Manapság felettébb divatos foglalatosság különféle géperejű járművekkel emberek közé hajtani. Jó is az, érezni a csont ropogását, a hallani hús puffanását és az andalító halálsikolyokat, mint tegnap is, Londonban megint. Az ilyesmi sokkal intimebb, mint személytelen bombákat robbantani, már majdnem olyan, mint a kést markolatig az áldozat beleibe döfni, abban érzékileg forgatni, hogy fröcsögjön a vér meg a szar, és kéjesen, közelről nézni, amint az áldozat szemeiben lassan kihuny a fény, és akkor jó, nagyon.
Hülye krimikben félművelt nyomozók adják elő rendszerint, hogy az ember három okból gyilkolászik, úgymint pénz, szerelem és nyomok eltüntetése. Kifelejtik belőle a leggyakoribbat, amely manapság mindent visz, hogy mert csak, önként, kéjjel és nem csak parancsra. Pedig ez fajunk legfőbb ismertetőjegye, amely minden más organizmustól alapvetően különböztet meg minket. A medve, az oroszlán és a többi rajzfilmfigura is csak azért harapja át állattársa torkát, mert éhes, és nem azért, mert utálja.
Néhány saját fajú kölyök kiirtása még belefér, de ezt meg az ösztöntől ihletett genetika duruzsolja szőrös füleikbe, és nem a képzeletekben élő és teremtett ördög, jerlik vagy Wotan. Bár ő kilóg a sorból, hiszen Margaritát és a Mestert különösen kedvelte, szemben ugye Berliozzal, akit Annuska olajával fejeztet le. Ez a mese az igazságról és boldogságról szól, míg az ember története már Káin óta az ölésről, sőt, ha belegondolunk, az egész történelem gyilkosságok végtelen sorozata, a dicső forradalmak csak úgy, mint a hódító háborúk, minden más csupán díszlet.
A történelem olyan, hogy egyfolytában zajlik, csak közelről nem vehető észre. Hosszú évszázadok után majd, amikor háromfejű és jóságos szíriusziak végeznek ásatásokat, hogy kiderítsék, miért és hová tűnt el ez a faj a Föld nevű bolygóról, legalább olyan tanácstalanok lesznek, mint a jelenkor vizsgálatai Atlantisz kapcsán. Nem látják, mert nem láthatják meg, a homo sapiens győzelme már eleve arra épült, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, és azóta szüntelen ez megy. Elvágjuk a másik torkát, mert nem tetszik a frizurája.
Isten, ha van, odaadta a szabad akaratot, és az elveszett faj így él vele. A drága, csillogó szemű, ártatlan rövidnadrágos óvodások nagyítóval égetik szénné a hangyákat, a nagyobbacskák kutyákat nyúznak, a kiválasztottak pedig kadétiskolában tanulják az ölés tudományát. Akad néhány mutáns filozopter, akik meg poros könyvtárak mélyén várják a hordákat, hogy tarkón lőjék vagy agyonverjék őket a vezér, az eszme, Allah vagy Jézus nevében, de legfőképpen azért, mert ez olyan jó móka.
Nincs menedék. És mentség sincsen, főleg nem jelenleg regnáló kormányunk számára, amely a tegnapi furgonos pörformansz után is Brüsszelt és migránsokat kiált. A hülyéknek szánt útmutatóban szó sem esik arról, hogy miközben tövig nyomta a gázt, ez a homo azt ordította: „Meg akarok ölni minden muszlimot.”, ezen kívül Darren Osborne-nak hívják, és négy gyermekével Somersetben él. Vasárnaponként bizonyára a templomban dicséri az urat, mármint az övét.
Ilyen urakból, istenekből is annyi van, mint égen a csillag, csak ez a kereszténységet óvó államtitkárságból nem látszik. Onnan annyi dereng elő a mocsokból csupán, hogy minden nyomort és minden szart a muszlimokra kenünk, ezzel erősítve a degenerált haza védelmét, hogy az amúgy is pattanásig feszített idegek elpattanjanak, és végül aztán előkerüljön a vasvella meg fröcsögjön a vér. De mondom, ez egyáltalán nem újság, az emberiség, mint Isten alakjára megalkotott állatfajta arra született, hogy elpusztítsa végül önmagát és a Földet is. Így lesz, efölött nem nyitok vitát, csak türelmesen ki kell várni.
A sivatag olyan terület, amelynek vízháztartása állandóan veszteséges. Ez a legkonkrétabb definíciója a földi pokolnak, amely kies országunkban is kitartóan alakulgat, mert egyre rosszabb az ember közérzete abban a kultúrában, amelyet Orbán Viktor sötétsége szabadít ránk.
Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).
Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.
Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.
Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.
Az ilyen kalandok mellett Kiss úr élete maga volt az egyforma szürkeség, hiába cifrázta ki a kovács a fejét, az andalgó szerelmespárok ügyet sem vetettek rá, a kamaszok a telefonjaikat bámulták gyönyörűséges búrája helyett, és olyan lehangoló volt a világ, hogy Kiss úr bele is zavarodott volna, ha esténként nem kap rendszeresen egy kis elektrosokkot, ami után megtréfálta volna a szomszédjait, de hát, mint tudjuk, mozdulni sem bírt. Sőt, amióta kiderült, hogy nemzetbiztonsági kockázat, teljesen elhidegültek tőle, köszönését nem fogadták, így már annak is örült, ha egy korcs kutya körbeszimatolta a lába tövét. Így élt megbélyegezve és magányosan, mígnem egy nap óriási dac gerjedt benne, lehunyta szemeit, és elsötétült. Ápolók érkeztek darus kocsival, szidták a tiborcot, és Kiss úr megörült, hogy ők is tudják, és nincs egyedül, de kicserélték az agyát, hogy újra világítson, és Kiss úr már tudta, akárhányszor lázad fel, annyiszor terelik vissza, és világítania kell, akárhogyan is nem akar, és diktatúrát kiáltott volna, de, mint tudjuk, erre képtelen volt. Ha már ráhúzták ezt a kockázatot, akkor a saját fegyverükkel akarta legyőzni őket, és addig fészkalódott, mígnem karcsú bokája ki nem fordult a földből, és hatalmasan csattanva egy nyugdíjas mellett terült el, aki infarktust kapott, szirénáztak a mentők, rohangásztak a népek. Tisztára forradalom, gondolta Kiss úr, s amikor a jómunkásemberek megint a tiborcot emlegették, tudta, hogy halála nem volt hiába való, de ekkor megint megérkezett a nemzeti puli, és pofánhugyozta, tisztesség ne essék szólván. Mindenki bekaphatja, ez volt Kiss úr utolsó gondolata, a kollaboráns kandeláberek pedig hangosan röhögtek rajta. 
