rezeda – Oldal 169

Tüntetők és tüntetettek

Petőfi-díjat kapott Ákos dalszerző és Nagy Feró csótány. Előbbi az év előadója lett kiadott zene nélkül, utóbbi életműdíjat vehetett át voltaképp életmű nélkül, de ezen lehet vitatkozni. Érdemük csak egy, de az alapos: nyalják a kedves vezető valagát, ami minden pénzt megér. Viszont teljesítmény nélkül díjat, kapni és adni is veszélyes foglalatosság, haszontalan időtöltés, mert torzulást okoz a lelkekben, és hazavágja az alattvalók értékrendszerét. Már, ha rendelkeztek egyáltalán ilyennel.

Egy társadalomban az uralkodó osztály, réteg, rend szerint kitünteti azokat, akik a szívének vagy eszméinek kedvesek, vagy a hatalmáért buzgólkodnak. Mások tüntetnek azok ellen, akik a kitüntetéseket osztogatják, néha a kitüntetettek ellen is. Olykor felcserélődnek a szerepek, a tüntetőkből lesznek a kitüntetők, ezekből pedig páriák, forradalmárból is vált már diktátor, míg diktátorokból meg halott. Ez is gyakori jelenség, a változás örök, csak a hülye hiszi a változatlanságot állandónak.

Egy hatalomra mi sem jellemzőbb, mint, hogy kit tüntet ki, és, hogy ki tüntet ellene, ha egyáltalán. Szezonja van most megint a kitüntetések és elismerések osztogatásának, tele van az ország boldog és elégedett manusokkal, akik kaptak valami plecsnit, és szentül hiszik, hogy meg is érdemelték. Hülye egy színjáték ez, mint amikor dedós módon Sheldon osztogatott magának kapitányi címeket, és nagyon elégedett volt vele, a többiek pedig csak legyintettek rá.

Ugyanígy legyint a NER népe már arra is, hogy ki mindenki kedves Orbán – és csicskái – szívének. S míg a kitüntetést adók és kapók arról vannak meggyőződve, hogy ők az ország színe-virága, okosak és szépek, tán illatosak is, azok, akiket az ilyen elismerésekkel voltaképp pofán köpnek, előbb-utóbb tüntetni indulnak (de ez nem egyértelmű és ziher). Nem azzal lesz bajuk esetleg, hogy őket nem tüntetik ki, hanem a rendszerrel, amely minden értéket lerombol, de legalábbis viszonylagossá tesz.

És a legvégén sem az lesz a gond, hogy talmi dicsőségek lengedeznek az országban, mert a józan ember azt mondja: tőle föl is dughatja a kedves vezető és a pincsije a plecsnijét. Hanem azzal támad majd baj, hogy a mindenféle keresztek, polgári meg másfajta vackok arra predesztinálják a pávákat, hogy az összes anyagi forrás is nekik jusson – mert hiszen annyira érdemdúsak -, a hatalomnak nem kedves emberek pedig éhen is dögölhetnek, lehetnek bármilyen okosak vagy tehetségesek. Így burjánzik el a középszer.

Rosszabb esetben a bávatag hülyeség, sőt, az aljasság is, ha például Bayer tagkönyvet vizslatjuk. Most mégsem azt nézem, hogy ez a rendszer mennyire igazságtalan, hanem, hogy jellegénél fogva hogyan öli meg a lelket, mert két irányban is gyilkol. Míg az érdem nélkül elismertekben az a fals tudat alakulhat ki, hogy a semmi teljesítményük mégis valami, az értékesekbe meg azt a tudatot plántálja, hogy lószart sem érnek. Ez skizofrén állapot meg téboly.

Nem csak azért, mert gyomorfekélyt vagy éhhalált okoz az egyik, míg narcisztikus öntömjént a másik oldalon, hanem, mert az élet minden területére átszivárogva – Mészáros is a tehetsége miatt gyarapszik, nem másért – azt a tévképzetet erősíti, hogy dolgozni nem érdemes, tudni valamit nem kell. Egyáltalán, teljesen elégséges az ütemes tapsolás, ami magával hozza a pénzt, paripát, fegyvert. Az ilyen rendszerek végül saját súlyuk vagy súlytalanságuk miatt roskadnak össze, de ez meg is gyorsítható.

Erre szolgálnának a különféle tüntetések, sztrájkok, és az elégedetlenségek más formái meg eszközei, amelyek a világ más szegleteiben oly hatásosak bírnak lenni, míg itt, minálunk egyáltalán nem. Mi tüntetni sem tudunk igazán. Ez vagy genetikai hiba, esetleg tényleg a vég, vagy a kettő együtt. Egy olyan ország, ahol Nagy Ferenc csótány a nyolc óra munkával hódít, Ákos dalszerző meg a százmilliárdos tévék infantilis szignáljait teszi le az asztalra, és van, aki tapsol is nekik, minden rosszat megérdemel.

Mint kitetszik, nem a két pártkatona díja fáj, mert ki nem szarja le a nyomorukat, hanem az ebben megbúvó tendencia, ahogyan minden következmények nélkül lekonyul az egész élet. Belehalunk az egészségügybe, hülye lesz a gyerek az iskolában, nem jár a vonat, nem viszik ki a leveleket, mállik az óvoda vakolata, szétrohadnak az utak, elcsalják a választást, lefejelik a romát, jóvanazúgy. Van tűzijáték meg stagyion, bugyog a cefre, az élet szép, három gyerek után már nagy autó is kapható. Ricse, ricse, beatricse hórukk: ez volt, ez is van. Megérdemeljük.

Áder meg az idegen eszmék

Állt ott a pecás az augusztusi verőben, körötte komor képű ólomkatona-bohócok, és fölolvasta, amit elé raktak. Máskor aláírja, amit megkap, mindent aláír, és ezek szerint mindent fel is olvas. Nem több ez az ember, mint egy felhúzhatós zenebohóc, de jól él belőle. Most azt olvasta fel az elalélós, szügyig keresztény ünnepen, hogy “Otthon az, ahonnan kitessékeljük az idegen eszméket.” – És ez már egyáltalán nem tréfadolog, ha van egy Takaró Mihályunk a pakliban, őt pedig ismerjük a zsidó lapocska Nyugattal és az idegenszívű Esterházyval.

Itt tartunk. Egészen őszintén kell feltenni a kérdést, hogy a pecás ember tudja-e miket beszél, ami nem egészen bizonyos. Egyébiránt minden magyar településnek megvolt a maga pecás embere tegnap. Szerterajzottak az országban, mindenhol handabandáztak, hogy ki a magyar, ki nem, meg mit üzent a véres kezű király. (Semmit sem amúgy.) Egyébként annyi ellágyulós definíciója van az otthonnak meg a hazának. Madárcsicsergős, anyukás vagy naplementés, de a miénk ez a kitessékelős, valagba rúgós, így az a vége, hogy föl kell tennünk, mi is az az idegen eszme, ugye.

Hol kezdődik és hol a vége, és ebből fakadólag kit kegyeskednek magyarnak tartani, kit meg nem. Ezt mondja meg a Kövér, az Áder, meg a többi, mostanában legfőképp a Takaró nevű véglény. Tegnap, amikor az undorral vegyes iszony kezdett elviselhetetlenné válni bennem, ahogyan a csapból is folyt a fasiszta ájtatosság a bávatag képükkel elegyest, kimenekültem az udvarra, ahol a szomszéd rövid gatyában, meztelen felsőtesttel, kitolt hassal, fehéren, mint egy húsvéti nyúl, kezében kőbányaival az okostelefonjáról székely himnuszt hallgatott Vikidál Gyula előadásában.

Belőle már teljesen kitessékelték az idegen eszméket ezek szerint, és gyorsan sarkon is fordultam, hogy ne hányjam le. Győztek és még csak tenni sem lehet ellenük semmit. Mert mindenki azon lovagolt tegnap, hogy mit mondott Merkel, illetve, hogy azt mondta vagy úgy mondta-e, amit mondott, miközben Orbán is pofázott, és nála volt a tételmondat megint, csak erre senki nem figyelt. Azt mondta a diktátor ugyanis, hogy a magyar demokráciát elmarasztaló véleményeket nem veszi figyelembe. Magyarán, mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok.

Így köpte képen a szerencsétlen Merkelt és Európát is cuzammen, miközben a csicskása meg arról értekezett, hogy elüldözi az idegen eszméket a földjéről. Fasiszta manifesztum két tételben, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Ezt kaptuk augusztus huszadikán kenetteljes aljasságba csomagolva, körmenettel és tűzijátékkal, vurstlival meg virágkarnevállal. És még az is látszott, hogy ennek soha nem lesz vége. Elég volt csak az ólomkatona-bohócok elszánt és alázatos arcába nézni, ahogy álltak a pecás mellett halálos komolysággal, és látszott az arcukon a hit, hogy fennköltnek érzik a mocskos színjátékot, és akkor itt az ország vége.

Felnőtt és józan ember azt a dumát hallva, amit a pecás elengedett, kétféleképpen reagálhatott volna: hátba veri a bajszost, és azt mondja neki, na ne szórakozzál Jani, vagy elszörnyedve tökön rúgja. Ehhöz képest úgy álltak ott azok a katonák, mintha valami szentségben lett volna részük, és ez a baj. Meg az is, hogy ilyenekkel van tele az ország, az ilyenek képesek azt is mondani, hogy miniszterelnök úr nevét halandó a szájára ne vegye, és imaláncot indítanak érte. Ha másra nem, arra jó volt ez az ünnep, hogy feketén-fehéren kiderüljön, mekkora a baj. Hatalmas. Az ország elveszett, menjetek belőle békével.

Profán litánia

Kedd van ma a lapok szerint, de egyáltalán nincs kedd-teste a napnak, mert ünnepnek neveződött ki. Más oldalról és szemszögből tegnap ugyan hiába volt hétfő, ha szombat volt, ami után nincsen kedd, hacsak nem tüntetünk el mögüle két haszontalan napot. De akkor meg hová lesz a wellness és a dugó az M7-en, valamint a kurvaanyázás. Kurvaanyázás nélkül nincs ünnep, élet se nagyon, így hát meg kell őriznünk azt a két napot, így máma csak azért van kedd a szombat után, mert holnap meg szerda lesz. De olyan szagokkal, mintha hétfő volna, és mégsem marad más, mint megadóan tudomásul venni, belenyugodni mintegy, hogy kedd van szombat után és ünnep, de nincs ünnep-szag mégsem.

Efféle fontolásokkal, ilyen meggondolásokkal belegyömtük ezt a napot az időbe, már csak a térben kell elhelyezni, hogy valóságos legyen, hihető, hogy benne vagyunk, ünneplünk valami szegletében az Univerzumnak, amikor elkezdenek Szent Istvánok szivárogni a fal repedéseiből. Amiből ugyan kitetszik, ettől, bár otthon nem vagyunk, mégis Magyarországnak neveződik a tér kitüntetett szelete, nem köztársaságnak, hanem valami másnak. Ezért szivárognak a Szent Istvánok mindenünnen, kígyóznak elő, Szent Istvánok pöfögnek, ők röfögnek a szájakban, akárha karácsonykor a szent szánkók, minden annyira szent, hogy az ember zavarban érzi magát, hogy nem asztrálteste van, és még kakálik is.

Egységbe kerülve így idő és a tér, mászkálhatunk benne ide s tova, föl és alá, s észrevesszük benne a múltat, amikor az ember még kissrác volt, boldogult úrfi mintegy, és ez a nap a papa szülinapja volt, amíg még élt. Amikor meghalt, akkor is, maradt a szülinapja, de abszurddá vált, lehetett virágot vinni neki, de minek, ha bort már nem feleslegesen. Amikor a papa szülinapja létrejött az időben, s éppen gusztushuszra esett, akkor is Szent István volt, aztán lett kenyér meg alkotmány, s amikor a papa meghalt, abszurddá téve a szülinapot, már megint Szent István volt. Ebből fakad, hogy a papa állandóbb, mint az ország, viszont, hogy már ő nincs, akkor meg mi van az országgal, ugye, aki ilyen nemlétező keddekkel igazolja a létezését.

Nehéz dolgok ezek, ahogyan beleájul az ország a körmenetekbe meg a Szent Istvánokba, sőt, mindenki egy kicsike kis Szent István az útmutatás szerint. Nézek én is magamra, na mondom, Kázmér, mutasd a karod, a jobbosat, aszalt-e kellően, van-é korona a hókodon kerek, és szállanak-é a seggedből tűzijátékok, de semmise. A hajnalon úttisztító-seprő jószág halad az ablak alatt, hogy beleremegnek a falak, és nem Szent István vezeti, a pirkadat szürkületében részeg polgártárs ünnepel magában okádva és támolyogva, neki sincs koronája, palástja sem. Harangszó incselkedik vele, hogy már tisztára ünnep, de csak a híveket csábítja, s nem, hogy megtisztuljanak, hanem csak a perselypénz miatt, hogy vér és arany.

Ilyen ez a kedd a szombat után, hogy alig is kezdődött el, de mindegy, ha vége is volna, árnykép a falon. Ahogy éles csattanással fölbukik a nap a házak fölött, és csíkokat rajzol a világra, s már őszül is szinte, hogy itt felejtsen. Se kenyér, se alkotmány szaga nincs a napnak, avas Szent István szaga van. Dohos inkább, ez a helyes, darutollas jobbágyszaga van, szent szánkó talpakon suhanva a semmibe bele. És a végén tűzijáték, hogy nyüszítsen és meneküljön az összes kutya mind, Londonig meneküljön mosogatni. Kurvaélet. Kurvaélet, mondja az okádó polgártárs az utca kövén, míg a falból szivárgó Szent Istvánok tócsává állnak össze a lábam alatt. Így lett nappal, így indult a józan robot. És kedd van, ezt soha el ne feledjük. Kedd csakis.

Pá, európai piknik

Harminc éve, 1989. augusztus 19-én Sopronpuszta térségében békedemonstrációt tartottak az osztrák-magyar határnál, miközben párszáz keletnémet menekült áttörte a kerítést-kaput, és Ausztriába szökött. Előtte, június 27-én az akkori osztrák külügyminiszter és Horn Gyula közösen vágták át a határzárat, demonstrálva a megfigyelő berendezések lebontását. Utána, szeptember 10-én éjfélkor Magyarország hivatalosan is megnyitotta Ausztriával közös határát a nyugatra távozni szándékozó keletnémet állampolgárok előtt, akik ekkor már a saját okmányukkal elhagyhatták Magyarországot és Ausztrián keresztül az NSZK-ba távozhattak.

A ma harminc éve történt úgynevezett páneurópai piknik a határ áttörésével ebben a kontextusban mérföldkő, amely aztán elvezetett a német újraegyesítéshez és az Európai Unió tagállamainak egységesüléséhez. Ironikus, hogy ma pedig az a Magyarország, amelyik akkor ennek a folyamatnak az élére állt, az Unió szétverésén munkálkodik szuszogva, és, hogy Merkel, aki a német nép hálájának szorításában vergődik, azzal az Orbán Viktorral találkozik, aki kerítést épített. A bontás ünnepén az építővel bazsalyogni elég nonszensz, de ilyen a politika, mindig a jómunkásember szívja a csöcsöt. Merkel egy módon lett volna méltó ehhez a naphoz csupán, ha egy szál szegfűt visz Horn Gyula sírjához.

Most három napos búcsút rendeznek Sopronban az évforduló okán, van ringlispíl és fellép Nagy Feró pénzt keresni, azzal a toldással, hogy egyelőre még nem Orbán vágta át a drótot, de lehet, két év múlva már arról harsognak zenei fesztiválokon. Harminc évvel ezelőtt olyanok szervezték a találkozót, akik szabadságot akartak, s ezért kockáztattak is, mert nem lehetett tudni, van-e érvényben lőparancs vagy nincs. Orbán Viktor már akkor sem szabadságot akart, hanem csupán hatalmat. Amikor mások határt nyitottak, ő Soros-ösztöndíjas volt, amit csak addig szakított meg, amíg a már úton levő oroszokat hazazavarhatta.

Ennek megvolt a kellő publicitása, míg a veszélyekkel járó piknikezésnek meg nem. Mégis vele találkozik meggondolatlanul Merkel, ami azért is nonszensz, mert hiába ő ennek a szerencsétlen országnak az első embere, az a gondolat, amit a páneurópaiság képvisel – benne az integrációval és szociális felelősségvállalással – távolabb nem is állhatna embertől, mint amennyire Orbántól áll. Sem a történelem, sem az eszme nem indokolja, hogy Orbán és mostani csürhéje itt kinyissa ugyanazt a száját, amit Tusványoson is, és esetleg ugyanazt mondja vele, vagy pedig, ha nem, akkor viszont hazudik. Sem Orbánnak, sem ilyen Novák Katalinoknak semmi keresnivalója nincs itt.

Nem az egyszerű ellenérzések okán, hanem a logika parancsának engedelmeskedve. A harminc év előtti események voltaképp Moszkva ellen szerveződtek, ma pedig ismerjük a kedves vezető Moszkvával való perverz és visszataszító viszonyát. Mégsem ez az, ami miatt ez a csürhe nem méltó arra, hogy ünnepeljen, s éppen ezt a napot, hanem a Brüsszel az új Moszkva, nem leszünk gyarmat és minden olyan kijelentése és törekvése miatt, amely az egységes Európa ellen irányul, míg ez a nap épp annak az ünnepélyes évfordulója, hogy megnyílt az út az egységesülés előtt.

Érthetetlen tehát, Orbán és a Fidesz mit ünnepel ezen, amikor az idea szöges ellentétben áll az övékével. Bár a holnapi, bazi nagy tűzijátékos is. Mert Szent Istvánra hivatkoznak ugyan, ő viszont az országot úgy tartotta meg, hogy a kereszténységgel Európába vezette azt, míg ezek ennek örvén épp kivezetik onnan. A Fidesz egyszerűen elveszítette azt a jogát, hogy a múltra mutogatva bármit is ünnepeljen, ami az ilyen napokon – és voltaképp az összes többin is – folyik, szemfényvesztés és hazugság. Hogy összefoglaljam a mai és holnapi cirkuszi mutatványokat: méltatlan kezekben vannak az ünnepek, és méltatlan kezekben van az egész ország is.

Kampec dolores XCII. – Napraforgó

Túl az éhezés mókáin, megismerve a múltban, jövőben utazgatás tudományát, értve az állatok nyelvét és az emberek titkait, levelezésben állva az összes istenekkel, látva a föld gyomrát és az ég homályát, megélve teleket és nyarakat, viharokat meg szivárványokat, a szenvedélyek poklát és a gyógyulás kínjait, kövéren és soványan, összetörve, megáldva és leköpve mindenütt, tehát túl minden jón és rosszon, kilépve a purgatóriumból, így ült ott Béla az udvaron a fa alatt, és feltette magának az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehetséges: akkor most mi van?

Hogy a föld száguldott az éjfekete űrben iszonytatóan, amitől a nyár lassan őszbe fordult, az új rigók kiröpültek, mivelhogy gusztushusz, ami nem is ünnep, hanem határkő az időben, de nem olyan, hanem másfajta, azaz ilyen, hogy hosszabbak az árnyékok, lágyabbak a színek, a hangok is elkezdenek tompulni, pörsenésesek lesznek a falevelek és elkezdenek a szelíd öregek köhögetni, miközben nyúlik a fény. Eltelt hát ez is, ez a nyár is már és szinte, ahogyan rohan az őszbe a kis komisz, melankóliát hagyva az ember csontjaiban enyhe fájásokkal.

Ha nem is látta volna, akkor is a füléig ér, ahogyan a kocsma népe, az olajos hajú traktoristák, a protkósok és járókeretesek, a bánatos szeműek és az otthonkások mind készülődnek az ő lelkükben és szívükben a mulatságra, az évi rendes búcsúra. A bádogbános is feni a fogait, kongatná a harangot napestig, de nem teheti egészen profán baj miatt, hogy elromlott a sekrestyés karja, lekonyult neki, alighogy tarja magát a vállaiban. A fröccsök ura pedig, ó, a fröccsök ura szeme róka lesz, dörzsöli a kezeit, tölti a készleteit, halmozza a hordókat és palackokat.

Mert a tapasztalat azt mutatja, ezek az ünnepen kiinnák a borok óceánjait, sörök tengereit és pálinkák csörgedező patakjait is mind, egészen szárazra nyalva a medreket, míg el nem fehérül a száj is. Ücsörgött hát Béla a fa alatt, benne a végtelen tudások és bölcsességek, kártyázgatott a macskával kis tétekben, egy egér egy zsírosdeszka alapon, és tudta, hogy csal a kópé, de nem bánta, mert, mint láttuk, tele volt melankóliával a csontja neki. Így nézték ők ketten, ahogyan a nagy nap eljővén a Szarospisták Jézus nevenapján szügyig ünneplőben jönnek a végtelen borokba bele.

Ha férfi vagy, légy férfi alapon, túljutva a bádogbános miséjén, elérkezve a feledés partjaihoz, szájukban még Isten kovásztalan teste, mert a pék elcseszte és nem olvadt az a rohadt ostya. Ott fulladozott mind az összes Isten rágós és nyúlós testétől, hogy oly alaposan kellett öblíteni, mint még sohasem. Ekkor még nem tudta senki, hogy a pék, a bádogbános és a furcsa nyárvégi színek hogyan játszanak össze mind, hogy az legyen, ami lett, hogy elmesélni is alig lehet, mert a végén Béla összegezte magában aztán a nagy ünnep végső állapotját, hogy ilyen nincs, aztán meg mégis van.

Vízszintesbe fordult már a napsugár, a hangok egyetlen massza voltak, néha egy-egy ordítás csúcsosodott ki belőlük csupán, elnyújtott keservek, hogy Julis, Juliskám, néhány kósza pofon csattanása rend szerint, s pont akkor, amikor a macska elfogta Béla ultiját, olyan visítás hallatszott az utca felől, hogy kikeltek a holtak is a földből, alakot öltöttek poraikból, hogy megint itt a muszka, labanc, török vagy a mongolok épp, a kutyafejűek, úgy ordított a hírnök, hogy migráncs, migráncs, elnyújtott hangon, hogy migráncsok tengere közelg.

Hogy a határban, a kék plakátok töviben ott az egész sereg, barna a pofájuk, sárga a sáljuk, áll a pöcse mindnek és kisdedeket keresnek vacsorára. Rengeteg sokan masíroznak a plakátok alatt, mindmeghalunk, sipította a hírnök, csak úgy habzott a szája, és egészen ki volt fordulva a szeme neki. Az olajos hajúaknak, a bánatos szeműeknek meg a protkósoknak meg már üveges volt az összes tekintete a kurva sok hűsitől, így hát kaszát és kapát ragadtak, úgy hömbölögtek a hadsereg a határba falut védeni, és ott voltak a barna pofájú, sárga sálú migráncsok mind, csak úgy csörgött a meredt pöcsük a szélben.

Lekaszabolta mind az összeset a hős sereg, ütötték őket rogyásig, hogy végül a földön feküdt minden migráncs, s rajtuk a kimerült védsereg, hogy hortyogtak a győzelemtől meg a hűsitől, és csend lett végül is a vidéken. Akkora csend, hogy Béla oldalán a macskával kiballagott a határba a plakátok tövibe, ahol látták ám a földön feküdni a napraforgókat, lekaszabolva, s rajtuk horkolt a kimerült had, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, még a járókeretes is mind az összes szegény hülyéje. – Snapszlizzunk inkább. – Így szólt a macska, és visszaindultak Bélával, mert a bál már véget ért teljesen és visszavonhatatlanul.

A Novák-életérzés

Nincsen nagycsaládos hangulatjel a Facebookon. Erre jutott Novák államtitkár borongva, és messzeringó “Hogy is van ez….?” kérdéssel fejezi be a nyaralásának befejezéséről szóló tudósítást, mert jön a munka “komoly beszélgetésekkel”. Novák államtitkár három gyerekével fotózkodott, amikor elkezdett neki hiányozni a nagycsaládos hangulatjel. A legkisebb gyerek is tíz éves forma, és egész eddig nem fedezte fel annak a rohadt emotikonnak a hiányát, csak most, hogy szülni kell államilag, és a Facebook is kezd sorosista ellenséggé válni.

Novák államtitkár kampányelemmé tette a családját, de ez az ő baja – meg a gyerekeié -, mert a bávatag nagycsaládba ájulós életérzésen kívül egy kis lájtos uszítás is van a vigyorok között. “Van mindenféle formáció: egy férfi-egy nő, két nő, két férfi, ezek különböző kombinációi egy-két gyerekkel, egyedül álló szülők egy-két gyerekkel, de kettőnél több gyerek sehol. Hogy is van ez…?” – Ez a Coca-Colára hajazás mellett utalás arra, hogy a Facebook családfelfogása nem felel meg a magyar igényeknek, meg az Alaptörvénynek sem.

Novák államtitkár pöpec kis fideszkatona. Amióta ilyen családügyi mufti lett, képtelen másra gondolni, CSOK-ok, hétüléses autók, családvédelmi akciótervek folynak ki a száján azzal a meggyőződéssel, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. A kormány támogatja a nagycsaládot, a nők szülni térnek és nagy lesz a nemzet. Ilyen egyszerű a világ, amiből már valóban csak a nagycsaládos emotikon hiányzik némi rejtett buzizással (két férfi, két nő), és tényleg csak a Fidesz családmodell – papa, mama, gyerekek – akadályozza meg abban, hogy a rákosista buzdítást is idetegye.

“Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség.” – így hangzott a Ratkó jelmondat, ami felelevenítését csak a kereszténység csapdájába esés akadályoz meg, mert ez gúzsba köti az ember agyát és szaporodási lehetőségeit. Hitler bácsi sem sokat szarozott. Az ő birodalmában betiltották például az óvszerek árusítását, a házaspároknak hetente kétszer kellett nemi életet élniük, minden nőnek férjhez kellett mennie, és a cél az volt, hogy ezt minél korábban megtegyék, hiszen – a számításaik alapján – így akár fejenként (méhenként) húsz gyermeket is világra hozhattak.

De erről már rengeteget beszélgettünk, és arról is, hogy a gyerek ebben a világban önmagáért való cél, s egyben eszköz a lakhatás és a nagy autó megszerzésére, holott nem ez volna a funkciója. Egyáltalán, a gyerek születésének nélkülöznie kellene mindenfajta hátsó szándékot, amit Füst Milán mesélt el Hábi-Szádiként képzelt fiának, Tahtúrnak: “- Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. – És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Ilyen az, ha a szerelem és a születés nem úgy működik, mint feladat, cél, eszköz és kötelesség. Ilyen, ha az ember gondolkodik is, bár az veszélyes. Camus-től tudjuk, hogy amikor az ember elkezd gondolkodni, akkor elkezd kétségbe esni is, bár az egzisztencializmus elég távol áll a keresztény szabadságtól, ez a liberalizmusnak valamely ocsmány hajtása, s mint ilyen, üldözendő. A NER-ben nem kell gondolkodni, s ennek bizonyságára elég csak Novák államtitkárra nézni, akinek az agyát a kedves vezető a szaporodásra programozta be, s azóta pelenkaszagúan mosolyog bele a világba.

Nem akarom én őt bántani, mert méltatlan rá, csak épp adta, fölkínálta magát, mint a Fidesz újabb egydimenziós embere. Lehetne és állhatna itt igazolásként Németh Szilárd is, aki először a rezsin nem látott túl, most meg a tankokon némi pacallal. Áder pecázik, Szijjártó ordibál, Mészáros lop, Pintér rendet rak, Bakondi migráncsoktól retteg – kit mire hangoltak -, és ennek az esszenciája Orbán fejében annyi: Soros. Ráadásként itt van ez a Novák, akinek már csak egy baja van, hogy nincsen nagycsaládos emotikon a Facebookon, amúgy minden rendben lévő a világban, permanens a boldogság, és véget sem ér soha.

Lehet így élni, csak nem nagyon érdemes. Főleg azzal a teherrel, hogy ezt a mintát sulykoljuk a hajléktalanba, az egyedülállóba, a melegbe, idősbe és gyerekbe, az emberi faj mindenféle rendű és rangú egyedébe azzal a sugalmazással, hogy abban a formában az ő létezése és élete a társadalom számára értéktelen. Ez a Novák-életérzés, amiből emotikonnal vagy anélkül, de valami elemi sötétség sugárzik, és veszélyesebb, mint gondolhatnánk. Vagy én vagyok túl érzékeny, ami nem macsó tulajdonság, így NER-béli létezésem teljesen indokolatlan. Kafka is elképedt azon, hogy vannak olyan emberek, akik arra a kérdésre, mit csinálnak, képesek olyan választ adni: ozsonnázunk a zöldben.

Aztán “A per”-ben megölte Josef K.-t, mert nem kérdezett.

Ügyészet

Az Országos Roma Önkormányzat elnöke, bizonyos Balogh János a tavaszi választások előtt okosba’ akart egy rendezvényt elintézni. Nem megtartani azt, számlát kapni róla mégis, ezért fizetni valamit, a maradékot pedig eltenni zsebre, sk. Mindennapos eset, mondhatni. Erről azonban hangfelvétel készült, ami nem szerencsés, így Balogh János ellen most vádat emelt az ügyészség, pedig épp a Fideszt támogatva nem tartotta meg azt a rendezvényt, és tán épp ez a baj. Farkas Flóriánt senki sem abajgatja, pedig sokkal nagyobb tételekben játszott és játszik.

Igaz, ő a tavaszi választások előtt nem győzött migránsozni, ilyképp megtartotta a kampányrendezvényét. Balogh János meg hiába fideszes a szívében, ha nem bizonyítja ezt szóval tettel és hallgatással is, máris jönnek érte a porkolábok. Meg kell szolgálni az ellopott pénzt, akkor nem lesz baj. Így működik ez a mi országunk, hogy az egész külvilág, OLAF, Microsot és a többi csak ámul rajta, mert ők nem ismerik az igazság relativitását, a törvények rugalmasságát, visszahatóságát, személyre szabását. Ezek mind olyan készségek, amelyektől az illiberális demokrácia és a keresztény szabadság olajozottan működik.

Hadházy Ákos tudna ezekről mesélni sokat, aki azt vette a fejébe, hogy feljelentésekkel, törvényes utakat bejárva jut valamire. Voltaképp irigylendő az optimizmusa, mert minden esetben úgy pattan vissza Polt Péterről, mint valami gumilabda, de mindig nekiveselkedik, hátha és újra. De sohasem. Einstein mondta, hogy az az őrült, aki mindig ugyanazt teszi, de más eredményt vár tőle. A mi Hadházynk tán azért nem egészen az, mégis javíthatatlan idealista, akinek a kitartása tiszteletet érdemel, de egyedül elég kevesen van a monolit hatalom ellen.

Most is például a Microsoft-botrány kapcsán megkérdezte a legfőbb ügyészt, nem lenne-e ideje nyomozást indítani a skandalumban, mire Polt azt válaszolta, jé, eddig ez neki eszébe sem jutott. Hadházy kérdését pedig feljelentésként értelmezve továbbította azt a Központi Nyomozó Főügyészségnek, hogy ők tegyenek vele, amit csak akarnak, belátásuk szerint. Polt tehát felülemelkedett az ügyön mintegy, rábízva másokra, döntsék el, ilyen Balogh Jánosok vagy Farkas Flóriánok érdekeltek-e benne, s annak megfelelően kezeljék. Emeljenek vádat vagy söpörjék a szőnyeg alá.

Léteznek olyan fogalmak, hogy igazság és törvény. Az igazság abszolút, a törvény relatív, de vannak olyanok, amelyek bár konszenzuson alapulnak, mégis isteninek nevezik őket, mert alapértékeket képviselnek. A Tízparancsolat ilyen, és az ősök azért adták Isten szájába és kezébe őket, hogy a vele való fenyegetés biztosítsa azok betartását, mert különben atomjaira hullott volna a társadalom. Isten haragja mindig borzalmasabb, mint az emberé, ezért is lett kitalálva mind az összes. Az isteni törvények tehát kívül esnek téren és időn.

És most látjuk, kies hazánk is ismeretlen vizeken lebeg, valami ősi, törvény előtti állapotba készül süllyedni, a kőbalták korába, bár valamelyes jó érzés akkor is működött, míg itt meg már az sem. Széll Bernadett is feljelentett, mert éheztetik a menekülteket a tranzitzónában, a rendőrség pedig az emberi törvényekre hivatkozva – az nincs leírva sehol, hogy az embereket etetni is kell -, lesöpörte az asztalról a könyörületesség isteni előírását, az éheztetést jogszerűnek tartja felelősök nélkül. Parancsra ölni lehet, parancs nélkül etetni nem.

A törvényre, igazságra a rendőrség, ügyészség, bíróság triumvirátus ügyel. Ha minden relatív, a bűn is, akkor nem töltik be a hivatásukat, alkalmatlanok a feladatukra, s túllépve a magyar nyelv csudálatos főnévképzési trükkjein, ez itt Polt vezénylete alatt nem ügyészség, hanem ennek komorságát elvetve ügyészet csupán (a ló, lovász, lovászat mintájára). Viszont az ország nem homokozó. Illetve egy dagadt kantárosé mégis, aki Polton keresztül élet és halál ura, bár ez olyan középkoriasan hangzik, és mégsem tévedünk sokat vele. Ez a keresztény szabadság.

És most fog eldőlni ennek igazi tartalma, ugyanis Bangóné Borbély Ildikó megkérdezte a kórházi állapotokra utalva, bűncselekmény-e huszonnégyezer ember halálát okozni. Mert Kásler miniszter eléggé meggondolatlanul kijelentette, hogy ha beletették volna a megfelelő pénzt az egészségügybe, akkor ez elkerülhető lett volna. Na most, ilyen vallomások után vagy Káslert rúgja valagba a dagadt kantáros, vagy Bangónét csinálja ki a csürhéjével, mást folyomány nem várható. De inkább az utóbbi mégis a’la Donáth família.

Ugyanis megint csak Polt Péter azt válaszolta erre az egészre, hogy mivel Bangóné beadványa gondatlanságból elkövetett emberölés vétsége miatti feljelentésként értelmezhető, a Legfőbb Ügyészség a feljelentést elbírálásra a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak továbbította. Ők pedig, mint az éheztetésnél láttuk, rugalmasan kezelik az igazság és törvény fogalmait, és ennek mintájára kijelenthetik, nincs arra jogszabály, mennyi pénzt kell beletenni az egészségügybe, ha ennyiből, ami jut, elpusztulnak az emberek, akkor így jártak. Minden relatív, az élet és a halál is. Mind megdöglünk tehát.

Semjén pelenkája és más történetek

Úgy alakult az élet, hogy ma ismét Semjén elvtárssal kezdjük az elmélkedést, miután és aztán természetszerűleg egészen máshol érünk partot. Olybá tűnhetne, hogy én pikkelek a pátoszos gyilkosra, pedig dehogy. Csak nézegetem őtet, hallgatom a mérhetetlen bölcsességét neki, ahogy vinnyogva szeretne megfelelni a főnöke hóbortjainak, s ettől mindig beleszalad a kifent rohamkésbe. Nem lehet egyszerű a nyamvadt élete, ahogy huhogva köröz fölötte a rézfaszú bagoly, készen arra, hogy pokolra szálljon vele, mert aki Istent megcsalja, azt elviszi az Ördög.

De ez legyen Semjén gyilkos elvtárs saját bejáratú nyomora, én csak figyelem, ahogy most magyarkodik, szuszog és nekivicsorít a falnak. “Van olyan idő, amikor a fregolin száradó pelenka a nemzeti zászló jelentését is hordozza a magyar élni akarás szimbólumaként.” – Ilyet épeszű ember nem mond. Bár érteni vélem, hogy a költő jelképet akart alkotni, szimbólumot mintegy, amely egyként fejezi ki a nemzet, a haza, a születés, a család, a magyarság szentségét és Orbán valagát is, de ez a kísérlet nem sikerült valami jól, erős híja van benne az értelemnek.

Mondhatni, szarul sikerült, amit érthetünk szó szerint is, midőn a pelenkákat a fényes szellők lengetik és fújják, mint nemzeti lobogót. Ez a vég, azt hiszem, vagy a vég kezdete, és tényleg jobb lenne, ha Semjén elvtárs a puskáját olajozgatná csendben, farkasokkal táncolna, szarvasokkal repkedne, vagy akármi, csak fogná be végre, de erre vajmi kevés az esély. Másrészt meg, ha én Fidesz lennék meg pláne KDNP, és a szívem olyannyira nemzetien lobogna, mint amennyire hazudom, akkor tetemre hívnám Semjén elvtársat erősen.

Mégpedig, hogy ne szórakozzon Magyarország hivatalos állami jelképével, amit Alaptörvénybe foglaltunk – I. cikk (2) -, sőt, még hivatalos ünnepnapot is adtunk neki, március 16.-át – az Országgyűlés 44/2014. (XII. 17.) OGY határozata: “Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt…március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.”

Amit ezentúl a szaros pelenka emléknapjának is nevezhetünk bízvást, vagy tökön rúghatjuk Semjén elvtársat inkább, hogy ne szentségtelenítse meg az éteri jelképet. Az ilyesmi engemet hidegen hagy, mert csak bot és vászon, ám az ő fajtájuk szokott hörögve visítani, ha bármi vélt sérelem éri a szimbólumaikat. A kokárda értelme már rég erodálódott, most meg a zászló szarozódott össze, ahogyan a NER-ben minden elveszíti igazi jelentését párhuzamosan azzal, ahogy kúrják szét az egész országot és növekszik a hasuk.

Viszont arra magyarázatot kérhetnénk Semjén elvtárstól, hogy az emlegetett alapörvényi passzus – I. cikk (2.): “Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”, hogyan manifesztálódik egy pelenkában, annak mely tartalma hordozza az erőt, a hűséget és a reményt, hogy a húgy vagy szarfoltok előtt kell hasra esni, vagy neki ment el teljesen az esze.

Értem én a szuszogós megfelelni akarást, meg, hogy ennyire futja, de akkor az ember ne legyen miniszterelnök-helyettes, vagy ha az, akkor sunyítva hallgasson, mert kiderül, hogy nemcsak ő ostoba, hanem a rendszer is amelynek ilyen ember a második embere. A rendszerben viszont szotyog a keresztény, nemzeti magyariság, amely folyományaként jövőre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a Puskás Ferenc Stadionban nagy, nemzeti elsőáldozást óhajtanak rendezni, és ez az idea sem alávalóbb, mint a szaros pelenka nemzeti lobogóként.

Egybeér ebben kies hazánk két éltető eleme, a két államvallás, a futball és a kereszténység azzal a biztató toldással, hogy utoljára ilyet 1938-ban rendeztek, és máris helyben vagyunk. Más, Orbán által kedvelt diktatúrákban a stadionokat kivégzésre használják, most Kínában tankokat tárolnak bennük, bevetendő a lázongó hongkongiak ellen, nálunk elsőáldoznak, secko jedno, tort ül a gonoszság és az ostobaság. Elalélnak a stadionban, ahogy magukhoz veszik Isten testét, miközben a pelenkák csattognak a tavaszi szélben.

Ilyesmi örömökkel szórakoztatják az alattvalókat, hogy milyen jó nekik, miközben körülöttünk, Ausztriától kezdve Anglián át egészen a messzi USA újságjaiig minden azzal van tele, hogy a Semjén-félék, az Orbán csürhe, a Tiborcz falka meg a többi hogyan lopják szét az országot. Közben meg szaros pelenkákkal és stadionos elsőáldozással kábítják a népet, amely pedig mosolyogva hagyja magát. Meg is érdemli a sorsát. Aki meg akar halni, azt nem lehet visszarángatni az életbe, ahol ilyen Semjén nívójú emberek osztják az észt, az a hely menthetetlen.

Kiflicsücsök

Semjén Zsolt, minősített szarvasgyilkos Assisi Szent Ferenc szobránál kurválkodott Csopakon, fölavatva azt és beszélve róla, hogy a természetben mindenkinek megvan a saját helye. Igaza van, az övét is tudjuk. Nem ott, hanem egészen máshol lenne, mégsem ott van, ahol lennie kellene. Szent Ferenc az állatok, a kereskedők és a természet védőszentje, ezen kívül apostoli szegénységben élt, sőt, madarakkal suttogó is volt, Semjén Zsolt meg az, aki. Meghatározhatatlan organizmus, legfőbb ismertetőjegye, hogy imád állatokat gyilkolni, ilyképp ez a fellépése maga az anakronizmus.

Politikusként is igazolhatatlan a léte. A legközelebb úgy kerülünk hozzá a Brehmben, ha NER-bábként határozzuk meg, egy ócska marionettként, akinek a zsinegjei a tudjuk ki kezében vannak. Hogy most Szent Ferenc leple alatt, rá hivatkozva próbálta meg igazolni teljességgel fölösleges létezését, az NER-Magyarország abszurditásának és végtelen romlott ostobaságának bizonyítéka azzal a toldással, hogy Semjén igazából föl sem fogja, meg sem érti, hogy nevetséges az, amit tesz. És ez alól az sem menti fel, hogy már nincs, aki nevessen rajta.

Semjén állatokra lődöz, ilyen újkori vadász, amely emberfajta a vérszomját ideológiákba gyömöszöli, pedig föloldozást a gyilkosságra csak az adhatna, ha éhes lenne. A természeti népek, ha – hogy éhen ne vesszenek – megöltek egy állatot, köszönetet mondtak neki, hogy az életét adta az életükért. Úgymond sportból gyilkolni, s közben teremtésvédelemre hivatkozni, az aljasság minősített esete. Még Penny is az Agymenőkből azt mondja, hogy náluk, Nebraskában két okból lőnek élőlényre: “hogy leszálljon a pasinkról, vagy, hogy megegyük”.

Az úgynevezett sportvadászat aljas dolog, ahogyan Semjén űzi, minősítetten az. Mégis, ez az egész delírium Deutsch Tamás beléptető kapuival kezdődött, és a vége meg ott van, hogy ez a Deutsch Tamás ma már a CONT bizottság negyedik alelnöke, amely szakbizottság a költségvetés ellenőrzéseként a korrupciót is vizslatja. Azt mondták erre, kecskére bíztak káposztát, de ez sokkal több annál. Leginkább annak az ékes bizonyítéka, hogyan szakad el a valóságtól az úgynevezett politika, s hogy Semjén Szent Ferencre hivatkozhat a véres kezével, csak újabb bizonyság erre. Hab a tortán.

Politikusnak – nagyon kevés idealistától eltekintve – azért áll az ember, hogy indokolatlanul és könnyen éljen jól, vagy hatalommániás. A kettő olykor összefügg. Bármely emelkedettség és pátosz, nemzetre, munkásosztályra, családokra hivatkozás ennek elleplezésére szolgál. Amikor mindezt megtetézik azzal, hogy a lopást annak az érdekének állítják be, akit meglopnak, az már olyan, mint amikor Semjén gyilkolásról elmélkedik Szent Ferencre mutogatva. S hogy Isten nincs, azzal is bizonyságot nyer, hogy mindeközben nem szakad le az ég.

Van azonban a hatalomgyakorlásnak egy perverz oldala is, amikor a társadalmat nemcsak pofán köpik, hanem még ki is röhögik. 2010-ben Orbán ellopott háromezer milliárd nyugdíjforintot az emberektől, s közben Selmeczi Gabriellát kinevezte nyugdíjvédelmi megbízottnak. Már az is vérlázító volt, hogy az előtte a Lockheed-botrányba és kiflilopásba keveredett, a kiflicsücsökről elhíresült fideszista egyáltalán a politikában maradhatott, hogy viszont még a lopott pénz védelmét is rá bízta – legalábbis nevében – a bimbózó diktátor, az a vég kezdete volt.

Orbán – nem először, de leginkább, legfájóbban – akkor köpött a társadalom arcába, és ezzel a kinevezéssel még meg is alázta az embereket. Ők pedig megadóan tűrték. Nem itt kezdődött, hanem Deutsch kapuival, de ezen a ponton vált gyakorlattá, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, s még csak nagyon meg sem kell magyarázni. Pofán öntik valami mázzal, a népek pedig ihletetten lefetyelik a szart, s a legtöbbjük még boldog is. Kilenc év alatt szótlan alattvalóvá vált a magyar, s ma eszébe sem jut belegondolni, mit jelent, ha Semjén Szent Ferenc szobrot avat.

Nem látja meg benne az abszurdot, ami azt mutatja, hogy elveszítette a valósággal való minden kapcsolatát. Mentségére legyen mondva, a megélhetési európai politikusok sem különbek, ezért választják meg Deutschot korrupciót felügyelő alelnöknek. Mindezzel csak arra óhajtottam utalni, hogy a kör bezárult, és magunkra maradtunk nyomorúságunkban. És ez mutatja, hogy ami most történik velünk, már nagyon régen elkezdődött, mi több, lelkes asszisztálásunk mellett, és nem is érdemlünk jobbat. Mi hagytuk, hogy így legyen, dögöljünk hát bele méltósággal vagy röhejesen.

Lázár János munkát oszt

“Mi a Fideszben soha nem pozíciót, hanem munkát ajánlunk mindenkinek. Aki csatlakozik hozzánk vagy aki közénk tartozik, arra számíthat, hogy mindenkinek lesz munkája. Azoknak is, akik a képviselő-testületekben dolgoznak, azoknak is, akik a városházán és azoknak is, akik civilként segítik ennek a közösségnek a boldogulását.” – Ezt Lázár János mondta bele a langymeleg makói légbe és a rajongók képibe, mert valljuk meg, ki más járna Lázár Jánost hallgatni, hacsak nem az elalélós eszementek. Illetve természetszerűleg, akit megfenyegettek, ha holnap is dolgozni akar, legyen ott rajongani. Ilyenre is van példa dögivel.

Ebben a civilizációban, amit összehoztunk az évezredek alatt mi, emberi organizmusok, a munka maga az élet. Munka nélkül megdögölünk, éhen veszünk és a fülünk is lekonyul. Lázár János tehát Makón életet ígért azoknak, akik vele tartanak, akárha valami nagyúr vagy istenség. Mindezt a polgári gondolat nevében, amely húsz éve lobog, és aki a Fideszre szavaz, az tovább viszi, vagy őrzi a tüzet – amit Orbán lobbantott – akárha Vesta papnő. A dolog azonban nem olyan mókás, mint amilyennek elsőre tűnik, sőt, inkább tragikusnak mondható. Mert naturálisan ez úgy hangzik: vagy ránk szavazol, vagy megdöglesz.

Itt tartunk, és ez nem túlzás, hiszen tudvalévő az a gyakorlat is, hogy a közmunka elnyerése a Fideszre ikszelt és lefotózott szavazólaphoz kötött. Ez bűncselekmény, de az országban annyira eláradt a gonoszság, hogy ilyen kicsiségekre senki nem ad. Ezidáig a közmunkák birtokosai, így élet halál urai a falvak polgármesterei – rajtuk keresztül a Fidesz és a csúcsokon a köpcös-potrohos O1 Mihály – voltak, ami feudális gyakorlat megspékelve némi krumplival biztos szavazói bázist jelent a vidéki Magyarországon. Lázár szavai viszont arra utalnak, a városokban sincs ez másként, az ország tehát letarolva, megfenyegetve, fogságban tartva.

Lázár, mint élet-halál ura a párt szolgálatáért munkát ajánl a képviselő-testületekben, városházán és a civil életben, mert senkit nem hagynak az út szélén. Ha kinyalod a seggét, lehetsz frakcióvezető, felügyelőbizottsági vagy akármilyen bizottsági tag, titkárnő vagy ügyfélszolgálatos a városházán, lesajnált tanár vagy dadus, tűzoltó meg katona. Az a kérdés, hogy meddig éri meg mindez. Mi az a pont, amikor az ember azt mondja, elég. Mint a riporternő a köztévében, akinek tele lett a töke a hazugságokkal, és most pincérnő Ausztriában. Elment tehát, mint annyi sokan, de mi lesz azokkal, akik kénytelenek maradni kisdedek vagy pelenkázni szükséges szülők miatt.

Hogy a megalázást és kiszolgáltatottságot meddig lehet elviselni, vagy mikor jön el az a pont, amikor már minden mindegy, és előveszi az ember a ládafiából a macsétáját, karikás ustorát vagy vízipisztolyát és föllázad, azt nem lehet tudni. Lenin apánk ezt úgy határozta meg forradalmi helyzetként, hogy az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül elhelyezkedők pedig a régi módon kormányozni. Sajnálatos módon azonban ez nem a XX. század eleji Oroszország, a Lázárnak tapsolók sem muzsikok, és még mindig azt hiszik, van mit veszteniük, pedig már semmijük sincs, csak úgy képzelik, hogy van. Megzabált mindent a civilizáció, az ideák pedig elvesztek.

Csak rá kell nézni prime minister Viktor Orbánra, akiből hiányzik minden karizma. Nem is démon, csak egy potrohos parasztgyerek, és ilyen munícióval képes megigézni pár millió embert, ami azt mutatja, hogy az emberiség – s benne a magyarság különösen – teljesen elkorcsosult. Hiányzik belőle a látomás és az indulat, fölzabálja a bulvár, horizontja annyi, hogy mikor fingott valamely celeb, és az állatkerti maki nyomorúsága jobban izgatja, mint az utcán élő hajléktalané. Ez az, amit meg akar őrizni Lázár seggét nyalva és neki behódolva. Legyen meg a söre, a kirántott hús, addig baj nem lehet. Ez az idea, és ezért nem fog változni semmi. Mert ami ganyéság itt megtörtént – és még fog -, attól máshol leszakadna a plafon. Itt meg…Hagyjuk inkább.