Böfiszagú nőnap

Novák államtitkár azzal hencegett tegnap, hogy nőnapkor ő nem kap semmit. Se virágot, se seggrepacsit, mert az, hogy nő, az mellékes, bezzeg viszont anyák napján kinyalja a família az ő becses valagát. Sikerült hát a nőiséget elválasztani az anyaságtól, ami így első ránézésre filozófiai, teológiai, kibernetikai és gépészeti dilemmákat vet fel, vagy evolúciós kérdéseket. Mert épp ezzel párhuzamosan lehetett olvasni, hogy egy komodói varánuszlánynak sikerült fiú nélkül is teherebe esnie, pedig nem is ács volt a férje.

Tehát ugyan nem mondta ki az államtitkár, de azt sugallta a bávatag szavazópolgárok számára, hogy egy nő szart sem ér, ha nem anya. Ez a világnézet egybeesik fideszes férfitársai tajparaszt felfogásával, miszerint, ha a nő azt akarja, hogy az ura ne ruházza meg, akkor szüljön, és szép lesz a világ. Ha meg az lett volna a mondandó lényege, hogy a nőiség nem feltétlenül szükséges az anyasághoz, akkor a szeplőtelen fogantatás, vagy a klónozás birodalmába tévedünk, de erről inkább Erdő Péterrel kellene diskurálnia.

Mert netán eretnek tanok születnek így, és, ha sokat ugrál az államtitkár, a keresztényüldözési hivatal veszi őt kezelésbe, hogy megvédje tőle a szenvedő hazát. Novák családügyes tehát keresztbe leszarja, hogy ő nő, innentől fogva nem lennénk a férje, de mindenkinek megvan a maga keresztje. Látszik, hogy az ő urának is, aki – még az is lehet – egy robotot vett nőül, akit Orbán Viktor fabrikált a felcsúti budija melletti sufniban, mert rájött a szingularitás titkára. (Ugyan már)

Ennek ellenére jól látható, ha ugyan nem is a sufniból, de valami rejtekhelyről sorra jönnek elő Orbán egydimenziós lényei, akik egy dologra vannak programozva. Novák a szülésre, Kásler az imára, Németh Sz. a velőspacalra, aki kicsit is összetettebb figura, végül visítva menekül közülük, mint ahogyan a jobb érzésű lakosság is messze szalad, rendszerint Londonig. Viszont azért nem árt még mélázni ezen a nő vs. anya szembeállításon, amikor a világ boldogabbik felében ez teljesen másképpen van.

Úgy jelesül, hogy az anyák a szülés után azon dolgoznak és szorgoskodnak, hogy visszanyerjék nőiségüket, mert valahogyan ez van a génjeikben, Novák államtitkár pedig fölveszi a kitaposott papucsát meg az otthonkáját, mert már anya, és nem nő. Ez is vall egy lélekre, s ugyan nem azt akarta mondani, mégis a ratkónáci őrület jött elő belőle, amelyik egy nagy lebensbornnak nézi az egész elcseszett országot, ahol mindennek viseltes pelenkaszaga van böfivel elegyest.

Nem tudom, érezzük-e azt a kilátástalan szürkeséget, ami Novák államtitkár lényéből árad, s leginkább egy köztéri Lenin szoborra hasonlít, de, és ezt adjuk össze, állítólag ő a legbefolyásosabb nő momentán kies hazánkban. Világnézetét, miszerint ő nem nő, kizárólag anya, tudni kellett volna a Forbes magazinnak is, mielőtt a listáját közzé tette volna, mert akkor ez így helytelen, a lap által besorolhatatlan organizmussal van dolgunk ugyanis, aki kizárólag a NER-ben értelmezhető.

Hogy miért kell mindent szétcseszni, azt csak a pártkatonák tudják. Illetve ők sem, csak mennek a kolomp után, amit már nem is Orbán ráz, csak úgy leng magában. A vetés beérett, elég volt hozzá kilenc év, és önjáró lett a hülyeség. Igaz, kurva sok milliárdba került, de múkodik, és nőügyekkel nem foglalkozunk, kérdés, hogy akkor anyaügyekkel igen-e. Nem úgy látszik, mintha igen, csak egy nagy propaganda-kifestőkönyv az egész elcseszett ország, csattognak a CSOK-zászlók a hidakon.

Ezen is túl vagyunk, már csak az van hátra, hogy az anyák napja nemzeti ünnep legyen körmenetekkel és tűzijátékkal. Mindenesetre az jól látszik, a rezsim az alattvalók agytörzsi funkcióira épít elsősorban, s ekképp olyan, mint egy kafferbivalycsorda, amelyik elbutult tekintettel rágcsálja a füvet, miközben folyik a taknya meg a nyála. Ennyi elég annyi toldással, hogy Trianont képes legyen siratni. Essebajj, itt a kikelet és csácsognak a madarak, mindmeghalunk, csessze meg.

Fülelt a csend, egyet ütött

Hogy remény nyílik némi hallgatásra az évtizedes csatazajban, először akkor mutatkozott, amikor a lengyel testvérek, úgy is, mint dva bratanki, sajnálattal közölték, hogy idén nem emelik az ünnep fényét, nem jönnek a Múzeumkertbe, ahová ők bemehettek volna, míg olyan magyarok meg, akiknek van mondjuk fütyülője, nem. Hogy félnek-e a bratankik a vírustól, vagy csak a protokoll miatt maradnak távol, lényegtelen, ami lényeges, egy okkal kevesebb, hogy a kedves vezető kibomlott hajjal és megbomlott elmével ordibáljon a pulpituson, migránsozzon, sorosozzon. Más nincs a repertoárjában, tehát a bratankik szíves lemondásukkal azt segítették elő, hogy ez elmaradjon, és csend legyen végül is e vidéken.

Mindez persze nem lett volna elegendő, kellett hozzá pár magyar beteg magyar földön, ami azt mutatta, mindmeghalunk, vége a világnak, mert még a szenteltvizet is kimerték a tartójából, a gyóntatófülke rácsát befóliázták, Krisztus testét, mint ostyát nem dugiszálja a szájunkba a plébános úr, csönd lesz ott is. Isten és az ember közül elhárul az egyetlen akadály, amit egyháznak hívnak, és mindeme borzalmak közepette pártunk, s ami vele egy, Orbán Viktor Mihály lemondott arról, hogy az iduson kappanhangon üvöltözzön, mert elmaradnak az ünnepek. Gondolom, az erre szánt pénzt azért zsebre teszik, dupla haszon, szimpla élvezet, és még arról is le kell maradnunk, hogy Schmitt „álamelnök” úr becses neje 1848 méteres trikolórt cibál keresztül a városon.

Micsoda egy csöndek lesznek, mert más városok is azt mondták, hogy az ünnep elmarad. De mi lesz így a hazafias neveléssel, hogyan kalasnyikovoznak az óvodások és vezetnek száz tonnás tankokat a kisiskolások, jajj, nem tudnak talpaink egymásra lépni, idióta huszárok nyalkáskodni, egyszóval az van, hogy mi lesz velünk nagymama? Megdöglünk, kisunokám, ennél több nem történhetik, és jobb is nehezen, módunk nyílik személyesen találkozhatni az Istennel magával, miközben testünk elomlik és puha sárrá rothad. Viszont a média nem ismeri a halált, illetve csak a más halálát ismeri, a magáét nem. Azzal vigasztaltak tegnap, hogy az emberiség ennél súlyosabb járványokat is átélt, de bassza meg, meghalni az egy szokott, nem a faj, ez utóbbi inkább kipusztul.

Meghalni magányos foglalatosság, egyedül fullad meg az ember a jámbor vírustól, eszi meg a láz és megy el az esze. Sovány vigasz, hogy a pestisnek is voltak túlélői, ennek is lesznek, no de, ki lesz közöttük, hogy kinek a javára hirdetett csöndet átmenetileg a vezér, hogy ő félti-e a tyúkszaros életét, vagy a népeiét óvja, ez sem eldöntött igazán, és soha nem is fog kiderülni. Igen ám, de látjuk, a hitet leteperi a biológia, a tízparancsolat nem óv meg semmitől, a golyóálló mellény mit sem ér a kis vakarcs vírus ellen, mert így megy ez. Várjuk tehát, hogy a kedves vezető mikor kezd el szkafanderben közlekedni, mikor záratja be a stadionokat, a csöndeknek tehát olyan kimeríthetetlen távlatai nyíltak meg előttünk, mint már nagyon rég vagy soha.

Az ember zajos fajta, a fideszes egyenesen harsány, ezek ordítanak rend szerint, visítanak és hörögnek, a mélázó hallgatás nem a sajátjuk, mert még mindig azt hiszik, annak van igaza, aki hangosabb, és mindezt a tévképzetet most felülírja, megcáfolja mintegy ez a kedves vírus, akinek indításként azt köszönhetjük, hogy elmarad egy tébolygás. S ha csak ennyi, már az is valami, momentán a minden. Hogy aztán ezen felül milyen praktikum következik még, miféle egyéb örömök, az máma nem tudható, de nem is akarjuk igazán. Annyi így első ránézésre, hogy – mint kitetszik – a népek elkezdenek magukkal foglalkozni, nem a másikkal, kopik kicsinyég a házmester habitus, és akkor már duplán megérte. Így nézzünk szembe a ránk váró karanténos napokkal tehát könnyedén.

Kampec dolores CI. – Legyél hülye

Miután a várakozás értelmetlenségéről kicserélték az összes létező eszmét, José Arcadio, Florentino, valamint Béla, ideje volt az álmok mezejéről visszatérni a másik álomba, amit valami tévedés folytán valóságnak neveztek, és mégis mézeskalács szaga volt, meg kakaó. Ki érti ezt, hogy éltes emberek, komoly regényhősök, szerelmes meg hadvezér férfiak, és pláne Béla kakaóillatú a kocsma udvarán, ahol is jó eséllyel maximum cefre, okádás vagy vizelet szaga lehetne, de nem, neki édeskés párája van, mutatva azt, hogy épp készül elillanni a valóságból megint, csak még nem tudja, milyen vidékre is.

A bádogbános megkongatta a templom harangját, nem hívogatva, nem figyelmeztetve, térítési szándékkal, hanem csak úgy megszokásból, hogy beterítse a fém hangjával a falut, a kukoricást, a temetőt, mögötte a cafatokban lógó óriásplakátokkal, hogy visszapattanjon aztán a hang a horizontot megülő dombokról, mutatva a létezés határait és a kilátásokét meg reményekét úgyszintén. A templomtoronytól a dombig és vissza, idáig terjedt a falu élete, és ez nem volt tágasnak nevezhető, de emberléptékűvé tehető lett volna, másképpen is láthatták volna a csillagokat, és mégse látták.

Lehetett volna, mégsem az lett. Mégis, a nagyobb gond az volt, hogy azt sem tudták, mi is lehetett volna, ami aztán nem lett, így azt sem tudták, hogy hiányozhatna valami, ha nem tudhatták, mi hiányzik. Vasárnap húst klopfolunk, misére megyünk, köznapokon zakatolunk traktorunkkal, imádkozunk, szaporodunk berúgunk, mi kell még, mi is kellhetne? Na, ugye, hogy semmi se. Viszont, hogy a föld lapos-e vagy kerekded, ahogyan a hitetlenek tanítják, az sem tudható, a dombtól nem látni rendesen, Isten hogyne lenne, ha minduntalan megver bennünket, és a talpaink is egymásra lépnek.

Ilyen hangok hallatszottak jőni a templom felől, és José Arcadio, aki csupán spekulációval és józan ésszel kikövetkeztette, hogy a föld kerek, mint a narancs, s emiatt őt őrültnek nevezték, és vénségére tényleg ki is kötözték egy fához, meg don Floro, aki a távíróval győzte le a távolságot meg az időt, és volt ereje kivárni, míg a gőzösön végtelenül utazva találja meg az életet, csodálkoztak Béla méláján, hogy egyáltalán mit is akar, mit szeretne úgy igazán, mitől lenne neki jobb, amikor még ő sem tudta. Csak annyit sejtett, hogy ezt nem, de tagadásra nem lehet boldogságot építeni.

És hogy mi is ez a bizonytalan és illékony valami, amit a boldogság összefoglaló néven illetnek, ez sem elmesélhető, ha van egyáltalán, és még az sem biztos, hogy akar ilyesmit az ember, ha ránéz a duplagyűrűsökre, az olajos hajúakra és bánatos szeműekre, akik a butaság bátorságával masíroznak végig az életen, konform-komilfóan születéstől a halálig, bejáratott keretek és szerepek között. Nem gondolkodnak azon, mi lehet a dombon túl, hogy mért bukik le meg kel föl a nap, és ettől üli meg a szájukat a bamba vigyor, és emiatt visítanak, ha dörög az ég.

Legyél hülye. – Vélte megtalálni a receptet Béla az élet elviseléséhez, de José Arcadio erősen ingatta a fejét, és Florentino is rezegtette a fekete kalapját, mert mindketten túl voltak már minden jón és rosszon, ezért volt joguk és okuk útmutatást adni az élet zivataraihoz. Csinálj úgy, mintha hülye lennél, hangzott el egyszerre a szájukból, pedig össze sem beszéltek, folyjon a nyálad, nézz ostobán, vesd a keresztet, miközben növeszted körmöd és fogad, vagy guggolj a sarokba katatón monoton. Nevess a világ ostobaságán, vagy sírjál rajta, meg fogod bánni.

Hogy mi, hogy mi? Kérdezte Béla a két bölcstől, akik elmondták, hogy ezt a megbánást nem is igazából, nem mint vitathatatlan igazat, hanem a ritmus és a megszokás miatt tették hozzá, tisztelegve mintegy a jó öreg Sören előtt, és nem is kell komolyan venni sem őt, sem őket, egyáltalán, semmit sem kell komolya venni, ezt tanítja a tapasztalat és megfontolás. Ezt mondták, de közben már párologtak el, mint nyári zápori tócsa, a gőzük beszélt csupán, ahogyan szublimálódtak bele a múltba, és Béla megnyugodott, hogy van muníció megint újra elviselni az életet, ahogyan majd a halált is.

Orbán Viktor megment, Orbán Viktor meggyógyít

Mielőtt teljesen és visszavonhatatlanul, pláne végérvényesen megmurdelunk ettől a koronától, egy másfajta náthától és főleg valami jóképű kórházi szepszistől – ami boldogság mostanában mintha feledésbe merülne –, vigasztaljon minket az a tudat, hogy viszont most Orbán Viktor Mihálynak milyen mennyire is jó. Lubickol a manus a gyönyörökben, migráncsok, vírusok, félelmek és reszketések garmadája, amik úgy jöttek neki, mint egy falat kenyér. Már épp a romákkal kellett riogatnia, nemzeti konzultálni róluk, amikor érkezett a felmentő sereg Erdogan és a járvány képében.

A konzultáció így sem marad el, de már csupán desszert lesz, egy kis cafrang a velős csont és a kirántott hús után, mert ez a faszi, ha jól belegondolunk, az ördög cimborája vagy a végzet haverja. Mindenféle romlás őt szolgálja, de lehet, hogy ő maga az antikrisztus vagy legalábbis a szárnysegédje. Viszont egészen mókás a szerencsétlen, ahogyan habzsolva próbálja aratni a szavazatra váltható pontokat, mert olyat én még nem láttam, hogy egy kormányfő személyesen jelent be a televízióban minden egyes koronavírusos beteget, ha majd százával lesznek, nem tudni, hogyan győzi majd az iramot.

Eléggé nevetségesen ocsmány ez az átlátszó buzgalom, ahogyan Orbán Viktor mindig a veszedelmek első sorában munkálkodik szuszogva, gumicsizmában árvízi hajós, kisbuszban hólapátoló szakember, a kerítésnél járőröző határőr, most pedig a kórral küzdő kedvesnővér. Ahogy most kinéz, elég kemény tavasz következik menekülőkkel és koronás kaszással, amiből nekünk a mi atyuskánk egy komplett apokalipszist rittyent majd, és nem az lesz a lényeg, hogy a bajokat hogyan küzdje le az ország, hanem, hogy Orbán Viktor profitáljon belőle, és a lendület kitartson lehetőleg 2022 tavaszáig. Ki is fog, kész az újabb kampány forgatókönyve már.

Ezért mondom, hogy az alvilágiak a mi gonoszunkkal vannak, kizárólag őt szolgálják, valami szerződése lehet velük vagy eladta a lelkét, ez leginkább. Itt, a szomszédságomban a népek már eddig is kellően reszkettek minden migránstól, az utóbbi hetekben a járványt figyelték remegve, most pedig, hogy az atyuska egyesével jelenti be a magyarországi megbetegedéseket, kezd rajtuk és bennük megülni a páni félelem, s amiről azt hittük, milyen jópofa, ahogy terjed a neten, hogy mitől akarsz rettegni, vírus vagy migránsok, az már a rögvaló. Még pár nap, és a népek iszonyodva ülnek a pince sarkában, nézik a tévét, és várják, hogy az atyuska mit jelent be, hogyan menti meg a nyamvadt életüket.

Az elemi ösztönökre bazírozni mindig nyerő – egy darabig –, de aztán, ha a népeknek csak ez marad, az ostoba félelem és reszketés, könnyen a vezér ellen is fordítható, csak rá kell fogni, hogy kimondta: Jehova, és máris megkövezik azok, akik eddig követték a saruját és a tökét. Ilyen kontextusban nézi az ember azt a tébolyi cirkuszt, amit elkezdett Orbán Viktor itt levezényelni, s ami a legelborzasztóbb az egészben, látszik, hogy jól érzi magát benne, szinte lubickol. Megint lehet valaki, van ok és indok szerepelni, ez a manus tényleg és visszavonhatatlanul, nagyon-nagyon beteg. Rosszabb, mint a vírus, amivel most épp riogat.

Viszont azon tényleg érdemes lenne elgondolkodni, miért van az, hogy mindig úgy alakul, a külvilág muníciót ad az aljas szándékaihoz és vágyaihoz, hogy meddig tart a szerencséje neki, meg meddig süt reá a napsugár. Amíg erre rájövünk, készüljünk fel arra, hogy most két évig ez lesz, meg arra is, hogy immár dupla indok kínálkozik – migráns, járvány – akármi aljasságot megtenni, ami a hatalom megtartását szolgálja, és meg is lesz téve, ha szükség lesz rá. A népek pedig körömrágva, lázas szemekkel reszketnek a nyamvadt életükért, amit Orbán Viktor hős lovag fog megmenteni. Vagy pedig nem. – Nehéz idők jönnek.

Ó, kapitány, kapitányom!

Szanyi Tibor új politikai formációhoz adta a nevét. Miután szakított az MSZP-vel vagy az szakított vele, létrehozta a hangzatos nevű IGEN című alakulatot, amely a Magyar Szolidaritási Mozgalommal együttműködve, illetve egybeolvadva alkotja az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom nevű, rövidítésében IszMM, illetve másképp IszOMM tömörülést. Van ebben Szanyin kívül volt DK-s, PM-es, márciusban bejegyzik őket, májusban alakuló kongresszusoznak, és elindulnak a 2022-es választásokon is.

Ehhez mindenkinek joga van, kérdés csupán egy akad, hogy felnőtt emberek miért nem tudnak szépen megöregedni, miért csinálnak bohócot magukból, és miért tesznek keresztbe az országnak. Másra ugyanis ez az egész nem jó. Én magam itt nem állok neki papolni mindenféle összefogásról, mert minek, csak annyit kérdenék meg csöndesen, hogy a pénzen kívül mi indokolja egy, a már induláskor halálra ítélt csoport-párt elindítását. Ha csak a választási lóvé, az bajokat mutat a jellemben, ha naiv lelkesedés, az pedig az észben.

Két év alatt még számos ilyen felhorgadásból, számításból vagy aljas szándékból indíttatott képződmény fog rajthoz állni a legkisebb esélyek nélkül, tudjuk ezt és ismerjük. Megosztani az ellenzéket, szétszórni a szavazatokat, meghülyíteni a választópolgárt, ilyen szándékokkal bábáskodik a Fidesz minden egyes eleve halálra ítélt pártkezdemény születésénél, úgyhogy ezen fölösleges és nem is akarok elmélkedni. Hanem azon inkább, hogy aki lobogó lelkesedésből megy bele ilyen játszmákba, az mért teszi.

Ez az, ami érdekel, mert ez már történelem, lélektan és költészet, piti hülyeség vagy lobogó pátosz egyben, azaz, mindenképpen érdekes jelenség, ha beledöglünk is. Hogy épp ennek okán épp Szanyi kapitány került a célkeresztbe, véletlen csupán, hiszen lehetne foglalkozni akármely más eszementtel, prófétával vagy megváltóval, sajnálatos módon ugyanis rengeteg van belőlük. Mindegyik azon van, hogy a mi pénzünkön tegyen minket boldoggá, és ez még mindig jobb, mintha szimplán el akarná lopni azt.

Nem tudhatni, Szanyi Tibort éppen most mi vezérli, lehet, azt várja, hogy a népek, Józsi bácsik és Mária nénik lobogó szemmel álljanak fel az asztalra, és utána kiáltsák: kapitány, ó, kapitányom, ő pedig az ajtóból visszafordulva tisztelegne nekik, és beleindulna a világba cipelve a vállán annak összes gondját. Aztán meg belelógna az ujja a bilibe sajnálatosan, és még akkor sem tudná eldönteni, kivel is van. Bud Spencer a vízilovakkal, de Szanyi Tibor meg kivel?

Mert ugyanis vagy a gój motorosokkal, akiket vendégül látott a mi pénzünkön a távoli Brüsszelben, vagy azokkal, akiket ezek a gój motorosok nem szeretnek, a kettő együtt nem megy. Az tehát a kérdés, hogy Szanyi kapitány kicsi szíve kiért dobban remegve, mert, ha csak saját magért, és azért tolul itt, mert nem tud meglenni a rivaldafény nélkül, akkor fölösleges a cirkusz. Másképp is, csak így még jó okot és indokot sem lehet találni rá. Mert tudjuk, hogy tudja, hogy semmi értelme az egésznek.

Az a kérdés, ő tudja-e, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja, vagy ennyire hülyének néz, lesajnálni való baromnak. A másik lehetőségbe, miszerint azt hihetné, hogy valami esélye van akármire is, bele sem gondolok, mert azt tételezné, hogy a kapitány csökkent értelmi kapacitású, de ezen meg megsértődne. És mindezek után is itt marad a dilemma nekünk, hogy nem tudjuk, egyáltalán mi oka van ennek a rezgésnek, aminek olyan biztosan látszik a vége, mint a kétszer kettő józansága.

Sok mindenről szó esett, és mégsem jutottunk sehová. S mivel azt – nem naivságból, hanem puszta jó szándékból – nem feltételezzük, hogy Szanyi kapitány fizetett Fidesz-ügynök volna (bár), és megengedjük, hogy nem olyan ostoba, mint amilyennek emiatt az akció miatt kinéz, egy megoldás marad csupán, ez pedig a bosszú az MSZP irányába. Hogy, ha meg kell dögölnöm, pusztuljon az is, ha nekem nem jó, legyen rossz neki is. Csak az ilyen nem menjen politikusnak, illetve úgy is fogalmazhatnék, ne a mi farkunkkal verje a csalánt.

Ilyen Szanyikból az elkövetkező két évben annyi lesz, mint égen a csillag. Mert a magyar – főleg, ha politikus – ostoba, alattomos, bosszúálló, pénzéhes, narcisztikus, jellemtelen meg röhejes, és így lesz belőle veszélyesen félelmetes organizmus, aki csak arra való, hogy tönkre tegye az életedet. Ez karcos összegzés, de igaz, s egyben útmutatás arra nézvést, kire kell szavazni. Akiben az előbb felsoroltakból egy is megvan, arra semmiképp, aki másfajta, arra mindenképp Nagyítóval kell majd keresni, de kitartó munkával meg lehet találni az igazit. És nem Szanyi lesz az egyáltalán.

Bohócok

Orbán Viktor Mihály posztolgat a Facebookra, illetve figyelembe véve azt, hogy pár éve még egy sms-t sem tudott megírni, posztolgattat mással. Jó állás lehet Orbán Viktor Mihály Facebook felelősének lenni, olyasmi, mint amikor Snoop Dogg arra vett föl embert, hogy a füves cigijét sodorgassa. S hogy ezt mért tette, arra a kérdésre az volt a válasz, hogy senki nem sodor úgy, mint ő, szereti, ha minőségi munkát végeznek mellette, és ő ezt jól meg is fizeti. Teheti, a sajátját osztogatja, míg viszont Orbán Viktor Mihály meg a miénket, de máma nem erről szól a mese.

Hanem arról, hogy miniszterügynök elvtárs nívójában egy primitív kamasz szintjét veri, ha ez nem lenne sértő a kamaszokra. Mondjunk inkább debil óvodást, de ez meg a kis hugyosok számára degradáló. Maradjunk annyiban, hogy Orbán Viktor hozta Orbán Viktor nívóját, és ezzel mindent el is meséltünk a kilátástalan tahóságról primitívséggel elegyest, plusz szaros gumicsizma. Nos tehát, az volt, hogy valami csoda folytán miniszterügynök elvtárs ellátogatott a parlamentbe, ahol kérdezni is lehetett tőle úgy, hogy nem bújt függöny mögé, és ez már döfi.

Viszont most sem válaszolt semmire, éppen csak boldog karácsonyt nem kívánt megint, de ez húsvét közeledtével röhejes lett volna. Mondjuk, amit sikerült összehozni a Facebookra, így is eléggé az lett, a kis opusz arról szól, hogy az ellenzékiek kínlódva kérdeznek, szenvednek, míg nagyméltóságú úr meg sziporkázik, söpri le őket az asztalról, semmisíti meg a kis pondrókat, akik voltak olyan bátrak, hogy szóval illették őt. Valami ilyesmit akart mondani a költő a kis filmecskével, amitől az embernek sugárban kell hánynia, csak már kiszáradt a gyomra.

Orbán Viktor Mihálynak ennyi a parlament. Az örök háború egy hadszíntere, amiről azt tartja érdemesnek megosztani a bávatag rajongóival, hogy ott ő milyen világra szóló diadalt arat az ellenség fölött. Az egy dolog, hogy hazudik, mert semmiféle sziporka és győzelem nem volt jellemző rá, hanem csak izzadságszagú terelés és menekülés. De, hogy abból a házból, ahol az ország – és a választópolgár – dolgait kellene megbeszélni, azt tartja fontosnak, hogy ő milyen nagyvonalúan nem csinál semmit, ezt szellemesnek tartja, a rajongól pedig elégedettek a produkcióval, nos, ez már elég nagy baj.

Mondhatni, tragédia. “Vigyázat, Vadnyugat” – ezzel a címmel tette ki a Facebook-ügyi szakembere ezt a trágyát a közösségi térbe, amihez nincs mit hozzáfűzni, mert megérti az ember, hogy ez a tróger ebben a kontextusban Charles Bronsonnak képzeli magát, holott csak egy nyamvadt bohóc. És ezen a ponton elnézést kell kérnem Heinrich Bölltől, hősétől, Hans Schniertől – aki ő maga –, és továbbá minden tisztességes clowntól, Pierrottól, Harlequintől és az összes virágárus lánytól is. De be kell látniuk, hogy a bohócok közt is van tisztességtelen, és Orbán Viktor Mihály éppen ilyen.

Ugyanakkor, amikor látjuk, hogy miniszterügynök elvtárs hogyan változtatja lószarszagú manézzsá az ország házát, óhatatlanul felmerül bennünk az a dilemma, Kövér elvtárs tőle nem akarja-e megóvni a T. ház méltóságát, mert, ha valaki veszélyezteti azt, az Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs maga, egyes szám első személyben. Ő, mint bűnös, mit érdemel, ez meg engemet érdekel, de jól tudom, semmit, esetleg és megengedőleg glóriát a busa feje fölé, de csak addig, míg a koronát meg nem kapja. Vagy ilyet, vagy olyat, az idő majd eldönti.

Viszont, hogy a választó arcába hugyozunk, ez a miniszterügynöki habitus terjedőben van. Itt az utánpótlás Rácz ifjúságügyi helyettes államtitkár képében, aki január 8-i kinevezése és az érette végre hajtott törvénymódosítás óta elérhetetlen, róla is csak utólag és a Facebookról lehet megtudni, merre járt, hol váltotta meg a világot épp. Nem, mintha hiányozna az arról való tudás, hogy mit csinál ez a nyikhaj, csak demokráciákban vannak ilyen szabályok, hogy a közméltóságú uraknak és hölgyeknek hogyan illik viselni az életet. Nálunk ilyen nincs. Bohócok, mondom. Szar bohócok.

Ráhel, a befolyásos

A Forbes magazin eljátszogat minden évben, különféle szempontok alapján összerakja az élet egy-egy területén jelentős alakok listáját. És sok más cuki kurvaság mellett 2020-ra azzal örvendeztetett meg minket, hogy a közéleti listán a nők között, mint legbefolyásosabb, Novák Katalin az első, Orbán Ráhel pedig a második kies hazánkban. Akkor, azt hiszem, venni kell a motyót, és elmenni vándorútra olyan messze, amennyire csak lehet. Ha ennek az országnak erre futja, már egyáltalán nincs mitől félnünk, nagyobb baj már nem érhet bennünket, csak épp távolról kell csodálni a mennyeknek országát.

A Forbesnek a maga módján biztosan igaza van, hiszen indoklásában előadja, hogy „Novák rakta össze és adja arcát a kormány fő kampányeszközévé lett családtámogatási programhoz, és elképzeléseihez óriási pénzeket tud kiharcolni, akár más minisztériumok kárára is. Befolyását növeli, hogy a Fidesz külkapcsolatainak felelőseként az Európai Néppárt ügyeiben is ő tárgyal”. – Orbán Ráhel befolyásos laudációjában pedig ennyi is elég: „A turizmus- és divatszektor mögötti láthatatlan kéz”. Ez is igaz, de a rendszerünkről mindent elmond a mellékes megjegyzés, miszerint „Besorolásnál szempont volt, hogy férje, Tiborcz István üzleti befolyása is végső soron neki köszönhető”.

Ezzel pedig célhoz is értünk az urambátyámos, korrupt maffiához, ami ma Magyarország. A listán aszerint lehet szerepelni legfőképp, hogy ki kinek a mije, ki mennyire áll közel a keresztapához. Lévai Anikó is rajta van, Mészáros Lőrinc lánya is, hogy a többiről ne is beszéljünk. Alanyi jogon, saját értékek nyomán ide kerülni érdem. Ilyen kritériumok alapján, Orbán Ráhel a pelenkahajigálásával, Novák az ordas eszméi miatt a közelébe sem került volna semmiféle listának, de az atyuska holdjaként már igen. Ez végtelenül elkeserítő, mert azt mutatja, hogy nem elég Orbán Viktort eltakarítani a rendszerváltáshoz, elitcsere is kell a takarítónőig bezárólag.

És épp emiatt nem lesz ez felemelő forradalom, felszabadító fuvallat, hanem hosszú évtizedek sziszifuszi munkája szükséges hozzá, amire viszont a magyar alkalmatlan. Egy-egy nagy fellángolásra futja, aztán minden lelohad és ellaposodik. De ezen így előre búsongani teljesen fölösleges, egyelőre még ott tartunk, hogy Orbán udvartartása üli meg az életünket, ebben csillagok gyúlnak és kihunynak, Simicska lezuhan, Mészáros felragyog, most Novák a kedvezményezett, aztán lesz más. Azt nem tudjuk, a lányát is lecseréli-e a despota, volt már példa ilyenre a történelemben, lehet, lesz is még. De ez legyen a Ráhel meg a férje baja.

Ez a Forbes rangsor ez objektív, már amennyire egy ilyen rangsor az lehet, így érdekes lesz majd megnézni, egy év múlva milyen új üstökösök tűnnek fel az állócsillag mellett. Illetve azt is jó lenne látni, ha saját jogon tündökölnének ott, illetve a legjobb pedig az volna, ahogyan látszana, hogyan rohad szét az egész, mert nincs, aki összetartsa. Ez pedig azt jelentené, hogy Orbán megbukott. Ezt is megérjük majd egyszer, csak épp ez nem lesz egyszeri, felszabadító aktus, hanem inkább sziszifuszi munka, míg a gyökereit is sikerül kiirtani, de kapánk és kaszánk az van, másunk sincsen. Az a kérdés azonban, mekkorák lesznek a károk addig, és helyre lehet-e hozni őket.

Mert idáig gondolkoztam, komilfó-e előhozakodni ezzel, de mért is ne. Ha lehántjuk a kérget ezekről a befolyásosokról, akkor ott marad nekünk az autópályán szaros pelenkát hajigáló asszony, Novákból maximum a fideszes fülbevalója látszik, mint figyelemre méltó jellemző, és ők ketten a legbefolyásosabb magyar nők. Ez egyáltalán nincsen jól, de mi van jól ebben az országban egyáltalán, ezt a kérdést kellene elsőként feltenni, illetve megválaszolni, ha lehet. De ilyen kontraszelekció mellett, ami kies hazánkban tombol, hovatovább már a kérdés föltevésére sem jut muníció, nem, hogy válaszokra. Ez a lista is mutatja: teljes a lerohadás.

Fehérlófiai

Két demonstráció volt tegnap történelmi és földrajzi értelemben nem is olyan távol egymástól, Prágában és Budapesten, amelyekben egészen más világ mutatkozott meg. A mi fasisztáink és neonácijaink Horthyt éltették, míg Svejk népe pedig azért vonult az utcára, mert nem akar olyan lenni, mint a magyarok. Elrettentő példa lettünk követendő mintából, és azért ennek van egy sajátosan bájos íze. Ezt az ízt azonban nem érzik azok, akik tegnap a fővárosban fehér lovon grasszáltak hajdani főméltóságú kormányzó urunkra emlékezve, igaz, ez nem olyan nagy teljesítmény, kötöttek el ezek már tankot is, mint emlékezhetünk.

„Nincs az az eső, nincs az a hörgő magyargyűlölet, amely megállíthatna minket.” – mondta az egyik hülye, ez a Toroczkai, amiből két dolog fakad: ázzanak szarrá, és legyenek büszkék az ilyetén hősiességükre, hogy a keménytökű magyar hogyan állja az esőt, vazze, na, ki a faszagyerek. Másrészt és ugyanakkor megmutatja a vonyító kisebbrendűségi érzésüket, frusztráltságukat és nyomorukat, mert senki nem gyűlöli őket, pláne hörögve, elsősorban is nekik szokott fröcsögni a nyáluk és habzani a szájuk. Jó fasiszta anélkül nem lehet az ember, hogy ne vicsorogna.

Egészen érdekes látni, ahogyan ezek kiestek az időből, ülnek a fluxuskondenzátorukon, lobog a hazaszeretetük, egyszerre sámánok és ufók, és a Kehelyből egy korsó sör mellől nézve tényleg az az ember egyetlen óhaja, hogy csak olyan ne legyen, mint ezek a degeneráltak. „Az egész Horthy-korszak örökösei vagyunk” – ordibálta még ez a Toroczkai, amihöz nem fér kétség: nagyon terhelt és frusztrált örökösök. Nincs, ami megállítaná őket, hallottuk, ugye, csak akkor nem ártana tudni, hová is indulnak, hogy irányuk időbeli, térbeli, vagy egyáltalán mi a szar van.

Teljes tehát a káosz. Itt, az én városomban is egymás nyakába borult az úgynevezett baloldal és a még úgynevezettebb jobb, hogy konszenzussal hozzanak létre Trianon kapcsán valami nemzeti emlékhelyet. A fideszisták találták ki, a hatalmon lévő másikak pedig beálltak mögéjük. Holott arról az oldalról a Trianonra való emlékezés ez, amit tegnap produkáltak, és, ha valaki szellemi restségből csatlakozik hozzájuk, az a valaki elveszett. Mint az új vezetés a városomban, akik együtt trianonoznak a csattogó fogúakkal, és mindenki elalélt a példás egyetértésen.

Ezek sem tudják, hol élnek. Elcsodálkozik az ember, hogy kikkel van körülvéve, s nem is elsősorban a fasisztákra gondolok, mert azok olyanok. Hanem a másikak megengedő gyengeségére, amivel kézen fogva viszik be a farkast az akolba. Nincs bocsánat és elnézés, mert amíg barátilag lapogatod a vállát, elharapja a torkodat. Hogy ennyit nem lehet megtanulni, az arra utal, nemcsak a vezetésre, hanem egyáltalán az életre vagy alkalmatlan. Ez csak egy kis kitérő volt annak bemutatására, hogy miért döglünk meg törvényszerűen, de legalább a konszenzus fölött eltelten mosolyogva.

Onnan indultunk el viszont, hogy a csehek háborognak, nem akarnak olyanok lenni, mint a magyarok, de igazságtalan voltam, a lengyeleket is említették, rájuk sem akarnak hasonlítani. Dva bratanki. Mindemellett, hogy néhány ilyen hobbifasiszta veri a nyálát az utcán, hogy mit neki eső, az még nem olyan nagy baj, selejtes népek mindenhol vannak ugyanis. Viszont, mikor például Lázár viszeget virágokat a nagyméltóságúnak, meg amikor ránézünk a NAT eszmeiségére, akkor már igen. Akkor központilag térünk vissza a Fehérlófia mitikus világába, amitől viszont már csak egy lépés Wewelsburg. Csak szólok.

Szép napunk van, nemde? Nem. Ugyanis nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ezután már összeáll és beleilleszkedik a képbe, hogy kaptam úgy két napja egy kommentet, amelyben elhajtottak az anyukámba, mert bántottam a Viktort. Nem nóvum, anyagyilkos és magyarellenes féreg vagyok, s jól is van ez így. Ámde a bájos kommentelő javaslattal is élt, hogy a nemzetromboló irkálás helyett meséljek inkább valami felemelő szépet Trianonról. Ez az ország tényleg elveszett, és kezdem azt hinni már, nem is elsősorban Orbán miatt, hanem, mert tele van hülyékkel. Kicsordulnak a pohárból már.

Ferenc testvér megkísértése

Micsoda örömök voltak tegnap. Az M1-ből kezdett sugárzani a szentlélek, és beterítette mind az összes orbánmédiát, tocsogott a szentlélekben a NER szügyig, csak közben elő-előbukkant a patája neki, a farkaslába a báránybőrből. Azt mondta az M1, hogy ugyan még nem biztos, de szinte azért annak vehető, miszerint Ferenc testvérünk pápai alakban ellátogat a NER-be. És ezt annyira fontosnak tartották, hogy vatikáni twitter-bejegyzésre alapozva hirdették ki, hogy Manci néni állva pisáljon a reá váró gyönyöröktől, és főleg ezért szavazzon Orbánra.

A NER-nek ugyan lelkiismerete nincsen, lelke is esetleg csak nyomokban lelhető, de annyi esze van, hogy mi tesz jót az imázsának, mint Berlinnek is az olimpia 1936-ban. Olyan lesz Ferenc testvérünk látogatása, mint mikor Orbán erőnek erejével csókolja Merkel kezét, az uniós miniszterelnökök közé tolakszik, akik pedig elrebbennek tőle, s marad ő ott a kör közepén egyedül. Ilyen képet is láttunk már, amikor az amúgy teli pofával szidott úriemberekhez igyekezne dörgölőzni a mi trottyosunk, hogy úgy tűnjék, már megtanult késsel-villával enni.

Hát, nem. Ezen túl Ferenc testvérünk látogatása hitbéli kompatibilitási problémákat is felvet. Hogy például az egyik hisz, a másik meg egyáltalán nem, jobb esetben azért van benne valami szakralitás, mármint a másikban, de ez egészen másban mutatkozik, és a kereszténységhez köze sincs. Mindmegannyi lelkiismereti kérdés, amivel el kellene számolni, amikor Ferenc testvérünket mintegy pajzsként emeli maga elé a NER, illusztrálva, méltó volt arra, hogy a hajlékába jöjjön. Erről szól a dicstelen színjáték, nem egyébről, csak a csahos kutyákkal is el kellene számolni.

Mondjuk Bayer tagkönyvvel, aki lemigránsozta Ferenc testvérünket, argentin libsinek, sőt, derék, liberális, genderben hívő marhának titulálta, mondandóját pedig hülye, ostoba politikai véleménynek nevezte. Ferenc testvérünk helyi beosztottjai pedig – püspökök és plébánosok, meg a többi – nem siettek az ő segítségére, hanem szó nélkül tűrték, hogy főnöküket, továbbá Krisztus földi helytartóját hitetlen alakok gyalázzák. Mindezek után örömködni az érkezése fölött, sőt, seggünket a földhöz verni minimum farizeus magatartás, de inkább mocskos jellemtelenség.

Mindezen azonban meglepődni nem kell, ez a NER maga. Ami inkább okozhatja elborzasztó csodálatunkat, az az, Orbán valahogy mindig eléri, hogy szalonképesnek tűnjön. Kikönyökli a Fehér házi látogatást, odatolakszik az uniós csoportképre, mindenkit fölcibál az erkélyére egy fotó erejéig, így legitimálja a rendszerét. Ezek meg asszisztálnak hozzá, miközben a képükbe köp, sajnálatos módon ilyen töketlen idiótákkal van tele a világ, akiket az Orbán-féle sötét alakok ki is használnak. Mindenki tudja, mégsem tesz ellene semmit, ez a nyugat alkonya, s nem más.

No most, itt van nekünk Ferenc testvér, akit abból a szempontból kell megvizsgálnunk, tudja-e, hogy farkashoz jön látogatóba, s ha igen, miért teszi ezt. Valószínűleg azért, mert Ferenc testvér ebben a kontextusban rocksztár, a hívek akként viselkednek vele, ott sátoroznak a domb aljában, hogy láthassák és hallhassák, s ha csak egy pillanatra is hozzá érhetnek, elalélnak a gyönyöröktől. Bizony, így megy ez. Ilyképp Ferenc testvér ha látogatóba jön ide, az nem a köpcösnek szól, hanem a bávatag tömegnek, akik ezután halálukig mesélhetik: látták őt.

Hogy hitek idáig jutnak, az a hit baja, hogy az egyházból cirkuszi mutatvány lesz, az az egyházé, hogy éltes nagymamákból rajongó kamaszlányok, az meg a nyomokban föllelhető ösztrogéné. De, hogy a leendő látogatásig még mennyi révületes tudósítást kell hallgatnunk, az meg a miénk. Ferenc testvér teszi a dolgát, bevállalt egy bulit, ahogyan a csavargó lábát is megmossa, akkor is erősebb a hite az undornál, mint most is, amikor öklendezve benéz a NER-be. Az ilyen krisztusi megbocsátások kövezik ki a gonosz útját azonban sajnálatosan, s hogy a végítélet ezt hogyan rendezi el, azt soha meg nem tudjuk. Csak szeretnénk nagyon.

Orbán, mint eufemizmus

„Orbáni értékeket vallanak magukénak a szavazók” – mondja egy pártszimpátia mérés következtetése, amitől én fölhorkantam, akár egy versenyló. Sánta versenyló, de versenyló, mert felidéződött bennem miniszterügynök elvtárs köpcös alakja, trottyos gatyája, kappanhangja, s amit azzal mond. Illetve véreres szemei, ajkainak kényszeres nyalogatása, oldalra billentett feje, a keze a zsebében: csináltam belőle egy egyenletet, de nem jött ki belőle semmiféle érték.

Orbán Viktor Mihálynak ilyen kellékei és készségei nincsenek. Hiába próbálta ez a pártszimpátia mérés belemagyarázni, hogy a szavazók, mint Orbán, szeretik a rendet, családot és a hintalovat, a vallást és a szenteltvizet. A szavazók lehet, imádottjuk viszont nem, s nem elsősorban azért, mert érzelmekre – mint akármely gonosztevő – képtelen, hanem, mert neki kialakult és kiforrott értékrendje nincs. Nem is volt, nem is lesz soha, s így akármit is az ő értékének tartani még eufemizmusnak is túlzás, de legyünk nagyvonalúak.

Ez az egész szituáció arra emlékeztetett erősen, amikor Sheldon a személyiségén esett változások fölött kesergett, és Leonard lehűtötte a bánatát és egyben lelkesedését, mondván, Sheldon, neked nincsen személyiséged, neked kedvenc sorozataid vannak. Hasonképp vagyunk mi Orbán Viktor Mihállyal, akiben értékeket nem lehet felfedezni. Két állandó található benne, a futball imádata és a hatalom végtelen akarása. Ez utóbbi nem a nietzschei spirituális, hanem orbáni tajparaszt értelemben.

Minden más csak cafrang körülötte, álca és jelmez az aktuális színházhoz, amit úgy érzékel a nagyközönség, mint elveinek folyamatos feladását és cseréjét liberálistól konzervatívon át keresztény fasisztáig, holott nem az. Mert elvei soha nem is voltak, csak szerepek és technikák a hatalom megszerzésére és megtartására. Ekképp, aki értékeket képzel ebbe a romlott primadonnába, és ez alapján rajong érte meg szavaz rá, voltaképp a semmit követi, de tulajdonképpen ez minden vallás lényege is.

Orbán nem szereti a rendet, ha az érdeke úgy kívánja, fölgyújtatja és szétvereti a várost, ha meg úgy, migránsokat ereszt rá. Nem hisz Istenben sem más teremtő és rendező erőben. Embertársait nem szereti, ha nem hasznosak számára, kapcarongyként dobja el őket, barátai nincsenek, érdektársai vannak, szépet nem ismer, szívében melegséget pláne. Ha végignézünk rajta, általában hiányzik belőle az emberi, nincs ehhez méltó szava, tette, még hallgatása sem. Értéket tulajdonítani neki nem tévedés, hanem hiba.

Tudjuk mi ezt nagyon jól, akik ismerjük, kies hazánk gondolkodása azonban még mindig ott tart, hogy köznapi értelemben próbálja értelmezni őt, az ellenzék ellenfélként kezeli, holott csak eltaposni való büdösbogár. Ideje volna túllépni a rózsaszínű óvodabudoár nyelvezeten, néven nevezni a dolgokat: a krumplileves legyen krumplileves, a szaralak szaralak. Nem kell egyebet tenni, mint használni a Kövér László által kialakított nyelvezetet, a sopánkodás itt mit sem ér.

A virágnyelv nagyon káros bír lenni, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy a hívek valami értékek miatt követik bálványukat, nagyot tévedünk. Értékek nincsenek, csak megbabonázva, elhülyítve és leszedálva mennek valami kolomp után, fölösleges udvariasság bármi mást is képzelni ebbe. De amíg valami rosszul értelmezett udvariasság miatt értelmes magyarázatot keresünk a totális tébolyra, semmire nem megyünk. Amíg azt mondjuk, a hívek értékeket követnek, hazudunk.

Bár ez, amit itt viselkedési ideaként fölvázoltam, a kérlelhetetlen következetességet jelenti a szétfolyó egyrészt-másrészttel szemben, és idealista volnék, ha azt hinném, meg is valósítható. Mindenkinek van félteni valója, család, barátok, munkahely, lakás és kocsi, ide gyökértelen és rettenthetetlen magányos cowboyok kellenek, de olyanok csak a mesében és kifestőkönyvekben vannak, meg a kamaszok álmaiban. Addig is követik, amit Orbán értékeinek hisznek, és ebből él ez a gonosztevő. Mégpedig jól.