A homokóra alja

Mostanában iszik, és húzatja magának. Öregedő organizmus, aki fél a haláltól, rosszul esik neki, hogy utálják, nem is akar szembenézni vele, idegenekkel, kritikusokkal nem is találkozik. Körülötte nyüzsögnek, dörgölőznek, hangoskodnak, mégis végtelenül egyedül van, és azt akarja, hogy szeressék. Sohasem szerették, az apja verte, rossz focista volt, rossz tanuló, rossz barát. A felesége sem szereti, fél mellette, szenved. Barátja nincs, elvtársai nincsenek, bandatagjai vannak, akik, ha gyenge lesz, félrenéz, föl fogják zabálni.

Elvei sincsenek, érdekei vannak, függőségi viszonyai. Egy őszinte ember nincs körülötte, fölzabált mindent a pénz, a hatalom, már a szemébe sem mernek nézni. Nevetni, sírni alig látják, néha talán magában, a WC magányában, de már ez sem bizonyos. Mindene megvan, semmije sincs mégsem, kiveszett körüle az őszinteség, egy nagy, rózsaszínű hazugságbuborék az egész élete, az országon belül mást nem is várhat. Túlságosan imádják, módfelett utálják, okkal félnek tőle, tiszta tekinteteket már sehol sem lát, szétrohasztotta az országot, betelt vele az idő, a homok lepergett.

A határokon túl, minél messzebb, ahol nem ismerik, nem függnek, nem félnek tőle, záporozik felé a szeretet, ragazzit énekelnek neki, csakis neki az olaszok, ünneplik, mint egy focistát, mert végül is, ezt akarta. Magasba emelni a világkupát, miközben százezernyi ember csakis az ő nevét skandálja a stadionban. Ez az éjszaka sosem ér véget és na, ugye. Ilyen egyszerű ez, és legalább ennyire szánalmas, egy beteg, narcisztikus lélek képzelgéseinek és vágyainak rabja az ország Madách tollára valón: milliók egy miatt, mert végül is, itt tartunk. Minden újságban, minden tévében és minden rádióban ő van, a cél eléretett.

Mégsem az igazi, és ezért nem lesz vége sohasem. A sikerért meg kell dolgozni, a csalással szerzett diadal nem hoz megnyugvást, tündökölni lehet vele, de a lélek belecsömöllik. Amikor egyedül van az ember, tudja, hogy ez hazugság, káprázat csupán, s minél öregebb, minél inkább érzi a halált, azt akarja, hogy önmagáért szeressék, érdek és feltételek nélkül. Cigányokat hozat az erkélyre, körbeveszi magát bávatag rajongókkal, külföldön ünnepelteti magát, mégis tudja, hogy idegen ebben a világban, elveszett az ifjúság, elvesztek a szerelmek, el a barátok, ami van, az a cifra nyomorúság.

Még nem jutott el oda, hogy beismerje. Ez az utolsó órákban lesz, amikor magányosan, fájdalmaktól nyüszítve, ágyban, párnák közt izzadva reszket a nyomorult végtől, iszonyodva megy a halál elébe, mert voltaképp hitetlen. Körülötte már mindenki azt várja, forduljon föl végre, legyen vége ennek a rémálomnak, hogy megkaphassa a hazug temetését, kiderüljön aztán minden mocsok, és pár év múlva már november elsején sem visz virágot a mauzóleumára senki. Még el sem rohad egészen, de már elfelejtik, és ezt tudja.

De addig ünnep van, Caligula és Néró végórái, az utolsó nagy tánc, ami után föl lehet gyújtani mindent. Korunk azonban nem ennyire romantikus, mi több, spengleri értelemben már arra sincs esély, hogy a lerombolt civilizáció helyén új kultúra sarjadjon. Túl sok már az emlék ehhez, túl nagy a tudás, nem lehet nulláról kezdeni és képtelenség felejteni. A mi, talmi csillogásban feredőző hősünk ott hibázott végezeteset – ha a dicstelen végét nézzük -, hogy nem lesz majd egy Geraszimja, aki a hátán tartaná a lábát, hogy enyhítse a kínjait.

Illetve, ha már eljutottunk az Ivan Iljics haláláig, hősünk arra sem lesz képes, hogy úgy nyerjen utat a másvilágra, hogy belássa, ezen a földin iszonyú élete volt. És még továbbá, nem is figyelt e részletekre, mint Tolsztoj hőse, aki egész életében magánál hordta az igét: “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem”, azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Nem, hősünk nem ilyen okos, hanem Olaszországban ünnepelteti magát, miközben itthon hatszáz gyerek imádkozik érte parancsszóra. Tök mindegy. Így lesz, ahogy meséltem, és ő ezt sejti. Elég csak belenézni a savas szemeibe, hogy lássuk.

‘A kiráj beszéggye’, azaz, nuova Európa anti portás

Dolcse, testvérek. Meg víta. – mondta a köpcös az emelvényen a száját nyalogatva, keze a zsebében, feje pedig fura mód rángatózott. – Dolcse fratelli. – így folytatta, viszont kitetszett, fingja sincs arról, amit beszél.

– Hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim. – evezett ismertebb vizekre, a fratellik meg még hülyébben néztek – Három témánk van ma, miközben hajókkal ostromolják a partjaitokat, amikor nektek minden nap “D” nap, ahogy álltok a vártán, mint magam is odahaza a vár fokán. Már csak mi maradtunk, hogy megvédjük Európát a reá rontó afrikai hordáktól, a hitetlenektől és liberálisoktól, a globalistáktól és magától Soros Györgytől. Kereszténység, drága, dolcse fratelli, ez az egyetlen fénylő, vezérlő eszme, ami megvéd minket, a család, az apa, az anya és a gyerekek, négy kerék, két szoba és a nagymama. Kólát ne igyatok, lépjen egymásra a talpatok.

Ideírták nekem, hogy “Az emberek és a népek Európája”, hogy erről beszéljek, és én készültem is, lejegyeztem, de látva tűzben égő szemeteket, én ezt a papírt most összetépem, mert azt beszélek, amit csak akarok, meg különben is tök mindegy. Ti nem értitek, én se, otthon meg már tudja, akiknek tudnia kell, hogy én miket beszélek, már forognak a nyomdagépek, már mondják a tévében, hogy én milyen okos, nagyszerű és király vagyok, ti meg imádtok, éltettek, és a magyar mintát követnétek. Csak Ibizára nem menjetek szívni. Kitartás, víta fratelli. Vagy dolcse víta, forza víta, illetve hajrá magyarok, dolcse fratelli, hölgyeim és uraim.

A nagy, dakota törzsfőnök is megmondta, amikor Szent Istvánnal találkozott, hogy halott lónak túrós a háta, ne ültessünk rá fordítva a kommunistát, hogy elvágtasson vele, és, hogy nem lesznek gyarmat. Mi nem vagyunk, ezer éve nem vagyunk gyarmat, most se leszünk. Tudjátok, hogy hívják a focikapitányunkat? Rossi. Ebből is látszik, hogy egy vérből valók vagyunk, csak ti a farkas csöcseit szoptátok, mi meg a Szűz Máriáét, dolcse hölgyeim és víta uraim. Így lettünk mi mind emberek és népek Európában. Az ember, az a férfi, a bátor katona, mint magunk is, nőügyekkel mi nem foglalkozunk. Egyébként boldog karácsonyt.

Sok erős férfi, az már népek, és majdnem nemzet. Ezek vannak Európában, nemzetek, nem ám liberális, részeges bölcsészek, hanem erős férfiak, szapora nők, akik elől el akarják szívni az életteret, amit ti naszádokkal, mi szögesdróttal védünk, az egész életterünket védjük. A keresztény kultúrát, az elsőáldozást és a gyóntatószéket, meg a misebort. Drága, dolcse testvérek, ott a szabadság, ahol lehet pálinkát főzni, szotyolát pörkölni, pattog a labda, kinyílik a pitypang, talpaink egymásra lépnek, ettől boldogok ez emberek, akik együtt már a népek, de még nem nemzetek, mert a liberalizmus….

Ezen a ponton megakadt a szónok, erősen nyalogatta a száját, feje ingott-remegett, de megtalálta a kivezető utat szorultságából. Hannibál. – Így akart kiáltani, de csak kappanhang jött ki a száján – Anti portás volt nektek is, lovagolt az elefántján, hordái élén, hogy, mint európai embereket és népeket megerőszakoljon, elvegye a munkátokat. Ránk a muszlimok zúdultak, de entestünkkel állítottuk meg őket. Így lehetett az emberekből népek, most meg nemzet Európában. Mi ketten, csak mi ketten védjük a vén Európát, a gyönyörű nőt akkor, most és mindig ezután es, ahogy a költő mondja. Meg a Varga Miki, esetleg a Feró, de inkább az Ákos.

La vita nuova, ahogyan a ti költőtök mondja, dolcse fratelli. Itt állunk most is, ti meg én, a muszlimok zivatarában az új élet küszöbén. Jó, a drága Matteo egy kicsit buktás, de itt vagytok helyette ti, emberek Európában, sőt, népek, mi több, nemzetek. Nuova Európa ante portás. – Ezt mondta, várva, hogy a tömeg éljenez, mi több, vivátoz, akárha Benyovszky, de ezek bambán hallgattak. – Rossi. – Ordította bele a mikrofonba, de csönd ekkor is. Aztán fojtatta: – Dolcse nuova. – de ez se talált – Nuova ante, forza dolcse, fratelli ante, ilyenekkel próbálkozott a nyomorult, míg a tömegből megmentette valaki. – Forza Italia! – Forza! – Felelt rá a tömeg, és zúgott, hogy a ‘kiráj’ szava el is akadt. – Boldog karácsonyt. – Ezzel fejezte be, és hazamentek a legények.

Kövér püspök intelmei

Kövér pedellus a legnagyobb király. Van neki külön hadserege, orrba-szájba büntet mindenféle képviselőket, azt tilt ki a palotájából, akit csak akar, mikrofonokat némít el, szavazógépeket kapcsolgat ki-be, leordítja a képviselők fejét ha úgy esik jól neki, még örülhetnek, ha nem vereti vasra őket. Egyáltalán, azt csinál, amit csak akar. Most például a papoknak mondta meg, merre lakik az úristen, meg, hogy jól viseljék magukat.

Eleddig azt hihette az ember, Kövér pedellus világi ember. Erre utalt a volt MSZMP-s munkahelye, meg az is, hogy amikor a haverja elordította magát a parlamentben: “Térdre, csuhások!”, ott röhögött mellette, meg verte az asztalt. Sőt, mindezeken kívül az ember nagy jámborságában úgy tudta, bármiféle papoknak világi ember csak jelenthet, utasításokat nekik nem adhat, mert a főnökük csupán az úristen, meg a püspökük max, ő titkolja el, ha kisfiúkkal malackodnak.

Ehhez képest Kövér pedellus most elvárásokat fogalmazott meg velük szemben, hogy úgy mondjuk, utasította a térdre csuhásokat, hogy merre kell terelgetniük a nyájat a választások kapcsán. Akárha Orbán a polgármestereket, hogyha nem generálnak elég szavazatot a szemétdombjukon, akkor valagba lesznek rúgva, most meg a csuhások vállára is felelősség lett rakva. Már ők is számon lesznek kérve, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy Kövér pedellus szeretné.

És mégis hogyan, kisapám? Kérdezhetnénk abban a tudatban, hogy az államnak az egyházhoz köze nincs és nem is lehet, és most kiderült, hogy mégis van, mégpedig mennyire hogy van. Hát persze, a kereszténydemokrácia, amit azért találtak ki, hogy bávataggá tegyék az alattvalókat, és a papsággal, mint Orbán kinyújtott karjával terelgessék a sötétség, s így egyben a saját karjaik felé. Viszont, ami itt folyik, az mindennek a legeslegalja. Vagy még rosszabb.

Konferenciáztak a reformátusok Szárszón, s olyan szellemi nagyságok mutatták itt az utat, mint a pedellus, a szerencsétlen Trócsányi, meg valami Bogárdi, dunamelléki püspök. Ez utóbbi erősen megfelelni óhajtván a világiaknak, hitet tett az állam és egyház házassága mellett, szétválasztásukat mesterséges dolognak nevezte, s ennek kapcsán szidta az SZDSZ-t és a Momentumot. Gyurcsány és Soros most kimaradt, Trócsányi meg hallgatott, és Ursula vd. Leyenről ábrándozott.

Kövér pedellus azonban elemében volt nagyon, és olyan alaptételt állított fel, miszerint a legrosszabb kereszténydemokrácia is jobb, mint akármilyen nem keresztény politika. Túllépve azon, hogy szegény Churchill aforizmáját ilyen ízetlenül megcsavarta, emlékezzünk a másik bölcsességére is, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna, amivel szegény Hornra utalt, mit pediglen őt látjuk mindeközben. Csakis őt erre gondolva.

Visszatérve azonban arra, hogyan öltött püspöki öltözetet a pedellus, azt látjuk, hogy ezen a Szárszón kijelentette nem is burkoltan, ki felel azért, ha nem rájuk szavaznak a bambák. Így mondta a püspök: “A közösség felelőssége, adott esetben az egyházi közösségekről beszélek, beleértve a lelkészeket és a plébánosokat is.” Továbbá skizofréniának nevezte, ha egy gyakorló keresztény olyan pártra szavaz, amelyik nyíltan tagadja meg a kereszténység programját.

Ha a kereszténység programja az, amit Kövér pedellus-püspök képvisel, akkor nem rá szavazni erkölcsi kötelesség. Ez az egyik. A másik meg, hogy kies hazánkban a gyakorló keresztények erőteljes kisebbségben vannak akárhonnan is nézzük, így Kövér pedellus ne nagyon handabandázzon a nem létező kereszténységével. Csak sajnálatosan ezt senki nem mondja meg neki, ez is rám marad, ami viszont visszhang nélküli erőfeszítés, de jó nagyon.

És még, ha találok valakit, akit ez elriaszt, elmesélem, amit Kövér elménckedett, hogyan képzeli a dolgokat. Egy katolikus papra utalva magyarázta, ő hogyan tartja kordában a bávatagokat: “Aki nem jófele szavaz, az a következő héten ne jöjjön templomba, csak miután többször jó alaposan meggyónt. De ő nem fog feloldozást adni, mondta a plébános úr.” – böfögte Kövér pedellus göcögve, mi pedig mindeközben érezzük a ganyészagot, és látjuk a kakastollakat az ablak alatt.

A Bomba neve

Gulyás Gergely miniszter ott tart az egypártrendszeri törzsfejlődésben, hogy azon ábrándozott valami kampányeseményen valahol a Balaton partján, azon merengett, szó szerint így mondta: “Hévízen és Balatonfüreden a hivatalban lévő fideszes polgármesternek nincs ellenfele a választásokon, s abban bízom, hogy Nagy Bálinttal szemben is utoljára mernek kiállni.” – Mi ez, bokszmeccs, pankráció vagy valami más? Esetleg életre-halálra?

Mindenesetre mindent elmond a Fidesz demokráciához való viszonyáról ez a mondat. Tán szólni kellene Varga kolleginának, ezt is tárja a sorosista Brüsszel elé, amikor az – állítólag – a migráncsok miatt nyekteti kies hazánkat. Mindenesetre gyűlnek a tajtékos fellegek, szaporodnak a jelek, amelyek arra utalnak, hogy nem látnak szívesen minket a saját hazánkban, ha nem tetszik nekik a képünk, vagy nem bírják a szagunkat. Igaz, én sem az övékét, ez itt antagónia maga.

A krumplileves legyen krumplileves, mondotta volt az előző nagy filozófus, ami tán nem azt jelenti, hogy legyen benne az a matéria, aminek kell – vargányával az igazi -, hanem annyit is, hogy nevezzük nevén a dolgokat. A demokrácia az valami álom, a diktatúra viszont a fényes jelen. Tudjuk ezt, érezzük, nem kell lacafacázni, ahogyan így gondolta bizonyos Móra Viktória is Szekszárdon, aki szinte minden érdek nélkül volt genya, mondhatni kedvtelésből és a butaság összes bátorságával.

Olybá tűnhet – majd mindjárt elmesélem -, hogy kampányilag, jogféltésből és a pártjának kedvezni óhajtva tette, amit tett, de, ha jobban belegondolunk, be fogjuk látni, nem. Csupán időtöltésből, láblógázva, viszont a gonoszság minden kellékével kötött bele abba, hogy egy embert úgy hívnak, ahogy, és kampányelemnek nevezte a nevét, azt remélve, majd meghurcolják őt, megbüntetik, mert nem Kovácsnak, Horváthnak hanem Bombának hívják.

Bomba Gábor Szekszárdon ellenzéki polgármesterjelölt, s ebbéli minőségében – lásd Gulyás miniszter álmait – létezése nem indokolt a NER-ben, mondhatni átmeneti zavar vagy csupán légypiszok. Lehetne őt támadni, elsöpörni a föld színéről azzal, hogy malomtulajdonos kulák volt az anyja szeretője, vagy, hogy az óvodában nem ette meg a spenótot. Ez a Fidesz-nívó, ezt ismerjük, megszoktuk, ha nem is szeretjük és el egyre inkább nem viseljük, akkor is.

Móra kisasszony viszont új szintre emelte az aljasságot, midőn feljelentette Bomba urat a Bomba energiaital gyártójánál, hogy a jelölt kihasználja a Bomba nevet, és a széles körben ismert és népszerű energiaital márkajelzésével azonos módon tünteti fel magát. Móra kisasszony ezzel reklámot csinált az italnak, és az ellenzéki jelöltnek is, ha ezt nem tudta, ostoba, ha igen, gonosz. Extrém esetben annyit érhetett volna el, hogy az italgyártó milliókra perli a jelöltet a jogtalan névhasználatért.

Vagy, a jelölt is megteheti ezt – bár ő nem hülye fideszes -, mondván, az ő nagymamáját előbb hívták Bombának, mint az italt, így ők a névbitorlók. Ez agyrém, és értelme sincsen, csupán annyi, kiderült, hogy Móra kisasszony önmagáért az élvezetért gonosz, s mint ilyen, méltán tagja a fideszcsürhének. Viszont és ellenben mi is beleköthetnének a nevébe, hogy jogtalanul bitorolja a nagy mesemondó nevét, sőt, talán még a Kincskereső kisködmön jogdíjait is lenyúlja.

Idáig is el lehetne menni, az aljasságban, de minek. Nem vagyunk mi Móra Viktóriák, akit azért idézek: “Figyelmébe szeretném ajánlani az Éljen Szekszárd Egyesület facebookra feltöltött képeit. A 2019-es önkormányzati választásokkal kapcsolatosan az ellenzéki összefogás szervezete hirdeti magát Bomba Gábor polgármesterjelölttel. Amennyiben a márkanevet jogszerűen használják, kérem tekintse levelemet tárgytalannak. Ha mégis jogszerűtlen lenne, kérem tegyék meg a jogi lépéseket.”

Ehhez azért tényleg pofa kell. Ha én mondjuk Bomba Gábor lennék, akkor eztán a “Little Boy” néven hirdetném magam, amely bombát Hirosimára dobták, és ezt a nevet kapta a keresztségben. Hogy ezzel mit kezdene Móra kisasszony, az lenne a cukidolog. Mindez azonban, amit itt előadok, csupán az eltussolása annak a kemény hányingernek, amit a Móra kisasszonyok, Gulyás miniszterek okoznak. Meg a rendszer, aminek a gyümölcsei az ilyen organizmusok. Kinek, mi a neve, az a baj, cseszmeg.

A kurtafarkú malacba. Abba.

Szóljatok a CÖF-nek

Varga J. miniszter úgy hisztizett a brüsszeli meghallgatás után, akár egy középső csoportos kiscsaj masnival a hajában, akinek pöttyös labda a jele. Boszorkányüldözést meg ilyeneket sivalkodott, és annyiban különbözött a toporzékoló őszinte embertől, hogy ő is tudja, mi is tudjuk, Európa is tudja, az egész nyüves, elcseszett világ tudja, hogy hazudik, és mégis végig kell csinálnia a cirkuszt, mert a gazda ezért tarja őt. Hazugságra szerződtette a falkába, meg azért, mert tud dekázni a pöttyös labdával.

Az ilyesmi egy olyan organizmusnak, akinek nyomokban van még lelke, megalázó lenne, a Fidesz csúcsain azonban kizárólag olyanok vannak, akik nem rendelkeznek ilyen jószággal. Ha volt is nekik, kivették belőlük, savval kimarták, már csak az elüszkösödött helye található, s erre az a bizonyság, hogyha a szemükbe nézünk, egy vírus tekint vissza ránk, vagy baktérium, amely fény híján követ zabál, és százezer éves. És mégsem Varga J. miniszterről akarok mesélni máma.

Mert Varga, Novák, Rétvári, meg mind az összes ugyanaz, csak más alakban és más néven, de a burok alatt fémváz van csupán, meg a beépített csipsz a programmal. Bábuk ezek vagy robotok. Ma a második vonal, a hadsereg szórakoztatott el, akik nem elszánásból és jól megfontolt számításból, hanem meggyőződésből hülyék. Az ilyenek szokták a piszkos munkát végezni, mennek el lágerőrnek, és a lázadó tömeg majd rajtuk áll bosszút, míg a Varga-félék rókaképpel helikopteren menekülnek.

Mert alig, hogy Varga J. előadta, amit egy cetlin Orbán vele küldött az útra, mimagyarok, támadás, megvédjük, i tak dalse, megszólalt a CÖF is az ügyben, mint a nép józan, aggódó hangja, akárha munkáslevelező a Szabad Népben. És elmondták az ostoba véleményüket sajtótájékozva. Még jó, hogy nem írtak megint levelet valakinek, mint annak idején Obamának, ami irományokat kézhez véve minden józan ember csak azt kérdezheti, a magyarok mind hülyék?

Hát, ha a CÖF a minta, azok. Ez nem szubjektív vélemény, mert fölhozható lenne ellene, hogy utálom őket, mint a szart. Ebben nem is lenne tévedés, éppen ezért logikai érveket hozok, ha ilyesmi játszik még. Jó, a fideszistáknál nem, ott hit van meg rajongás, de akad talán még ember, aki nem Orbán seggéből lesi a világot, és tudja a kétszer kettőt, így nem véli azt, hogy az öt, mert azt mondják neki a pártközpontból és a milliónyi pártlapokból.

Visszatérve a CÖF-re, azt sajtótájékozták erre a Varga nyüszítése rímelve, hogy álcivil szervezetek indítottak támadást az európai szuverenista kormányok ellen. Most azért képzeljük el erősen, amint ez Fricz elvtárs száját elhagyja, zsebében a Fidesz által utalt százmilliókkal, de ez már lerágott csont. A szuverenista államok a lengyel meg a magyar természetszerűleg, és ennek a Fricznek a szájából még kijön egy jóképű összeesküvés-elmélet is, hogy aszondja: “A civileknek szánt népi kezdeményezés intézményét a neoliberális, föderalista és globalista elitek szolgálatába állítják”.

Ez ugyan nem semmi, de még ez is mindegy. Viszont abba gondoljunk bele, amit még hozzátett Fricz elvtárs: hogy az álcivil kezdeményezések egyike a jogállamiság tiszteletben tartása érdekében indított aláírásgyűjtés, a másik szankcionálni kívánja az uniós forrásokkal történő csalásokat és visszaéléseket, a harmadik pedig felfüggesztené az uniós források kifizetését azokban a tagállamokban, ahol az igazságszolgáltatás nem lép fel hatékonyan a korrupció ellen. Na? És ugye?

Szóval, kedveseim, az “álcivil” szervezetekkel, akik a “globalista elitek szolgálatában” állanak, nem az a baj, hogy hazudnak, valótlanságokat mondanak, hanem, hogy fellépnek, felszólamlanak a jogállam mellett és a lopás ellen. A logika szabályai szerint pedig és akkor, ha ez a baj, akkor ez a Fricz és ez a CÖF támogatják a lopást és a diktatúra kiépítését, másra nem juthatunk, ezt adja ki a megfontolás. És ezt sajtótájékoztatón be is jelentik. Okos és ügyes, sőt ugrifüles.

Varga J. miniszter ugyanazokat a törekvéseket nevezi boszorkányüldözésnek migráció-ellenességbe csomagolva, amit a CÖF az álcivilek bűnéül beállít, hogy már röhög rajtuk mindenki. És az a baj, hogy csak röhögnek, ahelyett, hogy kivágnák őket a klubból, mint a macskát szarni, hogy ilyen népi motívumokkal éljek. Ennyi mára, és csak azért, mert rohadt jó a lelkem. Az ilyen Varga-félék már elvesztek, de valaki szólhatna a CÖF-öknek: nem kötelező hülyének lenni. Persze, ha ez nekik jó, énnekem mindegy.

Pályázat

Tisztelt Dreamjo.bs! Az önök által meghirdetett Szerethető Munkahelyek Díjra kívánok pályázni, igaz, nem én, a magam nevében, hanem benevezném a versenybe az RKM&K-t, azaz, a Rezeda Kázmér Művek és Korporésönt, mint munkaadómat. A főnököm nem tud az akciómról, nem szereti a feltűnést-hivalkodást, oklevelet, kupát ne küldjenek neki, ha nyer – mert hiszem a győzelmét -, a pénzdíjat viszont elfogadja, úgyis nekem adja a drága ember.

Bemutatnám akkor az RKM&K-t, azaz, a Rezeda Kázmér Művek és Korporésönt, hogy mért szeretek itt dolgozni, hogy soha máshol nem is akarnék már az életben. A cég úgyszólván érettem van, elmesélem egy napom vele tehát. Alig is érek be, épp csak odaülök az íróasztalhoz, a főnököm, ez a drága ember már készíti is a kávét nekem, úgy, ahogyan szeretem, sűrűn, erősen, cukor nélkül, és ezt nap közben kívánság szerint számtalanszor megismétli.

Cigarettát tesz a szájamba, tüzet ad, nem zavarja a füstölés, mert tudja, ez szükséges ahhoz, hogy elérjem az üzemi hőmérsékletet. Eközben nem zavar engem, nem háborgat, még készít nekem kávét, még enged rágyújtani, amíg magamhoz nem térek teljesen. Ez naponta eltérő időmennyiséget vesz igénybe, fél, olykor egy órát, három kávét, négy cigit, de még soha nem sürgetett, sőt, minden reggel boltba megy nekem reggeliért, mikor mit kérek, általában tejet sós kiflivel.

Az ocsúdási folyamathoz zenét is azt rak be nekem, amihez épp gusztusom van. Nem is kérdezi, mégis tudja. Nem foglalkozik az íróasztalom állapotával, nem zavarja a kupleráj, olykor, ha nem tudok róla, nem látom, kiüríti a hamutartót, letörölgeti a port, de mindig szigorúan olyan rendezetlenül tesz vissza mindent, hogy észre ne vegyem, a drága, naiv ember. A pókokon szoktunk vitatkozni, hogy maradhatnak-e. Tudja, hogy nem szeretem őket, ámde abban meg neki van igaza, hogy szükségesek a legyek elleni küzdelemben.

Kompromisszumot kötöttünk, ha nem látom a pókokat, felőlem azt csinálnak, amit csak akarnak. Az irodát is akkor takarítja, amikor nem vagyok ott, mindig épp annyira van kosz vagy tisztaság, ahogyan nekem jól esik. Ebédet is kapok, sőt, vacsorát, csokit, gyümölcsöt, ha arra van gusztusom, mondhatom, úgy tart, hogy magam sem tarthatnám magam jobban, és azt csak halkan jegyzem meg, mos is rám, és olykor megborotvál, de ez már magánügy.

A munkaidő kötetlen. Azt szokta nekem mondani, ha úgy vesszük, te mindig dolgozol, még álmodban is, másrészről meg sohasem, kinek mit jelent az ostoba világ tanulmányozása és a folyamatos reflexió. Viszont elvárja, hogy naprakész legyek, olykor felhívja a figyelmemet, ennek is nézz még utána, annak is, csak utána dönts. Viszont, bármire is jutok, kétségbe még soha nem vonta, ha hülye vagyok, engedi, hogy magam jöjjek rá, és észre is szoktam venni.

Szinte noszogatás nélkül alakította ki bennem az igényt, hogy időre elvégezzem, amit vállaltam, de a legügyesebb az, hogy még soha nem mondta, mit kellene csinálnom. Valahogyan sugallja, hogy legyen máma ez, holnap az, számon nem kér, ellenben olyan igény van már miatta bennem, mintha ott állna mögöttem mindig, pedig soha nincs ott, mondhatni, belém költözött. Annyira egyek vagyunk, hogyha viszket a hátam, szó nélkül ott vakarja meg, ahol kell.

A fizetség nem sok, olykor semmi se. Viszont elmondhatom, ilyenkor amije csak van, az az enyém is, együtt szoktuk összevakarni a cigire valót, figyelmeztet, hogy ne igyam meg az összes tejet, osszam be, és egyem meg a nem aznapos zsömlét is. Mintha az apám lenne, a testvérem, vagy akár tenmagam. Ennél jobb főnök és munkahely el nem képzelhető, s ha nem ő nyer, az a világ alkalmatlanságának ékes bizonyítéka. Várjuk a pozitív elbírálást, és a pénzdíjat. De azt nagyon.

Pocsolya

Tegnap volt a demokrácia nemzetközi napja. Ilyen, az ENSZ által kijelölt ünnep, megemlékezés, figyelemfelhívás vagy pediglen mementó immár. Ebben a nyüves országban senkinek eszébe nem jutott szót ejteni róla, nem, mintha hiányzott volna, de azért mégis. Másutt se nagyon gyújtottak örömtüzeket, a levegőt sem ünneplik, amiért van, ha meg nincs, akkor nincs ki ünnepeljen fulladásos elhunyás okán, belőle kifolyólag. Egyébként azt sem tudjuk, mi fán terem ez a különös szó, hogy demokrácia.

Széplelkek pipával a szájukban, selyemsálban és szemüvegben, romkocsmák mélyén ábrándoznak róla, pontokba szedik, meghatározzák jellemzőit, összetevőinek arányát, mennyi liszt, hány tojás, majd kinéznek a légyszaros ablakon, hogy mennyit látnak belőle, és sóhajtanak. Mari néni azt a szakállast küldi be a tanácsházára, mert fess ember, keresztény, meg adott kolompért, a Viktor, az meg küldi az utalványt. Plébános urunk is elmondja, kit szeret az Isten, az a szemüveges azt ígérte, lesz járda, a garbós meg azt, hogy minden lesz.

Hogy a tyúkláb kilója, aranyom? De hasogat a lábom máma. Ez az élet, nem ám a pluralizmus, a fékek meg az ellensúlyok, hanem, hogy a sarkon megkúr egy turbános. Itt állunk a szingularitás küszöbén, ez a Musk már építi egybe az agyunkat mindenféle gépekkel, boltba menet, reggel hatkor meg úgy kongatták a közelben lévő nyüves templom harangját, mintha Szűz Mária újra terhes lenne, várná a csokot meg a családi autót, hogy beférjenek az ácsszerszámok. Mondjuk, majdnem kitörött a lábam egy gödörben, az utcámban rohad szét a flaszter ugyanis.

A boltban meg, az maga a csoda. Állunk a felvágottasnál hárman, két nő előttem, meg én, a hitetlen. Az első négy szelet parizert kér olyan halkan, hogy látszik, azt is szégyelli, a világon van. Aztán műsorként, vagy a maga megnyugtatására elrebegi, hogy ennyi kell a kiflijéhez, azt viszont nem vett. Jól túljárt az imperialisták eszén, most aztán nézhetik, ahogyan az ország dübörög, a jómunkásemberek meg két pofára tömik benne az ungarische coopos párizsit, ami környezetkímélő módon fűrészporból és gépzsírból készült, élelmiszer-színezékkel pirosítva.

A második nőnek fülig ér a szája, már a reggeli ködökben olyan harsány, mint egy körfűrész, és beleordítja a légbe, hogy húsz deka valamit kér. A tatának lesz, nem baj, ha a vége belekerül, majd azt mondja neki, az az eleje. Lenyűgöző gondolatmenet, nézőpont kérdése minden és meggyőződésé, a szart is el lehet adni pudingnak, már kezdem érteni a fideszistákat. Fölnyerítek a boldogságtól, az eladó lány rémülten néz, mi van itt, olyan bávatagság van a szemében, hogy mindent meg lehetne tenni vele, talán még azt is, hogy beszervezzük forradalmárnak.

A pénztárral szemben van az újságos pult, ott szerzik be a népek a napi szellemi betevőt. Rakják ki a pénztárosnak a kincseiket, Bors, Blikk, olykor Nemzeti Sport, és a helyi Mészáros termék, hogy megnézhessék benne, ki halt meg. A celebek csöcse, Dzsudzsák csülke és Jolán néni elhunyta a szellemi betevő a kolbász végével vagy elejével gusztus szerint. Hogy a demokrácia halott, vagy soha el sem kezdődött, innen a boltból nézvést mindegy is teljesen. Mindenki megtalálja a maga apró boldogságát vagy boldogtalanságát, amit nem a hatalom okoz, hanem a fia vagy az anyósa. Esetleg a menye.

Nem Orbán a hülye, hanem a postás (rendőr, vasutas), Brüsszel nincsen, csak a tanácsházi ügyintéző a szemét. A szomszédban él Misi, aki tán ötvenes agglegény, iszik és mindig az esőt szemléli. Új munkája van, önjáró fűnyírón dogozik, ez az ő BMW-je. Minden reggel elmegy a dolgozóba, majd fél óra múlva nagy hangon, dübörögve hazapöfög a kaszálójával, leparkol cél nélkül. Látszik, hogy dicsekszik, mutogatja fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Most neki mit magyarázzon az ember? Semmit se magyaráz.

Amerre ő jár-kel a kaszálójával, minden rogyásig van a fideszista plakátokkal, mert itt van ez a választás. Ahogy Mihály kormányozza a komoly gépezetet a füveken, csak ezt látja, ez vésődik a kevéske agyába. A boltból kijövők is ezt látják tatyójukban a négy szelet parizerrel vagy a kolbász elejével-végével, mellette a Blikk. A demokrácia nemzetközi napja? Ugyan már, királylány. Két napja esett, de az utca árnyékos oldalán még ott vannak a pocsolyák, bár már süt a nap. Viszont Sartre-tól tudjuk, van, amikor úgy süt, hogy nem érdemes kikelni az ágyból. Most nézem, úgy süt-e.

A Dal a miénk ! 2019-ben is

Szombathely rendezvénytere szeptember 14-én hatalmas színpaddá változott pár órára. Összeállt a város legnagyobb zenekara.

Dobosok, gitárosok, fúvósok, énekesek, közel kétszázan alkották a zenekart.
Képgaléria ide kattintva látható.


Hangoltak próbáltak és délután négy órától közösen játszottak. LGT: A dal a miénk, Halott Pénz: Darabokra törted a szívem, Lóci játszik: Nem táncolsz jobban, mint én, Tankcsapda: Örökké tart című számait.

A “Dal a miénk !” névre hallgató koncertet az Agora Kulturális Központ és a Jam Music közösen szervezte immár nem először. A nagy érdeklődés és a siker nem maradt el idén sem.

Képgaléria ide kattintva látható.

Mik vagyunk?

Egészen bájos lett mostanság a fideszcsürhe kommunikációja, vagy csak az én radarom romlott el, de nem hiszem. Közeledvén így az önkormányzati választások, a fiúk azzal szembesülnek, hogy jelölteket, ellenfeleket állítanak velük szemben, ami kellemetlenséget ők módfelett rühellnek, de meg kell adni a módját, úgy kell tenni, mintha demokrácia volna. Ezért ők, bár duzzogva ugyan, de elnézik, hogy mások is szívják mellettük a drága oxigént, és pöfög belőlük a széndioxid. Viszont minden egyes ellenjelölt az oka a klímaváltozásnak, melegítik a bolygót, meg különben is vannak.

Ez kínos fideszi szempontból, de ki kell várni türelemmel, amíg senki nem zavar, és mindenütt a Hazafias Népfront jelöltjei lesznek csupán, nem sok az idő addig. Igen ám, de az ellenséget erre a kis átmeneti időre ekézni kell, amihöz gondosan kell válogatni a szavakat a szótárból, a szűkös szókészletből, ami az ilyen fideszfiúknak rendelkezésre áll. Mert valljuk meg őszintén, nem Arany Janik ezek, hanem büdösbogarak, de ez csak rendszertani kérdés, a Brehmnek sok lapja van. Amióta viszont mennek az emberek ide-oda, a pártállásuk úgy változik, mint a kaméleon bürkéje, azóta szűkül a jelzők listája.

MSZP-s ből lesz, ugye KDNP-s, LMP-s ből fideszes, fideszesből független, az ember megzavarodik, hogy ki kicsoda. S ilyenkor már az évtizedes komcsi, lipsikomcsi billogok nem érvényesek, meg valljuk be, el is koptak. Ha te, nyájas olvasó százszor fennhangon kimondod a retek szót – netán ezt -, a végén már azt sem tudod, mit beszélsz, a hangalak elválik a jelentéstől, egy paca lesz belőle a levegőben, meg luk a fejedben. A bevándorláspárti is elkopóban van, a sorosistát meg már el is felejtettük, teljesen új lesz a szótárunk, mint az EMMI alkalmazottjainak, akik a tiltás okán már olyan szavakat, mint stadion vagy szegénység, el is felejtettek.

Mostanában, ha észrevetted, az ellenérdekelt fél, a politikai ellenfél a fideszcsürhe szótárában “alkalmatlan”, “tehetségtelen” – ezek a leggyakoribbak, miközben azt visítják, hogy az ő jelöltjeik maga a tökély. Ezt példázza Németh Szilárd is, mint a fideszjelöltek archetípusa és ősapja. Ő, mint tapasztalhatjuk, momentán nagy hadvezér, egy Hannibál ante portas, előtte a rezsit értette, és mindeközben permanensen tud velőspacalt is. Kell ennél több? Aligha. És mind legalább ilyen sokrétűen tehetséges, mint a Sziszi, míg ellenben bárki más tehetségtelen és alkalmatlan. A világ megszűnne a fideszjelölek nélkül, míg mitőlünk meg magába roskad rögtön.

Ha megfigyeljük, az irány már rég ismert. Alig pár évtizede, amikor a fideszcsürhe magja szocializálódott, a Párt volt a munkásosztály élcsapata, most meg ezek, bár nem a munkásoké. A Fidesz a magyariság élcsapata, tagjainak masszív jellemzői – legalábbis így színjátékként – keresztény, nemzeti-magyar, apa/anya, család, meg a rosseb. Ezek, meg olykor a szent szánkók elképesztő önbizalommal telítik a fiúkat, és annyit hangoztatják mostanában mindenkiről, hogy alkalmatlan és tehetségtelen, hogy olybá tűnik, a rajtuk kívül állókat untermenschnek nézik, ami viszont más szót is érdemel. Ejnyét meg bejnyét.

Hovatovább már nem is élcsapat ezek, hanem elit alakulat, mint a Schutztaffel, közkeletűen SS. Ők is übermenschek voltak, a becsületük volt a hűség, és a Führer védelmezőiből lettek gyilkoló vadbarmok. Ha úgy véled, a párhuzam erős és indokolatlan, nézd meg pacalos Szilárd képét, miközben gépkarabéllyal lődöz, és rájössz, hogy a csíra benne van a manusban, és az összes többiben is. Mert mondom, a folyamatban most épp ott tartunk, hogy mindenki hülye, ők a helikopter csupán, s a csalással megszerzett hatalmuktól megrészegülve az arcuk folyamatosan növekszik, míg te meg én ilyen pondrók vagyunk nekik. Lassan férgek.

Az ember ilyenkor elmélázik, hogy ki is ő, és mivégre van a világon, van-e luk még a seggén, és méltó-e arra, hogy közös levegőt szíjon a kiválasztottakkal. Én magam is alkalmatlan vagyok és tehetségtelen, ganajozni, csavarozni még megtartanának, ám, ha már nem megy, mehetnék a Büdösbe, Sánta novellája – Sokan voltunk – módján. És mindez, amit előadtam, nem tréfadolog. Göring bácsi is, a Luftwaffe atyja, midőn csöcsörészte a meghódított ukrán lányokat, a naplójába feljegyezte, hogy dolgoznak nekünk, míg bírják, aztán fölfordulhatnak. Csöcsöm ugyan nincs, de otthon érzem magam. Mi is ennyik vagyunk ezeknek.

Tízezer gyerek és a kormánybiztos

Vecsei Miklós romaügyi kormánybiztos és Székely János szombathelyi megyéspüspök diskuráltak közönség előtt a romák szegénységéről, ahol is, a jeles eseményen igaz, s épp emiatt egészen elképesztő dolgok hangzottak el a kormánybiztos szájából. Mintha egy másik valóságból érkezett volna, és nem ismerné az M1, a KESMA világát. Sőt, mintha az örök boldogságban fetrengő, és a NER nagyszerűségét permanensen győzelmi jelentésekkel igazoló Rétvári elvtárs sem abban a közegben élne, mint Vecsei kormánybiztos, aki ilyeneket mondott:

“Elfogadhatatlan, hogy tízezer gyermek szenved ma Magyarországon a kilátástalanságtól, a nyomortól, és ebben az elképesztően lehetetlen helyzetben meg kell állnunk, hogy elgondolkodjunk: miként történhet meg mindez ott, ahol mi élünk? Meg kell születnie bennünk a döntésnek, hogy segíteni akarunk, vagy fel akarjuk menteni magunkat. A legtöbb, amit tehetünk, hogy nem adunk olcsó válaszokat ezekre a súlyos kérdésekre.” – Nem tudható, milyen szert szívott a kormánybiztos, de, ha így folytatja, nagy valószínűséggel le kell mondania a hivataláról.

Viszont ez óhatatlan mélázásokat okoz az emberben. Elsőként és legfőképp, hogy éles meglátásait, valamint tapasztalatait megosztotta-e Vecsei kormánybiztos a főnökével, elmesélte-e két babgulyás között, írt-e róla súlyos szavakat neki, s legfőképpen, mindeközben belenézett-e a szemébe. Találkozott-e Farkas Flóriánnal, aki a tízezer gyerek elől lopott el milliárdokat, és még most is, így is a migráncsok a legfőbb gondja, cserélt-e eszmét a családok friss védőszentjével, a CSOK-ban született Novák Katalinnal. És még számos ilyen cukiságot lehetne kérdezni a kormánybiztostól, de minek.

Amellett, hogy az ember megemeli a nemlétező kalapját, hogy ilyeneket nyilvánosan ki mert mondani a sikerekbe ájult Neriában, ami egyáltalán nincsen szokásban, más oldalról azért benne motoz – az emberben – a kisördög, hogy mért csak szűk körű, jószándékú hallgatóság előtt mondja a kormánybiztos, amit mond. És mért nem veri az asztalt vagy borítja rá a kormány tagjaira, legfőképp a keresztény felére Semjénestől együtt. Ennek az utóbb emlegetettnek ugyanis a lődözés a fő gondja, s nem az irgalmasság, sőt, a boltzár és nem a gyerekek vacsorája.

Egyébiránt lehet, hogy a kormánybiztos tízezer gyereket lát, akikért tehetetlenségében megszakad a szíve – de akkor meg mért kormánybiztos -, az egyszerű földi halandó meg, mindenféle hivatal nélkül ennél sokkal, többet, s nem csak romákat. Sőt, azt is látja, mert a hivatal bazi nagy asztala nem takarja el a kilátást előle, hogy nem csak a romákat szegregálják az országban, hanem a nem narancsszínűeket is legszívesebben katrocba zárnák, elkerítenék, hogy a szagukat se érezzék.

Lám, így jutunk el a roma kisgyerek taknyos nózijától Kovács József traktorista tisztaszobájáig, a purdétól a pedigréig, Istentől Orbánig, bár lehet, ezek egylényegűek. Minderről egyébként, a kormánybiztos és a megyéspüspök eszmecseréjéről a Magyar Kurír számolt be és nem a Magyar Nemzet. Az utóbbi ezidőtájt teljesen mással van elfoglalva, Gyurcsányné hazaárulásával mondjuk, aki azért dolgozik, hogy a magyar települések közvetlenül az Uniótól kaphassanak pénzt, aminek következtében nem lehetne út közben ellopni, vagy, nem térkövekre költenék, hanem kórházra. Mondjuk.

Példákat lehetne sorolni vég nélkül, viszont kérdésünk a kormánybiztos fajsúlyos, mellbevágó mondanivalója kapcsán már csak egy maradt – visszautalva Gyurcsányné törekvéseire -, hol a pénz? Hol van az, amit a romák felzárkóztatására kaptak, hol, amit minden másra, s nem kastélyokra lesütött szemű alkalmazottakkal, helikopterezésre, röpcsizésre meccsekre, s minden ilyen úri huncutságra. Ilyenek ötölnek fel az emberben, s mindeközben teljesen feleslegesnek érzi magát, legalább annyira, mint a kormánybiztos. Az ő eldugott sóhajtozásai is csak annyit érnek, mint az enyémek, azzal a különbséggel, hogy ő közelebb van az Istenhez, mint én.

Viszont, ha így is tehetetlen, el lehet menni a hivatalból. Ha maradt benne valami, amit nem lehet kimondani. Így állnak a dolgok, nem épp sehogy.