Kategória: rákosi mátyás

Kockahas és bombaszakértő bombázó, avagy nőnap Neriában

Imázsfilmet készíttet a Miniszterelnöki Kabinetiroda nőnapra, amihez hirdetésben keres szereplőket. A nőnap közkeletűleg kommunista ünnep, az iroda buzgalma innen érthető tehát, viszont más tartalmakat is rá lehet húzni ma már, vak komondort és CSOK-ot tetszés szerint, illetőleg a kismaci kacskaringós farkát úgyszintén. Az iroda buzgalma, amellyel statisztákat keres bizonytalan tartalmakhoz, voltaképp fölösleges. Elég volna egy összeállítást közzé tenni a módról, amellyel Orbán Viktor Mihály kezet csókol, ahogyan tőből tépi ki a delikvens mancsát, vagy rábukik a kézre, mint gyöngytyúk a takonyra.

Ebben benne lenne minden. Vak komondor, CSOK és Isztambuli Egyezmény, a maga szép lehet, de okos nem felkiáltás, és a nőügyekkel nem foglalkozom úgyszintén. De ha én rendezném a műalkotást, leginkább az lenne benne, midőn éltes nők csókolnak kezet magának a kedves vezetőnek. Ez is sok mindent megmutatna feudális viszonyainkról, nem kellene drága pénzen fölösleges tartalmakat előállítani, giccset vagy szocreál etűdöt, mert e kettő bizonytalan elegye lesz, amit majd láthatunk végeredményként. Ebben teljesen biztos vagyok, és a casting listájából fakad gyönge ágként fatörzsből.

Ugyanis a következő foglalkozású nőnemű egyedeket keresnek a filmesek: buszvezető, bombaszakértő, sebész, személyi edző, tűzoltó. Azt nem tudom, küllemben mi a különbség a sebész és a tűzoltó között, vagy miből látszik, ha valaki bombaszakértő, illetve buszvezető. A személyi edző kizárólag Schobertné lehet, efölött nem nyitok vitát. Rákosi idejében a traktorista és az esztergályos volt a nőideál, az emancipáció tehát évtizedek óta rendben van, szülni pedig még Németh Szilárd sem tud, mert fehér, heteró, keresztény macsó istenkirály ő is, nem ilyen LMBTQ-s.

Pedig szülésről és folyományairól lesz szó biztosan a kis etűdben, mert keresnek mindenórás terhes nőt és fiatal párt, csak rövidlátó, nyugdíjas öregasszonyt nem keresnek, mert a bimbózó diktatúrák nem szeretik az élősködőket. A nőnap, így a nő dicsőítése a kabinet tálalásában szülőképes korig tart, amiből kitetszik a rezsim haszonelvűsége, aki nem szül, nem bombaszakért vagy buszvezet, föl is fordulhat. Ezt csak azon nőnemű honfitársaim figyelmeztetésére közöltem, akik esernyővel szoktak kardozni, ha bántják a vezért. Hogy ő nem viaskodik érettük egyáltalán, ezt jó tudni akár nekik is.

Viszont férfi statiszta is kell, ezt is keres a kabinet. Náluk, az esetükben semmiféle különös kívánalom nincs, nem kell párttitkárnak lenniük vagy portásnak, az egyetlen kitétel, hogy kidolgozott felsőtesttel rendelkezzen a manus. Lába már nem is kell legyen. Csak a bicepsz meg a kockahas. Ebben vannak veszélyek. A kedvencem az a mosószer reklám, amelyben egy ilyen kockahasú a fehér ingét lóbálja és vasalgatja meztelen felsőtesttel, hogy a lányok biztosan állva pisáljanak érette. Viszont, hogy hülye a pasi, abból látszik, színes ruháknak való mosószerrel mossa a hófehér ingét. Tehát nem minden a muszkli.

Szóval macsó istenkirály császárokat keresnek, akik majd a nőket szeretik a filmjükben. De akkor mi lesz a göthesekkel, totyakosokkal, tyúkmellűekkel, hogy a szemüveges kockákról ne is beszéljünk. Nincs helyük az élők közt? Szoktak ilyen pontatlanságok előfordulni a történelemben. Hitler vagy Goebbels se volt az a kiköpött árja, az utóbbi ráadásul dongalábú is volt, az elveiket meg ismerjük. Orbán se egy Adonisz, Németh Szilárd sem az az atléta alkat, és Matolcsy sem egy kiköpött szépfiú, meg pláne nem futóvadlövő sasszem. De küllemeken nem élcelődünk.

Tartalmakon inkább. Tehát akkor foglalkozunk nőügyekkel vagy nem foglalkozunk, lehetnek-e okosak az asszonyok vagy csak szépek, hányszor illő meggyakni őket hetente, ha nem szülnek eleget, szemétbe dobjuk-e őket, ha már nem kívánatosak, és mit fog csinálni a kisfilmben a kockahasú a bombázó bombaszakértővel. Mindmegannyi izgalmas kérdés. Ahogyan az is, hogy Orbán leszalad-e megint a menza konyhájára, vagy az MSZP elárasztja-e a világot újra vörös szegfűvel ezen a jeles napon. Tényleg, van még MSZP? Vagy egyáltalán mi a rosseb van? Ez itt a kérdés, tubi oder nem tubi, ugye.

Nemzeti, nemzetibb, legnemzetibb, békasegg

Tegnaptól van Nemzeti Sporthíradónk is már az M1-en. Naponta háromszor van, és szerte az Univerzumból – Lajosmizsétől Gyergyószentmiklóson át egészen a Szíriuszig – tudósítanak magyari nagylétünk sportos diadalairól. Vagy arról, hogy Dzsudák Balázs fingott, illetőleg, hogy Mészáros Lőrinc jachtja fedélzetén szotyolázva Kertész Ákos tanácsára fölvásárolta a Toronto Ratptorst, vagy stadiont épített Bukarestben, hogy bosszantsa a szőröstalpúakat.

Az M4-volt kijelölve eddig a sportra. Miden lószart közvetítenek rajta, ami a kutyát sem érdekel, vízi szánkózástól Holdon ugrálásig, és ezen is van meccsek között, szünetekben és hosszabb labdamenetek alatt közélet. A gyűlölet egypercesei, hogy a nemzeti jódógos kisember agya ne lazíthasson. Verik bele ott is a Gyurcsányt, Sorost, migráncsot, nemzeti családi autót meg a nemzeti CSOK-ot. Műfaji keveredés van, most meg a Bayerek közé rakják a gombfocit, de nemzeti formában.

Persze a szándék érthető, ha hamis is. Az M4-en élőben mennek a dolgok, ott a nemzeti csapatok olykor – sokszor – vereséget szenvednek a liberális futballistáktól és tekézőktől, míg az M1-en, a Nemzeti Sporthíradóban utólag úgy hajlítják a valóságot, ahogyan jól esik, illetőleg ezzel, hogy deklaráltan foglalkoznak “határon túli magyar sporthírekkel”, elébe mennek egy újabb bécsi döntésnek, amit Salvini hoz meg, és Orbán Viktor aztán fehér lovon beüget Kolozsvárra.

Mielőtt azzal vádolnának, hogy a revizionizmus bűnét alaptalanul olvasom nemzeti köpcösünk fejére, igazolásomul felhozom, hogy a Nemzeti Sportban már például a DAC (Dunaszerdahely-Dunajská Streda) futballcsapatának eredményeiről úgy tudósítanak, mintha az Budapest valamely kerülete volna. De politikusaink is úgy viselkednek, oda járnak szotyolázni a meccsekre, aztán csodálkoznak ha utálják őket is meg a magyarokat is. A csíkszeredai hokicsapattal ugyanez van, hogy csak a jéghegy csúcsait emlegessük.

A Nemzeti Sporthíradó arra szolgál, hogy Erdélyt, Vajdaságot és Felvidéket naponta háromszor vonják ne a nemzeti köztudatba, erősítve a leszedált szavazórobotokban Trianon gyalázatát, és irredenta, soviniszta érzéseket plántáljanak beléjük. Ezt szolgálja majd a Nemzeti Alaptanterv Takaró-féle megreformálása is, mint ahogyan erre utalt a Kossuth tér átépítése, meg az összes cirkusz és színház, amit palotaőrséggel, bocskaikkal, előadnak a korona úsztatásától elkezdődően.

Nemzeti köpcösünk olykor el is szólja magát, amikor például Kárpát-medencei élettérről ábrándozik, s amikor ez valakinek feltűnik, akkor nem azt mondta, nem úgy mondta, illetőleg nem is mondta, holott dehogynem. A nemzeti dohányboltokkal kezdődött az átnevezési őrület, illetve tán akkor tűnt fel először, és az ember azóta ilyen ambivalens érzésekkel viseltetik a jelenséggel. Először röhögött, aztán csendben sírdogált, hangtalanul, most meg a kettőt együtt, amit groteszknek nevez a szakirodalom.

De ez bővebb és mélyebb sírás annál talán. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor a malacot ledöfik, átszakad a hangszalagja, visítani már nem tud, csak csendben rugdalózik egyre gyengébben, miközben a böllér rajta térdel, a vájdlingot odatartja a vérnek, az asszonyok pongyolában már főzik a rizst a hurkához, várják a máját sütésre, körben a svájcisapkás, szaros gumicsizmás alakok isszák a házi főzésű felest, és ők röhögnek. Ez a malac vagyok én, és vagy te is. Te sírsz, ezek röhögnek, ez a magyar groteszk.

De most, hogy kirándultunk kicsit a költészetbe, nézzünk körbe azért újra a magyar ugaron. Rákosi alatt Kádárig áthúzódóan minden nép volt. Népszabadság, Népsport, népbíróság, népfürdő meg a kiskutya kacskaringós népi farka. Ezekből lett mára nemzeti, minden nemzeti már, egyik dolog nemzetibb mint a másik. A tudatalatti szándék azonban nem egyéb, mint, hogy megmutassák, melyik diktátor honnan eredezteti a hatalmát, s innen nézve nem is meglepő az Ukrajnából megvett szavazat sem.

Sőt a vásárolni óhajtott levegő-levegő rakéták sem, ha valamelyik szomszéd megunja, hogy Orbán az ő országában izeg-mozog, lázít és föllazít, aztán odacsapnak neki, s egyben nekünk. De mindeme tragédiák mellett tényleg kabaréba illő, amit ezek hótt komolynak gondolnak, és például Rétvári így cifráz még rá, és ezt is tegnap bírta mondani: “Ha büszke magyarokat nevelünk, a magyarság sorsa felvirágzik.” – Ez úgy, ahogyan van, böszmeség, a tanyasi falvédők nemzeti nívója, de nekünk ez jutott. Ezek dirigálnak, és ez a nemzeti tragédia.

Festmények és más bajok

Most legfrissebben és elsőként Hoppál elvtárs dicsekedett el, mint valami pattanásos kamasz, odaokádva a Facebookra, hogy szíves megőrzésre a Janus Pannonius Múzeum nála helyezett el képeket, festményeket az ő irodájában, mert jobb helyet egyáltalán nem talált nekik ezen a sártekén. Így megy ez. Még régebben, mint felidézhetjük, Habony volt anyósánál tárolt a Szépművészeti pár mázolmányt, hogy ott rágják meg az egerek és ne nála.

Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.

Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:

Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.

Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.

A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.

Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.

Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.

Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek. A góré még a Párt itteni frakcióülése után nézte meg a kies tartományt, amelyben a fedett sportlétesítményt – láss csodát – néhány százmillió nem közpénzből újítottak fel mindannyiunk örömére és gyönyörűségére. Ez a gesztus csak megér egy föstményt, gondolta a civilben szintúgy államtitkár Tállai, és legott mázoltatott egyet. Ez a mű Puskás Fröcsit és magát a nagy illiberális filozófust ábrázolja, amint közösen mosolyognak a világ ostobaságán.

Föstetnek ezek ezerrel. A sort még a nemzet bohóca, a cseresznye, ex, meg portőr Torgyándoktor kezdte, aki az orbántorgyánpolgárkormány felemelő idejében az egész bagázst vettette vászonra szárnyakkal verdeső angyaloktól kísérve, amely konyhai falvédő nívójú alkotást azóta sem fizette ki senkise. Ott rohadozik valahol elfeledve. Kerényi Imre a művészetek másik nagy pártolója, ő egyenesen az alaptörvény dicséretét álmodtatta olajba szintén mindenki nagy és közös örömére. Azóta is tombol a rajzszakkör.

Tereskova művésznő legalább bevallotta, hogy pénzért lett kurva, amikor Orbánokat alkotott minden mennyiségben. Tettére mentség még, hogy szavai szerint szerelembe esett, és imádta a kisstílű kombinátort. Egyre-másra születnek most már legkülönfélébb nagyjainkról a korszakalkotó művek, amelyeket vagy maguk vásárolnak föl, vagy a sameszok veszik meg nekik ajándékképp, a végeredmény ugyanaz. A szalonok falai megtelhetnek a portrékkal, a történelmi idő így teljesíti be önnönmagát. Szegény Michelangelo meg álmatlanul forgolódik végső-végtelen nyughelyén.

Idáig tartott a négy év előtti fogalmazás, és kitetszik belőle, hogy az író erős felindulásban állította elő a szöveget, barokkos, olykor rokokóba hajló cifrázásokkal, viszont dokumentum így is. A NER kialakulásának azt a fázisát örökítette meg, amikor még új volt a birodalom, és annak az avas szagú parasztudvarból kiemelkedett lakói épp ácsolták, építették saját nagyságuk emlékművét a fiatalság hebehurgyaságával. Festették, szoborolták önmagukat, gazdájukat, meg az egész nyüves világot.

Mára ez a buzgalom alábbhagyott, illetve átalakult. A ganyé még a gumicsizmán van ugyan, a hatalom viszont sokkal monolitabb, ideje van tehát a birtokba vevésnek. Hogy nem készíttetek kétes értékű képeket, szobrokat, mert a rendelésre csak huszadrangú giccsek, óénédesanyám jelzővel illethető alkotások születnek, mert erre telik a nemzeti művészektől. Jobb a biztos, kitaposott út, elvenni a másét, a jó Adolf is így váltotta ki sk. bécsi tájképeit, mint emlékezhetünk.

Hanem ami ebből kijön, az az, amikor Orbán Viktor Mihály az élinél markolva a kést szeleteli a Gundel-kaját, amikor trottyos gatyában, zsebre dugott kézzel forog a történelemben. Mutatva, hogy ugyan beengedték a klubba, de egyáltalán nem odavaló, mert a gyerekszobát nem lehet pótolni, igaz, ő nem is akarja. Ezek – képek, szobrok ide vagy oda – nem tárgyai és nem alanyai semmiféle kultúrának, fölkapaszkodott tahók szegények, s mint ilyenek nem félni, hanem röhögni valók.

Sem Orbán, sem az einstandolt műalkotások nem valók a várba, más képek Hoppál irodájába vagy Habony anyósához. Viszont ez – mondhatni – természetes velejárója a korai feudalizmus kialakulásának, amikor az új földesurak téblábolnak friss hatalmuk közepén, és hülyén néznek ki. Mint a gyárigazgatóvá avanzsált esztergályos Rákosinál. Ő sem tanult bele, ezek sem fognak, az is gajra ment, ez is arra fog. Sokan beledöglenek, de a történelem már csak ilyen. Többnyire halálos.

A stílus maga a rendszer

Nem a restség az oka, hogy szűkösen bánok máma a szavakkal, hanem a heuréka-élmény kegyes pillanata, és a ráismerés arra, ez önmagában megáll, sőt, csak úgy áll meg. (Vagy nevezhetném fennhéjazón a Hemingway-féle regényelméletnek, amelyben azt vallja a nagy vadász az úgynevezett jéghegy-elvben, hogy az elmondandónak elég tíz százalékát megmutatni, a többi fölfejlik magától.)

Szóval, tessenek figyuzni ezekre itt alant:

“…A Te vezetésed érdeme drága Rákosi elvtárs, hogy hét éves szakadatlan harcban sikerült legyőzni és szétzúzni azokat a reakciós erőket, amelyek népünk felemelkedésének útjában állottak, amelyek a régi, népellenes rendszer visszaállítására az imperialista háborús uszítók sötét hatalmaival esküdtek össze. A Te forradalmi éberségednek köszönhetjük elsősorban, hogy rendre-sorra sikerült lelepleznünk és megsemmisítenünk a külső és belső reakció ügynökeit, népünk gaz ellenségeit. De Te neveled pártunkat és népünket arra is, hogy ne nyugodjék meg babérain, legyen továbbra is éber az ellenség aknamunkájával szemben, tárja fel és küzdje le bátran a hibákat és hiányosságokat, a fegyelmezetlenséget és elbizakodottságot. Szeretett Rákosi elvtársunk! A Te vezetéseddel harcoltunk eddig és fogunk harcolni továbbra is az imperialisták beavatkozási kísérleteivel belső ügyeinkbe, védtük és fogjuk védeni ezután is nemzeti függetlenségünket, szocializmust építő népi demokráciánk nagy vívmányait. Te vagy békénk első harcosa, akinek szava: “Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” egész népünk szent fogadalma. A Te vezetéseddel teremtettük meg Néphadseregünket, amelyet éppúgy a Te szellemed hat át és tesz erőssé, mint egész dolgozó népünket…”
(Szabad Nép, 1952. március 9.)

Illetve és pláne, valamint sőt:

“…Bodoky Tamás, a Soros-pénzből finanszírozott, de magát folyton függetlennek hazudó Átlátszó.hu főszerkesztője a napokban elszaladt Brüsszelbe, hogy hálálkodjon kicsit Judith Sargentininek a Magyarországról készült hazug Soros-Sargentini jelentés megalkotása miatt, erről képet is töltött fel a Facebook-oldalára. Így ha bárkiben kétség merült volna fel, hogy Sargentini a hazai Soros-fiókák érdekében, a Soros-birodalom szerves részeként járt el, vagy hogy az Átlátszó Soros utasítására figyeli meg drónokkal az ellenségnek tartott magyarokat, ez a kép minden kétséget eloszlat. De vajon miről egyeztettek? A Soros pénzből fizetett főszerkesztő tehát már nem is próbálja meg tagadni, hogy „egy családba” tartoznak Sargentinivel, elégedetten mosolyognak, hiszen elvégezték a rájuk bízott „közös munkát” és – legalábbis szerintük – meggyalázták végre Magyarországot. Mint ahogy azt korábban megírtuk, Sargentini a Soros-hálózat megbízható tagjaként járt el hazug jelentésének elkészítése során, és a hazai Soros-katonákkal erős szövetségben, az ő tollbamondásuk alapján fogalmazta meg a vádpontjait Magyarországgal szemben. Nem csoda, hogy a közös nagy „sikerre” egyszerre tört ki örömujjongásban a teljes hazai Soros-birodalom. A hála persze Sargentinit illeti meg, aki elvégezte a gazda által rábízott feladatot, és formába öntötte a Soros-Sargentini jelentést…”
(Origo, 2018. szeptember 28.)

Az iskolai fogalmazás bevett szabályai szerint, miután a röpke indítással és a citált két szövegrészlettel a bevezetés és tárgyalás kötelezettségeinek eleget tettem, most befejezés gyanánt annak kéne következni, hogy a szemantika, morfológia, szintaxis, etimológia és más cuki nyelvi kurvaságok segítségével bizonyítsam be e két csoda közös gyökereit. De ez fölösleges időtöltés volna, enélkül is látszik, hogy ezek ugyanazok. Ugyanaz a ganyé mind a kettő, csak rájuk kell nézni.

Aztán az volna még hátra, hogy odabiggyesszem a nagy “T”, “H” és “K” betűket, aláírjam, hogy Rezda Kázmér, 5. b., és várjam, hogy Patonáné tanárnő hanyasokra értékeli erőfeszítéseimet a tartalom a helyesírás és a külalak tekintetében. Viszont öreg vagyok én már ehhez.

Felcsútról a nő

Orbán Viktor napkeleti bölcs lett, és egyben reszkető fejű nagyapó, ám mindeközben diszkrét trágyaillat lengi őt körül, amely a pórusaiból szivárog. Ez, amit újólag előadott tegnap a női nemről, nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó pörformansza volt, de kerekdeddé vált tőle a portréja, miközben a Kossuth-béli szeánsz során szokás szerint minden kontroll nélkül folytak elő belőle a szavak és a mondatok. Ennek az arcképnek a sarkába egy vasvella van támasztva, a költő ezt nagyon hangsúlyosan helyezte oda, mutatva hősünk gyökereit, amelyek között örökre meg is rekedt, beléragadt mintegy a tyúkszarba.

„A világ sokat változott azóta, hogy én fiatal voltam. Az emberek, különösen a nők is másképpen gondolkodnak. Úgy látom, hogy azon nőknek az aránya, akik nem egyszerűen gazdasági kényszerből, merthogy szükség van még egy fizetésre otthon, hanem személyes ambíció okán is szeretnének dolgozni, ezeknek a száma nő, úgy látom. Tehát ez az életfelfogás, életstratégia, filozófia mintha nőne Magyarországon is. Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ilyeneket ábrándolt össze hősünk, és nem árt elgondolkozni azon, mi süt át, mi dereng az ilyen gondolatfoszlányok mélyiben, a létezésnek milyen ősi formája, amelyben az asszony jól tartott konyhai és ágybéli robot, illetve hát, rabszolga inkább, akire rácsodálkozik, az ura, hogy jé, ennek meg van öntudata, ezt meg honnan a rossebből szedte össze. S miközben előadja itt nekünk a tévedhetetlen öreget – ez valami új maszka most, a nép immár mindent tudó atyja, ugye -, azt mutatja be mégis, hogy a való világtól nem egy generáció – mint sejtetni szeretné – választja el, hanem egy egész világ.

Ha Kádár apánk nyilatkozik így, akkor még megértők volnánk, de tán ez a példa is sántít, hiszen ő egyenrangúak tekintette az elvtársnőket a mozgalomban. Sőt, előtte Rákosi pajtás is szívesen nézegette a traktorista és esztergályos lányokat. Így, ha belegondolunk, amikor a mi frissen avatott bölcs öregünk, a falu új vénje, amikor a saját fiatalságáról mesél a köréje gyűlő aprónépnek, akkor az idő sokkal mélyebb lukaiba álmodja vissza magát. Minimum a fehér lovas őfőméltósága idejébe, és ez nem is meglepő. A Kossuth tér átépítése így nyer értelmet a feudális családmodelljével kikerekítve, csakhogy ez itt a XXI. század, de még nem vette észre.

Ez a stigma, hogy egyetlenünk nőkhöz való viszonya enyhén szólva is problémás, rá van rajzolva Anikó asszony elgyötört ábrázatjára is. Bár illetlen dolog az ilyesmi, nem tűnik boldognak az a nő, de lehet, hogy csak gyomorbajos. Amikor karriert építhetett volna, akkor az ura még nem volt ilyen bölcs öreg, így ragadt bele a házimunkába és a szőlő gondozásába, hogy a számolatlan purdé neveléséről ne is beszéljünk, illetve ezek saját lábra állítgatásáról, de ezek már családi titkok, nem illendő firtatni őket, az a bíróság dolga lesz majd.

Viszont, hogy Orbán et. ilyen nóvumként fedezi fel, hogy a nő nem beszélő gép („ezeknek a száma nő, úgy látom”), minden eddigit megmagyaráz. A vak komondort, a bugyogóban matatást, a szép lehet, de okos nem beszólásokat, az egész macsó szart, amit ő meg a haverjai előadtak itt nekünk. Ezek összességéből azt a képet vonta le az ember, hogy jé, ezek meg bunkók, de ezzel semmi újat nem fedeztem fel, nem úgy, mint Orbán a bölcsőde és óvoda intézményét. Mire másra utalhatott ezzel ugyanis: „Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ezen a ponton megkérdezhetnénk tőle azt is, tudja-e, hová vitt két napja egy zsák labdát, de fölösleges, látszik, hogy teljesen kész van a manus. Így ábrándozik az ifjúkoráról, amit most lányos zavarunkban nem tudunk hová tenni. Ha már női egyenjogúság, akkor miniszterügynök úr szíves figyelmébe ajánlhatnánk például Pipás Pistát, született Földi Viktóriát, foglalkozására nézve bérgyilkost, vagy esetleg George Sandot, aki Amandine Aurore Lucile Dupin néven látta meg a napvilágot, és író volt. Mindkettő jól példázza a nő öntudatra ébredését már Orbán et. megvilágosodása előttről.

De míg az előző megrendelésre irtotta szenvedő nőtársai elbizakodott férjeit, mint amilyen Orbán et. is, a második otthagyta a sajátját, mert nem értettek egyet a nők szexuális egyenjogúsításáról való eszményeikben, igaz, a XIX században. Mindez annak fényében érdekes, hogy egyetlenünk milyen elcsépelt spanyolviaszkot fedezett fel megint, bemutatva, hogy avas szagú parasztudvaron látta meg a napvilágot, és ott is maradt. Ami ennél lényegesebb, hozzávetőleg azon a szinten, mint azt hiszem az „Ovizsaru” című film óvodása, aki a ráismerés bizonyosságával mondja el Schwarzeneggernek az egyetlen igazságot: „A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk.” Hát, így valahogy.

Taktor

Ezt a csodálatos szót az én leányom alkotta meg olyan két-három éves korában, tehát nagyjából száz évvel ezelőtt. Ordítva kell elképzelni a mágiát, midőn az út mellett meglátta a szántó-vető-pöfögő jószágot, és valami olyan ősi rá-, és felismerés magabiztosságával jelölte ki a készség helyét a saját univerzumában, mintha azt állapította volna meg: van Isten.

Nagy dolog volt ez az üvöltés, hiszen olyan környezetből jött a reveláció, amelyben például az unokaöcsém kicsit korábban egy Buddha szenvtelenségével állapította meg a meggybefőttről, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni. A taktor ilyen mitikus tárggyá növelése tehát azt mutatta, hogy a kiskölök legalább olyan értelmi-érzelmi szinten van, mint előtte Rákosi pajtás.

A kopasz-korabeli híradásokból ismerhetjük ugyanis a taktor szimbolikáját a rajta döcögő mosolygó traktorista lánnyal, amely a kohásszal együtt, karöltve mintegy testesítette meg a rendszert, amelyért a párttitkárok és az ÁVH szorgos munkatársai vérüket ontva dolgoztak hajnaltól napnyugtáig. Mégis a nép egyszerű gyermeke, az ucca és a föld fia állt a középpontban.

Máma, a munka alapú társadalomban ez érdekes módon nincsen így. Nem láthatni és olvashatni termelési riportokat kenyérért izzadó kombájnosokkal. Őket öltönyös emberek helyettesítik, akik alapköveket tesznek le, kis idő múlva pedig átadják az ojjektumot nemzeti színű szalagot nyiszatolva, azt sugallva a nagyérdeműnek, hogy minden belőlük ered és oda is tér vissza.

Minálunk nem a taktor növekszik szimbólummá. Nem is láthatna ilyet a mai szaros-hugyos generáció, lévén, a kilátást eltakarná mindenféle óriásplakát, és a földek mellett autózva esetleg annyi ordítás jöhetne elő a kiskrapek szájából: Orbán. Ezt még mókásan módosítani sem lehet, hogy mondjuk, Obbán, ennek semmi ritmusa nincsen, sem erőt nem mutat, mint a taktor monolit tömörsége.

Ez a kisebbik baj, hogy nincsenek nyelvteremtő korok, a nagyobbik, hogy voltaképp semmilyenek sincsenek. Marquez óta tudjuk, hogy az idő körben forog, és ennek bizonysága jelen időnk is, amelyben ím, újra örvendhetünk a kékcédulás választásoknak parajelenségekkel terhesen. Szavazatok és listák tűnnek el meg bukkannak föl váratlan helyeken, átlényegülnek, ilyenek.

Minderre pedig az illetékesek annyit bírnak mondani: hogy már nagyon fáradtak voltak a szavazatszámlálók, de majd „összenézik” utólag. És szerintük jól van ez így. Hát, lófaszt, mama, summázhatnánk a fennforgást, és valami különös módon így van ezzel a kerek, nagyvilág is. Nem véletlen, hogy felvetődött, a mi drága fideszünket kizárják a néppárti tömörülésből, mert a fasiszták már ott sem igazán komilfók.

Nagy reményeket egy ilyen kimenetelhez egyébként egyáltalán nem kell fűzni. A hatalmas, európai demokratáknak úgy általában csak a pofája nagy, ez már München 1938 óta nyilvánvaló, amikor egy nyüves papírfecniért odadobták Csehszlovákiát a sátánnak, hogy mentsék a szaros életüket. Így maradunk meg magunknak most is.

Ölég húzós kilátásokkal, hiszen még negyvennyolc óra sem telt el, hogy kihirdették a csalás végeredményét, a mi Kósánk már, aki előtte autót nyuvasztva menekült, most egy óvodás magabiztosságával pöffeszkedett a tévében benne, s kábé olyan habitussal is. Azt mondta, „bibí”, éppen csak nem a nyelvét tolta ki, és elkezdte sorolni a sérelmeit.

Azokat, amelyeket egyébként a választások előtt a fejére olvastak, de most például a Magyar Nemzet bezárása miatt úgy véli, ez azért történik, mert őróla hazudott a lap, és így menekül a pörök elől. Ebből is kitetszik emberünk lehengerlő egyszerűsége, amely annak idején a kupakokban kulminálódott először, viszont most állócsillaggá készül válni.

És ezt az alakot választotta magának sokezer ember, mert minden nagyszerűségével őt tartják alkalmasnak arra, hogy érdekeiket képviselje. Illetve mit ábrándozok itt, ilyesmi tartalmak a magyar választópolgár tudatában nem fordulnak meg. Ránéz a Lajosra, felordít, hogy taktor, és számára egy a világ. Idáig jutottunk.

Victor Schopenhauer és Leslie Orbán

Én nem tudtam, hogy miniszterügynök úr ekkora országos cimbi ezzel a Leslie Mandokival, pedig de. Most is, midőn egyetlenünket királlyá koronázták bajor alattvalói, a pestisrácoknak meg ettől orgazmusuk lett spontán, ez a Mandoki legott Münchenbe szaladt odahagyva a dobjait meg mindent, hogy kandalló tüze mellett, pipával a szájakban, takaróval a bütykös térdeken, mint az kivénhedt prófétákhoz illik, Kant kategorikus imperatívuszáról cseréljenek eszmét.

Csak így lehetett, másképpen nem.

Ahogyan azt az Abend Zeitungnak, a német Ripostnak volt szíves ecsetelni – ez a Mandoki -, azt hangsúlyozva, hogy ő Willy Brandt tanítványa, aki még Brezsnyevvel is szóba állt. Ilyen első taktusok után az ember semmi jóra nem számít, aztán úgy is lesz. Több kuriózum mellett nekem az ütött szöget a sajtszerű agyamba, hogy Leslie szerint „Orbán művelt ember, egy értelmiségi, akivel Schopenhauerről és Kantról lehet vitatkozni”.

Innen a kép bennem a kandallóról, valamint az is, hogy ezek szerint Orbánnak még a segébe is felye van. Hazudni azért tudni kéne. Nem vagyok én egy filozopternáci, arról azonban teljes a bizonyságom, hogy aki Kantot olvas, az nem dobol Dschingis Khanokban, mint tette ezt a Leslie, hogy meglegyen a betevője migráncsként. Ezt még csak tudomásul veszem, hogy lárifári (by: Gyurcsány) Leslie uraság, Schopenhauerre viszont ugrok, mint a vak komondor, mert ő Füst Milán atyja volt, és nem Orbáné, de ezt nem részletezem.

Ez a Mandoki amúgy ügyes mókus, és látványosan kurválkodik. Mostanában a magyar adófizetők pénzében utazik, amit Orbán et. folyósít neki hatalmas bőséggel, de írt már kampánydalt Angela Merkelnek, meg Donald kacsának is, mikor, mi fizetett jobban. És innentől leszarom őtet, igaz, eddig is azt tettem.

Ellenben köszönetet is mondok, mert nélküle nem álltam volna neki miniszterügynök úr szellemi nagyságáról elmélkedni. Ez egészen érdekes házi feladat, ha tudjuk, hogy a dohos szagú parasztudvar budijáig terjed a horizontja, pöttyös labdával koronázva.

Miniszterügynök úr se nagyon olvasott Schopenhauert, az is hétszentség. Arthur etikája ugyanis így foglalható össze: az emberi élet cél nélküli, szenvedés, és nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Némi nyugalom azonban akad az életben, és ez a művészetekben keresendő. De a művészet is csak múló álom, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Ehhez tessenek hozzátenni egyetlenünk képét a nyakában fityegő partedlivel, és máris nincsen több kérdés.

Másfelől pedig, ha egyszer is belegondolt volna Schopenhauer nyitó tételébe, miszerint a világ csupán az ő képzete volna, egyáltalán nem lenne semmiféle kedve kerítéseket építgetni, meg permanensen forgatni a macsetét minden ellen, ami él és mozog.

Viszont nemcsak Mandokiban, hanem Orbánban is megvan a késztetés, hogy magát nagy gondolkodónak tüntesse fel, és ezeket könyvekkel illusztrálja. Milyen beszédesek már a címei, miszerint „Egy az ország”, meg „Út a győzelemhez – Minden hangszeren”, amelyek olyan jól fogynak, hogy a jogdíjakból lehet futballmeccsekre utazgatni nagyon messzi vidékekre.

Könyvet azért ír az ember, mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, a múzsa unszolását, noszogatását mintegy. Így volt ezzel már a jó Adolf is, aki, miután a saját Kampfját papírra vetette, illetve hát, a hülye Hess vetette neki, de, amikor ezzel végzett, az abban foglaltakat ki is vitelezte az egész világ legnagyobb gyönyörűségére.

Vagy vegyük Lenin apánkat, aki meg egyszerűen teleszarta szövegekkel a nagy Oroszországot, és magyar követői is voltak. Rákosi pajtás például „A magyar jövőért, a magyar demokráciáért” címmel is értekezett – ez is milyen már -, vagy, ami egészen pikáns 1958-ból Kádár apánk tollából, már csak a dátum miatt is: „Szilárd népi hatalom, független Magyarország”. Hát nem édes? Nem.

Ezzel az egésszel én senkit bántani nem akarok, csak kijelöltem a sövényt, jelzőkarókat, gátakat abbéli igyekezetemben, hogy megmutassam miniszterügynök úr valós igazodási pontjait. Meg azt, hogy aki dakota lovakkal példálózik, az nem olvas filozófusokat, inkább üldözi őket, mint erre is emlékezhetünk a közelmúltból.

Kadhafi „Zöld könyv” című örökbecsűjét forgathatta volna, mert a gyakorlatuk egybecseng. Ez a Moammer arról álmodozott, hogy a kormány mindig győz, a demokrácia mindig veszít, meg hogy az embert csak a hagyomány és a vallás irányítja. Ezt O. V. sem mondhatta volna szebben, viszont ő sem merült el az olajipari gondolkodó lázárjaiban – abban sem -, csak ösztönösen ilyen.

Így jártunk, emberek.

Rakott krumpli

Most már, így, karácsony harmadik napján, a csupasz csízek köszöntése mellett az is lehet, hogy elfogytak azok a tojások, amelyet száguldozó országunk egyik egyetemének oktatói kaptak jutalom gyanánt pár napja.

Ki Bözsi-jegyet faszol (by: Svejk), ki meg tojást, böcsüljük meg magunkat a NER kiteljesedésének idején. Főleg úgy, hogy a forradalmár-töltényből nem is mindenki kapott, csak azok, akik igazán jól dolgoztak. Ez érthető a mai árak mellett.

Mindebből kitetszik, hogy öles léptekkel haladunk az ideális társadalom felé. A teljességnek azt a fokát ugyan még nem értük el, mint Rákosi pajtás fennhatósága idején, amikor a falun élő elvtársak ilyen adományokkal halmozták el – az üresre söpört padlás árán – a városon harcoló elvtársakat, hogy mindenkinek nagyon jó legyen.

Esetünkben egy szponzor cég küldte az élelmet az oskolának, ami sajátos barter egy egyetem esetében, de nem lehet minden teljesen tökéletes.

A tojások hasznosításának számos módja ismeretes még Demszky megdobálása mellett, nekem most épp a rakott krumpli jutott az eszembe, és nem ok nélkül. Pártunk prominensei ugyanis szerte Neriában nyakló nélkül osztogatják az életet adó gumókat, hogy örök hálára kényszerítsék a reszkető gyomrú polgártársakat.

A krumpli önagában is klafa eledel. Gondoljunk csak bele, Virág elvtárs is mily alélva dicsérte ennek a mi népünknek a leleményességét, midőn Pelikán elvtárs hamuban sült krumplival kínálta őt és kalasnyikovos pajtásait még a sokadik letartóztatás előtt.

Kis kitérővel megemlékezhetünk Kádár apánkról is, aki rendszeresen a krumplileves erkölcsi talapzatairól értekezett. Így, tojással együtt azonban már félig megvan az alapanyag egy mutatós rakott krumplihoz.

Aptya az egyetemen kap tojást, anyjuk meg beáll a Rétvári kígyózó sorába, és a konzultációra buzdító kiadvány mellé hóna alá is vághat egy zacskó krumplit, és még csak vonattetőn sem kell keresztbe hasalnia. Kolbászt pedig szeretett vezetőnk adhat. Mindig ilyenek töltésével cifrálkodik, igaz, egyre kevesebbszer.

Ahogyan elhatalmasodik rajta a diktátor-tempó, úgy hagyja el a hamis népi szokásokat, mint kolbásztöltés, gulyások kevergetése és kisüstis butykosokkal való fotózkodás. Ő már teljesen elemelkedett az anyaföldtől, nem véletlen tehát, hogy ilyenkor, karácsony táján ezrek imádkoznak érette és hozzá.

Akik épp sorban állnak valamely kies téren, mert sem tojást, sem pedig krumplit nem kaptak, kolbászról nem is beszélve, és valami érthetetlen okból mégis ragaszkodnak a nyüves életükhöz, ők biztosan nem rebegnek hálát egyetlenünknek, és nem foglalják imába a nevét.

Főleg majd akkor, ha Pártunk végrehajtja diablós elképzelését, és betiltja az éhezők etetését. Meg azután, hogy elmúlik a szeretet ilyetén tobzódása, amelyet a kisjézus világra jövetele ereszt rá a világra, és minden visszazökken a rendes kerékvágásba.

Tehát az emberek éhen halnak és megfagynak, míg egyszer csak kinyílik a pitypang, a Kerényi pedig megírja. Most jut eszembe egyébként, hogy a tejfölt meg kifelejtettem a receptből, pedig anélkül nem megy. Következésképp cseszhetem a rakott krumplis ábrándokat, mert olyan vagyok, mint a szövőlány, aki cukros ételekről álmodik.

Megnézem inkább a verébzenészeket a körtefán, és sütök krumplit héjában Harrach et.-nak, mert ilyen az én életformám. Imádkozzunk!

Bánatos kutyaszemek

Kedves és nem autentikus brit tudósok szerint direkt néznek olyan szomorúan a kutyák. Úgy találták, hogy a nagyra nyílt szemű, felhúzott szemöldökű bánatoskutya-nézést akkor kapják elő a tarsolyból, amikor rájuk irányul a figyelem. Azt nem tudták megállapítani, hogy mi céljuk lehet vele, abban viszont teljesen biztosak, hogy ezt a trükköt az evolúció során, az emberrel való együttélés alatt tanulták meg. Igazuk lehet, ábrándos szemű farkassal én még nem találkoztam, csak rajzfilmeken.

Lám, mire nem képes pár tízezer év, amióta a cimboránk minekünk. Megtanult alakoskodni ez a drága jószág, mint ahogyan az ocsmány és ok nélküli támadásokat is az emberfarkastól tanulta el. A vadonban az ételért öl a kutyaféle, környezetünkben önként és kéjjel is, de legfőképpen parancsra, ilyképp teljesen antropomorf a drága. Igaz, úgy szeretni, mint ő, senki sem tud Isten bárányai közül, és úgy szenvedni sem, amikor állat-emberek csak úgy időtöltésképp kínozgatják őket. Igaz, az ilyen szadista barmok embertársaikkal is hasonképp bánnak.

Sok kutya vonult be a történelembe is. A legnagyobb hős, a mára feledett felfedező Lajka volna, aki kutyatársai közül elsőként és máig egyetlenként a Szputnyik-2 fedélzetén Föld körüli pályára állt 1957. november 3-án. Ki emlékszik már az igaz és bátor kutyára, erre a keverékre, aki rövid kiképzés után indult el az ismeretlenbe abban a biztos tudatban, hogy nincs visszatérés, mivelhogy ilyen készsége ennek a műholdnak, tehát ilyen visszahozó cucca nem volt. Lajka mégis beszállt a koporsóba, és a Föld körüli pályára állás után néhány órával visszaadta lelkét a teremtőnek.

És mégis egész jól járt, mert nevét úgy-ahogy megőrizte az utókor. Nem úgy, mint a szovjet idők több ezer vagy tízezer névtelen hős kutyáját, akik a Nagy Honvédő Háború során kétféle módon vehettek részt a győzelemben. Vagy csizmát varrtak a bőrükből, ami elég méltatlan végnek tűnik, vagy pedig robbanószerrel a hátukon náci tankok alá szaladtak, ahol is az elvtársak távirányítással felrobbantották őket. Nem tudni, eközben bánatosan néztek-e, okuk az lett volna rá mindenképp. Az én generációm a „Négy páncélos és a kutya” című sorozatból tanulhatta a kutyák világháborús ténykedését, de abban ilyesmik nem szerepeltek.

S ha már a név. Ki ne ismerné Blondit, Hitler bácsi imádott német juhászát, aki az egyetlen élőlény volt a kerek világon, aki iránt emberi érzelmeket táplált a bajuszos. Magát azonban nála is jobban szerette, így, amikor nem volt biztos abban, hogy az SS-től kapott ciánkapszulák tényleg hatásosak-e, a négylábún tesztelte. A kísérlet sikeres volt, ennek ellenére mégis főbe lőtte magát. Hatalmának csúcsain a Führer szívügyének tartotta a kutyák hadicélokra való felhasználását is, így erősen támogatta az intelligens négylábúak kiképzésére szakosodott iskola, a Tier-Sprechschule ASRA felállítását.

A még nála is hülyébbek – mint a suli nevéből is kitetszik – állítólag arról álmodoztak, hogy megtanítják beszélni őket, így a négylábúak őrizhették volna a kedves lágereket, és aztán jelentettek volna embertársaiknak. Volna. Ilyen félresikerült dolgokkal érkezünk el a hazai vizekre. Itt van nekünk ez a Vona nevű ember, aki egy vizslát használ arra, hogy szavazatokat szerezzen. A vizslának már eredendően bús szemei vannak, s ahogy Vonát elnézzük, ő is a kutya pillantását vette magára, takargatni óhajtván a farkast. Mellényúlt csöppet viszont, és kihívta maga ellen az igaz jobbikosokat, akik harci kürtöket, lábdobogást akarnak, nem ilyen kislányos merengést. Tavasszal meglátjuk.

De Orbán et. sem maradhatott ki a kutyázásból, hogy is és pláne, mert ő meg egy kuvasszal fotózkodott valami titokzatos okból. Mint közismert, a kutyás és a kisgyerekes képek hozzák a tömténtelen lájkot. Ilyen még nem létező tetszésre törekedett Hitler, Sztálin és Rákosi et. is, aki jótét lelkek előszeretettel mutatkoztak kisdedek körében. Orbán erre a szintre még nem jutott el – egyelőre nyugdíjasokban utazik -, de, ha a szükség úgy kívánja, előkerül a varázsdobozból ez a nyúl is. Ami viszont számomra örök titok, hogy a fővadász Semjénnek egy kutyás képe sincs. Lóháton ücsörög rendszerint, miközben meg a szalonkákat imádja. Beteg lehet szegény.