rezeda – Oldal 185

Legalább gatyát vegyél

Az öreg, rövidlátó hangya megébredt, fölült az ágyán és krákogott, mert szétdohányozta már magát. Pilincka lábaival keresgélte a mamuszát de nem találta, a csápjai össze-vissza álltak, izgett-mozgott, hogy a felesége is megriadt. Magára húzta a paplant, amit az ura a hajnali tornamutatványai során lecibált róla, és ott folytatta, ahol az este abbahagyta. Hogy szakkanna le a mennybolt, – mondta rövidlátó hangyáné sipító hangon -, hogy dőne össze a világ, amelyik ilyen férjeket ad az asszonyoknak, hogy alig is pirkad, sőt, sehogyse, minden csupa köd, de ennek már csetlik a béle, kocsmába indul ahelyett, hogy misére menne, hogy mért nem a kabócához ment ő hozzá, vagy a tücsökhöz.

Ilyeneket sipárított a paplan alól, hadonászott, hogy a rövidlátó hangya, bár megszokta már a zsörtölődést, de ez már neki is sok volt. Úgyhogy megkereste a szemüvegét a protkója mellett, orrára illesztette, amitől nyugalmazott, ámde lökött professzor kinézete lett, s amint a köhögés első rohama megengedte neki, nagy hangon – amiről azt hitte, hogy sztentori, de csak sóhajtás volt – előadta évtizedes sérelmeit, hogy ne jöjjön már neki azzal a tücsökkel, aki lop, csal, hazudik, a szarvasbogár haverja, úgy könnyű, sorra nyeri el a közbeszerzéseket, amit aztán leoszt, lefölözi a pénzt, és hegedül. Úgy könnyű, hegedülne ős is napestig, ha lenne hegedűje, de még az sincs, a becsületes ember éhen döglik ebben a kurva világban. – Így a rövidlátó hangya tőle erősen szokatlanul.

Felesége is elámult, hogy mit képzel ez, hogy gondolja a feleselést, miféle bátorságok telepedtek meg benne, mivel beszélték tele a fejét a kocsmában a szúnyog, a lepke meg a darázs. A haverjai, akik csak dönögtek, fény körül köröztek, más vérét szívták, semmirekellő banda, hogy rohannának meg. Így óhajtott az ura fölé keveredni rövidlátó hangyáné, de azt máma megszállta a szentlélek, s ahogyan végre megtalálta a mamuszát, belebújtatta a pilincka lábát, azzal a lendülettel állt föl, mit fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, ott tornyosult a szoba közepén, az ötujjas kesztyűben. A molyrágta, dohos, düledező ötujjas kesztyűben, és szívének minden fájdalmával nekiment az öregasszonynak, kinyitotta a száját negyven év után, a sarkára állt, szemüvege rezgett, csápjai billegtek, ahogy szónokolt, mint valami hős hadvezér, hogyha rövidlátó hangyáné nem ügyelt volna, beleszerelmesedett volna újra, s megint.

Választás lesz máma, mondta a vén hangya, szavazás és népítélet. A nap, amikor egyenrangú lesz a tücsökkel, mert hiába van neki kacsalábon forgó palotája, jachtjai meg mindene, hiába vehet meg mindent, máma csak annyit ér, mint ő, rövidlátó hangya Károly, édesanyja kisfia, felesége hű férje, gyerekeinek gondos apja, és unokáinak pajkos barátja. Cseszheti a tücsök a birodalmát, sok hangya tücsköt győz, és a kör négyszögű. Ezt nem tudni, mért mondta, de meggyőző volt, mint ahogyan az is, ahogyan lobogó csápokkal, remegő, de egyenes lábakkal, tűzben égő szemekkel dalolta rövidlátó hangyánénak, hogy holnaptól minden más lesz, új fény gyúl a köd mögött. Hogy ezért megy ő, s oda megy. Indult is, de a felesége utána szólt siettében: – Legalább gatyát vehetnél. – Így fordult vissza a hangya az ajtóból, és így nem történt semmi sem.

Gruevszki választ

Ausztrália is egész normális ország lett kétszázharminc év alatt, és Claire is megkapta végül azt a rohadt stoptáblát. Nem vagyok hülye, de mindjárt önkormányzati választás lesz, és ilyenekkel vigasztalgatom magam azután, hogy kiderült, Nikola Gruevszki is jogosult szavazni holnap az V. kerületben. Ez pedig egyértelműen jelzi, milyen ocsmány színjátékká tette a Fidesz ezt az egészet, amit Claire apukája, bizonyos Jay Pritchett a demokrácia ünnepének nevezett a Modern családban.

Hogy a nép kinyilvánítja akaratát, mondta ez a Jay, aztán elszaladt az urnától, mert ott egy hajdani nője segédkezett, akit csúnyán elhagyott, és fontosabb volt, hogy ne kelljen a szemébe nézni, mint hogy a lánya tanácstag legyen. Nikola Gruevszki Orbán cimborája, akit a börtön elől szöktetett az országba, mert ilyen barátai vannak ennek. Ha majd Erdogan a mostani kis szír afférja miatt, és emberiség elleni bűntett vádjával kell megjelenjen Hágában, őt is bemenekítjük, és szavazhat majd a barátjára az I. kerületben.

Gruevszkinek lakcíme nincs, de lakcímkártyája van, ezért voksolhat Orbán jelöltjére az V. kerületben, ami megmutatja nekünk, miért szavazhatnak szintén magyarul sem tudó ukránok nem csak Szabolcsban, hanem bárhol az országban, ahová százasával be vannak jelentve a disznóólba. Ez már, ilyen dolgok számtalan esetben kiderültek, de senki a füle botját sem mozgatja az igazságszolgáltatásnál, amiből az következik, hogy az és ott szavaz, akit a Fidesz jónak lát, és akit le tud fizetni, meg tud venni. S mivel nála van a közpénzkassza kulcsa, lehetőségeinek száma végtelen.

Ahogyan a német adófizető pénze Mészáros zsebében landol, ugyanúgy a magyaré pedig krumplira konvertálódik, hogy szavazat szülessen belőle. A körözött bolgár bűnöző szavazhat, a hajléktalan nem, például olyanra, aki tenne arról, hogy ne legyen üldözött hajléktalan. A Londonban dolgozó magyar nem szavazhat, ellenben a muszlim egyetemista meg igen, ha van ilyen kártyája, mint a Gruevszkinek. Ezzel nekem nincs bajom, csak ne nézzük egymást hülyének, és legfőképp ne zárjuk ki a szent magyar nemzet tagjait abból, hogy beleszólhassanak, mi történik a szülőföldjükön.

Illetve a Fidesznek tetsző beleszólhat, a neki ellenszenves nem. S míg Jay Pritchett azt mondta, ez a demokrácia ünnepe, a nép kinyilvánítja akaratát – midőn ment voksolni, hogy a lánya tanácstag lehessen, de aztán elmenekült, mint emlékezhetünk -, ami itt folyik, az meg a paródiája, és akkor még visszafogottan minősítettem. Születnek itt komoly felmérések, hümmögések esélyekről, lehetséges kimenetelről, holott már a kiinduló tétel hamis, és akkor a logika szabályai szerint a végeredmény vagy végkövetkeztetés sem lehet helyes. Ennyit a holnapról, de azért a lelkesedést ne veszítsük el.

Kerekké téve azért ezt a Modern családos történetet, Claire azért indult el a választáson, azért szeretett volna tanácstag lenni, mert egy stoptáblát akart az utcája végibe. Keményen küzdött, hogy megválasszák, tévévitán vett részt – pedig csak kerületi tanácsról volt szó, igaz, Los Angelesben -, de ilyen minálunk egyenesen elképzelhetetlen. Mégis vesztett, ám meglepetésére legyőzője gesztust gyakorolt felé, ahogy búslakodva bandukolt az utcájában, egy nap arra lett figyelmes, hogy ott az a nyüves stoptábla, rajta egy piros masni, és egy levél, hogy tessék, itt a tábla, amit annyira akart.

Az ember ne nézzen hülye amerikai sorozatokat, mert megcsömöllik a tobzódó demokráciától, és attól is, ha belegondol, nálunk ez hogyan zajlana. Itt a győztes fideszes – ki más -, ha a szoci stoptáblát akarna valahová, akkor ott ő megnövelné a kötelező haladási sebességet. Mindegy mi a jó a polgárnak, csak az ellenség szopjon. Erről szól a magyar választás, ha lehet egyáltalán még annak nevezni. Ausztrália meg azért jutott eszembe, mert ott is a betelepített fegyencekkel kezdték 1770-ben, aztán mégis kialakult a dolog. Nálunk sem reménytelen az ügy, mire itt is kenguruk ugrándoznak a Hortobágyon, minden rendben is lesz. Csak addig kell kibírni.

Gulyás G. miniszter hisz

Azt mondja Gulyás G. miniszter, nincs oka nem hinni Borkainak. Szíve joga, sőt, templomban így kell ennek lenni. Mari néninek sincs oka nem hinni Istenben, csak a józan ész lenne, de az meg nem szerepel a kelléktárban. Viszont és ellenben én meg Gulyás G. miniszternek nem hiszek, mert nincs rá okom, sőt, tovább megyek, mert méltatlan rá. Játszhatunk ilyet, hogy “Miben hisz, aki nem hisz”, mint Umberto Eco és Carlo Maria Martini, Milánó érseke, akik a nagy nyilvánosság előtt, levélformában közölték erről szóló gondolataikat a Liberal című folyóiratban, majd lett belőle egy klafa könyv.

Most képzeljük el, midőn minálunk meg mondjuk Kis Rigó László püspök levelez Nádas Péterrel a Magyar Nemzetben. De ilyet elképzelni nem tudunk, sőt Liberális című folyóiratot sem, egyáltalán párbeszédet sem, mint látjuk, itt megingathatatlan hitek vannak. A kételynek még a szikrája is halálos bűn, amit pedig Oroján Sándor, egri Fidesz-harcostól tudunk: az elhajlók ellenségek, a hitetlenség tehát bűn. Készen van a szekta, pont, pont, vesszőcske. (Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a magyar basa.) Így valahogy, ez az élet Neriában, Kis Rigó méltóságán alulinak tartaná, hogy egy Nádassal levelezzen.

Esterházy meg idegenszívű, ellenben Borkai törzsökös magyar lehet, neki tehát hiszünk. Orbánnak is, sőt, Orbánban, ami azt mutatja, hogy a fideszes hit nem szakrális, hanem nagyon is racionális, ilyképpen hazug. A fideszes nem hitt Istenben, sőt, egyenesen tagadta azt, amíg érdekei úgy kívánták, Borkainak is addig hisz, amíg a nagyvezír ki nem adja rá a kilövési engedélyt, utána még az emlékét is eltörlik. Így alakulnak emberi sorsok, Borkai ma még nem szaralak, holnap viszont már pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Hitünk a párt érdeke, a kérdés tehát az ezek után, hogy érdemes-e így élni, vagy csak terhes kötelesség lehangoló véggel.

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. (Bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget.) – Nevezhető ez tán kedvenc mondásomnak is Tolsztoj apónak köszönhetően, de, ha már idekeveredett az öreg, az ő hite meg arra int, hogy megalkuvás nélkül sem megy, mert az ember elmenekül Jasznaja Poljanából, és egy idegen állomásfőnök lakásán kell meghalnia. Nehéz dolgok ezek, Borkainak és Orbánban hinni nem ennyire megterhelő, viszont úgy meg nem érdemes élni, bár az élet mindenképpen halálos játszma, csak általában későn jön rá az ember. Van, aki sohasem, az ilyenek visítanak a leghangosabban a halálos ágyukon általában.

Gulyás G. miniszter abban is hisz, hogy tudna újságot írni. Úgy vélekedett Borkai kapcsán, hogy: „Ha én lennék a főszerkesztő, én sem foglalkoznék ezekkel az esetekkel, amíg nem érintenek politikai kérdéseket.” Hogy mit tart az ember politikai kérdésnek, az is hit dolga. Én úgy hiszem, hogy a közpénz ellopása ez a kategória, Gulyás G. miniszter nem hiszi. Mari néni a feltámadásban hisz, Pataky Attila az UFO-kban, a szomszéd Józsi semmiben, én magamat agnosztikusnak tartom, de ezen is lehet vitatkozni, és akkor eljutunk oda, hogy a valóságot egyáltalán meg lehet-e ismerni, vagy érdemes-e egyáltalán. S ha már Tolsztoj, akkor Füst Milán mért ne, ugye.

“…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs…”

Ilyen bajok is vannak, amiből kétségek sokaságai keletkeznek. Most például az a nagy dilemma, hogy választások lévén érdemes-e olyanokra szavazni, akik úgy hisznek – mindenben: Istenben, emberben -, hogy az nekik jó legyen, másnak ellenben véletlenül sem. Továbbá, érdemes-e szavazni azzal a bizonyossággal, hogy bármikor elcsalhatják az eredményt, ez is nagy dilemma. Amiből meg az következik, amit egy újabb klasszikus, az AE Bizottság tánczenekar mesélt el örökérvényűen, hogy aszondja: “Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” Ha ez az eszünkbe jut végül, káromkodunk csak, és fütyörészünk.

Ne feledjétek Alamót

Mexikóban, közelebbről Santa Rita Invernaderoban nem szaroztak a polgárok, bementek a hivatalba, kicibálták a polgármestert, autó mögé kötötték és meghuzigálták a flaszteron, mert nem újíttatta fel az utakat. Ez a település a Yucatan csúcsán, a guatemalai határ mellett, az őserdő közepén van, nagyjából nyolcszázan lakják, és igazi keresztény falu vagy városka. Az nem tudható, hogy a keresztény szabadsággal hogyan állnak, a polgármester vonszolásából következtetve sehogyan sem.

Viszont bennük van az ősök vére és génjei még abból az időből, amikor nem érkeztek meg a spanyolok, és pláne a Habsburg Ferdinánd Miksa a nyakukra császárnak, de aztán Isten nevében kivégezték őt is, máma meg polgármestereket huzgálnak a porban. Ha ló nincs, furgon is jó felkiáltással elevenítették fel az ősi játékot és vadságot, mert emlékezhetünk, hülye vadnyugati filmekben is a sombrerós, hiányos, fogazatú és mindig koszos képű alakok csináltak ilyeneket, miközben lődöztek a levegőbe, meg hujjogattak.

Vannak ilyen hamis klisék, amiből az európai irodisták azt a téves következtetést vonják le, hogy ezek vademberek, pedig csak olyan keserves a sorsuk, mint nekünk. Megvolt a saját 48-as szabadságharcuk, sőt, Trianonjuk is volt, mégsem ásnak nemzeti emlékező gödröket Mexikóváros közepébe, és nem küldenek milliárdokat Texasba. Pedig orbáni filozófiával tehetnék. Az van ugyanis kedveseim, hogy a múlt században azért tört ki az elhúzódó mexikói-amerikai háború, mert az addig Mexikóhoz tartozó Texas az Egyesült Államokhoz csatlakozott.

Két évig ment az öldöklés emiatt, aminek az lett a vége, hogy Mexikó nem csak Texast, hanem a szemszögükből Kalifornia északi, usákos nézőpontból déli részét, és a mai Új-Mexikó nevű amerikai állam területét is elvesztette, meg még Nevadáét és Utahét is. Úgy nagyjából másfél millió négyzetkilométert, ami azért már döfi, de ami a különös a sorsban és a történetben, hogy azóta nem a saját Világosukat – Mexikóváros eleste – siratják, hanem Alamóra emlékeznek szívesen, míg a jenkik meg elborzadva teszik ugyanezt.

Ne feledjétek Alamót. Ezt a mondatot az is ismerheti, aki Bud Spencer filmeket néz, esetleg Agymenőket, amiből kitetszik, hogy beleivódott a kollektív tudatba, mint a hősies cselekedet, másrészről a gyalázatos vereség, és mindkét oldalról az értelmetlen öldöklés szimbóluma. Antonio López de Santa Anna tábornok ugyanis az Alamo épületegyüttesben rekedt minden jenkit lemészárolt egészen elképesztő kegyetlenséggel és vadsággal, ahogyan most Santa Rita Inverdaro lakosai a polgármestert kötözték a furgon mögé (bírom ezeket a spanyol neveket).

Két nap múlva meg polgármestereket és helyi kis tótumfaktumokat választ Magyarország népe, ráadásul ilyen borkais ügyekkel terhesen. Már csak habitus,, morális és józan észt vizslató szempontból sem mindegy, milyen eredménnyel, amúgy meg dehogynem. Ilyen mexikói szemüvegen keresztül nézve ez a Borkai már hetedhét határon is túl lenne, mert nem furgon mögé kötötték volna Antonio López de Santa Anna tábornok kései leszármazottai, hanem inkább villanyoszlopra, míg minálunk meg az a vélekedés, hogy így is jó.

Kicsi is, korrupt is, hazug is, de a miénk. Gusztus dolga, mint ahogyan az is, hogy a polgárok hogyan fejezik ki elégedetlenségüket a regnáló hatalommal szemben. Nálunk azt mondjuk a zsarnoknak, hogy lárifári, miniszterelnök úr, míg másutt szétrúgják a valagát. És ez az egész csak azért jutott az eszembe, mert úgy tűnik, búvalbélelt fajtánk alkalmatlan az életre. Mi székely himnuszt éneklünk, a mexikói Alamóra emlékszik. Egyik sem jobb a másiknál, csak más a hangulata, míg ez mereng az elveszett boldogságon, a másik azt mondja, legalább megpróbáltam.

A végén mindkettő megdöglik, de azért mégis.

Scarlett kalandjai az ugaron

Messziről jött ember azt mond, amit akar, messzire ment emberről azt mondunk, amit csak akarunk. Ez a NER filozófiája, erkölcse és romlottsága egyben, a kocsma gőze és a kupleráj melege. A nemzet gondolkodása ez, amely tiszta vérű tulokmagyarokból áll, csurig első osztályú DNS-ekkel, ahogyan a kedves vezető képzeli a kerítés mögött, a budi mellett a stadionjában szotyit ropogtatva. Aztán persze, hogy ellenség az a kurva globalizáció, ha egyszer minden kiderül miatta, világháló, jachtok, kurvák, kokó. Elbújni nem lehet.

Scarlett Johansson manhattani csaj, polgármesterileg Giulianin szocializálódott, és akkor szembe jön vele Tarlós István. Mellbevágó a különbség, ez a New York-i lány azonban jól nevelt és udvarias, mosolyog az ősemberre, és nem tudja, hogy mivel ez a furcsa lény beszélni vele nem tud, azt fordítanak, azt adnak a szájába, amit csak akarnak. Mert messzire megy majd – gondolják -, vissza se néz, és csak a kedvessége marad itt, amit a kommunisták orra alá lehet dörgölni, hogy lám, ő is úgy tartja, a távoli New Yorkban is úgy érzi, csak Tarlós az, aki alkalmas főpolgármesternek kizárólag.

Hát, nem. Ilyet ő nem mondott, még csak nem is gondolt, s amikor a prostisrácok, 888-ak, magyarnemzetek – és az összes többi médiahátrányos kóceráj – azt hiszi, és most tessenek megkapaszkodni, hogy Scarlett Johansson farkával verheti a csalánt, akkor pofára esik. Ezek ott a nagy vízen túl mindent is tudnak, adott esetben még azt is tudták, hogy a kedves vezető élettérről ábrándozott. S amikor lefordították, és az jött ki nekik, hogy hát ez Lebensraum, akkor elképedtek, majd összevonták a szemöldjeiket, hogy ez nem komilfó.

És a magyar tulok fölháborodott, hogy mondta azt, hogy Lebensraum? Nem, csak azt, hogy élettér na ugye, böfögtek a hülyéi, és töltöttek a demizsonból még egy kis kisüstit a kockás ingjükben. Az ember elszégyelli magát, nem elég, hogy nácikok vagyunk, ráadásnak még kőbunkók is. Scarlett is azt tapasztalta, ahogy olvasgatta a kedvenc lapját, a magyarnemzetet a reggeli fánkja mellé, és látta benne, hogy ő mennyire elismeri Tarlós főpolgármester még III. kerületi, mezei polgármesterként végezett odaadó munkásságát. Holott ő csak annyit mondott, milyen kedvesek az emberek ebben a távoli, egzotikus városban.

Ehhez képest a Tarlós-adminisztráció és az elnyomott nemzeti sajtó úgy állította be, mintha Scarlett Johanssonnak az lenne a legnagyobb gondja, ki nyeri az önkormányzati választást Budapesten. A Johansson titkárság pedig még mindig udvariasan küldött egy levelet, amelyben leszögezték, a művésznő nem Tarlós rajongója és odaadó híve, majd kifejtették abbéli liberális álláspontjukat, miszerint mindenki arra szavaz, aki és ami a szívének kedves. Ehhöz képest úgy összefoglalva az volt a budapesti városháza reakciója, hogy ez a hülye picsa ne oktassa ki őket demokráciából.

Ahogyan azt Szijjártó és Kovács Z. – sajtólevelező – habitusától már megszoktuk, ha érintkezni kell a külvilággal. Nem csodálkoznék, ha az a kép alakulnak ki kies hazánkról, hogy az emberek ugyan kedvesek, persze, ha nem színes bőrű az ember és nem köpik le a téren, de a vezetőik kőkorszaki manusok, csak ordítani bírnak meg handabandázni, tényleg összefoglalva: tsikósch gulasch, parikasch, illetve Túró Rudi. Ha ez így megy tovább, végleg kiderül, hogy nem vagyunk mi erre a világra valók, törzsfejlődésünk, vérvonalunk és génjeink megrekedtek a nyereg alatt puhított hús világában, s ha valaki ezt mondaná, olyan nagyot nem is tévedne.

Visszatérve azért még erre a Tarlósra, azt is mesélte csodálkozva, ő azt sem tudta, hogy valami egyáltalán megjelent erről a randiról, amíg meg nem kapta a művésznő kedves levelét, amelyben burkoltan leírták, hogy menjen a picsába ő is, és a csapata is. Drága kollégák, itt a lehetőség, azt írtok a Tarlósról, amit csak akartok, addig nem lesz róla tudomása, amíg a Scarlett Johansson titkárság föl nem hívja rá a figyelmét, tehát szüret. Tudjuk, ez nincs így, mert ha valamely ágról szakadt salapaj bántani merné a nagy tekintetű Tarlóst, még az anyukáját is kirúgnák a takarítói állásból, lehetőségeink tehát végesek.

A III. kerület az nem Manhattan ugyanis. Inkább Bronx, s akkor még kegyes voltam.

Fair play

Meghalt Mohács fideszes polgármesetere, egy borospincében találták holtan. Szomorú dolog. Abadonna rosszkor vette le a szemüvegét, más szemszögből a Teremtő Isten alkalmatlan időben szólította magához, tekintet nélkül a magyar választásokra, és legfőképpen a Fideszre. Kiderült, van hatalmasabb dolog a világon a totyakos fiatal demokratáknál, ami vérlázító felismerés, de egyben megnyugtató is. Rosszkor halt meg Szekó József, akit a pártja újólag elindított a polgármesteri címért.

Úgy halt meg, hogy törvény szerint már nincs kit a megüresedett helyére állítani, ott maradt hát a ringben Csorbai Ferenc az ellenzéki sarokban azzal a különösséggel, ha csak egy ember is rá szavaz, nyer. Más nem játszik ugyanis, a törvény betűje szerint pedig ilyen extrém esetben ez a forgatókönyv. Szar ügy fideszi szempontból. Hogyan is nyugodnának bele azonban a fideszfiúk abba, hogy az élet – illetve a halál – megtréfálta őket, és a saját maguk által alkotott törvény rájuk üt vissza.

Nem voltak elég alaposak, kiskapu maradt arra, hogy más is nyerjen, mint ők, mert semmi sem tökéletes. Felteszem, ha volna rá idejük – ami hála Istennek nincs -, megszületne a lex Mohács, aminek az lenne a veleje, hogy a választáson akkor is a Fidesz győz, ha el sem indul. Itt még nem tartunk, de hamarosan tarthatunk, addig is azonban a fiúk visítanak. A nép mögé bújnak szokás szerint, hogy több ezer mohácsi ember kereste meg őket kétségbe esve, s ugyanazzal.

„Elfogadhatatlannak tartják a kialakult helyzetet, amely szerint Csorba akár egyetlen szavazattal is polgármester lehet jelen körülmények között, vagyis ha az lesz, akkor pozícióját etikátlanul szerzi majd meg.” Nyilván. A mohácsi választópolgárok biztosan a választási törvénnyel kelnek és fekszenek, a kisujjukban vannak a szabályok és paragrafusok, s amint a Fidesz jelöltje meghalt, egyből az ötlött az eszükbe pisálás közben, mi lesz most, mi történhetik.

És ott álltak tömött sorokban a helyi Fidesz iroda előtt, mintha cukrot osztanának, kifejezni aggodalmaikat, hogy mi lesz velük így, milyen keserve az életnek. Ja, nem. Megengedő vagyok azonban, és azt mondom, ennyi hazugság még belefér, veszett már több is Mohácsnál (bocs), de ehhez képest nem tudható, mit akarnak a fideszfiúk igazán. Mert aláírásokat gyűjtenek az „emberek akaratának kinyilvánítása és érvényesítése érdekében.” Ez csudálatos duma, mégsem tudható, mit takar, hogy mit is óhajtanak.

Sem az emberek, sem a mögéjük búvó Fidesz. Felteszem, azt tartanák ideális állapotnak, ha az egyedül maradt ellenzéki jelölt szépszerével belátná, ha a Fidesz jelölt élne, úgyis ő győzne, így a sportszerűség jegyében visszalépne, hogy legyen meg a nép ismeretlen akarata. Vagy nem tudom, mi a szándék, a kísérő mondat viszont mindent elmond a fideszcsürhéről: „tiszta, fair keretek között, az emberi méltóságot és a becsület normáit is betartva választhassanak polgármestert”.

Mi van? – Kérdem a legmélyebb tiszteletlenséggel. Emberi méltóság? Becsület? Fair keretek? Valahogy úgy tűnik, a fiúk nincsenek tisztában a szavak jelentésével. A méltóság, az nem tudom, mit keres itt, egy választásnak nehezen van méltósága, egy embernek is bajosan, nekik meg pláne. Ezen túl becsület? Mondja ezt az a Fidesz – másra nem is utalva -, akinek egy tagja Egerből idáig hallatszóan jelentette ki, aki egy rossz szót is szól rájuk, az ellenség.

Akkor háború van, baszki, bár ezt elég régóta érezzük. Mindemellett van abban valami mókás, ha valaki megérte az elmúlt éveket, és egy szövegkörnyezetben hallja a Fidesz, becsület, méltóság, s nem utolsó sorban a fair szavakat, mintha ez egy futball meccs lenne, vagy pediglen futóverseny. Hát, nem az. Ezen kívül is, a fair play szép dolog, de arra kevesen emlékeznek, a jólelkű ember plecsnit kap, a győztes viszont pénzt, paripát fegyvert. A sportban is.

Hát még az életben. Így hát, sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem tudható, mit akar a Fidesz Mohácson az aláírásgyűjtéssel, hacsaknem cirkuszt. Azt leginkább, s ami az egészben a legröhejesebb, fairségről beszél, amikor az egyetlen fair megoldás az lenne, ha kijelentené, így jártunk, és belenyugodna abba, ez a hajó elment. Ilyenre azonban ezek képtelenek, és az “ellenségtől” várnak gesztusokat, hogy győzhessenek. Hát nem csodálatos ez az élet? Ja, nem.

Zakatol a szentcsalád…

Ha most folytatnám a verset, amit a címben kezdtem el (áldott emlékű Petri György: Apokrif), akkor a NER egy elnyújtott visítással küldene máglyára, és nem azért, hogy lelkem tűz által tisztuljon meg, hanem, ha lehet, végleg elenyésszen. Milyen jó, hogy ezeknél nem játszik a Nirvána, de az már egy másik történet, egészen messzeringó.

Borkai polgármester álló és mozgóképek tanúsága szerint minden bizonnyal kefélt kétes lányokkal kétes társaságban, mint ahogyan Wittinghof polgármester is az ellenkező oldalról. Az ilyen aktusokról döntse el mindenki, illendő vagy nem, etikus vagy mocsadékfajta, gusztusok és ingerek egészen eltérőek lehetnek, így, ami az embert ebben az egészben írásra birizgálja, az Borkai reakciója tegnap reggel.

Miközben a fél ország csodálhatta a löttyedt seggét ütemes mozgások közepette, a tagadás második fázisát odahagyta, és ellentámadott. Az első fázisban sem azt hangoztatta, hogy nem ő kefél a képeken, hanem az ellenzék mocskosságáról értekezett, mint ahogyan joggal tette ezt a fideszi szivárogtatókról Wittinghof is. Egy alapvető és lényegi különbség azonban akadt a két tesztoszterontól tocsogó férfiúban, mégpedig az, hogy Wittinghof nem vonta bele a játszmába a családját.

Borkai viszont igen. Szombat reggelre kelve azt láthattuk a közzétett képén, hogy ott áll nejestől és gyerekestől együtt, alája pedig ezt írta: “Együtt jóban, rosszban.” Ez egy beismerő vallomás egyébként, engemet viszont az a metódus érdekel, ahogy ezek a családot kezelik, s benne a nőt és szexualitást, mert ideális esetben az is van benne. Más kérdés, hogy fideszi olvasatban kizárólag gyerekcsinálási szándékkal.

Azt a lerágott csontot nem kezdem el újra csócsálni, hogy mire tartják ezek a nőt – mosogatás, szülés -, hanem ezzel párban, ezt kiegészítve mintegy az érdekel inkább, hogy milyen hazugságok tárgya és alanya a család, amely a rendszerben a nemzetfenntartó, szaporítási gépezet, a fényképezőgépek számára mosolygós, közös fagylaltozás a gyerekekkel, amúgy belülről meg maga a pokol.

Olcsó poén volna azt mondani, hogy csak rá kell nézni a mi firts ladynkre, akinek az arcára van írva a férje minden erőszakossága, az összes ráncán látszik életének minden szenvedése, de nem azért mert öregszik. A család a NER-ben a takaró, mint ahogyan minden konzervatív társadalomban is, és kevesen lázadnak ellene, nem minden háztartásban van egy Ibsen-féle Nóra, pedig lehetne. Sehol az életben nincs annyi elfojtott szenvedés és gyűlölet, mint a mosolygós képeken a külvilágnak mutatkozó családban, ahol, ha elmegy az utolsó vacsoravendég is, elszabadul az ordítás.

Irodalmi művek garmadája foglalkozik ezzel, mégsem néz vele szembe senki. Így nézhetjük Borkai képét a családjával a nagy kefélések után, aminél nagyobbat kevesebbet lehetne hazudni, de erre épül a rendszer, és erre épült száz éve is. A katolikus családok érettségi után kuplerájba fizették be a gyereket, hogy a lenézett kurva tanítsa meg neki azt, amit ők is csináltak, csak nem merték bevallani és beszélni róla.

Óriási hazugságba próbálják meg belegyömöszölni az egész társadalmat, amelyre viszont az fogékony is, ezért éri meglepetésként, hogy a szent életű fideszkádéenpés kurvázik, holott sejthető, csak mázzal van bevonva. Egyik sem különb a másiknál, csak ki milliárdokért lesz cemende, ki, pedig pár ezresért, a baj az, éspedig nagy baj, ha mindezt ájtatos köntösbe bújtatják és hazudnak róla. Talán ez a legnagyobb hazugság, ami mostanság alakul a NER-ben.

Bűntelen ember nincs, szentek sincsenek, élet van. Borkai a legnagyobb ocsmányságot akkor követi el, amikor az orgia után azzal takarózik, a családja mégis, és mennyire szereti, holott ott pusztul el az összes tagja a fájdalomtól, mégis vigyorognak az oldalán. Ebben benne van romlott hazánk összes jellemzője, hogy hazugságra épül az egész. Hazugak az eszmék, romlott az erkölcs, a gazdaság árnykép a falon, az éthosz lufi. Ki fog pukkani.

Ui: Iderakom a verset, amiből a címet loptam, csak, ha valaki kíváncsi lenne, ne keljen sokat keresgélnie: “Zakatol a szentcsalád/ Isten tömi Máriát,/ József nem tud elaludni,/ keres valami piát./ Nem lel, felkel. Pizsamára/ húz fel inget és gatyát,/ lemegy a Háromkirályba,/ hogy egy fröccsöt legalább/ -“Megint Isten?”/ -“Az hát, megint.”/ Sóhajt, nagyot húz és legyint:/ -“Különben,/ múltkor kivertem a huppot./ Ha az orrom elött dugtok!/ -de így megmondtam a Marinak,/ legalább tartsad a pofád, úgyis szól, mint a földrengés/ mindig az a rohadt ágy,/ közben – de komolyan! – ne halljak/ több ha-ha-ha-halleluját!”

Így valahogy, Krisztusban testvéreim.

Ahová jutottunk

Négy éve halt meg Göncz Árpád, s ez alkalomból a világ, az ország, az emberek azon szelete és szeglete, akiben s ahol lakik még valami, pislákol még csöppnyi abból, amit konszenzusosan jónak neveznek, megemlékezik erről a veszteségről. Sokan lesznek, mert hirtelen eszembe jutott, amikor négy éve ezen a napon megírtam a megemlékező-búcsúztatót, milyen elemi erejű volt az olvasói szeretet, ami nem az írás, hanem Göncz Árpád irányába megnyilvánult.

Bár nem mérce, de mégiscsak mutat valamit, hogy a Facebook különös világában több mint ötezer lájkot kapott az a szösszenet, ennyit előtte-utána soha egy firkálmányom sem. Ez mutatta a gyász és megrendültség mértékét és mélységét, ami mára is megmaradt. Göncz Árpád az egykor volt boldog békeidők szimbóluma lett, amikor létezett még a tisztesség és a becsület valahol, ha nem is könnyen. Bár akkor is fütyültek Csurka pribékjei, amit viszont még elnyomott a közfelháborodás.

Ma ilyen már nincs. Iderakom az akkori írást, és nem restségből vagy burkolt szándékkal, hogy megint agyonlájkolják az olvasók, hanem miheztartás végett, hogy mi is volt négy évvel ezelőtt, meg emlékezni, végül pedig továbbgondolási alapként, hogy lássuk, hová is jutottunk. “Jóvan aptya!” – Gyászbeszéd Göncz Árpád sírjánál – ez volt az írás címe, és akkor most olvassuk el újra s megint megnyugvásnak, míg odakint üvöltenek a farkasok. Íme:

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó. – (Göncz Árpád parlamenti felszólalása, 1990. augusztus 3.)

Apai nagyanyám egyszerű parasztasszony volt, akinek életében nem adatott meg, hogy valaki szolgálja őt, mindig ő szolgált. A földeken, a gyerekeinek és az urának, akit ma férjnek hívnak. Ő is, mint sorsosai, megadóan tűrték azt, amit a Teremtő és a történelem mért reájuk. Nem volt egyszerű az élete, megélt két háborút, forradalmat, az ura rigolyáit, amely miatt emelkedett hangon pörölt a nagyapámmal, aki pedig ezt nem megadóan, hanem igen bölcsen tűrte.

Utóbb derült csak ki, hogy nem bölcsesség volt ez, hanem a szeretet türelme, amely segedelmével ha kínnal is, de fölneveltek hat gyereket, köztük az apámat, aki követte őket már nagyon rég. Így nekik köszönhetem azt is, hogy tapasztalhattam, miként kell millió éves házason civakodni az üvöltésig, hogy aztán másnap rózsaszínű élet induljon el megint, akárha mi sem történt volna. Titkuk, ha volt valami, a kezükben rejlett, ahogyan egymásra hasonlóan vált göcsörtössé.

Aztán egy nap meghalt a papa. Nem hagyott már árvákat, csak embernyi utódokat, dédeket, ilyeneket, ám mindenki arra számított, hogy a kőkemény parasztasszony végül összeomlik. De senkinek nem tette meg ezt a szívességet. A temetésen fekete ruhában, fekete kendőben odalépett a koporsóhoz. Simogatta, paskolgatta sokáig, és egyszer csak megszólalt: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És helyet foglalt a szertartáshoz. Akkor gyerek voltam, így csak utóbb jöttem rá, hogy ennél mélyebb gyász nincsen. Ebben benne volt az egész világ.

Göncz Árpádot nem csak Árpi Bácsinak, Göncz Papának is hívták, akikért, akiknek szolgált. Papa volt. Így hát innen a távolból fekete ruhában fedetlen fővel odalépek a koporsóhoz, simogatom, paskolgatom sokáig, és megszólalok: „Te vagy aptya? Jóvan aptya!” És ennyi elég is.”

Ennyi történt velem négy éve, és a szomorúság fölidézése mellett az ötlik be leginkább, létezik-e ma olyan politikus, akiről így lehetne írni. Nem, nincs ilyen. Előtte az ember Antall halálakor hidegséget érzett, emberi-keresztényi módon elismerte, nem akart tán rosszat, de nem sikerült neki, legyen neki könnyű a föld. Horn a ketreccel a fején azt váltotta ki, hogy meghalt egy becsületes, tisztességes ember, kár érte. Göncz Árpád elvesztése pedig a nagyapját idézte fel a meglett embernek, ez tehát tragédia volt.

De mindhárom érzés vállalható, mert valamelyes veszteséget tételez. Ellenben, ha ma bármelyik ingyenélő, tolvaj, jellemtelen senkiházi meghalna, mit éreznénk nyomorúságunkban? Na végre, csakhogy elvitte az ördög. Ezt éreznénk, és szégyellnénk magunkat érte, de jogtalanul mert nem kell gyászolni, ha nincs mit gyászolni. És most, hogy hétre-hét és napra-nap halnak meg, mennek el azok ma is, akik megérdemlik a sóhajtást, végül már senki nem marad.

Nem lesz kiért könnyet ejteni, a gyászunk is elveszik. Pedig annál hidegebb már nem lehet a világ, mint mikor már sírni sem tudunk. És ez lesz.

Konzervatív fordulat

Gulyás miniszter – és már nem pártalelnök – Balog már nem miniszter – ámde még regnáló hittérítő – oldalán Németországban, Münchenben járt észt osztani, a “Konzervatívok találkozója” című konferencián. S már most fölmerül az emberben a kérdés, hogy mit kerestek ott, eszmebéli állapotuk okán ugyanis autentikusabb lett volna, ha a Bürgerbräukellerben sörözgetnek, és ez később, midőn felszólalt Gulyás miniszter, egyértelművé is vált.

Az Európai Néppárt, miután elmulasztotta az ihletett pillanatot, hogy a magyar fasisztákat kipenderítse a sorai közül, most meg tehetetlenül nézi, hogy a mimagyarok nem nyughatik, és még most is bomlasztja, illetve bomlasztani óhajtja a soraikat. Ők pedig bávatagon nézik, míg úgy nem járnak, mint az emlegetett sörözőről elhíresült történések is, ebben a sörözőben volt a Sörpuccs ugyanis 1923-ban, mert már akkor is töketlenek voltak a konzervatívok.

Most is azok, és azt hiszik, a Fidesz-féle szabadcsapatoknak vannak játékszabályaik, de nincsenek. Gulyás miniszter – de már nem alelnök – ugyanis ezen a találkozón azt hangoztatta-szorgalmazta, hogy az Európai Néppártban konzervatív fordulatra van szükség, Balog páter meg ministrált neki, bólogatott és hümmögött. És senki nem akadt a konzervatívok között, aki elmondta volna a magyar különítménynek, hogy húzzon el onnan és máshol bomlasszon.

Konzervatív fordulatot annak kell végrehajtana, aki baloldali elhajlásban szenved, a fasizálódás nem konzervatív fordulat, hanem romlás. Igaz, ezt az utat a Fidesz vezérével együtt már rég bejárta, a konzervatív fordulatot látszólag akkor hajtották végre, amikor a szocialisták 1994-ben hülyére nyerték magukat Hornnal az élen, az MDF pedig erodálódott. Orbán ekkor gondolta úgy, hogy mindenféle elv nélkül elmegy Torgyán irányába a hatalomért.

Jött is az orbántorgyánpolgárkormány, a chilei cseresznye, a beléptetőkapuk, és kicsiben az, ami később NER lett, ami nem konzervatív, nem keresztény, nem európai, hanem a maffia, a sámándobok, s mindemellett sajátságosan az inkvizíció, rendőrállam és államszocializmus sajátos elegye. Az ilyen elől a régi vágású konzervatív menekül, ilyennel egy társaságban nem mutatkozik, vele nem teázik, és nem szagolja a puskaporos leheletét.

A Fidesz, a NER, Orbán Viktor és csatolmányai az összes vidéki párttitkárig bezárólag a konzervativizmust hírből sem ismerik, ez csak az ő báránybundájuk, amivel a farkasbőrt álcázzák, de mindig kilóg a lábuk. Az igazi konzervatívokat szólítják fel konzervatív fordulatra, az igaz keresztényeket kereszténységre, a demokratákat demokráciára, hogy egyrészt az a csudadolog, hogy ezek nem visítanak tőlük, másrészt, hogy megtűrik maguk között ezt a csürhét.

Azzal, hogy ez politika, sok mamlaszságot el lehet adni, de nem kéne, hogy elmenjen az ember esze, mert politikus. A konzervativizmus a tradíciókra épül, a meglévő és beágyazódott vallási, politikai kulturális szokások és intézmények tiszteletére. Másra is, de ezek a külső jegyek, s ha megnézzük, ilyesmije a Fidesznek nincsen. Istentagadó volt nem is oly rég, tele van lejárt szavatosságú kommunistákkal, kulturális hagyományai nincsenek, egyetlen jellemző tulajdonsága van, a hatalom akarása.

Meg a lopás. Ez sem igazi konzervatív érték, ilyképp nem tudható, mit takar a konzervatív fordulat szorgalmazása. Azt leginkább, hogy jó szívvel vennék, ha az európai konzervatívok elfideszesülnének, és még az is jöhet, hogy az orruk alá dörgölik, jó lesz, ha vigyáznak, mert ellenségek is lehetnek. Tavasszal már voltak, de a Strache-Salvini vonal bedugult, Orbán most még szélsőségesebb bandákkal, újfasisztákkal és neonácikkal kokettál, a pribékjei meg szónokolnak, hogy például a CSU vagy CDU váljon hozzájuk hasonlatossá.

Pedig alig vannak a klubban, épp a felfüggesztés állapotában leledzenek. Bár a három bölcsek hallgatnak, és Leyen néni is játssza a kisded játékait, de iure mégis csak a senkiföldjén van a bagázs, és akkor van képük azt mondani, legyetek olyanok, mint mi. Tudtuk, hogy arcátlanságuk gáttalan, de, hogy ezért soha, senki nem töri be az orrukat, nos, ez a nagy titok, aminek nem ártana utána járni. Viszont ettől függetlenül is megállapítható, a politikus mindenütt egyforma, és az a hivatása, hogy romba döntse a világot.

Rakott krumpli

– Mi jót vett máma Molnárné? – szegezte neki a kérdést az utcán botorkáló légszerű öregasszonynak a nagyhangú Füle Pista, az utca mindenese, gázas-villanyszerelő -kertésze, aki mindent megszerelt és oldott. Olyan toldozott-foldozott volt a városszéli terület minden rezsója, bokra és eresze, mint az összes lakó, Füle Pista maga, és a flaszter, amelyen Molnárné a bevásárló kis kétkerekűjét vonszolta, aminek úgy nyikorgott a kereke, hogy a kutyák felvonyítottak, a macskák pedig menekültek a tetőkön. Néhány cserép le is hullott a rohangászástól, mert Füle Pista doktorálta meg azt is okosba és fröccsért cserébe.

– Nem vettem én semmit Pista, hogy vettem vóna. – így évődött Molnárné, a kétkerekű visított, a kutyák vonyítottak, a macskák pedig menekültek.
– Tele van a kullója, Molnárné. – zárta rövidre Füle Pista, mert gyakorlatias ember volt, ahogyan megszokta okosba a rezsóknál és a bukszusoknál már.
– Osztottak. – mondta kissé szégyenkezve az öregasszony, mintha lett volna mit szégyellnie, de ő ilyen volt. Amióta élt, bocsánatot kért a létezésével, hogy egyáltalán van, ilyen elhúzódó gondolatjel volt ő a világban macskakörmök között és zárójelben leginkább.
– Mit osztottak aztán Molnárné? – kérdezte a Füle Pista, mert ne bírta befogni a száját, ezen kívül pedig mindent is tudni akart, jogot formált, hogy az utcabéliek pénztárcájában, spájzában matasson. A bugyogójukban még nem, mert nem volt ő hatalmasság, csak gázas-villanyszerelő-kertész, és annak is botcsinálta, de isten áldása mégis a nehéz napokban.
– Krumplit osztottak meg olajat. – válaszolt Molnárné, mintha felelnie kellett volna, ezzel megint elnézést kérve a világtól, hogy lélegzik.
– Azzal nem sokra megy, Molnárné. – mondta ez a Füle Pista, mert ezt is tudta, de egyből tovább is gondolta a kacifántos életet, s látszólag egy ide nem tartozó kérdést szegezett az öregasszonynak, aminek pedig nagyon is megvolt a veleje.
– Mivel fűt, Molnárné?
– Fával. – suttogta az öregasszony, és semmit sem értett.
– Aztán megkapta-e a rezsis papírját már? – kérdezte a mindenes.
– Meg, meg. – mondta a nő.
– Aztán mit kezd azzal? – kérdezte Füle Pista, mert nagyon gyakorlatias volt ő és leleményes-élelmes.
– Nem tudom. – felelte leszegett fejjel Molnárné.
– Felesbe becserélem magának. – tette meg az ajánlatot Füle Pista, s hogy a nő beletörődően, jóváhagyólag bólintott, mellé is szegődött, húzta a nyikorgó kétkerekűjét, ott vánszorogtak ketten a foltos, likacsos flaszteron, és a kutyák vonyítottak, ezt el ne feledjük.

Füle Pista kézhez vette a papírokat, elment, Molnárné pedig ücsörgött a konyhán, kirakta a krumplit meg az olajat, nézte, és nem tudta, mit kezdjen velük. Imádkozgatott hát, tanácsot kért Istentől a menüre, hogy hajában sült krumpli legyen-e olajjal locsolgatva-dúsítva, vagy olajban sült krumpli sóval földobva. Más ötlete nem volt, és az Isten sem adott neki, mert nem tudott, így hát együtt merengtek a világ ostobaságán, ami viszont azért volt különös, mert Isten teremtette ilyenre. De neki könnyű volt, nem ő élt benne.

Fél óra sem telt, amikor Füle Pista, akárha gyorsvonat, bedübörgött, nagy hanggal kipakolta, amit beszerzett a rezsis papírok feléért, kolbászt, tejfölt, tojást, és ráadásnak bort is, mert nem lett volna Füle Pista, ha azt nem hoz. Molnárné nézte az asztalt, a kincseket, és nem tudta, ezekkel most mit is kezdjen, és ki is mondta fura mód, amit gondolt.

– Micsinyájjak most én ezzel? – sóhajtotta, de mégis úgy hangzott, mint az ostorsuhogás, hogy Füle Pistát meg is csípte kicsit.
– Rakott krumpli, Molnárné. Rakott krumpli. – ordította Füle Pista, s hogy jó szándékát bizonyítsa, tüzet rakott a sparheltben, pucolta a krumplit, szelte a kolbászt, főzte a tojást, hogy Molnárné tátott szájjal nézte csak. Füle Pista úgy főzött, ahogy bokrot nyírt vagy rezsót szerelt, ahogy havat hányt vagy cserepezett, olyan lehengerlő határozottsággal, gyorsasággal és slendriánul, de eredményesen is egyben. Háromnegyed óra alatt elkészült, szálltak a gőzök, Molnárné elaléltan nézte.

Füle Pista végül kicsapta a tepsit az asztalra, pohár bort töltött az öregasszonynak, és egyék, Molnárné felkiáltással odébb állt, fura szellőt hagyva maga után. Molnárné megbabonázva nézte a tejföltől tocsogó tepsit, szíta az illatokat, s ahogy eltelt ezekkel, a pohár borra nézett, amitől eszébe jutott az ura, az esküvője, a gyerekkora, és az idők olyan ismeretlen mélyeibe utazott, ahonnan nem volt visszatérés.

Másnap találtak rá az asztalra borulva, a rakott krumpli már kihűlt, és macskák falatozták, mert nem volt már, aki riogassa őket a nyikorgó kétkerekűjével, és a maradék krumpli is kárba veszett. Az egyik mentős csomagolt volna belőle, de a főnöke sziszegve ráripakodott:
– Ha nem teszed le, eltöröm a kezed.

Aztán elvitték Molnárnét, tepsibe tették, mint egy napja Füle Pista a krumplit.