A csend Gyöngyöspatán

Mint valami diadalmi jelentést, a grund megszerzett zászlaját, úgy lobogtatta alávalóságát Horváth László, Gyöngyöspata térségének fideszes képviselője. Egyben persze vádiratnak is szánta a rajtuk kívül állók számára azt a gyalázatot, hogy a gyöngyöspataiak közül mindössze heten csatlakoztak ahhoz a petícióhoz, amely arról szól, hogy szolidaritásukat fejezik ki a kártérítési perben sérelmet szenvedettekkel, s azokkal, akik értük buzgólkodnak. Horváth László, fideszes képviselő kiszámolta a duci kis ujjain, hogy ez 99.7 százalék, majdnem annyi, mint amivel Orbán Viktor Mihály pártelnöki választást szokott nyerni.

Még azok sem csatlakoztak, akik sérelmet szenvedtek, hatvankét roma tanuló – illetve a családjuk – kapott soha ki nem fizetendő kártérítést, és még ők sem szolidarítottak saját magukkal, csak heten, nem mint a gonoszok, hanem, mint a merészek. Horváth László, fideszes képviselő ezzel a gesztussal magasba emelte kezének középső ujját, bemutatta mintegy, és hozzátette: bekaphatjátok, liberális köcsögök. Ezzel ért fel a szíves közlése, és mindenki tehetetlen vele szemben, mert a maga mocskos módján épp igaza is van, mert aki nem akar megmenekülni, azt nem lehet megmenteni. Csak épp föltehető, hogyan jutottunk el idáig.

Azt hiszem, Móricz novella vagy regény, de még az is lehet, hogy valami romantikus francia irodalmi alkotás ér véget így – kedvem és időm sincs utánanyálazni –, hogy „és szemei zölden világítottak bele a reménytelenségbe”. Így búcsúzik hősétől az író, s valljuk meg, ez nem rózsaszínű lányregény, s tán éppen ezért juttatta eszembe Gyöngyöspatát, a romákat, de voltaképp magunkat és az egész országot is. Föl lehetne tenni a kérdést, el lehetne mélázni rajta, hogy vajon miért nem írják alá a romák az értük szóló felhívást, s elsőként gondolhatunk arra is, tán félnek, ha ez kitudódik, elvész a segély, a közmunka, a választási krumpli, vagy ilyenek.

A hatalomnak számos eszköze lehet arra, hogy engedelmességet passzírozzon ki az alattvalóból, és a Fidesz nem is fél ezekkel élni, mint az ismeretes, és ez is lehet, hogy így történt. Illetve az is, hogy natgeós filmek jutnak az eszembe, amelyekben afrikai népeket láthatni, az arcukat közeliben, midőn tucatnyi légy szaladgál rajtuk, amitől a magunkfajta visítana, el nem viselné a csiklandást, de ők meg sem rezzennek. Megszokták, és a már minden mindegy fatalista nyugalma árad a tekintetükből, ajkuk cserepes, hasuk puffadt, és várják a halált. Évszázadok, évezredek okozták, hogy ez így legyen, s azzal, ha repülőről szeretetcsomagokat dobálnak közéjük, nem változik semmi.

A sorssal nem lehet szembe menni, és, mintha a mi cigányaink is ilyen beletörődő lemondással viselnék már az életet, mert ez volt a sorsa az apjuknak, a nagyapjuknak és a nagyapjuk nagyapjának is. Van ez a népcsoport, amelyet évszázadok óta elnyomnak, lenéznek, megaláznak, leköpnek és olykor megölik őket, az ilyen már nyomot hagy a génekben is, mint ahogyan az éhezésre is emlékezik a test. No most, azon járni győzelmi csűrdöngölőst, hogy ez így van, és Horváth László, fideszes képviselő ezt teszi, az aljasságnak meglehetősen mély bugyra, mentségére felhozható, de meg nem bocsátható egyszersmind, hogy neki halvány fogalma sincs arról, mit cselekszik.

A gyöngyöspataiak tehát félelemből vagy megszokásból hallgatnak, aki még bír némi öntudattal, átmenetileg ordít, aztán elcsendesül ő is. Most tesz minket a cigányaivá a Fidesz. Ha még olykor pislákol, bennünk az öntudat, háborgunk. Utcára megyünk olykor melegek, egészségügy, iskola, akármi miatt, belekiáltjuk a koszos levegőbe, hogy mocskosak takarodjatok, nem tűrjük, elég, aztán minden elcsöndesül. Ami elképzelhetetlennek tűnt előtte, megszokottá válik, a mindennapok részévé, egy idő után már nem is emlékszik az ember, hogy valaha másképp volt, s lehetne most is úgy. Falatonként zabálják föl az életünket, már futkosnak a legyek az arcunkon.

Egyre inkább hallgat a mély. Ezzel szemben a karmeliták erkélyén húzza a prímás, a Városmajorban pedig ütemesen csattognak a bakancsok mintegy ellenpontként a hallgatáshoz, amiből olykor a „csak a szél” félelmetes csöndje lesz. Ez történt tegnap velünk, és történik már tíz éve voltaképp egyfolytában, csak olykor leomlanak a díszletek. Én már kevés vagyok itt bölcs lenni, ezért hát Camus bácsihoz fordulok, aki így tanítja a magunkfajta halandót. „..Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell a vállunkra vennünk…”

Kampec dolores C. – Várni

A vodka hamar elpárolgott, viszont a dolgát jól végezte, mert megakadályozta, hogy jégbe záródjék a falu, így Béla azon kapta magát, hogy már csak kettőt kell sóhajtania és itt is a tavasz. Viszont, hogy ez mikor következik be, nem lehetett tudni, amióta a Varázshegyen összekeveredett az idő, gyorsult, lassult vagy megállt gusztus szerint, Macondoban meg már köbe is forgott. Így hát nem volt sejthető, mi várható tőle, az sem, hogy mikor lesz tavasz, és az sem, hogy lesz-e valaha egyáltalán. Ennek csak a rigók lehettek volna a megmondhatói, akikkel Béla cimboraságban volt, jókat beszélgettek cseresznyeérés idején a fa alatt vagy a csúcsain, mert a madarak nem is embernek tekintették őt, hanem egy társalkodó faágnak. Viszont most nem voltak sehol.

A madarak elmondják nekünk, mikor jön a tavasz, írta az újság, és a rigók holléte ekkor derült ki, elmentek a városba celebnek, fotóztatták magukat meg illegették, címlapra kerültek meg videókra ebben az elátkozott modern világban, egyet-kettőt füttyentettek, a sok hülye ember pedig következtetett, kombinált, hogy most a rigó azt mondja, hogy mindjárt tavasz van, míg a másik meg, hogy jajj, hosszú lesz még a tél, pedig csak azt mesélték a szárnyasok, hogy nézzétek ezt a sok hülyét. Béla viszont, aki értett a nyelvükön, ott maradt magára a jégtől gőzölgő vodka fölött, és senki sem volt, aki megmondta volna neki, meddig kell még várnia a kikeletre, amit azért várt már annyira, mert öreg volt nagyon, és ezt ő maga is most vette csak részre.

A várakozás legocsmányabb fajtája várt reá, mégpedig az, amelyikről nem tudható, mikor lesz vége. Mert, ha akár ezer évet is kell viselni türelemmel, míg eljön, amit annyira akarunk, legalább tudjuk, hogy bekövetkezik, az időben elhelyezhetjük a sövényt, jelzőkarókat, gátakat, míg azonban ilyen fogódzónk nincs, akkor a végtelennel találjuk magunkat szemben, ami maga a halál. És mindezt a rigók okozták a rivaldafény miatt. Nézte hát Béla az árnyékok hosszát, a nap állását és a csillagokat, de csak a kémények pipáltak reménytelenül, a duplagyűrűsök sóhajtoztak és a bánatos szeműek klopfolták a húst kilátástalanul, mintha mindig ugyanez lett volna, és valójában ez is volt mindig, mert nem változott semmi sohasem.

Ekkor, a reménytelenség közepén egy alak jelent meg az utca végiben fekete ruhában és kalapban, bronzbarna bőrrel és illatosan, pálcával a kézben és termosszal a hóna alatt, nem jelenés volt és nem álom, hanem hús vér való, és Florentino volt az, don Floro másképpen nézve, aki túlélve és teljesítve a Ferminára való kilátástalan és végtelen várakozását, sőt beteljesítve a reménytelenség célját most Béla segítségére sietett, hogy megtanítsa módszeresen várni őt, ütemesen múlatni az időt. Kanyarogni benne látszólag céltalanul de úgy, hogy végső célunkat soha el nem feledjük, csak zsebre tesszük kissé hogy alkalmas időben vegyük elő, amikor jelesül Urbino doktor a nyakát töri, Béla esetében viszont kivirít a kikelet.

Pedig tudhatta volna Béla, hogy ilyesmire várni nem érdemes, várakozást pazarolni a tavaszra úri huncutság, a lusta feslettség, a lélek elteltségének bizonyítéka, mert várni másokra kell. Fermina Dazára vagy Madame Cauchat-ra, de ezt már Hans Castorp mondta neki, aki szintén megjelent a sétapálcájával, és akkor döbbent rá Béla, hogy mit akar tőle ez a két szerelmes bohóc, mit is beszélnek neki nagyképűen a várakozás tudományáról, mert amit mondanak, érvénytelen. Ha célja van az idő pergetésének úgy könnyű, ha a reggelit várjuk, a király halálát vagy a naplementét, az nem vaszisztdasz, fél lábon ki lehet bírni ezer évet, az az igazi kihívás, ha nem tudjuk, mire várunk és hogy az mikor jön el, sőt, ha el is jött, egyáltalán észrevesszük-e.

Mert a tavasz eljövetele mint kitűzött cél hazugság volt csupán, mert attól nem változik semmi. És ekkor, a reménytelenség elfolyása előtti utolsó pillanatban a cseresznyefa felől felhangzott egy eddig ismeretlen hang, mert ott állt maga elől kikötözve a vénöreg José Arcadio Buendia, és engedelmet kért, hogy beleszóljon a beszélgetésbe kifejtve azt: már számos alkalommal bebizonyította, hogy az idő körben forog, a várakozás gesztusa így értelmetlen, mert ami lesz, az már volt egyszer, ami volt, pedig újra lesz, semmi sem változik és az egész soha nem is ér véget. Már épp egymás torkának ugrottak volna ezek hárman, amikor a Szentháromság téren meglátták Liszt Ferenc ötvenhét éves hóembert, aki pont egy nőt hajkurászott, mire Florentino a maga elegáns stílusában zárta le a vitát azzal: hát, kérem, itt a tavasz.

Ottlik és a migráncsok

Szerencsére már azt is tudjuk, akinek fáj, hogy Ottlik (Kertész, Füst…) nem szerepel a NAT-ban, bánatával azon buzgólkodik, hogy migráncsokkal telepítse be a magyar hazát Felcsúttól a Cinege utcáig. Aki Szerb Antalt olvas, hazaáruló sorosbérenc, Németh Lászlótól pedig lehervadnak a nemzeti színű csillagok. Más nem következik a Fidesz közleményéből, amit, ha nem szégyell már most az összes degenerált pártkatona, akkor ez az ország tényleg elveszett, és a szalonnabőrkés, bő gatyás, ustoros horda martaléka lett véglegesen.

“A balliberális ellenzék kritikájában nincsen semmi új, a balliberálisok gyűlölnek és elleneznek mindent, ami a nemzeti identitást erősíti, hiszen ők nem a nemzetek Európáját akarják megőrizni, hanem egy bevándorlókkal teli, identitását vesztett Európát akarnak létrehozni, gyenge nemzetállamokkal, gender-iskolákkal, amelyekben a diákok se nemzeti, se nemi identitást nem kapnak. Mi nem ilyet akarunk.” – Ezt sikerült összehoznia a Fidesznek a NAT védelmében, ami közlemény így első ránézésre egyenértékű egy fasiszta elbődüléssel, midőn az organizmus gyomráig lelátni az eltátott száján át.

„…Mondom, leszoktunk a káromkodásról még tizenhárom éves korunkban, talán azért, mert eleinte humorosnak tartottuk, hogy finoman beszéljünk, vagy talán dacból, ellenkezésből, vagy valamiféle művészi egyensúlyérzék késztetett rá vagy éppen kontár eredetieskedés – nem tudom; nem határoztuk el soha tudatosan, egyszerűen csak ehhez volt kedvünk, s akár a lázadás szelleméből fakadt, akár valamilyen ellenpontozásnak szántuk ösztönösen, erről soha nem esett szó köztünk. Igen, csakhogy én az utóbbi években egy kicsit visszaszoktam megint a trágárságokra a festők közt, meg egyáltalán, a fiatalok is így beszéltek mindenütt; egyszóval illedelemből káromkodtam újra, hogy alkalmazkodjam a többiekhez, s még csodálkoztak is rajtam néhányan, mint akiről váratlanul kiderül, hogy folyékonyan beszél egy idegen nyelvet, szinte hibátlan kiejtéssel, de persze azért mégsem úgy, mint az anyanyelvét: holott nekem volt ez az anyanyelvem, és most, negyvenöt éves koromban az ő kedvükért és az ő kissé hibás kiejtésükkel kezdtem újra beszélni, puszta udvariasságból. Szeredy Daninak azonban, aki mindezt tudta, és nevetett, csak mordultam egyet dühösen, halk torok- és ajakhanggal, “Mb!” vagy “Hmp”, de a hiteles, eltéveszthetetlen, valódi kiejtéssel, s ő értette, hogy mit akarok mondani…”

Ez Ottlik, ilyen az Iskola a határon, aki tehát ezt olvassa, azt szeretné, ha a nagymamáját megerőszakolnák a turbánosok, és őszintén szólva nem látom be, ezt a delíriumot miként lehetett összehozni. Bizonyára úgy, hogy nagyon akarták, ekkor viszont felvetődik a kérdés, hogy az aljasságnak vannak-e fokozatai, vagy elég csak azt mondani, Fidesz-KDNP, és máris előttünk áll az iszapos mocsok maga. Másrészről pedig eszünkbe jut például Németh Szilárd fizimiskája, malacszemei, a velős pacalja, és máris megértünk mindent. Németh Szilárd nem kompatibilis Ottlikkal, ennyi az egész.

„…Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsony. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki…”

Ez a szövegrészlet Wass Albert Magyar karácsony az égben című dolgozatából való. S hiába mutatnék rá a két idézet elképesztő minőségi különbségére, fideszest ilyennel meggyőzni nem tudnék, mert neki ez az utóbbi tetszik a pátoszával és révedezésével, a falvédős nívójával együtt. Tehát Wass Alberttel nemcsak az a baj, hogy fasiszta briganti – az is –, hanem, hogy szar író. Ezt a nemzeti pátosz el nem takarja, ám annak bizonyára elég, akinek a horizontja kimerül az isten, haza, család ordításában, és már helyben is vagyunk.

Amikor Niedermüller mondta, amit szerencsétlenül mondott, ezeknek az erkölcsi nívójáról beszélt, amikor pedig ránézünk arra, mit tartanak irodalomnak az igazi helyett, az intellektusuk is előttünk bicsaklik meg. Hogy ezt számításból, vagy esztétikai neveletlenségből teszik, valójában mindegy is. A nyelv a gondolkodás tükre, s ha annak finomságait, elhallgatásokat, utalásokat, asszociációkat nem értjük, hanem csak a jelszavakat bármilyen Wass Albert-es csöpögő pátoszba és giccsbe csomagolva, az azt jelenti, hogy agytekervényeink kezdenek kisimulni.

Most cizelláltan mondtam azt, hogy bunkók ezek, cseszmeg. És voltaképp ennél nagyobb baj nem is érhet minket. A kultúránkat készülnek elveszejteni, lecserélni valami nemzeti pántlikába csomagolt szarra, s ha van nemzethalál, akkor ez az. Ezek súlyos szavaknak tűnnek, de a helyzet is az. Ezzel, hogy fölkerült a stigma a magyar irodalom javára, hogy aki ahhoz ragaszkodik, az migráncssimogató, olyan rubikonhoz értünk el, amit, ha átlépünk, ha engedjük, hogy átlépjék, tényleg nem lesz visszaút. És még most is nézegetjük csak a koszos köldökünket.

Epistula encyclica, avagy Ferenc válasza a CÖF-nek

Krisztusban testvéreim, gyermekeim, bárányok! Magatokat és hazátokat féltő buzgó, óvó aggodalommal fordultatok hozzám „Támadás alatt áll a magyarországi keresztény közösség” felkiáltással, és azzal a kéréssel, hassak oda, hogy Niedermüller testvérünk a jövőben ne támadja keresztény közösségeteket, hazátokat és önmagatokat. Mellékeltétek vélt eltévelyedésének szövegét, mint ami támadja közösségeteket és létében veszélyezteti azt.

„Hogyha megnézzük azt, hogy mi marad, ha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket (ugye, fölsoroltuk: a nem magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a “nemtudoménmik”), akkor ott marad egy rémisztő képződmény középen, ezek a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak – meg azért nők is vannak közöttük. (…) Ez azért borzalmas, mert ha megnézzük, hogy a világon mindenütt az úgynevezett fehér nacionalisták miből állnak össze: ebből, mondom csöndesen nektek.”

Ezt mondta Niedermüller testvérünk, s arra kértek, leljem meg benne a gonoszt, s ha lehet, exorcizáljam őt, ami nehézségekbe ütközik. Nem látom benne a Sátánt, hivatalom nem televíziós távjósda, én pedig nem vagyok Uri Geller, pedig bár lehetnék. Azt kéritek, hogy védjem meg a hitet (lumen fidei), én pedig, hogy tanuljatok meg olvasni, s hogy rámutassak óhajom valóságára, elsőként megkérdem tőletek, nacionalisták vagytok-e. Niedermüller testvérünk ugyanis róluk értekezik, s ha bánt benneteket a szava, az beismerő vallomás.

„Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Lukács 6,37) – hozom ide engesztelő példaként mindkettőtök számára, számotokra ,azonban ugyanőtőle: „Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lukács 6,41). Ezzel pedig csak arra utalok, hogy egyik tagotok, a Bayer nevezetű mit mondott rólam.

Szó szerint: „Ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni.” – mondta Bayer tagotok és testvéretek, s innen kérdem, akkor, ha elítélném is Niedermüller testvérünket, mennyire vennétek ti azt komolyan, mert, hogy szintén Bayer tagotokat és testvéreteket idézzem, aki engem argentin libsinek és derék, liberális, genderben hívő vén marhának titulált, mit vártok akkor egy ilyentől, aki nem méltó hozzátok.

Hacsak nem, mint emlékszem egy hazátokbéli mondásra, amely szerint a más farkával óhajtjátok verni a csalánt, ez pedig nem hitbéli kérdés. Erre szintén a Szent Biblia szavaival utalok, „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe?” (Lukács 6,39). Másrészt engem, mint igazságtevőt megszólítani sem keresztényi cselekedet, ezt Istenre hagyjuk, mert „De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.” (Mózes 2,20).

Így hát, testvéreim, tartsatok önvizsgálatot, mert ugyaninnen (Mózes 2,20) volna mitől tartanotok: „Ne ölj, Ne paráználkodjál, Ne lopj, Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot, Ne kívánd a te felebarátodnak házát, Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.” – mondta a próféta, s erre utalva kell megkérdenem, honnan volt pénzetek drága bélyegre és cifra levélpapírra.

Visszatérve Niedermüller testvérünkre, a Szentszék idézett kijelentésében nem látta meg a gonoszt, rátok tekintve pedig emlékeztetnék arra, amit Jézus a hegyi beszédében mondott: „ne aggódjatok tovább” (Máté 6:25). Mégpedig különösen azért, mert az állandó aggódás felőrölhet minket, és oda vezethet, hogy elveszítjük az Istenbe vetett bizalmunkat. Pál apostol a hit hiányára úgy utalt, mint ’a minket könnyen behálózó bűnre’ (Héberek 12:1). – erről volna szó aggodalmatokra tekintve.

Összegzésül, és utalva arra, hogy milyen hátsó szándékkal fordultatok hozzám, emlékeztetnék, hogy Pál apostol joggal figyelmeztetett a következőkre: „Vigyázzatok, testvérek, nehogy bármelyikőtökben is hitetlen, gonosz szív fejlődjön ki valaha azáltal, hogy eltávolodik az élő Istentől” (Héberek 3:12). Értitek tán, s remélem ezzel világos az is, miért nem megyek hozzátok, úgyhogy hagyjatok békén az ökörségeitekkel, pupákok. Csá: Pope Franciscus, Vatikán, 2020, február 6.

Honeybeast, Legyen tánc

 Az Agora MSH nézőterét ugyan nem sikerült ezúttal megtölteni a vasárnap esti koncertnek, de a színpadot megtöltötték élettel az előadók.

További fotóim ide kattintva láthatók.


A Szegedi Kortárs Balett táncosaival színesített koncert, hihetetlen jól összeállított, felépített majd két órás műsor volt. Különleges fényekkel, jó hangzással. A fellépés után azonnal közönségtalálkozó, fotózás dedikálás. Nagyon szépen egyben volt az este ez biztosan állítható. A mindig mosolygós Zsófi pedig szívvel lélekkel dalolt a táncosok közt, és adott egy kellemes vasárnap estét a közönségnek.

  

  

További fotóim ide kattintva láthatók.

Orbán mindent is tud

Interjút adott Balog tiszteletes. Régebben miniszter, mostanában miniszterelnöki megbízott, és, mint a tűztől távolodó napkeleti bölcs, mesélt volt, jelenlegi és örök főnökéről, aki maga Orbán Viktor (megkövezés terhe nélkül RBNVKTR). Elkezdett belőle népmesei hőst, legendás királyt és mindent látó kiskondást farigcsálni egyben, s mivel azért még elég közel van a fazékhoz, felszopta őtet, hogy jusson is, maradjon is. “A miniszterelnök ebben mindig világbajnok volt. Ha kell, a kislánya iskolájának a portásától, alternatív elemző csoportoktól, a roma barátaitól, a főorvostól, egy óvónőtől, a házukon dolgozó kőművestől vagy akár a feleségétől, de mindig begyűjti az információkat.”

Ezt mondta Balog tiszteletes, és máris előttünk áll a kép, midőn Orbán Viktor információkat gyűjt a házán dolgozó kőművestől. Gumicsizmában vagy trottyos gatyában egyként elképzelhetjük őt, amint a nép egyszerű fia érdeklődik a nép másik egyszerű fiánál, hogy no, szakikám jó életed van-e neked, mindeközben kitüremkedik a kevlár a kockás ing alól, és a körötte álló fogdmegek ráerősítenek, hogy jó-e- jó-e. A nép malteros egyszerű fia pedig földig hajol, előtte kezet csókol, és mondja, soha jobb sorsot, instálom, méltóságos úr, egyem meg a szívét. És Orbán Viktor szügyig telve a sok információval, szíve csordultig szeretettel elindul törvényt alkotni visszamenőlegesen ennek a kőművesnek az adómentességéről, és gondoskodik, hogy két kupa pálinkát kapjon ebédre.

Mindezt elképzelhetjük és eljátszhatjuk a Balog által emlegetett összes szereplővel portástól óvónőig, főorvostól feleségig, sőt, ami új elem a legendáriumban és Gyöngyöspata után különösen pikáns, a roma barátokig. Ők Farkas Flórián lehetnek csakis. De érdekes az az idea így összefoglalólag, hogy Orbán Viktor hiteles információkat gyűjt be a két hétig szervezett spontán becsöngetések során, vagy, amikor kamerák kereszttüzében malacot látogat meg az óljában, és szervusz röfivel üdvözli őt is, esetleg, midőn a Kossuthon kap kőkemény kérdéseket péntekenként nyáltól csöpögve, amihöz képest Balog tiszteletes felszopása babazsúr csupán. Tudjuk ezt, mindenki tudja.

Eleinte Orbán is sejtette, de, ahogyan hermetikusan elzárta magát a világtól, önmagát pedig például ilyen balogokkal vette körül, semjénekkel és más nótatársakkal, a valóság huss, elszelelt, és ott maradt a buborék. Diktátorok gyakran esnek ilyen hibába, többek között ez is okozza a bukásukat, vagy az, hogy a balogok konc híján elárulják őket. Momentán azonban az orrunk előtt faragnak belőle Mátyás királyt és Kádár Jánost egy személyben, az egyikből a nép között elvegyülő igazságos toposzát, a másikból pedig, a ha ezt ő tudná, hogy mit csinálnak az alkirályai, nem hagyná biztosan képét aggatják rá. De nem vegyül el, sőt, tudja és hagyja is.

Hogy hogyan születnek a legendák, arról órákat lehetne mesélni. De szerepet játszik benne a néplélek, Jung kollektív tudatalattija, Krúdy álmai, az organizmusok infantilis késztetései, de nem utolsó sorban a népmesék mindent tudó és mindent feloldozó naivsága, mert hinni jó, gondolkozni macerás, a legenda pedig elringatóbb a valóságnál. Ezért iszik az ember meg füvezik, hogy eljusson az álmok feloldozó birodalmába, ott ringjon a felhőkön, míg odalenn füstöt okádnak a kémények. Ilyen ködökben ringatózik Orbán sajtója a permanens győzelmi jelentésekkel, harci kürtökkel meg a többivel, de Balog olvasatában nem innen ismeri meg az igazat.

Az ő információjának forrásai a portás, a roma haverok, a főorvos, óvónő és a kőműves – mondja Balog -, ami álom már önagában is népmesei elem. Kegyvesztett és száműzött fideszesek tudnának mesélni, hogyan van az, mi történik, ha a józanság hangját megengedik a permanens harci delíriumban lebegő vezérrel szemben, a kőműves és az óvónő, vagy pláne a portás pedig biztosan a képébe vágja a tutit. Ezeknek az egyszerű népeknek csak a bábjait ismeri, amelyeket direkt neki faragnak, de a jelek szerint Balog is egy már közülük. Hazudik, hogy élhessen. Ez személyes motívumként érthető, de hiteles forrásként nem értelmezhető, viszont ez legyen az ő bajuk.

Az autokratáknak, diktátoroknak és másfajta narcisztikus, egoista és hatalommániás őrülteknek típushibája ez, hogy a végén nem látják a világot, és akik körötte vannak, nem is mernek neki mesélni róla. Az ilyen rezsimek mindig elbuknak, és többnyire füstölgő romokat hagynak maguk mögött, ahogyan velünk is történni fog. Orbán sorsa, amikor erre az ösvényre lépett, eleve elrendeltetett (predesztináció Szent Ágoston óta), az ilyen balogok viszont tudatosan vágják maguk alatt a fát, bűnük tehát ebből fakadólag nagyobb. Mi, mint izgága Jézusok, lemondóan de nem megbocsátóan megállapíthatjuk Orbánról, hogy nem tudja, mit cselekszik, Balog viszont elmegy a francba.

Isten, pia, futball

Valami nincs rendben mostanában a mindenhatóval. Vagy a benne hívő emberekkel, illetve mindkettejükkel, esetleg egyikkel sem. Isten netán meghalt, alkalmasint meg sem született, elfordította tekintetét gyermekeiről, tehát gebasz van. Mindközönségesen szar került a propellerbe. A pápa Krisztus helytartója a szereposztás szerint, kinyújtott karja tehát, s mielőtt a CÖF nevű konglomerátumról megállapítanánk, hogy hülyék ezek, kiindulási tételként szögezzük le, mivel a názáreti a szentháromság szerint egylényegű Istennel – homousion, vagy menjünk máglyára? -, nem komilfó őnála Pistikére panaszkodni, mert nincs ideje mindenki nyomorával egyesével foglalkozni.

Ehhöz képest a CÖF levelet intézett őszentségéhez, hogy állítsa sarokba Niedermüller nevű gyermekét, mert veszélyt jelent úgy en bloc a magyar keresztény jódógos népekre. „Támadás alatt áll a magyarországi keresztény közösség…”, sikong a CÖF, és a szentatyát arra hívja, fenekelné el ezt a Niedermüllert, verné vasra, küldené máglyára, de az se baj, ha kiherélteti. Megkérdezhetnénk, egyeztettek-e Bayer Zsótival, aki az első sorokban szokott menetelni velük, mit szól, hogy a szerinte „demens vénembernek” irkálnak, de tudjuk, hogy ezeknek elveik nincsenek, baksist kérő kezük van, meg csattogó protkójuk, ami alig takarja a bélsáros nyelvüket.

Mindent megtesznek azért, hogy igazolják, tényleg „rémisztő képződmények”, ám, mivel ez a jelzős szerkezet az elevenjükbe hág, nevezzük őket jellemtelen pöcsöknek. Ebben nem vonjuk kétségbe sem fehérségüket, sem heteróságukat, sem kereszténységüket, remélhetőleg akkor ez így rendben is van. Ezzel a „magyarországi keresztény közösség” kitétellel is kéne valamit kezdeni, fordulhatnának a szentatyához azzal is, hogy Iványi Gábor és közössége méltatlanságokat, jogtalanságokat szenved el, de nemcsak szóban, hanem tettekben is. Ha következetesek vagyunk, arra kérjük őszentségét, hogy herélje ki Orbán Viktor Mihályt úgyszintén.

Neki egyébként – mármint ennek az Orbánnak – a szentháromsága a hazudott Isten, a házi pálinka meg a futball. Ezek sincsenek jó viszonyban, mint ahogyan régebben a Tescoval sem haverkodott a mindenható, mert Harrach szerint a választópolgárok inkább vásároltak, mintsem a misén révedeztek volna. Ezért a szupermarketet bezárva földi törvényekkel terelte volna Isten felé a halandókat, ami, valljuk meg, sohasem szerencsés. De akkor még nem tartottunk ott, hogy a pénztárosok és árufeltöltők a nép ellenségei, mint most Niedermüller, de annyira, hogy az ellene fölhorgadó indulatok már nem is az inkvizícióé, hanem az ÁVH-é sokkal inkább.

De, hogy Isten mostanában nincs otthon a földön, mutatja az angliai Kings Hill esete is, ahol a hívek elmaradoznak a vasárnap reggeli miséről, s nem azért, mert a helyi Tescoban tobzódnának, hanem, mert – bevallásuk szerint – nem ébrednek fel a szombat esti bulizás okozta kómából. Mark Montgomery, a pap pedig nem akarja bezáratni a kocsmákat, hanem misézik vasárnap délután is, hogy a hívek nála találkozhassanak Istennel. Igen ám, mondják erre a részegesek, de akkor meg futball meccsek vannak, assejó. Ezt nevezik ördögi körnek, és ebből is kitetszik, a mindenható nehezen passzítható bele a XXI. századba.

Montgomery tiszteletest viszont vigasztalhatja az a tudat, hogy tékozló hívei a szombat esti delírium során minden bizonnyal per tu voltak a teremtővel, csak másnap nem emlékeznek rá. A pap mégsem visít és levelez mindenkivel a sérelmeiről, mert van annyi esze, hogy tudja, az általa nyújtott szolgáltatás választható szabadidős tevékenység csupán, és azzal sem törődik, miket beszélnek róla. Mert abba kapaszkodva világvégét vizionálni, hogy minket „rémisztő képződménynek” neveztek, óvodás habitusra – és aljasságra – utal, de arra is, hogy a CÖF még nem járt olyan vendéglátóipari egységben, amit mondjuk talponállónak neveznek. Hogy ott mik hangzanak el róluk, na, az a delikát, nem a Niedermüller.

Kázmér evangéliuma

Négy menekülő fiatalra bukkant egy kamionos az autójában kihűlve az almák között, Ukrajnában megállva. Észak-Macedóniából tartott Oroszországba, amikor a félig megfagyott élőlények véletlenül előkerültek. Kettejükről kiderült, hogy afgánok, mert volt náluk papír, kettőnél semmi sem, így akár álruhás marslakók is lehetnek, minden földi rendszeren kívül állva. Mint annak a magyar családnak a gyereke, akiktől a rendőrök az utcán vették el csecsemőt, mert neki sem voltak papírjai. Nem voltak hajlandók anyakönyveztetni, a civilizáció viszont a rendőrség képében magába szippantotta a kis krapekot, hogy magának nevelje fel őt.

Máris előttünk áll a spengleri dichotómia a civilizáció és kultúra kettősségéről meg ellentmondásosságáról, amelynek archetípusa a barbár rómaiak rendje, meg a világot felfedező és leíró, álmodozó görögöké. Az előbbiek a civilizáció, míg utóbbiak a kultúra, természetesen nem velőspacali értelemben, azaz németszilárdilag. Hogy mi kerítéssel védjük a civilizációnkat, amit keresztény kultúrának nevez az idióta hatalom, azzal a barbár rómaiak rendjébe soroljuk magunkat az ő bölcsességük vagy lustaságuk nélkül. Mert ők azzal éldegéltek jó darabig, hogy mindenféle kultúrákat beszippantottak és integráltak, így jutottak el Jupitertől Jézusig.

Aztán a rendjüket fölváltotta a szükségszerű rendetlenség mindenféle vizigótok formájában. A világmindenségnek alapállapota az entrópia, ha olykor stabilitás kerül bele, az átmeneti, a csillagok fölrobbannak, az emberek szétmállanak, a hegyek lekopnak és felgyűrődnek, az afgánok pedig almák között utazva fagynak meg egy kamionban. No most, az a kérdés, hogy ebbéli állapotukban is beléjük rúgna-e a mi Petránk, Bakondi pedig visítozna róluk az M1-en, de minden bizonnyal. Azzal az elszánással, hogy védik az ingatag civilizációjukat, aminek manapság a „Nélküled” a csúcsteljesítménye, én viszont inkább hallgatok Tinariwent, és ez nem ízlésbeli különbség.

Ez utóbbiban benne van a végtelen, míg újdonsült himnuszunk trianonista herevakarás, amivel jellemeztem is hatalmunk minőségét és elveit. Hogy hogyan ragad bele a trágyába minden, arra jó példa az Orbán seggét nyaló Nagy Feró, aki két hete Szombathelyen buzdította tanulásra a fiatalságot olyan mesével, hogy ő akkor hagyott fel a világ megismerésével, amikor találkozott a Laplace-transzformációval, ami kaput nyitott volna a világra, de ő inkább odahagyta, mert ettől megriadt. Most Orbánnal óbégat az erkélyen, Szombathelyen pedig kijelentette, hogy napjaink csúcszenéje a „Nélküled”, és látszott rajta, hogy nem szervilizmusból hiszi ezt.

Ő azzal, hogy lemondott a végtelenről, determinálta magát arra, amivé lett, nem is pénzért vált NER-katonává, hanem, mert hasonlatos a civilizációja mindenféle kultúra nélkül. Ezzel nem azt mondom, hogy tapló, hanem, hogy hiányzik belőle a távlat. Ilyen kilátástalan az ország is, a liberalizmus megtagadása ugyanis nem azt jelenti elsősorban, hogy menekülteket rugdosunk – ez csak a folyománya –, hanem azt is, hogy lemondunk a mindenségről. A NAT irodalomszemlélete is azt tükrözi, hogy a benne szereplő alkotókkal az írás, mint a valóság leképezése elérte fejlődésének ormait, és ennek kanonizálásából fakad a Fidesz mekegő, militarista nyelve is.

Faludy György a fasiszták elől menekülve hosszú hónapokig élt egy arabbal egy kasbah-ban, majd megjárva mind a hét világot, mielőtt Recskre vitte volna az akkori Fidesz, szénaboglyák tövében mesélt tátott szájú parasztlegényeknek és lányoknak mindenféle csodákról. Ez volt az a pillanat, amikor egy új kultúra kialakulhatott volna, de a kommunisták sem tűrték a lélek szabadságát, és ezek a mostaniak sem. Ez nem átok, hanem sorsszerűség, mert visszatérve még Spenglerhez kicsit, ő volt az, aki megállapította, bizonyos dolgok csak bizonyos feltételek megléte esetén következnek be, de ha ezek megvannak, szükségszerűen be is következnek.

Szerb Antal a spengleri történelemszemlélet felől közelítette meg az irodalom történetét, meg is vádolták azzal, hogy idegenszívű. Halála is igazolta, hogy helyesen gondolta, mert sehol máshol és semmilyen más időben nem verték volna agyon, csak akkor és ott, az akkori Magyarországon, amely ugyanúgy utálta az idegeneket, mint ez a mostani is. És máris visszaértünk az almák közt fagyoskodó afgánokhoz, akik Nagy Feróval ellentétben nem riadtak meg a Laplace-i horizontoktól, így nem is mehetnek az erkélyre iddogálni. Mai evangéliumunk tehát arról szólt Buddhában testvéreim, hogy a NER, bár szükségszerű képződmény, de ellenállni neki a lélek szabadságával lehet, amit röviden úgy is mondhatnánk: ki nem szarja le ezeket.

Rogán nyolcszáz milliója és Trianon

Orbán a buggyos gatyájában most Portugáliában nyüzsög, készíti elő a terepet az elkövetkező időszak lopásaihoz. Másképpen nem értelmezhető az a kijelentése, hogy olyan költségvetésre van szüksége az Uniónak, amely a tagállamok számára a lehető legnagyobb rugalmasságot biztosítja. Ez képes beszéde annak az óhajnak, hogy ide a lóvét és kuss, pedig csak Rogánt kellene megmutatni az Unióban, hogy elborzadjanak, mert meglátják, hová kerül a sváb traktorista adója. Például Rogán zsebébe.

A mi Goebbelsünk tavaly nyolcszázmillió forintot tett félre, és volt annyira becsületes, ha ez annak nevezhető, hogy be is írta a vagyonbevallásába. Parasztgyerek, így annyi esze van, hogy ezt a temérdek pénzt valahogyan meg kell majd magyarázni, így hát, jó előre meg is tette. Azt mondja, elváltak a Cilivel, így mindent eladtak, megfeleztek, ezért a nyolcszáz millió. Én ezt értem, viszont, amit most eladtak, azt valamikor meg is kellett venni, és azzal is el kellene számolni valahogyan.

Ennek a Rogánnak még ott a tojáshéj a valagán, a KISZ-ből a Fidelitasba, onnan a Fideszbe vezetett az útja, életében mással nem foglalkozott, mint amit ezek politikának neveznek. Magyarán, nem ganajozta a tehenet, hanem lopta a napot és a közpénzt, így lett annyija, hogy a szülőfaluját szőröstül-bőröstül fölvásárolhatná. Erre gondolt a kedves vezető, amikor arról ábrándozott, hogy az Unió biztosítson neki rugalmasságot a költségvetésben. Polt majd felügyeli a folyamatokat, megvédi őtet az OLAF-tól.

Az Unió gatyáját is ellopják, az meg vakargatja a tökeit – hogy képzavarral antropomorfizáljuk az intézményt –, de szavunk nem lehet. Nekünk a szemünket lopja ki, és mi is egész jól elvagyunk, most épp arra ügyelünk, hogy ne bántsuk meg a fehér, keresztény és hetero öntudatukat, mert még kiesik a maradék egy foguk is. A NAT, ami most napvilágot látott, arra lenne való, hogy ilyen fehér, keresztény és hetero mimagyarokat neveljen, már most szörnyülködik mindenki, hogy mi a szar ez.

Ahogy kitetszik, ebben a NAT-ban az irodalom feladata a Trianon fölötti busongás, a történelem pedig – hogy egy történészt idézzek – alattvalói, ágyútölteléki ismereteket jelent, s utólagos engedelmével szó szerint idézem az ítéletét, amely ez: „a kurva anyátokkal szórakozzatok, gecik”. Az ilyen beszédtől elborzadnak a fehérek, heterók és keresztények, koszos ujjal mutogatnak, lám ide vezet a liberalizmus, a sorosista még állva sem tud pisálni a pátosz fölött.

Na most, föltehetnénk a kérdést, melyik a nagyobb baj, a lopás vagy az elhülyítés, de arra kell jutnunk, ezek párban vannak. Egyik a másikból fakad, Trianon elfödi a kisvasutat, míg az körbezakatolja azt, a valóságok egymáson tekergőznek, álmukban két macska és játszanak egymással, az idő pedig híg rántottaként elfolyik. Egyébként mindegy, ha a koronavírus átlépi a kerítést, Kásler koszos körmének köszönhetően úgyis kipusztul a nemzet, a néptelen városban csak a Puskás Aréna fog világítani éjjel-nappal.

Ez itt a haláltánc motívum, mint kitetszik, közkeletűbben a danse macabre, amely a kereszténység előtti hiedelmekre utal, forrása pedig a keresztény világkép megrendülése a pestis pusztítása miatt, ilyesmi tehát minket nem fenyeget. A tízparancsolat, ahogyan lázcsillapító kellék, egyben az irodalom maga, az ősszöveg, aminél többre fehérnek, kereszténynek, heterónak szüksége nincsen is. Hogy nem tartja be, az csak liberális hazugság, és lám, már körbe is értünk nyomorúságunkban.

Orbán egyébként a trottyos gatyájában még azt is mondta a messzi Portugáliában – ahová fehér lovas elődje elhúzódott a bitófa elől –, az is bizonyítja, hogy az Unión kívül is van élet, hogy lám, még nem pusztultak ki az angolok. Ez érdekes megközelítés, csak azt kellene hozzá tenni, leginkább azért léptek ki, mert az ottani hülyék megmutatták a helyi traktoristáknak, hogy Orbán ellopja a pénzüket. És nem Orbánt cseszték ki, inkább kiléptek. És ez maga a trianoni csoda és Szűz Mária térde kalácsa egyben. – Itt tartunk.

Orbán a templom egere

Itt volt az ideje megint a magyar közélet legálságosabb aktusának, amikor a közszereplők bevallják, mennyit loptak egy év alatt, illetve trükkösen takargatni kívánják az egészet. Vagyonnyilatkozatnak nevezik ezt a szemfényvesztést, aminek az ég egy világon semmi értelme nincs, de le lehet mérni rajta, ki hol tart a valóság elferdítésében. Nem ettől lesz becsületes valaki, viszont legalább meg kellene próbálni annak látszani, de az sem járható út, hogy a csillagokat is letagadjuk az égről, mert senki nem fog hinni nekünk.

Hosszú évek után eljutottunk odáig a hazugságok tengerében, hogy Orbán Viktor Mihály nincstelen lett, nincs egy árva vasa sem, se autója, se ingósága, csak az adósság, nagy valószínűséggel hónap végén a vejétől kér kölcsön csirkelábra. Tudom, hogy ez egy színjáték, de Orbán még arra is alkalmatlan, hogy ezt jól játssza, vagy csak egyszerűen hülyének néz mindenkit, mert úgy gondolja, megteheti. Nem érdemes ezzel többet foglalkozni, ez a vagyonnyilatkozat, amelyben templom egerének állítja be magát, mindent elmond a jelleméről vagy jellemtelenségéről. Inkább az utóbbi.

Bevett szokás egyébként egynémely diktátor-típusnál ez. Archetípusa Adolf volt Németországból, aki nemcsak a pénzét, még az érzelmeit is letagadta Barna Évát rejtegetve a nagyközönség elől, mondván, hogy az ő jegyese az árja nép. Adolf még ráadásul vegetáriánus is volt, spenóton élt, de legalább a végén becsülettel főbe lőtte magát. Mi nép, mint Orbán jegyese viszont olyan alakhoz nem mennénk hozzá, aki másfél milliót keres, költenie alig kell, még BKV bérletre sem, de félretenni mégsem tud. Biztosan elkurvázza.

Ha meg nem, szétfolyik a keze között a fizetsége, nem tud bánni a pénzzel, amit az ország is mutat. Mindenféle szarra elszórja, stadionok, pópák és futballisták, templomok, erkélyek meg kisvasút, épp csak arra nem jut, amire kellene, az ilyen ember ne legyen miniszterelnök, mert alkalmatlan. Bár ez minálunk olykor követelmény, senki nem azt csinálja, amihez ért, illetve, aki nem ért semmihez, abból lesz a főnök, diákból államtitkárhelyettes, bírósági fogalmazóból miniszter, és ezeknek szokott a legnagyobb pofájuk lenni.

Egyébként kontraszelekciónak hívják a jelenséget, ahogyan hülyül el az ország, viszont az öntudata ezzel négyzetesen növekszik. Büszke lesz, és megsértődik, ha szólnak neki, hogy miniszterelnök úr, a villát bal kézbe tessék, hölgyek kezére csókkal rábukni nem komilfó, zsebrebaszni a kezet tahóság, meg vegyél már föl egy normális öltönyt, hogyan nézel ki, te szerencsétlen. Mindez benne van a vagyonnyilatkozatban, amit képes volt röhögés nélkül aláírni, kedves népe pedig forradalom nélkül viseli, ahogy ez az alak éppen az arcába hugyozik.

Ha így is jó, énnekem tényleg mindegy, csak fejezzük be a színjátékot majd egyszer valamikor. Ez pedig az, hogy az ellenzék, amelynek a biodíszlet szerep jut, mert funkciója annyi, hogy Orbán demokráciás előadást tartson a nagyvilág számára, tehát az ellenzék, ha komolyan venné önmagát, akkor minden reggel látványosan kivonulna a parlamentből, de mégis ott ül. Nem tudjuk miért, de most ez is kiderül, Miközben kis szívük csak érettünk dobog, híznak a betétjeik. Orbán letagadja, ezek megmutatják, az egyik is, a másik is a mi pénzünk.

Egyik sem jobb a másiknál, J. A. soraival lehet őket megmutatni: „…Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát…” De inkább előveszem magamból a rég elveszett tanárt, és az egészet iderakom, tessenek úgy képzelni, hogy állok a tábla előtt, magam elé veszem a szöveggyűjteményt és fölolvasok azzal a rossz tanári intéssel, hogy vajon mi a szarra is gondolt a költő, amikor ezeket papírra vetette:

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg –
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.