Ölni

Manapság felettébb divatos foglalatosság különféle géperejű járművekkel emberek közé hajtani. Jó is az, érezni a csont ropogását, a hallani hús puffanását és az andalító halálsikolyokat, mint tegnap is, Londonban megint. Az ilyesmi sokkal intimebb, mint személytelen bombákat robbantani, már majdnem olyan, mint a kést markolatig az áldozat beleibe döfni, abban érzékileg forgatni, hogy fröcsögjön a vér meg a szar, és kéjesen, közelről nézni, amint az áldozat szemeiben lassan kihuny a fény, és akkor jó, nagyon.

Hülye krimikben félművelt nyomozók adják elő rendszerint, hogy az ember három okból gyilkolászik, úgymint pénz, szerelem és nyomok eltüntetése. Kifelejtik belőle a leggyakoribbat, amely manapság mindent visz, hogy mert csak, önként, kéjjel és nem csak parancsra. Pedig ez fajunk legfőbb ismertetőjegye, amely minden más organizmustól alapvetően különböztet meg minket. A medve, az oroszlán és a többi rajzfilmfigura is csak azért harapja át állattársa torkát, mert éhes, és nem azért, mert utálja.

Néhány saját fajú kölyök kiirtása még belefér, de ezt meg az ösztöntől ihletett genetika duruzsolja szőrös füleikbe, és nem a képzeletekben élő és teremtett ördög, jerlik vagy Wotan. Bár ő kilóg a sorból, hiszen Margaritát és a Mestert különösen kedvelte, szemben ugye Berliozzal, akit Annuska olajával fejeztet le. Ez a mese az igazságról és boldogságról szól, míg az ember története már Káin óta az ölésről, sőt, ha belegondolunk, az egész történelem gyilkosságok végtelen sorozata, a dicső forradalmak csak úgy, mint a hódító háborúk, minden más csupán díszlet.

A történelem olyan, hogy egyfolytában zajlik, csak közelről nem vehető észre. Hosszú évszázadok után majd, amikor háromfejű és jóságos szíriusziak végeznek ásatásokat, hogy kiderítsék, miért és hová tűnt el ez a faj a Föld nevű bolygóról, legalább olyan tanácstalanok lesznek, mint a jelenkor vizsgálatai Atlantisz kapcsán. Nem látják, mert nem láthatják meg, a homo sapiens győzelme már eleve arra épült, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, és azóta szüntelen ez megy. Elvágjuk a másik torkát, mert nem tetszik a frizurája.

Isten, ha van, odaadta a szabad akaratot, és az elveszett faj így él vele. A drága, csillogó szemű, ártatlan rövidnadrágos óvodások nagyítóval égetik szénné a hangyákat, a nagyobbacskák kutyákat nyúznak, a kiválasztottak pedig kadétiskolában tanulják az ölés tudományát. Akad néhány mutáns filozopter, akik meg poros könyvtárak mélyén várják a hordákat, hogy tarkón lőjék vagy agyonverjék őket a vezér, az eszme, Allah vagy Jézus nevében, de legfőképpen azért, mert ez olyan jó móka.

Nincs menedék. És mentség sincsen, főleg nem jelenleg regnáló kormányunk számára, amely a tegnapi furgonos pörformansz után is Brüsszelt és migránsokat kiált. A hülyéknek szánt útmutatóban szó sem esik arról, hogy miközben tövig nyomta a gázt, ez a homo azt ordította: „Meg akarok ölni minden muszlimot.”, ezen kívül Darren Osborne-nak hívják, és négy gyermekével Somersetben él. Vasárnaponként bizonyára a templomban dicséri az urat, mármint az övét.

Ilyen urakból, istenekből is annyi van, mint égen a csillag, csak ez a kereszténységet óvó államtitkárságból nem látszik. Onnan annyi dereng elő a mocsokból csupán, hogy minden nyomort és minden szart a muszlimokra kenünk, ezzel erősítve a degenerált haza védelmét, hogy az amúgy is pattanásig feszített idegek elpattanjanak, és végül aztán előkerüljön a vasvella meg fröcsögjön a vér. De mondom, ez egyáltalán nem újság, az emberiség, mint Isten alakjára megalkotott állatfajta arra született, hogy elpusztítsa végül önmagát és a Földet is. Így lesz, efölött nem nyitok vitát, csak türelmesen ki kell várni.

A MENEKÜLTEK VILÁGNAPJÁN… TAKARODJATOK! – ez egy erős és büszke európai ország?

„2000. december 4-én az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése az 55/76-os határozatával a menekültek világnapjává nevezte ki június 20-át, amit 2001. óta minden évben megünnepelnek. A 2001-es év különleges voltát adta, hogy egyúttal az 1951. július 28-án Genfben aláírásra került menekültügyi egyezmény 50. évfordulójára is emlékeztek. E mellett a június 20-i dátumot azért választották, mert az egybeesik az afrikai menekültek napjával.”

Milyen pontos ez az idézet!
A magyarul (is) olvasható wikipédia nem csak sejti, tudja is, milyen fontos a többes szám harmadik személy!

Mert amúgy, mi, magyar nemzettestvérek, hazafiak, honfitársak és polgárok, – nyilván – tudjuk a dolgunkat. Tanítómesterünk, hős védelmezőnk, a „soha nem lehet ellenzékben nemzetünk” atyja rabosította a komplett magyarságot, s most ketrecbe zárva visíthatjuk, skandálhatjuk: takarodjatok, takarodjatok…

Merthogy Magyarország éppen egy erős és büszke európai ország!

Megállítottuk Brüsszelt, megállítottuk a háborúkból menekülők ezreit, megállítunk mi mindenkit, aki hagyományai, emlékei alapján a szíveslátásra és vendégbarátságra emlékezhetne…

Bebörtönözzük, aki szolidaritásról beszél, megfosztjuk a szabadságától azt, aki egész eddigi életét a mások segítésére, a szegények, a rászorulók gyámolítására fordította. Ettől erős és büszke ez a falatka haza!

A sors – gondviselés?- különös játéka, hogy Ferenc pápa éppen azon a napon beszélt a menekültekről, az emberiség ezzel kapcsolatos feladatairól, amikor nekünk, szombathelyieknek püspököt jelölt, ajándékozott. Elérkezettnek látta az időt, hogy a betöltetlen hivatás végre jó gazdát találjon.
Intéseit a menekültekkel kapcsolatban, így még inkább hallanunk kell! De legalábbis nem mehetünk el e fontos gondolatok mellett úgy, mintha nem volna számunkra nagyon fontos!

„Holnapután lesz a menekültek világnapja, amelyet az ENSZ kezdeményezett. Az idei év témája: „A menekültekkel. Ma jobban, mint valaha, a menekültek pártjára kell állnunk.” Ez a téma. Konkrétan oda kell figyelnünk a nőkre, a férfiakra, a gyermekekre, akik háborús konfliktusok, erőszak és üldöztetés elől menekülnek. Az ő fájdalommal és reménnyel teli történeteik meghallgatása alkalmat adhat a testvéri találkozásra és egymás igazi megismerésére. A menekültekkel való személyes találkozás ugyanis elveszi félelmeinket és megszünteti a torz ideológiákat; segít, hogy növekedjünk emberségben, teret nyit a nyitottság érzelmei előtt, és hidak építésére késztet.”

Dr. Székely János éppen attól a naptól vált egyházmegyénk vezetőjévé, amikor a pápa egyértelművé tette, hogy a falak, kerítések helyett hidakat kell építenünk! Nemzetünk összlakosságához mérten meglehetősen szűk kör a katolikus vallásúak közössége, mégis fontos tudnunk, mit gondol rólunk, magyarokról a Vatikán vezetője!
Fontos, mert hatalmasságaink fondorlatossága mindig szívesen mutatja magát, mint az egyház jó cimborája. Államunk kereszténydemokrata (sic!) vezetői csalárd módon, a foci után szinte másodikként ölik látványosan a pénz az egyházakba, holott az egészségügy és az oktatás kivérzéséig már nincsenek éveink, hónapjaink…
De a szépre kipingált templomok, a szélesen terpeszkedő stadionok iszonyatos kontrasztot mutatnak a határainkra fonódott GYODA és kerítés-társai ellenében!

Csak reménykedhetünk, hogy Székely János inkább méltóztatik meghallani majd az őt kinevező pápa szavait, s talán nem lesz ő is egy, aki a hatalom elvárásának engedelmeskedve gyűlölettel érez és gondol a menekülőkre. Talán képes lesz nem idomulni a kormányzati elvárásokhoz, az előd szelleméhez! Jó volna tőle elsőként hallani kiállást Ferenc pápa mellett, most, a menekültek kérdésében!

Emlékezőn és okádva

A rendőravatáson Orbán Viktor kijelentette, hogy megállította a népvándorlást, majd a friss húsok jó részét egyből elküldte határt őrizni, hogy csak az jöhessen az országba, aki a cimboráknak tejel, hogy majd a miénkből fizesse vissza óriási veszteségekkel, mert ki van ez találva.

Olyan volt ez az egész, mint ’41 novemberében a Vörös téren, ahol is a katonák elmasíroztak a generalisszimusz előtt, és a parádé után nem valami tavernába indultak vodkát szopogatni, hanem a frontra, hogy leginkább hősi halált haljanak. Ezek a mieink nem a Panzergruppe 3, hanem uszkve hét-nyolc menekült ellen küzdenek, és bele sem pusztulnak, csak a lelkük.

Ahogy itt van nekünk ez a globális felmelegedés, amely számos más öröme mellett a Föld nevű bolygó egyes vidékein elsivatagosodást fog okozni, úgy üli meg a magyar nem köztársaságot a szellemi ótvar, mert ez alkalommal is megmutatkozott, hogy a mi Kobánknak immár, hogy izmai lazulnak, más mondandója voltaképp nincs is.

És tényleg, hozzá már hűtlenek lettek a szavak, és agyának holdvilágát két szóval – migráncs, Soros – le lehet írni, illetve ezek mulatságos permutációival, amely elmebéli horizont azt mutatja, hogy megülte a futóhomok. Viszont ez a szint sajnálatosan elégséges az egyatábornak, mint a Józsinak is a szomszédban, aki némely delírek közepette azt kiáltja, hogy „Viktor az Isten!”, amúgy viszont nem nagyon érteni, mit beszél, mert makogásának értelme egyáltalán nincsen.

A sivatag olyan terület, amelynek vízháztartása állandóan veszteséges. Ez a legkonkrétabb definíciója a földi pokolnak, amely kies országunkban is kitartóan alakulgat, mert egyre rosszabb az ember közérzete abban a kultúrában, amelyet Orbán Viktor sötétsége szabadít ránk.

Itt, minálunk, vidéken is, az új „elit” azt visongta a színházbotrány kapcsán, hogy neki könnyű darabok kellenek. Tényleg így van. A „Falu rossza” például most épp szénné nyerte magát a POSzT-on. És amikor már másodjára láttam az emberi létezés különös dimenzióit bemutató borzongást, és hazatérve a Józsi megtudta esti kirándulásom okát, ismereteit azzal nyugtázta: „Abban cimbalmoznak, ugye?”

Végül is, igaza van, a világot így is fel lehet fogni, de amikor ez a szint válik zsinórmértékké, akkor az ember leginkább sikítana, vagy menekülne, ha van neki még hová.

Most, június elején készült egy felmérés, amelyben azt az eredményt dobta a gép, hogy több mint egymillió ember tervezi, hogy emlékezőn és okádva tántorog el innen messze, és az okok között a Fidesz-kormány és Orbán Viktor már előkelő helyen szerepel. Ennyit a londoni mosogatásról.

Mintegy félmillió polgártársunk már úgyis odavan, s ha még ez a milliónyi is útra kel, akkor itt tényleg nem marad más, mint sivatag, lárma, durva kezek, és azok, mint én is, akik nem tudnak már hová menni, mert öregek, sánták és süketek.

Ha ez így lesz, és mért ne lenne így, akkor másfél milliónyi szavazat elvész, miközben a határokon túlról újabbak érkeznek, és végleg elér minket az az új középkor, amelynek most tartják a bokrétaünnepét. Mindebben pedig a szellemi vigyázállás a legelborzasztóbb, mert jönnek a cimbalmos Józsik, ránk szabadítva az abszolút nulla fokot, ami – 459,67 Fahrenheit, és ugyan soha nem érhető el, de már a közelében is megszűnik az atomok és molekulák mozgása, hogy ránk szabaduljon az elfajult anyag.

Ők írnak neki

Vitézséghez forma:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet,/ De ha sorsom panaszszavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad.”
(Puskin)

Orbán Viktor addig-addig konzultálgatott nemzetileg népével, mígnem a fagyi visszanyalt, s immár az alattvalók irkálnak neki nyakló nélkül abban a reményben, hogy választ kapnak, de azt ugyan cseszhetik. Mert milyen naivitás már azt feltételezni, hogy a világ összes gondját párnás hátán hordozó jótevő egyáltalán törődik szeretett népe nyűgével. Éjjeliedény és mutatóujj.

Kedves vezetőnk levelekkel való kapcsolata meglehetősen ambivalens. Annyit tud erről a postai szolgáltatásról, hogy tízmilliót szétküld a Párt szerte a nagyvilágban Szváziföldtől Alaszkáig, északtól délig, és várja a csodát. Visszajön egypár, ezek számát négyzetre emeli, bontatlanul a szemétbe hajítja, és kijelenti, hogy győzött.

Ez a tempó irreverzibilis károkat okoz a polgártársak tudatában. Láttuk ezt például Győzikénél is, igaz, nála a baj mélyebb gyökerű, ám mégis csak orbáni ihletésre vált belőle Tatjana. Viszont azt nem tudja, hogy ez nem a romantika kora, sőt, ha jobban belegondolunk, azt sem lehet tudni, igazából milyen kor ez, mert olyan egy kiismerhetetlen massza.

Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).

Ez az egész mostani valóság-illúzió a magyar ugar egy újabb sajátos gyümölcse, amely igazából annyit sem érdemelne, hogy kinyissam miatta álmos szemeimet, ha nem kapcsolódott volna bele Sóvágó László is, aki meg Hajdúszoboszló polgármestere. Mint ilyen, azt várná az ember, hogy a középső csoportos, kantáros tudatnál előrébb jár, de nem.

Orbán már nála is Rudolfokkal érkező gyedmaróz, akinek levelet írunk az északi sarkra, majd kitesszük a kandalló fölé a kötött zoknit. Polgármester úr sportcsarnokot óhajt városának és népének, ezért levelez, amit, mint kétségbeesésének ékes bizonyítékát, még a facebookon is megmutat, demonstrálva. mivé züllött ez az ország a szabadságharc közepette.

Ilyen éji meg hajnali órán egyáltalán semmi kedvem nincs ahhoz, hogy utánanézzek, Hajdúszoboszló részt vett-e a „Modern városok” turnéban, amely során, mint tudjuk, Orbán Viktor a hunyorgó, nyüves csillagokat is odaígérte a mázsás, szörnyű mennyboltról. De tulajdonképpen mindegy is, a fürdőváros csak úgy nem kap sportcsarnokot, mint ahogyan Veszprém uszodát.

De nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy mivé teszi az alattvalót az illiberális demokrácia és az unortodox gazdaság. Könyörgő pincsivé, aki úgy véli, azt hiszi, elég egy levél a kedves vezetőnek, és minden vágya egyszerre teljesül, már, ha a király olyan hangulatban van. S hogy olyanban legyen, csak úgy kell táncolni, ahogyan ő fütyöl.

Orbán voltaképp célt ért. Őt és rendszerét – esetleg – le lehet váltani, bár erre egyre kevesebb az esély, az elhülyített népek tudatának lecseréléséhez azonban generációváltás szükséges. Ott tartunk, hogy a kádári tempó még ki sem kopott a magyar társadalomból, máris helyére nyomult az orbáni, és a kettő voltaképp egy és ugyanaz. Így sikerült körbeforogni majd’ harminc év alatt.

APÁK NAPJA – szomorú ünnep, édesapa nélkül

A barátom hiánya okán…

Akadnak ünnepnapok, melyek a közelmúlt csodáinak számítanak – modern technikai értékek, sportágak, vagy akár legújabb kori teremtmények megemlékezésére alkalmas napok.
Közülük csak egy, de nyilván nagyon fontos világi ünnep a most vasárnapra eső APÁK NAPJA. melyet egy ideje felemlegetünk és persze megülünk – ha lehet…

Az ünnepnapok azért jönnek létre, alkotóik azért teremtenek hozzájuk különleges mítoszokat, hogy mindazok, akik szívesen mutatják ki örömüket egy másik ember iránt, kedveskedhessenek, ajándékokat készíthessenek, meglepetéseket okozhassanak.
Május első vasárnapján lázasan készülődünk az anyák napi virágtengerre, a családi együttlétek szép példája, amikor apák és apuk, édesapák és papik állnak a hosszasan kígyózó sorokba, hogy kiválaszthassák és megvásárolhassák a legeslegszebb csokrokat.

Azt mondják, persze, hogy ilyenkor is a legszebbek a gyermekek által rajzolt képeslapok, a gyermeki ügyetlenségtől bájos kézimunkák, melyek átvételekor édesanyák ezrei könnyeznek. Megannyi fájó szívdobbanástól hangosak a temetői sétányok, amikor a már rég eltávozott anyák és nagymamák sírjaihoz vonulnak a gyermekek.

Mert a szeretet túlélhet mindent és mindenkit…

Az anyák napja májusi ünnepére rímel az APÁK NAPJA, melyet június harmadik vasárnapján ünneplünk, ekkor jelenthet valódi örömet az apró figyelmesség, amit egy gyermek édesapjának készíthet, vagy adhat át, néhány kedves gondolat, dalocska kíséretében.

Ahogy szívmelengető képek sokasága számol be a május elején édesanyjukhoz bújó apróságokról, az édesapák ünnepén is egyre több figyelem jut az „apás” fotográfiák felsoroltatására. Valljuk meg, nincs is annál boldogítóbb érzés, mint apák napján megmosolyogni egy kedves mondókát, mely a kissrác legnagyobb öröme lehet a nagy fehér isten előtt állva… Igen, a legfontosabb célja ez lehetett az ünnep alkotójának – örömünnepet ülni parányi szívekben, felnézni és megünnepelni az erős és okos – a legerősebb és mindenkinél okosabb apucit!

Míg ezek felett a szívmelengető gondolatok felett időzünk, próbáljuk elgondolni, milyen lehet két kicsinyke gyermeknek most ez az APÁK NAPJA!
APÁK NAPJA édesapa nélkül… az Ember nélkül, akinek elvették a szabadságát!

Próbáljuk meg átérezni, amint napok óta hiába várják haza édesapjukat, hogy megmutassák izgatottan a gyönyörűre sikeredett bizonyítványokat, és átadják a maguk által gondosan elkészített képeslapokat, melyeken, virágtenger közepén két gyerkőc látható, amint jó szorosan markolják az apai praclit…

Képzeljük el, amint a kis balerina hiába gyakorolta oly sokat a kecses mozdulatokat – az ünnep elmarad… bizonytalan időre.

Ha van valami igazán gonosz a fölnőttek világában, az a háborúk és felelőtlen harcok, a hiábavaló meghurcoltatások sora, amikor gyermekek szomorkodhatnak odahaza, értetlenül bámulva a gyerekszoba élettelen játékait. Két aprócska gyermek, egy kislány és egy kisfiú hiába készülődött – ez az ünnep, az APÁK NAPJA édesapa nélkül fog elmúlni. Ugyan, hogy érthetnék meg a gyermekszívek fájdalmát az ostoba fölnőttek!

(Képeink csak illusztrációk…)

Tajtékos szavak

Gyönyörűséges ez a mi nyelvünk nekünk, egyszersmind kiváltképp nehéz is, egyeseknek pedig különösen nagy feladatot jelent a megfelelő használata. Gondoljunk csak a kupakokra és Németh Szilárd egynémely zsengéjére, hogy a többi szómágusról most szó se essék. Másrészt veszélyek is rejlenek benne, mert lássuk be, ha a szem a lélek tükre, akkor a nyelv pedig az organizmus hol tétova, hol pedig csillámló tudatáé.

Ma már százszor is meg kell gondolnia az embernek, hogy miket pofázik és irkál össze, mert a nemzeti téboly jelen szintjén könnyen kattanhat a bilincs a meggondolatlanul, össze-vissza hadováló ellenforradalmár csuklóján, mint ahogyan így járt dr. Dániel Péter ügyvéd, akit a reptéren kapcsoltak le, vagy Szily László újságíró, akit meg hajnalban az ágyából rángattak ki a fülkeforradalom éber őrei.

Előbbi Wittner Máriáról nyilatkozott a szíve szerint, utóbbi pedig Fásy Zsüliett kapcsán használt illetlen kifejezéseket, amitől a két érintett, illetve egyikőjük apukája igényelt saját használatra meghatározhatatlan mennyiségű seduxent. Dániel Péter azt mondta ’56 nagyasszonyáról, hogy „Primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti.” Ezek fajsúlyos szavak, s hiába kért bocsánatot, Dózsa László – a fényképről – is igazolta, hogy nincsen igaza, s ez így egyben már megér egy vezetőszíjat.

Főleg úgy, hogy Wittner Máriát hamarosan szentté fogják avatni, s mint azt tudjuk, szakralitás tekintetében a fiúk nem ismernek tréfát. Szily László vétke mókásabb, ő csupán idézett Fásy Zsülikéről írt szavakat, de ennyi is elég volt a rabosításhoz. A végeredmény az, hogy a jövőben nem lehet használni Zsülikével kapcsolatban az alábbi hangsorokat: álgipsy, álking, álénekes, kisfosy, tehetségtelen, borzalmas, hallgathatatlan, parasztvakító, és ezt a jelzős szerkezetet: szőke fosgyáros.

Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.

Amúgy, hogy ki min áll neki duzzogni, az habitus dolga. Svejk a fogdavagonban azzal állt elő az őket őriző szerencsétlen katonának, hogyha őt pézsmapocoknak nevezné, akkor azon megsértődhetne-e. A szerencsétlen megszólalni sem tudott, mert Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta az agyát némely előadásával, és ebből is kitetszik, hogy a szó valóban veszélyes fegyver.

Egyes források szerint százharmincezer magyar szó volna. Ezt nem tudom, hogyan számolták ki, mindenesetre Babits Mihály a vizsgálatok szerint műveiben közel négyszázezret használt, amiből huszonhétezer volt az egyedi. Arany Jánosnál ez a mutató kétszáznyolcvanhétezer, illetve az egyediből majd’ hatvanezret rittyentett oda a papírra.

Iszonyatos számok ezek, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy mai magyar átlagos értelmiségi proletár úgy nagyjából harmincezer szó segítségével mutatja meg likacsos agya tartalmát egy év alatt. Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fideszfiúk ebben a végtelen szótengerben is csupán a rendetlenséget, a káoszt látják, és mindent elkövetnek, hogy feldolgozható szintre redukálják a használatos szavak mennyiségét.

Sikerült is nekik, manapság a Fidesz szókincse kimerül az alábbiakban: momentum, brüsszel, dk, mszp, botka, soros, jobbik, vona, migráns, gyurcsány, terror és rezsi. Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit. A KDNP erre még rápakolja a család és a keresztény morfémákat, és ezek segedelmével minden közlendőjét meg tudja oldani. Föltűnt viszont, olyat, hogy Isten, nem igazán használnak, amely tapasztalat elgondolkodtatja a magyart. Már, amelyiknek erre van érkezése.

A rajongó hívőknek nincsen igazán, hiszen a folyamatos dob-, és harsonaszó úgyis elnyomja a bonyolultabb tartalmakat, a cizellált mondatoknak egyáltalán nincs funkciója a csatatéren. És ezért van az is, hogy minálunk a haldoklót és holtat a kántor vernyogása kíséri, és esélye sincsen arra, hogy negyvenkilenc napig olvassák a fülébe a Bardo tödolt (Bar-do thosz-grol), hogy utat mutassanak a léleknek. Mérhetetlen pazarlás volna ez, amely luxust a nemzetgazdaság egyáltalán nem engedhet meg magának.

MAGUNKHOZ TÉRNI – „Szép kis megtorlás!” után, válaszok előtt

Úgy alakult, hogy 2017-ben már nem kezdünk azzal mondatot, hogy „ezt nem hittük volna”!
Hozzászokni bármihez, elfogadni a felfoghatatlant, elviselni, ahogy engedelmesnek nézhetnek – ez a legkevesebb, amit a felelőtlenül itthon maradók, a maradék megtehet!
Hogy éppen ki van soron, kivel történhet bármi, ha útban van – nos, ez a hiábavaló találgatósdi egyszer már úgy tűnt, eltakarodott hazánkból.
Most újra félünk és aggodalmakkal terhes életünket éljük, gyakran akkor is, ha tudjuk, semmi okunk a gyötrődésre!
Mert már nem kellenek valódi okok!

Magunkhoz térni! – ez a dolgunk, mert a tehetetlenségen kívül szinte semmi másról nem szólhatna az eljövendő. Na igen, lehet keménykedni, ígérni harcot, forradalmat akár, de ne feledjük el, mivé váltak “csapataink” az elmúlt évtizedekben! Ha velünk van gond, még ordítunk, de másért, akár csak kiáltani is egyre kevesebben mernek – féltve az egzisztenciát, a mindennapi betevőt, a vélt jövőt. Ugyan, kire számíthatnánk?

Ma éppen annak a hiányzó Embernek a kapcsán kell elgondolkoznunk, akinek a jelmondata volt: a „Szolidaritás!” Elgondolkozhatunk, azután szomorúan a fal felé fordulhatunk – mivé lettünk?

Egyetlen rövid mondat volt az üzenete, gondosan egymás után szerkesztett szavak, mielőtt a foglár továbblökte volna: „Szép kis megtorlás!”
Mondat, ami lavinát indított, s az undok politikacsinálók, az ellenség katonái úgy forgathatják most, kedvük szerint, mintha akadhatna e tömör mondatnak bármiféle „más” alternatívája, mint a felhívás, a kötelezően kimondandó válaszok sora!

Mert most éppen nem annak van ideje, hogy “csak úgy”, várakozzunk!
Bár türelemre intenek, s hivatkoznak bizonyos igazságszolgáltatásra, ne gondoljuk egy pillanatra sem, hogy nem pontosan annyiféle igazság van, ahányan ezt követelik, s ne képzeljük, hogy a szolgáltatás bármi módon is azonos lehet az elvárt szolgálattal!
Elrendezték jól a hatalmasságok a bátor ellenszegülő sorsát. A szabadságától megfosztott, vádakkal illethető, persze az ártatlanság vélelméhez hozzá nem férhető egyént varázsoltak abból, aki éppen mások szabadságáért vállalt kíméletlen küzdelmeket.

Válaszokat kell találnunk.
Miatta!
Nem magunkról és nem magunkért!
Akkor is, ha a kérdések okán szinte minden válasz kizárólag profánra sikerülhet! És nem szabad, egyetlen pillanatra sem szabad meginganunk, csak azért, mert a nagy spekulálók éppen erre hajtanak! Amit tudunk, amit átéltünk, amit megtapasztaltunk – az az igazság! Amit meg azok vélnek, fabrikálnak, bütykölnek – minden rágalom és vád lehullhat, ha összeszedjük a maradék erőt.

Ami a barátommal megtörténhetett, az velem is megtörténhet. De amíg tehetem, gyakorlom az addigi életemet – senki ellen és mindenkiért vállalva a nehézségeket. Ez a szolidaritás lényege, csak ennyit vár tőlem és tőled az üzenet. Szolidaritás, amiért a legkevésbé várhatunk hálát, s amelyért olykor, szép kis megtorlás lehet a válasz.

Ma reggel jó volt hallgatni a Lánchíd rádiót!
Jó volt hallani Szombathely korábbi Polgármesterét, a mi Polgármesterünket! Érdemes meghallgatni a felvételt, érdemes azt megosztani, mert nyilvánvalóan nagyon kevesen hallhatták – nagyon fontos mondatait!

http://lanchidradio.hu/videok/183805

Már itt tartunk. Ez a dolgunk: MAGUNKHOZ TÉRNI – „Szép kis megtorlás!” után, válaszok előtt, de a szolidaritásban bízva, csakazértis!

Ockham borotvája

Annak, ami jelenleg folyik kies hazánkban, jól megnevezhető oka van. Túl sokat nem is kell rajta tűnődnünk, hogy rávágjuk a bűnös nevét, akinek záloga a kezünkben van, és ez Orbán Viktor volna, mon Dieu. És persze azt is megkérdezhetnénk, hogy mit érdemel, ha úttörőtáborban volnánk, de nem vagyunk ott. Viszont semmi sem ilyen egyszerű.

Tagadhatatlan, hogy vészes állapotban van az ország, valamint a benne élő emberek. Miközben a fortélyos félelem igazgat, és most már tényleg nem lehet tudni, mikor, honnan és kit visznek el, és pláne, hogy miért, mint most például Czeglédy Csabát, azok, akik pedig vakon hisznek, kezdenek teljesen megőrülni, mint az én ismeretlen cimborám is a boogie woogie klubból.

Ő fáradságot nem kímélve ostoroz engem az oldalamon, rajtam tartja a szemét, s holott felhívtam rá a figyelmét, hogy ne igyekezzen annyira, úgyis kivágom a kommentjét a francba, ez nem hatotta meg, és tátott szájjal szidja az anyámat, engemet, s holott magam sem riadok vissza a mocskos beszédtől még írásban sem, okádását inkább nem citálom.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.

Szelényi István, az MTA és a Yale kutatója minden bajok okát a hajdani alkotmányozásban látja, szerinte ott van valahol az ősbűn, meglátásom szerint viszont Sorosnál, és ezt most tényleg komolyan hiszem. Ő emelte ki a budi tövéből a parasztgyereket, és tartotta lélegeztető gépen a pártját jó ideig, most meg ott tartanak, ahol, de nem is ez a lényeg.

Egy Szelényi professzor megállapításában csalódott olvasó szintén demonstrálja nekünk, hogy az ország tényleg zizeg, éspedig így:

„Már azt hittem, valami olyan konkrét történelmi pillanatról rántja le a leplet a cikk, ami közvetlen kihatással volt a csutigeci szellemi integritására, ami kiváltója volt a Graz-protokollnak. Például a 2002-es nagy állfelkopás, vagy amikor El Kúró feltörölte vele a padlót a tévévitán, aztán még egyszer kicsavarta és kitörölte vele a seggét is. Az ősbűn valami ilyesmi lehetett, amikor a Grazi vitaminbomba hatása alatt, kábultan, egy parányi tudatossággal elhatározta, hogy felforgatja az egész az országot, a magyar népet pedig egy magához hasonló pitiáner, passzív-agresszív, ellenségeskedő, mindenféle kényszerképzetektől terhelt elmeroggyanttá teszi. Ezzel még adós nekünk a világ, a sors, az Isten, hogy legalább az okot megismerjük, ami miatt a csutigecit érdemeljük!”

Karakteres szavak és mondatok mitagadás, de azt tényleg nem lehet tudni, ha mindezek az örömök túlcsordulnak a klaviatúra peremén, mi történik, mi történhetik. Hiszen nem mindenki kétfarkú kutya, aki magáévá tette a kierkegaardi óhajokat, hogy legyen vele a nevetés. Például a CÖF-ös bagázsnak is egyfolytában rángatózik a szája széle, hogy az ilyen Németh Szilárdokról szót se ejtsünk.

Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.

Tehát minden külön értesítés helyett fogadjuk el a gyakorló orvos diagnózisát, miszerint Orbán Viktor súlyosan beteg. A gyakorlott szem szerint skizofréniában szenved, ami sajátos pszichotikus állapot, és ez nem tréfadolog.

Röviden úgy jellemezhető, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Több tényező játszik szerepet kialakulásukban, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. Viszont a beteg úgy rakja össze a külvilág történéseit, hogy azokból egy veszélyes, ijesztő kép áll össze. A betegség aktív szakaszaiban a beteg veszélyes lehet önmagára és környezetére is.

Itt a hunyó, stimmt, sokat merengeni ezen fölösleges. Azon azonban már sokkal inkább, hogy a környezete és csatlósai ugyan nem terheltek, viszont mégiscsak Simicska-folyadékok. Tudjuk, hogy bár determinisztikus világban élünk, mindenkinek van szabad akarata. Sheldon előadásában: szükséges a táplálék bevitele, a salakanyagok ürítése, és oxigén a sejtek működéséhez, minden más választható.

És hogy ezt az egészet, amit most itt előadtam, erkölcsi szintre emeljük, térjünk vissza a dánhoz, aki így morfondírozott: „Az én vagy-vagyom nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.” Gondolj tehát Malacka, gondolj.

Kandeláber-tudat

A múzsa csókja egyenesen Vácról:
„A pályaudvar világítóberendezéseinek, mint műszaki infrastruktúrának a megismerése, melyre a szerződés mellékletei adatokat tartalmaznak, nemzetbiztonsági kockázatot rejt magában a közelmúlt pályaudvari robbantásos merényleteinek tükrében.”

Hm, merengett Kiss József kandeláber, amikor neszét vette, hogy ő nemzetbiztonsági tényező, és annyit lehet tudni róla, hogy tizenhat millióba került, azt azonban nem, hogy melyik mindenhez értő vállalkozó fúrta a lukat, amibe belehelyezték, hogy egy életre fogoly legyen, holott momentán andalogni lett volna kedve, máskor meg futni, rohanni. Pedig tudta, és ezt is tudta, de hiába suttogott, ordított később, nem volt már száj ezeknek a füleknek. Amikor erre gondolt, elégedetten csettintett magában, hogy ő Nietzschében is otthon van, vihogott, és mégis magába nézett, úgy kereste a nemzetbiztonsági kockázatot a huzalos gyomrában, világító fejében, de sehol sem találta. Káromkodás hagyta el ajkait, amikor egy színtiszta magyar kutya, egy félig vak puli megjelölte őt, lerázta volna a kutyapisát magáról, de mint tudjuk, jól odabetonozták, hogy élelmes honfitársak ne szállíthassák karcsú testét mindenféle MÉH telepekre. Persze később ez is megtörtént, de Kiss úr nem láthatott a jövőbe, a múltat viszont nagyon jól ismerte a nagyapja meséiből, aki ábrándosan, hunyorogva adta elő neki százszor is, mennyire más volt a világ, amikor a részeges lámpagyújtogató lehelte belé az életet minden estén, és nem volt ő semmilyen kockázattal megbélyegezve, pedig az unokatestvére tövében lőtték szitává a Ferdinándot a messzi Balkánon, ami eseményről levélben tudatta az itthon maradt családot.

Az ilyen kalandok mellett Kiss úr élete maga volt az egyforma szürkeség, hiába cifrázta ki a kovács a fejét, az andalgó szerelmespárok ügyet sem vetettek rá, a kamaszok a telefonjaikat bámulták gyönyörűséges búrája helyett, és olyan lehangoló volt a világ, hogy Kiss úr bele is zavarodott volna, ha esténként nem kap rendszeresen egy kis elektrosokkot, ami után megtréfálta volna a szomszédjait, de hát, mint tudjuk, mozdulni sem bírt. Sőt, amióta kiderült, hogy nemzetbiztonsági kockázat, teljesen elhidegültek tőle, köszönését nem fogadták, így már annak is örült, ha egy korcs kutya körbeszimatolta a lába tövét. Így élt megbélyegezve és magányosan, mígnem egy nap óriási dac gerjedt benne, lehunyta szemeit, és elsötétült. Ápolók érkeztek darus kocsival, szidták a tiborcot, és Kiss úr megörült, hogy ők is tudják, és nincs egyedül, de kicserélték az agyát, hogy újra világítson, és Kiss úr már tudta, akárhányszor lázad fel, annyiszor terelik vissza, és világítania kell, akárhogyan is nem akar, és diktatúrát kiáltott volna, de, mint tudjuk, erre képtelen volt. Ha már ráhúzták ezt a kockázatot, akkor a saját fegyverükkel akarta legyőzni őket, és addig fészkalódott, mígnem karcsú bokája ki nem fordult a földből, és hatalmasan csattanva egy nyugdíjas mellett terült el, aki infarktust kapott, szirénáztak a mentők, rohangásztak a népek. Tisztára forradalom, gondolta Kiss úr, s amikor a jómunkásemberek megint a tiborcot emlegették, tudta, hogy halála nem volt hiába való, de ekkor megint megérkezett a nemzeti puli, és pofánhugyozta, tisztesség ne essék szólván. Mindenki bekaphatja, ez volt Kiss úr utolsó gondolata, a kollaboráns kandeláberek pedig hangosan röhögtek rajta.

PRÓBAIDŐ ALATT – a jellegzetes ázsiai vonásokat mutató férfi

The best revenge is a life well-lived.
A közmondás magyarul kb. annyit tesz: A legjobb bosszú a boldogság.

Csak pár szó, egy mondat…
Komoly feladat, kihívás lehet ez a szolgaléleknek, a fullajtárnak, csicskának, megoldhatatlan rejtvény a talpnyalónak.
A szolga ma kielégületlen – csak elvégezte a rá bízott mocskot, de valójában nem igazán értette azt, amiért fontoskodnia kellett.
Mint valami ostoba gyerekcsínyt, úgy csinálta végig az egészet – úgy, hogy azt a semmitmondó cikket jó előre megírta.
Tudósított…
Ő így tudja.
Vagy úgy tudja…
Írt.
Arról, amit és ahogy a gazdái látni akarták.

Aztán – mert felülmúlni vágyta beton-szürke képzeletét – odasettenkedett, belepiszkított (volna) egy rá nem tartozó dologba, de elhajtották. Pofára esett. Persze, azt gondolta, ezt csak ő fogja megélni.
A rittyenet elvégre már készen gőzölgött!
Így, dolgavégezetlenül ballagott vackába, aztán útjára eresztette a semmit.
Ahogy szokta – nem vállalva önmagát – egy olvasó tollába ragozva sunyi ostobaságát.

A kormánypárt napilapjának tegnapi cikke után ma reggel még olvasható volt pár sor… Még nem törölték… Egy olvasó – bizonyos Sávolyi Erika hozzászólása. Megköszönve a lelkiismerete által diktáltakat, teljes terjedelemben közlöm a szövegét:

A Vas Népében megjelent cikkben van egy nagyon érdekes rész a Czeglédy üggyel kapcsolatban. Olvassátok el mit ír a megyei napilap és utána mondom a csattanót!

“A Vas Népét egy szemtanú kereste fel: kedd délután 16:30 perckor járt a Kossuth Lajos utcában. Itt található Czeglédy szombathelyi irodája, ahonnan felfegyverkezett bűnügyi munkatársak pakoltak éppen fekete zsákokba csomagolt, számára ismeretlen dokumentumokat egy hatósági gépjárműbe. A feltűnő jelenet kapcsán kérdéseket tett fel, amelyekre nem kapott választ, annyit azonban megerősítettek, hogy a NAV munkatársai.”

Ezt írta tehát a Vas Népe nevű újság. Valószínűleg nagyon kínos lett volna nekik leírni, hogy ez az állítólagos szemtanú Cseszkó Tamás, a napilap propagandista főmunkatársa, akit jogerősen elítéltek csalásért!

Ő ólálkodott tegnap a fenti iroda környékén. Kiszúrtam a jellegzetes ázsiai vonásokat mutató férfit és azt néztem, mit settenkedik. Előbb odament egy nőhöz, aki elküldte, aztán odament egy fekete farmeros, NAV-os kitűzős fegyveres fickóhoz, aki erélyesen elküldte a Cseszkót a fenébe. Ezután eloldalgott és a Vas Népe már “szemtanúként” hivatkozik rá, aki megkereste a Vas Népét.
Gáz.

És itt van, amit hiába kerestek a Vas Népében: A Szombathelyi Járásbíróság 2017. február 8-án, tárgyalás nélkül meghozott végzésében folytatólagosan, nagyobb vagyoni hátrányt okozó, üzletszerűen elkövetett költségvetési csalás bűntette és más bűncselekmények miatt egy év szabadságvesztést (börtön), 100.000 Ft pénzbüntetést és két év gazdasági társaság vezető tisztségviselői tevékenységtől eltiltást szabott ki Cseszkó Tamással szemben.

Úgy tűnik hát, hogy tegnap is lopni, csalni ment ez a jellemtelen alak, csalni, mint rendesen – ahogy megszokta! Próbaidő alatt…
(…)
Az idézetet szóról szóra közöltem.
Így még a nevét sem kell leírnom ennek a semmi alaknak!

A legjobb bosszú a boldogság. Ennyi!