Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Nézz mélyen a szemembe!

A halálra ítélteket hajnalban végzik ki, a szobrokat hajnalban cipelik el. Így megy ez. Gyorsan, mielőtt felkel a nap, hogy ne maradjon tanú, csak egy paca a tér közepén, vagy egy, a szív fölött föltépett ing a sztetoszkóp számára, hogy biztosan megállt-e, nem zavar-e tovább. Amikor a suttyó parasztgyerek, az elcseszett futballista hatalmas gyomrával balra fordul az ágyában, a várba gőzölög föl, szájából nyál csorog és cukros szotyoláról álmodik, fölvisít a flex és elárad a gonoszság.

Bejelentette már régen, megcsinálta, tulajdonképpen törvényszerűen. Hiszen nem férhet bele a torz világába, amelyben darutollak, bokacsattogás, kérlek szépen édes öcsém közé delirálja magát a csúti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy. Tehát nem is a miért, hanem a hogyan, a sietős, bujkálós, reszketős rombolás, ahogyan nem mer a szemébe nézni az embernek, és elfordított fejjel, összepréselt ajkakkal rohan a vérzivatarba bele.

Mert odarohan, ez is bizonyos, és még azzal is megver: tudja, hogy szaralak, és azt is, hogy el fog bukni, így most a haláltáncot járja, és egyre gyorsuló iramban. Voltaképp ilyenkor a legveszélyesebb, már átlépte a saját eseményhorizontját és zuhan a fekete lyukba bele, mindeközben törvényszerűen hullik atomjaira, s ha nem zabálná föl a gravitáció teljesen, egy halom trágya, úgymint szarkupac maradna a helyén mementóul, ha már nem az most is. Dehogynem.

Károlyit is hajnalban vitték el, Nagy Imre maradványait is titokban a 301-esbe arccal a föld felé temetni. Éjjel rakták össze a németek emlékművét, és azóta sincs fölavatva, még egy szaros ökumenikus fölszentelés és tömjén-lóbálás sem jutott neki. Titokban lopják a pénzt, függöny mögül lesnek, ukránokkal szavaztatnak és lengyelekkel tapsoltatnak, hogy azt higgyék, az erő velük van, pedig csak a lefizetett, megvett hülyék, azok. De, ha elfogy a pénz, aranyapám, akkor lesz csak itt móka meg kacagás.

Várj a sorodra, előbb-utóbb fölfordulsz te is, mondhatjuk intőn a csúti taplónak, a büntetés azonban nem az lesz, az csak megváltás lesz, hanem a kín az akkor jön majd, ha a kurva véreres szemeit ki kell nyitni és bele kell nézni neki a bírák szemeibe, amely a miénk lesz egyben. Akkor fog visítva fetrengeni a gyötrelemtől, meg, ha egy kis sót szórunk a bilincstől fölsebesült csuklójára törődésképpen. És miheztartás végett is, persze, csak, hogy összehugyozza magát.

Most, hogy kies hazánkban már mindenkinek az arcába szartak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül, nincs mit várni tovább, “…Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg…” – mondta J. A. bájosan, és remélem, mindannyian értjük, mit akart mondani a költő. Énnálam azt, hogy egyszer csak megindul a birnami erdő, amely történések végén a suttyó parasztgyerek állát megfogjuk, gyöngéden magunk felé irányítjuk, s csak ennyit súgunk neki: nézz mélyen a szemembe! Akkor lesz vége mindennek.

A rétváriság

Elvtársak! Elvtársak! Csend legyen, ne zsibongjanak, és a telefonokat kapcsolják ki! Köszönöm. Üdvözlöm önöket az Orbánizmus-Viktorizmus Esti Egyetem előadásán, amelyet kötelezően választottak szabadon. Ez itt a tudományos fideszizmus tantárgy, amellyel megalapozzuk mindannyiuk kellő alaposságú nemzeti világnézetét. Ezen belül is, kedves elvtársak, ma a Rétváriságról tanulunk, mint új, kiforróban lévő diszciplináról.

Rétváriságot mondtam, mert tárgyunk még nem rétvárizmus, de jó úton halad afelé. Néhány számítást el kell végeznünk még, hogy hivatalos irányvonallá váljék, például, hogy alkalmazása milyen hatással van a hintalovakra, a nyugdíjasokra és a szülő korban lévő nőkre. Mint tudják bizonyára, a rétváriság, a leendő rétvárizmus a jó hírek tudománya, amellyel, amelyekkel a lakosság bizakodása növelhető, és meghonosítása Rétvári elvtársnak köszönhető.

Rétvári elvtárs ösztönös zseni. Sokáig azt hitte mindenki, hogy a Központi Bizottság utasítására ilyen, hogy a munkaköréhez tartozik a rétváriság, aztán kiderült, hogy magától látja meg a szarban is a nyalókát, a halálban az életet, a sírásban a nevetést. Ilyet rajta kívül senki nem tud, s mivel kidolgozott módszertana nem volt, Habony elvtárs gyűjtötte össze nekünk az ismertetőjegyeit, hogy a tagság elsajátíthassa és hatékonyan alkalmazhassa nehéz munkája során.

A rétváriság kiindulópontja, fundamentuma mintegy, a hit. Nem a vallásos buzgalom, hanem az irreálisban való tudományos meggyőződés. Tulajdonképpen egyező eredőjű ez az istenhittel, mindkettő alapja a “Hiszem mert képtelenség”, a “Credo quia absurdum est” paradoxona, amelyet nagyon sokan és igen tévesen Tertullianusnak tulajdonítanak. Ezt, bár nem szorosan tárgya a rétváriságnak, de helyre kell tennünk, hogy tudásunkkal megállhassunk Kásler professzor és az ő tízparancsolata előtt.

Tehát, elvtársak, Tertullianus szó szerint ezt mondta: „Isten Fia keresztre feszíttetett: nem szégyen, hiszen szégyellni való. Isten Fia meghalt: teljességgel hihető, mivel képtelenség. Eltemették és feltámadt: bizonyos, mert lehetetlen.”, mint ahogyan azt a De carne Christi 5.4-ben olvashatják. De ennek magyarázata, értelmezése ma nem feladatunk, arról Semjén elvtárs óráján hallhatnak. Itt, nálam kötelezően lehetséges fel is iratkozni rá majd az előadás után.

Zárójelben és az elvtársak testi épségének óvása miatt megjegyzem, véletlenül se öltözzenek rénszarvasnak, ha Semjén elvtárssal találkoznak. Ezt viszont csak segítségképpen mondom, ha jó jegyet akarnak, legyen magukon vadászkalap, egy puska a hátukra vetve, zsebükben egy tábla csoki és egy üveg bor. Még jobb, ha úgy nyihognak, mint egy ló, de ezzel már túl sokat árultam el, még mindenki jelest kap itt nekem, aztán rám fogják. No, ez maradjon köztünk!

Térjünk vissza azonban a rétvárisághoz! Mi ez itt a kezemben elvtársak? Most nagy meggyőződéssel és bizonyossággal rávágnák, hogy kocka. Én pedig azt mondom, gömb. Sőt, labda. Vagy ez mi például? Biztosan azt látják, taknyos zsebkendő, én pedig állítom, pizzaszelet. Vagy az az elvtárs a hátsó padban, aki teljesen zöld, folyik ki a szeme és rohad a füle, ő vajon hogyan érzi magát? Rosszul? Nem! Majd kicsattan az egészségtől és boldogságtól.

Remélem értik a lényeget. A rétváriság az, hogy a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyjuk, nem törődünk tényekkel, számokkal, józan ésszel, ezek csak megzavarják a felhőtlen boldogságot. Sőt, a rétváriság akkor lesz teljes, ha magunk is hisszük, amit mondunk, nem letagadjuk a valóságot, hanem képzeletünkben újra alkotjuk, minden negatívumot kiszűrve belőle, és így lépünk át egy rózsaszínű kifestőkönyvbe. Ekkor lesz teljes a boldogság, a nemzeti érzés.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy rendszerint hét végén, szombaton vagy vasárnap lesz látomásunk, hogy más, köznapi dolgok ne vonják el a figyelmet az igéről. A népek közé is kimehetünk vele. Ekkor legyen velünk egy zsák krumpli, amit szemenként szórjunk szét, néhány kitöltetlen nemzeti konzultációs ív nehéz helyzetek kezelésére, meg, ha kakálnunk kellene. Ennyi elvtársak, öt perc imaszünet, utána a rétváriság külső jegyeivel foglalkozunk, hogyan legyek olyan macsóállat, mint a Bence? Ez lesz a témánk.

Érdekes lesz, várom önöket, elvtársak.

Istenem, látok!

Mivelhogy elmúltak az ünnepek, a férgek pedig fába szorultak, az ember kitörli a füléből a bejglit, újra belép az aréna ajtaján, elfelejti a csízeket, és leginkább Kovács Zoltán jut az eszébe. Mert elmúlt a kegyelmi állapot. Tele volt az éter ez alatt a pár nap alatt is azzal, hogy a The New York Times felfedezte a spanyolviaszkot, megállapítva, hogy kies hazánk fasizmustól szenved, annyi engedménnyel, hogy Gestapo még nem működik.

Két dolog egyből eszembe ötlik most emiatt. Az egyik, hogy Kovács Zoltán eleddig nem szólalt meg az ügyben – ezért gondoltam rá egyből forró szeretettel -, nem küldött el senkit a francba, mert nem tud magyarul, és nem habzott a szája Sorostól vagy a mosószappantól. A másik pedig, hogy mindenki orrba-szájba idézgeti, képletesen lobogtatja, hogy na, ugye, a jenkik is megmondták, ugye, most aztán már elég, ha már ők is.

Én is – teszem hozzá szerényen -, és már évek óta meg szakadatlan. És még sokan mások is. Úgy néz ki momentán, valami olyan betegségben szenved itt az eszmélni még képes népek többsége, mint Sheldon. Ő, amikor Leonard mondott neki valami okosságot, örült, és azt hangoztatta, ez nagyon jó, kár, hogy nem a tévében hallotta. A magyar is, ha a Józsi mondja, nem érdekli, de ha a NYT akkor az már döfi és megfontolandó. – Ezért fogunk megdögleni.

Nem ártana megbecsülnünk egymást ugyanis, és hinni annak, aki ugyanazt éli át, amit mi. Egyébként verseny is kerekedett a felfedezésből, az Amerikai Népszava fölhorgadt, döngette a mellét – ez jó kép, csak nem röhögni -, hogy “A New York Times utolérte az Amerikai Népszavát”. És még arra is hivatkozik, hogy ők már 2011. május 18-án kijelentették, hogy itt fasizmus van, győztek tehát, és nem is mellbedobással. Majd elsorolják azt, amit én évek óta naponta mondok.

Jó dolog, ha a messzi távolból figyelnek az emberre és aggódnak érte. Meg is hatódtam teljesen, hogy a jól fűtött és jól fizető szerkesztőségekben is ugyanarra jutnak, mint ott és azok, akik szó szerint az életükért küzdenek naponta. Viszont ez, amikor a krónikás a saját kínjaival együtt meséli el a sokakét – mert benne van ő is szügyig -, a magyarnak nem olyan hiteles, mint, ha nyolcezer kilométerről mondják ki az ítéletet, illetve az diagnózist.

Istenem, látok! – Kiálthatnék fel Hans Castorppal a The New York Times felfedezése után, de ezen már rég túl van az ember, illetve benne is ül szügyig a barna masszában. Olyannyira, hogy már a kikecmergés módozatairól gondolkodik, töri a busa fejét. Énnálam a biztosítékot teljesen az a kép verte ki, amelyen miniszterügynök elvtárs a várbéli erkélyéről tekint alá a birodalomra Ez az én olvasatomban önmagában tíz év magánzárka, és még plusz a súlyosbítók. Úgy tűnik, a szimbólumok erősebben hatnak rám, mint az éhezés. – Beteg egy állapot mindenképp.

Mert ezeken a szeretettől csöpögő napokon bűnözvén a TV2-őt kellett nézzem kötelezően, lévén Jégkorszak és Shrek rajongó. És még csak nem is kapcsolgattam kétségbe esve a szünetekben, úgyhogy életre szóló élménnyel ajándékozott meg a Jézuska. Szinte elviselhetetlen az a barna takony, ami ebből folyik, a benne ülő népek pedig önbizalomtól telve és otthonosan érzik magukat így, azt sugallva, hogy övék az egész nyüves világ.

Sajnálom nagyon, de ezt nem tudom másképp kifejezni, Úgy talán még, ha a nyájas olvasó érzett már hányingerbe forduló jeges borzongást, akkor ez az. Ehhez nem kell NYT, mint ahogyan ahhoz sem, hogy belássuk, ez így nem mehet tovább. És tényleg, Gestapo még nincs, ám amíg még nincs, addig kell tucat autókkal – ennyi utanként elég – eltorlaszolni a városok de főként Budapest be-, s kijáratait. Odarakni, otthagyni, mint valami sziklákat.

Olyan autók kellenek, amelyekért nem kár, ha áthalad rajtuk egy tank. Egyrészt, hogy ne fájjon a szívünk, másrészt pedig, hogy a fideszcsürhe érezze meg azt az örömöt, hogy nem tud kenyeret venni a boltban, és rájöjjön arra, kinek köszönheti ezt. Ebből két folyomány fakadhat: vagy ő is föleszmél kijelentve, Istenem, látok, vagy pediglen ki fogjuk tekerni egymás nyakát. Más feloldozás nem lesz, és ehhez kívánok kitartó, erőtől duzzadó új évet. Egésség, bódottá.

Második napja van

Özv. Kovács Gézáné, Ilonka néni korán kelt ma. Tegnap is korán kelt, tegnapelőtt is. Nincs ebben semmi érdekes. Kissé rendbe szedte magát, és leült a konyhában a tejeskávéja mellé, amibe zsömledarabkákat szórt, majd, amikor szétmállottak azok, kanállal kimerte a nyúlós masszát. Így reggelizgetett, mert a protkóját még nem tette be, nem várt vendéget ugyanis, meg különben is.

Nem volt senkije ennek a Kovácsnénak. Vagy az élet sodorta el, aki lehetett volna, vagy maga marta el őket, tudjuk, hogyan van ez, amikor gyalogol bele az ember a magányba. Majszolgatta Kovácsné a reggelijét, és merengett ki az ablakon, nézte a csupasz körtefát, amelyen három madár tollászkodott, egy csíz és két gerle. Kovácsnénak erről semmi nem jutott az eszébe, csak, hogy hasogat a dereka, az.

A körtefa tövében Tihamér, az egér kicsit másnaposan takarítgatott a kesztyűjében, mert tegnap este a csízzel csináltak egy kis rumlit. Nem nagyot, de mégis. A szomszédban a rövidlátó hangya ablakot pucolt, hogy jobban láthassa az urat, a pocok, a cinke, a béka meg a szarvasbogár megint misére készültek, és a tegnapi nótázás után ferde szemekkel méregették Tihamért, az egeret.

Tihamér oda sem bagózott, söprögetett, elpakolta a poharakat, letörölte az asztalt, ilyenek, amikor meghallotta a csízt meg a két gerlét, ahogyan csinálták a fesztivált a csupasz körtefán, hogy köszöntsenek és minden jót kívánjanak. De elég hülyén néztek ki magunk közt szólván, Tihamér nem is értette, hogyan lehet ilyen debil vereset írni, és örült nagyon, hogy ő nem szerepel benne.

Hagyta, hadd adják elő a műsorukat, csak aztán füttyentett a csíznek, hogy jöjjenek, ha már itt vannak. Vörösbort rakott az asztalra, szotyolát meg sajtot, és egy kis ropit a galamboknak, nem tudni mért, de ezt gondolta nekik. A csízt megölelte, mint régi ismerőst, a galambok illőn bemutatkoztak, leültek, eszegetek és iszogattak, de máma valahogyan olyan kínos volt a dolog.

Hosszú hallgatások, köhintések mutatták, hogy messze vannak egymástól, a galambok pedig egy idő után nem bírták ezt az egészet, és ott álltak neki smárolni meg tapizni egymást. Tihamér rájött, hogy ez egy gerlepár, ettől pipa lett nagyon, hogy ilyeneket cipel ide neki ez a csíz, és rájuk mordult, hogy menjenek már szobára. Nem kellett kétszer mondani, egy pillanat alatt elsuhogtak.

A csíz is zavarban volt, és újólag rá kellett jönnie, hogy boldogságot terv szerint végrehajtani nem lehet, az vagy jön magától, vagy nem. Máma nem jött, így ő is fölhajtotta a borát és elbúcsúzott. Holnapra be sem jelentkezett, pedig már ígérkezett három verébzenész is, de jobbnak látta, ha ezt most egy időre hanyagolják. Tihamér azért kedvesen kikísérte, elbúcsúzott, integetett, és olyan kellemes volt az idő, hogy nézgelődött kicsit még. Csak egy kicsit. Így vette észre az öregasszonyt.

Mert, amíg Tihamérnál vendégség zajlott, Kovácsné az udvarra bámulva ugyan, de a múltját nézve lebegett az időben olyan üveges szemekkel, hogy Tihamér meglátta benne a bajt. Ismerte ezt a nézést, számtalan rokona ilyen tekintettel kereste fel Ödönt, a macskát, aki arról volt híres, hogy minden fájdalom nélkül tudja átharapni az egerek torkát, ha már megunták az életet. És persze jó pénzért.

Nézte Tihamér ezt a Kovácsnét de nagyon, és megesett a szíve szegényen. Ott volt még a terített asztal a ropival, borral, gondolta, beszélgethetnének egy jót, mért ne. Elővette a megafonját és beleordított, hogy hallani lehessen. Ilonka, Ilonka, ezt kiabálta, amitől özv. Kovácsné összerezzent, kinyitotta a konyha ablakát és fülelt. Tihamér pedig újra, mint valami szirén: Ilonka, Ilonka. – Így hívogatta.

Kovácsné pedig megbabonázódott teljesen, mert azt hitte az ura az, ő szólítja a mennyekből, ezért a párkányra, majd a semmibe lépett. Egy pillanatig lebegett az otthonkája és a kibomlott haja, majd iszonytató csattanással ért földet, eltörve a combjának nyakát, hogy kórházba vigyék aztán, ahol szepszisben kell meghaljon január másodikán. Tihamér, az egér nézte a mentősök sürgését egy darabig, de megszomjazott.

Az élet nem áll meg azért, ezt gondolta, és fölhajtott egy nagy pohár vöröset.

Első napja van

Arra ébredt ma reggel Tihamér, az egér, hogy egy madár csikágózik a fán. Ordított, ugrándozott, mint aki megkergült teljesen. Kitörölte szeméből az álmot Tihamér, egyszersmind a csipát is, hogy megnézze, mért szakadt le a mennybolt. De nem szakadt le semmi se, csak örült a nyüves életének ez a madár, a fénynek, meg, hogy nem fagy le a lába épp, annak. Álmos volt ugyan még Tihamér, de azt látta, hogy a körtefán csinálja a fesztivált ez a madár.

Emlékezett erre a fára, mert nyár végén, amikor az érett körte lehullt, és ott csiccsent meg a fűben alatta, néhányszor matt részegre ette magát a tövében, hogy alig is bírt hazavánszorogni a kesztyűjébe. Egy kesztyűben lakott Tihamér, az egér ugyanis, és nem is akármilyenben, hanem egyujjasban, mert agglegény volt, és szerette a magányt. Nem úgy, mint a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya, akik egy ötujjasban hédereztek, a prolik.

Viszont nem hagyta abba az ordítozást ez a madár, hiába akart rákiabálni Tihamér, mert akkor is, szégyenszemre csak nyamvadt füttyögés jött ki a száján, ilyen kis sípoló hangocska, mert mégis csak egér volt, és nem pedig oroszlán, bár néha azt képzelte. Az agyára ment ez a madár Tihamérnak, és elővette a Brehmjét, hogy megnézze kiféle, miféle jószág, és látja ám, hogy ez egy csíz. A fa pedig, amin hangosan volt boldog, körtefa, és pláne csupasz.

Ó, a kurva életbe, kiáltott fel Tihamér, az egér, karácsony első napja van, és a csíz a csupasz körtefán csak köszönt és minden jót kíván. Így elnézőbb lett Tihamér, már nem akarta a csíz torkát átharapni dühében. Bár érdekes lett volna a küzdelem, mert nagy arca volt ennek a Tihamérnak, mondom, olykor sokat hitt magáról, mint egy miniszterelnök akár, de máma ez most épp lényegtelen, mert ünnepülünk, nem beszilünk, ahogy a nagyi mondta valamikor.

Viszont ahogy a csíz örült a csupasz körtefán, akképp örült Tihamér is, az egér, mert, ha karácsony, akkor szüret. Ezt gondolta, és ki is mondta hangosan, hogy akkor szüret. Fogta a kis kullóját, hogy telipakolja minden földi jóval, feltöltse a készleteket úgymond, szűkösebb napokra. Mert tudta már tapasztalatból, hogy az ember hülye állatfajta, és még hetekig éhezni is képes, hogy most három napig zabálhasson. Ez a lélekállapot azonban Tihamért nem érdekelte egyáltalán.

Csak a lábait dörzsölgette egymáshoz mókásan, ha nem lett volna egér, azt hihettük volna, hogy Döbrögi, vagy Németh Szilárd. Fogta a kullóját Tihamér, útnak indult szerte a házba, dőzsölni, és egyszer csak jönnek szembe a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya. Ki volt öltözve mind az összes, mint szarospista Jézus nevenapján, a szarvasbogár még kalapot is tett, azt emelgette üdvözlésként.

Ki az? Ki az? Kérdezgette a rövidlátó hangya, s amikor felvilágosították, hogy Tihamér, az egér, ájtatos képet öltött, és megkérdezte: nem tart velünk szentmisére, szomszéd? Tihamér mondta, hogy most épp nem, erre a rövidlátó hangya kiköpött, Tihamér pedig azt morogta a foga között, hogy fulladnál bele a szenteltvízbe, vén szenilis. És így mosolyogva elhaladtak egymás mellett, mert mégis csak karácsony volt, és szeretet szállingózott az égből.

A díszes kompánia – akik azóta hordták fenn ennyire az orrukat, amióta mese született róluk -, szóval a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya elmentek misére, Tihamér, az egér pedig a megszokott útjain, szűk sikátorokon, járatokon és lukakon át lerabolta az összes spájzot. Kétszer is fordult a kullójával, s mire a misejárók hazatértek, csurig volt a kesztyűje egyik sarka kajával, sőt, még a mellette lévő tornacipőt és telepakolta.

Kellemesen sütött a nap, Tihamér kiült az ajtó elé egy asztalhoz, sajtot majszolgatott vörösborral, sőt, meghívta a csízt is. Magvas kenyérrel kínálta, és oly jól érezték magukat ezek ketten, hogy kicsit becsiccsentve régi katonanótákat énekeltek, de csak szolidan. A csíz megkérdezte, hogy holnap elhívhatja-e két gerlecimboráját is, mert mégis csak karácsony második napja lesz, Tihamér pedig azt mondta neki, mért ne, kaja van dögivel. És ebben maradtak aztán.

Kampec dolores LXXXIII. – Szaturnália

Ült hát Béla birodalma közepén a kocsma udvarában, s amióta a medve odahagyta, a Nap pedig fölzabálta mind a falu népeit, magában majszolgatta az időt, illetve hát, más sorsosaival, úgymint hangyák, patkányok, rigók és a macska. Régi barátság volt már az övék, és alaposabb akármi emberfélénél, de ez most mindegy is volt, a falu apraja és nagyja belegyalogolt a fénybe ugyanis, aranyhídon mentek a csillag közepébe a műanyag dömperesek, az olajos hajú traktoristák, bánatos szemű feleségeik, a duplagyűrűsök meg a reszkető protkósok, sőt, a bádogbános is, és még csak meg sem pörkölődtek. Ki érti ezt? A közmunkások viszont a téren felejtődtek, odaragasztotta őket az árnyékuk, mint valamely nyúlós massza. Nem, mintha indultak volna akárhová is, csak a hűség kedvéért, hogy kitessen, velük a megváltás sem törődött már, sem kis, sem nagyüzemben. Úton voltak ezek a közmunkások, hogy könyvek lapjai, emlékek és sóhajtások legyenek egyre halványulva az időben, pacnivá válva, folttá majd imádsággá.

Ahogy a Nap alábukott a népekkel a fedélzetén, azonmód hunyorogtak fel a göncölök, a kémények pedig pipálni kezdtek. Öntötték ki a falak közé szorult bánatokat és szomorúságokat, kiáltozásokat és könnyeket, sírásokat meg nevetéseket, az egész falu összes élete ott ingott a levegőégen menny és pokol között. Így alakult át Béla fenséges szemei előtt a világ Purgatóriummá, amiből viszont hiányoztak a tisztítandó lelkek, pedig ott strázsált a dombokon már egy bazi nagy masina, rajta a felirat “Lélekmosó és szárító”, ördögi kefékkel, fúvókákkal, hogy egy kamion is belefért volna, de lélek az nem volt sehol sem, egy árva lélek sem volt sehol, mert körutaztak a Nappal, arra fizettek be last minute és all inclusive pláne. Ott zabáltak a csillag peremén, ami száguldott velük a végtelenbe, ismeretlen mélységek és a múlt sötét titkai felé, bele Isten keszekusza szívébe, amelyből tövisek meredeztek amúgy, és galambok cibálták azokat fészekaljul, meg, hogy hozzá ülhessenek a verebekhez, azért.

Ilyen bucsui körmenet lett az egész világ. A hangyák célba lőttek plüss maciért, szerelmes hangyákkal volt tele az udvar, a rigók énekeltek veszettül és járták a csárdást, a patkányok pedig, a patkányok azok bölcsen meghúzták magukat, mert a macska szemeiben különös, őrült fények gyúltak. Ismerték már ezt a patkányok, hogy mennyi gyász és szomorúság követte mindig ezeket a fényeket, amikor kórusban énekelték aztán a de profundist kiterített és átharapott torkú testvéreik véres teteménél. Pedig nem a macska volt kegyetlen, hanem a világ, meg az Isten, aki ezt az egészet így találta ki, így szervezte meg, hogy legyen mitől félni, reszketni mindig. Most is kajlán kukucskált a háromszög-szemével, vizslatta a művét, működik-e, de már cseszhette az egészet. Irreverzibilis, irreverzibilis, ezt magyarázta az Istennek Béla feltartott mutatóujjal, de hülye volt ez az Isten, csak passogott a háromszegletű szeme neki bambán és másnaposan.

Így zakatolódott az idő, gyűrt maga alá mindent, amikor a csillagok kisjézusokat kezdtek szülni, minden csillag egy szaros kisjézust, akik elárasztották a falut aztán, hogy a macska is hányta magára a keresztet. Ott lengtek az izgága jézusok, és angyalok jöttek aztán csapatostul olyan szárnysuhogással, akár egy ereszalja denevér, és úgy is csapongva látszólag céltalanul, a patkányok nem győzték húzgálni a fejüket, a macska pedig kapkodott utánuk, akárha gombolyagok után mafla képeken. Béla pedig nézte ezt a kuplerájt, amelyet nem tudni kinek rendezett Woland, mert az ő keze lehetett a dologban csakis. És tényleg, egy varjú károgott valahol, majd aláhullt a Holdból egy sofőrsapka, imbolyogva ereszkedett, lengett, nem suhant, és fölpróbálták a kisjézusok meg az angyalok mind az összes, sofőrsapkás szentekkel lett tele a világ, amikor a Nap csikorogva fékezett az Univerzum peremén.

Aztán visszaindult úgy észveszejtőn, hogy csak úgy lobogott mind az összes erupciója neki, a falu népeinek haját szaggatta a menetszél, csattogott a duplagyűrűsök otthonkája, a bádogbános reverendája, recsegtek a műanyag dömperek, ahogy száguldottak vissza a valóságba féregjáratokon, fekete lyukakon keresztül, lehagyva az ősrobbanás szelét, és nyikorogva, mint egy rozsdás bicikli vagy ócska Trabant. Nem aranyhídon tértek aztán haza a lelkek, hanem csúszdán siklottak az ágyaikba, szánkón iramodtak alá, potyogtak és pufogtak, s amint az utolsó is földet ért, megszólalt a templom harangja, hetet kongott, felkukorékolt egy halálra ítélt kakas, és a rend helyreállott. Kopogott az első vendég a kocsma ajtaján, hátán fenyőfa, szemében csillagszóró, és Béla csak nézte, nézte, hogy milyen biztonsággal viseli azt az életet, amely alig is tért vissza belé. Mert karácsony lett közben váratlanul, ezért elnézte neki nagy kegyesen.

A rezsimacsó

Németh Szilárd interjút adott, meg önmagát. Tulajdonképpen fölmondta a házit – Soros, migráncs, egyebek -, de volt újság is a delírben, ami vagy saját kútfőből fakadt, vagy napiparancsból, mindegy is végül is. Ha így, ha meg úgy, csak kőtaplóságról tanúskodik. Viszont ez sem nóvum. Ha a pártközpont jutott erre, ha a rezsis ember agya veleje folyt ki ekképp, tökmindegy, a lényeg a keresztény szánkók védelme úgyis. De azért nézzük. miből élünk.

“Az újdonság csak annyi, hogy mindegyik ellenzéki párt, a Jobbiktól az MSZP-n, LMP-n, Párbeszéden át a DK-ig, elkezdte a női politikusait maga előtt tolni. A magunk mögött hagyott hét bebizonyította, hogy ezek a főszereplőkké vált hölgyek – Varga-Damm Andrea, Bangóné Borbély Ildikó, Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett, Demeter Márta, Szabó Tímea, Vadai Ágnes –, gátlástalanságban, agresszivitásban, hazudozásban, hataloméhségben simán felülmúlják férfi elvtársaikat.”

Ilyeneket mesélt karácsony alkalmából ez a Németh, és én most zavarban vagyok. Hiszen eddig azt hittem, nőügyekkel nem foglalkozik a Párt, csupán néhány kósza szülés, a töltött káposzta receptje és a vak komondorokkal való kapcsolattartás erejéig. Aztán mégis, mint láthatjuk. Eddig az volt a reakció az említett hölgyekkel kapcsolatban, hogy maga szép lehet, de okos nem, ahogy emlékezhetünk. Sőt, hogy: maga nem merje miniszterelnök úr nevét a szájára venni. Ilyenek is rémlenek.

A keresztényi fideszcsürhe szerint az a feladata a nőnek, hogy verje vissza a fényt. Egyik sem, Németh Szilárd meg pláne nem járt Heigl osztályfőnök úr óráira, mint kitetszik. Ő, amikor negyedikesek voltunk, azzal a tanáccsal bocsátott el minket a nagybetűsbe, hogy “kedves fiúk, a nő nem élvezeti cikk”. És ebben a mondatban nagyon sok minden benne van, olyan mélységek is, amiről ezek a fals keresztények még csak nem is álmodnak.

Viszont térjünk vissza oda, hogy Németh Szilárd milyen is az ő elméjében, amit most csak kicsit forszírozok, mert holnap már karácsony, és nekem is van lelkem, ha nem is dicsekszem vele. Egészen elképesztő, hogy a rezsimacsó, amikor a létét kérdőjelezik meg voltaképp ezek az emberek, akkor a nőt látja bennük és nem a politikust. Persze, mit csodálkozunk, Hadházyban is az állatorvost látták, amikor elment a tévébe rendet rakni.

A rezsimacsó egyrészt rácsodálkozik a világra, hogy jé, ezek nők, másrészt még jobban azon, hogy beszélnek, harmadrészt, meg, hogy miket. Hallatlan a rezsimacsó szerint, hogy “gátlástalanságban, agresszivitásban, hazudozásban, hataloméhségben simán felülmúlják férfi elvtársaikat”. Ezzel egyrészt politikusként sérti meg őket, másrészt pedig nőiségükben, hiszen emberből vannak, mért ne lehetnének ők is gátlástalanok, agresszívek, hazugok és hataloméhesek.

Azon most nagyvonalúan lépjünk túl, hogy ezek a bájos jelzők nem az emlegetett nőkre, hanem épp a fideszcsürhére érvényesek. Mert egyrészt ezt mindenki tudja, ezen kívül pedig a dolgozat célja nem is ennek bizonyítása, hanem annak bemutatása, hogy Németh Szilárd a hímsovinizmuson kívül még eccerű is, bár ez is evidencia. De, ha az ember vérében van a reflexió, akkor kényszeresen mesél.

Most például arról, hogy a rezsimacsó nem csodálkozna ennyire, ha mondjuk hallott volna Boudicáról, a Britanniában valaha élt kelta icenusok királynőjéről, aki Kr. u. hatvan körül annyira bepöccent, mert őt és a lányait a migráncs rómaiak megerőszakolták, hogy porig égette Londiniumot és lemészárolt nyolcvanezer betolakodót. Ő sem volt agresszív és hataloméhes, csak szerette a szabadságot, viszont Néróval állt szemben, a végét tudjuk.

De még csak ilyen messzire sem kell mennünk, említhetnénk Jeanne d’Arcot, avagy Szent Johannát, aki meg a töketlen VII. Károlyt segítette trónra a kardjával, hogy aztán a keresztények elégessék, a végén meg meg szentté avassák (ezeket is megérteni, ehh). Neki sem mondta senki, hogy mért ilyen agresszív, mért nem hímezget, süt-főz. Vagy mesélhetnék a rezsimacsónak épp Lebstück Máriáról, a 48/49-es forradalom és szabadságharc honvéd főhadnagyáról is, ha már.

Neki, amikor a nagy csizmája a sárba ragadt például, s ilyen szorult állapotában rontott rá három császári macsó, kettőt kicsinált, a harmadik pedig elinalt, miután beszart. No most, emlegetett példáink is demonstrálják (és még rengeteg lehetne), hogyha harcról van szó, fölösleges a nembéli különbségtétel, és úriember ilyet nem is tesz. Az egri nők is borogatták a szurkot, Pipás Pista pedig nő létére elsőrangú bérgyilkos volt.

A katarzist ebben az esetben számunkra az hozza meg, hogy tudjuk, a rezsimacsó úriembernek egyáltalán nem nevezhető, csak még korrekt kifejezést kell találnunk az általa képviselt létformára. Mert ebből a megnyilatkozásból sem lehet eldönteni, minek is nézi ez az organizmus a nőket. Sőt, amire leginkább kíváncsi lennék, hogy – karácsonyi interjú lévén – emberünk emlegeti az édesanyját, a feleségét és a kislányát is mindeközben, a kérdésem tehát az: hogyan néz a szemükbe ezek után, és legfőképp, hogy ők meg hogyan néznek vissza rá.

Hogy ők mit látnak benne. Milyen kívánatos férfiállatot vajon.

Egy könnyű vacsora, még karácsony előtti estére- tőkehal, tepsis sült zöldséggel

Heti legalább egyszer kerül hal az asztalra a vacsoránál nálunk. Igyekszünk változatosan köríteni. Rizs, krumpli, bulgur, pestoszósz egyaránt dívik nálunk. De talán legjobban mégis tepsis sült zöldséggel szeretjük enni a halat. Ez azért is jó, mert nincs megkötés, bármilyen és bármennyi itthon levő zöldséget keverhetünk össze. Most nem is igazi recept, inkább ötletadó írás következik.

Elkészítés

Megpucolom, és megtisztítom a zöldségeket. A mostani alkalommal használtam 1 db cukkínit, 1 fej lilahagymát, 1 marék héjas zöldborsót, 2 gerezd fokhagymát, 3 szem céklát, 3 db paradicsomot, 5 szál sárgarépát, 10 kisebb darab burgonyát.

Ezután vékonyan felszeletelem az összes hozzávalót.
Majd olajjal jócskán meglocsolom, sóval és zöldfűszerekkel ízesítem.
Együtt jól átforgatom, hogy az olajból mindenhova jusson belőle.

A sütőt 175 Celsius fokra melegítem elő.
Betolom a meleg sütőbe a tepsit.
15 percig sütöm, majd kiveszem, és újra átforgatom.
Újabb 15 percig sütöm.

Közben a halat is elkészítem.
Először olajat összekeverek halas fűszerkeverékkel. Én sómenteset használok. Egy ecsettel bekenem a tőkehalfilé minkét oldalát. Egy grillserpenyőt felhevítek. Külön olaj nem kell bele.
4-4 percig, közepes hőfokon sütöm a hal minkét oldalát.

Közben a tepsis sült zöldség is elkészül.

A kettőt együtt tálalom.
Jó étvágyat!