rezeda – Oldal 227

A helyreigazítás hiábavalósága

A Prostisrácok nevű sajtóipari termék össze-vissza hazudozott Czeglédy Csabáról, és most nem győz helyreigazítani. Nem volt igaz, hogy Czeglédy Kunhalminak pénzt adott, hogy baloldali kampányokat finanszírozott, hogy diákmunkásokkal kampányoltatott, Kész Zoltánt pénzelte, hogy megvesztegette volna Szabó Bálintot, vagy megverte, verette az ellene tanúskodókat, megfélemlítve őket.

Egyáltalán, a Prostisrácok nevű sajtóipari termék akkor mondott igazat ebben az – és rengeteg más – ügyben, ha meg sem szólalt. De így van ezzel az összes többi az Origótól az M1-ig, és most nem állok neki felsorolni azt a több száz orgánumot, amelynek az a dolga a NER-ben, hogy fikciókat gyártson a valóság helyett az adófizetők pénzén az adófizetőknek, amelyet azok aztán két pofára tömhetnek.

Ez egyáltalán nem újság, a helyreigazítások sem azok, a hazugságok meg pláne. Így működnek a fasiszták, így gyártják az ellenséget. Ha valaki pedig felszisszenne, hogy lefasisztáztam ezeket, ne tegye. Egyrészt még nem tituláltam nácinak őket – nagy a különbség -, de még az is lehet. Másrészt pedig már hosszú évek óta nevezem ezt a bagázst ilyen bájosan, sőt, mostanában már alapos elemzések is születtek arról, hogy ezek tényleg azok.

Efölött tehát nem nyitok vitát, meg nem is ez a lényeg – dehogynem -, hanem, hogy mi történt a kerek világban most, hogy fogcsikorgatva be kellett vallani: hazudtunk éjjel és nappal, még álmunkban is, hogy akkor most kitör-e a forradalom és röpködnek-e a macskakövek. És nem. Egyáltalán semmi se történik, mint ahogyan akkor sem történt, amikor a nevezett hazugságok megszülettek.

Ezek szakmányban gyártják a böszmeségeiket, hiszen ezért tartja el őket az állam a földművesek pénzén, a világ pedig, mintha mi sem történt volna, egyhangúan zakatol tovább. A nap süt, a madarak énekelnek, Orbán nyaral, az embereket pedig kilakoltatják a konyhájukból az utca kövére. A NER múkodik kérlelhetetlenül. A népek, akiknek szólnak a hazugságok, már rég belefáradtak mindenbe, de, ami érdekesebb, ezek a zugfirkászok is a jelek szerint.

Szakmabéli ártalom és egyben kötelesség, hogy belenézzek napra-nap, miket delirálnak össze ezek, és látva meg olvasva, az egészből valami végtelenül lehangoló szürke gonoszság sugárzik. Mintha szöveggyártásra programozott robotok, vagy a betűk rajzolásával nehezen birkózó dagadt ötödikesek irkálnának szakmányban mindenféle ihlet és gyakorlat nélkül. Olyan lehangoló az egész már csak esztétikai szempontból is, éthoszról meg ne is álmodozzunk, ugye.

A tehetségtelenségen túl azonban átsüt rajta a restség bűne is, egyáltalán, nem akarnak – vagy ami tragikusabb – nem is tudnak mást, mint a monoton, zakatoló gyűlöletet, és ebbe bele lehet fáradni nagyon. Módosul, eltolódik az ingerküszöbük, hogy mitől élveznek el. Eleinte még szórakoztató lehet hazudozni, aztán elmúlik a varázs, futószalagos rutinná válik, és a gyerekek új ingerekre vágynak, valóságosabbra.

Elindulnak hát libsit cukkolni élőben – mint ahogyan példa van rá -, aztán majd fölteszik a kérdést, megdögölesszem, s a válasz pedig az lesz, dögöleszd meg. Bár nem olvasnak Szabó Lőrincet, így inkább naturalisztikusabban az hangzik majd el, lerúgjam a veséjét, kérlek, és a válasz, rúgd, kérlek. Mert az erőszak szellemi restségből is fakad.

Látom magam előtt a bimbózó fiatalt, aki írással óhajtja szolgálni Orbán ügyét (vagy pénzt kapni belőle), ezért lobogó lélekkel kurvának áll, és mégis boldogtalan lesz, mert nem így képzelte. Valami szépet akart, felemelőt, de ez több okból sem megy. Az írás az olyan dolog – mint Füst Milántól tudjuk -, amihez az ember egész szervezete szükségeltetik a lába bütykétől a füle csúcsáig közbeékelve a lélekkel, másképp értelme nincsen.

Illetve írni lehet azért, de akkor prostisrácok lesz az emberből, és megcsömöllik. Ez látszik is mondjuk, ahogyan más már nem jön ki belőlük, mint alvadt takony. Aztán az is frusztráló lehet, ha nem olvassák az embert. Innentől érthető meg Szájer üvöltése a baloldali média túlsúlyáról, ami nem azt jelenti, hogy sok lenne belőle, hanem, hogy azt a keveset olvassák, míg az ő rengetegjüket meg nem.

Ez mindenképpen idegesítő, és így veszélyes is egyben. Ez az a folyamat, amikor a kalifaszijózsi nekimegy Esterházynak tehetetlen dühében és kisebbrendűségtől gyötörve. Az ilyenekből lesznek a leghangosabb verőlegények aztán, akiknek érvek híján a bicska nyílik ki a zsebében. Czeglédy szegény, és az ő ügye erre figyelmeztet mindenkit. Hogy milyen szélsebesen masírozunk bele az éjfekete sötétbe, s szinte megállíthatatlanul.

Keresztrejtvény

Van olyan az ember gyerekével, hogy valami úgy befészkeli magát a fejébe, de úgy, hogy alunni se tud az éjjel, pedig nem is kínálják erősen káposztalevéllel. És nem is valamely kaján succubus, illetőleg máttós szomszéd az oka és indoka a bajnak, hanem egy hang, egy kép, egy kósza, csavargó verssor vagy repkedő dallam, zongorafutam netán gitárzokogás, amelyek eredetének, fellelhetési helyének utána kell járni, hogy belé ne dögöljön egészen az ember gyereke.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami mókás helyet. Imhol Magyarország, amely vidék, állam és manézs mostanában hullik alá a cirkuszi elefántok trottyos segge alá, ahonnan a ganajt nem takarította el a zenebohóc. És máris a szemünk előtt van a kövektől szikrázó Kossuth tér, oldalában egy nagy házzal, amelyen veres zászló lengedez a forró szélben rajta kereszttel, hogy olyat még senki se látott, csak sejtett a Dunába lövetős korban – gregorián dallamokkal bélelve -, ahová iramlik ismét elátkozott, szegény hazánk.

Ez az álladalom ép belefullad a szenteltvízbe, megfojtja a tömjénfüst és megsüketül a harangok szakadatlan kongásától, miközben védi a keresztényi értékeket és a keresztényi kultúrát. Amióta ez a gyönyör útjára indult, azóta forgolódok csatakosan, hogy ez meg mi a rosseb lehet, az értékek és kultúra őrzése keresztényileg. Amikor a téboly hajnala felhasadt, olybá tűnt, hogy a küzdelem a kerítés tetején, akárha szikrázó bástya zajlik, ahonnan Jézus, Jézus kiáltással ajkain rántja a mélybe a világ összes migráncsát maga Orbán, a felcsúti győző.

Amióta viszont Sorossal bővült a sátánok köre, kiegészítve a civilekkel meg a világ összes libsijével Horn Gyulától Esterházyig – és most ne röhögj, mer’ ez van a prostisrácos, magyaridős gőzökben -, az ellenség már belülről támad békaemberként bőrbe kötve. Szóval, ahogy így fokozódik a helyzet az Orbán agyában, énrajtam erős kutatási késztetés terült el, hogy mijafasz is az a keresztény kultúra, mert egzakt definíciót az őrizők nem, hogy nem adtak, de szándékukban sincsen ilyen. Innentől erős az ember gyereke gyanúja, maguk sem tudják, egészen profán okokból: taplógombák és csökött köcsögök ugyanis, hogy megengedően fössem le a nívót.

Mondom magamnak, mindegy Kázmér, majd én behatárolom ezt a kultúraértéket, de az ember gyereke akadályokba ütközik minduntalan. Hol kezdődik először is? Az evangélistáknál, vagy káslerilag Mózesnél, esetleg, mivel mélységes mély az a rohadt kút, a papájánál, Amrámnál, a nagyfaternál, Kehátnál, vagy a dédinél, Lévinél? S ha már itt járunk, belerekhatjuk-e Endéhuannát, vagy, hogy a fenekére menjünk egészen, Lillithet, az első lázadót? Hol végződik másodszor, ez se mindegy. Szent Ágostonon át, mondjuk Renanon keresztül Bayer Zsótinál? Ezt nem lehet eldönteni, és aztán rájöttem, hiába a csatakos forgolódás, a hülye mégsem én vagyok.

Ezt olvastam az evangelikus.hu-n ugyanis:

“….Nincs olyan, hogy keresztény kultúra, nincs keresztény nemzet. A Biblia szerint nincs…Vannak törvények, vannak szokások, amelyek segítenek nekünk Isten parancsa szerint élni, és vannak, amelyek hátráltatnak ebben. Amikor a kultúra embereket kezd szétválasztani magunkfajtára és magukfajtára, akkor az nem segít nekünk a felebaráti szeretet szerint élni. A felebaráti szeretet mindenkit magába foglal; liberálist és konzervatívot, zsidót és muszlimot, cigányt és bevándorlót…Ha a kultúra, amiben élek, ha a közösség szokásai és elvárásai, amelyhez tartozom, azt sugallják, hogy a másfélét ne úgy kezeljem mint magamat, akkor annak a közösségnek a szokásai elválasztanak Istentől…”

Ehhez képest tolják az ember pofájába a keresztes zászlajukat a téren, s amikor megkérdezik a Miniszterelnöki Kabinetirodát, mért, aszondják nagy konokul és debilisen: “Magyarországon az Alaptörvény mondja ki a keresztény értékek védelmét. Az alaptörvénybe júniusban került be a hetedik alkotmánymódosítással, hogy minden állami szerv kötelessége Magyarország önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme.” – Ez ugyan a zászló problematikájára választ nem ad, de a keresztény kultúra mibenlétére igen. Ezek szerint ez az, hogy kiaggatják a keresztet, ebben merül ki a szakralitás, ami nem egy elmebéli teljesítmény, de valljuk be, várt valaki is ennél többet? Ugyehogy nem. Viszont ezzel a nívóval és ezzel az agresszivitással mindjárt kereszt lesz a tantermek és a bírósági tárgyalók falán is.

Viszont én ezt az egészet jól elmesélni nem tudom, mi van itt, ezért Füst Milán pajtáshoz folyamodok, mint minden titkok örökös tudójához:

“…Hallottátok ugye, hogy fiatalkoromban a vahhabiták között éltem. Ezek elszánt gazemberek. Amellett istenhitről szó sincs náluk, csak vakbuzgó vallásosság van ott. Hogy honnan tudom ezt? – Ne legyetek olyan kegyetlenek, olyan vadak, olyan gyalázatosak, Allah majd megbüntet benneteket, – mondogattam nekik kezdetben, mikor még tapasztalatlan voltam. – Fütyülök én Allahra, – felelte nékem aztán az egyik vadember dühösen, mikor megsokallta intelmeimet. A másik meg oda jött és a fülembe súgta ugyanezt. – Fütyülök én Allahra, de meg ne mondd neki, – súgta és röhögött. A harmadik már erkölcsösebben fejezte ki magát. – Minek higgyek én Allahban? – kérdezte. – Nem vagyok én a nagyapám. Hol vagyunk mi már attól? – Rendben van, – gondoltam én, – higgyél, vagy ne higgyél, vigyen el az ördög. Csak, ha nem hiszel, mért borúlsz le nem háromszor, de ötször egymásután az esti ájtatosságnál? – Ezenfelűl: valahányszor azt a szót ejtette ki valaki előttük, hogy Mohammed, vagy próféta, mindig elkomorodtak. Érthetetlen volt a dolog. Ha ezt mesélné nékem valaki, nem hinném el…”

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim és az összes többiek, a NER keresztényi buzgóságának foglalata. Viszont, hogy a képet még sötétebbre fessem, Milán bácsinál ezek a vahhabiták a nem közibük valót egészen közönségesen széttépték. Ha nem hiszi, járjon utána – “Ez mind én voltam egykor”: ebben a még el nem égetett könyvben.

Viszont nem tudom, kellően keresztényi kultúra-e ez, amikor ilyeneket is olvashatni benne: “A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” – Ilyenkor zavarba jön ez ember gyereke nagyon, és csak néz a boci szemeivel szemre meg fejre, és cseszheti, magunk közt szólván.

Szar ügy

Ebből csalódás keletkezik, lelombozódás mintegy, hiszen a fejedelmi pelenka nem vizsgálódásunk eszenciája lesz, hanem csupáncsak origója. Olyan eredő, ahonnan oda jutok el, ahová csak akarok. Hogy egyértelmű legyen: Orbán Ráhel – képekkel bizonyítottan – egy horvát autópálya mellé, a fűbe hajította gyermekének pelenkáját, és mindenki nekiállt szarozni egyszerre, pedig lehet, csak hugyos volt.

Ez tegnap majdnem kirobbantotta a forradalmat, ami arra bizonyság, soha nem lehet tudni, melyik az a szikra, amelyik megváltoztatja a történelem menetét, de ez a pelenka egyelőre nem lesz az. Annak materiális lenyomata csupán, hogy a királyi sarjnak is van anyagcseréje, s mint ilyen, a hír és a pelenkás fényképek arra voltak alkalmasak, hogy a huszadikán a földtől elemelkedett fideszcsürhét visszarántsák az édes anyaföldre.

Akik védelmébe vették a maga pőre valóságában megmutatkozó, saját lábán álló királykisasszonyt, a szenvedő anya képét delirálták bele. Ezért követeltek tiszteletet neki abba a hibába esve, hogy még mindig nem tanulták meg, az nem jár alanyi jogon. Ki kell érdemelni, a mi Ráhelünk azonban ez ügyben édeskeveset tett, sőt, eleve bűnben fogant, ha megnézzük, ki a papája neki.

Ez nagy teher, amitől úgy is meg lehetne szabadulni, mint a használt pelustól. Ha viszont nem teszi az ember, sőt, vissza is él vele, akkor maga ellen hívja ki a sorsot, és kevesebb szánalmat várhat a visszeres lábával, mint egy várandós tücsök. Mert nem látnak benne többet, mint ami: a zsarnok lányát és kinyújtott csápját, ebből a szempontból tehát teljesen érthetőek a közösségi oldal illetlen szavai. A népek eredendően kegyetlenek ugyanis.

Sokszor ez ember végig sem gondolja igazán, mért öklendezik valakitől, mintha szaros pelenka volna. Van bennünk annyi a kutyákból, hogy megérezzük a bujkáló gonoszt, és ez a Ráhel ez ilyen. Sőt, tudjuk, ha nem is tevőlegesen, de mégis köze van ahhoz, hogy Iványi Gábor meg épp azon volt, hogy a Ráhel apja által a határon éheztetett emberek ehessenek, és nekik is legyen anyagcseréjük, mint minden organizmusnak ezen a Föld nevű bolygón.

Mégsem engedték neki, és nem is kell különösebb asszociatív bázis ahhoz, hogy a Ráhel életét a szaros pelenkájával, az ellopott telefonjával és tolvaj férjével összekapcsolja azzal a mocsokkal, ami az országban történik. Ahogyan nem a Ráhel volt az, aki rendőrt hívott a miskolci buszon vizet ivó kislányra sem, és nem ő utasította arra a Kétfarkúakat Felcsúton, hogy ássak ki újra a kátyúkat, mer’ csak. És mégis az ő pelenkája az, ami miatt akkorát dobbant a népek rongyos kis szíve.

Pedig ezek, amiket itt szőrmentén megemlítettem, a hétköznapi fasizmus csillogó felszíni gyöngyszemei csupán. És a nagy forgatagban senkinek föl sem tűnt például, hogy a HVG-s Hont kolléga arról számolt be, az egyik éjjel-nappal kajáldában odáig jutott az ellene indított hajsza, hogy meg akarták verni élénk zsidózás közepette. Érette azonban nem születtek rőzse dalok, hogy mit kellene tisztelni benne, amiből olybá tűnik, akik a Ráhel jogait védik, miközben szaros pelenkákat hajingál, a valós fenyegetéssel mit sem törődnek.

Majd, ha őket, gondolhatják, de akkor már baszhatják, magunk közt szólván. Mert például az meg egyáltalán említést sem kapott a bulvártengerben, hogy bizonyos Sors László, a NAV-ot vezető államtitkár bejelentette, útjára indul a gyönyör. Szeptember 15-ig az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek adóbevallást kell készíteniük, majd fizetniük, mert ha nem, föl lesznek négyelve, meg viszi őket a fekete autó meseországba.

Egyelőre nem tudni, kiket vegzálnak, tán azokat, akiket az ifjú fideszesek és keresztények matricával megjelölnek (talán épp téged is). Ez pedig, hölgyeim és uraim, a fasizmus manifesztálódása, véres valósággá válása úgymond, és ez a szar ügy, nem pedig a pelenka. Az csupán egy tapló ember megnyilvánulása függetlenül attól, hogy férfi-e, nő-e, terhes-e vagy pedig nem. Mindez lényegtelen, a fecsegő felszín csupán, ami eltakarja azt a mérhetetlen aljasságot, ami közben történik. – Nem a pelenkába fogunk beledögleni ugyanis.

János pap országa

Tegnap megkezdődött kies hazánk gyarmatosításának végső szakasza. Miután a földi javak elrablása rend szerint lezajlott és szinte tökéletesen, ezúttal, mintegy koronaként népeinek lelkét akarja a köpcös, ezért az összes hülyéje átment misszionáriusba. Mondhatni, amióta – hogy ki ne vágják a Néppártból – a fasiszta rezsimjét illiberálisból átnevezte kereszténydemokráciának, teljesen megvadultak a fiatalok, és még a seggükből is böjti szelek fújnak.

És ez egyáltalán nem tréfadolog. Mondom, valami nagy ünnep volt, amikor szintet lépett a téboly, s ennek nem az volt a kizárólagos jele – amin ösztönös elborzadással horkant föl mindenki, aki még agyban valahogyan bírja magát -, hogy az ország házának falán suttyomban, ámde jól láthatóan megjelent a kereszt. Ez is, ámde ez csak a képi megjelenítése volt annak, ami mindeközben az országban szanaszét az államalapítás örve alatt zajlott, hogy szétkenődött az égbolton valami pátoszos takony, és ott is ragadt.

Az államalapításból fideszi olvasatban mára csak Szűz Mária maradt, így az összes muftinak ájtatosan fönnakadt a szeme. És kiderült Orbán országának igazi arca, amikor egy voltaképp állami ünnepből is nagymisét celebráltak, véglesen eltüntetve a szekularizáció összes nyomát is. Sőt, jogot formálva arra, hogy a jövőben konkvisztádorként viselkedjenek, pedig nem is vagyunk benszülöttek csonttal az orrunkban és tollal a seggünkben. Aztán úgy tekintenek a többségre mégis, de most már baszhatjuk.

Mégpedig azért, mert alaptörvényben rögzített immár a kereszténység védelme. Ebből fakadóan például engemet ezért, mert itt kifejtem, hogy unom az ájtatos képüket, a korrupt, molesztáló, pénzéhes papjaikat, már vihetnek is a máglyára. Ennek hiányában közmunkára a hajléktalanok mellé, vagy dutyiba, ahogyan a gusztusuk óhajtja. Mondjuk, leszarom, még mindig jobb, mint a Boldogasszony anyánkat sipítozni a leszedált népekkel abban az elcseszett jövőben, amit István örvén idedeliráltak nekünk.

Mindennek – ami az országgal és annak lakosaival történik – azért is kéne elemi erejű ordítást kiváltania, mert akár vért is hugyozhat a köpcös, akkor sem talál kétmillió keresztény hívőnél többet a Kárpátok alatt. Ebből fakadóan megint csak a kisebbség akarja rákényszeríteni az akaratát a többségre, és most is kuss van. Hogy a javaiból kiforgatták, röhögve szolgává tették, és hallgatott, azt sem lehet megérteni, de, hogy a lelkét is el akarják venni, és ez sem zavarja a népeket, ez már elég feltűnő, de egyben magyarázat arra is, mért tartunk ott, ahol.

Énnekem az agyamon kívül tényleg semmim nincs, így engedtessék meg, hogy erősen, mint egy hős mókus, fölhorgadjak, ha ezt is el akarják venni. Nem adom. Éppen elég volt megőrizni az identitásomat és a józan eszemet a messzi múltba veszett kölökkoromban, amikor szülői terrorral vonszoltak el a templomba öregasszony-sipítást hallgatni, miután a Brunner plébános hittan örvén gyalogolta szét az agyamat. És mégis itt szuszogok, de immár öreg vagyok én ahhoz, hogy permanens körmenetekkel gyalogoltassanak el János pap országába.

Ez – mint bizonyára ismeri a nyájas olvasó – egy sosem volt földrajzi hely a középkori setétben, a földi Paradicsom leképezése, amely egy távoli, erős, keresztény hitű ország a pogányok uralta földeken túl, illetve azok gyűrűjében. Ezt buzgón keresték is a hívek, de soha nem találták meg természetesen. Nem tudták ugyanis, hogy ezer év múlva megszületik egy elvetemült alak, aki hatalmi és lopási megfontolásokból nemhogy keresni fogja ezt, hanem egyenesen meg is óhajtja valósítani a kvantumfizika korában, az ősrobbanás tizennégymilliárdadik évében. Ahogyan ez kinéz, sikerülni is fog neki, ebből viszont kösz, nem kérek. Kiszálltam.

Díszpolgár a buszváróban

Döntés és kemény hangú levél – csurig paragrafussal – született arról, hogy a Kétfarkúak Felcsúton épített buszváróját le kell bontani, mer’ le kell. Le. Az ilyesmi nem újság Neriában, a hatalom gusztusa ellen való dolgoknak nincsen helye az élők közt, zúg a feje. Voltaképp így szerencsés is, hogy nem fekete Pobjeda érkezett, de majd, s aztán.

A ganyéság ott van ebben az egészben, hogy a tébolynak hivatali formát adjanak, olyan katonásan fasisztát, az építményt utasváró létesítménynek nevezi a dörgedelem, s ezzel bukik le, mert kijelöli mintegy a billogos buszváró és az eljárás helyét a magyar nemköztársaság, ellenben tömjénszagú illiberális kereszténydemokráciában, ergo pántlikás diktatúrában.

Nem messze a lebontásra ítélt utasváró létesítménytől van egy fedett sportlétesítmény, ami, mint az tudvalévő, a stadion asszonyneve, s mint ilyen, Neriának kedves, holott értelme nincsen. Azon a napon, amelyen a buszváró sorsa megpecsételődött, a fedett sportlétesítményben hatvanegy – 61(!) – elszánt ember tekintette meg a láblabda eseményt. Befértek volna a buszváróba is ennyien.

Ezt az egészet mindenki úgy gondolja tovább, ahogy csak akarja, oda és vissza ismerjük már a TAO milliárdjait, Mészáros elvtárs mesés életét és a kiskutya kókadt farkát is. Csak még mindig nem világos, hogyan lehet ez, hogy a rossebbe működik és virul a NER, sőt, burjánzik, gyarapszik, mint a rák, és elveszi az emberek eszét is, mint az szerte a net drótjaiban őrződik és megnyilvánul, valamint mindenféle ünnepeken.

Az orrom elé került egy kép, amitől elkezdtem szégyellni, hogy Vas megyei vagyok, de megnyugodtam mégis, hogy az ember a szüleit nem, csak a barátjait választhatja meg, és a képen szereplők nekem nem azok. Nincs baj, így altatgattam magam, de huzamosabban nézegetve ezt a képet, láttam ám, dehogynem, most van csak igazán. Meg, stílszerűen, irgalom atyja ne hagyj el!

Három jól fejlett, jól táplált férfibeteg van ezen a képen, akik örülnek egymásnak, másnak viszont nem. Arról szól a megmerevedett pillanat, hogy az eddig nem létező “Vas megye díszpolgára” címet most létezővé tették, és nyalásilag, mintegy a szervilizmust négyzetre és köbre emelve átadják Kásler Miklósnak, aki immár miniszter, s mint ilyen, a prime jobb keze, aki minden nap láthatja Őtet, s így voltaképp a díjjal neki üzennek: tiéd vagyok édes gazdám.

Gyomorforgató, infantilis aljasság, de mégsem ez ragadott meg a műalkotásban, hanem a képen szereplő három alak. Jobb oldalt a kitüntetett, kezében a bőrkötésű oklevél. Gyengéden tekint rá, azzal a meggyőződéssel, hogy senki más nem kaphatta, csakis ő, aki megtanította kezet mosni az orvosokat, és tízparancsolattal gyógyítja a rákot, meg a létező összes nyavalyát. Sőt, óvodásokat képez ki szerzetessé.

Arca kissé meghatott, de az a meggyőződés ül rajta, hogy megérdemelte. Egyáltalán, ezek meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Mindig, mindenben, mindenhol. Nála érdekesebb az oklevél átnyújtója viszont, aki a táplálékláncban messze a sámán alatt áll, és ezzel a gesztussal veszi meg a nyüves életét, hogy föl ne zabálják früstökre. Egyszerű ember, föl fogják a hatalom törvényei szerint, ez az ánuszfényesítő gesztus csak elodázza a véget.

Ezt még nem tudja, csak sejti, érzi a zsigereiben, így nyújtja át a mappát, ezt edd meg, ne engem, és könyörgés van a gerincében meg a bőre színében is. A harmadik, a fiatal szakállas az imára kulcsolt kezével csak kiegészítő alak, hogy kilegyen a szentháromság. A szemét viszont egyiknek sem látni. Lesütik, ami jelentheti azt, hogy a lelkiismeret nem veszett ki belőlük egészen, és tudják, milyen nevetséges színdarabot játszanak. Vagy rosszkor exponált a fotós, soha nem tudjuk meg.

S még mielőtt nekem esne a nagyérdemű, hogy miket hablatyolok össze itt buszvárókról és lesütött szemű alakokról, hogy mi köze ennek egymáshoz, kiterítem a betlimet: ezek azok. Ezek írják a bontásra felszólító leveleket. Ezek működtetik a rendszert jó pénzért és hamis plecsnikért. Ezek eszik meg az életünket, mert a szervilizmus oly fokán állnak, mint Aureliano Buendia katonái: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.”

Hogy pokol az élet, annak Orbán az indoka, de az oka ezek. A házmesterek, akik a két kezükkel lakoltatnak ki, bontanak és építenek, akik hivatalos levelekbe öntik a NER-t, átkozódnak és fenyegetőznek, kommentelnek, beszólnak a buszon és leköpik a koldust. A szárba szökő, delíriummal terhes őrület, ami akkor is itt marad, amikor Orbán már sehol sem lesz, ezek a magyar alakok, akik évszázada állandók, csak az arcuk változik csendőrből ávóssá, munkásőrré és elsőáldozó ministránssá aztán.

Ezek az ország igazi veszte, s mint Máraitól tudjuk, ez a fajta nem változik.

Drámapályázat

Baktatott az író, drámaíró, költő, novellista, esszéista, publicista és utcaseprő, valamint sakkbajnok a térköveken, amelyek fehéren világítottak a szúrós napsütésben. Égették a talpát, az agya pedig bugyborékolt, mert egy fa nem sok, annyi sem volt a téren, még a tavasszal valami ismeretlen okból az összeset kivágták ugyanis. Így haladt hát eléggé lehasználtan, de reményekkel telve mégis, mert behívták, ami csak jelent valamit, esetleg jót is. Bár ez egyáltalán nem volt biztos.

Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.

Jé és nahát

Jé. – mondta Pálinkás József – Nahát. – tette még hozzá, akárha babos ruhás kamasz kislány volna eltartott ujjú teadélutánon a hétfejű sárkány szalonjában, ahol halomban fekszenek a hullák. Akár tiszteletre méltó is lehetne ez a jámbor józanság, és mégsem az, hiszen ő is csak akkor szólalt meg – a’la Simicska – amikor a saját háza égett. Ahogyan a vezér leváltotta a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal éléről, azonmód döbbent rá, hol is él. Hogy milyen mocsokban.

Pálinkás régi vágású úriember, aki belekeveredett egy galeribe, és még most is ilyen cizelláltan – “az általa is vallott értékeket bizonyos, magukat jobboldalinak tartó körök igyekeznek felhasználni, kiforgatni, nevetségessé tenni” – mesél a kurvaanyázás közepette. Nem baj ez, ettől is vagyunk emberek a vérzivatarban, csupán azért fals a sopánkodás, mert ugyanakkor az Orbán-féle első ciklust, – amelynek tevőleges részese volt -, pedig megfelelőnek találja, és ezen a ponton akár el is feledhetnénk egymást.

Ahogyan Simicska, úgy ő is – most elcsodálkozik, hogy kígyót melengetett a keblén, pedig nem. Mindketten a tojásokon ücsörögtek, és saját testmelegükkel segítették világra a sátánt. Ez bocsánatos bűn is lehet, de azért ne áltassuk egymást. Pálinkásnak már a politikába való belépése is magában hordozta a kudarcot. Az MDF dohos szagú ténykedése, ahogyan Antall szétverte a magyar gazdaságot az uram-bátyám világ felélesztése oltárán, na, az volt ez eredendő bűn.

Ennek is hallgatólagos részese volt Pálinkás, ahogyan aztán útja az MDNP-n keresztül egyenesen vezetett az elkurvult Fideszbe, és Orbán oktatási miniszteri székébe. Aki nem valami varázsszemüvegen keresztül nézte a nagyvilágot, akkor is tudta, hová vezet ez az egész a korona úsztatásával, a hosszú bájtok éjszakájával és Torgyán Józseffel együtt. Minderre andalodva gondolni erősen eufemisztikus cselekedet, még, ha máma szintet is lépett a téboly.

Az, hogy Pálinkás most kezdte rosszul érezni magát, nem jelenti azt, hogy a nagy többségnek jobb lenne, sőt, a plebs immár egy évtizede kapkod levegőért, és szó szerint az életben maradásért küzd. És azon a napon, amikor a devizahiteleseket sokadjára is halálra ítélte Orbán Viktor és udvartartása, hogy még tárgyalni sem volt hajlandó az ügyükről, miközben félájult nőket cibáltak ki a lakásukból, nos, ezen a napon a jobboldali értékek kiforgatása fölött keseregni számomra visszatetszőnek tűnik.

Kinek mi fáj, persze. Író embernek a betűk elkurvulása, tudósnak a pártalapú periódusos rendszer, Jolán néninek a bütyke, és egyik sem alábbvalóbb a másiknál. Csupáncsak – ha lehet még ilyen – kajánul nézem, ahogyan látszólag értelmes emberek rácsodálkoznak, mit is segítettek világra. S nemhogy a kígyót a keblükön melengették volna, és most nézik, mi is ez, hanem egyenest a feneketlen gyomrából ordibálnak kifelé, csak most már késő, mert lement a Nap. Derék dolog Pálinkás – és az összes többi – megvilágosodása, de már minek.

Továbbá abban sem kellene ringatnia magát – mint ahogyan meg is teszi -, hogy ez az egész majd magától összeomlik. Rossz hírem van, nem fog. Az ő hajdani székében máma már egy Kásler ül, és lesz ez még rosszabb is, efelől kétségeink ne legyenek. És ahogyan – annak ellenére, hogy nem vagyok látnok, de már ’98-ban is tudtam, hová vezet ez, most is elmesélem, mi lesz. A rezsim még hosszan bírja magát, s amikor mindent csontvázig lezabált és megemésztett, húsz év múlva enged a szorításán. Konszolidálódik, úgymond.

És akkor úgy egy évszázad alatt föl és újra épül az, ahol Orbán uralma előtt tartottunk. Csak azt se Pálinkás úr, se nem én és még sokan mások sem érik/jük meg. Így baszta szét Orbán az életünket. Ez az igazi jé és nahát, nem a nevetségessé tett jobboldali értékek. Csak, hogy világos legyen.

Forradalom van a mi uccánkba’

Ültek ezek hárman a kocsma hűvösében, a Tóni, a Jenő meg az Ottó, de nem a Tóth. A fene se tudja, milyen Ottó, olyan magyarul férfias a böhöm hőségben, foltos atlétában és borostásan, meg Buddha totyakkal, de akárha Adonis mégis. És úgy is meregette a szemét a csapos lány blúza alá, úgy hívogatta a melleit, mintha rajta kívül hím nem is lett volna a fröccsszagú életben, ammóniával vegyesen, persze.

A Tóni meg a Jenő a világ ilyen csalfa folyásán már rég túljutottak. Nem vártak semmit, mert által jutottak minden jón és rosszon az örök vasárnap délelőttben, amelyen, ahogyan az millió éve megíratott a köveken, születési előjoga minden magyar macsónak, hogy a kölkei, a porszívó és a felesége hangjai elől a fröccsök gőzeibe meneküljön egészen napnyugtáig, mert mindig akadt valami marasztaló ragacs.

A színpadot úgy rendezte el tehát a teremtő keze, hogy ezek hárman máma soha föl se keljenek, mintha technocol lenne a seggükön, esetleg epokit. És senki sem tudta, hogy ez lesz az a nap, amikor már délután felé elindulnak mégis kifordítani sarkaiból a világot, de nem találják azt, mert sarka az sehol nincsen neki. Végtelen élei vannak, és pláne ezek körbe is vezetnek, és konok keresésük közben mindig szembe mennek magukkal.

De most csupáncsak délelőtt volt, az aszfalt még nem bugyborékolt, csak pöfögött. A csapos lány is harmatos volt még, és a Nap, ahogyan sütött át a légyszaros ablakon, csíkokat rajzolt az arcára, amitől Ottó annyira férfias lett, hogy kérnie kellett egy feles kevertet, és innen indult el minden bonyolultság, hogy a végén még a Jenő biciklije is elveszett, de nagyon.

– Na, egy kis gyorsítót. – így noszogatta a kanos Ottó a másik kettőt, akiket buzdítani annyira nem is kellett, mert valahogyan ezekben is benne volt a kehe, hogy így, ilyen direkt módon mázolják szét a tudatukat, gyorsabban és alaposabban, mint a fröccsök végtelen tengerével. Meg, ami jár, az jár. Hát nem? De. Így, ilyen megfontolásokkal léptek be az alagútba örök igazságokat keresni teljesen hiábavalóan.

Ilyenkor pedig, amikor megsűrűsödik a történelem, amellyel a magyar férfiember merészen szembenéz, baljában a keverttel, a másikban a harmatos fröccsel, óhatatlanul, mintegy önkéntelenül feledkezik meg a csapos lány seggéről és melleiről, hogy megtárgyalja a világ folyását. Már, ami a légyszaros ablakon keresztül beszivárog belőle, annyit.

-‘ Gésség. – ennyit mondott Ottó ima gyanánt, mint ahogy illik, és ittak, és a templom is kongatott válaszul meg kajánul, mintha bólintana rá, pedig dehogy. – Hát, kirúgták az Ernőt. – folytatta a bevezetésből egyértelműen fakadóan, és ettől olybá tűnt, mintha az Ernőre, a halálára innának, pedig csak magukat siratták, és még csak nem is tudtak róla. A másik kettő hümmögött, hogy ja, meg hát, ilyeneket, a végtelen együttérzés rigmusait.

– Még hármat, virágom. – ezt már a Tóni mondta a csapos lánynak, aki egy mozdulattal a tévét is bekapcsolta, hogy tán akkor nem a melleit stírölik, mert azt másnak tartogatta, nem ilyen leharcolt proletároknak, hanem fehér lovon vagy fekete béjemvén érkező hercegnek. A haja színe nem számított, akár szőke is lehetett, de pepita is, mindegy, csak vigye el. Tele volt elvágyódással a levegő.

Viszont a tévével nagyon melléfogott, mert abból olyan töménységben ömlött a határt nem ismerő hülyeség undorral és gyűlölettel elegyest, hogy így, a keverttel – fröccsel izmosítva – olyan gyúlékony elegyet alkotott, mint a szivárgó gáztűzhely, amilyet tegnap prezentált a szomszéd néni, aki találkozni akart az urával az atyának jobbján, de a böszme mentősök visszacibálták a valóságba, pedig nem is akarta egyáltalán.

Ilyen volt ez a környék. A gyönyörök kertje panellal övezve, ahová menetrendszerűséggel járt a mentő ájultra ivott embereket elcipelni, akik mindig visszaszöktek reggelre, hogy végtelen legyen a szenvedés. De nem tudtak róla, hogy ez az, azt hitték, ez az élet, és más már nem is lehet. Ezért volt az, hogy a Tóni, a Jenő, meg az Ottó, de nem a Tóth, egyáltalán nem lógott ki a festményből, amit Bosch pingált, és nem fogta vissza magát.

Mondom, valami nagy ünnep volt, és a mi hármunk végleg elfeledve asszonyt, gyereket és a rántott húst, addig ittak, addig nézték a tévét, míg teljesen el nem áradt bennük a gonoszság, és elindultak migráncsot keresni a pöfögő flaszteron, de előtte még megfogták a csapos lány csöcseit. Ekkor a vak komondor felvonyított az ablak alatt, meg a lány is, aki úgy csapta pofán az Ottót, hogy kirepült a napvilágra, a másik kettő meg röhögve utána.

Keresték a migráncsot égen és földön, de nem volt se itt, se Fokföldön, se Ázsiába. Így hát l’art pour l’art vonyítottak, amitől olyan lett az utca, mint a Flinstonoknál Nyíltak az ablakok, polgártársak jelentek meg a keretekben, és nézték a mozit, hogy mit vetítenek máma, amikor Ottó a csapos lány melleire gondolt, de más jutott az eszébe róla, és váratlanul meg hirtelenül felüvöltött:

– Orbán, takarodj! – hogy honnan jött ez elő, azt senki sem tudta, de a lelke sötét oldala teljesen elhatalmasodott a közlendőjén, és egészen cifra, a magyar nyelv gazdagságát a legnagyobb mélységekig bemutató szókészlet buggyant elő belőle, amelyben bőven szerepeltek bizonyos testnedvek és nyílások, a legősibb foglalatosság szülőanyával együtt emlegetése, megminden.

Amilyen váratlan, annyira határozott volt az óhajtás, amitől a Tóni csuklani kezdett, a Jenő pedig átbucskázott a biciklin, a szaltó után pedig ömlött a fejéből a vér, és már jött is a menetrend szerinti mentő, mert már indok volt rá. Az egyik bámész lélek hívta őket, mert jóságos volt, ismerte ezeknek a kínját, és úgy döntött, jöjjön az a mentő, mielőtt megérkezik a TEK. Mert kinek hiányozna az a húgyszagos utcában, ugye.

Így történt, hogy bár a forradalom véres volt, de rövid és eredménytelen. S ahogyan a hármakat elvitte a mentő, az utcát megülte a reménytelenség. A csapos lány is elnézett még mindkét irányba, de se paripának, se béjemvének nyoma sem volt sehol. Csak a Jenő biciklije feküdt ott kiterítve, mint a fölkelés egyetlen mementója. De arra járt egy kamasz Nike cipőben és hülye hajjal. – Jé, egy bicikli. – Ennyit mondott, fogta, és most viszi.

Zsebpénz

Mint másnak a heroin vagy a kokó, miniszterügynök elvtársnak az a futball. Remegve szíja, nyomja magába, s ez az állapot már eleve romlottságot vagy betegséget tételez, és akkor a többiről még nem is beszéltünk. Most is, hogy az elvonási tüneteken enyhítsen valamelyest – úgymint a fej remegése, ajkak nyalogatása, meg más egyebek -, utánaröpült szíve szottya csapatának a messzi Bulgáriába, mert nem élhet ő a MOL Vidi nélkül, akárha muzsikaszó.

Ez is, hogyan lehet egy csapatnak a Vidi nevet adni, ilyen is csak a NER-ben történhetik, máshol sehol. Mert hogy hangozna, ha a Barcelonát átneveznék Barcikának, ugye. Bár lenne akkor egy kis nemzeti beütése, de a Manchester Unitedet se jutna eszébe senkinek Maninak hívni, bár jól hangzana a lényeget megragadva, aztán mégis szétvernék az Old Traffordot a jámbor angolok. Viszont most a pénzről fogunk beszélgetni, s nem ilyen álombéli dolgokról.

Szóval, az van, drágáim, hogy röpcsivel ment ez a bugris a meccsre, éspedig magángéppel, ami több fennforgást is von maga után. Havasi Bertalan sajtóriogató ugyanis nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a röpködés során “közpénz felhasználására nem került sor”. – Ha egy sajtós a “került sor” kifejezést használja, akkor minden aljasságra képes, de erről sem érdemes többet gondolkodni, ezek ilyenek, mit lehessen tenni, ugye? – Így mennek neki, ezzel a munícióval Esterházynak.

Miniszterügynök elvtárs azonban nincstelen ember, ahogy azt szóban valamint írásban (és tettel meg hallgatással) – vagyonbevallás – is állította, mondván, van neki hétszázezer megtakarítása a párnacihában, egy petákkal sem több. Ez volt az év elején, azóta viszont az óvodás kalandja után és miatt kapott a Patyi nevű NVB-s cimborájától egy büntetést, aztán a futball VB-re is magánerőből röpködött, ezért merül föl az emberben, hogy most Bulgáriába akkor hogy?

Mibű? Ugye. Mert minden emberi számítás szerint már egy peták sem lehet a brifkójában, hacsak nem egy kis zsebpénz, amit az Anikó asszony porcióz neki reggelente a parizeres zsömlés tízóraija mellé. De az Anikónak sincsen semmije se, ezek a két templom egere, ahogy kiszálltak Izraelben a nem is kormánygépből is, rájuk volt írva a nyomor. A lelki legalábbis, de akkor még mindig ott marad a bolgár röpködés ügye, mint fogós, ravasz kérdés.

Szívességből is vihette egy kistafírozott cimbora, ahogyan a Semjén szarvasa is gesztusból röpködött föllógatva, és az ilyenektől, ha nem illiberális egy demokrácia, illetve magyarosan kereszténydemokrata, le szoktak mondani a vezérürük. Minálunk azonban elég annyi, hogy a Soros kurvaannyát, és ebből is kitetszik, hogy ez az ország a lehetők legjobbika, már akinek. Ezt én toldom hozzá, mert eszembe jut a tegnap félájultan kilakoltatásilag vonszolt néni képe. Azt nem tudjuk, hogy ő szereti-e a futballt.

Az is közismert, hogy minálunk a közpénz általában elveszíti az összes jellegét, ami azt jelenti a proletár számára, hogy: Közöd? Köcsög! Valahogy így, engemet azért mégis nyomaszt miniszterügynök elvtárs, valamint az udvartartása pénzhez való ambivalens viszonya, hogy kaparják-e olykor az aprót, vagy van-e egyáltalán például pénz a mi egyetlenünknél, volt-e a kezében mostanában egy bankó, vagy az már szublimálódott a közelében.

Hogy a létezés egy olyan szintjére lépett, amelyben ilyen apróságokkal törődni sem kell, hiszen minden az övé. Hogy amikor partedlivel a nyakában tömi magába a pörküttet ubival, akkor azt ki kell-e fizetnie, vagy a kocsmáros megtiszteltetésnek érzi, hogy adhatott, hogy a szotyit a meccsre veszi-e, tudja-e, hogy van ára neki. Szóval, mint egy igazi király, aki úgy van már, a létezés olyan kegyes állapotában, mint a Mohamed koporsója, hogy csak lebeg ég és föld között.

Mert a képről úgy jön le, hogy csak csettint a duci kis ujjaival, és ott a terülj asztalkám, a röpcsi, a helikopter, szántók, rétek és kastélyok. Ez engemet komolyan foglalkoztat, mert megint az agymacskám jött elő ezzel a Hitlerrel, aki szintén nyomorgott, sőt, meg sem nősült, őneki a nép volt a hitvese, és mégis csak Berghofot, Sasfészket meg minden kutyafaszát épített. Igaz, már az ő uralkodásának kezdetén is eltűnt a határ a magánvagyon és a pártpénz közül, nálunk is lett székházból bánya, ugye.

Olybá tűnik tehát, hogy miniszerügynök elvtárs és belső körei számára leomlott a fal az ország pénze és a saját pénztárca között. Ebből fakadóan arra kell jutnunk, hogy a parizeres zsömle mellé azt a pár krajcárt nem is az Anikó asszony csomagolja neki, hanem éppen az, akit tegnap ájultan vonszoltak ki a lakásából az utca kövére. Az ilyenek, amiket itt elmeséltem, jobb helyeken a Bastille ostromához vezetnének, mi pedig készülünk nagy izgalmakkal a huszadikai tűzijátékra. – Hát, lelkünk rajta.

Azt mondd meg nékem…

Tiszta szerencse, hogy nincsen még október elseje, éspedig több okból is. Elsősorban, mert az Isten szent ege alatt, illetőleg a zivatarok elől híd alá vagy aluljáróba húzódva nem fagy meg azonnal az ember, lévén, nagy a hőség baromira. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy a zsandárok nem viszik el csípőből például a csecsemőt és a terhes nőt, aki így múlatja az életét tegnap óta, mivelhogy az utcára rakták, csupáncsak azért, mert annyija volt és annyit is ért.

Hatfős családot lakoltattak ki kedden a bűnös Budapest kilencedik kerületében, mert nem tudták fizetni a lakás devizás hitelét, s mivelhogy a családok éve van, akárha rosseb, továbbá Pártunk megmentette őket is. Ám ez itt nem Horvátország, ilyen tartozásokra nem mondja azt az állam, hogy vége, nem ér, és nincs ezüstérmes futballcsapatunk sem, bögyös köztársasági elnökünk meg pláne nem. Mondjuk, nem emiatt került utcára a család, viszont, hogy totyakos miniszterelnökünk van, azért viszont igen.

Ellenben a dolog nem olyan egyszerű, hogy egyből győztest lehessen hirdetni. Így meg is oszlottak a vélemények a közösségi oldalon azon tűnődve, ki a hülye, valamint a bűnös, akinek a záloga a kezükben volt, s mint népi játék, hogy mit is érdemel az. Volt, aki úgy vélekedett, így van rendjén, ez így helyes, ez volt a nemzeti vonulat, mások kitették az árverési felvásárló képét, névvel, és kilövési engedéllyel, lincselési felhívással mintegy, ettől azonban a családnak egyáltalán nem lett jobb, de a felvásárlónak sem rosszabb.

A dolog viszont természeténél fogva kegyetlen, hiszen azt mondták az utcára tetteknek, hogy összeszedhetik a személyes holmijukat, és mehetnek a jelek szerint nem létező Isten hírével, a bútoraikat meg harminc napon belül kell elhordani. Viszont azt senki nem tudja, hová. Mert ugyan Pártunk arra hivatkozva hozott hajléktalan-vegzáló törvényt, hogy mindahány elhelyezését meg tudja oldani, a jelek szerint ez mégsincs így, sőt, még inkább, ha a hatalom szakmányban gyártja őket, mint ebből a történetből is kitetszik.

Hogy mi lesz most velük és számos sorsosaikkal, azt senki sem tudja. Még maga a milliárdokat a családok zsebében hagyó Rétvári et., a jó hírek zenebohóca sem. Sőt, Novák államtitkár asszonyelvtárs, aki meg momentán a családok jótevő úrangyala, ő sem, mert ez nem a munkaköre neki. Ő azzal foglalatoskodik, hogy idvezült mosollyal gondoskodjék az óvodai keresztényi nevelésről, és szaporodásra buzdítsa a honleányokat.

Az már kívül esik az érdeklődési körén, hogy a szaporulatot karhatalom rakja az utcára. Egyáltalán, ilyesmiről nincs is tudomása, hiszen a statisztikákat is maguknak tetszetősen manipulálják, és a magyaridőknek sincs ahhoz sem érkezése, sem kapacitása, hogy ilyen – egyébként napi gyakoriságú – kilakoltatásokról tudósítson. Így hát, aki annyira szerencsés – vagy szerencsétlen, ez hozzáállás kérdése -, hogy a világot narancsszűrőn keresztül észleli csupán, elégedetten böföghet. Ilyenekből lesznek a kétmillió fideszesek.

Nekik nem gondjuk az, hogy akkor most mi lesz a csecsemővel és a megszületendő kisdeddel, az anyjával és az apjával, akik magukra maradtak a vérzivatarban. Októberig még az utca kövén, aztán nevelőotthonokban és fogdákban, hogy ne zavarják a kényes madámok finnyás orrát az egyre erősödő szagukkal, és nincs nekik menedék. A farkasoknál az öregek haladnak a sor elején, hogy le ne maradjanak, a kafferbivalyok körbefogják és szarvaikkal védelmezik a körön belül álló kicsiket és betegeket.

Az állatokban több emberség van – ha úgy tetszik -, és nagyobb a túlélési ösztön, mint az elkorcsosult emberben. Aki ma még nincsen az utcán, nem tudja, hogy ugyanolyan egyedül van, és ugyanolyan védtelen, mint a tegnapi hat. Ez ellen a közösség lehet a védelmező erő, ilyen azonban nincsen az atomjaira hullott társadalomban. Az utcán döglünk meg úgy, hogy átlépnek rajtunk, ha a kórház mosdójában száll el belőlünk a lélek, napokig fekszünk ott, mert az intézmény azzal foglalkozik, hogy a falán vonatozó Orbánt lemeszelje.

Teljes a züllés és nincs kegyelem. Miközben genderezünk és csahos kutyákra pazaroljuk a maradék erőnket, a szemünk előtt zajlanak a tragédiák olyan mennyiségben, hogy alig is üti át már az ingerküszöböt. Minden kilakoltatott, kirúgott, megalázott és megszomorított megkapja a warholi tizenöt percét, és megy a levesbe aztán nyomtalanul. Tudjuk, hogy a király tette ezt, de csak addig jutunk, hogy Cseh Tamással tesszük föl, azt mondd meg nékem, hol lesz majd…- A többit pedig úgyis tudjuk. Vége van, emberek.