Kategória: Egyéb

Zarathustra dilemmája

Dénes Veronika büntetőbíró nyugdíjba vonul, mert megunta a körülötte tomboló tébolyt és mocskot. Ő volt az, akinek nevét és címét közszemlére tették a neten a 2006-os államcsíny-kísérlet kapcsán született ítéletek után, hogy elsőáldozó kisasszonyok esetleg fölkereshessék lincselési céllal. Rövid volt és velős döntésének indoklásakor, azt mondta, elege lett abból, hogy százhúsz forintos reklámújságok vagy húsz deka sajt ellopása miatt ítéljen el embereket, mialatt „jól tudjuk, hol élünk, és mi zajlik körülöttünk”.

Ha jól belegondolunk, ebben minden benne van, amiről ellenzéki politikusok és a józan nyolcmillió már hét éve folyamatosan beszél. A húsz deka sajtban a kakaóscsigás ügy, a megfagyás ellen szedegetett rőzse, az éhezés, az éhségmenetek, a hajléktalanság, meg az ország összes nyomora. És benne van a tomboló korrupció, illetve a végtelen, fékezhetetlen nagyipari lopás is. Mégis úgy hangzik ez, mint a Gandhi-filmben a főhős sóhajtása lelövése után „Ó Istenem”, amikor belezuhan az ismeretlenbe, és a kilátástalanságban végleg föladja a harcot.

Ezt nem kell körberagozni, ez műalkotás, ahogyan a bírónő sikolya is az. Ami miatt mégis szöget ütött a szívembe a bájos történet, az a befogadás aktusa, tehát, hogyan reagáltak reá az olvasók. Aki amúgy is megfojtotta volna egy kanál vízben, egyértelműen nyilatkozott meg: „Egy igazi ostoba vadliberális bírónő volt. Az igazságszolgáltatás csak nyer, ha nyugdíjba megy.” De a megengedőbbek sem fogták föl a lényeget: „Akkor ellophatok húsz deka sajtot minden következmény nélkül? Hány dekától fognak elítélni?”

És máris előttünk áll az írástudó nagy dilemmája a mostani vérzivataros időkben. Látja, hogy minduntalan nehézségekbe ütközik az elbeszélés, hogy az elmondhatatlan ellenére mégis csak tagolt mondatoknak kéne előjönnie az ember szájából az igének . De azt is tudja, hogy az angolkisasszonyok módján való fogalmazás egyáltalán nem ér célt, és úgy jár az ember gyereke, mint Nietzsche küldetéses hülyéje, Zarathustra, aki kénytelen volt szüntelen prófétálásának eredményét ekképp összegezni: “Röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”

Mindezt a napokban megtapasztaltam magam is. A közpénzen a NER seggét nyaló alakulatokat lekurváztam, és bemutatandó erős undoromat, felsoroltam pár szinonímát az ősi foglalkozásra, amiből volt, akinek nem az jött le, hogy tele van a tököm például a CÖF-el, hanem, hogy lenézem a nőket. Vagy, amikor magamat hullaként elképzelve szidtam a körülöttem lévő élőket, akkor meg halottgyalázónak és egyáltalán nem viccesnek tituláltak, holott az az utóbbi idők legkeserűbb szövege volt az, ami az ujjaimból kifolyt.

Ilyenkor tanácstalanná válik az ember, mert belátja azt is, miért volt reménytelen vállalkozás elmagyarázni a körülötte állóknak, hogy a Svejk végeredményben a világirodalom legszomorúbb regénye, meg, hogy Csehov voltaképp bohózatokat írt. Rá kell jönnöm, hogy már nagyon régen voltam tanár, és most sem vagyok az. Azt azonban ebbéli hiányosságaim ellenére beláttam, hogy az ingerküszöb, amelyet át kell lépnem, nagyon magasan van. Mint az állandóan pornót bámuló proletárnak, akinek egy sima mufftól már merevedése sincsen. Odáig értünk el a csatában.

Ha megzenésíteném a jelmondatot, hogy „Baszódjál meg, KDNP!”, akkor exponenciálisan lenne több olvasóm, mint így, pedig, ha Csehovról ugatok meg Nietzschéről, ugyanazt mondom, csak mollban. Óriási dilemma ez, aminek momentán feloldozó megoldása nincsen. Nyugdíjba nem vonulhatok, mint a tiszteletre méltó bírónő, mert a sorsom az, hogy ha az égi és ninivei hatalmak engedik, beszélnem kell, amíg meg nem halok. Azt ezek után sem ígérhetem, hogy vértől csöpögő, csattogó fogakkal ordítok, de, hogy Orbánt állhatatosan ütöm, ahol érem, azt tiszta szívvel ígérhetem. Így lesz, biztosan.

KOMMENTÁR NÉLKÜL…

Helyreigazítás
ORIGO 2017.10.26. 19:41

2017. augusztus 21. napján a www.origo.hu online felületünkön 09:56 perckor közzétett „Újabb piszkos dolgok derültek ki Gyurcsány és Botka ügyvédjéről” című cikkünkben valótlanul állítottuk és híreszteltük, hogy Czeglédy Csaba által vezetett Human Operator Zrt. az iskolaszövetkezeti diák tagok nevén valójában azok szüleit foglalkoztatta és azt is bebiztosította, hogy egy lebukás esetén ne őt, hanem a szövetkezeti vezetőket vegyék elő a hatóságok.

Valótlanul híreszteltük, hogy Czeglédy, aki a munkaerő-közvetítéssel foglalkozó Human Operator igazgatósági elnöke, ajánlatot tett a DiákÉsz elnökének, hogy ügyvédi letétben történjen meg az elmaradt fizetések teljesítése.

Ezzel szemben a valóság az, hogy Czeglédy Csaba, mint Human Operator Zrt. igazgatósági elnöke az MTI Országos Sajtószolgálat által 2017. július 28. napján 09:08 perckor kiadott a Magyarországi Diákvállalkozások Országos Érdekképviseleti Szövetségének (DiákÉSZ) 2017. július 28. napján kelt közleménye alapján vette fel a kapcsolatot a 11 fő károsultat képviselő Fiák és Társai Ügyvédi Irodával, a DiákÉSZ elnökének semmilyen ajánlatot nem tett

Valótlanul állítottuk és híreszteltük, hogy több millió forintot keres még mindig Czeglédy.

Ezzel szemben a valóság az, hogy Czeglédy Csaba nem keres több millió forintot, 2017. június 13. napján zárolták a Human Operator Zrt. számláját, ezért már a 2017 májusi fizetését sem kapta meg.

A cikkünk azon való tényt, hogy Czeglédy Csaba, mint helyi önkormányzati képviselő részére a szombathelyi önkormányzat továbbra is utalja a képviselői fizetését olyan hamis színben tüntette fel, mintha Czeglédy Csaba előzetes letartoztatásának ténye jogi akadálya lenne a képviselői fizetésének átutalásának.

Valótlanul állítottuk, hogy a károsultak száma meghaladja az ezer főt, a követelésük mértéke pedig megközelíti a százmillió forintot.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a DiákÉSZ fentebb hivatkozott 2017. július 28. napján kelt közleménye alapján a károsultak száma nem haladja meg az ezer főt, hanem 11 fő, a követelésük mértéke pedig nem közelíti meg a százmillió forintot, hanem mindösszesen 802.822,- Ft.

……………………………………………………………….

És akkor a helyreigazítás után az ORIGO mai végterméke:

Ezer diákot károsíthatott meg Gyurcsány bukott ügyvédje
MTI 2017.11.08. 17:13

A Magyarországi Diákvállalkozások Országos Érdekképviseleti Szövetségének elnöke ezer körülire becsüli azoknak a fiataloknak a számát, akiket Czeglédy Csaba – aki több ügyben is védte Gyurcsány Ferencet – diákszövetkezetei nem fizettek ki, a károsultak pontos száma heteken belül kiderülhet szavai szerint.

Fiák István elmondta, jövő kedden szavazhatja meg a parlament, hogy a kormány által kijelölt szerv névértéken vásárolja meg a fiatalok követeléseit, majd hajtsa be az erre fordított közpénzt, így viszonylag rövid határidővel megtudható, hányan és mennyi pénzt követelnek.

Fiák: Takarítsák ki az iskolaszövetkezeti piacot
Megjegyezte: a botrány idén nyári kirobbanásakor ajánlották fel segítségüket a fiataloknak, de ők is csak a történet “egy szűk szegletére” látnak rá.
Hozzájuk eddig 162 fiatal fordult, közülük 42-től kaptak meghatalmazást, további 28 érintettől pedig várják az ehhez szükséges dokumentációt;
ők összesen mintegy négymilliós igényt jeleztek.

Az érdekképviseleti elnök hozzátette: kapcsolatban állnak egy, a legnagyobb közösségi oldalon szervezett, zárt károsulti csoporttal, amelynek csaknem 900 tagja van. Fiák István hangsúlyozta: most a Czeglédy cégei által megkárosított diákok kifizetését tekintik a legfőbb célnak, azt követően azonban azt szeretnék elérni, hogy “takarítsák ki az iskolaszövetkezeti piacot”.

Hárommilliárdos kár
Czeglédy Csaba és társai ellen bűnszervezetben, üzletszerűen elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette és más bűncselekmények miatt folyik eljárás.
A gyanú szerint a Czeglédy Csaba vezetésével létrejött bűnszervezet 2011 és 2016 között olyan céghálózatot alakított ki, amely diákmunka-közvetítéssel foglalkozott.

Céljuk az volt, hogy a bűnszervezet élén álló, a Humán Operátor Zrt.-hez köthető emberek, a közvetítő cégek és a strómanok által vezetett iskolaszövetkezetek segítségével elkerüljék a diákmunka-közvetítés után járó közterhek megfizetését.
Így csaknem 3 milliárd forint vagyoni hátrányt okoztak az állami költségvetésnek.

Czeglédy Csaba (Éljen Szombathely!-MSZP-DK-Együtt) szombathelyi önkormányzati képviselő ügyvédként az MSZP és a DK is jogi képviseletét is ellátta több ügyben.

Ennyi! Szép kis megtorlás!

2017.november 8 – kontra 2015. június…

Ernő „szerény képességű” nebuló volt.
Az iskolából rendszeresen ellógott, a délutánok az ócska grundon érték.
Általában magában labdázgatott, a panelház falának rugdosva bogyóját… a pályára csak ritkán merészkedett…

003

A várva-várt nyarakat rendre a pótvizsgákra való keserves felkészüléssel töltötte, magolt, s a szakmunkásképzőt befejező haverokkal egy időben, éppen csak a nyolcadikkal sikerült megbirkóznia…

Valahányszor felidézem az alakját, mindig az őt mentegető édesanyja mellett látom, aki tángálva langaléta kölykét, egyre azt bizonygatta, hogy neki „így is jó ez”, büszke rá, elvégre egy anyuka „minden szituban szereti az egyetlen kölykét”.

Ernőből késve ugyan, de felnőtt lett, valahogy nem sikerült családot alapítania, segédmunkásként csapódott munkahelyről munkahelyre, az alkohol, meg a narkotikumok felé fordult, majd egy szép napon, valamivel a harmincadik születésnapja előtt, levetette magát egy panelház tetejéről. Történetét a minap idéztem fel, amikor gondozatlan sírja előtt álltam a szombathelyi temetőben.
(…)

2015 nyara. Szombathely különös öröm-mámorában úszik.
A helyi labdarúgó csapat, mely évtizedeken át „Haladás” néven működött, úgy tűnik, névváltoztatásra készül, már, ha hinni lehet a hivatalos önkormányzati hírcsárdának, mely a legutóbbi címlapján három frenetikus boldogságban úszó focistával jelent meg. A széles mosollyal ölelkezőkre a szerkesztők és laptervezők csak egyetlen szót biggyesztettek, mely akár a csapat – az önkormányzat által derekasan kiagyalt – jövőbeni neve is lehetne: „Bennmaradás”.

Tehát sikerült! Sikerült??? Ez lett a cél, az eredmény, mely nem valami magasztos, a „Haladás”-tól jóval kevesebb, de ahogy mondani szokás, ez a miénk? Akkor is, ha kicsit sárga, meg akkor is, ha nagyon savanyú…ugye?

A „Bennmaradás” üdvözlése volt az, ami újra az eszembe juttatta Ernőt, meg az ő mamáját, amint mentegeti a porontyát. Kár volt Ernőért, ahogy kár a Haladásért is! Bár a látszat mást próbál ravaszkodva felmutatni, ez az öröm még csak nem is mérhető bármiféle esélyhez, eredményhez, valljuk meg őszintén, általuk ma éppen a nullát ünnepeljük! Kiindulóponthoz jutottunk, ahonnan fel és természetesen még lejjebb is lódulhatunk. (Már, ha a mostanáig érvényesülő tendenciákra gondolunk… Mindezen túl, persze respektálható Mészöly igyekezete, vagy inkább vakmerősége!)

Ugyan, kinek a fondorlatos terve, nemtörődömsége, vagy nagyon is megfontolt spekulációja kellett ahhoz, hogy a népes szurkolótábor szeme láttára szétessen a „Hali”, s ma az legyen az ünnep, a boldogság tárgya, hogy a Rubicon alatt fél méterrel, azért mégiscsak sikerült túlélni a szezont… A terv kiagyalójának nem sok köze lehetett a sporthoz, még kevesebb a versenyhez!

002

E méltatlan szereplés kizárólag egyetlen „furcsa bukáshoz” hasonlítható a leginkább: a 2014. évi önkormányzati választásokon siralmasan leszerepelt fidesz hasonló módon aratta kétes diadalát! Ott is láthattunk összeölelkezve Puskást, Koczkát, meg az addig őket feledni akaró Molnárt, fölényes biztonsággal tekinteni a jövőbe: volt nagy „bennmaradás”, lám, sikerült maguknak megőrizni Szombathelyt! A város győzelmét harsogták, miközben a város fele másként döntött. S azóta sem számít egyetlen kezdeményezés, ötlet, segítség, ami odaátról érkezik. A szavazógép mindent lesöpör!
Még szerencse, hogy az ő anyukájuk, a fidesz, szintén „minden szituban szereti az egyetlen kölykét”! Csak annyit kellett ígérni, hogy „folytatjuk”, sehol nem volt program, sem távlati elképzelés, csak avatási ünnepségek, (akár többször is!), csinnadratta, meg persze Hende kézmozdulata, amint apróra töpöríti ellenfeleit… mindez elegendő volt a négy évnyi „bennmaradáshoz”!

Csak a dolognak éppen semmi köze nincs a győzelemhez!
(…)

Utóirat:

hali11

A Szombathelyi Haladástól még senki nem próbálta elvenni a nevet, melyet 1919-ben kapott. Az olykor jobb és néha gyengébb szereplés ellenére sem jutott senki eszébe, hogy a játékosoktól elvitassa a küzdeni akarás lehetőségét.

001

Senki nem merészelte megbecsteleníteni a szurkolótábor előtt azt a csapatot, melyért meccsek alkalmával a rajongóik akár a világ végéig is elutaztak volna. Mert Szombathelyen mostanáig a versenyben való győzelem, a valódi haladás volt a mértékadó!

Mert Szombathely a Haladás és nem a „bennmaradás” szülővárosa.

Csak a mostani vezetés, a jelenlegi gazdák zsigereiben él tovább Ernő, a néhai szerény képességű nebuló!
Ernő, aki a felnőtté válás nehézségeit vállalhatatlannak tartotta, s megelégedett a panelház legtetejéről való elrugaszkodással.
Csak ők keresnek maguk helyett bűnbakokat és megértő, alázatos cinkosokat a mutyihoz, a legújabb bennmaradási kísérleteikhez!

Hajrá Hali!

(Ez az írás 2015. júniusában készült, de újra aktuális! Csak azóta van már vadiúj családi fészkünk! Ugye?)

Értik ezek a hexametert?

Semjén Zsolt senkiházi hazaárulónak nevezte Gyurcsány Ferencet, mert belekötött a határon túliak szavazati jogába. A szalonkagyilkos kijelentette, senkit nem érdekel, hogy „a Gyurcsány nevű ember mit beszél”. Azokat pedig, akik aláírtak a senkiházi hazaárulónak ez ügyben – sokan vannak -, nemzetárulónak titulálta, egészen pontosan így: “hogy néhány nemzetáruló csatlakozik Gyurcsányhoz, annak nincs jelentősége.”

Ahhoz képest, hogy a makulátlan erkölcsű Szili Katalin leprásként jellemezte Gyurcsányt, Semjén – akinek a dumája meg másokat nem érdekel – még elsőáldozó kisasszony volt, sőt, nóvumot sem sikerült alakítania, de majd az ő Istene megbocsát neki, vagy nem. Ez a haza-, és nemzetárulás olyan kies hazánkban, mint a tüsszentés után az egészségére, igazából már nem is figyel rá senki sem, hacsak az aktus után el nem ered a delikvens orra vére.

Gyurcsány igazáról vagy patás voltáról én most nem nyitok vitát. Itt mindenki úgy bele van állva Trianonba, szerzett jogokba, világfájdalomba, hogy szép ugyan lehetnék, de okos nem. Ezért elmesélem egy csudálatos képpel, mi a jófranc az érzés a panelproliban ezzel az egész cirkusszal. Szeretjük a szomszéd Józsit mi nagyon. Együtt iszunk, még a boltból is segítünk neki cipekedni. Akkor viszont pipák vagyunk rá, amikor bekiabál az ablakon, mit együnk vacsorára, mit nézzünk a tévében, vagy mit olvassunk, és ezt el is várja, holott semmi köze hozzá az ég egy világon.

Ezt a bekezdést részemről be is fejeztem, ha bárkinek arra van gusztusa, lehet hazaárulózni, leszarom. És éppen itt érkezünk el ahhoz, amiről magokni óhajtok. Haza-, és nemzetárulás, ezek olyan súlyos, nagy szavak, hogy nem árt megvizsgálni a jelentéstartalmakat, ha már reggeltől estig ezt hallja az ember, és igazából bele sem gondol, miket beszélnek neki az emelvényről.

Minden ember egy országot tekint hazájának, így a haza egy ország és emberi közösség, ahová egy személy tartozik; a szülőföld és az ott élő nemzet, társadalmi, érzelmi közösség, ahol a személy otthon érzi magát, ahol értik a hexametert is esetleg. A hazaárulást a lehető legegyszerűbben úgy definiálhatjuk, mint az adott nemzet biztonsága ellen a saját állampolgára(i) által elkövetett bűncselekmény.

Ilyen kontextusban sem Gyurcsány, sem egyetlen más sorosbérenc sem tekinthető hazaárulónak, ha tetszik ez a Semjén-féléknek meg a bandájuknak, ha nem. Jó ezt figyelemben tartani akkor is, ha abba gondolunk bele, ki tett azért hathatósan, hogy emberek milliói ne érezzék otthon magukat, akiktől így következésképp elvették a hazájukat. Nem óhajtanék ujjal mutogatni.

Másrészt nem ártana foglalkozni a nemzettel sem, ami fogalmat sikerült úgy taccsra tenni, mint a kokárdát. Ez már mindegy, de arra kíváncsi volnék, hogy fideszék hogyan értelmezik. Esetleg az 1523-as törvények alapján, amelyekben többször beszélnek ruténekről, oláhokról és szlávokról, jeléül annak, hogy ezeket nem számították a magyar natiohoz, amely így szűkebb keret volt az országlakók egyeteménél.

S ha már Trianonnál tartunk, azt is vegyük számba, hogy ezt épp az ilyen nemzetfelfogás okozta, és nem Károlyi. Viszont a Tisza Pista inkább, de erről sem lehet meggyőzni a begőzölt agyúakat, és nem is akarom igazán. Ám innentől lenne érdekes az is, hogy Semjén, miközben a lován parádézik, a nemzetet államnemzetként, vagy kultúrnemzetként definiálná, de neki ilyenekről halovány fingja nincsen, és most én sem világosítom fel.

Ami érdekesség még ebben a kuplerájban, hogy a szakirodalom nem nagyon ismeri a nemzetárulás fogalmát. Ezzel nácikok meg a Semjén dobálózik csupán, így jelöli ki magát Zsóti az eszmei térképen. Tulajdonképpen Virág elvtárssal is mondhatná: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

Mennyivel egyszerűbb már ez, nincsen lacafaca, cicó. Így lehet kijelölni, hogy aki nincs velünk, az nem létezik, és akkor lehet haza-, nemzetáruló meg a kiskutya fasza is. Mindezt kijelölve végre véget érne ez a felfokozott zakatolás, ami nem hagyja, hogy az ember elücsörögjön a járdaszegélyen, és addig nézze a csillagokat, göncölöket, míg el nem takarja a jóságos, gomolygó köd. Ebben az aktusban több hazaszeretet van, lehetne, mint ötszáz Himnuszban meg nyolcszáz Szózatban együtt és vegyítve a négyzeten. És innen nézve kaphatja be az összes szűk agyú semjénrobot.

Viszont most indulok a máglyára dalolva.

Hittérítők

Megtéptek egy idős és vak zongoraművészt Orbán üvöltöző, nyugdíjas katonái. Ezek Sorosról terjesztették az igét, s mivel a delikvens ellenállt, és kihajította a cuccot, nekiestek, és a hírek szerint „rikácsoltak, hogy milyen hálátlan, migránsoztak, kerítéseztek, Soros-bérenceztek”. A szomszéd érkezése szabadította ki szorult helyzetéből a megtéríteni óhajtott alanyt, és ezzel új szintre érkeztünk.

Nem azzal, hogy a succubusok ütöttek és vertek, mert ez, bármennyire is sajnálatos, már megszokottnak mondható a NER-ben. Ennek a gyökerei 2011-ig nyúlnak, amikor az atyaisten a Párt kongresszusán ekképp nyilvánult meg: “Elvégeztük a munkát, egyetlen ügyben sem hagytuk, hogy a probléma súlya, a pesszimizmus, a kishitűség vagy mások kételkedése elbizonytalanítson bennünket. A támadásokat visszavertük. Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk néhány baráti tarkón verést.”

Aztán jöttek a viszkető tenyerek, mint arra emlékezhetünk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni, és mindjárt előttünk is áll teljes gyönyörűségében a meggyőzés teljes fegyvertára. Előszeretettel hasonlítják az orbáni működést Kádárhoz, s okkal. A krumplileveses azt mondta volt, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Kései tanítványa száznyolcvan fokkal megforgatta ezt, s ma már ott tartunk, hogy aki nincs vele, az ellene van.

És még ez sem az a nóvum, amely ellenállhatatlan kényszert oltott belém a mesélésre, hanem a módi. Hogy nem hagyják békében az embert, és a permanensen, az élet minden területéről ömlő mocsok sem elég, hanem az üldözött után mennek a barlangjába, és a szájához nyomják a feszületet, hogy csókolja azt, ha okádnia kell, akkor is.

Becsöngetnek, mint a jehovisták a fekete öltönyükben meg a fehér ingükben, azzal a különbséggel, hogy azokra rá lehet cseszni az ajtót, ezekre nem, mert pofán vágják az ember, és elkapják a fülét, ha rosszul áll a szeme. Hogy már a csendes rezignáltságot sem engedik meg, és mindent megtesznek, hogy mindenki együtt ordítson velük.

Így dúlják föl az ember életét, és ez az eset is, a vak ember meggyakása bizonyítja, hogy ez nem spontán, művelet. A vénasszonyoknál ugyanis szórólapok voltak, térítő brosúrák, akárha biblia, és azt valahol valakik a kezükbe adták, valahol valakik elmondták nekik, hová kell becsöngetniük a rohadt nagy városban, és ez nem a hímző szakkör volt, hanem a pártiroda, vagy a plébánia dohos mélye.

S hogy még ez se legyen elég, a reakciójuk ez: „Az incidenst tehát a már minden bizonnyal Ron Werber befolyása alatt álló LMP-s média találta ki és az álhírt az a Weszely Zsuzsa közölte nyílt levélben az oldallal, aki az LMP fizetett kommunikációs tanácsadója” – így a Fidesz közleménye, ami azzal zárul, hogy a kormánypárt szerint „Szél Bernadett maga is Soros katonája, korábban a Soros által pénzelt migránspárti szervezeteknek dolgozott”.

Nincs tehát objektív valóság, mint Szombathelyen sem volt, amikor a helyi kórház működésére panaszkodott tucatnyi beteg, ez pedig hendei olvasatban az ellenzéki sajtó kitalációja és ármánykodása volt csupán. Itt ülünk hát nyakig a szarban, viszont arra kell esküdnünk, hogy ami a szájunkat csapdossa az ambrózia, különben mehetünk a máglyára. Ez már a goebbelsi totális háború.

A magam részéről eleddig azért tudtam üdvözült Buddha-mosollyal elviselni a tomboló tébolyt, mert szorosan betartottam Füst Milán bölcs életvezetési tanácsát, amely ez: „Légy nagyvonalú!” Milán bácsi, megbuktam nálad. Már nem megy, nem hagyják, mert mindent elkövetnek, hogy előbugyogjon az emberből a gyomra mélyén rejtező vadállat, és nem lesz ennek jó vége egyáltalán.

Fagyállós kockacukor

Egy ismeretlen, elvetemült organizmus, amely emberszabású lehetett – lévén az ufonauták humánusabbak, illetve rivális kutyabandák leszámolási akciójáról sem lehet szó – több mint ötven, fagyállóval átitatott kockacukrot rejtett el egy békéscsabai kertben, feltehetően kutya-, oder macskagyilkossági szándékkal.

A rendőrség negyvenhetet le is foglalt a cuccosból, a többi sorsa ismeretlen. Csak reménykedhetünk , hogy valaki nem örült meg annyira a váratlan édességnek, hogy későbbi fogyasztásra zsebre rakta, legyen elég ideidézni okulásul Örkény „Végzet” című egypercesét:

„Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát. Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarirtószert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek. Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság meg a közeli és távolabbi szomszédok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszolgatták. El is patkoltak mind, ahányan voltak. A mentősöknek – az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek – már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort. Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek. És most viszi!”

Viszont most nem a kajánkodásnak van itt az ideje, mert ez nem irodalom, hanem a nagybüdös magyar élet. A fagyálló nem játék, és nagyon alattomos, tisztára nemzeti eledel.

Az etilénglikol az alkoholokra jellemző bódító hatást fejt ki, az első tünetek a részeg ember aldehides fázisához hasonlóak, a kedvenc állatoknál is a mozgás összerendezetlensége, dülöngélés, tudatzavar, hányás, gyengeség, görcsök fordulnak elő, gyakran a végtagok is lebénulnak. Ezek a tünetek nagyon gyorsan, a méreg felvételét követően fél-hat órán belül feltűnhetnek. Ezt követően huszonnégy-harminchat órán belül már jelentkezik a súlyos anyagcserezavar, a vese,- és az agy károsodására utaló rángógörcsök, aztán a blöki vagy macsek megmurdel.

Mint ahogyan az emberek is. Ők is szoktak fagyállót szopogatni, vagy véletlenül, mert eredendően finom édes az anyag, vagy direkt, egészen nem keresztényi módon öngyilkolási szándékkal. Ez a ritkább, viszont hatásos módi.

Pártunk is rendszeresen, naponta több alkalommal akar rángógörcsöket okozni alattvalóinak, s ehhez a fagyállós kockacukra a sorosozás. Nem is kertek mélyén rejti el, hanem plakátokon harsogja, levélbombában küldi, nyomdaipari termékeken át és az éteren keresztül teríti a mérget meglehetős nagy hatásfokkal, ha az utóbbi napok megvadult magyar szántóvetőire gondolunk, valamint esernyővel kardozó nyugdíjasokra.

A méreg lassan, de biztosan hat. Ez a kormány a saját népe ellen intéz permanens dezinformációs támadás-sorozatot, háborút vív a saját népe ellen, pszichoterrort folytat, hamis félelmet kelt, riogat, veszéllyel fenyeget, így taszítva pánikba és rettegésbe a polgártársakat.

Ennek nagyon látványos és legújabb eleme, hogy a hét végén ott tartottunk: “Soros szervezete terroristákat pénzel”. Ezt az MTI adta ki további szíves felhasználásra a 888.hu-ra hivatkozva, aki aljanépek meg a Daily Caller, köztudottan álhíroldalként fungáló seggpiszoktól vették át mindenféle skrupulus nélkül és dalolva. Ezt hajnaltájt vakerászom a gépre máma (hétfő), és teljesen biztos vagyok benne, hogy mire a magyar proletár felébred, hogy munkába induljon, mindenhonnan ez folyik majd.

Így készül a mai kockacukor, ha már ebbe a metaforába ragadtam bele. Pártunk fagyállója pedig ez: Akit átvernek, akivel elhitetik, hogy félnie kell, aki retteg, az nem a maga ura. A félelem beszűkíti a tudatot, lebénítja a gondolkodást, felfalja a lelket, és ezáltal a hatalom számára dróton rángatható, irányítható bábbá válnak a félelem-propaganda áldozatai. Pont ez a célja Orbánnak, a fideszes félelem-gyártóknak, akik így tesznek tönkre magyarokat.

És nincsen több mesélni valóm mára.

Bicikli

Ernő, az élet kiválasztott és elkényeztetett gyermeke csudálatos életet élt. Senkije sem volt neki, és semmije sem egyáltalán, álmodni nem lehetett ennél nagyobb szabadságot, amelyet a munka, evés, alvás szentháromsága töltött ki olyan tökéletességgel, hogy hősünk jó úton haladt a megbuddhulás felé. Vágyai, következésképp kínjai sem voltak, amikor hirtelen beütött a ménkő, mert fölemelte a fejét az utcán.

A szürke betonon, az ólmos ég alatt poroszkált hazafelé, amikor suhanást hallott hirtelen, és nem varjak iramlottak el mellette, hanem valami szivárványos Isten csodája, kerekeken. Felfedezte a biciklit, ami nem is bicikli volt már, hanem kerékpár, ettől kárhozat költözött a szívébe, és félelem meg reszketés. Beleremegett, hogy ő akar, beléköltözött az öt éves gyerek kérlelhetetlen álmodozása. Látta magát suhanni, visszaszállni, megmekkent tehát magyarán beszélve.

Bekopogott a szomszédhoz, hogy a fura, világító képernyőn keresztül, ami mindent tudott a világról, mutasson neki álmokat, és közös erővel fölfedeztek egy csodajárgányt, ami viszont kéthavi fizetésébe került. Ernő nem hátrált meg a tornyosuló akadályok előtt, nem evett annyit, nem világított és nem fűtött. Arca kiélesedett, tekintete megacélosodott, izmai megszálkásultak, mint egy magát sanyargató szerzetesé. Kemény menet volt, de fél évnyi aszkézis elégnek bizonyult, hogy ott álljon az asztalon a töméntelen pénz, amennyit így egyben még soha nem is látott, de a boldogság ígéretét hordozta magában.

Ünneplőbe öltöztette rezgő szívét, elgyalogolt a bicikliboltba, és szerzett. Meg minden hozzá valót is még, sisakot, pumpát, lámpát, és olyan zárat, ami hét nyelven beszélt, és már a látványa is elég volt ahhoz, hogy minden ártó szellemet és lopni vágyó emberi rohadékot messzire riasszon. Ernő a kapuszínbe állította a teremtés csodáját, és ünnepelni hívta a szomszédokat. Mutogatott, magyarázott, csak egyet nem mert tenni vele, kerekezni rajta, mert már látta, ha akárhol egy percre is odahagyja, azonmód viszik el tőle enyves kezek. S így, ahelyett, hogy a flaszteron parádézott volna vele és lányokat hódított volna, csak munkába menet és jövet simogatta meg a szemével a biciklit. De jó volt a tudat, hogy van.

Aztán egyik reggelre kifordult sarkaiból a világ. Ernő kilépvén a kapuszínbe a porban csak a kerekek nyomát találta, amit hűlt helynek neveznek népmesékben. És hosszú percek kellettek ahhoz, hogy felfogja, szívének egyetlen virágszálát ellopták, megbecstelenítették, és most éppen valami idegen segg ringatózhat rajta, amibe szörnyű volt még csak bele is gondolni. Mintha az oltárnál hagyták volna faképnél, bizsergést érzett az ágyékában. Viszont elhatározta, hogy nagyon kemény lesz, mint a Chuk Norris, vagy az a Van Damme, olyan. Szája azt hadarta, hogy nem idegeskedek, attól nem lesz jobb, a szíve azonban cafatokban lógott, ez abból is kitetszett, hogy olykor előbugyogott belőle: én azért megdolgoztam. Ilyenkor kicsit elcsuklott a hangja.

Senki nem tudta, hogyan kélt lába a biciklinek a zárt kapu mögül, valami belső ellenségre gyanakodtak, s okkal, de nem kellett sokáig. Két nap múlva meglett a csavargó, három sarokkal arrébb támasztotta a falat, mintha a tétlenséget elunván csak sétált volna kicsit a környéken, és megpihent. Amint újra érinthette, Ernőt azonmód szállta meg a rettegés. Fogta a biciklit, levitte a pincébe, annak is a sarkába, és letakarta, hogy föl se lehessen ismerni sohasem. Kulcsra zárta a pince ajtaját, lelakatolta a pincébe vezető lépcső bejáratát, és fecnit függesztett a kapuszínre, hogy a lakók zárják kulcsra azt az ajtót, amit kívülről amúgy sem lehetett másképp, csak kulccsal nyitni.

Viszont elveszett az utolsó esély is, hogy valaha használja ezt a csodát, a lakók szerint meghülyült, és ebben volt is valami. Mert a munka, evés, alvás triumvirátusba, amely életét tökéletessé tette, amíg nem volt ennyire gazdag, most már, amikor otthon volt, beléköltözött a házőrző kutya lelke is. Óránként ereszkedett alá a pincébe, lakatot nyitott meg zárakat, elemlámpával a sarokba botorkált, megsimogatta a drótszamarat, amitől az bánatosan iázott. Amikor megbizonyosodott, hogy egyetlene ott van, visszafelé kulcsozott meg lakatozott, de, amint fölért a lakásba, már fordult is volna vissza. Pokol lett az élete, és nem sejtette miért. Buddha viszont merengőn mosolygott, hogy már megint igaza volt, és bánatosan legyintett, hogy az ember menthetetlen állatfajta. Bizony, így van ez.

A FOCICSINYÁLÓK GYÖTRŐDÉSE – éljen és erősödjék november nyolcadika? De hun a foci?

Valaha a labdarúgás maga volt a gyönyörűség!
A mai Palace, a régi „klinik” előtt álló fabódéban reszkető apucik harsány üvöltésbe fogtak, mikor megtudták, hogy odabent, a nagy szülészet épületében az ő feleségük bizony fiúgyermeknek adott életet.
( Nem volt akkor még, holmi apás szülés…!)
Telefonon üzenték a hírt.
Öröm volt ez a köbön!
Íme, csak sikerült, – mondogatták -, jön az utánpótlás, focistát hozott a gólya – lehet örvendezni. Mert a család legújabb tagja, ha fiú lett, az apukák meg sem álltak a Marx sarkán álló „négyesig”, s jó pár feles társaságában, a haverokkal, kollégákkal hosszasan ünnepelték a kölköt, a leendő focistát!
Mi mást!
Mert nem volt vita, aki Szombathelyen született, ráadásul férfigyerekként landolt a nyugati szegleten, nem lehetett más, csak zöld-fehér drukker, igazi lábzsonglőr, és végül akár a nemzeti tizenegyig meg sem álló Hali focista!

Hja, ez még abban az időben volt, amikor a Rohonc felé vezető út jobb oldalán búza és kukoricatábla terpeszkedett, átellenben a nagy füves focipálya előtt terült el a salakos edzőpálya, s a hatalmasra nőtt nyárfasor szegletében egy éppen csak jelzésértékű, aprócska jegyárusító bódé fölött ott virított a felirat: HALADÁS VSE. Ha meccs készült, már órákkal a rangadó előtt rákezdtek a rikkancsok: itt a szotyi a szotyi, a rágógumi! A kerítésnek támasztva sok száz öreg bicikli jelezte: Nagy nap ez a mai, győzni fog a Hali! A pályán játékosok kergették a labdát és tudtak focizni… anno!!!

A pályán pedig nem volt más, csak játék, lelkesedés, príma technika és rengeteg góóóól! Valahogy ez volt az egész értelme! A meccs, a heti betevő, ahol a pasasok kiengedhették a gőzt, lehetett ordítani, kiabálni és persze kacagni, örvendezni az eredményeknek. A pálya művészei azt hozták, amit elvárt a publikum… A rizirozoga pályán!

2017. november nyolcadikán is nagy nap készülődik. No, nem nyamvadt stadion – avató, inkább „komplexum átadási ünnepség”, amolyan bűbájosnak ígérkező szalag nyiszálás, pofavizit, ömlengés mindarról, amiről az ott megjelentek liheghetnek.
Lesz rengeteg vállveregetés, meg dicséret, feszítés mindazért, amihez az égvilágon senkinek nem lesz köze. De a lényeg mégsem ez! Mert tényleg nem szeretnénk ünneprontók lenni – de! Látva ennek a mostani brancsnak, a mostani Haladásnak a hetek, hónapok óta húzódó irgalmatlanul gyenge vergődését, furcsa szorongással vagyunk kénytelenek nekifogni a nagy készülődésnek…

És udvariasan bár, de megpróbáljuk elképzelni a nyilván bénán imbolygó disputát, a focicsinyálók morfondírozásait – vajon mi legyen olyan a nyitómeccsen, mintha tényleg foci volna az új gyepen?!
Mert bár elvárás, hogy a magyar, a szombathelyi, meg főleg a Hali drukker legyen kellően ostoba, mulya; igyon a meccs előtt elegendő védőitalt, aztán rikoltozzon, meg nótázzon a delíriumtól, de vajon mit lehet tudni az eredményről? Vajon, lehet-e majd győzni? – mert nyilván ez dobogtatná meg a szhelyi srácok, meg szhelyi lányok szívét!

De vajon le szabad-e győzni a Mészáros Lőrinc csapatát, meg különben is, mit tud az a csapat?
Szokás szerint ők is ledarálják majd a szombathelyi focistákat, vagy kapnak előre szemellenzőt, meg „magától felbomló cipőfűzőt”, netán valamennyien reumások, vagy másnaposak lesznek? Már az öltözőben elrugatják a bokájukat és biceregni fognak?

S mi van, ha mégis mesterfokon űzik majd a focit és jajjj – legyőzik az ünnepélyes átadón a helyi csapatot? A sportkomplexumot szétdöntik-e majd akkor a mi perintparti ultráink?

Nos, e rengeteg kérdés közben nem könnyű szegény focicsinyálókon tűnődni!

Mert azért hülyék nem lehetünk, hogy azt merészeljük gondolni, hogy 2017. novemberében, Orbánisztánban ne volna előre lerendezve a nyitóünnepség minden másodperce! Fix, hogy még a szabadrúgások, meg a cserék is előre lesznek rendezve… Pam-pam-pam, a nagy vezér meg majd ropogtatja a szotyolát, kockás ingben Illés Béla, a nagy bálvány mellett!
Hű apukáim de príma kis meccs lesz ez! Puskás majd dörgöli a mancsát, mert ő mindig, mindenhol a mancsát dörgöli, s a végén csak ennyit mond a világ minden részéből felsorakozó, kormányközeli riporterek előtt: Piszkos jó meccs volt! Hajrá Hali! Naná!
(…)

De kár, hogy nincs már költőnk, ki megírhatná, rímekbe szedhetné az ünnepet! November nyolcadikát… Mint egykor Zelk Zoltán tette, valahogy így:

Rímes üdvözlő távirat

Alighogy átszállt a határon
a győzelem, az a hat-három
s fáradtan a nagy drukkolástól
ledőlnék, egyszerre csak rámszól
a rádió és arra bíztat,
hogy verset írjak…
Hát írok is. Miért ne tenném,
mért ne váljon ez az eredmény,
ez a diadal verssorokra,
mért ne mondhassam rímmel szólva,
hogy milyen szívvidítón jó volt
hallani azt a hat magyar gólt!
S a nagyképüség, ha legyintne?
Mit tudja ő, mily kedves kincse
a felnőtt embernek a játék!
hogy minden vasárnap megvár még,
találkozóra jő gyermekkorunk,
amikor csapatunknak drukkolunk….
Mert nemcsak néz a néző: játszik,
a labdával ő is cikázik
a védők közt. Cselez is, lő is.
Csapatával veszít is, győz is.
Akárcsak most, ugye, barátom –
mintha egy óriás lelátón
külön-külön és mégis együtt
a rádiót fülelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve,
bead, s aztán…. haj, balszerencse!
Kocsis fejese kapufára
csattan…. de jő Bozsik s bevágja!
s Hidegkuti talál megint utat
a kapu előtt, s benn a féltucat!
Hát így esett,
hogy a hívó szó és magam jókedve
a hat-háromról most verset irat,
indulj hát, szállj te rímes
üdvözlő távirat:
vidd örömünk a győztes tizenegynek
s a dolguk értő, derék mestereknek,
Mándinak és Titkosnak is.
S vidd el szavam, vidd el külön Sebesnek,
kinek bátyjával hajdan együtt jártam
a gödi Fecskefészek homokjában –
csendőrszurony villant a nyári égen
s álmodtuk, vártuk, hogy jövővé érjen
munka, harc, hűség, az emberi érdem –
s mikor már a jövendő kapujában,
meghalt ezerkilencszáznegyvennégyben.
Lám, így van mindennel az ember. –
Verset ír tréfás, játszi kedvvel
s hirtelen rálel egy emlékre,
hogy ne felejtse, hogy megértse,
hogy újfent s jól eszébe vésse:
mi dolga van, e földön élve!
Szabad Nép, 1953. november 27.

Orbán Viktor mennybemenetele

Lukács (8:5–17) arról mesél, hogy Jézus Kafarnaumban egy szavával távolról meggyógyította egy pogány százados szolgáját, akiből mindezek után ez jött elő: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.”

Ezt módosították a katolikusok ekképp: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” A templomba járók is ezt mormogják ájtatosságukban, és addig-addig a honunkat megülő ál-szakralitásban, a vásári hitben, hogy Orbán szava is hasonló magasságokat ér el azok körében, akik neki áldoznak.

Bizonyság erre, hogy nem lesz semmilyen miniszterelnök-jelölti vita, mert a narancssárga nyáj szerint semmi értelme nincsen, és nem azért, mert Orbán, mint valami elcseszett Vejnemöjnen a kamerák előtt a földbe énekelné az ellent, hanem, mert egyik kihívója sem méltó rá, hogy az ő hajlékába menjen. Ilyen hitben ringatóznak a maffia végrehajtó részlegénél.

Szó szerint: „Senki sem szolgálta meg belpolitikai teljesítményével, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök kiálljon vele vitázni.” Innentől kezdve több szinten és dimenzióban fut a történet. Az egyik alternatív valóságban Orbán mint nagy tanító áll előttünk, aki értékeli a vele szembe álló nyüzsit, majd csendesen kiköp.

Másrészt, mivel tudjuk, hogy Isten kegyelméből kormányoz, sőt, egyes vélekedések szerint ott is ül az Atyának jobbján, könnyen belátható, hogy onnan szóba állni bármilyen földi halandóval nem csak lehetetlen, hanem vallásgyalázás is lenne. Ezt a vonalat erősíti és igazolja az érette csörgő imalánc, valamint a neki celebrált misék sokasága, de a kézcsókok mindenképp.

És az ellenzék semmit nem tanul, nem követi az ő tökét, és meglelt saruját, ennek ellenére a mi Orbán-Brianünk mégis csak azt mondja nekik, hogy menjenek a picsába. Urunk mennybemenetelének (Ascensio Domini) ünnepe a húsvét utáni negyvenedik nap. Ez Orbánnál a választások után fog bekövetkezni körmenetekkel és harsonaszóval.

Arra azonban nem ártana figyelmezni a stábnak, hogy Magyarországon a XII. századtól a kora újkorig élt egy különös szokás, amikor is a hívek a mennybemenő Krisztust ábrázoló szobrot felhúzták a templom mennyezetéig. Drága a szemüveg, mint az tudvalévő, és a vaksi hívek (vagy forradalmárok) akármit mis a plafonba cibálhatnak, hiába rúgkapál. Vannak tehát buktatók a dologban.

Idáig tartott a kultúrtörténeti utazás, ideje szembe nézni a húgyszagú valósággal. Ez nem egyéb, mint, hogy a mi Orbánunk se nem tanár bácsi, se nem szent, hanem egy beszari alak, aki Gyurcsánytól akkora maflást kapott évtizede, amitől máig cseng a füle, és senkivel szóba nem áll, aki nem a fenségtelen valagát nyalja.

Közelebbről megnézve a szotyizabáló, izgága Hakapeszi Makit, arra kell jutnunk, hogy vitatkozni nem tud, csak kinyilatkoztatni, szónokolni nem tud, csak jól-rosszul felolvasni ajkakat nyalogatva és félre billentett busa fejjel. Egyáltalán semmi olyan tulajdonsága nincsen neki, ami alkalmassá tenné bármilyen emberi párbeszédre.

A nyakunkban lihegő szingularitás kezdetleges robotpéldánya ő, amelynek a konzola valamely Moszkva környéki dácsa mélyén rejtezik. Ott pedig tartósan nyom egy vodkaszagú ujj egy sárga gombot, amitől ez a mi terminátorunk előadja ezt az érthetetlen pörformanszot Ettől a hívek leborulnak, az ellenzék pedig bambán, tátott szájjal figyel. Mégis inkább Cipolla ő.

A NER kurvái

Lehet, hogy én vagyok figyelmetlen, vagy nem nagyon nézek birodalmi teleképet, de még életemben nem hallottam sem az „Alapjogokért Központ” nevű műintézményről, sem pedig annak deli igazgatójáról, bizonyos Szánthó (sic! – lásd Csörgheő Csuli/Úri muri) Miklósról, de Isten segedelmével tegnap ez is megtörtént, és rögvest hatalmas örömöket okozott nekem.

A fiatalember büszkén vallotta be, hogy kurva, a NER kurvája. A dolog a következőképpen zajlik: a megidézett műintézmény két dolgot csinál, pénzt kap a Fidesztől, cserébe elmondja mindenkinek a Fidesz véleményét, és erre büszke. Felfedezték a piaci rést, a nemzeti nevű fiatalember azt mondja, kínálta magát a lehetőség, megcsinálták ezt a szart, aztán a Párthoz fordultak lóvéért, és kaptak is.

Harminc milliót, plusz még az MNB-től párat, amely bank a mi országunkban szintén maga a Fidesz. Ilyen munícióval és szellemi ihletéssel pedig szakértenek a birodalmi teleképben, azzal a meggyőződéssel, hogy nem közpénzből élnek, ami szintén sajátos világlátást feltételez. Ott tartanak már állítólag, hogy fideszes körökben az a szállóige járja: „A Mikiék majd úgyis elmondják a sajtóban, amit hallani akarunk.”, Szánthó pedig erre büszkén mondta, ha hiú lenne, ez nagyon hízelgő lenne számára.

Mindig örömteli, és megnyugtatja a lelket, ha egy cafka bevallja magáról egyenesen, miből is él. Nincsen mismásolás, titkolózás, kínos csöndek, belemondja a pofánkba, hogy szopok, nyalok, toszok igény és megrendelés szerint.

Mennyivel jobb már ez, mint például a CÖF, amely templomi kórusból úgy kellett kiimádkozni, hogy mennyiért teszi szét a lábát. És hánysok ilyen van még, szakértők, trollok, megarossebek népes serege, alapítványok, intézetek, és még elképzelni sem tudjuk, mifenék, akik, illetve amelyek jó pénzért fokozzák a tébolyt kies hazánkban.

Gazdag ez a mi nyelvünk, illethetné az ember számos hangalakkal a mocsadékokat, úgymint: cemende, cafat, riherongy, cafka, szajha, prosti, céda, cemende, lotyó, rüfke vagy luvnya, a sor korántsem teljes, de ennyi is elég, hogy érzékeltessem, hogy amíg ezek strichelnek, az ország meggebed, miközben kuplerájjá válik.

És Orbán et. a strici, aki a hasznot lefölözi, cserébe biztosítja a placcot. De a sok cafat mind tőle függ, mert legyen bár MOL, MNB vagy akármi, amely TAO, reklám és más ellenőrizhetetlen utalás módján tejel az ilyen Szánthó féle szaralakoknak, mind a Fidesztől, következéskép Orbántól kapja az ukázt. Ha nem lenne visszataszító a kép, azt mondanám, az ő csöcsein csüngenek.

S hogy még tovább zengjem édes anyanyelvünk dicséretét, létezik egy fogalom, mégpedig a ribanc, ami a népnyelvben azt a nőszemélyt jelenti, aki nem pénzért, hanem csupán a kedvtelés okán kefél orrba-szájba. Nos, ilyen önkéntest nem nagyon találunk a nemzeti oldalon. Ez a helyzet fölidézi bennem egy hajdanvolt kollégám sztoriját. Ő Vietnamban volt a háború után valami ENSZ megbízatással, és az ottani kurvát úgy szívatta, hogy állította neki, úgy nem tudja csinálni, ahogyan ő akarja, s a csattanó ez volt, ingyen.

Nos, ilyet, tehát lelkes és önkéntes ribancot nem lelni a mi országunkban sem földön, sem az égen, mindenki megkéri az aktus árát, amit viszont mi fizetünk. A gond az, hogy a sok rüfke csakis erre, Orbán szopására alapozza az egzisztenciáját, és abban a pillanatban hal éhen, amikor a vezér csillaga leáldozik. Ebből fakadóan mindent elkövet, hogy hatalomban tartsa, egyre durvábban, és ez a NER. Ezért lesz rohadt nehéz véget vetni a zenének, hogy hazamenjenek a zenészek.