Őrjöngök, horda vagyok

Mostanra egészen egyszerű lett a világ itt, minálunk. Azt írják a lapok szerte az országban, hogy Soros hívei szabályszerűen őrjöngenek, meg a hordáik le akarják dózerolni, meg sóval hinteni be a szent Budapestet, pedig az csak arra vár, hogy a szaros flaszterját más ne tapodhassa, kizárólag a nemzetvezető. Csakis. Ilyen szürreális képek lengenek a levegőégben.

Mivelhogy sorosista vagyok, mint ahogyan a kerek világon minden organizmus az, aki nem hugyozik állva, ha meghallja O. V. kimondhatatlan, szent nevét, így a karón ücsörgő varjú is, megelégedéssel konstatálom, hogy megvan a helyem a Brehmben. A kijelölés sora így mutat: állat-gerinchúros-gerinces-emlős-főemlős-emberféle-ember-homo sapiens, és itt megállunk egy szóra.

Az újabb kutatások szerint, amelyeket részeges bölcsészek abszolváltak, az emberféle szint után a Kárpát-medence sajátos klímája miatt bizonyos csoportok nem az ember szintjére léptek, főleg nem sapiensek lettek, hanem valami egészen mások. Belőlük lettek az origós újságírók, illetve ez csak átmeneti megnevezés, mert nem találják rájuk a szavakat, de meglesz az is, ha nem vigyázunk.

Ez azonban csak mellékdal, mert engemet ez a sorosista meghatározás arra késztet, hogy azért alaposabban meggondoljam, hová is jutottam. Az derült ki a harmadik kávé és a hatodik cigaretta után, hogy az az alak, aki itt görnyed a lámpa fényénél, orrán a szemüvege, mint valami rövidlátó hangyának, az valami homo aestheticus és homo moralis keverék, ha már szükséges az a redves besorolás.

Ilyenkor kívülről látom magam, mert kint leng a lelkem a koszos fal előtt, mint valami elkenődött pacni. Ez nagyon hasznos képesség, mert módot nyújt arra, hogy az idegen szemével, szenvtelenül nézzem azt az alakot, aki lennék. Hát. Ott lafog a cigaretta a szájában, ősz bajusza és szakálla az asztalt veri, csak les ki a szemüvege alól, és a füle lekonyul. Így megnézve nem látszik, hogy vér csöpögne a fogairól.

همیشه خوشحال بودن

Van neki egy hülye tulajdonsága. Amikor minden éjjel összevakarja magát, nem azért, mert ez a heppje, hanem, mert az ágya nekicseszi a falnak, hogy csak úgy nyekken, nos, amikor így kezd beléköltözni a lélek, mindig valami zenebonát keres a fülének, és egyet-egyet, mint a jó apa a szárnyát meg a combját, közzé is tesz néhány verssor kíséretében a köznek, mert azt hiszi, attól jó lesz.

Ez a szertartás már a babonaság szintjéig jutott, hogy fertőző-e, nem tudhatni. Nos tehát, ez a kétes szándékú alak már napok óta keresi a jó öreg J. S. Bach „Fuge in G minor”-ját abban az interpretációban, amit valahol hallott, de nem leli. Ezt akarná közzétenni, hogy vele őrjönghessen, aki meghallgatja, de nem tesz közzé ilyesmit, mert egyik változatot sem találja kellően lágynak.

Ilyenkor ez az elvetemült valami bódító gengszter rap-et oszt meg, mi pedig ilyen kívülállóként azon gondolkozunk, mint lengedező lélek, hogyha igaza van a komcsi Lukácsnak, hogy a zene meghatározatlan tárgyiasság, akkor mégis mi a jó franc az, ami ezt a vadállatot ilyen sziszifuszi babradologra kényszeríti, mi van ott belül a hasa meg a nyaka között neki, ami fáj néhanap.

Viszont nini, készülődik, odahagyja a gépet, persze már öt óra, nyit a piac. Cipőt húz, kosarat ragad, kitárja az ablakot sarkig, hogy amíg ő messzebb őrjöng, kimehessen a bazi nagy füst az utcára, nem törődik ez a denevérek tüdejével sem az állat. Még sötét van, ennek leple alatt indul dúlni. Csatlakozik hozzá a Józsi, hogy kilegyen a horda, és már ketten menetelnek.

Illetve hát, nem menetelés ez. Az én külső hősöm inkább vánszorog, illeg-billeg, a Józsi meg, nos, ő a Józsi, és ezzel mindent elmeséltem. Így zakatolnak ezek ketten, csörtetnek a vértől iszamos hadi ösvényen. Kitartó erőfeszítések után, amellyel az uszkve kétszázötven métert letudta ez az én hősöm, megveszi a kiflijét, a tejét, meg a cigijét, hogy zúzhassa vele a rendszert, és ezzel itt, a piacon véget is ér a népirtás. Jól álcázza magát a manus.

Álságosan rámosolygott a pék-kisasszonyra meg a cigik urára is, de tudjuk, hogy ott lapul benne a gonosz. Visszafelé haladtában a rigókkal diskurál, hogy mért keltek későn, ilyenek, s miután ekképp végigdúlta a fél várost, megint itt konspirál a gépe előtt. Fölnéz az égre, és ekkor a szutykos lelke visszavánszorog belé, és hopp, itt vagyok megint. Öt óra alig is múlt.

Most épp Danny Red, Magma & Alpha Steppa: I Don’t Know című dubja szól a gépből, amiben érthetetlen módon sokkal több ellágyulást találok, mint az emlegetett Bach darabban. A lélek útjai kifürkészhetetlenek, ezért még azt sem tudom, hogyan folytassam az aktuális őrjöngést. Mosni is kéne, kicsit takarítgatni, ilyenek, de hát, kurva hosszú a nap, mint az ismeretes. Majd kiderül, mi lesz ennek a vége.

Kutyák, gyerekek, malacok

Orbán Viktor, minden zakkant magyarok örökös keresztapja és oltári szentsége tegnap birodalmának két fontos szegletében járt: óvodában és csüngő bajszú gazdáknál. Ép ésszel felfoghatatlan késztetések miatt, de azzal a folyománnyal, hogy belássuk, sikerült immár és megint olyan mélységekbe tornáznia magát, ahová nem kéne feltétlenül utána menni.

Innen, ahonnan a számunkra meghagyott falatnyi ép ész látni engedi még Nap testvér kajla fényét a szürke köd mögött, a két látogatás oka abban mutatkozik, hogy lengyel testvérein kívül e két rétegnek képes a Himnusz első pár sorát felolvasni, ha el nem fújja a szél a papírját. Illetve és persze a lábasjószággal ápol bensőséges viszonyt, közkeletűleg.

Mert azt soha nem feledjük, amint nem is oly rég Erzsi néni disznaját a régen látott elvtárs meghittségével köszöntötte: Hello, röfi! – Így szólt a barátjához. Már akkor is látszott, hogy Orbán Viktor elsüllyedt. Gyerekekbe, malacokba, szögesdrótokba merült bele, az örökös keresztapa ott rúgkapál saját démonjai mélyén, és nagyon fél a büntetéstől. A birnami erdő pedig toporog.

Az idillt, amely az óvodai látogatást körüllengte, el is kell adni a hülyéinek, hogy értelmet leljen a fáradozás, és ez az origóban így történt meg:

„…Egy közel egyperces videót töltött fel a miniszterelnök Facebook-oldalára, amelyen óvodás gyerekekkel találkozott. A fiatalok először bátortalanok voltak, de aztán jöttek a bemutatkozások, a kézfogások és pörögtek a fotók! Miniszterelnök bácsinak mutatkozzatok be! – szólt a szigorú óvónői kérés a gyerekekhez. Először picit meg voltak illetődve, hogy mégiscsak a miniszterelnök áll velük szemben, de aztán többen is kezet fogtak Orbán Viktorral…”

Szegény Patonáné tanárnő, aki engemet először randevúztatott az irodalommal még ötödikben, most minden bizonnyal hempereg a sírjában szegény, amikor ilyen fogalmazásokat lát az égi katedráról. Remélem, vele együtt érezzük a NER magvas színvonalát, amelyet a kollektív lobotómia után mutat. Én, a magam részéről annyival egészíteném ki, hogy azt a kurva életbe, midőn a szocialista brigádok naplója életre kel véreres szemeim előtt.

Aztán azon is elmorfondírozik anyám gyereke, hogy mi a bánatos retket keresett a kisdedek között ez a rosszember, hogy mivel riogatta őket. Mondjuk, hogyha a mamájuk a sorosistákra szavaz, akkor azok a migráncsoknak adják a kakaójukat, vagy ilyesmi? Kibogozhatatlan rejtély.

Mert például a bokodi csüngő bajszú gazdákat azzal boldogította szintén tegnap, „ha az ellenzék jelöltjei kapják meg a mandátumokat, akkor a pénzt el fogják venni a gazdáktól, és oda fogják adni a bevándorlóknak”. Erre varrjál gombot, proletár. Igaza volt, amikor januárban azt jövendölte – mármint ez az Orbán -, hogy az kutyafasza, amit akkor tapasztaltunk, na, majd a kampányban, ezzel riogatott, és kivételesen tartotta is a szavát.

Még előkerülhet a kuvasz is a vérzivatarban, mert mint tudjuk, a kutya is hozza a lájkokat cefetül. Például tudja ezt Vona is, aki nem véletlenül fotózkodott annak idején vizslakölkökkel, amivel azt óhajtotta demonstrálni, hogy ő nem fogyaszt reggelire sem cigányokat, sem pedig zsidókat. Közben meg növeszti körmét és fogát.

Tizenhét nap az élet, ennyi van még hátra a totális elmezavarból. Én például napra nap várom, hogy az ostoba aljasság mely újabb képtelenségei kerülnek még elő a ládafiából, hogy meddig lehet a tébolyt fokozni. Nem szoktam csalódni, és nem is fogok, de mindeközben abban reménykedek, annyira túltolják ezt az egészet, hogy még a jámbor népek is belátják, ezek nemcsak gonoszak, hanem teljesen el is ment az eszük. Így, e tapasztalattól megihletve pedig hajlandóak lesznek az urnákhoz járulni.

Viszont tegnap megjött a házba a Bözsi. Illetve sok Bözsi, amire hárman voltak jogosultak, és ahogyan borízű csatakiáltásokkal úgy rohanták le a postást, mint valami kiéhezett hiénafalka, és majdnem szét is tépték, bimbózó reményeim nekiláttak lohadozni.

Katatónia és hokimeccs

Mint a reménytelen helyzetben lévő ellenzéki média ótvaros tagja, kötelességemnek tartom, hogy ismét reagáljak Puskás Imre – Fidesz szóvivő, vagy mi a rossebb – vasárnapi elmebajára. Mert, bár rohadtul tele van vele a tököm, de így kell cselekednem, mert ezt követeli a rommá lőtt haza, és nem tehetek úgy, mint Störr kapitány apukája, aki „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – Mondta, és csendesen elhunyt.” gesztussal került be F. M. feleségének történetébe.

Stopsoros, perszehogy. Ezt, ha például én vért hugyozok, vagy épp te, drága olvasó, akkor is elfogadják, különben sírba süllyed a nemzet, vagy O. V. potroha, ez még nem eldöntött véglegesen. Viszont ez a Puskás egészen sajátosan kezdett el beszélni a stopsorosról, mint akadálypálya, úgy föstötte le azt, valamint kisnyúl is, ha jól odafigyelünk. Aztán olyan új fogalmak is elhangzottak, mint határvédelmi illeték, amelyet majd attól szednek be, akitől csak akarnak, mert például kajla neki a füle, vagy görbe a farka.

És még sok mindent mondott ez a Puskás, amit most nem idéznék ide, mert mindenkinek a könyökén jön ki már, ami miatt voltam bátor elmondani, hogy én is unom, holott munkaköri kelességem ilyeneket olvasgatni. E tevékenységem során egyre inkább elhatalmasodik rajtam az a képzet, hogy ez a mi országunk valami ismeretlen sötétség felé tart, mintha egy orbitális fekete lukba zuhannánk, és utunkat, mint jelzőkarók, ilyen Puskás féle katatón mocskok jelölik ki.

Ilyenben kell szenvednie a fideszes bagázsnak, mert a robotika még nem elég fejlett, és a szingularitás is gyerekcipőben jár, e kettő híján pedig csak a fent emlegetett kór ritmusos rohamai magyarázhatják a vég nélküli ismétléseket. Viszont, hogy ezt is tudjuk, attól még egy csöppet sem lesz jobb, sőt, olyas érzés keríti hatalmába az embert, mint az A. E. Bizottság tánczenekar lemezborítóját, amely a következő bölcsességgel ajándékozta meg azt, aki harminc évvel ezelőtt tanulmányozta: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” – és ez, valljuk meg, olyan igazság, amivel nehéz vitatkozni.

Viszont akkor mi a teendő? – Tehetjük fel a kérdést Lenin apánkkal – de megy ez nekem, de nagyon -, és akkor a hurkás ujjunkkal az ellenzéknek nevezett szürkés masszára bökünk, hogy viríccsá má, de nem teszi. Simicskától várják évek óta a nagy leleplezést, mondhatni azt, hogy egyedül döntse meg Orbánt, ha már egyszer felnevelte. És most itt az OLAF ledobja nekik a hőn áhított atombombát, és akkor mit csinál, na, mit? Saját magát, meg a listáit babrálgatja. Őrület.

Itt, Szombathelyen is például tegnap valami momentumos fickó utcaseprő jelmezt öltött magára, nekilátott takarítani az állomás előtti téren, mint a nép egyszerű gyermeke, és felszólította az ellenzéki pártokat, hogy álljanak be mögé. Ezt látván nem igazán tudtam se köpni, se nyelni, a nagyobbik baj, hogy a szavazópolgár sem tud majd. Hokimeccset lát ugyanis, ahol a felek komótosan leveszik a kesztyűjüket, akkurátusan szétverik a másik pofáját, a bíró pedig megvárja, míg kicsinálják egymást, csak aztán állítja ki mindkét barmot. – Ha szabad ilyen költőien ábrázolnom közállapotjainkat, ahol O. V. a csíkos ruhás mókus.

„Több millió bevándorlót kellene befogadnia Magyarországnak a következő öt évben, mert így tudja biztosítani a gazdasági növekedés ütemét – jelentette ki tegnap Orbán Viktor kormányfő. A társadalom elöregedésétől egész Európában tartanak. Magyarország akár tizennégymillió embernek is megélhetést tud biztosítani – mondta tegnap a magyar kormányfő az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) üzleti ebédjén. Orbán Viktor a gazdasági növekedés fenntartását firtató kérdésre reagált úgy, hogy ehhez szerinte több millió külföldit kell foglalkoztatnia az országnak.”

Ezt 2001. június 6.-án írta az Origo, amikor még múkodott, és nem a felfedezés boldogsága miatt copyztam ide, hanem mintegy segítő kezet nyújtottam töketlen politikusainknak, hogy ne az utcát söprögetve óhajtsák elnyerni a nép elkínzott bizalmát, hanem mutassák be neki, hogy Orbán meg a csürhéje hogyan szarja szembe önmagát ciklikus rendszerességgel. Mindemellett persze nem ártana például az ország házában fölrúgni egy-két asztalt, amikor Soros csatakiáltással herélik ki azokat a civileket, akik voltaképp helyettük is tépik a szájukat. Hogy ne maradjanak tök egyedül a vérzivatarban.

Mondjuk, azért.

A körülbelül titkára

Délutánra kiderült, amit már hajnalban, sőt évekkel ezelőtt is tudni lehetett, mert a világ működése erre az aktusra van beállítva, hogy Orbán Viktort egyhangúlag, gondolkodás, merengés és csöppnyi kétségek nélkül, 1358 szavazattal választották újra pártelnöknek. Olyan gyönyörű ez az egység, és a hangulat is persze, amikor megjelent a megváltó az alattvalók között, és ölelgették, csókolgatták meg szelfiztek vele, mint egy futballsztárral, végül is a gömböc ezt vágyta már avas szagú születése óta.

„Rendben vagyok, csak bátorítsanak!”
– mondta volt érkezésekor a megváltó, és vesszőzzön meg, aki érti, de hát, nem is kell. S ahogyan a szorgos portálok percről-percre tudósítottak a cirkuszi előadásról, madeleine márkájú kiflimet belemerítettem a csésze teámba, a felszálló gőz pedig a kontyom alá ütött, és mesélt. Dédanyámat mutatta, aki valamikor az idők kezdetén feküdt a dunna alatt, hogy alig is látszott ki az orra vége, és újságot olvasott, majd feltette a kérdést: „Gyerekek, mit jelent a kb?” S miután megkapta a választ, hogy körülbelül, rögtön meg is értette a világ folyását, s ekképp: „Kádár János újra a körülbelül titkára lett.”

Így vagyunk most is. De ha már kölökkorom legendáriumainál tartunk, megidézem dédanyám lányát, a nagyanyámat, aki jeles napokon így vágott rendet a családnak nevezett nyájban: „Nem beszilünk, ünnepülünk.” És ettől fogva mosolygósan folytak tovább a lelkek mélyén a gyilkos indulatok. Tisztára, mint a Fidesz nagy-nagy famíliája, itt sem lehet tudni, ki a klakőr, ki az igazi rajongó, és ki lehet a megfélemlített élősködő, de ez például nekem mindegy is. Orbánnak viszont nem igazán, mert tőlük nem látja a valóságot, és ilyen állapotban lehet nagyon pofára esni. Ám ez legyen az ő baja és nyomora.

Kicsit még elmorfondírozok a Napot is elhomályosító esemény fölött, mielőtt tegnapi, az igazi életről szóló tapasztalataimról beszámolnék. Említettem, hogy percről-percre lehetett követni a csillag születik történéseit. Az Origóból másolok most ide egy bekezdést, tessenek figyelni a szöveg ritmusára, ügyesen elhallgatott alanyokra, állítmányokra és más újbeszél nüanszokra is: „Az emberi erőforrás minisztere szerint a kormányzás lényege az egész ember, mint a nemzeti közösség tagja, és boldoguljon. Balog Zoltán úgy látja, a kormányzából kultúra legyen, ami a legfontosabb. A miniszter részletesen beszélt a kormány által eredményekről, így az ingyentankönyvekről és a babakötvény-programról.”

Sic! És nekik így is jó, vagy én nem érek fel hozzájuk, ez még vita tárgyát képezi. Egyébként arról szólt a szeánsz, hogy az összes hülye felszólalt, és dicsérte az urat. Így hazudoztak egymás szemébe, viszont akadtak dramaturgiai bökkenők. Például a Semjén nevű emberi minőségről meg tisztességről értekezett, ami már önmagában is nonszensz, utána viszont Schmitt Töltőtoll Doktor következett, és senki nem esett le a székéről a röhögéstől. Igaz, akkor sem, amikor maga Orbán jelentette ki, hogy: “Elsöprő többségben vagyunk. Csak idő kérdése, és az egész nyugati világban győzni fogunk.”

Ezt kommentár nélkül adom közre, ilyen magasságokhoz én bolhafing vagyok. Az okosok majd úgyis elemzik és értelmezik, majd kihüvelyeznek belőle valamit, vagy annak az ellenkezőjét. Egyetlen bizonytalanság van bennem elnézegetve kies hazánk evolúcióját, mégpedig, hogy jövő tavasszal, miután behúzza megint ez a kókler, mert behúzza, szóval, ha hatalma még korlátlanabbá lesz, ami nehezen képzelhető, de mindent lehet fokozni, tehát mi lesz akkor, ha a képmását netán leszarják a legyek. Jó Paliveczként erre mindenképp készülnünk kell, ha életben akarunk maradni, más kérdés, hogy akarunk-e egyáltalán.

Akkor a való világról, ahogyan belengettem. Ígérem, nem leszek locsifecsi. Még szürkület volt, és lelkemet csupán készítgettem az elvárható gyönyörökre, amikor megint beállított a Józsi a szomszédból, hogy adnék-e neki egy kis aprót a hatoslottóra. Józsi sokszor beállít apróért lottóra, kenyérre, aztán valószínűleg elissza, viszont annyi esze nincs, hogy észrevegye, nyomorog. Ellenben kitartó és lelkes Orbán fan, én pedig az ő szemében – és ezt el is mondja – gyurcsányista kommunista vagyok. De ez őt egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy rajtam élősködjön, igaz, rajongásának tárgyát sem. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga Józsija, ez nem baj. Az már igen, hogy miattuk páváskodhat a fentebb leírt módon a mi rossztevőnk.

Nem tudom, érzik-e az ellentmondást, ami épp most készül széthasítani a szívemet. Viszont gyenge vagyok, és újra meg újra kifizetem azt a szaros lottót. Így vesznek hülyére ezek mindenkit.

Alacsonyan szálló nyugdíjasok

„Az egyik lakótelep liftjéből egy Jobbik-szimpatizáns kidobott egy idős embert.” Ilyenekkel szórakoztatja a nagyérdemű, bár meglehetősen megcsappant olvasótáborát a hajdan szebb napokat is megélő Origo névre hallgató gyűlöletipari szakportál.

Az alacsony érdeklődésre tekintettel pedig, hátha elvész a szellemi mondanivaló, meg, hogy mire is gondolhatott a költő, sorra veszi át tőle a Móka Miki műsorába való történeteket az összes többi kitartott is, hogy még Hakapeszi M. is megértse, a biztonság kedvéért és miheztartás végett.

Arról nem tudhatunk meg semmit, hogy miként történt az affér, állt-e az a lift vagy mozgott, elszállt-e a nyugdíjas a légben, vagy csattant a lépcsőház kövén, eddig nem terjedt a képzelet, csak odáig, hogy a forrást hitelesítse, így: „Hetek óta keringenek már erről történetek, buszon, fodrászatokban, vagy családon belül, hetek óta mesélnek felháborodott emberek.”

Már látom, szinte látom, amint az Origo munkatársa, aki tegnap még Fidelitas-csicska volt, félelmet nem ismerőn, álruhában buszozik reggeltől estig, járja a fodrászatokat és békés családi ebédeken vesz részt titokban, hogy hírét vihesse az elemi erejű félelemnek és reszketésnek, amit Vona szabadított a világra és benne a nyugdíjasokra.

“Rettegnek az idős emberek Vona Gábor nyugdíjas-gyalázása óta” Ez a fogalmazás címe, olyan 5. b. osztályos színvonalon és szellemi kapacitással, ami már egyáltalán nem érdekel engemet, mint ahogyan Vona sem. És a nyugdíjasokat sem igazán, ebből fakad aztán, hogy az írói képzelettel egyáltalán nem megáldott őrsi krónikás meglehetős vérszegény sztorikkal áll elő a búra alól, vagy a tyúkhúsleves mellől.

A teljesség igénye nélkül: “Budapesten és több vidéki városban közismert, hogy elvakult Jobbik-szimpatizánsok biztatásnak veszik Vona szavait, az idős emberekben a Jobbik ellenségeit látják, és hogy Vona facebookos sorait idézve trágárul szidják a nyugdíjasokat, rosszabb esetben veréssel fenyegetik őket.”

Képzeld el, nyájas olvasó, amint békésen lavázol az utcán, és véres szájú fiatalok idézeteket szavalva akarnak meggyakni. Vagy vegyük ezt: „A fiatalok meg középkorúak egy része néhány hete úgy néz rám, mintha az ellenségük lennék, egy hetvenkét éves, nyugdíjas pesti mérnök mondja ezt. Gyakran sétál a tömbök közti kis parkban, a padokon rendszeresen ülnek huszonévesek, nem is mind visel bakancsot, a tetoválás vagy kopaszra nyírt fej sem mindre jellemző, de tudja, hogy jobbikosok.”

Továbbá: „Egy másik idős ember egy bankban sorszámot akart húzni, kereste, hogy a hat-nyolc gomb közül melyiket kell megnyomnia, majd megszólalt a mögötte álló, ötven körüli férfi: mi az, nem találod a gombot? Nem értette először, hogy ki és miért tegezi, megfordult, de kérdést sem kellett feltennie: majd a Vona rendet rak az ilyen hullák között.”

Ilyen életszerű történetekkel sikerült előállni a pancseroknak, akik még azt sem tudják, hogyan kell hazudni. Füst M. mester tanításai szerint mindent, még a legképtelenebb dolgot is meg lehet írni úgy, hogy hihető legyen. Egy feltétele van, egy pillanatra sem szabad kiesni a kreált világból, mert akkor hiteltelen lesz a mese. Ezek még ezt sem tudják.

De nem írni akarom én megtanítani ezt a bagázst, arról már lekéstek, és nem is azon óhajtok újra böstörögni, hogy ilyen aljas módon nem komilfó szavazatokra vadászni, mert már ezen is túl vagyunk régen. Ennél sokkal rémisztőbb, hogy mire megy itt ki a játék.

„Az Európai Bíróság kvótaperben hozott döntése kinyitotta a kaput azelőtt, hogy egy felső határ nélküli automatizmus szerint osszák el a migránsokat az uniós tagállamok között – mondta Bakondi György miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója szombaton, az M1 aktuális csatornának nyilatkozva. Bakondi György hangsúlyozta, a magyar kormány nem támogatja ezt a rendszert, amely szerinte kísértetiesen hasonlít Soros György tervére.”

Ez az okádás ugyanaznap jelent meg, mint a vonás sztori. Hihetetlen, de van összefüggés a kettő között. Őszre zavargásokat vizionáltak, sőt, egyenesen hirdettek nekünk, most alapoznak épp. Kiderül majd, hogy itt verik a nyugdíjasokat, akiket meg kell védeni, közben a migráncsok elözönlik a hazát, ami szintén tetteket kíván.

Így lesz majd, hogy az ilyen CÖF csöcsökön nevelkedett Einsteinek elindulnak megvédeni a védendőket, felzaklatott buzgalmukban pedig borulnak az autók, és ki tudja, mi nem történhetik még, ami egy klafa szükségállapothoz szükséges. 2006-ból vannak már tapasztalatok, csak újra fel kell mondani a leckét. Ennek a sunyi előkészítése folyik az orrunk előtt. Nem egyéb történik.

Ricsaj és borzalmas dolgok

Már J. A. idejében is ez volt a baj – „A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre, s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.” -, viszont, hogy Orbánnak mikor ment el az esze, azt nem lehet megállapítani teljes bizonyossággal.

Úgy vagyunk ezzel, mint amikor Leonard azon tűnődött, honnan datálja a Pennnyvel zakatoló szerelmét, mert annyiszor szakítottak, és oly sokszor kezdték újra, hogy fix időpontot megadni egyáltalán nem lehetett.

Ilyképp Orbán et. megzakkanásának kezdete is bizonytalan. Már Nagy Imre újratemetésén különös, tébolyult fények tündököltek a szemében, aztán voltak más mérföldkövek is, de a totális leépülés dátuma teljesen biztos az annalesek számára, és ez a 2017-es, nagy, húsvéti interjú, amellyel az összelopott médiája telefosta az egész országot.

Hogy ebben miket delirált össze sorosilag és migráncsilag e leépült szellemi állapot következtében, nos, az voltaképp teljesen érdektelen, két momentumra – nem a nagybetűsre – viszont nem árt odafigyelni, s ezek közül az egyik, hogy: „Idén a politika felkavarta a nagypéntek csendességét, és ricsajjal töltötte meg a nagyhetet.”

Újsütetű és régi vágású diktátorok el nem hanyagolható tulajdonsága, hogy fingjuk sincs a valóságról, és arról, mi kavaroghat „szeretett” népük lelkében, ami tartalmak csak a végső tetemre híváskor szoktak fájdalmasan kiderülni. Ezt a veszélyt hordozza magában a burokban élés.

Orbán et., amióta Gyurcsánypatás megkóstoltatta vele az anyaföldet felmosórongy formájában, kizökkent az időből, és ellenvéleménnyel nem igazán találkozik immár uszkve egy évtizede. Ráadásul csicskái és a saját médiapincsijei mutatják meg neki a világot, ami óhatatlanul torzulást eredményez.

Az egész héten szinte permanensen zajló tüntetésekről az derült ki a házi készítésű hírekből, hogy vagy nem jött össze a kritikus tömeg (by: Origo), vagy egyáltalán nem történt semmi sem, lásd Mészáros et. megyei lapjai. Így válik a közel százezres tüntetésből ricsaj.

Prime zakkant miniszterünk lelkének másik fájdalma, hogy a ricsajozók “borzalmas dolgokat skandálnak”. Nem tudja tehát, mi az a borzalom, hiszen a „hazaáruló”, „putyinbérenc” meg ilyenek, kamaszlányok emlékkönyvébe valók ahhoz képest mondjuk, hogy „lámpavasra vele”, de ha így megy tovább, még ez is bekerülhet a szótárba.

Viszont ebben nem vagyok teljesen biztos, hiszen a mostani elégedetlenek nem a szovjet érában szocializálódtak, mint Bayer ötös számú tagkönyv, sőt, miniszterelnök úr/elvtrás maga is, hanem Európában, és az fáj nekik, hogy onnan akarják őket eltávolítani.

Ezt Orbán et. tulajdonképpen nem értheti, hiszen elmesélte már nekünk azt is, hogy az előző rendszerrel nem az volt a baja, hogy olyan volt, amilyen, hanem, hogy nem megfelelő emberek, tehát nem ő maga dirigált benne. S mit ád Isten, mire újjáépítette saját használatra, akkor meg szar kerül a propellerbe, mert a semmiből előkerül sok-sok megvilágosodott fiatal, akik kiröhögik őt, meg a helytartóit is.

Illetve legutóbb már programot is adtak a választási rendszer átalakításának meghirdetésével, ami szép idea, csak nem kivitelezhető. Volt szerencsém ugyanis olvashatni e tárgyban egy bérkommentelő gúnyolódását, miszerint ehhez először kétharmaddal kellene nyerni, majd akkor sikerül.

Hiába szerettem volna megfojtani csak úgy virtuálisan, mégis be kellett látnom, hogy ennek a baromnak igaza van. Azért is legfőképp, mert miközben Budapesten reng a föld, itt, minálunk, az ország peremén langymeleg vizeken vitorláznak a népek.

Ilyen bódult és leszadált állapotban lesznek egy év múlva is bizonyosan szerte a vidéken a panelprolik és a keményen dolgozó kisemberek, következésképp a NER megbuktatása a fülkékből nem igazán várható. Éppen ezért nem látható a forgatókönyv, mert olyan Ceausescu-félét bár szívesen néznék, mégsem óhajtom igazán.

Így bármily hazaáruló gondolat is, abban bízhat az ember, hogy az EU megvonja kies hazánktól a pénzügyi támogatást, mert legyen ettől bármilyen szar is a polgártársaknak, jelenleg ez látszik egyedül életképes forgatókönyvnek a diktátor bukásához. Aztán majd minden kiderül.