Kategória: Egyéb

Mocsadék innsbruckiak

Az istenadta pofán vágta Orbán Viktort. De, ami delikát a dologban, hogy a tiroli traktoroslegények osztották ki a maflást helyettünk, amit ezúton is hálásan köszönünk.

Nem leszünk társrendezők a 2026-os téli olimpián, pedig nagyon szerettük volna – Orbán szerette volna -, hogy amíg tőlünk hétszázötven kilométerre suhannak-visszaszállnak a hegyeken, itt, a kerítések mögött meg korcsolyázgatnak kecsesen. De az egészből nem lesz semmi, röhej is lett volna magunk közt szólván.

Nem pályázik ugyanis Innsbruck, mert megnépszavaztatták őket – a szerencsétlenek – és az jött ki, hogy nem akarják azt az olimpiát. Az ilyen népszavazásokkal mindenhol csak a baj van. Ezek az osztrákok meg még ahhoz sem értenek, hogy ugyan a népek nem akarják azt a cirkuszt, de találtak volna egy olyan algoritmust, mint a mi pártközpontunk a migráncsos voksolás után, hogy egy huszárvágással kijelenthessék, az igenek győztek. Élhetetlen egy népség.

Ez a kisebbik baj, a mázsásabb, hogy ezzel az egésszel ezek a labancok a magyar nép lelkébe gázoltak bele megint, mert semmit se tanultak a Tenkes kapitányától, na de majd most, mocsadékok. Má’ megin’ odavan az álom, ami így történhetett:

– Mit álmodtál édes, jó Viktorom? Csak dobáltad magad egész éjjel, meg gőgicséltél. – Kérdi Anikó asszony hajnaltájt a hitesétől.
– Bazi nagy olimpiáról álmodtam én Anikóm, stadionokról, szotyoláról. Sütött a Nap, és olyan szép volt miden. De semmi se lesz ebből se, kisvasutazzunk kicsit, nem bírom én már ezt az egészet.
– Ne sírjál, édes, jó Viktorom, majd rendezünk neked kicsi olimpiát meg kicsi futball vb-t. Kicsi stadionod van, kicsi vasutad van, jó lesz minden, csak ne sírj, nagyon szépen kérlek. A CÖF majd lerendezi, ugrándoznak, sétálnak a stadionban, a közönség meg lengyel lesz, más be sem jöhet.
– A Soros volt, vagy a Gyurcsány, meg Brüsszel. Meg a Vona, biztos elverte az osztrák nyugdíjasokat.
– Ne sírj, édes, jó Viktorom, majd elmegyünk Grazba megnyugodni, jó lesz minden, csak ne sírj.

Ezt az egészet a végtelenségig lehetne folytatni, azonban forduljunk a tudományhoz. Freud bácsi azt mondja, hogy az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amelyek miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.

Orbán permanensen olimpiáról, futballról, stadionokról álmodik, tehát nap közben is csak ezzel foglalkozik. Stimmt, de az a baj, hogy az álmoskönyvekben ilyenekre nincsen megfejtés. Abszurdnak abszurd, szimbólumnak szimbólum, de onirológus legyen a talpán, aki ezt az egészet ki tudja hüvelyezni.

Mert például az elcseszett nóta, miszerint:

„Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?/ Hogy jön egy királyfi tán/ Hófehér paripán./ Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés./ A királyfi oly kevés/ És az hogy jön, tévedés.”

Ez egyértelmű, a címlapkurva BMW-s manusról delirál, aztán belelóg az ujja a bilibe, mert csak a szomszéd Józsi jelentkezik egy menetre. Nem kell ahhoz Sigmundnak lenni, hogy az ember ezt értelmezze. Viszont ez az olimpia, ami álmot először a Momentum, most meg a redves Innsbruckiak fúrtak meg, hogy tábornokunk ebbe mért van annyira beleállva, ez még elemzést igényel.

Főleg azért, mert annyit azért tudhatna nagy – látens – bölcsességében, hogy a világnak azon része, amely fölött nincs totális hatalma, ahol egy csöppet is ér valamit a népek szava, rendszerint homlokegyenest más következtetésekre és döntésekre jut, mint ami belőle kifolyik. Mindig. Ezen el kéne gondolkoznia, de hát, ilyen tevékenységet nem ismer már évtizede, így el sem várható a megerőltető foglalatosság.

Viszont még egyszer köszönjük meg Tirol népének, hogy megakadályozta az újabb vizesvb-s tombolást. Örülni nagyon mégsem kell, mert lesz majd másik, egy új álom, mert így megy ez nálunk, bizony. Mondjuk Afrika Kupát vagy Copa Americát rendezünk, akármit.

Lopni ugyanis szükséges. És ez az egyetlen igazság.

A HAJLÉKTALAN JÉZUS – helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Van egy szobor, amit hónapok, hetek óta cipelnek településről településre. Megérkezik, lepakolják egy jól látható helyre, néhányan körbeállják, aztán kezdődik az imádság, a megrendülés, a közös szomorkodás, olykor felháborodás, meg mindenféle megnyilvánulások, valahol az ún. „emberi együttérzés” tájáról.

A mű padon alvó hajléktalanként ábrázolja a Megváltót. A szobrász, Timothy Schmalz, korábban Kanadából szállította Rómába művét, a pápához. E szobor másolatai jutnak el magyar városokba, terekre, templomokba, ez az a szobor, ami különböző módon bár, de megmozgatja az emberek lelkiismeretét.

Akad, aki sír, van, aki órákon át imádkozik mellette, akadnak, akiket felháborít a puszta megjelenése és vannak, akik nem értik, miért is kell az arcukba tolni egy ezer szám látható hajléktalant – ráadásul bronzból! Hja, és persze akadnak, akik ezt is Soros bűnei közé sorolják, miatta kénytelen az a nyomorult ott reszketni a bronzpadon… Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ezt írta egy cetlire valaki az elmúlt éjjel, aztán a szobor mellé helyezte. Kommentelte a műalkotást… még gyertyát is helyezett mellé, hogy az írás éjjel is olvasható legyen…

A dolog, meg vele a számtalan történet itt véget is érhetne! Azok magánügye – mondhatnánk – akik odacipelték, feldíszítették, s esténként ellátják mindenféle „folklór műsorral”. Még ételeket is visznek neki, hogy azután véletlenül ottfeledjék a jóféle falatokat, hátha rátalál egy valódi hajléktalan.

Emberséget így is lehet, hű de bátran… kipipálni!
Kár, hogy ez az elrendelt „spontán megrendülés” már nem igazán esik jól! Nekem legalábbis!
Mert történetesen úgy esett, hogy ugyanakkor jelent meg a számítógépem képernyőjén a híradás a hajléktalan Megváltó szobrának aktuális helyszínre érkezéséről, amikor bemutattak egy halott hajléktalant, valahol a főváros utcáiról. Képeket mutogattak egy férfi élettelen testéről, ami mellett úgy sétált el több ezer ember, hogy senkinek nem tűnt fel! Nyilván, itt is kellett volna némi hírverés, kevéske hacacáré, lám-lám, így jár, aki hajléktalannak tetszik lenni… De semmi!

Az az ember ment az utcán, aztán összeesett, meghalt, majd órákon át úgy feküdt ott, hogy senki nem gondolta megtudakolni, vajon vannak-e még életfunkciói. Nem hajolt fölé senki, nem kérdezte tőle sem gyerek, sem felnőtt, hogy „segíthetek?”…
Nyilván, be van rúgva…

Nem állták körbe, csak amikor hatalmas vijjogással megérkeztek a mentők, meg a rendőrség járművei. A látványosság csak azután kezdődött, hogy a tetemet letakarták egy fekete zsákkal. Most már volt miért megrökönyödni, lehetett indítani a találgatásokat, latolgatni a lehetőségeket…

Helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Lementettem, aztán ezt írtam a kép alá, csak úgy magamnak. A letakart, órák óta halott hajléktalan képe alá, csak úgy emlékeztetőül…

A hajléktalan Megváltó szobrának búcsúztatására papok érkeztek, két kórus, meg rengeteg „együtt érző”, síró ember. A budapesti hajléktalant dobozba gyömöszölték a hullaszállítók, a földön esett foltra homokot szórtak, s pillanatok múlva már vígan sétáltathatták arrafelé kutyáikat a környék lakói.

A szobor helyén maradt egy galacsin. Rajta az értelmetlen mondat: Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ugyan, miért is kellene cikkeket írni a hajléktalanokról, migránsokról, szegényekről…stb. Mennyivel emberibb megemlékezni egy replikáról, bizonyos Timothy Schmalz szobráról, amit a legalkalmasabb terekre helyezve bármikor szövegelhetünk emberségünkről!

Egy zsák krumpli

Illetve nem is egy zsák, hiszen a panelprolik között huszonöt, illetve ötven kiló neveződik emberes tartalomnak, Újpesten viszont csak tíz kiló krumplit kínáltak a nyugdíjasoknak a megtérésért és behódolásért a fideszkurvák. Az volt, illetve az van, hogy az önkormányzat adományt oszt, s mindeközben figyelmen kívül hagyja a Füst Milán-féle etikai parancsot, miszerint: a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

Továbbá, mivel ez deklaráltan és lihegve keresztény ország, Jézus mester is le van szarva. Mert nem önzetlenül adják azt a nyüves krumplit, hanem, csak akkor, ha átvesznek vele együtt egy kiadványt, egy propaganda anyagot, amely a Soros-terv elleni konzultációban való részvételre buzdít, beleverve az abban szereplő hazugságokat az éhhalál elől menekülő szerencsétlenekbe. Ennél nagyobb mocskot ritkán látni, de ez itt a NER, amivel mindent elmondtam és megmagyaráztam.

A tíz kiló krumpliról, hogy mire elég, eszembe jut Ili néni, a madárcsontú, átlátszó öregasszony, aki anyám nagynénje volt, s akinek minden őszök kezdetén oda kellett szállítani ötven kiló krumplit a kamrájába, azt ott szépen elrendezgetni. Ettől ő megnyugodott az aranyló októberekben, hogy azon a télen sem fog éhen pusztulni. Igaz, látványosan volt veréb étkű, aki tudta azt a csodát, hogy egy tojást elfelezett, és lett belőle rántotta meg nokedli is, és ettől ő olyan nagyon jól lakott, hogy csak szuszogott és sóhajtozott.

Az ő ötven kilójához képest képzeljük el ezt a tíz kilót, amiért a Fidesz az emberek lelkét kéri. Lepkefing, és ezt sem tudják odaadni emberi módon, hanem ilyen árubemutató mintájára. Az ilyeneken, mint ismerhetjük, a ganaj cég ingyen vacsorát, kirándulást, wellness-hétvégét ígér, cserébe „csak” meg kell hallgatni egy árubemutatót a csoda-mágneses-örökéletet adó matracról, elixírről, papucsról vagy hasonló dolgokról. Ilyen szinten van pártunk és kormányunk, vagy még ennél is lejjebb. A kétfarkúak is ígérnek örökéletet meg ingyen sört, de nem kérnek cserébe semmit. Mennyivel jobb ez már, ugye.

És még örülhetünk is, verdeshetjük a seggünket a földhöz, hogy a pártkatonák nem az inquisitio haereticae pravitatis, magyarul a tévelygő eretnekség kinyomozása módszertanát alkalmazzák a nyugdíjasok felvilágosítására. Az a jámbor alakulat az emberek meggyőzésére több eszkközt is alkalmazott. Volt, ugye a vezeklés, kiközösítés és börtönbüntetés, amelyek rendszerint halállal végződtek, a végső meggyőzés eszköze pedig a tényleges halálos ítélet volt, amely módszertanában igazi örömöket hordozott.

A halálbüntetés ítélet utáni kivégzéseket rendszerint ünnepnapokon celebrálták, hogy a kellő nézőszámot és a megfelelő elrettentő hatást produkálni lehessen. A jól-rosszul elégett holttestet a végén feldarabolták, csontjait porrá törték, hogy az eretnektársak számára ne maradhasson semmilyen relikvia, ereklye. A spanyol inkvizíciónál szokásos volt, hogy az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak. Amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a „kíméletesebb”, azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül. A meggyőzés ilyen látványos formájánál még nem tartunk, de, ha Semjén et. tovább garázdálkodhat, még ez is lehet.

Viszonyításképpen azért azt is jegyezzük meg, hogy a krisnások épp tegnap osztottak ételt a Blahán. Ezerötszáz csomaggal örvendeztették meg a rászorulókat, és ezekben volt konzerv, olaj, tészta, tej, cukor, datolya, üdítő, édesség, kávé, mazsola, vaj és joghurt. És még csak azt sem kérték, hogy a szerencsétlenek borotválják le a fejüket, és virágfüzérrel a nyakukban táncikáljanak. Meg még adtak ezerhatszáz adag lencsefőzeléket is. Igaz, az ő működésüket nem nézi jó szemmel a hatalom, mert halomra kényeztetik az annyit is érőket, akiknek tíz kiló krumpli meg a Soros-duma épp elég. Így gondolják ezt fideszék, nem épp sehogy.

Kun Béla konzultál

Homok került a gépezetbe, esetleg szar a propellerbe – filozófiai nézet vagy mocskos-száj gusztus szerint -, de Pártunk, kormánynak maszkírozva magát boldog, boldogtalannak küldözgeti az ő nemzeti konzultációját nagy kíváncsiságában, illetve ganajságában. Ezek közül is lehet kedv szerint választani.

Így eshetett meg, hogy már Kun Bélát is kérdezgetik Sorosról, aki Kubatov et. listája szerint a Szugló utcában lakik. Őt már rég elvitte az ördög, de az ott lakók szerint nem először érkezik számára levél, így valahogy dicséretes ez az állhatatosság, másfelől közelítve Pártunk kitörölheti az arschát a névsorával, ugyanis egy 1977-ben elhalálozott ember is kapott levelet.

Pedig mennyi-mennyi aláírás-, és más egyéb adatgyűjtés szolgált arra, hogy mindenkiről mindent tudjanak. Valahol azért működik is a rendszer, ennek ékes bizonyítéka, hogy én például még egy megveszekedett levelet sem kaptam a NER-től, ami miatt meg is sértődhetnék, mert csorbulnak a tájékozódáshoz való állampolgári jogaim, és nem tudhatom meg első kézből, mi fortyog egyetlenünk fejében.

Ha én Orbán lennék, aki hála Istennek nem vagyok, akkor tökön rúgnám a listákért felelős Kubatovot, mert amióta belefeledkezett a Ferencvárosba, eléggé trék ezek az adatok, mint az a föntebbi esetekből is kitetszik. Viszont egyik sem tanulságok nélkül való.

A vereséget nem tudják elismerni, ezt az is mutatja, hogy a ’77-es eset kapcsán a Kádár-éra nyilvántartásait szidják a bennfentesek, ami nyomán az a kérdés merül föl az emberben, honnan a búbánatból jutottak ehhez hozzá. A másik meg, hogy Kun Béla vélelmezett címét melyik kisujjukból szopták.

Az viszont, hogy kíváncsiak az ő véleményére, egyáltalán nem meglepő, voltaképp egy tőről fakadnak, így a levélbéli szeánsz lehet tudatos is, vagy pedig Freud mesternek van oka csupán mosolyogni. Választ a néhai népbiztostól biztosan nem fognak kapni, ahhoz a kommunarkai kivégzőhelyre kellett volna címezni az érdeklődést, ahol a mi Bélánkat a haverjai kifasírozták, mert jóban volt Trockijjal

Választ helyette magam vagyok kénytelen adni, és az nem egyéb, mint golyót a sorosistákba, vagy kötelet nekik. Béla ehhöz értett, a hajdani Tanácsköztársaságban elrendelt párszáz kivégzése kutyafasza volt a krími ténykedéséhez képest ugyanis, ahol uszkve hatvanezer tatárt küldött/küldetett a másvilágra, így szolgálva Kobát, aki meg őt iktatta ki 1938-ban. Szugló utca, röhej.

De, mint látjuk, az orosz szál nála is erősen élt, más kérdés, hogy Lenin apánk egy vele való beszélgetésben tucatszor nevezte őt félkegyelműnek. Igaz, legalább a pofájába mondta. Ez azért lehet érdem, mert manapság például senki sem tudja, hogy midőn a mi Orbánunk odahagyja Putyin dácsáját barna nyelvvel, ez a karate-kölök milyen jelzőkkel illeti ezt a mi egyetlenünket, és ezt soha nem is fogjuk megtudni.

Ha mindebbe belegondolunk, a párhuzamosságok és ismétlődések nagyon jól működnek, amit felfedezhetünk Kosztolányi Édes Annájában is:

„…Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték…”

A fukszokon kívül mintha Orbán nézne le erről a gépről, és erről ennyi elég is. Mindezt azért kellett kényszeresen elmesélnem, hogy megvilágítsam a mi konzultációnk mocskosságát, amelyben Kun Béla véleményét kérik, hogy megerősítsék a hitüket, és megalapozzák a téboly politikáját.

Röhej, és sírás.

Kampec dolores LIX. – Sztriptíz

Ott ült tehát Béla kezében a centijével, amellyel az árnyékokat vizsgálta, és erősen zajlott benne az élet. Igaza lett, hiába aranylottak a levelek, és fölöslegesen bágyadozott a Nap, mintha valami szúnyogháló mögül szemlélte volna a világot, annyi erő még most is volt benne, mielőtt jégcsapok nőttek volna rajta, hogy a rigókat jobb kedvre derítse. Igaz, hogy ők nyári napokon pirkadat előtt egy órával szoktak fülsiketítő koncerteket celebrálni, hogy előkészítsék a terepet a fénynek, most ugyanazzal a buzgósággal ordibáltak, és nem lehetett tudni, mit köszöntenek, pedig csak boldogok voltak, hogy van még pár percük, mielőtt lefagyna a lábuk, és éhen halnának, mint arra jónéhány falusi lakos is felkészült. Hogy az eljövendő télbe vagy beledöglik, vagy pedig nem.

Novembertől február végéig űzték ezt a társasjátékot páran, duplagyűrűsök, akiket otthagyott az uruk, hogy egyedül görgessék az időt, fogatlan hajdani traktoristák, akik korán megözvegyültek, és férfi létük minden eszenciájával voltak annyira szerencsétlenek, hogy már az is csoda volt, ha elporlott feleségük nélkül képesek voltak a levest kikanalazni a tálból. Megmutatkozott a teremtés álságossága, hogy míg a nők, alighogy elsiratták gyűlölt férjüket, máris talpra álltak, mint valami világháborús őrmesterek, a teremtés koronái meg annak is örültek, ha magányukban egyáltalán életben maradtak. Abban viszont közös volt a sorsuk, hogy a temetések után, ami minden pénzüket fölemésztette, megkezdődött a nyomorgás fenséges időtöltése, ami nagyon jó móka, fejleszti az életösztönöket, és megedzi a lelket.

Béla forgatta a kezében a mérőszalagját, melankolikusan bámult ki a poros, légyszaros ablakon, és ámulva látta, hogy a halálra ítéltek a tél közelítvén milyen élénkülésbe kezdtek, mint a medve, aki a téli álom előtt még egyszer egy nagyot akar zabálni, hogy kihúzza tavaszig. A falu vén bocsait Isten nem áldotta meg a hibernáció kegyével, olyanok voltak ők, mint a rigók, és a bágyadt napsütésben ugyanaz járt a fejükben, mint a madaraknak, hogy vajon mikor fagy majd le a bütykük. És bár minden nyomorukért voltaképp az istenük volt a felelős, aki hűvös távolsággal szemlélte, hogy bárányai hogyan hullanak el a vérzivatarban, ezek a szerencsétlenek még mindig dicsérték őt, mert nem tudták, mit cselekszenek. Őszbe fordulva a templomban egyre hangosabbak lettek a zsoltárok és egyre hamisabbak is, a sunyi bádogbános pedig malacszemeivel örült, hogy újra hatalma van a falu felett.

Ennyiből állt a szolgálata, s amíg ő túlfűtött szobájában ürühúst zabálva imádta az Istent, és elsősorban azért, mert neki megkegyelmezett, gondolata sem volt arról, hogy drága hívei milyen küzdelmet folytatnak, hogy életben maradjanak, és befizessék neki a tizedet. Látta ezt Béla már régóta, most is ezen gondolkozott, és ugyanezzel a lendülettel meg is nyugtatta magát, hogy az élénk utálat, amit a bádogbános és intézménye iránt érez, jogos, és szükségszerű. Másképpen nem lehet. Így telt el három nap, hogy Béla az ablakhoz tapadt, a fröccsök ura pedig csodálkozott a nagy szótlanságon, és azon is, hogy semmilyen mutatványt nem adott elő a barátja, nem lebegett a szék fölött, nem mozizott a falon, és verseket sem szavalt Olyan komolyság költözött belé, mintha napkeleti bölcs volna.

A kocsmáros meg is kérdezte tőle: – Beteg vagy? – De Béla még csak meg sem szólalt, csupán a fejét rázta, meg az ujjaival dobolt a viaszon, mintha várt volna valamire, ami aztán egyszer csak el is jött. Alkonyodott, vagy nem is, de az árnyékok elnyúltak, a templom tornya is ott ringatózott a kocsma kövén, amikor az egyik fogatlan a Szentháromság szobor mellett haladt el éktelen zajokkal, ahogyan a lapos biciklijét tolta, a csomagtartón átkötözve egy adag gally. A közmunkások, akik már teljesen belebambultak a vakarászásba, csak nézték a debilitás szelídségével, az öreg szuszogott meg imbolygott, jól láthatóan erősen igyekezett, hogy kincseit biztonságban tudhassa, amikor, mint valami hatalmas uszály, rendőrautó fékezett mellette, de senki sem tudta, honnan és hogyan került oda. Megállították ezt a fogatlant, és faggatni kezdték.

Béla, akiben dolgozott az igazság maligánnal vegyítve, nos, Béla fölhorkantott, mint valami versenyló, és a fröccsök ura semmi jóra nem számított már, mert ezt a hangot ismerte. – Basztatják ezt a szerencsétlent. – Ennyit mormogott a foga között, amitől párás lett az ablak, és lukat kellett rajta törölni, hogy láthassa a filmet. – Adj egy vodkát! – Így adott parancsot a kocsmárosnak, aki a hosszú évek tapasztalatai alapján tudta, hogy történés lesz, de azt még ő sem sejtette, milyen. Béla leslukkolta az erőset, megrázkódott tőle, de erő is költözött belé, és ott, az ablak mellett módszeresen vetkőzni kezdett, mint az előre kifizetett ribanc. Olyan is volt. Hatvan év alatt viaszossá fehéredett, megereszkedett bőrrel, pöttyökkel és foltokkal, amelyek a halál közelségét mutatták.

A fröccsök ura megnémulva nézte a sztriptízt, és tudta, hogy nem lesz ennek jó vége, de képtelen volt megszólalni. Béla hajigálta a ruháit, amelyek fönnakadtak kilincseken, székek támláin, csak a cipőjét hagyta magán, és kirontott a várból, rá a janicsár-rendőrökre. Ott ugrált a Szentháromság szobor mellett, férfiassága lafogott, az árnyéka pedig szörnyű túlvilági alakká vált. Hangot is adott ki magából, valami ilyesmit, hogy trullulullu, majd futni kezdett a kukoricás felé, a zsandárok meg utána. Hamar elérték, a földre vitték, és bilincset is kapott, persze. A kocsmáros most értette meg a forradalmat, és a tátott szájjal bámuló biciklis öregre kiáltott: – Menj már, öreg! – A fogatlan észbe kapott, és eltűnt a kapu mögött az életet adó rőzséivel. Béla pedig, ahogyan a rendőrautóba tuszkolták, még odakiáltott a barátjának: – Holnap jövök. – Öt perc volt az egész matiné.

NOVEMBER NYOLCADIKA – 1200-3500 forint között lehet piszkosul örülni!

Az időpont már megszületett.
Nyilván az egész estés program látványelemei is kirajzolódnak lassan, gyártják már a pályányi hosszúságú nemzetiszín szalagot, s a parlament aktuális feladatait is úgy állítják össze, hogy az alelnök úr ne hiányozhasson ott senkinek.

Hosszú hónapok várakozása után, elégedetten szeletelheti végre a nemzetit – polgármesterrel, püspökkel, pártfunkcikkal, haverokkal, cinkostársakkal és persze mindenféle, egészen elenyésző méretű üleptakarítókkal…
Ünnep lesz ez a javából!

Avató, mely után még nehezebb lesz megérteni, hogy az egészhez semmi közünk!
Nem terveztük, nem finanszíroztuk, nem vesszük birtokba – micsoda ócska hazugság ez a „birtokbavétel” című színmű – csak tűrjük, mint ahogy mindezidáig minden mozzanatát.

És mindazok, akik ezt a pillanatot úgy várták, mint a Messiás eljövetelét, most koppannak csak igazán, mert a megpróbáltatások nem érhetnek véget!

Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek szart sem kapnak a megnyitóval – legfeljebb elmehetnek már napokkal az esemény előtt és jól bevásárolhatnak méregdrága jegyekből, megvehetik az ünneplés jogát!
Amúgy az imént felsorolt csapat csak egy töredéke mindazoknak, akik hosszú heteken, hónapokon át nyelték a port, cuppogtak a sárban, hallgatták a hajnaltól késő estig zuhogó, dübörgő gépeket, s akiket a kiválóan manipuláló sajtótermékek rendre összeugrasztottak a Hali-arénát oly rettenetesen váró drukkerekkel.

Szégyenkezniük kellett és kell, ha szólni merészelnek az elszenvedett kínokról, vagy ha említeni próbálják, miként esett az ingatlanjuk értéke a töredékszint alá, mióta a nagy fehér izé terpeszkedik az erkélyük előtt. Furán igazságtalan volt, ahogy senki nem kért a véleményükből, sem a tervezéskor, sem a kivitelezéskor, sem pedig a hetek óta tartó diszkivilágítás és mindenféle hangpróbák okán.

Az ő dolguk nem lehet más, mint a valami módon elérhető túlélés, minden tűrése és elfogadása – elvégre a miniszterelnök gyönyörűsége mindenek feletti gyönyör! Ostobaság előhozakodni a működésképtelen kórházakat, a lepukkant iskolákat, a járhatatlan utakat – de legalábbis hiábavaló küzdelem, Orbánisztán kies hantjain…

Szóval, a pontosság kedvéért ma világossá válhatott végre, hogy Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek beslattyoghatnak és megünnepelhetik nagyságosék „piszkosul jól sikerült” projectjét, ott lehetnek és tapsikolhatnak, sikoltozhatnak, mikoron a miniszter nyiszálni méltóztatik, ha…

Ha kifizetik a belépőjegyet, ha tejelnek egy kellemeset, miközben kóser kis bio díszletté válhatnak, a világot körbejáró tudósítások részeként, amikor a Haladás Sportkomplexum soha nem látott tömegeiről kell majd ódákat röffenteni!

Mert amint pl. az Őrvidékház valamennyi rendezvényén előforduló kilenc nézőről hetente méltóztatnak gyönyörű eposzokat firkantani, minden bizonnyal ezt a megnyitó ünnepséget is a hatalmas nézőszámmal teszik majd felejthetetlenné.

Lesz ott kérem minden, ami helyi különlegesség – tehát fellépti díjukról boldogan lemondó balga tősgyökeresek attrakciói -, lesznek ügyeletes sztárocskák, akiknek fenekén még ott piheg valamely közeli tehetségkutató maradványa, no és persze lesznek római kacatokba öltöztetett szombathelyi operátorok, meg integető manuszok, amolyan elkötelezettek. Ha nem szarakodtak volna oly soká a kivitelezők, maga Szent Márton is itt felezné aktuális köpönyegét, s pár százan lenyalhatnának pár száz reanimációs babut is – elvégre ez a segítés városa.

Kedves szombathelyi barátaink!
Drága Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek a Rohonci út lakói!
Legyünk már olyan bátrak és ne álljunk sorba méregdrága jegyekért! Ízléstelen és szokás szerint aljas húzás valami birtokba vételéről ünnepélyt rendezni, ott, ahol éppen csak ideiglenes vendégek lehetünk, egyetlen megváltott helyjegy erejéig!

Ez Szombathely vezetésének a szintje, amihez felesleges volna asszisztálnunk… Nélkülünk alkották, nélkülünk vegyék birtokba, akiket illet, s örvendezzenek, ahogy szoktak, publikum és érdeklődők nélkül!

Csak, hogy megírhassák, miként fanyalgunk, mi a nyilván Soros-bérenc szombathelyiek…

Veres püspök keresztje

Veres Andrásnak víziója támadt, amelyben megjelent neki az Apokalipszis. Itt és most. A lángokban álló Róma, valamint a vértől csöpögő szájú Néró, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy ma, Magyarországon a demokrácia égisze alatt üldözik a keresztényeket, ami állítástól nyolcfelé áll az ember füle, és elgondolkozik a lelki szegényeken.

Úgy fest a dolog, hogy a magyar papság színe-virága, midőn a Kádár-éra III/III-as kötelmeit odahagyta, nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rohadt nagy szabadsággal meg a visszakapott javakkal, s mint valami degenerált szurkolótábor, rigmusra fakad, hogy még, még, még, ennyi nem elég, és meg is kapja az óhajtásokat. Két napja is hétmilliárdot, és ettől üldözöttnek érzi magát, ami érdekes életérzés.

Tényleg minden Nérótól indult el, aki játékos kedvében – talán, de nem biztosan – ókori Marinus van der Lubbét játszott, aki a Reichstag felgyújtásával alkalmat adott Hitler bácsinak, hogy a kommunistákat megszeretgesse kicsit. Néró is, ahogyan égett Róma kr. u. 64-ben, kommunisták híján a keresztényekben találta meg a baj eredőjét, és módszeresen irtotta őket.

És ez a tempó folytatódott, ellenben a keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár uralkodása idején kezdődött. Traianus ugyanis kr u. 112-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. Ennek vetett véget Galerius kr. u. 311-ben, amikor ezt a rendeletet hatályon kívül helyezte, és biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlását.

Erről a cirka két évszázadról tudnának mesélni a jó keresztények, akik nem teli hassal és bíborban-bársonyban vizionálták, hogy üldözik őket, hanem élénken menekültek a rájuk eresztett oroszlánok elől, és egyéb cukiságok.

Máma is üldözik a keresztényeket a kerek világban, elsősorban Észak-Koreában, ahol a Biblia birtoklásáért nyilvános kivégzés jár. Az ötven kiemelt országból harmincötben a radikális iszlamizmus a keresztényüldözés elsődleges forrása. „Szélsőséges üldöztetésnek” vannak kitéve a keresztények Irakban, Eritreában, Afganisztánban, Szíriában, Pakisztánban, Szomáliában, Szudánban és Iránban.

Viszont Magyarhon nem szerepel a listán, és mért is szerepelne. Itt, minálunk az üldözés abból áll, hogy egy egyházi iskola kétszer annyi pénzt kap egy tanuló után, mint egy nem egyházi, kvázi kötelezővé tették a hitoktatást, az állami média orrba-szájba nyomatja az istentiszteleteket, körmeneteket, egyházi ünnepeket, és össze sem tudják számolni mennyi támogatást, kedvezményt kapnak. Ezt rohadt nehéz lehet elviselni.

„Évek óta terjed Európa-szerte a kereszténygúnyolás, minden véres üldözés így kezdődött. Most még csak tiltják a vallási tárgyak, szimbólumok viselését, a függetlennek mondó média támadást indít a másként gondolkodók ellen – előbb-utóbb véres végkifejlete lesz ennek.” – ilyeneket is mond a püspök, amiből kitetszik, hogy nincsen egészen magánál.

Nekem épp úgy tűnik, kies honunkban a nem-keresztényeket támadják elsősorban, mint a liberális ateisták például, Veres püspök viszont szabadon lóbálhatja a pásztorbotját. Ellenben a burka sok helyen tilos, és még sorolhatnám, hogy ez a mi vezérpapunk mért hazudik, vagy mért ment el az esze.

Annyit csöndben megjegyeznék, hogy senki sem gúnyolja a vasárnap misére csoszogó özv. Kiss Bélánét. Ellenben Veres püspököt és cimboráit, úgymint ilyen Semjének, Harrachok és Aradszkiak viszont igen, akik nagy buzgalmukban maguk űznek gúnyt a kereszténységből, mert megtagadták a pápát és orbánzsoldosok lettek.

Ez abból is látszik, az ilyen nyilatkozatokkal csak annyi a céljuk, hogy az egyszerű polgárokban, mint özv. Kiss Béláné, elültessék a félelmet. Így semmiben sem különböznek a fideszkatonáktól, akik meg azt vizionálták, hogy a jobbikosok verik a nyugdíjasokat. Az sem volt igaz, meg ez sem. Viszont az ilyen Veres püspököknek, ha mással nem is, de a lelkiismeretükkel egyszer majd el kell számolni. Hosszú menet lesz.

ROCKTÓBER 13. PÉNTEK – Isten éltessen, Paul Simon!

Volt egyszer, hol nem volt egy bizonyos Simon Lajos nevű főiskolai tanár, és felesége, Bella, aki szintén a nemzet napszámosának szegődve tengette életét…

Átlagos történet, mondhatni bagatell, hogy még a második világháború előtt összecsomagoltak és kivándoroltak Magyarországról Amerikába. Migránsok voltak ők, a szó valódi értelmében, amiért ma valószínűleg a legkevésbé sem lehetnénk büszkék rájuk, mi magyarok. Lajos Magyarországon még a rádiózenekar tagja volt, Amerikában már zenét tanított, és nagybőgősként, Lee Sims művésznéven lépett fel dzsessz-zenekarokkal. Amerikában nyelvészdiplomát és doktorárust szerzett, egyetemen tanított, 1995-ben hunyt el. Felesége, aki 97 évet élt, 2007-ben búcsúzott e szeretett világtól.

Fiuk, a világhírű Paul Simon 1941-ben született Newarkban, éppen ma, hetvenhat évvel ezelőtt, október 13-án. Schuster Lóri szerint az ő születésnapját ünnepeljük így, hangos szóval és dallal: rocktóberben születtem én! Vagyis rocktóber 13-án, pénteken!

Tizenegy éves volt, ismétlem, 11 éves, amikor egy iskolai évzáró előadáson felfigyelt egyik évfolyamtársa énekhangjára. Ahogy Paul dalolt, úgy nem tudott senki. Illetve csak az a fiú, aki felfedezte őt: Art Garfunkel volt az. A közös pont, vagyis a mindenkit elvarázsolni képes örök-amerikai zene megtalálása után kezdtek barátkozni. Ez boronálta őket közös csapattá! Szinte e pillanatban született meg a Simon & Garfunkel!

Először 13 évesen léptek fel együtt. Kísérletnek indult, de…hatalmas siker lett! A Tom and Jerry-produkció, amelyben az alig 155 centiméter magas Paul Simon formálta Jerryt a szelíd, de rafinált kisegeret, a magasabb Art Garfunkel pedig Tomot, a mindenre elszánt pákosztos macskát. Tom és Jerry duója megért egy kislemezt! Még három év amikor 16 évesek lettek, 1957-ben a Simon által írt Hey School Girl-lel máris a 49. helyig jutottak a slágerlistán. Ez maga volt a frenetikus siker! Gondoljunk bele: 16 évesen a 49. hely!
Paul Simon főiskolán tanult angol nyelvet és irodalmat, míg Garfunkel a Columbia Egyetemre járt matematika szakra. Két teljesen más érdeklődésű ember, egymástól két távoli egyetemen tanult. Simon a diploma megszerzése után még bele-belehallgatott jogi előadásokba is, de diplomát végül soha nem szerzett. Valószínűleg azért is, mert a rock and roll volt és maradt is a mindene…

A hírhedt Disney mesefigurákat hátrahagyva immár saját nevükön, egyszerűen Simon & Garfunkel néven adták ki első – ahogy ezt akkoriban mondták: „nagy” lemezüket 1964-ben. Ez volt a Wednesday Morning 3 A.M. A dalok nagy része az amerikai népzenére épült, többet közülük Paul Simon írt. Köztük volt a híres Sound of Silence is. A várakozások és a zseniális hangzás, vokálok és dallamok ellenére a lemez csúfosan megbukott. Nagyon kevesen keresték, már-már úgy tűnt, hogy befejezhetik a közös munkát. Paul Simon Angliába költözött és szólókarrierbe kezdett…

Mindeközben a Garfunkellel közös lemezüket készítő producer, bizonyos Tom Wilson újrakeverte, majd elkezdte rádióknak küldözgetni az album egyik dalát. Elektromos gitárt, basszusgitárt és dobot is tett a The Sound of Silence vokálja alá, és ezzel az új verzióval kilincselt a rádióknál. A dal hamarosan a slágerlisták élére került, a közös siker útjába már nem állhatott semmi…

Simon és Garfunkel kapcsolata állítólag több volt, mint baráti. Ennek ellenére a közös munkát rengeteg súrlódás nehezítette, és egy idő után világossá vált, hogy a közös siker sem tudja ezeket enyhíteni. Az 1970-es Bridge Over Troubled Water lemezük után elváltak útjaik, mindketten szólókarrierre koncentráltak, csak időnként léptek fel együtt.

Az amerikai életérzés fontos részévé váltak dalaik, és Paul Simon mára valódi ikonná vált. Büszkék lehetünk rá, ma főleg, hiszen 76. születésnapját ünnepli. Büszkék lehetünk rá, mi magyarok, Simon Lajos és Bella kedves fiára, Palikára, aki annyi gyönyörű dalt írt nekünk, s a nagyvilágnak!

Éljen rocktóber 13. péntek!

Na, ugye!

Földön fekvőbe – állóba sem, sem semmilyenbe – nem rúgunk bele, következésképp arról sem írok, hogy a nemzeti láblabda csapat ordenáré játékkal ugyan, de világraszóló sikert aratott, és egy nullára legyőzte a labdazsonglőr feröreieket. Mégis, valami szerencsétlenség folytán, amiben Soros bűbáját gyanítjuk, nem jutott ki a világbajnokságra, és a jómunkásemberek a stadionban füttyöngtek meg fújoltak, és szegény játékosokat elhajtották a jó édesanyjukba, mintha ők tehetnének is valamiről.

És nem hallatszott az éterből a magabiztos naugye, mint az Európa Bajnokság kapcsán, amikor valami mókás csillag-együttállás okán ugyanezek a játékosok kijutottak, aztán nem ért véget az éjszaka, pedig akkor sem tudtak többet, csak mázlijuk volt. S mivelhogy vezérünk képtelen arra, hogy józanul szemlélje a világot, elhangzott a naugye, amiben az volt benne, hogy nesztek, parasztok, megcsináltam nektek, pofát befogni. Pedig nem is egy Pep Guardiola ő, és a játékosok sem Messik, hanem szaros-hugyos Józsik, akik megkapták az öt perc hírnevet, most viszont már szügyig merülnek a szarba.

Viszont a tempó, amelyet vezérünk diktál itten futballilag, az egyáltalán nem változott. Úgy önti bele a pénzünket, mintha a sajátja volna. Végül is, az egész ország az ő homokozója, de az a hétszáz milliárd, amit arra költött, hogy egyszer az életben azt mondhassa, naugye, az rohadt sok. Menyi-mennyi lélegeztető gépet meg tűzifát lehetne ebből soppingolni, ki sem tudom számolni göcsörtös ujjaimon. A nagyobbik baj azonban az, hogy olyannyira titkolja annak a lóvénak a sorsát, amelyet a TAO segítségével juttatott a kispajtásainak illetve feltéve, de meg nem engedve saját magának, hogy az emberben megszólal az apró ördög, és Polt után kiált, de hiába.

Ki van ez találva, de nagyon. Nem is arról van szó elsősorban, hogy szar a futball, és kár bele a della. Ez csak a fecsegő felszín, hanem arról, hogyan bánik ez a rosszember a pénzünkkel, amit rendszerint saját céljaira használ. Egyet csettint, és dől a lé a vaslábúakhoz, kettőt pillant, és folyik a zsé a médiájába, a sok-sok lapba meg tévébe meg rádióba, amiket el kell tartani, hogy hirdessék az ő igéjét, mint ahogyan a papjai is. Itt, a XXI. században minálunk újólag úgy összekavarodott állam és egyház, hogy alig is lehet szétbogozni őket. Most is fél kézzel kaptak a térdre csuhások tizenhét milliárdot, és működnek is vazallusként a szószékről egészen kevés kivétellel. S ahogyan a feszület alól is fröcsög a gyűlölet, mondhatná onnan is, hogy naugye.

Bármily furcsa is ezt így elmesélni, ez tényleg egy király nélküli királyság – egyelőre -, ahol minden javak fölött egy ember rendelkezik, minden törvény neki születik, az összes ügyész neki dolgozik, és minden az ő dicsőségét zengi földön és égen. Ezen túl őfelsége a törvényen felül is áll, és azt csinál, amit csak akar. Mindez így egyben egyáltalán nem újdonság, csak azt nem tudom, mért jutott most éppen az eszembe, és mért a nyavalyás és nyüves futball kapcsán. Talán azért, mert ez itt a lovunk nekünk, amelyet állatorvosilag vizsgálhatunk, és ez az, amiben nem lehet hazudni sem, mert egyből kiderül, hogy mennyit is ér. Lószart se, magunk közt szólván, mint a NER, amely rendszer a csillivilli felszín alatt rohad, és orrfacsaróan büdös, ugye. Na, ugye!

Mindmegfagyunk

Konokon és kérlelhetetlenül közelít a tél. Ennek félreismerhetetlen jele itt, a mi utcánkban, hogy megjelent a talicskás ember, aki időről időre éktelen csikorgással tűzifát szállít valahonnan valahová. Ez manapság nem veszélytelen feladat, mert papírok nélkül bármikor földre teperhetik a rend éber őrei, mint az szokásban van a rőzsegyűjtögető honpolgárokkal is rendszerint.

Dolgos népünk képtelen fölfogni ugyanis, hogy feudalizmusban él, és az erdő az uraságé. Gombát, szamócát, bogyókat és gallyakat sem lehet csak úgy összeszedegetni, sem az avart, mert engedély kell hozzá, s ha ilyen nincsen, akkor jönnek a perzekútorok, és vasba verik a jobbágyot. Ötvenezer pénz alatt szabálysértésileg, efölött pedig bűncselekményileg. Nincsen már „böngészéshez való jog”, mert jobban teljesít.

Viszont az ember sajátos organizmus, és vagy az Úr cseszte el a teremtést, vagy az evolúció ment félre, de még mindig tropikus állatfajta vagyunk, következésképp könnyen lefagy a fülünk meg a lábunk, azaz, fűteni kell, persze, ha van mivel. És most baj van. Pártunk és kormányunk ugyanis addig-addig fehérítgette a tűzifa piacot, míg kurva drága nem lett, és pláne nincs is.

Ha azt vesszük, hogy kies hazánk szavazógépeinek közel húsz százaléka függ a meleget okádó fától, az akárhogyan is számolom az ujjaimon, egymillió magyarmókust jelent. És pláne, ők nem a Cinege utcában laknak – ahol ezt is elcseszték -, hanem a falu végibe meg a város peremén, és rendszerint ők azok, akik azzal töltik üres perceiket, hogy osztanak, szoroznak, és arra jutnak, hogy parizert vesznek, meleg meg lesz majd valahogyan.

Vagy nem. Az ilyenek szoktak címlapra kerülni poszt mortem, hogy aszondja, megfagyott a saját lakásában, a rokonság viszont nem feltétlenül boldog, hogy sztár lett a nagypapából. Nekik járna az álságos szociális tűzifa, de, mint vázoltam, annyiba kerül már, hogy az önkormányzatok sem tudják megvenni, hogy osztogathassák, s ha netalán igen, az se elég semmire.

Marad a biciklin tologatott rőzse az űrkorszakban, meg a zsandárok, akik óvják az uraság erdejét és mindenféle javait. Mondom tehát, hogy az utcában szambázó talicskás ember a tűzzel játszik, meglátjuk, mikor fékez mellette csikorogva a szirénázó rendőrautó, érdekes lesz. Viszont vannak panelprolik is.

Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy ők is húsz százalékan vannak saccper kábé. Hogy ennyi lakás használ távfűtést Magyarhonban, ami azt jelenti, hogy úgy nagyjából három/négymillió proletár várhatja remegve a számlát, hogy egy hidegebb hónapban mennyi hőmennyiséget zabált föl a lakása. Sokat. Arról van adatunk, hogy a panelek lakói úgy nagyjából ötmilliárd forint adósságban úsznak.

És mégis jó nekik, mert náluk egyedileg nem lehet kikapcsolni a fűtést, ezzel szemben viszont a tartozás fejében el lehet árverezni a fejük fölül a betont, és akkor máris ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, mert a barlang meg kevés, és ha van is, denevérek lakják, akik meg nem szeretnek éjszaka tévézni.

Aztán, ha ehhez hozzátesszük a mintegy egymillió, hagyományos társasházi lakást, amelyben ilyen konvektorokkal lehet egyedileg fűteni, s hogy ezeknek is van másfél milliárd sara, sőt, hogy náluk mindenféle lacafaca nélkül ki lehet kötni a gázt, máris előttünk áll a Soros-terv, aki ily módon tör a keresztényi magyarság életére. Ezt tudja a Jolán néni is, meg is írta a konzultációban a pártközpontnak.

Hogy mégis mért lehet ennyire csóró a közmunkás, amikor Matolcsy szerint családonként huszonkét milliója van a bankban, ez az igazi kérdés. Az lehet, hogy élhetetlenek, és mindenképpen útmutatást várnak a központból. S amikor már lefagy a farkuk is, megérkezik a segítség a belügyből sms-ben, ami így szól: Üljön át másik lakásba. Így áll helyre a világ rendje, vagy pedig nem.