rezeda – Oldal 184

Szelek szárnyán

David Hingst ausztrál csinovnyiknak cudar élete volt. Egy ablaktalan lukban tologatta az aktákat kilátástalanul, és ez még nem volt elég, a főnöke napjában többször – állítólag hatszor – besétált a levegőtlen helyiségbe, majd – tisztesség ne essék szólván – odafingott, ezután pedig elegánsan, s egyszersmind alávaló módon angolosan/ausztrálosan távozott. Hingst ezért kártérítést kért, a bíróság viszont nem adott neki. Így járt.

Hingst tiszteletbeli magyar voltaképp, vér a vérünkből, szív a szívünkből. Minálunk ugyanis egy egész nép, mit nép, nemzet orra alá finganak napra-nap de nagyon öblöset. Van, aki emiatt prüszköl, mások, érthetetlenül sokan pedig üdvözült mosollyal szívják a kénköves bűzt, mintegy feredőznek benne, akárha orgonaillat, és még csak észre sem veszik. Annyira szaglik az ország, hogy már az angolai elnöknek is büdös ez a mi Orbánunk. Magunk pediglen így jártunk.

Meg úgy is, ha belegondolunk, hogy nincs a népnek/nemzetnek olyan rétege, aki már ne kapott volna a képibe egy adaggal. Viszont már annyi ideje szagolja a boldogtalanságot, hogy – mivel a szaglóidegek hamar fáradnak – már észre sem veszi, beletörődött, hogy a világ ugyan büdös, de azért él még, és ez a lényeg. Helytelen hozzáállás. Bár azt is látjuk, hogy akad azért, aki így-úgy tiltakozna ugyan, de neki meg a fejére ülnek, az orrát a farpofák közé illesztik, és így kapja meg az adagját. Kiterítenek úgyis.

Hingsnek is, magunknak is elég frusztráló a tehetetlenség. A kiszolgáltatottság és a reménytelenség megeszi a lelket, sajátos torzulásokat okoz benne különféle kimenetelekkel. A letargia, bár kiábrándító, de mégis csak a szolidabb változat. Így is megdöglik az ember, de nem nagy hanggal, hanem ordítás nélkül, elszáradva, mint egy őszi levél. A gyászoló sokaság pedig biztosítja a már nem is annyira zokogó özvegyet, hogy jó ember volt a megboldogult, ők pedig szeretve tisztelték.

Az özvegynek ettől jobb nem lesz, viszont ő is siet halni, a Nap azonban szenvtelenül, továbbra is vidáman süt, a madarak pedig dalolnak. Még ennél is tragikusabb viszont, ha dacot vált ki a pofába szellentés, s mivel a csinovnyik felfelé néma, keres egy nálánál is kiszolgáltatottabbat, őt abajgtaja, s igyekszik a halálba kergetni. A piramis alján lévő pedig, aki már nem tudja kibe beletörölni a csizmáját, állatokat kínoz vagy hajléktalanokat gyújt föl. Ez az embertelenség természetrajza.

Így formálja világunkat a legfelső körökből eredő és egyre lejjebb kígyózó fingás, így válik pokollá egy ország, város, falu és tanya, az egész elcseszett Föld nevű bolygó. Csudálatos metafora ez, amely leírja totálisan elfuserált életünket, ahogyan eltartott kisujjú budoárokban mondanák, bántanak minket a szelek. De, hogy lássuk, minden nincs egészen veszve azért, romantikus versekben széllel, viharral személyesítik meg például a forradalmat is, tehát minden lehet. Fing, oder gyöngyvirágillat, a lehetőségek tárháza végtelen, legalábbis az elmélet szintjén.

Mert, mint látjuk, további merényletek készülnek, és még csak tagadni sem igyekeznek. Ugyanis, midőn – mint emlékezhetünk – egyetlenünk felköltözött a várba bele, s azóta is ott rohangál a bazi nagy erkélyén föl és alá, és a Gundel főz rá, nos, a példák közül, amelyek a proletár tudatáig hatoltak, a babgulyásé vált a legközismertebbé, hogy az milyen pimaszul olcsó. Mindezek után pedig azt véljük, hogy ezek ott fönt nem egyszerűen éhesek, hanem készülnek a csatára. Gyűjtik a muníciót babot zabálva.

Megszentségtelenítéseiteket

Íme, drágáim, a végső határig toldalékolt szó, a világűr pereme, amely az után kiált, hogy beható morfológiai vizsgálatokat végezzünk rajta. Viszont ez itt nem leíró magyar nyelvtan stúdium, hanem káromkodás. Átkozódás mondhatni, illedelmes külsőt adva a burjánzó indulatoknak, így előzve meg az elfojtások miatt óhatatlanul fenyegető gyomorfekélyt. És persze nem l’art pour l’art került ide, holmi bohókás játékok miatt, hanem, mert Polt legfőbb, leghatalmasabb és leglegleg ügyész kurválkodott a szentségekkel, hogy a végén ez lett belőle.

“Az igazságügy szentség, az igazságügy épületei pedig szentélyei az igazságszolgáltatásnak.” – Ezt mondta a leglegleg valami épületet avatva, és ez a kijelentés több okból is – éppen ő és éppen ezt, ugyanmá – arra predesztinálja az embert, ha hallja, olvassa, a testével éli át mintegy az igét, hogy elmélázzon a világ ostobaságán és a leglegleg aljasságán egyként. Mert tudjuk ugyan, hogy Neriában szezonja van a vallásos buzgalomnak meg révületnek, és minden fideszember seggéből is az áhitat szivárog, éppen ezért azonban csínján kellene bánni a szentségekkel, mert kiderülhet, fingjuk sincs a dolgok velejéről, vagy pedig, ami rosszabb, hazudják a transzcendenshez való vonzódásukat.

Így lehet. Most azon nagyvonalúan nem túllépve – mert evidenciákkal nem bíbelődünk -, viszont egy halvány mosollyal hegyeset pökve, s nyugtázva a képtelenséget mégis, hogy az igazságügy szentség, akkor rögzítsük azt is, hogy a leglegleg munkálkodása pedig a szentség megszentségtelenítése. Lásd Tiborcz vagy épp Czeglédy, meg az összes többi aljasság. Ha már belesétál a saját csapdájába Polt leglegleg, akkor sétáljon bele teljesen, s álljon előttünk mint hitszegő. Holott csak szaralak, amit most azzal festett színesebbre, hogy igyekezett szakralizálni a szakmáját, holott az csak – az ő előadásában – hatalomtechnikai segédeszköz, más néven a diktatúra redves mankója.

Ne nézzük már egymást hülyének, a krumplileves legyen krumplileves, a jog jog, az igazság meg igazság, s nem holmi spirituális katyvasz. Ha én keresztény egyház lennék, akkor halkan arra inteném Polt leglegleget, hogy a szentségekkel ne szarakodjon, mert a kánon szerint hét van azokból csupán, mint az ismeretes, éspedig a keresztség, bérmálás, oltáriszentség, bűnbocsánat, betegek kenete, egyházi rend és a házasság. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a kereszténynek hazudott ország zöme még ezt sem tudja, mért lenne akkor kivétel Polt leglegleg. De, ha egyház lennék, valagba rúgnám ezért, mert látnám, hogy olyan szinten állnak itt a szentségek, mint amikor Svejk celebrált tábori misét.

Azon röhögött az ember, igaz, Polton is. “… Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik – mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig… az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet…” – így vélekedett Otto Katz, a részeges tábori lelkész, amiből kitetszik, szentély abból lesz, amiből csak akarjuk, például bíróságból, ügyészségből, de az olyan is. Látjuk, hogyan profánítja el Polt leglegleg aljas indokból a szentségeket és szentélyeket, csak nem tud róla. Viszont ez nem mentség a szent inkvizíció előtt, kicsire ezek azonban nem adnak.

Még Kásler miniszternél lehet némi komolyságot fellelni a vallásos buzgalomban, ő egyenest egy XIX. századi tabernákulumot tart a nappalijában, így költözteti Istent albérletbe magához, és egész jól elvannak. Orbánnak viszont a futball a szentség, a stadion a szentély, Áder a pecázás, horgásztó kombóval dolgozik, míg Németh Szilárd istene a velőspacal, és a bogrács az ő tábori oltára a’la Svejk. Ezzel a kis színes összeállítással mutattam meg kereszténydemokráciánk hitbéli fundamentumát, azzal a toldással, hogy mindeme aprószentségek mellett az egészet a mi urunk a pénz dogmája tarja egyben. Ha egy Istent kell megneveznünk, akkor az se nem Jézus, se nem Allah, Buddha meg pláne nem, hanem a Mammon.

S miután ekképp megláttuk és rögzítettük kies hazánk elkurvulását, trónusára emeltük a legfőbb mindenhatót, ezért köszönettel tartozunk Ady Bandinak: “..Ha elfutnak a gyér aranyak, Fölséges, nagy, úri Magunkból, Istenem, be kevés marad…”, lazuljunk el levezetésképp ezzel a megszentségtelenítéseiteket szóval, ami eszembe jutott a trutymóról. Csodáljuk meg rajta morfológiailag az igekötő tapadását, a szótő szentségét, a képzők bokrait, az árválkodó jelet és a szótestet lezáró pöckös ragot. Jut eszembe drágáim, és tényleg csak a móka kedvéért, boldogult úrfikoromban, amikor nem volt elég a tanáromnak a “Mai magyar nyelv” (Bencédy, Fábián, Rácz, Velcsovné) tankönyv sem, és saját kútfőből egy ötven oldalas tanulmányt is kaptunk, mintegy cáfolva annak egy állítását.

Ha van még halvány emlékünk, akkor az iskolában azzal szórakoztattak minket, hogy például a “házam” szóban az “m” a birtokos személyrag. Rémlik, ugye. Nos, a saját bejáratú tanulmány azzal érvelt, hogy a magyar nyelvben a toldalékok sorrendje képző, jel, rag – kivétel nincs -, s ha megvizsgáljuk, a “házam”- hoz még odatehetjük a tárgyragot “házamat”, ugye, s mivel a rag mindig lezárja a szó hangtestét, ezért a tárgyrag előtti “m” nem lehet birtokos személyrag, csakis birtokos személyjel. Erről született ötven oldalas tanulmány, és ez engemet annak idején módfelett idegesített. Most viszont már, hogy izmaim lazulnak és a fülem is lekonyul, fölfedezem benne azt a rendet, amit Sheldon a vonatokban. És ez megnyugtató a lenyugvó nap fényinél. Ez a sok minden is eszembe jutott Polt hülye-aljasságáról, vigaggyunk hát együtt.

Kartempó a trágyalében

Ez ilyen napilapos lenyomat az emberben, hogyha egy ügyet elkezdett kísérni a maszatos útján, akkor annak temetéséig is a nyomában van, akkor is, ha lényegében szüksége sem volna rá, és a közönség sem igényli, megvolna nélküle vidáman. Ilyen ez a szombathelyi közgyűlés is a baloldali forradalommal, amelyben tegnap megint volt egy felvonás. Egy kis csatácska, viszont én ezzel a nagyérdeműt már egyáltalán nem untatnám, maradjunk annyiban, alakul, alakulgat – mert nem úgy megy az, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, szeleburdin nem nyakazunk le senkit sem -, viszont azzal a hozammal, hogy elmélázik az ember, s hirtelen a dolgok mélyire lát, mert felfedezi a rendszert a kuplerájban, avagy a lét sötét oldalát, a fekete lukat a világ közepén.

Azért mégis ez a közgyűlés volt az épp aktuálisan, amelyik melankóliával vegyes undorba lökött, akárha Roquentin urat a lila nadrágtartó. Ugyanis annyiszor hangzott el a bevándorláspárti jelző azzal a képviselővel szemben, akinek elsődleges, ha csak nem egyetlen célja, hogy felújítsák a járdát a körzetében, és akkor sétálhatnának rajta szikár, napos vasárnap délelőttökön a polgárok, hogy álmos Bouville váljék illiberáliából, ami mérföldekkel jobb volna mégis minden hányinger és ájulás ellenére, mint, ami van. A csukaszürke bakancs, mert azért a szabadság halszagát hozná a kikötőből, és nem fokhagymás kolbász áporodottságát, hogy Ady életre keljen, rázva a fokost, malomalját, gémeskutat. Hogy milyen reménytelen tud lenni a térkövezett sivatag, húsvéti vásárral a közepén.

Így ringat minket a NER és az ő huszárai. És látszik kedveseim, látszik a térben, ahogyan a képviselő polgártársak és mind az összes csinovnyikok elemelkednek az anyaföldtől, lebegnek ottan öt centivel fölötte, egy Nicanor atya az összes. Amikor a legfőbb polgártárs, a mester kijelenti, hogy mégis csak ők a polgárok krémje, szellemileg és erkölcsileg feljebbvalók. Mert a népek, akik eszerint meg aljatömeg, kiválasztották őket és csakis őket a magas hivatalra gondolkodni helyettük, az aprócska trágyadomb csúcsaira, és akkor a néző, aki Kázmér volnék, lefordul a székről. Szájából kihullik a csikk, kávé folyik szét ajkain, ahogy hallja, hogy hát dadog az übermensch, összegabalyodik a nyelve, mindenféle képtelen ragokat illesztget a szavai végire, hogyhát magyarul se tud ez.

Egyáltalán alig van gondolata, hogy kijöhessen a száján, és mind az összes így a semmi ágán ücsörög, ilyen pöfeteg gomba mind, hogy már szinte durran. A járda felújításra, a szemét elszállításra kerül, a közművelődést pedig nyújtják a polgároknak, és addig boldog az ország, míg a köpcös vezeti, utána hullaszag. Röpköd az erkölcsi nagyság meg a tisztelet a teremben, a fontosságba ájulás, szűk szemek, tátott szájak, kultúra nélküli civilizáció, Spengler ott röhög a sarokban, hogy ő megmondta, hát persze. És a székről lefordult látogató kapaszkodna vissza, ám minden elfogadásra kerül, így a trágyahalomból kifolyik a lé, dagad-árad, és az ember fuldoklik a szék lábánál, haldoklik szinte az élettől, ami van, és erős karcsapásokkal tempózni kezd, hogy az iszkolás messze vigye.

Tempózik az ember az áradatban, hogy legyen már vége, s imhol a kert, esik benne, cseperészik, és akkor Miska bácsi összeszedve minden összes gondolatát, a teljes repertoárt, nekiszegezi a fuldoklónak, hogy esik, és bávatagon vigyorog. Esik cseszmeg, mondja a fuldokló neki, és küldené részt venni a közművelődésben, felújításra kerülni a járdát, és rájön, mit rájön, rádöbben egyenest, hogy a lebegő rémalakok a Miskáknak okosak, és a Miskák nekik nőnek nagyra, együtt vetik a szavazatot és aratják is aztán. Bálákba rakják a sok szavazatot, csűrdöngölnek körötte, új okosak emelkednek el az anyaföldtől, egyik a másikának szülőanyja, egymásból születnek, fordul ki egyik a másikából, burjánzanak, akárha rák, hogy sosem lesz vége. És a levegő után kapkodó hallja, hogy fölötte csattog, ver a szíve, és azt hiszi, hogy el van veszve. Borzalom és répa a hányásban.

Ezt hozta a búvár tegnap, a forradalom harmadik napján Szombathelyen. Szél volt, valamint szitáló eső, incselkedett a tavasz a téllel.

Folytatják, gondolom

Emberek! Emberek! (És ezt tessenek nyílt, á-ba hajló első e-vel, a másik kettőt pedig már majdnem é-vé zárulva elképzelni. Megvan? Köszönöm.) Micsoda egy nap lesz április ötödikén, mekkora egy történés, hogy beleremegnek a bércek és a rengeteg erdők zengik dicséretét.

Szóval ötödikén a Fidesz a Bálnában bemutatja az európai parlamenti választásra készülő programját, és felszólamlik ott maga Orbán Viktor, valamint tölteléknek a Szijjártó-Trócsányi-Szájer trió, és ezek így együtt megéneklik a párt céljait, meg a kihívásokat. Mennyit lehet majd ott tapsolni, nevetni, göcögni, és a végén nótázni is talán, mert a szoftver már lefagyásra kész, meg az ukránok is ott toporognak a határon.

Mit mondhatnak vajon a bávatag népeknek ezek négyen, egy izgalomban fetrengek már csak. Hogyan celebrálódik a szeánsz, megtestesül az ige, vagy elhangzik a Magasztos szózata, fülbe súgják a törvényt akárha Allah, megvilágosodnak a gyaloghuszárok, vagy sámándobbal püfölik a fejükbe, annyi módja van a győzelemnek permanensen.

Ám az a kérdés, miért kell négy ember annak elmondásához, hogy “folytatjuk”, mert több nem szokott lenni, és erre szokták a népek nagy sóhajokkal elkiáltani azt mind, hogy hurrá. Csak ezt mondja mind az összes. Ez a misztikus folytatás pedig nem takar egyebet, mint a szabad rablás logisztikáját, rekatolizációt és misszionárius tevékenységet, ezzel együtt pedig az ország erkölcsi és intellektuális lezüllesztését a saját, föld alatti nívójukra.

Ebben az összegzésben ragadható meg a Fidesz-kormányzás eszenciája, ezt folytatják, ha folytatják, csak mindezt most uniós zacskóba kell csomagolni, és a tapírok fülébe dalolni. És ezt is látom csuklyás szemeimmel, hogy kereszténység, nemzetállam, migráció, Brüsszel, birodalom, megvédjük, nem hagyjuk. Ez így elég soványka, egészen sajnálatos módon azonban mégis éppen elég, ha hangosan ordítják.

Viszont ez emberben ilyen kétségek gyúlnak, hogy mit keres a bűnös Európában egy olyan galeri, amelyik ennyire rosszul érzi magát benne. Jó, tudjuk, ez a csöcs, amit szívnak, de, hogy a böszme Európa miért tűri immár évtizede egy olyan csürhe játékait, amelynek már a léte is eleven tagadása minden értéknek, amelyre az Unió épül, hogy ezek szóval, tettel és hallgatással csak bomlasztják, fellazítják meg rombolják, és mégis ott lehetnek, ez a világ – s benne az annak halálát végül is elhozó – politika nagy és kiismerhetetlen rejtélye.

És most, hogy elmeséltem az életemet, összegezzük, hogy április ötödikén a Fidesz az európai uniós választások kapcsán, mint program, azt fogja meghirdetni, hogy harcol az Európai Unió ellen, hangozzék ez bármilyen ellentmondásosan is. Ezt folytatják.

Bizonyára érdekes dolgok következnek majd. Erre utal, hogy Orbán Viktor Mihály jó előre kijelentette, a választások után nagy kegyesen felülvizsgálja a Néppárthoz való viszonyát, ami azt jelenti, a lehető legkisebb veszteséggel óhajt kikeveredni a slamasztikából, amiben tulajdonképpen van. A győzteshez óhajt dörgölőzni a lelkem, amikor már minden eldőlt. Ha a Néppártban remél több koncot, oda, ha a fasisztáknál, akkor oda, csak ez utóbbi esetben még ideológiát is gyárt hozzá, hogy a Néppárt már az ő – nem meglévő – értékei ellen való.

Pofára akkor eshet, ha a Néppárt újra a legnagyobb frakció lesz, viszont egyben azt is mondják a mi felcsúti Ramszeszünknek, hogy pá, kis aranyom, pá. Akkor mehet malmozni a barnainges cimboráihoz, vagy Moszkvába. Ez lenne a rosszabb, de sajátságos módon tán mégis jobb kimenetel.

A legeslegjobb azonban az lenne, ha a magyar birka rájönne, erre az alakra nem szabad voksot adni. És még csak nem is elvi megfontolások miatt, hanem, mert légüres térben van. A felfüggesztés miatt bármit is ígér – hogy mit folytat – azt nem tudja képviselni jogi akadályoztatás miatt, mert szavazata és szava nincs. Momentán, bármekkora is a pofája, az európai politikában zérusnak tekinthető, ilyen handabandázó zenebohócnak. – Ezt folytatja.

Mindezek miatt, és persze az életösztön, a józan belátás, erkölcsi érzék, a gyerek iránti felelősség, a békés öregség és a pénztárca iránti megfontolás okán is hallgass a szívedre, és ne szavazz a Fidesz-re. Mondom, s közben belelóg az ujjam a bilibe.

Kiűzetés a televízióból

Drágáim, örömmel tudatom kedves mindnyájunkkal – ahogyan már volt módomban, de most újra áttörte közlési kényszerem falát -, hogy a Fidesz Szombathelyen ugyanolyan, mint bárhol másutt a világban. Ettől Fidesz, és tagjai, a pártkatonák is olyanok, amilyenek – a magam részéről most elhagyom az illetlen szavakat -, összefoglaló jelzőként a névből képzett melléknév, úgymint fideszes (kádéenpés) épp elég az ábrázolásra azzal az előnnyel, hogy minden megalázott a neki megfelelő arcot illesztheti ábrándozásai közben a megfelelő helyre, miközben a mesét hallgatja.

Szóval, ahogyan emlékezhetünk, Szombathelyen az ellenzék átvette a hatalmat, amiről szóltam már kétszer is (Nyomorultak, A szombathelyi forradalom állaga), ami a nem fideszesnek örömteli fordulat, viszont nem egyszerű folyamat. A mi polgármesterünk nyakaskodik, és, mivel a törvény szerint városunknak ő egy személyben Orbánja, Kövérje és Áderja is, így, a megtárgyalt, elfogadott határozatokat azonmód dobja vissza új vitára és szavazásra azzal az indokkal, hogy azok nem egyeznek meg a város érdekeivel. Ebből is kitetszik, hogy csakis a Fidesz érdekei esnek egybe a városéval, ezért nincs még például költségvetése sem a nyugat lerongyolódott királynőjének.

Ma viszont csak médiázok, mert, amit az országos lapok nagy hirtelen és a győzelembe teljesen belemámorulva szerteharsogtak a világban, hogy kirúgták a helyi tévé igazgatóját, az is másképpen volt. A polgármesteri időhúzás miatt csak másodjára, és nem kirúgták, csak leváltották, visszasorolták, viszont ez már tény. És ezzel a lendülettel szűnt meg az Orbán-féle Kossuth Rádió-béli heti szeánszok szombathelyi kishúga, a Péntektől péntekig című polgármesteri alányalás, amikor a stáb a város vezetőjének irodájába települt, ő pedig beszámolt hatalmas munkájáról. Pedig a televízió nem is brigádnapló, legalábbis nálam nem.

Ez a nézőnek nagy öröm, mert példádul én is, a távkapcsolón zongorázva időnként odatévedtem a helyi csatornára, ahol többnyire a polgármester dadogott, Hende Csaba beszélgetett riporterként (mert ő a kupakokon kívül ehhez is ért) mindenféle elvbarátaival, ezen kívül csuhások szoktak mutatkozni a képernyőn. Ezen senki ne ütközzön meg, én csak miniszterügynök elvtárs ifjúkori szóhasználatát vettem át (Térdre csuhások!), ha valaki érzékenységét zavarja, nála lehet reklamálni. Szívem szerint mondhattam volna tiszteletest vagy plébános urat is, de mindez másodlagos, mert most polgármester úr elveszített műsoráról beszélgetünk.

Emiatt pedig prüszkölés van, a fideszesek hörögnek, mert kiűzték őket a paradicsomból, ahová jogtalanul telepedtek. S mivel fideszesek, sajtóközleményben tudatták nyomorukat a nagyvilággal, de jobban jártak volna, ha ezt nem teszik. Azt mutatták meg, hogy pitiánerek, tudatlanok és egyszerűek, persze ettől fideszesek, s ha úgy vélik, ez a szöveg, amit sikerült közös erővel előállítani, az igazukat vagy netán, ami óhajaik netovábbja, erkölcsi fölényüket példázza, ki kell ábrándítsam őket: ez csak öngól, szánalmas vagdalkozás, de mást úgysem várhattunk. De nem csigázom tovább a jóra éhezőket, olvassuk el közösen a műalkotást:

“…A Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciója megdöbbenéssel értesült arról, hogy a Szombathelyi TV Péntektől péntekig című adása megszűnt. A több mint nyolc éve meglévő műsort, amelyben Szombathely polgármestere minden héten beszámolt tevékenységéről a város polgárainak, a szocialisták által kinevezett új tévéigazgató, Halmágyi Miklós mindenféle indoklás nélkül megszüntette. Ez a döbbenetes cenzúra is jól illeszkedik a legsötétebb kommunista időket visszaidéző politikai tisztogatások sorába, amelybe a bevándorláspárti szocialista politikusok kezdtek a Jobbik és Molnár Miklós támogatásával – miután megszerezték a közgyűlési többséget. Ez lenne a szólásszabadság érvényre juttatása, tisztelt Nemény András? Egyúttal követeljük: egy elvtelen együttműködés következtében tizenegy politikus bizalmát élvező Halmágyi Miklós szocialista tévéigazgató nyilvánosan magyarázza meg, milyen szakmai indokok alapján tagadja meg a több mint tizenkétezer szavazattal megválasztott polgármestertől, hogy tájékoztassa az itt élőket a szombathelyi történésekről!

Fidesz-KDNP szombathelyi közgyűlési frakciója…”

Gondolkodjunk el ezen. Egy televízió – nem fideszes olvasatban – nem pártfaliújság. Nem arra szolgál, hogy a polgármester szobrát farigcsálják, hogy hetente elmesélje, ezt tettem értetek, ezt adta nektek a Párt. A polgármester munkáját látják a városlakók, például akkor, ha sétálgatva nem törik ki a nyakukat a gödrökben, működnek az óvodák meg járnak a buszok, illetve más cukiságok. A városlakó nem dedós, hogy hetente kellene a fejébe verni a jótéteményeket. Neriában lehet, hogy ez a divat, a világ boldogabbik szegleteiben nem igazán. Ott hagyják élni a polgárt, és nem sikálják az agyát VIM-mel, ami ma már CIF.

És továbbá, nem ártana tisztában lenni alapvető fogalmakkal. A cenzúra a tartalmak ellenőrzése, szűrése és kozmetikázása, nem pediglen a műsor megszüntetése. Ezt csak miheztartás végett, másrészt viszont elmondom én a választ arra, hogy polgármesterünk mért nem folyhat a csapból. A fenti indokok miatt, hogy a televízió se nem brigádnapló, se nem mosoda, bár a jelek szerint a helyi fideszesek annak szánnák. Ez abból is kitetszik, hogy most is ott tartanak, az ellenzéket, aki valami különös módon már diktál nekik, bevándorláspártizzák, mert erre futja a horizontjukból. Mondhatnám azt is, hogy a televízió nem a szellemi környezetszennyezés terepe. Így talán érthetőbb.

Ezen kívül mértéket is kellene ismerni. Tizenöt évvel ezelőtt az akkori szocialista polgármester havonta egyszer, a közgyűlések után kapott fél órát, s akkor sem azért, hogy beszámoljon arról, mennyit szorgoskodik a városért, hanem, hogy értelmezze és értékelje a közgyűlési döntéseket, amelyeket akkor sem szórt vissza újratárgyalásra, ha nem tetszettek neki. Ezt a havi fél órát onnan tudom, hogy én szoktam kérdezgetni, sőt, ő bejött a stúdióba, s nem kellett az irodájába vinni azt. És még aztán a polgármester után mind az összes frakció is elmondhatta a véleményét, és ezt is hasonló okból tudom, mint az előzőt.

Ennyit szólásszabadságról és cenzúráról, és mindezt is csak azért meséltem el, hogy lássuk, a fideszesek hogyan képzelik a világot. Nincs igazság és nincs élet az övékén kívül, s ha mégis azt tapasztalják, hogy van, akkor világvégét visítanak. Olyanok, mint némely kedves kommentelőm, aki bájosan le aljas-mocskosoz, és elvárja, hogy én elismerjem a szellemi nagyságát és mosolyogjak neki mindezek után. Aztán, ha én mégis visszaszólok neki, hogy ő meg ganyé, akkor fölhúzza a mimóza orrát, megsértődik és a nyelvezeten háborog. Pedig fiúk, tudhatnátok, hogy az élet nem habostorta, meg, hogy csapásokat adunk és kapunk.

És ezt nem más mondta, ugye, mint a fideszfiúk eszmei előképe, bizonyos Virág elvtárs.

Ország a káosz szélén

Hányingertől ölelt boldogsággal tapasztalhattuk meg tegnap, hogy a kis tökös utcai harcosunk (úgymint OVM) hazatért, és újólag szólott az övéihez az éteren át: “Meg kell mutatni a brüsszelieknek, hogy Magyarországon az történik, amit a magyar emberek akarnak, és nem Brüsszelben fogják mindenfajta, éppen balra húzó és tolódó pártok meg Soros György-féle “ilyen civil szervezetek” irodáiban eldönteni, mi történik Magyarországon és Európában.”

Ezt hozta nekik az iszapból megint. Ha mókás kedvemben volnék, akkor egy jó pszichiáter gondosságával, egyben az AE Bizottság tánczenekar kis színesével állítanám fel a lehangoló diagnózist, miszerint ennek “dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. Ámde se nem tánczenekar nem vagyok, tudós doktor meg pláne nem, így a szomszéd Józsi köznapi bizonyosságával állapítom meg csupán egészen egyszerűen, ámde plasztikusan, hogy hülye ez.

A helyzet viszont ennél sokkal tragikusabb, mert ez nem szimpla degeneráltság, hanem gonoszság a köbön, cipollai játék a hívők egybites lelkével, valamint a néppárti vizsgáló bizottság ítéletével is. Olybá tűnik ugyanis, ez az eszement tényleg ráhajtott arra, hogy kihajítsák őt és a tetves pártját a csoportosulásból, s akkor mondhatja majd, hogy őt itt nem látják szívesen egyáltalán, és az országot, s benne veled, nyájas olvasó, és mind a sok emberekkel kivonja az Unió fennhatósága alól, mert az zavarja őt a kisded játékaiban.

Van az őrültségbe ojtott diktátori egyedfejlődésnek egy szakasza, amikor már a külvilág, párt, ország, emberek egyáltalán nem számítanak, csupán a félrecsúszott eszmék és az egyéni ambíció, amely küldetésessé válik. Hitler ezer éves birodalmat akart építeni az ő árjáinak, ez a mi zsebcézárunk keresztény vesztőhellyé formálná az országot, ha akarják azt a benne lakók, ha nem. Ez az agymacskája, amivel megdögöleszti az országot minden akadályok ellenére, felettébb kitartóan és biztosan.

Az elfuserált piktor is eljutott oda, hogyha az ő népe nem érti a nagyságát meg a céljait, akkor méltatlan az életre, és fölégette az egész országot. Ehhez neki tizenkét évre volt szüksége, a mi pokolra szállásunkból is eltelt már kilenc, és a magam részéről döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyelem, itt is lesz-e apokalipszis, és olybá tűnik, hogy igen. Voltaképp a huszonnegyedik órában vagyunk a teljes összeomlás előtt, mert az uniós választások után itt kő kövön nem marad.

Függetlenül az eredménytől. Nem kell nagy jóstehetség ennek megállapításához, elég csak a tegnapi lázár egy másik sziporkájára figyelmezni, miszerint: “Mi nem vagyunk hajlandóak azt csinálni, amit Brüsszel diktál, ha az a magyaroknak nem jó”. S hogy mi a jó a mimagyaroknak, azt tudvalévőleg ő dönti el egymaga, kreálva hozzá leveles konzultációt és diadalittas győzelmi jelentéseket a gazdaságról, oktatásról vagy az élet bármely területéről, és ennek a fele sem tréfa.

“Nekünk itt két lábbal kell állnunk a földön, a nemzeti érdekekből kell kiindulni. A brüsszeli bürokraták nem mondhatják meg nekünk, hogy mit csináljunk, mi mondjuk meg nekik, hogy mit kell tenniük.” – Mondta még az eszement Goebbelsre hajazva, s kiegészítve mindezt azzal, arról is tudósította a híveket, az uniós választások után felülvizsgálja a Néppárttal való kapcsolatát. Így arra is rá kell jönnünk, mindegy mi lesz, milyen eredmény születik, abból ő győztesnek hozza ki magát, ha az ország belegebed, akkor is.

A tegnapi kappanhangú ordításból az is kiderült, a nagy, európai vezetőről szőtt omló álmait úgy-ahogy eltemette, cserébe viszont a hazai szemétdombjához még jobban ragaszkodik majd, ha az ország emiatt el is veszik. Ezt nem győzöm elégszer mondani, midőn már most is útban vagyunk az orosz medve gyilkos barlangjába, vagy pediglen akármilyen türk sivatagba. S mivelhogy azt is jól tudjuk, választáson a manus nem leváltható, mindenki készítse a traktort vagy a fűnyírót, eltorlaszolni a hidakat.

Igen, ha úgy tetszik, polgári engedetlenségről meg országos sztrájkról beszélek, mert a két órás figyelmeztetések vagy az elszigetelt akciók teljességgel haszontalanok. Ezt az összes proletár meggondolásába ajánlom azzal a biztos tudattal, hogy semmi nem lesz belőle, de mégis elringatva a lelkiismeretemet, hogy én szóltam, vagy indián módra, hogy uff, én beszéltem. És végezetül, ha van még olyan a fideszesek közt, akiben mindezek után a lelkiismeret néhány kis cafatja esetleg fellelhető, gondolkodjanak el ezen, és tegyenek ők is belátásuk szerint.

Azért is, mert azt sem árt – fideszesek – tudni, hogy amerre a vezér masírozik, ott az út végén a totális gazdasági összeomlás várakozik, és akkor mindegy lesz, most épp mennyi jutott a koncból, éhen fog dögleni mindenki. Legfőképp a fideszesek, mert megfekszi a kaviárhoz szokott gyomrukat a puliszka. Ezt csak miheztartás végett, meg, hogy ne legyen olyan nagy a sivalkodás, ha az újólag brüsszelező vezér miatt a pénzcsap elzáródik, odalesznek a vetések és foszladozik a Gucci. Énnekem már tök mindegy, de van, akinek esetleg nem.

Ha

Ha én fideszes lennék, akkor épp bamba-tanácstalanul néznék ki fejem bugyraiból, hogy most mi van? Hogy istenem-mindenem itt hagyott magamra, mert felfüggesztette magát, míg én szívem szerint mást akartam volna. Maradni, menekülni akár, viszont engem meg nem kérdezett, rám kíváncsi nem volt egyáltalán, hogy tehát úgy ment el, hogy itt hagyott magamra. Egyoldalú ez a szerelem nagyon, állapítanám meg, ha fideszes lennék – de hála Isten nem vagyok -, és pityeregnék, zsepit kérnék szipogva. És sóhajtoznék, mi lesz velünk nagymama. Viszont.

Mert ha én fideszes lennék, akkor úgy lennék vele, hogyan is érhetnék fel én ahhoz, hogy egyáltalán valamibe bele is szóljak. Nem vagyok én ahhoz szokva, hogy gondolkodjak a világ folyásán. Ha nekem azt mondják, Soros, akkor én százszor visszhangzom, mint a bércek: Soros, mindent visszhangozok én, mondják sárga, mondom én, másnap piros, látom én. Elgondolkoznék azért csöppet, ha fideszes lennék azon, hogy van olyan, miszerint párt-alapszabály, vagy hogy nevezik, meg pártdemokrácia, és én ezen nevetnék akkor is, ha cserepes a szám, úgy kacagnék.

Ha én fideszes lennék, kicsit elmerengenék azon, mivégre vagyok én a világon, és nem találnám a választ se itt, se Fokföldön se Ázsiában. Mert eszembe jutna, mi lett velem megbeszélve egyáltalán működésem során? Kérdezték, hogy akarok-e alaptörvény asztalát, stadiont, kisvasutat, hogy van-e igényem NER-re, holdingra, akármire, aminek értelmét nem látom, de szükségem erre nincs is. Nekem becsületem a hűség, eszem a hit, szemem az ellenző, szabadságom a szolgaság, a háború a béke, tudatlanságom pedig az erő. Én egyforma vagyok, ha fideszes vagyok, jó katona s egyben kisfiú.

Elgondolkoznék persze, ha fideszes lennék, mit keresek én itt, mit ad nekem a Párt, és rájönnék, mindent, feb-tagságot, igazgatósági tagságot, aprót és alamizsnát, magát az életet. Mert azt is tudnám, ha egyáltalán gondolkodni mernék, mit veszíthetnék, és rájönnék, mindent, végem lenne, ha kitagadna a Párt. Mert valljuk meg, érteni én semmihez sem értek, dolgozni azt nem tudok, hasznom semmi sincs, de ki vetne meg azért, ha enni adok a gyerekeimnek, mert családapa vagyok, szerető férj, gondoskodó fiú, drága nagybácsi, pláne keresztapa, sőt, szüleim támasza, nagyatyáink botja. Az vagyok én a családnak, mint kedves vezetőnk az országnak.

Gyámolítója, gondoskodó atyja, akitől nem kérdezünk, akit tisztelünk, félve szeretünk és reszketve imádunk. Igen – gondolnám én, ha fideszes lennék -, ez a a rend kicsiben és nagyban, hogy mindig van, aki ott ül az atyának jobbján, onnan ítél élőket és holtakat, és országának nem lesz vége sohasem. Idáig jutnék az elmélkedésben – ha fideszes lennék -, és ekkor jönnék rá, nem is érdekelhet, hogy önkényesen felfüggesztette magát, s így engem is, mert ő én vagyok, ő pedig a bölcsesség, szépség és az erő, az ómega és az alfa, a fix pont, ami segítségével kifordítjuk sarkaiból a világot. Holnapra.

Így nyugodnék meg kétségeimben – ha fideszes lennék -, elűzném a bizonytalanságomat mind, hinném a képtelent, és belenyugodnék, hogy felfüggesztődtünk, és ott laffogunk a szemétdomb fölött, amiért csakis a kedves vezető a hibás. Ilyen utóbbit én nem gondolnék, ha fideszes lennék, mert tudnám, a világ, a sorosok, a brüsszelek, a civilek és a részeges bölcsészek, a médiaterror és minden a mimagyarokon kívül csak azért él, azért van, hogy minket elemésszen. Hánynak a vészek, és mindeme káoszból egy út vezet a fényre, ha gondolkodás nélkül követjük Őt. Engedtessék meg, hogy ki se mondjam a nevét, nem merem ugyanis. (RBNVKTR)

Ilyen poklok lennének a fejemben, ha fideszes lennék, és rohadt szar lenne nekem, csak nem tudnám. Mert magunk közt szólván és egyáltalán, ilyen gondolatok sem jutnának eszembe, mert sötét lennék, mint a csillagtalan éjszaka. Eszembe nem ötlene a kételkedés szikrája sem, csak bégetnék, menetelnék és tapsolnék Érdekelne engem, hogy felfüggesztés, kizárás vagy maradás? Foglalkoztatna mások gondja, hogy szegénység, hajléktalanság, halál? Ugyan már királylány, a rendőrség és katonaság megoldja, ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot, és mindenki bekaphatja. Mondanám én, ha fideszes lennék, de hát nem vagyok az. Így és ezért adok hálát a nagy Manitunak, megáldva és leköpve mindenütt.

Kampec dolores LXXXVII. – A nagy győzelmi járvány

A fröccsök ura lóhalálában hozta a felest Bélának az udvarra, mert nagyon rossz bőrben lévőnek mutatkozott. Olyan tavaszi fáradtság ülte meg a szemét, hogy nem látszott az alja, ilyen iszapok és bugyborékolások voltak benne, a színe is odalett, csillogása pedig elveszett teljesen. Mindez az illetlenség azért történt meg vele, mert látta, sőt, hallotta, hogy amint a macska elharapta a rigó torkát, mint egy jól képzett hóhér, a madár a törött nyakával és lefittyedő fejével sem állhatta meg, hogy oda ne szúrjon gyilkosának nagy pimaszan és fennhéjazón: győsztem. Ezt mondta, ilyen pöszén, mert az átharapott torka miatt zavar keletkezett a rendszerben. Sőt, még azt is hozzá tette, egy null ide, holott a vér már mindent elborított, és a szeme opálos lett a haláltól.

A macska is annyira zavarba jött ettől a pimaszságtól, hogy először el is felejtette megenni áldozatát. Csak nézett, mi van itt, milyen illetlensége az életnek, sőt, amikor már ropogtatta a madár gerincét, püspökfalatját, a combját félre téve jutalomnak a végére, a fej, amely leválasztva a gerinctől ott hevert a kerítés tövében, egyre csak ismételgette, hogy győsztem, győsztem, amitől meg lehetett őrülni. Már csak néhány tollcafat a véres fűben, ennyi emlékeztetett arra, hogy ez valaha egy rigó volt, a fej mégis egyre csak mondta a győzelmi jelentést, hogy a macska belerúgott, vagy mit csinált, nem tudni, de a fej röpült csukott szemmel és ordítozott, hogy győzött. Ettől a pillanattól nem volt nyugvás a faluban, a győzelmi mámor vírusként terjedt, kényszeresen bizonygatta mindenki, hogy győzött, és döngette a mellét.

A kocsmában is kitört egy mindennapos verekedés vasvilla és bugylibicska segédletével, és az egyik olajos hajú, midőn a villa állt ki a bordái közül, szájából pedig bugyborékolt a vér, úgy ordította a győzelmi dalt, meg a diadalt. Sőt, amikor kis késéssel, de a rendőrök meg a mentők is megérkeztek, és a lelke már láthatóan kúszott ki a villa okozta lukon, kijelentette, baj nincs, ő kérte, sőt, követelte, hogy döfjék mellbe, hadd nézzen az ellenség szemébe, s úgy vághassa a képibe, igaz, már alig hallhatón a lélek sziszegésétől – ahogy szivárgott a lukon -, hogy ennyit tudsz csak nyamvadt komcsi? Hogy ezt ő így előre kitervelte egyrészt, hogy legyen egy kis cirkusz, meg, hogy bizonyítson az asszonyának, aki félrelépett egy másik traktoristával, így mutatni meg a cemendének, ki az úr a háznál mégis.

A hülyéje. Mert, amint visszatuszkolták belé az életet, és a mentő visított a messzi városba el, a kórházba bele, olyan vigasságot rendezett a bánatos szemű asszonya a másik traktoristával, hogy kirúgták a ház oldalát. És a duplagyűrűsök is, akik az erkölcs csőszei voltak a faluban, inkább, mint a bádogbános, elégedetten nyugtázták, hogy a megcsalt férj, vasvellával a melliben milyen elképesztően leckéztette meg az asszonyát, aki lám, épp vezekel, hogy csak úgy sikongat mérhetetlen bújában. És még a protkósok is mondogatták pöszén, direkt rohasztották szét a fogukat, mert mindenük a savanykás lehelet, amit a duplagyűrűsök úgy követnek, mint a kutya a fokhagymás kolbászt. Általános volt a téboly tehát.

Ott rohadt szét az egész falu, hámlott le a vakolat, a templom tornya megrogyott, a járdák púposodtak, fölrobbant egy gázpalack, de mindenki ünnepelte a győzelmet. Nem volt olyan borzalom, ami meg ne történt volna, a kultúr összedőlt, a polgármester pedig előmászva a romok alól kijelentette, így akartam épp. Már ott tartott a haláltánc, hogy a falu végleg elmerül a feledésben, amikor Béla észbe kapott, hogy ez vírus, cseppfertőzéssel terjed, és egyedüli gyógyszere az alkohol. Kirakatta a fröccsök urával a kocsma teljes készletét, és módszeresen itatni kezdte a falu összes lakóját, a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a műanyag dömpereseket meg a bánatos szeműeket is mind, s mire este lett, teljesen elázott mindenki, és okádva meg dülöngélve ünnepelte a vereség beismerésének áldott képességét, és a rend helyreállott.

Bölcsek kövére

Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.

Mert jönnek a revizorok. A három bölcs, úgymint Wolfgang Schüssel, Herman van Rompuy, valamint Hans-Gert Pöttering, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megvizsgálják, mennyire tömény a fasizmus a birodalomban. Gogol képire és mintázatára ebből jó kis jeleneteket, hacsak nem egy egész színművet lehetne rittyenteni, lehet, hogy engedek is a múzsának, de most komolyság van, a munka csakis. Különben is, ha a költő ragaszkodna a realizmus módszertanához, darab sem születhetne, mert a három revizor visítva rohanna el, ha meglátná, hová érkezett.

Ennyit a művészetről. Enélkül is szüret van azonban, mert bebizonyosodik újra az az igazság, hogy kitalálni sem lehet olyan képtelenségeket, amiket az élet, és most jelesül Orbán Viktor Mihály maga produkál. Összeállította ugyanis a fogadó bizottságot, mint mondta, az ő bölcseit, akik kézen fogják majd a vendégeket, és úgy vezetik a kietlen túrán, át a köveken bucskázva, ami ettől viszont maga lesz a móka és kacagás szürreális beütésekkel. Szegény Deák fészkalódik a nyughelyén, hogy ilyen bölcsek jutottak most a hazának, de mit lehessen tenni, ugye.

Ez van, ezt dobta a gép. Mert kapaszkodjanak meg a busz belsejében, a mi három emberünk, aki meghatározhatja Orbán Viktor Mihály, s egyúttal a Fidesz jövőjét, Varga Judit, Szájer József, és Novák Katalin, és ez utóbbi lesz a főnök közöttük, ami mindent visz. Ők vezetgetik pórázon és kockacukorral a messziről jött ítészeket szerte az országban, s ha alaposabban belenézünk ennek a három mai bölcsnek a szemébe, kiderül, hogy a főnökük tényleg ki akarja rúgatni magát. Csak, mint mindig, mással végezteti el az aljamunkát.

Kezdjük a legszíntelenebbel, Varga elvtársnővel, aki a miniszterelnökség kebelében az Európiai Unió-s kapcsolatokat ápolgatja. Mint ilyen – s azért, mert a mimagyarok soha nem kampányolt Juncker ellen – éppen őt kommunistázta le nemrégiben, sőt, bájosságában odáig elmerészkedett a nemkampányban, hogy “a brüsszeli elit teljesen elszakadt a valóságtól és az európai polgároktól“. Ugye, Varga elvtársnőről eddig tudomásunk sem volt, azt sem tudtuk, eszik vagy isszák, s lám, most itt van nekünk teljes pompájában és európaiságával.

Szájer József is jó választás a nemes feladatra. Éppen ő volt az, akit ezek a néppártosok már ki is fütyültek, amit ő tetszésnyilvánításként értelmezett. Biztosan leragadt a szocialista építőiparnál, mert ott volt szokásban, hogy a malteros munkások az állványról a csajok után fütyörésztek kifejezvén elismerésüket meg felgondolásaikat. Ezen túl, ha Szájer elvtárs meghívja egy teára az idegeneket, akkor Handó Tündével, az asszonyával közösen mesélhetnek nekik. Handó a bíróságok függetlenségéről, Szájer a baloldali médiaterrorról és a laptopon való alkotmánygyártás gyönyöreiről.

Ennek a kettőnek lesz a szellemi irányítója, a központi agya mintegy Novák Katalin, amúgy szaporítási megbízott, különben nem tudom, micsoda. Ha ezt a három revizort is a már Amerikában is csodálattal emlegetett családtámogatással, meg azzal kápráztatja el, ha ennek ellenére valaki nem szül vagy elhagyja ezt a tetves országot, akkor hazaáruló, akkor teljes lesz a siker. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ők hárman Orbán bölcsei, viszont akkor ilyen nívón ő meg ezeknek a kövére, de nem Eddye Murphy-i értelemben.

Ezt a három nyuszit sikerült Orbánnak a kalapból előhúzni, ami azt feltételezi, hogy vagy tényleg tök hülye, vagy pedig valóban arra játszik, hogy kirúgják. Egyébként tudhat valamit az Origo is, mert a tegnapi győzelmi jelentések között hoztak egy szöveget a dinókról “Csúcson voltak a Föld egykori urai, mikor beütött a katasztrófa” címmel. Ezek egyébként, mint az tudvalévő fullban nyomják a kretént, de egy ilyen cím Orbán képe mellett beszédes, megnézném, hogy kivégezték-e már a főszerkesztőt. Jó napot, jó szurkolást tehát, valamint bódottá.

Tényállás van

De tudtam én, hogy ez lesz, világra szóló győzelmi jelentés a gyalázatból. Legalábbis orbáni olvasatban. Ebből a pofáncsapás utáni sportszerű gesztusból, hogy nagy kegyesen megengedték a latornak, mondhatja azt, közös megegyezéssel lógatták fel a pártját a nihilbe addig, míg végleg kimondják róla, hogy büdös. Mert, ha a vének tanácsa, amely, illetve akik vizsgálni hivatottak, mi folyik kies hazánkban, csak egy csöppet is komolyan veszi a dolgát, a tapasztaltak után páros lábbal rúgják valagba az egész csürhét.

Voltaképp el sem kellene kezdeni ezt a matatást, teljességgel fölösleges időtöltés. Elég lenne a Sargentini-jelentést bogarászni csupán, amit mára mintha felejtettek volna, pedig az elfogadása óta csak romlott a helyzet. Egyébként Sargentini asszony volt az, aki tegnap is elmondta a lényeget: nem azon kéne megsértődni a nagyságos Néppártnak, hogy a vezetőit pellengérre állította ez a senkiházi, hanem, hogy az országában lábbal tiporják az állampolgárok jogait. Ez azonban a nagy vitában mintha másodlagossá vált volna.

Sőt, elég lett volna meghallgatni Orbán tegnapi sajtófosását, amelyben kijelentette, ő ugyan nem változtat a politikáján ezután sem, és látni lehetett, hogy ezt komolyan is gondolja. Ott, helyben, amikor még meg sem száradt a tinta a határozaton, ott hazudott mindenki képébe, hogy ő Junckert soha nem is bántotta. Hangosan pofán röhögték, ennyi gerinc volt bennük, annyi viszont nem, hogy azt mondták volna neki, tessen visszafáradni, módosult az ítélet, lehet elsomfordálni a halál lingamjára. Így lett volna korrekt.

Valami csöppnyi tartás volt azért ezekben a néppártosokban ezzel a felfüggesztéssel, a szükséges de nem elégséges elszánás, mert ezzel is kifejezték, hogy a Fidesz ebben a formájában nem része az emberi civilizációnak. Illetve igen, de csak melléktermékként. Ezt viszont győzelmi jelentésként eladni a bamba magyaroknak, az nem művészet, hanem pofa kérdése, olyanja meg Orbánnak mindig is volt. A galamb ő, akivel sakkozunk, aki felrúgja a bábukat, a táblára szarik, és kijelenti, hogy nyert.

A nálam sokkal okosabbak most majd nekilátnak disszertációkat írni arról, hogy egyrészt meg másrészt, a végén pedig összegzik, hogy viszont. Szép lesz és tartalmas minden bizonnyal, de elég lenne annyi is, hogy a Fidesz ezzel a felfüggesztéssel – ha belegondolunk – de facto Európában nincsen. Képviselői nem vehetnek részt egyetlen ülésen sem, nem szavazhatnak és nem tehetnek javaslatot jelöltekre a különböző tisztségekre, és nem is választhatók azokba. A Fidesz légüres térbe került, senkit és semmit nem tud képviselni, akkor meg minek?

Ez a vége ez csak lányos vágyálom volt. De gondoljunk bele, ha ezek után Orbán azt mondja – mert ezt fogja mondani -, hogy a keresztény értékeit meg a kultúráját és Európát védelmezi, midőn vadbarom, elég lenne a képibe röhögni, hogy nem védesz te semmit kisapám. Szavad sincsen, jogod meg egyáltalán. Ennyi tán elég is arról, hogy ezek az Uniót belülről a maguk képére formálják. Ha én ellenzék lennék, nem győzném hangsúlyozni, hogy a csürhére leadott szavazat elveszett szavazat, nem hasznosul, a képviselői ugyanis momentán jogok nélküli páriák, semmi többek.

Ezt is társítanám a győzelmi jelentésekhez, viszont, hogy bevalljam, ez az egész cirkusz engemet teljesen hidegen hagy. Énnekem mindegy, mit hazudnak, mit nem, a magam részéről azt tartom mérvadónak ugyanis, hogy mindez a dzsembori hogyan érinti a Józsikat és a Bélákat. Sehogyan sem fogja. A médiából ugyanazt a mocskot öntik beléjük továbbra is, most az Unió, mint birodalom az új rettegni való, ahogy tapasztalhatjuk, s emiatt a Bélák és a Józsik a csürhére szavaznak majd, mert a kenyér ettől lesz háromhatvan.

Bárhová fut is ki a mostani nagy felhorgadás, a Néppárt akár még ki is pucolhatja maga közül a tetveket, attól azok még, illetve a főtetű leginkább Európában és legfőképp a nyakunkon marad. Ott a levegőt rontja, a kerítésen belül a polgárok életét szívja el. Így tehát belátható, izgalmas és egyben haszontalan nap volt a magunk mögött tudható, s ha egy nagy összefoglalót akarnék adni, akkor azt mondanám, szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz és legszebb a tél. Magyarán, felfüggesztési tényállás van, de ezzel mi kitörölhetjük az arschunkat. Tessünk tehát oszolni.