Álmaimban rendőrkutya

Per pillanat nincs a kert végiben fügefa, de kicsire nem adunk, ezért kerekded hasammal a cseresznyefa alá vonultam elmélkedni egy forró napon, lótuszülésben csakis. A rigók, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, ezért az egész zöld területet hűbérbirtokuknak tekintik, pedig nem is árverésen vették bagóért. Mégis élénken óvják a nyüves fájukat, seregestül, bár nincs rajta egy szem se, de csak azért is.

Igyekeztek rémisztően ordibálni, de nem ment, ezért seggüket a fejem fölé fordítva bombáztak serényen, röpködtek a srapnelek, de engemet nem lehetett megfutamítani. Szilárd elmével eltökéltem, hogy addig elő nem bújok, amíg hátra lévő pár nyomorult évemnek értelmet nem találok, igaz, nem per definitionem, hanem, hogy legyen mit zabálni. És úgy lettem bódhiszattva, hogy arra jöttem rá, rendőrkutyának kell állanom, ami maga a mennyország.

Úgy szakadt rám a felismerés, mint mázsás, szörnyű mennybolt. Magamba néztem, és azt láttam, ötvenhat múltam, ami szép, alkotással teli kor, csak nem minálunk. Egész eddigi életem során szem előtt tartottam a proletár diktátor intését, miszerint учиться, учиться и учиться, de erre a mai tyúkszaros, gumicsizmás vezér magasról tesz, mert semmit nem tanult, és ráadásul mindent el is felejtett. Nem véletlenül degenerált annyira, de ez most mellékes is.

Erősen gondolkoztam tehát, hogyan érem el a nyugdíjas kor véget nem érő boldogságát, de arra jutottam, már sehogyan se. Most épp hatvankét és fél év a határ. Mire annyi leszek, már hatvanöt, mire meg hatvanöt, akkor meg ki tudja, mennyi, csak loholhatok utána véget nem érőn. S ha valami csoda folytán egyszer csak utolérem, mert nem fordulok fel mindenki örömére, akkor meg megkapom a havi huszonnyolc ezret, mert ellopták a háromezer milliárdot.

A kétségbeesés végtelen tengerében alámerülni készültem épp, amikor a teremtő, a karma, vagy Soros György elébem görgetett egy nyomtatott sajtóipari terméket, amelyben a rendőrkutyákról értekeztek. Egyből kijegecesedett a cél likacsos agyamban, hogy rendőrkutya leszek, akárki meglássa. Olyan perspektíva és kényeztetés, ami kinézett az írásból, mindenki szívét megdobogtatta volna, pedig nem is volt álláshirdetés.

A rendőrkutyáknak épp most szállították le a nyugdíjkorhatárát. Korábban kilenc év volt, most addig dolgoznak, amíg egészségi állapotuk ezt megengedi. Embernél ilyen szóba sem jöhet. Ha élvezik a nyugdíjas éveket, a postást sem azért kell várniuk, hogy hozza a nyavalyás huszonnyócat, maximum, hogy a seggébe harapjanak. Egy rendőrkutyának, ha a füle már lekonyul, semmire sincs gondja, sorban állnak érte, hogy házi kedvenc lehessen élete végéig.

Koszt, kvártély alanyi jogon jár, azt sem nézik, hogy magyar fajta-e vagy migráncs, minden korcsból lehet sheriff, nincs se rasszizmus, se nacionalizmus, bónuszként jár a pöttyös labda, az apportírozó bot, karácsonyra meg gumicsont. Ennél többet vénségére ember nem óhajthat. Tárcsáztam a rendőröket. Amikor csöngettek, négykézláb nyitottam ajtót, csóváltam a farkamat, és nyalogattam az őrmester arcát, de semmit sem értett. Beleszólt a vókitókijába, kis idő múlva pedig már hallottam a mentő sivítását. Gyöngéden adták be az ápoló bácsik az injekciót, és olyan jó lett hirtelen. Ringó tengerek, madárdal.

TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!

Haragszom az adományvonalakra!
Utálom, amikor üres tenyerüket az égnek fordító, láthatóan strapabíró emberek várják el, hogy jobb belátásra térjek – általuk!
Az agresszív, ha úgy tetszik, hivatásos segélyszervezetek miatt váltam elutasítóvá, miközben magam is, rendszeresen koldulok „másoknak-másokért” alamizsnáért!
De véletlenül sem kampányból, azért mert húsvét, karácsony közeleg, vagy, mert indul az iskola!

A legnyomorultabbak tudják jól, mikor közelítenek a megpróbáltatások! Szükségtelen újra, meg újra az orruk alá dörgölni, hogy ebbe bizony bele fognak dögleni!

Még jó, hogy lehet hívni az adományvonalakat lehet számítani a még nagyobb perselyek zörgetésére! Humbug! Ez a valódi humbug, amitől Ebenezer Scrooge annyira visított!

Mert nem hiszem el az egészet! A hadseregnyi gyűjtögetőt és osztót, a hősként dörgölőző jóságosékat, akik annyira szeretnek együtt lakomázni a szegényekkel… asztalukhoz engedve a tisztes távolba leszottyantható nyomorultakat! Na persze! Ők a kiválasztottak, akik adhatnak, tetszeleghetnek a szerepükben – mintha bizony volna valami közük a kuporgatáshoz, a gyűjtögetéshez, a kolduláshoz – alamizsnáért!

Csak gyűlölni vagyok képes azokat, akik kezükben ollóval rohangálnak, avatnak és átadnak, van úgy, hogy többször, egymás után, s közben fogalmuk sincs arról, mi a nyomor, s a féktelen pazarlás világa közti szakadék! Mert nem a magukéból vesznek el ahhoz, hogy az a kevés attól a pillanattól a másé lehessen – ráadásul képtelenek elfogadni, hogy adni csak névtelenül érdemes!

Még jó, hogy volt kitől tanulnom!
És csak reménykedem, hogy vehetek még újabb leckéket!
Attól az Embertől, aki meglátta, vagy elvárta, hogy helyette lássam meg a gondot, a nehézséget!

Aki tudta és érezte mit jelent a lehetőség közelébe kerülni mégis csak egyetlen öröm mozgatta – ha más is elérhetett valamit a jóból!

Még jó, hogy volt kitől ellesnem, mit kell tennem, ha közelít a tanévkezdés! Többet, hatékonyabban dolgozom, hogy több jusson nekem, amiből magam is többet adhatok. Mert adni – nem valami kényszeredett cselekmény, sajnálkozva és fogvacogva, vajon képes leszek-e pótolni a veszteségemet!
Ezt is tőle tanultam – úgy adni, mintha a testvéremnek adnék! A tesómnak, aki szeretetből fogadja el, mert tudja, hogy az örömöt viszonozni illik…

Hetek óta gyűjtök, füzeteket, írószereket, apróságokat, amiktől könnyebb lehet a tanévkezdet – valaki másnak! Várom a pillanatot, hogy célba juttathassam az adományaimat – észrevétlenül! Nem fontos a köz felé a cím, nincsenek megfontolásaim, rászorultsági alapon, meg egyéb hivatkozásokkal…

Mert adni jó! Ezt tanultam a barátomtól!

A legszörnyűbb, hogy a megszerzett tudásommal kicsit magamra maradtam. Egy éve még közösen tervezgettünk, segítettem, hogy segíthessen. És segített – sokaknak!

Hetek óta azt sem tudhatom, mi van a tanítómmal.
Bűvösék eltüntették!
Mert útban volt a szalagvágások útjában állt.
Zavarta a tékozlásban a hatalmasságokat!

Tényként közlik róla a válogatott gazemberségeket, én pedig semmit nem tehetek ellenük. Csak írok, írok a blog sufnijába, fiókjába, és tűnődöm, hányan merik majd elolvasni. Hiszen a gondolat-rendőrség húzza az igát… a beszari megélhetési bürokraták pedig falaznak. Miközben félnek, rettenetesen!

Még szerencse, hogy a legfontosabb mondatát megtanulhattam – örökre: TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!

Szaga van

„…Ám iszonyú lett volna e les – hisz a tengeri fókák
förtelmes szaga orrunkat kínozva facsarta –
tengeri szörnyetegek mellé ki feküdne örömmel? –,
megmentett mégis, kieszelt egy nagyszerü szert is:
mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,
édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék…”
(Odüsszeia)

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.

AVE SAVARIA, AVE POPULUS PANNONIAE!? – avagy a cukipofa „fővédnök” jelmezbálja

Harmincöt évvel ezelőtt történt…
Szombathelyen, a Művelődési és Sportház színpadán lépett fel a Piramis együttes. A zenekar, mely 1975-től 1981-ig az ország legnépszerűbb formációja volt, teltházas, polgárpukkasztó és zajos fellépései után, a főszereplő távozása után, négy főre apadva hirdette meg előadását.

A „nagy buli” után viszonylag szerény nézőszámot produkálva, vagy két tucat rajongó előtt kezdték meg a műsort.

Nyögették a nótákat, azok meg, ott lent, csápoltak, pogóztak, rendesen!

A negyedik szám után, kihasználva a viszonylagos csöndet, egy meglehetősen borgőzös hang kezdett üvöltözni, odalentről: Móóóóbil! Móóóbil!
A zenészek újabb dalba kezdtek, a hangládák elnyomták a hangoskodót, ám a következő nóta előtt újra csak rákezdett az iménti renitens: Móóóóbil! Móóóóbil! A Piramis basszistája, a főnök, Som Lajos megelégelte ezt, s a mikrofonhoz lépve, cifra káromkodással kiegészítve tanácsolta az óbégatónak, hogy távozzon.

Újabb nóta, újabb „mobilozás”, majd Som egy erélyes ordítással adta az illuminált mobilos tudomására, merre felé lakhat a jóisten. A művész úr begurult, csapkodott, üvöltözött. A koncert végül még két dalnyit bírt, majd a láthatóan türelmüket veszített sztárok, akik korábban éveken át sok-sok ráadással játszottak teltházas bulikat Szombathelyen, berekesztették az estét.

Mert a lényeg azért így szólt: a félkoncert maga döbbenetesen szar lett!
Tudomásom szerint ez volt a mindmáig egyetlen, hatalmasra sikeredett bukás, mely egy szombathelyi csődítésen megtörténhetett.

Városunkban soha addig és azóta nem akadt egyetlen „mobilos” sem, aki képes lett volna kinyilvánítani a nemtetszését egy előadás közben. Jöhet ide hamiskás énekes, botcsinálta színész, vagy éppen sokat bukott politikus – Szombathely lusta és igénytelen lakossága képes az önszopás legmagasabb szintű gyakorlására!

Hogy miért jutott éppen most az eszembe ez a nevezetes intermezzo? Miért hozakodok elő ezzel a lehetetlen kritikával a vasi megyeszékhely mentalitásának vizslatása kapcsán? Nyilván azért, mert lassan a közepébe érünk az idei maskarás napoknak, s az én tűréshatárom bizony ez időben szokott átballagni a hányinger erdejébe!

Bár igazán feledhetővé sikeredett, a nagy nyitány, az epizódról rögzített képek mégis arra kényszerítenek, hogy tovább cipeljem a lányt!

Tudom, hogy szombathely az a város, ahol soha, senki nem bukhat meg, ahol a legszarabb szart is lehet és kell méltósággal ünnepelni – ahol gyüttmentjeink mindent felszántanak és besóznak, ami a valaha volt világ fundamentumát jelentette és kitalálják az eljövőt… ami mindig „piszkosul jó”…

Az a bizonyos cérna elpattant.
Éppen most pattant el, mert tanakodnom kell, hogy miként illethetném ezt a véglényekből ácsorgó polgárságot, a plebs hulladékát? No, kivételesen nem a főhősökről regélek! Emígyen a nékik tapsolókat, a rajongókat illetem, s ígérem, nem fogom szavaimat helyreigazítani!

Szóval, csak annyi a kérdésem:

Mennyit és mit szív és iszik az a szombathelyi átlagpolgár,
-aki meglátva városunk polgármesterét, annak valamennyi hivatali dolgozójával, felöltöztetve abroszba és krisztusszandálba, zoknival és anélkül…
-Meg persze megpillantva a Szombathelyről szégyenkezve elkullogott – mivel ügyvédként és politikusként sem akadt megbízója – majd miniszterként visszatért – bár akkor meg már éppen nem volt miniszter – házihendénk szintúgy – ámbár tűzpiros! – drapériákkal letakart, szintúgy szandis, „szomorú valóságát”…
sikongatni, ordibálni, meg tapsikolni kezd??????

Tessék már valakinek elmagyarázni, ez a személyi kultusz dögbugyra itt, mitől történelmi, mitől karnevál?
Csak ennyi a kérdésem.

Ja és…
Én a Piramis buliját is végigálltam…
Utána ettem két betétes szendvicset a pályaudvar automatájából, két bélásért, majd legurítottam egy gépi kólát… szóval, miután ledolgoztam az ifjúkori sokkot, én akkor is csak azt bátorkodtam kérdezni:
miért kell az embert jó pénzért hülyének nézni?

Bugyogó

Valamikor az idők kezdetén, és pláne az Üveghegyen túl, amikor Simicska még hózentráger nélküli, és pláne bozontos hajú, lánglelkű adóügyi elnök volt, tehát ide, s tova a „hosszúbájtok éjszakája” körül, a kurtafarkú kismalac túrásának tetején, Kaja Ibrahim és Joszif Tot kapcsán a még geciületlen filozopter megadta a kezdőlökést a mindenható debilitásnak, midőn lefektette a máig érvényben lévő axiómát, miszerint a hülyeség állampolgári jog.

Vagy, mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. A betűhív szövegben még nem egyeztek meg a kutatók, viszont ez az origó az azóta szárba szökkent NER gondolatiságában, minden innen indult el, és ide is tér vissza. Manapság a kiteljesedés állapotát éljük épp, erre utal egy blogger kolléga frappáns értékelése a mi görög-latin hősünkről: „Németh Szilárdon már korábban is látszottak azok a jelek, amely szerint nincs teljesen birtokában annak a szellemi képességnek, hogy egymaga képes legyen elengedett kézzel ülve maradni a kerti vécén.”

Még maga Kósa Lajos is hozzátette a saját tudását, miután végzett a kupakokkal, meg a tuszukkal és a hutikkal. Ebben a magasságban jelentette ki, hogy a hülyeség nem betiltható, majd büfizett egy csöppet. És, hogy ez valóban így is van, annak élő bizonyítéka éppen ő maga Viszont mostanában már a bíróságok is haladnak a korral, és bugyogókkal foglalkoznak két kokós gázoló szabadon engedése között. Illetve hát, leginkább Handó Tünde, aki még nyolc millert sem sajnált a Mici néni kosztpénzéből, hogy rend legyen ebben a világban, de az ő szemétdombján mindenképpen.

A Design Alapok néven világra jött biblia sok egyéb más mellett a nők bugyogójával is foglalkozik, amelyből ötöt ír elő, fehéret és testszínűt. Ha feltéve, de nem megengedeve az ösztrogénben feredőző bírósági alkalmazott ad magára, és naponta váltja a tundráját, akkor, vasárnap, odahagyva a hús klopfolását, fedetlen seggel kell az Isten házába látogatnia, mon dieu! Viszont a férfiak boxeralsójával mégsem foglalkozik, azaz vak komondorosan szexista. Tehát beleillik a trendbe, hiszen a mai Virág elvtársak miden skrupulus nélkül róhatják meg a női egyedet: „Gogolákné elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”

Így valahogy. Rémlik, mintha látnám, midőn a bíróságok folyosóján nem kurta, hanem épp megfelelő aljban, fekete bokafikszben, illő frizurával és decens hónaljszaggal – mert a Krasznaja Moszkva még tilos – suhannak az alkalmazottak, kezükben aktákkal, és még csak az orrukat sem túrják. A műkörmöket, csatokat és csingilingiket a retikülbe rejtik, hogy föl ne fedezze a pedellus. Kérdezhetné tőlem is Virág elvtárs, hogy: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

És mondanám neki, miközben a sült malac bőrét roppantanám, hogy ezen, Virág elvtárs, ezen. Mert azért kitetszik, mi folyik itt. Előbukkan a kulturális forradalom, amelyben a közmunkással napocskát rajzoltatnak, így mérve fel azt, hogy esetleg megérti-e az írásban megkapott Befehlt, hogy merre menjen árkot vakarászni, gyermekeink csillogó szemmel éneklik meg az egymásra lépő talpaikat, a csapokból pedig ájtatosság csorog reménytelenül. Leszarom én – magunk közt szólván -, hogy milyen bugyogót visel akármelyik bírónő, és az esetleg vonalkódos-e. Csak ne kelljen már mindenkinek Kósa Lajoshoz hasonlítani, Németh Szilárdhoz meg pláne, pedig ez a kitűzött cél. Az eljövendő mennyország.

Hullarablók

Ha Hadházy Ákos, LMP társelnök igazat mond, és mért ne tenné, akkor a Fidesz-bagázs elkövette, ha nem is a legnagyobb, de legalábbis a legundorítóbb bűnt, amit az ember – no meg a keselyűk – véthetnek. A hullarablást. Ezért jobbfajta hadseregekben főbelövés jár, a madarak viszont így vannak kódolva a teremtő által. Nekik meg lehet bocsátani, ellenben ezeknek nem.

A társelnök nem kevesebbet állít, mint, hogy Szekszárdon vannak olyan Fidesz-es másodvonalbeli politikusok, akik a devizahitelesek házait vásárolták meg árverésen. Hadházy szerint a kilakoltatásokból számítanak profitra az ország több pontján is, miközben a Fidesz-nek lehetősége lett volna a parlamentben a moratórium meghosszabbítására.

Mért nem csodálkozok. Ők is így vannak beállítva, ha nem is az atyaúristen, hanem a pártjuk által, amelynek tagjai úgy általában nem ismernek erkölcsi gátakat, főleg, ha szerzésről van szó. Ismerjük a csúcson lévőket, ezt a második vonalat, amelyet a társelnök emleget, azonban nem. Pedig igazából ők teszik tönkre a panelprolik életét, velük találkoznak a hivatalokban, munkahelyeken és mindenhol, szerte az országban.

Varga Zsolt, volt Fidesz-es kormánytisztviselő világosodott meg legújabban, és kitálalt. Azt mesélte, eleinte úgy vélte, a kétharmados felhatalmazás olyan erő, amelyet jól kihasználva létre lehetne hozni egy valóban jól működő országot, aztán megtapasztalta, hogy nem Magyarország a fontos, hanem a párt, a személyek, a klientúra, és a támogatók.

Ezt úgy mondta, mintha ő fedezte volna fel azt a vaszisztdaszt, amelyet minden, két neuronnál többet tulajdonló organizmus világosan látott már a NER meghirdetésekor. Ezért ordít a lélekkel még rendelkező polgártárs reménytelenül és csekély eredménnyel közel egy évtizede. Mert módszeresen fosztódik ki az ország, és már el is felejtettük a trafikokat, földeket, nyugdíjrablást és a felsorolni is sok einstandot, amit szinte ellenkezés nélkül hajtottak végre a szabadcsapatok.

Az eltelt valamivel több, mint hét év alatt módszeres és nagyüzemi szintű lett a fosztogatás, amely során a közbeszerzett közös pénzből veszik meg a mesterségesen lerohasztott újságot, kastélyt, amire csak gusztusuk támad. Sőt, a közpénz jelleget elveszített suskából már bankra is futja, amely pedig kölcsönt ad a keselyűknek, hogy azt vegyenek meg, amit csak akarnak.

Az utcára kerülő emberek végső kisemmizése azonban már egy olyan szint, mint amilyet a Waffen SS képviselt nem is oly rég, amely bájos cserkészcsapat gödrök szélire állított embereket lőtt bele a sárba, mert annak a rendszernek – mint ahogyan ennek is – megvolt/van a maga filozófiája. A mieink egyelőre csupasz seggel hajtják ki a családokat a jeges esőbe, a módszereken tehát még finomítani kell, de az is meglesz Isten segedelmével.

De bármilyen döbbenetes is, ami momentán kies hazánkban történik, az nem előzmények nélkül való. Tudnának erről mesélni zsidó, kulák, vagy csak egyszerűen belvárosi polgárok, akiket a fasiszta kommunizmus fosztott meg szinte mindenüktől, hogy lojális egysejtűeknek passzolja tovább vérdíjul. Úgy látszik, Európa helyett ilyen homokos, füves, vizes síkságra érkeztünk megint, mert a magyar idő körben forog.

Nem is oly rég, amikor az Orbán által kiemelkedő államférfivé delirált Horthy fungált, nagyjából ilyen mocsadék volt az ország, mint most. Akadt viszont akkoriban egy Teleki Pál is, aki máig ható búcsúlevél megírása után lőtte főbe magát:

„Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.
1941. április 3.”

Tessenek elrévedezni ezen kicsinyég.

EMRIHÁRD AKARSZ LENNI – vagy “holmi” Dr. Czeglédy Csaba?

Emrihárd megölt két embert.
A gyanú szerint, és mert elismerte!
A bíróság előtt nyilatkozhatott, védője tehette a dolgát, azután békével távozhatott. Már várta a csaja.

Két embernek kellett meghalni, mert a gépjármű száznegyvennel repesztett az ütközés pillanatában.
Emrihárd vérében kábítószert találtak.
De persze nem éppen akkor kokózott, hanem kicsit előbb, tehát nem is volt a kábszer hatása alatt, de lehetett!
Volt nála, meg benne, vagy mi!

Amúgy Emrihárd abban a pillanatban, amikor éppen megölt két embert, miután száznegyvennel száguldozott vadonatúj kabriójával, meg a cuccal, ami már nem is igen volt, és képtelen volt elkerülni az ütközést… mit elkerülni, nyilván nem is észlelte mi történt vele!
Szóval Emrihárdnak akkor és ott nem is lehetett volna ütközni!

Képtelenség, hogy az egész megtörténhetett, mivel abban az időben szegény Emrihárd egész egyszerűen nem is vezethette volna gyilkos gépjárművét, mivel a legelemibb szükségletnek sem volt a birtokában: nem volt jogsija! Na, nem, mintha korábban nem lett volna!

Volt bizony, csak elvették, bevonták tőle, mert nyilván olyan mértékű közlekedési vétséget követett el, amiért ezt a szankciót alkalmazzák…

Emrihárd tehát ölt.
Két ember életét oltotta ki, mivel vélhetően drog hatása alatt, a megengedett sebességet bőven meghaladva, a közlekedés legelemibb szabályait felrúgva, vezetői engedély bevonását követően vezetett…

Pár hónap elteltével “elkapták”, kicsit sétáltatták vezetőszáron, de aztán…
Hazament.
Hazamehetett…
Mert semmi olyan cselekedetet nem vitt véghez, ami a társadalmunkra veszélyes lehet és nála nyilván szó sem lehet bűnismétlésről… soha!

Nem tartóztatták le, nem kapott az izmos lábikóját elcsúfító jeladót, szóval semmiféle aljas megkülönböztetést – nincs, mi megzavarhatná az ügy végkifejletét, mert várták már egy bazi nagy terepjáróval a haverok, meg a csajok!
Emrihárd azóta is éli világát, szarik a Rogánra, meg a hozzá hasonlókra, iszik, kábszerezik, nyilván vezet és talán hamarosan elugrik egyet valami méregdrága nyaralóhelyre!

Mert ő Emrihárd! Tetszik érteni???

(…)
Dr. Czeglédy Csaba egyetlen hírben nem szerepelt még, mint Czécsaba!

A „szép kis megtorlás” óta állítólag még vallomására sem voltak kíváncsiak.

Hogy mi mindennel vádolják, azt naponta olvashatjuk a kormánypárti sajtó valamennyi termékéből. Ők mindent tudnak, de legalábbis mindent tudni vélnek, az ügyészség nem fukar velük, nem gondolják, hogy ez megzavarhatná az „ügy” kimenetelét!

Több, mint két hónapja rab.
Róla… valójában semmit nem tudhatunk…

(…)
Nem csodálkozhatunk, ha a jövő generációjának feltett butácska kérdésre senki nem szeretne holmi Dr. Czeglédy Csaba lenni!

A helyzet az, hogy egyre többen akarnak, és lesznek Emrihárdok!
Mert azzá akarják, hogy legyenek – egyre többen!
Ez a cél! Az övék lett Magyarország!

Emrihárdok gyúrnak és repesztenek mindenhol, akiknek a nevét személyiségi jogaik védik. Mert őket megilleti az ártatlanság vélelme! Jogaik vannak, mentegetőzhetnek, védőik nyilatkozhatnak, s ha jól figyelünk, lassan kiderül, hogy abban a bizonyos, tetves Citroenben nagyon felelőtlen emberek haltak meg!

Nagyon rossz helyen voltak és rosszkor, mint kb. még kilenc millió Nememrihárd!

Elpattant egy húr

Özv. K.-né, Manyi néni, nem volt egy partizán alkat, meg forradalmár sem soha. Ugyan nem vak komondoros, de azért magyaros idillben pörgetett le az urával olyan negyven évet, mígnem Abadonna le nem vette a szemüvegét neki, vagy a mája ment össze, ez is lehet, nem tudható bizonyosan, de mindenképpen elvitte az ördög. Ez ellen már nincs mit tenni. Kampec dolores, ahogyan az öreg paraszt mondja a bajszát pödörve.

Manyi néni addig sem túl érdekes élete a temetés után még lehangolóbb lett, és percre pontos. Úgy működött, mint egy kakukkos óra, reggel, dél, este, tavasz, nyár, tél. Az egyre gyorsuló időben apró megállókat jelentett Margit, a szomszéd özvegy, a valaha volt zenetanár, aki göcsörtös ujjaival már a cipőjét sem tudta megkötni, nemhogy zongorázni, a lelke finomsága ettől viszont még hatalmasabbra nőtt.

Manyi néni azért elviselte minden nap déli tizenkettő és délután három között, és csak azért, mert addigra minden elképzelhető munkát elvégeztek a lakásban, és mindkettőt az a veszély fenyegette, hogy a tompa délutánokban szeletenként őrülnek meg, és észre sem veszik, hogy rajtuk röhög az egész utca.

Így volt ez azon a napon is, amikor a zúgó hőségben egyszer csak megcsörrent a telefon, amitől porfelhő emelkedett ki belőle, mutatva a magány hatalmát. Azóta nem volt használatban, amióta az utolsó kondoleáló hamis hangja is el nem halt benne, tehát ide, s tova ezer éve talán, vagy még több. Megrezzentek az öregasszonyok a váratlanságtól.

– Mi a rosseb. – Cihelődött Manyi néni a jószághoz, felvette, kifújta belőle a halott legyeket és szúnyogokat, aztán kapcsolatot teremtett a falakon túli világgal. – Ki van ott? – Kérdezte, és Margit is érdeklődött, hogy hát ki is lehet az. – A Fidesz. – Mondta Manyi néni, és elkerekedett a szeme. – Hangosítsd ki, hangosítsd ki! – Kérlelte a széplelkű hajdani zenetanár, és Manyi néni megnyomta az a rohadt gombot. Ilyeneket hallottak:

„…Azért hívom, mert önnek is tudnia kell, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. Azt mondta róluk, hogy szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak. Ez felháborító! A Jobbik szégyellheti magát! Nem először fordítanak hátat az időseknek, nem először sértegetik őket. Vona Gábor kijelentése csak a legutóbbi példa. Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk! Köszönöm, hogy meghallgatott…”

Aztán csönd lett nagyon. Margit látta, hogy Manyi néni arca elfehérül, illetve fehérebb nem lehetett, inkább olyan opálos-viaszossá vált, a szemei pedig fennakadtak, hogy szinte ördögűzőt kellett hívni hozzá a ráereszkedő hártya miatt. Száját pedig hatalmasra tátotta, és Margit csodálkozott, hogy nem esik ki a protkója. De valami csoda folytán a helyén maradt, hogy olyan cifraságoknak engedjen utat, amilyeneket csak vajúdó cigányasszonyoktól lehet hallani.

– Telefon? Telefon, mi? Hogy szakannátok meg a telefonálásba’, rogyna rátok az ég, csapna belétek az istennyila, mocsadékok, szartúró bogarak! – Margit vetette a keresztet buzgón, és de… Manyi, hát…, sóhajokkal igyekezett megállítani az áradatot, és elkerülni egyben Isten haragját is, de nem volt menedék, Margit nénit tényleg megszállta a sátán, csak ő lehetett. – Az uram rokkantját elvenni? Leveleket irkálni? Nyugdíjat emmejé’ cseszd meg. A drága Tóth doktor is elment, elüldöztétek, itt döglök meg, nincs, aki gyógyszert írjon, de minek is, ki váltja azt ki, he? Stadion? Migráncs? Kenyérvégem van a spájzban, cseszd meg. A cipőm lerohad, éppen, hogy éhen nem döglök, ki szégyejje magát? Ki? – Karjait felemelte, mint valami másodosztályú próféta. – Szavazzon rátok a radai rosseb.

Amilyen hirtelen jött a vihar, azonmód tűnt el egyszerre. Manyi néni amazonból reszketeg öregasszonnyá vált újra. – Mit főzöl Margitom? Nekem van tegnapról egy kis paprikás krumplim. – Ezt mondta, Margit nézett rá bambán. – Tudod, hogy ezt nem hallotta senki? – Kérdezte az áradatra utalva, de Manyi néni már el is felejtette a lelke sötétjét. – Láttad tegnap a híradóban ezt a Németh Szilárdot? Milyen föss ember. – Ilyet delirált, Margit pedig csodálkozott, hányféle világ van a Földön. – Egy kis grenadírt csinálok. – Ezt motyogta Margit, és a rend végleg helyreállott. Csak a telefon sípolása hallatszott, mert Manyi néni elfelejtette visszatenni a kagylót.

Csakrabiznisz

Most, hogy a Pilisben szaros három milliárdért spirituális elvonuló központ épül, ami egy fedett sportlétesítményhez képest kutya lingamja (hamár), mindenki láthatja, hogy szintet léptünk. S mivelhogy pár százezer honfitársunknak anyagi jellegű táplálék nem akad, vagy csak ritkán, kormányunk nagyon helyesen szellemiekről gondoskodik. Marék rizsen, a vége felé pedig fényen is lehet élni, egészen addig, míg végül már csak egy nagy fehér alagút lesz a káprázatos világ, és ennek a végén a jó magaviseletűek belezuhanhatnak a megérdemelt Nirvanaba, ami azzal az előnnyel jár, hogy soha többé nem kell Orbán Viktor képét bámulni. Aki rosszalkodott, kágyilló lesz, vagy ganajtúró bogár. Narajana.

Viszont, hogy mi épül ott a panelproli pénzéből, arról semmit nem lehet sejteni sem. A hatalmas tudás elviselésére még alkalmatlan ustoros népünk, de lesz majd másképp is. Momentán annyi bizonyos, hogy az imbecillis Földön hét csakrapont lelhető fel, ebből a szívé (Anáhata „meg nem ütött”) éppen itt, a Dobogókőn, bár ez bizonytalan, lehet pár méterrel odébb is. Viszont hogy e tájon leledzik, az hétszentség. Bizonyság erre, hogy Atilla, a hunok nagy királya is ezt a környéket jelölte ki a birodalom központjául.

Mai táltosok szerint is szent tájék ez, ők éppen ezért információs táblákat helyeznek ide, útba igazítandó a szakrális helyek után kajtató mókusokat. A csakrák birizgálása egyébként beláthatatlan következményekkel jár, de ebbe nem gondolt bele Pártunk és Kormányunk. Koncentrációs gyakorlatokkal csakráról csakrára haladva elérhető végül a tisztánlátás, mások gondolataiban való olvasni tudás, magasabb rendű víziók, múlt-jelen-jövőbe látás és más okkult képességek (sziddhik) aszerint, hogy melyik csakra válik aktívvá, míg a delikvens végül eléri a teljes megvilágosulás állapotát.

Ha a „nagy szekér” (mahajána) tanaiban hisz Semjén Zsolt, akkor tudhatná, hogy bárki, még maga Kósa Lajos is megvilágosodhat, aminek viszont beláthatatlan folyományai lehetnek. Feledve kupakokat, mindent, tagadná meg vezérlő csillagát, és tán azt is kijelentené, mint maga Sziddhartha szépséges hercegnőkről, hogy nem kell neki, mert ez (ő) is nyakig tele van vizelettel és ürülékkel. A tisztánlátás ilyen kegyes állapotát elérve előtűnne vezénylő csillagunk bendője, benne a rosszul megrágott szotyola és tunkolt pörkütt, valamint tüntetők csokija is.

Már ez elég lenne arra, hogy OV reinkarnációjában kínai kuliként szülessen újjá. Veszélyes üzem ez a buddhizmus oder hinduizmus – gusztus szerint -, nem elég az üdvösséghez, hogy Erdő Pétert kitüntetjük, ő aztán feloldoz a ganajságunkból, és egyből Szent Péter színe elé járulhatunk fütyörészve. Mondom, nincs ez teljesen végig gondolva kormányzati szempontból, bár az is igaz, hogy halovány sejtésünk sincs arról, miféle spiritualitásról lesz itt szó, megépülhet akár a magyar Wewelsburg is, ami anno a náci világ közepe volt mágikus értelemben.

Ez a kastély, amelyet Himmler szaktárs csinosíttatott ki, az ősi pogány germán rítusokat idézte meg. A táltosok már nálunk is mozgolódnak, ugye, itt is árad a gyógyító energia a Föld kebeléből, csak úgy, mint ott. Azt a helyet a náci okkultisták tartották a világ közepének, ezt meg Atilla, valamint mai leszármazottjai. Annyi különbség van, hogy az SS-Reichsfürer magára vállalta a kastély felújításának minden anyagi terhét, hogy a halálfejes lovagrend szent erődjét felépíthesse, ezek a mieink az adófizetők farkával klopfolják a csalánt.

Mesélhetnék még Semjénnek, de Harrachnak is arról, hogy ez a móka alapjaiban más, mint a Tescoba vasárnap való vonulástól tiltás, ugyanis a templomba járás, vagy az Istenben való hit nem jelenti közvetlen módon a spiritualitást. A spirituális ember vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet, célt és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani, etc.

Mindezek nincsenek benne a első áldozásra kapott misekönyvben, következésképp, ha a NER csinovnyikja spiritualitásról mesél, akkor fingja sincs arról, miket mond, csak a pecsétet üti rá arra, hogy a haverek három milliárdban kalézolhassanak. Jó biznisz a csakrabiznisz, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a megvilágosodáshoz Sziddharthának elég volt egy fügefa, ami csak úgy pénz nélkül nő, aztán ő belátta azt is, hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli, e szenvedés oka az emberi önzés és vágyakozás, a megszabaduláshoz pedig a „nemes nyolcrétű ösvény” vezet: a helyes szemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés.

Ilyenekről nem tud még maga Balog tiszteletes sem, pláne a Bence, a Rétvári, és nem is akarnának ennek megfelelően éldegélni csöndesen, merengve. Hogyan is venné az ki magát? Mit akarnak a fiúk tehát a szakrális titkos projekttel? Lopni, természetszerűleg. Mi mást?

SZOMORÚ VASÁRNAP – Szent István, meg a boltzár sem segített…

Széles, tágas a tér… nem több és nem kevesebb a hely, miközben az introitusra várunk. Korábban a halk morajlásból, suttogásokból még következtetni lehetett, legalább az idő múlására – ma néma csend honol az elkövetkezendők előtt.

A helyemen ülök… Nagyanyám unszolására mindig a harmadik pad volt a „kedves zúg”, bármely városban, vagy községben jártam, már a belépés pillanatától a harmadik padot fürkésztem. Egykor… a mama szerint az első padok mindig „foglaltak” voltak. Abban az időben alig-alig volt elég a két sor, hogy a tanulóifjúság elférjen. Ma üres az első négy, öt, hat, hat, hét… padsor. Akad, ahol még a kilencedik is! Ócska humor, de belépéskor mind a mai napig megkérdem valakitől, vajon nem zavarok-e, ha a harmadik padba ülök – ugyanis, nem szeretném elülni más helyét! Csak legyintenek…

Szent Istvánt ünnepelni gyűltünk össze, az esztendő egyik legfontosabb ünnepét. Már el sem hangzik a szó: „parancsolt”…

Csak éppen fontos volna az együttlét, az összetartozás élménye, a sokadalom számára! De már itt sem tartozunk össze, már itt is inkább „kevesedelem” van! (A minap, egy vasárnap délelőtt komoran állított meg a kapuban az aktuális tisztelendő, s lehajtott fejjel tájékoztatott, hogy „a mai szentmise érdeklődés hiányában elmarad”!)

Megértem, bár meg nem érthettem!

A mostani vasárnap sem volt „más”, mint a többi.
Bár a vasárnapnak a legkevésbé sem volna dolga a „másság”, valahogy az ünnepre hangolt szív mégis telis-tele van várakozással.
Aztán menetrend szerint érkezik a csalódás.
Zárva vannak az üzletek, zárva minden hely, ahol állítólag elköltik idejüket, akiknek itt kellene lenni…

Lehet, éppen a lelki békéjüket keresik, elveszítették a térképeiket – vagy csak egyszerűen megszokták már a távolmaradást. A lényeg, hogy vasárnap délelőtt néptelenek a templomok, néptelenek a szentmisék! Ha négyet, hatot látogatunk, valamennyi néptelen lesz… És persze, akadnak kivételek, „felkapott helyek”, „sztár papok”, meg azok a féltve őrzött kincsek, ahol a csikorgó hidegben és a forró nyárban is rendre megérkezik, mind a negyven főkötős anyóka.

Ez van és ez lesz ott a haláluk napjáig – most éppen túl a hetvenen… Csak éppen az emberek hibádznak. Onnan is! A papák, a bácsik, nagyapók és édesapák, a taták, meg a szelíd „vén gazemberek”.

Évtizedek óta!

Az elmúlt hétvége is csendes volt.
Nem segített, sem Szent István, sem a kötelezően előírt, ünnepnapra vonatkozó, vasárnapi boltzár.
A templomokban elhangzott az imádság, mely a „paphiány okán” előírattatott, a főtisztelendő beszélt, úgy tett, mintha az első nyolc padban is ülnének, legalább néhányan.
Megemlékezett az államalapítóról. Mire a liturgia végére ért, még abból a kevésből is elszivárogtak néhányan… menni kell, jönnek a gyerekek, még főzni, sütni kell néhány dolgot!

Ja, és, majd elfelejtem, mindez “felénk”, Magyarországon történt.
Abban az országban, ahol éppen megvédjük a kultúránkat, múltunkat, hitünket, isteneinket a muszlimoktól, ahol megóvjuk és renováltatjuk a templomainkat, csinosítjuk a széles, tágas tér falait.
Vigyázzuk a határokat, elhessegetjük a terrorista migránsokat, s elűzzük a gonosz, az éppen Soros ellenséget. Ez volt augusztus huszadika…

Még jó, hogy a sokat mocskolt kommunisták által kreált tűzijáték „piszkosul jól” sikerült! Örült István! A szent…