett bennük erkölcsöt, érzést, gondolatot, jóságot, s ha ilyen utóbbiakat nem talált föl lettek véve. Kizárólag akkor. Ilyen alapos válogatás után jó, hogy bátrak, ez a minimum, aminek ékes tanújelét adták tegnap is, amikor Szabó Tímea – aki szép lehet, de okos nem – azt pedzegette, hogy a mi járványunk egészen más, mint a szomszédok járványa, ugyanis itt minálunk indokolatlanul magas a halálozási ráta, tehát baj van.

A bátor százharminchárom tapssal fojtotta belé a szót, ütemesen verték össze a tenyerüket, mint előző életükben Rákosinak, azt megelőzően Horthynak, de tapsolnának ezek egy halom szarnak is, ha arra lennének dresszírozva és megfizetnék. Most viszont annak tapsoltak, hogy honfitársaik hullanak mint a legyek. Ha nem is örömüket fejezték ki efölött, de így jelezték, az ilyesmi hidegen hagyja őket, mert nem Szabó Tímeának bátrak, hanem Orbánnak csakis, az esküjük ellenére is. Az ilyen embereket sokféleképpen lehetne jellemezni, az aljas gazember tán elég, de mégsem kifejező kellőképpen.

Mellé kell tenni a ganyé, köpedelem, ótvar, etc. jelzőket is, hogy képünk megfelelően árnyalt legyen, és akkor még Kövér pedellusról nem is beszéltünk, aki eltelten mosolyogva várta, hogy a taps közben Szabó Tímea ideje leteljen, aztán másnak adta meg a szót. A képviselő asszony így nem tudta föltenni a kérdést, hogy a magyar fertőzöttek miért hullanak, mint a legyek, de mindegy is lett volna, hogy fölteszi avagy sem, válasz nem érkezett volna rá. Mert ugyanis nem az a lényeg a járvány elleni küzdelemben, hogy az sikerre vezessen, hanem az, legyen jól dokumentálva, lehessen kábítani vele a bávatag népet.

Már amelyik életben marad a vérzivatarban. Az írás innen két irányt vehetne, szidhatnám a fideszesek édesanyját, de már évek óta ezt teszem, másrészt a fenti történet után már felesleges, hiszen mindenki vérmérséklete szerint gondol azt róluk amit akar, mondja ki átkait, mormolja a foga közt csak, vagy – mert ilyen is akad – elégedetten csettint, hogy jól megkapta ez a Szabó Tímea, megérdemli a bevándorlás-, és víruspárti. Ilyen is van.

Viszont most már tényleg fel kell tennünk a kérdést, hogy Szabó Tímea és sorstársai mi az anyám valagát keresnek a parlament falai közt, mert tudtuk, és napról napra ki is derül, hogy jelenlétük ott indokolatlan, haszon nélkül való. Arra szolgál, hogy mutogathasson akármelyik, tessék, van itt parlament és nincsen diktatúra, holott dehogynem. Ellenzéki – és érző honpolgári szemmel – ugyanis legkésőbb a felhatalmazási törvény óta nem volna szabad bejárni és azt az érzést kelteni, hogy a parlament még egy létező, működő intézmény.

Attól fogva ugyanis a dicsőséges százharminchármon kívüliek biodíszleten kívül nem egyebek. Bár eddig is azok voltak, most azonban már visszavonhatatlanul és teljesen. Bábuk Orbán demokrácia-színdarabjában, ahogyan egy bűbájos kommentelő fogalmazott: „Nem állok oda torkon szopatni magam fasiszta patkányokkal minden héten, Tímea, mert mi nem ezért küldtünk oda téged, meg a többit.” – és igaza van a névtelen forradalmárnak, aki ezt is hozzá teszi: „De ez a vicc, hogy egy egyszemélyi diktatúrában, ahol a parlament kiiktatható, az alkotmány esetleges, a bíróság fideszes, az ügyészség dettó, ahol a válságkezelés abból áll, hogy a sportot lehet támogatni, ott kicsit kevés lesz, hogy te hetente két órát zihálsz a parlamentben, hogy a kutyafáját Orbán úr.” Azt hiszem, ennyi.

Cefreszagú úristen

Azt hiszem, baj van. Tegnap a Szent Margit Kórház főorvosa sikított bele a büdös magyar éjszakába, és olyat mondott, amitől elhervadnak a csillagok:

„Szomorúan, tehetetlenül és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az Emmi utasításának megfelelően az ország egyetlen fejlődésneurológiai osztálya a holnapi naptól nem fogadhat fekvőbeteget. A kórház biztosított egy csökkentett kapacitású járóbeteg-ellátási lehetőséget, ahol az osztály dolgozói megpróbálják a lehetetlent. A minisztériumi utasítás veszélyezteti mindazon újszülöttek, koraszülöttek, fiatal csecsemők egészséges élethez való jogát, mely a korszerű, komplex kivizsgálás és az így felállított diagnózison alapuló korai, intenzív kezelés elmaradása eredményez.”

Ezt mondta a főorvos, és csönd van mégis a vidékünkön. Itt a legfiatalabbakról van szó, Novák elvtársnő szíveszottya témáról, aki mostanság nem szaporítja annyira a nemzetet, miközben a haverjai irtják a jelek szerint, a legfiatalabbakat is.

Meg az öregeket. A főorvos mellett, aki szakmai, emberi, erkölcsi, akár még hitbéli meggyőződése miatt is szólalt meg, ugyanezt tette negyvenkét polgármester is, ők pedig ezt mondták:

„Városaink választott polgármestereiként, a polgáraink iránt érzett aggodalom miatt, az értük viselt felelősségünk okán felszólítjuk a kormányt, hogy haladéktalanul rendelje el az ország összes idősotthonában a lakók és a dolgozók koronavírus-tesztelését és történjen meg ez a teljes szociális ellátórendszer esetében is…A kormány szervei a törvényben rögzített és az emberéletek megóvásához szükséges feladataikat jelenleg nem látják el…Nincs több türelem! Kezdjék meg a tesztelést most!”

Aztán, ahogy magukhoz tértek az ünnepi kábulatból, megszólaltak a szakszervezetek is, mert a munka alapú társadalomban pártunk és kormányunk a dolgozókról sem feledkezett meg. Szívügye ugyanis, hogy nekik is jó legyen, ebből fakadólag a szakszervezetek a huszonnégy hónapos munkaidőkeretről meséltek:

„Most élesítik be igazán a rabszolgatörvényt, amelyre a döntéshozók érdekes módon éppen ezt a veszélyhelyzetet, az emberek kiszolgáltatottságát használják fel…Az intézkedés ünnepre való időzítésénél már csak az indoklás cinikusabb: a határozatot „a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében” hozták meg…Az ominózus határozatot, amely totálisan megfosztja a munkavállalókat a jogaitól, s drasztikusan lenullázza az elmúlt kétszáz év munkaügyi vívmányait, megint az érdekvédőkkel való előzetes egyeztetés nélkül, a járványügyi intézkedések égisze alatt hozták meg az illetékesek.”

Csönd volt egyébként mindeme dolgokról tegnap kormányzati körökben, ahol inkább azon morfondíroztak az öregek, gyerekek, dolgozók, tehát uszkve úgy a komplett magyar társadalom gondjai helyett, hogy ebben a különleges helyzetben kit kellene leginkább megmenteni, és többek között a pálinkafőzőket találták meg. Bizonyára azért, hogy legyen mit vedelnie a kedves vezetőnek, ha legközelebb is kihűlés közeli hőt mérnek neki páváskodása során.

Mindebből az fakad, hogyha jól látjuk, amikor kormányunkat önjáró entitásként, úgyis, mint nagyapó vagy rézfaszú bagoly képzeljük el, akkor ő a tajtékos kor üterén tartja mocskos, kásleres mancsait, és kiolvassa belőle annak szólítását, óhajtásait és leglényegét mintegy, és a pálinkában találja meg a mélységeket és magasságokat úgyszintén. A cefreszagú úristenit neki, azt. Vagy, hogy az annyukpicsáját. Esetleg cifrábbakat. Illetőleg legyintve és J. A. szavaival, hogy a lét dadog.

Mert mindeközben kedveseim, Kövér pedellus, úgyis mint óriásinagy közjogi méltóságosság levelet írt hatvan külföldi politikusnak, miszerint különleges időket élünk, és ez különleges intézkedéseket követel. Nagy idők meg nagy embereket kívánnak, ha Hasekkel akarnánk megfogalmazni a mi szarhalmunkat, amiből csak egyetlen kérdés maradt hátra, hogy vajon más országok vezetői miért nem éreznek folyamatos késztetést arra, hogy elmagyarázzák, ők nem fasiszták. Tán, mert nem azok, ezek a mieink viszont igen. Ilyen egyszerű az élet. Meg a halál.

Advent kifulladásig

Azért foglalkoznak a lelkünkkel is, és ez, amennyire megnyugtató, annyira megható is egyszerre. Hogy most már sehol máshol az elcseszett világon élni nem akarunk, csakis itt, a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom töviben, épp a stadion mellett. Azt mondta a katonák utcára zavarásáról a főnökük ugyanis, hogy olyanokat válogattak a feladatra, akiknek már van ilyen tapasztalatuk, akik már az adventi riogatásban is részt vettek. Akkor a szent szánkókat őrizték a liberális hordáktól terroristákra hivatkozva, most bizalmat gerjesztenek a géppisztolyukkal a vírusra mutogatva. Okot és indokot mindig lehet találni.

Ha valami ótvarságot akarnak csinálni, akkor rámutatnak valamire, hogy emiatt most inkább ne háborogjon a tisztelt nagyérdemű. Amikor adventkor utcán volt a hadsereg, kiegészítették azzal, ezekben a szent napokban ne tüntessünk, ne szidjuk az Orbán kurva anyját, egyáltalán, bávatagon vegyük tudomásul, hogy ganyé az egész horda. Aki megmukkant, hitetlen volt, nem tisztelte az ünnep szentségét, sőt, üldözte a keresztényeket. Efféle hangulatot kavarnak most a vírusra mutogatva, de, míg a karácsony közeledte nem adott elég muníciót a diktatúra kiteljesítéséhez, a vírus most igen, de mennyire.

Megszületett a törvényjavaslat ugyanis a kvázi rendeleti kormányzásról, szó szerint így: „az állampolgárok élet-, egészség-, személyi-, vagyon- és jogbiztonságának, valamint a nemzetgazdaság stabilitásának garantálása érdekében rendeletével egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, és egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat”. A vírus az új advent, csak sokkal elképesztőbb kifejlettel. Emlékezhetünk Kövér elvtárs 2013-as eszmefuttatására, amelyben kifejtette: „Azt tartanám normálisnak…ha a parlament csak a legalapvetőbb garanciális szabályok megalkotására tartana igényt, és adna egy felhatalmazást négy éven keresztül a kormánynak”.

Kövér elvtárs és a haverjai most kapják meg a nyalókájukat, amire már hét éve várnak. Ilyenek lesznek benne: Aki pedig „különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. – Erre minden ráhúzható, ebbe minden belemagyarázható. Ha én például azt mondom, Orbán lop és hazudik, ha azt állítom, a rendeleti kormányzás 2022-ig való meghosszabbításának semmi alapja, már visznek is a tömlöcbe, ha ezt elfogadják.

És el fogják, vinni is fognak. Úgy kellett Orbánnak és a Fidesznek ez a járvány, mint egy falat kenyér. Ezzel, amit amúgy csak hosszú évek alatt és a parlamenti színjátékot játszva tudtak volna elérni, most csak annyit mondanak, legyen úgy, és úgy lesz. A járvány a Fidesz aranyhala, elhúzódó adventja, hogy beledöglenek páran – jó sokan –, az melléktermék, hozadék a nagy célhoz képest, ami a hatalom mindörökre való bebetonozása. Egy hét telt el jószerivel a járványból, és már itt tartunk, ennyi idő kellett, hogy megmutatkozzon a tetvek igazi arca, amit amúgy is tudtunk, viszont most mindenféle álca lehull róluk, és előttünk áll a diktatúra óhajtása csupaszon és pőrén.

A járványra mutogatva fenyeget börtönnel. Mert nem csak a pofázó, irkáló embert zárná be szíve szerint, hanem a Büntető Törvénykönyvet kiegészítik a „járványügyi védekezés akadályozása” paragrafussal, amely alapesetben három év, de ha a cselekmény halált okoz, akár nyolc év szabadságvesztéssel büntethető. Ebbe is minden belefér. Ha adventkor fingani sem szabadott, mert a szentségek ledőltek, most akármire ráhúzzák a „járványügyi védekezés akadályozása” formulát, ezzel talán végre fogást találnak Gyurcsányon, de nem akarnék tippeket adni. Nos, kedveseim, ennyi történt tegnap délután óta, amikor is egyszer már elsirattam magunkat (Most múlik pontosan), ezúttal viszont egyenesen zokogok.

Ég a kunyhó, ropog a nád

Kövér László, úgy is, mint pedellus, és az országgyűlés napirendjének meghatározója nem látszik tudomást venni arról, hogy vírustól vonaglik az ország. Nyoma sincs annak, hogy az atyák (és anyák) foglalkoznának a járvánnyal a házban, ami azt mutatja, a Fidesz szerint – mivelhogy veszélyhelyzet van – semmi közük hozzá. Hogy az alattvalók élnek vagy halnak, az kizárólag a Pártra, következésképp a mi kis köpcösünkre tartozik, ebből fakadólag most már egészen biztosan el fogunk pusztulni.

Más aspektusból még az is lehet, tudatosan tartja távol a gondokat az atyáktól és anyáktól Kövér pedellus, hogy a nehéz időkben csak a szépre gondoljanak, így vélekedik, mert a menekülésnek ez is egy útja. Hogy ugyan rohad le a lábunk, de mindeközben arról ábrándozunk, milyen szép is volt, amikor megnyertük a száz méteres síkfutást. Vagy az ovisok habitusa, hogyha én nem látok, engem se látnak, ha nem beszélek a vírusról, akkor engemet nem érhet baj.

Ilyen a tabuk kialakulásának lélektana is, amiből következhetnék, hogy megyünk vissza a természeti népek világlátása felé, és még az is lehet. Ez azonban némi gondolatiságot tételezne, ami viszont kies – és pusztuló – hazánkban folyik, az sokkal inkább a hanyatló Róma végóráira emlékeztet, Néró vagy Caligula tombolására, ami ugyanaz, mint Móricz Úri murijának vége. Mikor is, mint emlékezhetünk, a lobogó tűz fényénél, a zenekar munkálkodása közben (Ég a kunyhó, ropog a nád) Szakhmáry Zoltán szíven lőtte magát.

A magyar emberek – mint hírlik – elmentek haláltáncolni a Balatonra. A járvány miatt a nyaraló-tulajdonosok megrohamozták a partokat, odalent nyári a hangulat állítólag, csurig vannak a cukrászdák, éttermek, játszóterek. A helyi polgármesterek térden állva könyörögnek a sok hülyének, ne hozzák rájuk a romlást, de ezeknek beszélhetnek. Úgy vélik, a veszedelmet a messzi Budapesten hagyták, a vízparton már nem érheti őket baj. Ez azt mutatja, hogy a nyaralókat sem ész alapján osztja el a teremtő.

Úgy általában a hülyeség és ostobaság elősegíti a járvány nyújtózkodását, és ez ellen soha nincsen orvosság. Tegnap a boltban egy öntudatos hetvenes nőnemű vásárló kifejtette, addig nem lesz rend, amíg mindenféle idegenek jönnek be az országba. Az eladó szelíden mondta neki a maszkja alól, hogy neki se nagyon kellene flangálnia, mire cinkosan kacsintott, hogy úgy szökött ki most is. Az ilyen majd a vírus okozta halálos ágyán a migráncsokat szidja, és képtelen lesz belátni, saját magának okozta a bajt.

Ilyen honfitársból egyébként annyi van, mint égen a csillag. Az ilyenek szavaznak Orbánra, csókolgatják a kezét, rúgnak bele a koldusba és vetetik le a padot, hogy a hajléktalannak ne legyen hová ülnie. Nekik vetítik az örömöket. A diadalok kora jött el a televízióban is, azé az időé, amikor hivatalosan lehet túllépni a valóságon, és dicsőséget álmodni. Az M4, mint sportcsatorna ugyanis kijelentette, mivel friss sportesemény nincsen, ezért a közelmúlt magyar diadalait tűzi műsorra, ömlenek a magyar győzelmek.

Ez is a történelem átírásának egy módja, a Dózsa László 1942- kiterjesztése, vagy az oktatás ama eszméje, hogy a vesztes csatákról nem kell annyit beszélni a gyerekeknek. Egy elhúzódó járvány végén, aki életben marad, hatalmas öntudattal fog éhen veszni, énekelve, hogy ez az éjszaka sosem ér véget, miközben borul rá a mázsás, szörnyű mennybolt. Ez a habitus, ami kibontakozni látszik, hogy miközben a kaszás kezdi suhogtatni a kellékét, mi a nemzeti nagylétbe menekülünk, a biztos recept a pusztulásra.

Haláltáncot járunk a Balaton partján, teli pofával szidjuk a migráncsokat a boltban, diadalokat vetítünk, az országgyűlésben pedig alkotmánybíró megválasztásával foglalatoskodunk, míg a kedves vezető Facebookon töketlenkedik. Ez mind annak a bizonyítéka, hogy a nemzet megérett a pusztulásra. Egyetlen bökkenő van ebben az egészben, hogy a nemzet te vagy meg én, így a diadalmas magyar faj kihalása a miénket is jelenti szükség szerint. Ha mindezek ellenére túlélünk, akkor a vész után hétfőn este hatkor találkozunk a Kehelyben.

Bohócok

Orbán Viktor Mihály posztolgat a Facebookra, illetve figyelembe véve azt, hogy pár éve még egy sms-t sem tudott megírni, posztolgattat mással. Jó állás lehet Orbán Viktor Mihály Facebook felelősének lenni, olyasmi, mint amikor Snoop Dogg arra vett föl embert, hogy a füves cigijét sodorgassa. S hogy ezt mért tette, arra a kérdésre az volt a válasz, hogy senki nem sodor úgy, mint ő, szereti, ha minőségi munkát végeznek mellette, és ő ezt jól meg is fizeti. Teheti, a sajátját osztogatja, míg viszont Orbán Viktor Mihály meg a miénket, de máma nem erről szól a mese.

Hanem arról, hogy miniszterügynök elvtárs nívójában egy primitív kamasz szintjét veri, ha ez nem lenne sértő a kamaszokra. Mondjunk inkább debil óvodást, de ez meg a kis hugyosok számára degradáló. Maradjunk annyiban, hogy Orbán Viktor hozta Orbán Viktor nívóját, és ezzel mindent el is meséltünk a kilátástalan tahóságról primitívséggel elegyest, plusz szaros gumicsizma. Nos tehát, az volt, hogy valami csoda folytán miniszterügynök elvtárs ellátogatott a parlamentbe, ahol kérdezni is lehetett tőle úgy, hogy nem bújt függöny mögé, és ez már döfi.

Viszont most sem válaszolt semmire, éppen csak boldog karácsonyt nem kívánt megint, de ez húsvét közeledtével röhejes lett volna. Mondjuk, amit sikerült összehozni a Facebookra, így is eléggé az lett, a kis opusz arról szól, hogy az ellenzékiek kínlódva kérdeznek, szenvednek, míg nagyméltóságú úr meg sziporkázik, söpri le őket az asztalról, semmisíti meg a kis pondrókat, akik voltak olyan bátrak, hogy szóval illették őt. Valami ilyesmit akart mondani a költő a kis filmecskével, amitől az embernek sugárban kell hánynia, csak már kiszáradt a gyomra.

Orbán Viktor Mihálynak ennyi a parlament. Az örök háború egy hadszíntere, amiről azt tartja érdemesnek megosztani a bávatag rajongóival, hogy ott ő milyen világra szóló diadalt arat az ellenség fölött. Az egy dolog, hogy hazudik, mert semmiféle sziporka és győzelem nem volt jellemző rá, hanem csak izzadságszagú terelés és menekülés. De, hogy abból a házból, ahol az ország – és a választópolgár – dolgait kellene megbeszélni, azt tartja fontosnak, hogy ő milyen nagyvonalúan nem csinál semmit, ezt szellemesnek tartja, a rajongól pedig elégedettek a produkcióval, nos, ez már elég nagy baj.

Mondhatni, tragédia. “Vigyázat, Vadnyugat” – ezzel a címmel tette ki a Facebook-ügyi szakembere ezt a trágyát a közösségi térbe, amihez nincs mit hozzáfűzni, mert megérti az ember, hogy ez a tróger ebben a kontextusban Charles Bronsonnak képzeli magát, holott csak egy nyamvadt bohóc. És ezen a ponton elnézést kell kérnem Heinrich Bölltől, hősétől, Hans Schniertől – aki ő maga –, és továbbá minden tisztességes clowntól, Pierrottól, Harlequintől és az összes virágárus lánytól is. De be kell látniuk, hogy a bohócok közt is van tisztességtelen, és Orbán Viktor Mihály éppen ilyen.

Ugyanakkor, amikor látjuk, hogy miniszterügynök elvtárs hogyan változtatja lószarszagú manézzsá az ország házát, óhatatlanul felmerül bennünk az a dilemma, Kövér elvtárs tőle nem akarja-e megóvni a T. ház méltóságát, mert, ha valaki veszélyezteti azt, az Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs maga, egyes szám első személyben. Ő, mint bűnös, mit érdemel, ez meg engemet érdekel, de jól tudom, semmit, esetleg és megengedőleg glóriát a busa feje fölé, de csak addig, míg a koronát meg nem kapja. Vagy ilyet, vagy olyat, az idő majd eldönti.

Viszont, hogy a választó arcába hugyozunk, ez a miniszterügynöki habitus terjedőben van. Itt az utánpótlás Rácz ifjúságügyi helyettes államtitkár képében, aki január 8-i kinevezése és az érette végre hajtott törvénymódosítás óta elérhetetlen, róla is csak utólag és a Facebookról lehet megtudni, merre járt, hol váltotta meg a világot épp. Nem, mintha hiányozna az arról való tudás, hogy mit csinál ez a nyikhaj, csak demokráciákban vannak ilyen szabályok, hogy a közméltóságú uraknak és hölgyeknek hogyan illik viselni az életet. Nálunk ilyen nincs. Bohócok, mondom. Szar bohócok.

Orbán, mint eufemizmus

„Orbáni értékeket vallanak magukénak a szavazók” – mondja egy pártszimpátia mérés következtetése, amitől én fölhorkantam, akár egy versenyló. Sánta versenyló, de versenyló, mert felidéződött bennem miniszterügynök elvtárs köpcös alakja, trottyos gatyája, kappanhangja, s amit azzal mond. Illetve véreres szemei, ajkainak kényszeres nyalogatása, oldalra billentett feje, a keze a zsebében: csináltam belőle egy egyenletet, de nem jött ki belőle semmiféle érték.

Orbán Viktor Mihálynak ilyen kellékei és készségei nincsenek. Hiába próbálta ez a pártszimpátia mérés belemagyarázni, hogy a szavazók, mint Orbán, szeretik a rendet, családot és a hintalovat, a vallást és a szenteltvizet. A szavazók lehet, imádottjuk viszont nem, s nem elsősorban azért, mert érzelmekre – mint akármely gonosztevő – képtelen, hanem, mert neki kialakult és kiforrott értékrendje nincs. Nem is volt, nem is lesz soha, s így akármit is az ő értékének tartani még eufemizmusnak is túlzás, de legyünk nagyvonalúak.

Ez az egész szituáció arra emlékeztetett erősen, amikor Sheldon a személyiségén esett változások fölött kesergett, és Leonard lehűtötte a bánatát és egyben lelkesedését, mondván, Sheldon, neked nincsen személyiséged, neked kedvenc sorozataid vannak. Hasonképp vagyunk mi Orbán Viktor Mihállyal, akiben értékeket nem lehet felfedezni. Két állandó található benne, a futball imádata és a hatalom végtelen akarása. Ez utóbbi nem a nietzschei spirituális, hanem orbáni tajparaszt értelemben.

Minden más csak cafrang körülötte, álca és jelmez az aktuális színházhoz, amit úgy érzékel a nagyközönség, mint elveinek folyamatos feladását és cseréjét liberálistól konzervatívon át keresztény fasisztáig, holott nem az. Mert elvei soha nem is voltak, csak szerepek és technikák a hatalom megszerzésére és megtartására. Ekképp, aki értékeket képzel ebbe a romlott primadonnába, és ez alapján rajong érte meg szavaz rá, voltaképp a semmit követi, de tulajdonképpen ez minden vallás lényege is.

Orbán nem szereti a rendet, ha az érdeke úgy kívánja, fölgyújtatja és szétvereti a várost, ha meg úgy, migránsokat ereszt rá. Nem hisz Istenben sem más teremtő és rendező erőben. Embertársait nem szereti, ha nem hasznosak számára, kapcarongyként dobja el őket, barátai nincsenek, érdektársai vannak, szépet nem ismer, szívében melegséget pláne. Ha végignézünk rajta, általában hiányzik belőle az emberi, nincs ehhez méltó szava, tette, még hallgatása sem. Értéket tulajdonítani neki nem tévedés, hanem hiba.

Tudjuk mi ezt nagyon jól, akik ismerjük, kies hazánk gondolkodása azonban még mindig ott tart, hogy köznapi értelemben próbálja értelmezni őt, az ellenzék ellenfélként kezeli, holott csak eltaposni való büdösbogár. Ideje volna túllépni a rózsaszínű óvodabudoár nyelvezeten, néven nevezni a dolgokat: a krumplileves legyen krumplileves, a szaralak szaralak. Nem kell egyebet tenni, mint használni a Kövér László által kialakított nyelvezetet, a sopánkodás itt mit sem ér.

A virágnyelv nagyon káros bír lenni, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy a hívek valami értékek miatt követik bálványukat, nagyot tévedünk. Értékek nincsenek, csak megbabonázva, elhülyítve és leszedálva mennek valami kolomp után, fölösleges udvariasság bármi mást is képzelni ebbe. De amíg valami rosszul értelmezett udvariasság miatt értelmes magyarázatot keresünk a totális tébolyra, semmire nem megyünk. Amíg azt mondjuk, a hívek értékeket követnek, hazudunk.

Bár ez, amit itt viselkedési ideaként fölvázoltam, a kérlelhetetlen következetességet jelenti a szétfolyó egyrészt-másrészttel szemben, és idealista volnék, ha azt hinném, meg is valósítható. Mindenkinek van félteni valója, család, barátok, munkahely, lakás és kocsi, ide gyökértelen és rettenthetetlen magányos cowboyok kellenek, de olyanok csak a mesében és kifestőkönyvekben vannak, meg a kamaszok álmaiban. Addig is követik, amit Orbán értékeinek hisznek, és ebből él ez a gonosztevő. Mégpedig jól.

Parlamenti áhitat

Habár szokás és hagyomány, miniszterügynök elvtárs nem jelent meg a tavaszi ülésszak első napján a parlamentben. Ott vannak ellenzékiek ugyanis, akik nem feltétlenül klakőrök, mint egy nappal korábban mind az összes bábu a világraszóló évértékelőn, ahol miniszterügynök elvtárs lebeghetett, akár a pillangó. Hadházy képviselő így kissé módosított formában adhatta elő a pörformanszát, nem volt kinek lelógatni a tábláit, de lógatta azért, és Kövér elvtárs ki is tiltotta őt a munkahelyéről. Ez annyira komoly és méltósággal teli hely ugyanis, hogy ott bohóckodni istenkáromlás, felségsértés és hazaárulás egyben.

Ez a Hadházy örüljön tehát, hogy Kövér elvtárs ki nem heréli a bugylibicskájával, föl nem négyelteti, húzza karóba egyszerre és egy időben. Hogy ez nem történt meg, azért lehet, mert biztosan benne volt még a szentlélek, aki azon az úgynevezett parlamenti áhítaton költözött a testébe, amit előtte tartottak a szomszédos református templomban. Mint megtudtuk, de eddig nem kötötték az orrunkra, ez bevett szokás, hogy a parlamenti ülésszak elején ott áhítoznak. Nagyon helyes, a seregeket is meg szokták áldani a csata előtt, és a halálra ítélteket is felkeresi a pap, hogy vigaszt nyújtson a számukra.

Csak azt nem tudjuk, a katolikusok hová ültek a református akolban, vagy áttértek, nem tudhatni. Még az is lehet. Ismerjük a cuius regio, eius religio – azaz, akié a föld, azé a vallás – elvét, mikor is a jobbágyok tartoznak a fejedelem vallását követni. Ez a frakció nyomora, mindenki úgy csinál hülyét magából, ahogyan akar, az viszont érdekesebb, hogy miniszterügynök elvtárs ezen az áhítaton még ott gubbasztott, a munkahelyére viszont nem ment be. Egyébként, hogy ezt a templomi bohóckodást miért nevezik parlamentinek, az is rejtély, de egészen biztos, hogy néhány év múlva páran majd nagyon szégyellik, hogy részt vettek benne.

De térjünk vissza erre az Orbánra, aki előtte nap még buszoktól eltorlaszoltan páváskodott és beszélte a hülyeségeit, hogy pillangó akar lenni meg méhecske, mindezt azonban gondosan válogatott hülyék előtt, akik attól is elájulnak, ha megérzik az Orbánból áradó disznószagot. Köztük is lesznek olyanok, akik parancsra tették, de momentán nem ez a lényeg. Hanem az a feltevés, hogy rossz nyelvek szerint azért nem ment volna be a parlamentbe, mert a pillangós álmodozásai után a pártja, aki isten mellett mögötte van, kapott egy hatalmas maflást Dunaújvárosban. Az a valóság, az áhítat meg az évértékelő az édes álom. Ha valaki az utóbbiakat választja, szaralak és nem miniszterelnök.

Azzal takarózott ez a drága, hogy azért nem jelent meg, mert ”a kormány most a koronavírus elleni küzdelemről szóló tájékoztatást ítélte a legfontosabbnak, és a legsürgősebbnek”. Ha viszont erről nincs mondanivalója, az is csak az előbbi állítást igazolja. Ennél tényleg valószínűbb azonban, hogy nem volt kedve függöny mögé bújva nézni, ahogyan szidják őt, vagy kérdésekre válaszolva kinyögni, hogy boldog karácsonyt, mert az még messze van. Orbán Viktor a beszéddel és a másnappal végleg kiiratkozott a valóságból, egyben azt is demonstrálva ezzel, egyáltalán nem érdekli, mi történik az országban, mert a beteges fantáziájának rabja csupán.

Ez pedig azért különösen veszélyes, mert, ha de irue ugyan nem, ám de facto királyságban élünk rendeleti kormányzással. Ugyanis az ország minden java fölött a sajátjaként rendelkezik a despota, a frakciója pedig még a saját kivégzését is megszavazná, így tehát – még Polttal a háta mögött ráadásnak – korlátok és fékek nélkül csinál azt, amit csak akar. De ez sem új, ezt is ezerszer megírtam, csak azt nem értem, a sok diplomás kommunista miért nem úsztatja fel a Dunán az Aurórát a karmeliták ellen egy jelző lövés erejéig. Nos, tehát, így kezdődött el a tavaszi ülésszak, amikor még két év van hátra 2022-ig, de azt sem kell feltétlenül kivárni.