füst milán – blogin.hu

Keresztény tervgazdaság

Gulyás miniszter az infóján lélegeztetőgépekről értekezett, amely készségek máma a valuta a világban, mint megtudhattuk, kies hazánk kormánya pedig ebben a felállásban a gonosz szatócs. Az a fajta, amelyben Füst Milán Hábi Szádija kegyetlenül csalódik, de erről majd későbben. Gulyás miniszter egyáltalán nem gondolta végig, miket beszél, de ez nem újság, ezek ilyenek. Nos, kiindulásként megtudhattuk, ártunk és ormányunk háromszáz milliárdot vert el lélegeztetőgépekre. Ez sok pénz nagyon. Például háromszáz évig lehetne belőle világra szóló tűzijátékot rendezni a Duna fölött, kijönne belőle másfél kisebb stadion, vagy húszezresekkel ki lehetne tapétázni az aranyozott budit.

Arra gondolni sem merek, hány Lánchidat újíthatna fel ebből a summából Karácsony főpolgi, mert ilyenen mélázni maga az istentagadás. Mintha hangzókkal töltenénk ki a JHVH szemlesütött szimbólumát, amiért minket hegyes és lapos kavicsokkal meg kellene kövezni. Hogy mért szórt el ennyi pénzt ártunk, arra az a farizeus válasz, hogy az emberélet mindennél szentebb, ilyenkor nem nézünk pénzt, nem garasoskodunk, hanem két marokkal hajigáljuk a húszezreseket az ismeretlenbe. Még Gulyás miniszter előtt egy másik mókamester azzal szórakoztatott, hogy a libsik évtizedek óta lélegeztetőgépért visongtak, tessék, most megkapták, be lehet fogni a pofát.

Hát, nem igazán. Mert ugyanis nem smakkolnak a számok, amiket Gulyás miniszter meggondolatlanul előadott. Azt mondotta csillogó szemüveggel, hogy tizenhatezer gépet ügyeskedtek össze. Ha és viszont tudjuk, az a gép, amiből most minálunk Dunát lehet rekeszteni, a piacon három, három és fél milla, akkor vagy négyszeres áron vették, és akkor hülyék, vagy Gulyás miniszter hazudik, vagy pediglen valaki zsebre rakott uszkve kétszázötven milliárdot. A járványt egyébként arra használta ártunk, hogy tényleg mindenféle kontroll nélkül lehessen lopni annak leple alatt, s ha valaki ezt szóvá teszi, akkor víruspárti és ki akarja nyírni a nemzetet. Meg még sorosista is, ezt se feledjük.

Így működik a keresztény tervgazdaság, de vannak más ismérvei is. A kommunisták, amikor megváltották a világot, leírták a papírra, lesz tíz malac meg három talicska szén, két zsák krumpli, valamint öt lavór, és a munkásosztály máris ott van a paradicsomban. A butaság bátorságával igyekeztek meghódítani a világot, és tudjuk, mire jutottak. A keresztény tervgazdaságban ezzel szemben nem írják elő a föladatokat, hanem Brüsszel pénztárcájában kotorásznak, miközben szidják a kurva anyját. Ez az elképzelés, hogy adhatol ám, és épp ez a habitus az, ami miatt a sorosisták csecsei nélkül öt perc alatt állna fejre minden, addig viszont, míg utalnak, dizsihavaj.

Ehhez nem kell közgazdásznak lenni, Matolcsynak sem, elég a galeri metódus, ellenben az ország bánja majd, hogy ezek ostoba tolvajok, mert nincs működő gazdasága. A Mészárosok, Tiborczok nem ismernek piacot, ha szembe jönne velük az utcán, föl sem ismernék. Ők ilyen lélegeztetőgép-módon gyarapodnak, ezt a trutyit leönti nekik a párt keresztény és nemzeti maszlaggal, ami most kiegészült az emberéletekkel nem játszunk toposzával. Miközben dehogynem, ha belegondolunk az üresen ásítozó kórházi ágyakba, amelyekből az utcára rakták a kómában lévő betegeket, amiből kitetszik, nem a Mariska a lényeg, hanem a statisztika. Nem az élet, hanem a számok.

Viszont ezekkel rendszerint baj van. Most sem passzol össze a tizenhatezer gép azzal a nyolcvan beteggel, aki használta is, mire Gulyás miniszter kitalálta, hogy akkor majd eladjuk azokat a rászorulóknak. És itt jön Füst Milán csalódása a kalmárokban, amikor hőse rádöbben, hogy nem szívbéli jóságból fáradozik érettük a boltos, hanem a haszonért, és összeomlik ekkor minden idea, az összes pátosz meg rózsaszín kifestőkönyv. Mindemellett még visszatérve a mi gépeinkhez, egyáltalán látta azokat valaki, ahogyan a százmillió maszkot, meg a többit, vagy csak papíron léteznek, ez sem tudható, pedig jó lenne, mert mi csak ilyen hitetlen Tamások vagyunk.

Ujjunkat a kedves vezető sebeibe mélyesztenénk bizonyságul, csak eltakarja azokat a kevlár. Az ellenzék egyébként vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza a lélegeztetőgép-mutyi ügyében, a szerencsétlen. Játszani lehet ilyenekkel akár évekig is, aminek a végén nemzetbiztonsági ügy lesz belőle titkosítással, és valakit árulónak titulálva beperel majd akármely fideszista galeritag, mert a keresztény tervgazdaságban így mennek a dolgok. Közöd, mondják majd, és térdepeltetve osztják a körmöst, mert ugyanis nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, hogy Jónás Babits-féle istenének szavaival éljünk, míg meg nem halunk.

Keresztény tervgazdaság

Timpanon

Mára, mivelhogy van ez az ünnep, vagy gyász vagy gyászos ünnep, egy mesével akartam megörvendeztetni magamat, s ha úgy alakul, és egy húron pendülünk, illetve egy srófra jár az agyunk, a nyájas olvasót is. Szegénylegény és királyfi szerepelt volna benne meg Hetedhét ország elveszett tartománya, vagy óvodások vágyakozása egy soha nem látott, nem ismert ősi homokozóba. Esetleg – és tán ez lett volna a befutó – mesés keleti környezetben beszélgettek volna benne nagyszakállú arabok, ilyen Ali babás díszlet Füst Milán Hábi Szádijába ojtva, veretes és mélabús nyelvezettel. Érezni lehetett volna a vízipipa illatát a mesében, ezeregyéjszaka.

A nagyszakállú arabok előadást tartottak volna egymásnak a mi lett volna, ha lett volna elcseszett dialektikájáról. És tanmeséket, amelyek a logika szabályaival mutatták volna meg azt a képtelen helyzetet, amelyben a jámbor és együgyű szereplők zokogtak volna egy valaha volt nagyság után, olyan tájakért és emberekért, ahol soha nem jártak, akiket soha nem ismeretek, és nem is fognak soha. Egymás szavába vágva beszéltek volna a nagy szakállú arabok a mesebeli vidékről, amit a szomszédjuk mutatott be nekik egy olyan ember beszámolója szerint, aki már majdnem járt ott, viszont közösen tépték volna a szakállukat gyászukban, hogy mindez, amiről azt sem tudják, micsoda, elveszett.

Szép mese lett volna, olyan kész mondatok álltak sorban a fejemben, hogy holnap hajnalban jött volna értem a nagy fekete autó. Az élet azonban nem habostorta, és mindazt a nagy elszánást, ami bennem lobogott, hogy micsoda csudavilágot teremtek én máma reggel, egy perc alatt furkósbotozta le a szomszéd Józsi, aki tegnap este föltette a kérdést, hogy tudom-e, milyen ünnep lesz máma. Mindig így fitogtatja a mérhetetlen bölcsességét, hogy vizsgáztat, tudom-e, amit ő, mindazt a sokat. Ilyenkor választ sem vár, hanem kiböki, ami benne bugyog, de annyira, hogy magában se bírja tartani, mint ahogyan most is ilyen letaglózó mellbe vágóan.

Azt mondta a Józsi, hogy máma a Timpanonnak lesz a száz éves évfordulója. Ezt olyan határozottan közölte, olyan kőbalta biztonsággal, hogy a mondataim az én mesebeli keleti világomról csörömpölve hullottak darabokra, és Ady Bandi panaszolkodott föl az én bensőmben: „…De ha a piszkos, gatyás, bamba/ Társakra s a csordára nézett,/ Eltemette rögtön a nótát:/ Káromkodott vagy fütyörészett…” – És eszembe jutott a töklámpások közlési módszertana, amelyekben nem az anyag, hanem annak a hiánya hordozza a mondanivalót. Így jártunk máma én nyájasom, így kaptál ma a csudás mese helyett egyperces töklámpást. Ejj, mocskosélet.

Múlt düledékei

Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.

Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.

Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.

Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar soros, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.

Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek így kinevelnek, arra fog emlékezni, hogy május kilencedike az a nap, amikor bejöttek az oroszok, akiket aztán Orbán Viktor űzött el.

Ezzel nem is csak az a baj, hogy a múlt hamis lesz, hanem, hogy egyáltalán nem lesz múlt, mint ahogyan a fideszisták számára tényleg nincs is. Orbán még a harminc évvel ezelőtti önmagával sem tud szembenézni, illetve, ahogyan az események gyorsulnak, és egyre inkább győz rajta a demencia, lassan már a tegnapival sem. Sőt, olykor a délutáni sem a délelőttivel, de ez az ő, nyomora és a nemzet tragédiája. Az egy héttel ezelőtti politikai nyilatkozatból megtudhattuk, hogy a történelem velük kezdődött el újra pár évvel ezelőtt, így nem csak az ország életéből töröltek ki évtizedeket, hanem a sajátjukéból is, mintha valami most folytatódna, ami ’45 előtt sajnálatosan félbeszakadt.

És már el is jutottunk a kályháig, ahol a tánc elkezdődik, illetőleg, ahol véget is ér. Marquez múlt nélküli bambaságnak nevezte azt az állapotot, amelybe Macondo került, amikor az álmatlansági kórtól lakosai elvesztették az emlékeiket. Ahogyan körbenéztem honfitársaimon tegnap, akik, amikor eléjük került ez a dátum, ez a május kilencedike, éppen csak azt nem mondták, he, mijafasz? Ebben az országban kiveszett az emberekből a családjuk története is, élnek a folyamatos jelenben, míg aztán Ivan Iljics ellenében ők majd nem kapnak elbocsátást a szenvedésekből. Mert képtelenek belátni, hogy életük múlt nélkül egyszerű, mindennapi és iszonyú.

Azért F. Milán bácsival oldjuk fel ennek a mély tragikumát kicsit. Ezt mondja az öreg: „…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…” – Hát, valahogy így.

2000

Nem szoktam nézegetni, de tegnap egészen véletlenül, ahogy ténykedtem a csudálatos oldalamon, a költői nevű „Rezeda világa” címűn, rakosgattam föl rá, mint slapaj, tördelő, olvasó-, és főszerkesztő, valamint rovatvezető és gépírókisasszony egy személyben az aktuális firkálmányt, elém került a számláló, ami azt mutatta, ha máma írok valamit, akkor az a kétezredik dolgozat lesz a sorban. Ilyenkor megáll az ember, először is elrémül, másodjára elgondolkozik az élet értelmén.

Ha mindegyik írásból kiveszek csak egy betűt és megfelelő sorrendben rakom le, az már egy glossza, ha egy szót, akkor egy nagyon testes írás. Ha az egészet egybefolyatom, akkor rohadt hosszú regény. Elővettem a duci ujjaimat, mert ilyen ünnepi pillanatban a duci ujjait veszi elő az ember, osztottam, szoroztam, átlagot számoltam, és kijött, hogy ez a kétezer írás úgy nagyjából nyolcmillió karakter. Ennyiszer koptattam az ujjaim végit a NER elleni küzdelemben, hogy a szívemről ne is beszéljek, és azért ez már valami.

Mert a világom erre a célra jött létre bő hat évvel ezelőtt. És ilyenkor elgondolkozik az ember, volt-e valami értelme az egésznek, illetve van-e a már szükségszerűséggé, mondhatni létfeltétellé váló íráson kívül, hogy ment-e általa a világ elébb, vagy sem. Mint láthatjuk, Orbán itt csücsül azóta is, csak a hasa növekszik, azon kívül semmi sem változik, sőt, ha lehet – és úgy tűnik, lehet – csak rosszabb lesz minden. Az írás, így az élet is értelmetlenné válik tehát ebben a megközelítésben, másikat kell tehát keresni neki.

Elmegyünk így a kályhához, és elővesszük Füst Milán bácsit, aki ezt tanítja nekünk: „…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Descartes – és a jelek szerint Füst Milán bácsi is – a gondolkodom, tehát vagyok kiindulópontra helyezi az életét, ezek szerint én pedig az írok, tehát vagyok létezésmódot űzöm, és ez jól is lenne így. Viszont ez a francia azért jutott erre, mert úgy vélte, körülötte minden csak illúzió, és a létezésének bizonyítéka és feltétele, hogy ezeket az illúziókat mégis csak ő alkotja meg. Léte, itt levősége tehát a gondolkodással igazolható. Gondolkodik, tehát van, ez kiindulásnak elég, végcélnak viszont kevés, mert a világgal tenni is kell valamit.

Így tehát, ha azt mondom, írok, tehát vagyok, de Milán bácsi szavaival az írásomnak praktikus haszna szinte semmi, mert nem derül ki belőlük, hogyan kell köszönni egy miniszternek vagy kell-e szalonnát enni délután, akkor mi értelme az egésznek. Az ilyet szokták elefántcsonttoronynak nevezni, tehát itt tartunk most éppen, azaz voltaképp sehol. Továbbá felvetül az az alapkérdés is, mint a NER elleni küzdelem módszertana, hogy lehet-e szavakkal tankok ellen harcolni, meg ilyenek. Végül rájön ez ember, hogy nem tud mást, csak mesélni.

És ebbéli kényszerében megint csak Milán bácsihoz fordul: „…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…”

Ilyenekkel vigasztalta magát az öreg, s hát, mért ne tehetném meg én is. Ha belegondolok az elmúlt kétezerbe, azért nem volt ez olyan rossz móka, sőt, ha azzal biztatom magam, még kétezret előállítok a jövőben, akkor már csak az idő múlása miatt is előfordulhat az, hogy a NER közben összeomlik. S ha ugyan annak, hogy én kényszeresen irkálok, ehhez az örömteli eseményhez semmi köze nem lesz, de ráfoghatom mégis, hogy legyőztem a gonoszt. Vagy legalábbis hozzájárultam a bukásához. És milyen jó is lesz az.

Az élet értelme

Kimondva vagy kimondatlanul, bevallva vagy eltitkoltan, de voltaképp ezért az estéért volt minden. Bármi vagy akármi történik ezután, Orbán Viktor életében fényesebb nap, nagyobb boldogság és kétes dicsőség nem jöhet, élete beteljesedett. Ott van a saját maga által kijelölt zeniten, ha ez félelmetes, nevetséges vagy gyerekes is, neki, nekünk ennyi jutott, a suttyó parasztgyerek avas szagú álmai. Elkészült a piramisa, s amiként az ókorban nem is igazán hatalmi, hanem vallási és szakrális építmények voltak ezek, a halál és újjászületés, az örök élet gyakorlati kellékei, úgy ez is az. Tegnap a futball hivatalosan is vallássá vált, aminek a nevében és amiért minden megengedett és semmi áldozat sem drága.

Úgy érkeztünk el eddig a napig, a beteljesedésig, mint a szimfónia, amelyben apró futamok, néhány odavetett dallam, crescendóval jut el a zenei orgazmusig, hogy fortissimóban teljesedjen ki a téma. Vagy fortissimában, akárha Fortissima Fingus. A kisvasút, apró stadionocskák, néhány kósza sportcsarnok készítették elő a terepet, hogy tegnap teljes erővel zúgjon föl a lakájmédia, “Végre” címlappal, amely már jó előre Orbán Viktor kezében volt, hogy úgy tudjon a kampányvideóban belebikázni az erkélyén a labdába, aminél szimbolikusabb képet nehéz lett volna alkotni, miközben már megint lezárták a fél fővárost, akárha maga Erdogan jött volna újra el, pedig csak egy szaros stadiont avattak. Mert ez az.

Egy nyomorult stadion, hiába is gyömik bele a hazaszeretet és a nemzeti nagyság nimbuszát, és várják el, hogy az ember áhítattal nézze és suttogva beszéljen róla, mint valami totemről, mutatva azt, mennyire beteg ez az ország és az ő lakói, mert bizony azok. Az utcánkban, amikor nyugdíjfizetési nap van, az összes nyugdíjas, mint valami messiást, várja a postást, merre járhat, hol lehet, egy véget érni nem akaró várakozás az egész utca, mígnem föltűnik a zöld bicikli. Tegnap is ilyen hangulat volt, az összes szerencsétlen várta az estét, az avatást, mintha attól neki valamit is jobb lenne. Úgy várták, mint ötven évvel ezelőtt a gyerekek Manócskát, Mazsolát, Tádét, amely hősök életet hoztak a kilátástalan napjaikba este hét után.

Az utca nyugdíjasai sohasem jutnak el abba a nyüves stadionba, úgy figyelhették tehát, mint valami egzotikus, elérhetetlen úticélt, piramist homokkal, római romokat pálmafákkal, kiismerhetetlen és csillogó valamit, amit egyszer az életben társasúton megnézhetnek majd, ha lesz rá elég pénzük. Ahogy mentek kerítésnézőbe vagy kisvasutazni. Valami távoli, mesebeli tündérkert, egzotikus sziget, nagyság és gazdagság, fény és pompa. Ezt kapták, mint ahogyan mindenki más is. Minden nyálgép nyilatkozott tegnap, aki valami mellékfényt, lehulló morzsát remél még a nyomorult életében, futballra termett nemzetről meséltek a csámpás csülkeikkel, hogy a világ a lábaink előtt hevert valaha ezen a helyen.

Már évtizedek óta a múlttal takaróznak, tegnap is nyálas-pátoszos Puskás Öcsizés ment, s ha egy nemzetnek ez a zsinórmérték, ez a borgőzös ábránd, ott nagyon nagy a baj. És tényleg nagy a baj. Nem fáj nekem ez a kurva stadion, még a haverok zsebében landoló kétszáz milliárd sem fáj, mert az ember beletanul a rosszba, könnyebben, mint hinné. Hanem a szellemi restség fáj, a bávatag butaság, amit mutat a szeánsz, az imádat, ami vezényszóra körbeveszi, hogy ez a horizont? Ez, bassza meg. Ott hajlik le az ég alján, kitüremkedik valami sötétség. Láttunk már stadiont őszökben kivilágítva, amikor a fények hatalma ködöket von a csillogás köré, ami belülről nem látszik. Belülről semmi sem látszik, csak a nyerítés.

A kajla világon sokan keresték már az élet bizonytalan értelmét. Ki ebben, ki abban találta meg, mások semmiben és ebbe beleőrültek. Orbán Viktornak egészen sajátos és sajnálatos módon ez az élete értelme, a stadion, kétes és kétséges futballdicsőségekkel. Egy egész országot használt arra, hogy beteljesítse, és egy egész ország asszisztál is neki önként vagy parancsra. Bő harminc évet várt erre a napra, ami viszont nem sikerült tökéletesre. Mert az ilyen Suarezek elcseszték, merthogy a csapat, nemzetünk színe és virága kikapott, mint rendszerint mostanában. Ebből is látszik, hogy van, amit hatalmi szóval megoldani nem lehet. Csettintésre senki nem tanul meg futballozni, ahogyan Orbán Viktornak sem sikerült.

Minden titkok tudója, Füst Milán meséli el, hogy mért nem: “…Aki tehát előre gyüjtögeti magának eljövendő örömeit, az rosszúl jár. Aki halmozni akarja, az is. Vagyis mindenki, aki akarja boldogulását…Mellékesen megjegyzendő még itt, hogy ugyanilyen rosszúl jár az, aki minden áron énekelni akar, vagy szeretni, vagy költeményt írni, szóval mindazt, amihez az egész szervezet munkája kell. Aki akaratának minden erejével figyel tanítójára, az gyakran nem érti meg. Mert gyakran még valaminek megértéséhez is az egész lélek munkája kell. Az egész lélek pedig nem jól tűri a szándékot, az egész lélek a lazaságot szereti, hogy úgy repüljön bele az öröm, a tudás, vagy megértés, mint a galamb…”

Ilyen volt a tegnap is. Orbán, meg az ő hatvanezre megfeszülve várta az örömöket, és annyira akarták, hogy már csak ezért sem érkezett meg. És ilyen volt Orbán elcseszett ötven plusz éve is. Annyira akart futballista lenni, hogy kudarcot vallván megkeseredett ember lett, egy frusztrált csecsemő, aki arra használta az életét, hogy hatalomra jusson és stadiont építsen. A lopás ehhez képest melléktermék, még, ha szembeszökő, akkor is. És jó Cipollaként még azt is elérte, hogy a bávatag népek vele tapsoljanak, mintha ők kaptak volna valamit, pedig nem kaptak semmit sem. Egy újabb kétes ábrándot talán, s ha ez elég és jól van így, akkor tessenek tapsolni tovább. Míg el nem fehérül a száj is. Egészen addig.

Jerry a hegyekben

Minden egyforma. Minden ugyanaz. A házak, az emberek, Orbán a függöny mögött vagy Jerry a hegyekben, al-Bagdadi az alagútjában, Adolf a bunkerben, Szaddam a rókalukban és Borkai a világ végén. José Arcadio Buendia is felfedezte, hogy az idő körben forog, Spengler is látta a kultúrák felemelkedését, bukását és újjászületését, a vén szifiliszes is ugyanannak az örök visszatéréséről ábrándozott, az ősrobbanás után vélhetően az Univerzum is visszazuhan magába, ha a gravitáció legyőzi a sötét energiát, vagy ha nem, akkor huss szétszalad a semmibe.

És most, hogy megfejtettük az örök élet titkát vagy a teljes megsemmisülését, ami maga a Nirvana, látjuk, hogy valakinek biztosan igaza lesz, vagy pedig senkinek. Éppen csak annyi a bizonyos, hogy Jerry, a bika, aki megszökött a vágóhídról a horvátországi Kastel Stariban, és a Dalmát hegyekbe menekült, megúszta a fajtája közt nemzedékről nemzedékre szálló iszonytató mesét a szervezett népirtásról, ahol vagonokba terelik a bikákat, teheneket, ismeretlen helyre szállítják, ahonnan senki nem jött még vissza a szarvasmarha-legendárium szerint. Jerry, a hős bika fellázadt és elszaladt.

Valahol a hegyekben bujkál, és egy ország lélegzett fel, hogy megmenekült, valaha volt gazdája is nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, midőn kijelentette, ha megvette hadd vigye, ha már ilyen furmányosan meglógott, éljen tovább békében és szabadon. Csak sem ő, sem a lelkendező sajtó, amely diadalt ült, hogy a bátor bika megmenekült a hentesbárdtól, nem számolt azzal, hogy ez a világ kegyetlenségre van berendezve. Ebben az egyik teremtmény megeszi a másiknak a lábát, fölfalja a veséjét és a máját, így a bika ha nem ínyencek asztalán, de mindenképp gyomorban végzi földi pályáját.

Jerryt a hegyekben farkasok és medvék várják, így, ha aeterno modo, azaz az örökkévalóság módján szemléljük a hős bika kilátásait, esélyei egyáltalán nem jobbak. Jerry azonban nem olvasgat Kierkegaardot, feltehetően a gazdája sem, s mint majd belátjuk, Orbán Viktor sem. Van (volt) olyan eszement, aki ezer évre tervezett, akad olyan, aki húsz évre rendezkedne be, amiből kilenc lassan letelik. Mások azt mondják, csak most legyen jó a jachton, kurvák és kurvoázié, kokó meg tucctucc. Mint az útkaparó álmai a Mennyországról, vagy Kis János bosszúja, hogy kieszi a gazdát a vagyonából, csak éppen megfullad a gombóctól.

Minden nagy eszme mélyén az Univerzum törvényei lapulnak az energia megmaradásáról, ezért háborúznak olajmezőért és termőföldekért. Minden igazság felírható egy falusi falvédőre, ha röhögünk is rajta. A béka perspektívája semmivel sem alávalóbb Nagy Sándorénál, a koldus viszont bölcsebb, mint a király, mert ismeri a szenvedést, szabadabb a krőzusnál, mert nincs mit féltenie. A mackónadrág kényelmesebb a szmokingnál, a mamusz a tűsarkúnál. Az öregek tudják ezt, amíg ötven éves köpcös suhancok el nem veszik az eszüket, és ettől nem állnak neki esernyővel kardozni. Mert mindenki elfeledi, hogy Jerryt a hegyekben farkasok várják.

Rózsaszínű kifestőkönyvekben élni lehet, de minek. Borkai hetek óta nem mutatkozik nyilvánosan, Orbán a kellemetlenségek elől menekül, függöny mögé, klakőrök gyűrűjébe bújik, pedig nagy danászási mániájában valaki elénekelhetné neki, hogy hiába menekülsz, hiába futsz. A sarki kocsma hangszerelésében ‘jába menekűsz, és ott már, fröccstől és felestől iszamos aggyal a delikvensek olykor sírásban törnek ki felfedezve a lét értelmetlenségét, esetleg vesén szúrják a cimborájukat, mert az embernél vérengzőbb fajta nem létezik a világon. Jerryt a hegyekben a farkas csak akkor falja fel, ha éhes, a vágóhídon akkor is kinyírják, ha teli a hasuk.

Reménytelen dolgok ezek. “Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.”

Mindezt ki más, mint minden titkok tudója, Füst Milán bácsi meséli nekünk örök tanulságul, magunk pedig Jerry bika sorsát is szem előtt tudva azzal ébredhetünk ezen a ködös hajnalon, hogy bizonyságot nyert: Borkai polgármester elrejtőzhet a nyilvánosság elől, Orbán prime minister függöny és Zeneakadémia mögé bújhat, a véget el nem kerülheti egyik sem. Hogy ezt hogyan érik el, rajtunk is múlik, de végül is nem lényeges. Hogy Örkény igazságát is bátorításnak hívjam, “Túlélsz pöcök”, ami azt igazolja, hogy a királyság illékony, csak a költészet örök. Na, meg a zene. Mindenféle muzsika.

Ha hülye prime minister lennék a Terror Házánál, akkor én is rossz verset citálnék: “Ne rejtőzz el, úgyis látlak…” – ami Buda Ferenc verse kamasz és hülye szerelmesek számára, de kontextusából kiragadva legalább annyira mást jelent, mintha Szabó Lőrincet mondanánk, hogy “Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.” – ugye, miniszterügynök elvtárs, és a többi hozzá hasonló szerencsétlen senkiházi? Sőt, na, ugye. Mindemellett szurkolok Jerrynek, hogy a kietlen vadonban éljen, esetleg boldogan éljen. Sőt és végül is, köszönetet mondok neki, hogy máma megint volt min elmélkedni, ha az a semmibe is vezet.

Gulyás G. miniszter hisz

Azt mondja Gulyás G. miniszter, nincs oka nem hinni Borkainak. Szíve joga, sőt, templomban így kell ennek lenni. Mari néninek sincs oka nem hinni Istenben, csak a józan ész lenne, de az meg nem szerepel a kelléktárban. Viszont és ellenben én meg Gulyás G. miniszternek nem hiszek, mert nincs rá okom, sőt, tovább megyek, mert méltatlan rá. Játszhatunk ilyet, hogy “Miben hisz, aki nem hisz”, mint Umberto Eco és Carlo Maria Martini, Milánó érseke, akik a nagy nyilvánosság előtt, levélformában közölték erről szóló gondolataikat a Liberal című folyóiratban, majd lett belőle egy klafa könyv.

Most képzeljük el, midőn minálunk meg mondjuk Kis Rigó László püspök levelez Nádas Péterrel a Magyar Nemzetben. De ilyet elképzelni nem tudunk, sőt Liberális című folyóiratot sem, egyáltalán párbeszédet sem, mint látjuk, itt megingathatatlan hitek vannak. A kételynek még a szikrája is halálos bűn, amit pedig Oroján Sándor, egri Fidesz-harcostól tudunk: az elhajlók ellenségek, a hitetlenség tehát bűn. Készen van a szekta, pont, pont, vesszőcske. (Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a magyar basa.) Így valahogy, ez az élet Neriában, Kis Rigó méltóságán alulinak tartaná, hogy egy Nádassal levelezzen.

Esterházy meg idegenszívű, ellenben Borkai törzsökös magyar lehet, neki tehát hiszünk. Orbánnak is, sőt, Orbánban, ami azt mutatja, hogy a fideszes hit nem szakrális, hanem nagyon is racionális, ilyképpen hazug. A fideszes nem hitt Istenben, sőt, egyenesen tagadta azt, amíg érdekei úgy kívánták, Borkainak is addig hisz, amíg a nagyvezír ki nem adja rá a kilövési engedélyt, utána még az emlékét is eltörlik. Így alakulnak emberi sorsok, Borkai ma még nem szaralak, holnap viszont már pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Hitünk a párt érdeke, a kérdés tehát az ezek után, hogy érdemes-e így élni, vagy csak terhes kötelesség lehangoló véggel.

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. (Bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget.) – Nevezhető ez tán kedvenc mondásomnak is Tolsztoj apónak köszönhetően, de, ha már idekeveredett az öreg, az ő hite meg arra int, hogy megalkuvás nélkül sem megy, mert az ember elmenekül Jasznaja Poljanából, és egy idegen állomásfőnök lakásán kell meghalnia. Nehéz dolgok ezek, Borkainak és Orbánban hinni nem ennyire megterhelő, viszont úgy meg nem érdemes élni, bár az élet mindenképpen halálos játszma, csak általában későn jön rá az ember. Van, aki sohasem, az ilyenek visítanak a leghangosabban a halálos ágyukon általában.

Gulyás G. miniszter abban is hisz, hogy tudna újságot írni. Úgy vélekedett Borkai kapcsán, hogy: „Ha én lennék a főszerkesztő, én sem foglalkoznék ezekkel az esetekkel, amíg nem érintenek politikai kérdéseket.” Hogy mit tart az ember politikai kérdésnek, az is hit dolga. Én úgy hiszem, hogy a közpénz ellopása ez a kategória, Gulyás G. miniszter nem hiszi. Mari néni a feltámadásban hisz, Pataky Attila az UFO-kban, a szomszéd Józsi semmiben, én magamat agnosztikusnak tartom, de ezen is lehet vitatkozni, és akkor eljutunk oda, hogy a valóságot egyáltalán meg lehet-e ismerni, vagy érdemes-e egyáltalán. S ha már Tolsztoj, akkor Füst Milán mért ne, ugye.

“…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs…”

Ilyen bajok is vannak, amiből kétségek sokaságai keletkeznek. Most például az a nagy dilemma, hogy választások lévén érdemes-e olyanokra szavazni, akik úgy hisznek – mindenben: Istenben, emberben -, hogy az nekik jó legyen, másnak ellenben véletlenül sem. Továbbá, érdemes-e szavazni azzal a bizonyossággal, hogy bármikor elcsalhatják az eredményt, ez is nagy dilemma. Amiből meg az következik, amit egy újabb klasszikus, az AE Bizottság tánczenekar mesélt el örökérvényűen, hogy aszondja: “Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” Ha ez az eszünkbe jut végül, káromkodunk csak, és fütyörészünk.

Nem akarod te azt a Mennyországot igazán

Csapdába került Mária néni, miután megkapta a krumpliját, rezsiutalványát, levelét miniszterelnök úrtól (édesdrágaegyetlen), és a sarki templomban József atya is feddőn-szigorún, fenyegetőzve és édesdeden elmondta neki, ha nem a Fideszre szavaz, nem igazi keresztény akkor, s mint ilyen, nem fog bejutni a mennyeknek az országába, és cseszheti a haligalis örök életet. Nagy dilemma, hogy óhajt-e ilyet egyáltalán, mert nem tudja, fáj-e ott a bütyke tovább, és nézni kell-e az ura bamba, szétivott képit az idők végezetéig, mert az csöppet sem mindegy. Sőt.

Érdekes, amikor a kétfarkúak ajánltak neki örök életet, s pláne ingyen sört, akkor magában is azt gondolta Mária néni, hogy ezek bohóckodnak. Mintha ez az ajánlat komolytalanabb volna, mint József atyáé, alávalóbb vagy másfajta örök élet, holott az egy és ugyanaz. Mindenki azt mond, amit akar, mindenki azt hisz el, ami neki jól esik, és legfőképp abban hisz, ami neki örömet és boldogságot, megnyugvást és biztonságot jelent. A mennyországi örök életbe pedig azért akar jutni, hogy az idők végezetéig boldog legyen, teli hassal, langymelegben és szűrt fényekben dorombolhasson ott, mint egy bozontos macska. És megszakítás, szünet nélkül.

Mária néni viszont elfelejti megkérdezni magától, mi okoz neki boldogságot, ami dolgot a mennyeknek országában permanensen és vég nélkül élvezni óhajt. Hogy a tejeskávéba mártogatott kiflicsücsök, egy kupácska diólikőr, csöppnyi csoki, de tényleg csak egy kicsi, vagy a farhátpörkölt szaftja krumplipürével – jó vajasan -, esetleg az ura tenyerének birizgálása a szoknyája alatt, mielőtt elitta a férfiasságát. Nem tudja Mari néni, mit is akar igazán, boldog akar lenni kifulladásig, vagy míg bele nem őrül a vég nélküli örömökbe. Hogy van-e diliház ebből fakadólag odafönt, az sem tudható.

Mert ahogy Milán bácsi tanítja nekünk, a halál princípiumán épül az élet és annak minden örömei. Könnyű belátni, hogy akit a halál már nem fenyeget, mert elnyerte az örök életet, minden bizonnyal nem kell táplálkoznia, lélegeznie vagy szaporodnia, mert mindezek a halál fenyegetése nélkül feleslegessé válnak. Ami a földi életben örömöt és gyönyört jelent, az öröklétben szükségtelen, minden ilyesfajta boldogság tehát a halál fenyegetéséből fakad. A testi fájdalom veszélyre figyelmeztet. Van-e veszélye az örökkévalónak, így pedig származhat-e öröme abból, ha a fájdalom szűnik, ha fájdalma nincs? Bánatos-e, hogy közelít a halál, lehet-e meghatott, aki nem ismerheti a szenvedést és fogalma sincs a halálról?

Még továbbá, lehet-e szép valami annak, aki örökkévaló? A szép és jó nem a halandókhoz kötött dolog-e, lehet-e vidám, aki sosem szomorú, lehet-e szomorú, akit nem érhet bántás. Enni jó, ha éhes valaki, ellenkező esetben csömört okoz, egy táj, egy zene, egy vers addig szép, míg nem kell szünet nélkül látni és hallani. A legszebb dal is elviselhetetlenné válik, ha két napig egyfolytában hallgatod, a pásztor füstös kocsmába vágyik, a csapos hegyi levegőre, a tengerész a rónaságra, a kurva pediglen gyengédségre. A szép, a jó, az öröm időbeli fogalmak is, a legszebb nőt is megunják, a legjobb étel is elviselhetetlenné válik ha mindig azt eszed.

No és a gazdagság. Az talán az állandó gyönyör állapota, holott a legtöbb ilyen unott ember, mer gazdaggá válni nyilván izgalmas boldogság, no de annak lenni milyen gondokkal jár. Elszegényedni siralmas, de feloldozó, a vonat unalmas és szidni való, de milyen örömöt okoz ha mégsem kell gyalogolni, ezzel szemben az utas sokszor poroszkálásra vágyik. A simogatás csak jó dolog, ezzel szemben Sziámban volt kivégzési mód, amelyben négy napig simogatták az elítélt arcát, a másodikon megőrült ettől, a negyediken belehalt. Ha valakinek egyfolytában tortát adnak, szintén belehal, mindebből pedig következik, hogy csak változó ingerek tarthatnak életben, és a változások nélküli permanens boldogság maga a pokol.

Így tehát, amit áldásnak érzünk, abban átok is rejlik, s amit átoknak, abban áldás. Továbbá: aki örök életű, vajon lehet-e annak változó ingerekben része? Mondani se kell: hogy az örök élet az ingerek lehetőségét, s ebből következőleg a változatosságot kizárja magából. Az egyformaság örömöt nem okoz, a változás nélküli boldogság és a folyamatos szenvedés egy idő után ugyanaz, a Mennyország maga a Pokol vagy fordítva. Mindezekre gondolnia kellene Mária néninek, amikor egy zsák krumpliért eladja a lelkét, ezzel vélve megváltani jegyét a kilátástalanságba. Ebből fakad, hogy az örök élet ígérete így vagy úgy, de mindenképpen átverés, az ingyen sör viszont emberléptékű ígéret, de csak unikummal váltogatva. Különben megcsömöllik tőle az ember.

Sose halunk meg

Rétvári B., minden krumplik ura s egyben ministránsfiú már megint boldog. Ahogyan kitűnik már az idők végtelenjében, ez az igazi hivatása, a permanens örömök és mosoly, amitől kivillannak a mimagyarok odvas fogai. Ahogy a celebek azért élnek, hogy visszaverjék a napfényt, Rétvári elvtárs viszont azért van ezen a kajla világon, hogy örüljön. Mintha a főnöke mondta volna neki, örüjjé cseszmeg, s ő örül gátak nélkül.

Most attól verte a seggét a földhöz, hogy sose halunk meg, ez itt a mennyek országa már, és ülünk Orbán atya jobbján. Csak az a baj, hogy Rétvári elvtárs igéje közelít a Kétfarkúak szlogenné vált választási ígéretéhez “örökélet, ingyensör”, ám, míg arról tudjuk, hogy szatíra, Rétvári elvtárs hótt komolyan mondja, amit mond. És ez teszi azt, hogy legszívesebben szétmázolná az ember a bamba vigyort a képén.

Annak örült most ez a bohóc, hogy valami mágikus számítás szerint, amióta NER van, a magyar paraszt várható élettartama – mint mondta – 74,7 évről 76 évre emelkedett. Miközben úgy hullunk, mint a legyek. Ez valami átlagolás lehet egyébként, mint a lakossági megtakarításoknál is. Ott is, kinek százmilliárdja van, sokaknak meg semmi, és kijön, hogy mindenki közepesen gazdag.

Ez esetben a Mészárosok, Orbánok, Rétvárik meg a többi örökké élnek, vagy százötven évig, a napszámos meg hamar fölfordul, és máris kijön a mágikus hetvenhatos. De más módokon is ki lehet számolni, ahogyan Svejk is demonstrálta a mozdony sorszámával, amit el kellett vinni az Ústi nad Labem-i depóba. A diadalt azzal indokolta ez a pancser, hogy a magyar egészségügy több területen is eredményeket ért el.

Kétségtelen. Kásler áldásos működése nyomán bizonyára mosnak kezet az orvosok, és ismerik a Tízparancsolatot is. Már csak az a kérdés, a magyar nyugger mit kezd a váratlanul rá szakadt 1,3 évvel, amikor ő fogantatásakor 74,7-el számolt, Rétvári meg ad neki még plusz tizenhat hónapot, amivel nem tud mit kezdeni. Már minden könyvet elolvasott, minden filmet megnézett, ismeri az Univerzum titkait és az aranymetszés szabályait.

Üres és kilátástalan lesz az utolsó tizenhat hónap, bár, ha belegondolunk, az előtte lévő 894 se volt piskóta, háború végivel, Rákosival, Kádárral és pláne Orbánnal. Aki hetvenhatot élt, azon végiggyalogolt a történelem, ráadásul még éhenhalni is készül, mert a Gyurcsány meg azt mondta, hogy lárifári miniszterelnök úr, szar ez így, és számokkal állt elő ő is, hogy az átlagok kicsit egyedi színeket kapjanak, és mindenki magára ismerhessen a vérzivatarban.

Azt mondja az istentelen Gyurcsány, hogy riasztó adata van, és ő úgy tudja, a kurvára jól teljesítő hazában nagyon sokan kapnak rendkívül alacsony nyugdíjat, félmillió még százezret sem, másfél millió meg százötvenezret sem. És kiszámolta a duci oder csontos ujjain, hogy kies hazákban a nyugdíjasok túlnyomó többsége százezer forinttal kap kevesebbet mint az átlagbér.

Ez Gyurcsány szerint azért van, mert Orbán odahagyta az ő gyakorlatát, amely az átlagbérhez kötötte a nyugdíjak alakulását. Mért ezt ne hagyta volna oda ez az Orbán a gyurcsányi hagyatékból, kérdezhetjük joggal, hiszen, ha módja volna rá, mindent eltörölne azokból az évekből, még Gyurcsány emlékét is, aki pedig mégis van, viszont cseszheti. Mert midőn Mari néni, a farhátra kaparja össze az aprót, elhiszi, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, és egy isten van benne, aki az Orbán.

Mivelhogy a lélek útjai kifürkészhetetlenek. Van tehát nekünk itt két állítás, amelyek önmagukban és egymástól különállóan még igazak is lehetnek. Hogy a magyar tovább élhetne, ha éhen nem döglene, és nem kerülne Kásler karmai közé. Ebben az esetben okkal örülhetne a rá szakadt váratlan plusz hónapoknak, ha a rendszer nem úgy óhajtaná az ellentmondásokat föloldani, hogy hetvenöt éves korág dolgoztatja.

Pedig ez a sunyi szándék, és ilyenkor fel kell tenni a kérdést, megéri-e tovább élni csak és kizárólag a létezés kedvéért mindenfajta minőség nélkül. Vagy, milyen értelme volna az örök életnek, aminek filozófiai vetületei is vannak, de ennek most nem állok neki. Szakirodalom: Füst Milán – Ez mind én voltam egykor (Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve). Igény szerint egy más alkalommal az örök élet nem kétfarkús megközelítését is előadom ennek nyomán. Csak kérni kell.