Kategória: Egyéb

BARÁTSÁGOS EMBEREK I. – a Madárdoktor, meg a Buotos Lajos…

Történet, vagy öt esztendővel ezelőttről…

Van úgy, hogy rég elfeledett holmikba, emlékekbe botlunk, rendrakáskor, nagytakarításkor, vagy éppen költözködéskor. A fiókokat ürítve elmélázunk egy-egy apró papírfecnit morzsolgatva, felidéződnek pillanatok, amik talán soha többé nem térhetnek vissza. Ezek a mi kis házi múzeumaink… A kor előrehaladtával egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emlékek sora leginkább a veszteségeink felsorolásából áll. Sokan csak későn eszmélünk, akkor szeretnénk szólni, amikor már nem lehet… késő!

A minap, könyveket pakolva egy szeletke papír hullott előttem a földre. Névjegykártya. Tulajdonosa, valaha úgy látta jónak, ha mindazok az információk elférhetnek rajta, amiket fontosnak tartott. Nem szimplán név és cím, meg telefonszám, de kép és piktogram, mely a világ minden sarkában ugyanazt jelenti… Sólyom és vöröskereszt…

Persze, vannak dolgok, amiket nehéz elképzelni. Aki nem látott még cseresznyemagozót, vagy tubuskinyomót, az valószínűleg elmélázik egy pillanatra, ha a kártya két fő gondolatát megpróbálja elképzelni: védett ragadozó MADÁRKÓRHÁZ, meg GARÁZSMÚZEUM. Olyan mesebéli, megfoghatatlan képek villannak elénk, amik valahogy nem akarnak összesimulni.

003

002

001

A védett ragadozók, meg a múzeumok tárlóiban az öröklétre szenderedett tárgyak két különleges lelki alkatot feltételeznének, pedig a madarak gyógyítója, vagy ahogy önmagát nevezte, a madárdoktor, no meg a múzeumi teremőr ugyanaz az ember… volt. És talán ezt a szót, itt a legvégén, na ezt volt a legnehezebb leírni most! Pista bácsi elment. Talán úgy a leghelyesebb, ha azt írjuk: búcsú nélkül. Ahogy a legendák illannak el, nesztelen, s csöndjük, hiányuk csak jóval később kezd sajogni!

005Még látni vélem a garázsmúzeuma kitárt kapuján át, ahogy kezében a flintával, sisakkal a fején masírozik, aztán, mikor mellém ér, odasúgja, csendesen: vigyázz a múzeumomra, ha már nem leszek!

Találkozásainkat nehéz volna felsorolni, valahány fészekből kipottyant bagolyfiókát, akárhány cinegét vittünk hozzá, jóságos ujjai közt mindahányan megnyugodtak. Rá bíztuk, a gondjaira hagytuk a madarakat, aztán, hogy legközelebb mentünk, még fölemlegette a röptüket. Mesélt az utolsó együtt töltött pillanatokról, aztán könnyezve visszaadta a felgyógyult madaraknak a szabadságot… Kőszeg felett valahány madarat látok repkedni, eszembe jut, hátha éppen a felgyógyult és felerősödött fióka szárnyalását szemlélem…

(…)

A határ túloldalán, a Szék-patak partján, Őriszigeten áll az öreg vegyeskereskedés. A kapuja zárva, évek óta már. A helyi tájszólás buotos, azaz boltos Lajosnak nevezte egykori szolgálóját. A Pathyk közt az egyik legöregebbet, akit mindenki ismert a környéken. Felsőőrött a felszegiek, a vasjobbágyi gelencsérek utódai, a vasvörösvári és alsóőri gyepűvédő székelyek unokái, akiknek padlásait évtizedeken át járta. Ahová feljutott, onnan minden törött cserepet, mozsarat, fakanalat… összegyűjtött! Néprajzi múzeum lett előbb a pajtából, a konyhából a tisztaszobából, a hálóból, legvégül maga a bolt is egy letűnt kor, a schillinges Ausztria lenyomatává változott.

006

007

008

Lassan egy éve már, hogy vasárnaponként nélküle ballagnak a szigetiek az evangélikus templomba. Buotos Lajos helye üres. Elköltözött ő is… Míg élt, bár egyre félénkebben, de mindig  megkocogtattam az ablakát. Az öröklétnek tűnt, mire ajtót nyitott, de aztán mesélt, megállíthatatlanul. A boltról, az asszonyról, meg a korán elballagó fiáról, akire örökül hagyhatta volna a portékáit… Amikor utoljára beszéltünk, csak annyit kért tőlem, ha meghal, segítsek gondoskodni a múzeumáról… Tenném, de…

009

Látom már, ő is csak egy hóbortos öregúr marad az emlékek ködében! Milyen kár! Milyen nagy kár, hogy ilyen értelmetlenül kevés, ma, megszállottnak lenni! Hinni abban, hogy adni jó, és talán kevesebb ellenségünk lehet, mint barátunk. Mostanság, a júniusi rőzsetüzek éjszakáján rájuk emlékezem, néhány apró emlék, kacat és ócskaság válogatása közben.

Ez a múzeumok éjszakája…

Katatónia és hokimeccs

Mint a reménytelen helyzetben lévő ellenzéki média ótvaros tagja, kötelességemnek tartom, hogy ismét reagáljak Puskás Imre – Fidesz szóvivő, vagy mi a rossebb – vasárnapi elmebajára. Mert, bár rohadtul tele van vele a tököm, de így kell cselekednem, mert ezt követeli a rommá lőtt haza, és nem tehetek úgy, mint Störr kapitány apukája, aki „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – Mondta, és csendesen elhunyt.” gesztussal került be F. M. feleségének történetébe.

Stopsoros, perszehogy. Ezt, ha például én vért hugyozok, vagy épp te, drága olvasó, akkor is elfogadják, különben sírba süllyed a nemzet, vagy O. V. potroha, ez még nem eldöntött véglegesen. Viszont ez a Puskás egészen sajátosan kezdett el beszélni a stopsorosról, mint akadálypálya, úgy föstötte le azt, valamint kisnyúl is, ha jól odafigyelünk. Aztán olyan új fogalmak is elhangzottak, mint határvédelmi illeték, amelyet majd attól szednek be, akitől csak akarnak, mert például kajla neki a füle, vagy görbe a farka.

És még sok mindent mondott ez a Puskás, amit most nem idéznék ide, mert mindenkinek a könyökén jön ki már, ami miatt voltam bátor elmondani, hogy én is unom, holott munkaköri kelességem ilyeneket olvasgatni. E tevékenységem során egyre inkább elhatalmasodik rajtam az a képzet, hogy ez a mi országunk valami ismeretlen sötétség felé tart, mintha egy orbitális fekete lukba zuhannánk, és utunkat, mint jelzőkarók, ilyen Puskás féle katatón mocskok jelölik ki.

Ilyenben kell szenvednie a fideszes bagázsnak, mert a robotika még nem elég fejlett, és a szingularitás is gyerekcipőben jár, e kettő híján pedig csak a fent emlegetett kór ritmusos rohamai magyarázhatják a vég nélküli ismétléseket. Viszont, hogy ezt is tudjuk, attól még egy csöppet sem lesz jobb, sőt, olyas érzés keríti hatalmába az embert, mint az A. E. Bizottság tánczenekar lemezborítóját, amely a következő bölcsességgel ajándékozta meg azt, aki harminc évvel ezelőtt tanulmányozta: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” – és ez, valljuk meg, olyan igazság, amivel nehéz vitatkozni.

Viszont akkor mi a teendő? – Tehetjük fel a kérdést Lenin apánkkal – de megy ez nekem, de nagyon -, és akkor a hurkás ujjunkkal az ellenzéknek nevezett szürkés masszára bökünk, hogy viríccsá má, de nem teszi. Simicskától várják évek óta a nagy leleplezést, mondhatni azt, hogy egyedül döntse meg Orbánt, ha már egyszer felnevelte. És most itt az OLAF ledobja nekik a hőn áhított atombombát, és akkor mit csinál, na, mit? Saját magát, meg a listáit babrálgatja. Őrület.

Itt, Szombathelyen is például tegnap valami momentumos fickó utcaseprő jelmezt öltött magára, nekilátott takarítani az állomás előtti téren, mint a nép egyszerű gyermeke, és felszólította az ellenzéki pártokat, hogy álljanak be mögé. Ezt látván nem igazán tudtam se köpni, se nyelni, a nagyobbik baj, hogy a szavazópolgár sem tud majd. Hokimeccset lát ugyanis, ahol a felek komótosan leveszik a kesztyűjüket, akkurátusan szétverik a másik pofáját, a bíró pedig megvárja, míg kicsinálják egymást, csak aztán állítja ki mindkét barmot. – Ha szabad ilyen költőien ábrázolnom közállapotjainkat, ahol O. V. a csíkos ruhás mókus.

„Több millió bevándorlót kellene befogadnia Magyarországnak a következő öt évben, mert így tudja biztosítani a gazdasági növekedés ütemét – jelentette ki tegnap Orbán Viktor kormányfő. A társadalom elöregedésétől egész Európában tartanak. Magyarország akár tizennégymillió embernek is megélhetést tud biztosítani – mondta tegnap a magyar kormányfő az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) üzleti ebédjén. Orbán Viktor a gazdasági növekedés fenntartását firtató kérdésre reagált úgy, hogy ehhez szerinte több millió külföldit kell foglalkoztatnia az országnak.”

Ezt 2001. június 6.-án írta az Origo, amikor még múkodott, és nem a felfedezés boldogsága miatt copyztam ide, hanem mintegy segítő kezet nyújtottam töketlen politikusainknak, hogy ne az utcát söprögetve óhajtsák elnyerni a nép elkínzott bizalmát, hanem mutassák be neki, hogy Orbán meg a csürhéje hogyan szarja szembe önmagát ciklikus rendszerességgel. Mindemellett persze nem ártana például az ország házában fölrúgni egy-két asztalt, amikor Soros csatakiáltással herélik ki azokat a civileket, akik voltaképp helyettük is tépik a szájukat. Hogy ne maradjanak tök egyedül a vérzivatarban.

Mondjuk, azért.

Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt

Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Botka zacskója

Most meg Botka lopta szét a nemzeti, keresztény hazát, ráadásul szegény Toller Lászlóval párban, amit az ECHO TV-nek sikerült kideríteni. S mivel azt senki emberfia nem nézi, a Magyar Hírlap is megírta, hogy legyen neki nyoma. Bár azt sem olvassák, csak az igazi agyalágyultak, az Orbán seggéből valók, meg én, a hülye.

Elindult tehát a körbehivatkozás-cunami, így a páratlan páros ganyésága hamarosan tananyag lesz. Viszont én nem azért foglalkozom ezzel, hogy az M1 majd a meccsek szüneteiben sugárzott egy perc gyűlöletben úgy vezesse be a témát, hogy, mint azt rezeda megírta, hanem, mert ismerni kell a bűnözők gondolkodását, meg, hogy jót röhögjek kínomban, azért.

Szóval azt írja a Magyar Hírlap (az ECHO TV nyomán, ugye), hogy még 2004-ben kétszázötvenmillió forint kenőpénzt kért zsebbe a szocialista Botka László és Toller László egy pécsi ingatlanüzletért cserébe. Most ez bukott föl az árból hirtelen egy bizonyos F. Attilából, aki állítólag egy német ingatlanbefektető cég magyarországi megbízottja.

Tizennégy évig tanakodott magában ez az F. Attila, hogy mondja vagy ne mondja. Viszont most, hogy az OLAF égeti Orbán tökeit, és a másik rabszolga lap, a Ripost már majdnem ott tart ez ügyben, hogy olyan nevű ember, hogy Tiborcz, nem is tapodja a Föld nevű bolygót, kreálnak itt egy Nokiás-doboz 2.0-át, amiben egyenesen zacskóban folyt a bűnözés, abban lafogtak a sok milliók, ami teljesen életszerű, ugye.

F. Attila azt tudatta a tekintetes ECHO TV-vel – amit leírtak neki -, hogy ő személyesen adott át csúszópénzt reklámszatyorban, mégpedig így:

„A vételárat a pécsi vagyonkezelő felé a szerződés szerint a befektetők a bankon keresztül elutalták, dr. Botka László és Toller László urak felé pedig a kétszázötvenmillió forint több részletben a befektetők engedélye alapján megfizetésre került. Nyilván a bankból, csak kisebb részletekben, hosszabb idősíkban lehetett ezt készpénzben megoldani. Jómagam egy alkalommal vittem összeget, ami egyébként ötvenmillió forint volt, méghozzá a Parlament melletti Biarritz étterembe, ahol az emeleti részen várt Botka László és Toller László, az átvétel ott történt meg. A reklámszatyorban lévő pénzt átvették, majd valamelyik úr sofőrje levitte a szolgálati járműbe, a többi tételt kollégáim több kisebb részletben vitték kézhez dr. Botka László és Toller László uraknak”.

Ennek olyan rendőri jelentés fílingje van. És lássuk be, ez a nívó már közel áll az ürgebőrhöz, és tulajdonképpen a képtelenségekkel nem is akarnék foglalkozni igazán. Mert Botka lehet, hogy tróger, ugyanis politikus, ellenben biztosan nem hülye, aki éttermekben, zacskóban veszi át a lóvét. A védekezésképtelen Toller belekeverése ebbe az egészbe meg csak ocsmány hab a tortán.

Hanem, hogy ezt kigondolták és leírták neki, ennek az ismeretlennek, hogy ez a szintjük, na, ez már érdemel egy kis megfontolást. Nem az, hogy hazudnak, ez alapvetés, hanem ez a gagyi, ami kifolyik belőlük, ez már riasztó.

Két utat és módot lehet kihüvelyezni a királyi szöveggyártásból, amit valami ismeretlen okból újságírásnak neveznek. Az egyik az infantilis debilitás, amivel egy rosszabb kiszerelésű ötödikes szintjén védik a birodalmat, a másik a Bayer-féle artikulálatlan üvöltés, de ez az ő olvasatukban már olyan magas irodalom, ami plecsnit érdemel.

De amikor ilyen Botka-Toller történeteket gyártanak, akkor már Virág elvtárs filozófiáját követik, ami ez:

„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!”

Itt tartunk megint. Csak azt nem értem, akik most tobzódnak a trágyában, nem gondolnak bele abba, hogy egyszer minden véget ér, ez a téboly is, és, hogy akkor mi lesz. Akad-e majd valahol egy opálos tükör, amibe belenéznek, vagy sem. És majd hová tűnik az a mostani nagy pofájuk. Na, az megint érdekes történet lesz, csak győzzük kivárni.

Nincsen, semmi sincs

Nem adja ki a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány (FUNA) a jogerős ítélet ellenére sem a papírjait arról, hogy mire kúrta el a tao-pénzeket. De nem azért, mert szégyellené, gonosz, vagy netán titkolni óhajtaná, hanem mert momentán nincsenek meg neki. Önhibáján kívül. Nagyon sajnálja az éteri gázszerelő, de a Balog Zozó a hibás, az ő minisztériuma utóellenőriz, így a doksik nála vannak. Vagy út közben. A postás táskájában. A vonaton. Elvitte a cica, őt pedig megette a kutya, amúgy minden rendben van.

Nincsen rendben. Erről a papírról, ami nincs meg a Mészárosnak, jut eszembe, hogy ezeknek mennyi mindenük nincs meg, veszett el, vagy darálta le az iratmegsemmisítő. ’98-ban, amikor Orbán először nyúlt magához örömében, mert elkezdődhetett a bulija, amiről már Oxfordban ábrándozott a Soros pénzén, és eldobta a régi telefonkönyvét, hogy ne legyen neki, azzal indította el az egész bagázst a ganajodás útján, hogy őket a komcsik annyira lehallgatták, hogy még a Dájcstomi nagyiját is kagylózták, ahogy receptet cserél. Erről sem volt papírjuk, mint ahogyan most a Soros tervéről sem.

Az a jegyzőkönyv sem volt jegyzőkönyv, amelyben szó szerint az állt, hogy Orbán et. arra intette a szeánszon megjelenteket, ne ők nyerjék a legtöbbet a sárazsadányi szőlejében, ami azóta sincs meg neki. Sőt, semmije sincs, ahogyan a vagyonnyilatkozatából kiderül. Érdekes, hogy a meghirdetett elrugaszkodás és gyarapodás éveiben épp ő nem bővült. Egy olvasó meg is jegyezte ennek kapcsán: „Kell-e nekünk olyan miniszterelnök, aki egy év alatt csak kétszázezret tud félretenni a milliókból, amikor a szállástól az autóig a fodrászon át az étkezésig mindent az adófizetők állnak? Akkor mit tud?” – Ez fogós, ravasz kérdés.

Viszont kormányinfó sem volt tegnap, mert ez olyan különös esemény minálunk, ahol a sajtó képviselői minden témában kérdezhetik a kormány egyik tagját, és általában választ is kapnak. Most azonban itt van nekünk – illetve hát, nekik – ez az OLAF-os balhé. Még esetleg alkalmatlan és kekeckedő újságírót is Lázár közelébe engedtek volna, s mint tudjuk, az ilyesmi csak felesleges feszültségeket okoz az elhallgatások és hazugságok olajozottan működő gépezetében. Kormányinfó sincs tehát, de például nemzetbiztonsági ücsörgés sem.

Hogy ne kelljen feleslegesen mozogni a kivonulással, a Fidesz el sem ment, mert mint Németh Szilárd fogalmazott – lenne tippem arra, hogy neki mije nincs – Szél Bernadett nemzetbiztonsági bizottsági tagságával „visszaélve” próbált bizalmas információkat kikérni a „Soros-tervről” és a „Soros-hálózatról”. Nehéz lett volna megkapnia, ha ilyenek nincsenek is. Általában messziről lobogtatnak papírokat, hogy az volna a bizonyíték, mint annak idején Dájcstomi nagymamájáról, ami szintén nem volt, viszont tele lehetett vele hörögni a világot.

Mondhatnánk, hogy ez az egész már akkor bűnben fogant, de így ez sem lenne igaz. Az ősbűnt az követte el, aki ezt a tahót odaengedte a Nagy Imre temetésre, hogy elmondhassa, ami szintén nem volt, hogy ő zavarta haza az oroszokat. Az ilyen példákat vég nélkül lehetne sorolni, hogy mi nincs nekik, amiről azt mondják, hogy van, de talán ennyiből is látszik, milyen ingatag alapokra építettek masszívnak tűnő építményt. A történelem arra tanít azonban, hogy az ilyenek nagyon látványosan és hangosan szoktak összerogyni, csak ki kell várni. Csak az zavar az egészben, hogy nekem meg időm nincs annyi. Szar ügy, mondhatni.

Tél van tehát

Tegnap délután egy óra körül kikerült a Facebookra egy mókás kép, amelyen egy ilyen traktorista izé az oldalsó csápjával nyírja a füvet az út menti árokban a hó alatt, mint valami elvarázsolt norvég rénszarvas. Mivelhogy tél van azért még, és zuhogott az a mocsok kristálycsoda.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

HŐS UTCAI GETTÓVÉG – aggasztó hírek jönnek a Pongrác-telep szaporodó zsákutcáinak világából

Pongrácz László (1824-1890), felvidéki nemesi birtokos családból származó katonaember volt, amolyan legendás harcos. 1849. május 22-én, Buda várának visszavételekor, hősies helytállásáért alezredessé léptették elő. A nevezetes, világosi fegyverletétel után fogságba esett, de onnan sikerült megszöktetni őt, majd. röviddel ezután emigrált. 1867-ben azután hazatért és újra katona lett – altábornagyként ment nyugállományba…

Még a tősgyökeres kőbányaiak közül is, csak kevesen tudják, hogy Pongrácz Lászlóról kapta nevét a Pongrác-telep, mely nagyjából trapéz alakú terület. Északról a Salgótarjáni út, délről, a Csilla utca túloldalán vasútvonalak, nyugatról a Gyöngyike utca és a Főgáz elosztótelepe, keletről pedig a Pongrác út és ugyancsak vasútvonalak határolják.

Az 1920-as években épült fel állami beruházásban a Pongrác-telepként ismert kislakásos lakótelep. Itt vegyesen, egy-kétemeletes és földszintes-kiskertes házakban elsősorban a trianoni békeszerződéssel elcsatolt Erdélyből menekült családokat helyeztek el, ennek köszönhetőek a határon túli településekről elnevezett utcák, terek. Ezekben az években még üres telek, a Magyar Aero Szövetség sporttelepe működött azon a területen, ahol

1939 után kezdték felépíteni a 2018-as esztendőre pusztulásra ítélt – gettóvá változott – épületegyüttest, a Hős utca 15 A és B épületeit.
Évekkel ezelőtt jártam ott, soha nem fogom elfelejteni…

Ma, Magyarország és azon belül Budapest valódi szégyenfoltja, felszámolásra ítélt területe ez a többnyire életveszélyes, szemetes, XXI. századi emberhez méltatlan, mindenféle komfortot nélkülöző házcsoport – mely ugyanakkor szánni való emberek otthona, nyomorúságának legutolsó hajléka. Aki valaha ideköltözött, általában innen indul a köztemetőbe, s akit küldeni akarnak innen, az el sem tudja képzelni máshol az életét. A korábban

Erdélyből áttelepítetteknek itt már nyoma sincs, lumpenproletárok, cigányok és mindenféle lecsúszott népek tengetik itt tönkrement életüket.

Az alkoholizmus, a drogok, a folyamatos veszekedések kalyibái ezek az épületek – azt mondják, az idegenek jobb, ha be sem teszik a lábukat ide, mert valószínűleg nem távozhatnak élve!

A mai magyar valóság rémképe, az elnéptelenedő falvak mellett egyre gyarapodnak a felszámolásra ítélt gettók. A városok végletekig tönkrement telepei egyre riasztóbb képet mutatnak, s most Budapest a Hős utcai gettó felszámolására készül, ugyanúgy, ahogy nemrég a Dzsumbujjal, az Illatos úti gettóval történt. Emberéleteket követelt az a rendrakás és valószínűleg ez lesz a helyzet itt, a Hős utcában is.

Akik lakástulajdonosok, azok azért fognak belepusztulni a kisemmizésbe, mert csak a Hős utcaihoz hasonló ingatlant kaphatnak, akik bérlők, vagy önkényes lakásfoglalók, azok a kilakoltatás miatt fognak beleőrülni a változásba. Nagy baj lenne, ha ez csak ot, Kőbányán jelentene problémát! A Hős utca kérdése előbb-utóbb kihat az egész országra, s félő, hogy a következményekre senkit nem készítenek fel!

Ahogy soha, senki nem adott támpontot, a munkát mindhiába keresőknek, ahogy a közmunka programok átgondolatlansága miatt politikai játszmák eszközévé silányult a nagy „visszatérés a munka világába”… ahogy a mélyszegénység elharapózása után senki által nem vállalt megoldások csak egyre gyülekeznek, maradnak a kérdések, minden Hős utcában. Mert Hős utca szinte minden városban létezik, talán csak láthatatlanul, vagy éppen gondosan kozmetikázva! De az is lehet, hogy csak a lelkekben! Azoknak a kisembereknek a lelkében, akik a végleg beletörődést választották, a minden-mindegy útját – mely nem vezet sehova!

A választás hajrájában vajon lesz-e ember, akinek azok sorsa is fontos, akik soha nem látszanak? Vagy tényleg csak az a kérdés, kik kerülhetnek az irányítás, a hatalom közelébe? Tökmindegy milyen oldalon állnak, ha azok, akik győzni akarnak, csak a maguk utcáival, utcácskáival törődnek, miközben a Hős utcaiak beledöglenek az egészbe!

Pongrácz László, katonaember, hős lett, majd ellenség, közönséges bűnöző, börtönlakó, szökött fegyenc, végül migráns. Aztán újra csak katona.

Hiszen, ha gondolta volna, hogy valaha a hálás utókor majd róla nevezi el Budapest minden bizonnyal legneuralgikusabb pontját! Ha megtudhatná, hogy szeretett hazája éppen a gondjai kapcsán emlegeti majd a nevét…
Milyen jó volna pár év múlva úgy beszélni a Pongrác-telepről, meg a Hős utcáról – ott a Zrínyi Miklós Egyetem, meg a TEK telepeinek tőszomszédságában – mint a józanész, meg a segítő jó szándék diadalútjának megvalósulásáról! Ahonnan ugyan elvezényelték a nyomor napszámosait, de helyette nem létesült másik száz gettó az ország különböző pontjain!

Feljegyzések az egérlyukból

Voltaképp a vak sors hozta így, hogy ezek négyen összekeveredtek valahogyan a városszéli ház első emeletén. Ha ábrándos kiskamasz leányok volnánk, akik kis piros szívecskékkel rajzolják tele az emlékkönyvük titkos, behajtott fülecskéit, akkor úgy is gondolhatnánk rájuk, mint akik úgy éldegéltek a létezés peremén, mint a rövidlátó hangya és a cimborái a kesztyű ujjaiban.

De nem vagyunk süldő lyánykák, következésképp egy vén homlessz összes cinizmusával mutatjuk be, mit csámpáztak össze ezek négyen élet címszó alatt az utóbbi fél évben, mivel dr. Cz.-t még a nyáron hűsölni vitték messzi tájakon. Mert akkor még kurvára sütött a Nap, és a fakabátoknak eszébe ötlött, hogy jé, ennek meg érzékeny a bőre. Vagy csak a fáraó nem nézte jó szemmel, hogy túlnyüzsgi magát.

Rohadt meleg volt tehát, amikor a halál szele először legyintette meg a lakókat, és először J.-nek emelte meg a kalapját egy telefon álcáját öltve magára. Ez a J. közel volt a hetvenhez, de még dolgozni járt alkalmanként, hogy élhessen kicsit. Nagy mahomet manus volt, aki minden műszak után összeadta a hurka ujjain, hogy hány tonnát mozgatott meg, és ekkor nagyon embernek érezte magát.

Ő nagyon szeretett élni, és tudott is a saját tempójában, fröccsöket gurgulázva a torkán, míg el nem fehérült a szája is neki. És ilyen ünnepeken, amelyek hétköznapok voltak valójában, óriási öblösséggel dicsérte a fáraót, és ócsárolta a vereseket, akikből tulajdonképp dr. Cz. is vétetett. De ezzel ez a J. egyáltalán nem foglalkozott, csak a nyári telefon után, de akkor nagyon.

Ez a dr. Cz. adott munkát ennek a J.-nek. Rendszeresen hívogatta a cége, hogy ide menjen dolgozni meg oda, az elcseszett nyári napon viszont jött a telefon, hogy ne menjen ez a J. dolgozni sehova, és soha már. Hallgatta ez a J. a Szokolján a Kossuthot veszettül, amiből is megtudta, hogy dr. Cz.-t nem azért vezették hosszú szíjon hűsölni, mert fölhólyagosodott a háta, hanem, mert szüzeket vacsorált.

Kicsivel később a riadólánc azt is kiderítette, hogy ezen a meleg napon a dr. Cz. által munkába küldött összes J.-t hazazavarták a szalagok mellől, a gyárcsarnokok hűvöséből, sőt azt is, hogy sem J., sem a hasonszőrűek nem kapnak többé semmilyen munkát, mehetnek tehát Isten hírével a vérveres nuniba.

J. amúgy is malacszerű szeme ekkor még jobban elkeskenyedett, és eszébe jutott, hogy ez a dr. Cz. jó ember volt, a maligánok alól előkotorta, azt is, amikor személyesen reklamált nála pár ezres miatt. Dr. Cz. pedig meglapogatta a hátát, szólt hozzá pár kedves szót, és tíz perc alatt a számláján volt az a nyüves pénz. Ilyenek jutottak tehát a szűkös eszébe, és még mindig szidta a vereseket.

Amióta dr. Cz. haligalizik a védett ojjektumban, azóta J. egy percet nem dolgozott, és rájött, milyen kurva szar, ha az ember nyugdíja nem elég az élethez. Cigiket kunyerál a telefonos nap óta, meg kis aprót fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Nem számolgatja hurka ujjain a tonnákat, és megszűnt benne az élet. Működött ugyan, a fáraót még dicsérte, de teljesen kifakult a szeme.

Éldegélt aztán még az emeleten B., a hentes, a különálló kaszt. Mindig volt neki húsa, rogyásig, következésképp pénze is, amit módszeresen vodkába fektetett már reggel öttől. Úgy csillogott neki a szeme, mint valami fényes gomb. Nem törődött ő senkivel, szép csendesen és módszeresen itta szét a máját, és a kerek világ fátyolos ködként ingott benne a vodka, szalonna, böllérkés szentháromságában.

A harmadik lukban vegetált Cs., a kukás, a kiváltságos ember, mint hajdan a bakterek. Állami alkalmazottként, és pláne narancssárga mellényben, ami annyira tetszett neki, hogy le nem vette sohasem. De hiába intette őt. J. meg B., hogy ne zabáljon össze mindent, amit a kukában talál, ennek nem lehetett beszélni, holtan is találták egyik reggel az ágyában, mert elmérgesedett a vére neki. – Ezt J. magyarázta ilyen szakszerű alapossággal.

A helyére jött egy vasutas, tehát úr a maga módján, de mire odaért, már nem volt vasutas, hanem kocsmai kisegítő, de mire kicíhölte a cuccait, már az sem. Senki nem is látta őt, onnan lehetett tudni, hogy él, hogy a csikkjeit az utcára szórta, egész nagy halom volt két nap után az ablaka alatt. – Nem fog ez sokáig itt maradni. – Ezt jósolgatta J., aki, amióta munkátlan lett, nem csak csóró volt, hanem vátesz is, aki a fáraót dicséri minduntalan.

A negyedik M. volt, az operátor, aki három műszakban toszogatta a GDP-t, és mondani sem kell, dr. Cz. cége szerezte neki a munkát. De nem böcsülte meg magát, vagy a szalaghoz is hülye volt, de kibaszták, mint macskát szarni. Két hónapja kóvályog munka nélkül, szalad egyik munkaközvetítőtől a másikig, de hiába a jobban teljesítő világban. És nincs ott dr. Cz., hogy kisegítse őtet.

M. tehát be van szarva magunk közt szólván, és az várja, mikor kerül az utcára a lakásból is, amúgy is zavaros tudata teljesen leamortizálódott, agytörzsi működésre azért még futja neki. Így éldegélnek most ők négyen, a koldus nyugdíjas, a munkanélküli operátor, a titokzatos csapos-vasutas, meg a hentes, az élet császára.

Olykor összeadják a tudatukat, fölszorozzák, de akkor sem mennek semmire. Ülnek a jobban teljesítő világ kellős közepén, szemeikből süt a reménytelenség, amit egy dolog aranyozott be tegnap. Levelet hozott a postás mind a négynek, elsőbbségivel a fáraótól, hogy megvédi őket a Sorostól, olyat. De nem telt már egy rohadt tablettásra sem, hogy az örömhírt megünnepeljék.

Viszont, hogy teljes legyen a móka mára: a halott kukás is kapott levelet, hogy tudja tartani az irányt az angyalok között. Talán azért.

Egy darabka föld

A mi drága überminiszterünk – a Lázár névre hallgató – beleállt a saját kampányába, mert annyira szeretne tenni és dolgozni még picinyt elgyötört népéért, hogy aztán jó legyen nekik nagyon. Ezek szerint most nem az. De ez csak a vaslogika folyománya, a rideg észé, és nem a szívé, amely fölöttem csattog és ver.

A Mennyországot vagy a Kánaánt Lázár et. egy módon tartja elérhetőnek, mégpedig úgy, hogyha a népektől újólag felhatalmazást kap arra a szeszélyes áprilison, hogy továbbra is ügyködhet, monyákolhat a nagy fazék körül, akkor eltörölteti a sírhelymegváltás intézményét. Ehhez kéri a támogató voksokat meg a hátba veregetést.

Tudjuk, ez az a kulturális képződmény, amikor drága halottunkat huszonöt év után kidúrják, mintegy kibasszák, akár a macskát szarni végső és örökös nyughelyéről. Csontjait és hamvait pedig szanaszét engedik a szélben, és százezer év múlva a kis zöld marslakók nem tudják majd vizsgálni Hódmezővásárhely és vidéke hajdan volt temetkezési szokásait.

A jelenben pedig megfosztják az anyókákat attól az örömtől, hogy a sírok közt halkan sírogassanak, ha nem perkálnak le sok pénzet. Emberszerű elképzelés ez ettől a Lázártól? Perszehogy, viszont én mégis belekötök, és nem csak azért, mert ő mondta (de), hanem, ahogyan, és amit még kiegészítésül hozzábiggyesztett. Azért.

Lázár et. vagy nem járt még temetésen, és azért nincsen tisztában a papság ilyen alkalmakkal foganatosított vajákossága felől, vagy csak tapír egyszerűen. (Erre nagyobb esély mutatkozik) Tudjuk, mi, egyszerű halandók, hogy a csuhások annyit sürögnek ilyenkor, hogy a kántor elénekli a körülvett a fájdalom kezdetű slágert, a pap elvtárs pedig mond ezt-azt, meg lóbálja füstölőjét.

A föld, amelyben szerettünk nyugszik, nem az egyházé – most még -, aztán, ha ebben elpihent, akit megsirattunk, utána a drága egyház maximum évfordulókon tart jó pénzért megemlékező miséket, ha arra van igénye az itt maradónak. Sírokban a plébánosok nem szoktak turkálni sohasem.

Ehhez képest Lázár et. azt pöndítette meg mintegy mellékszálként, ha eltörlik – ő maga kegyesen eltörölteti, ezt el ne feledjük – a sírhelymegváltást, akkor az a pénz az egyházak bevételi oldaláról fog hiányozni erősen, így őket a kormánynak kell azonos mértékben kompenzálni.

Ilyen kurva nagy keresztény ez a Lázár, aki azt sem tudja, hogy az egyház nem temetkezési vállalat, és nem szülőszoba, ha keresztelésről van szó, és pláne nem koton, ha meg esküvőről és nászéjszakáról. De hát, itt tartunk, illetve itt tart ő, mert valamit mondani kell, ugye.

A legegyszerűbb beleállni a zsigerekbe. Dávid Ibolyának is az örökösödési illeték volt a heppje, aztán úgy járt, ahogy, és nem az induló vonatok miatt. De megint csak csapong az ujjam a betűkön. Visszatérve ehhez a Lázárhoz, úgy tűnik, mintha a nálánál kevésbé szerencsés, vagy kevésbé gátlástalan népekért aggódna.

Mielőtt elalélnánk szívbéli jóságán, minden külön értesítés helyett idézzük fel, hogyan vélekedik azokról, akikhez ezzel a sírhelymegváltással dörgölőzni óhajt: „..Akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem…”

Erről momentán nincsen több mondandóm, arról viszont nagyon is, mért kampányolnak ilyesmivel ezek a narancsosok. Nem tudnak mással, a tér véglegesen beszűkült ugyanis. Globálisan az Orbán óv minket a migránsoktól és Sorostól, lokálisan krumplit, tojást meg tejet osztanak, és a kettő közti űrt töltik ki az ilyen egyedi ötletek, mint a sírhelymegváltás húsba vágó gondja.

Nincs mit ígérniük már. Rezsi nincs is, az oktatás és egészségügy szárnyal, ha konzekvensen pofáznak, mit is mondhatna mást ez a Lázár, mint a sírokat. Viszont hogyan fog kinézni már, hogy körzetenként más a lényeges, itt a sírok, Tállainál a benzinár, s ki tudja, hol, mi még a csali.

Ígérhetnének más földet is, nem csak ezt a darabkát, de a rétek, mezők, szántók, vetések, gyümölcsösök, szőlők már elkeltek. Ígérhetnének gyógyulást is, ehelyett a halállal foglalkoznak. Ha teljesen elment volna az eszem, azt hihetném, Lázár Marquezre figyelmez az ötletével.

Ez a Gábriel arról elmélkedett, hogy a halálban is megvan a másik halál, és ez a feledés. Tűnhetne úgy is, Jánosunk ez ellen harcol, de nem igazán. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de egy biztosan nem vagyok, mégpedig hülye (by: Family Guy). Ebből fakadóan azt is látom, ha ez szemét is, de legalább húzgál valami mézesmadzagot a panelproli orra előtt.

A vele szemben fölsorakozóknak még ilyen madzagja sincsen. Ezeknek eszméik vannak, mint demokrácia, meg Európa, ilyenek, amiről a már emlegetett anyókák azt sem tudják, eszik, vagy isszák. Kilátástalan csörte következik, mert ha igazán belegondolok, egyetlen épeszű elképzelés született az ellenoldalon, és ez a Kétfarkúak örök élete meg ingyen söre. Ezzel már lehetne valamit kezdeni.