rezeda – Oldal 180

Bevándorlásellenes kabinet

– Lyuly. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs, aki pacalfoltos otthonkában olajozgatta a tankja csövét, és apró malacszemeivel a végtelenbe meredt.
– Lyuly. – mondta megint, és lehetett hallani, hogy ellipszilonnal mondja, hogy kitessék a nyelvi választékossága meg a helyesírási készsége, ugyanakkor az is, hogy csak a népének él.
– Ideje összehívni a bevándorlásellenes kabinetet. – vetette oda a foga között egy szemüveges alaknak, aki a tank tövében homokozgatott, volt neki kis lapátja, kis vödre is. Ha a galambszaros anyagból olykor egy-egy söröskupakot kapart elő, ihletett, idióta vigyor jelent meg a száján, csillogott a szemüvegkerete és valami tuszikat és hutukat emlegetett. Senki nem értette, mit beszél, de nem is ezért tartották és szerették, neki az volt a dolga, hogy még a dagadt, kopasz polgártársnál is hülyébb legyen, és ezt becsülettel teljesítette is.

– Már alagutakat ásnak, százezrével állnak a kerítés tövében. – így kontrázott a harmadik, aki hajdan tábornoki egyenruhában járt, árvizeknél sürgött meg forgott, hogy hány homokzsák ide, emennyi meg oda. Ellágyulva emlékezett arra az időre, amikor a kedves, gumicsizmás vezetőnek mondhatta “Mennyi ez még, ami fel fog jönni”. Így állították meg együtt az áradatot, és elképzelte, ahogy most meg ott áll a luknál, a kerítésnél, és megint mondhatta volna, hogy mennyi, ami feljön.
– Tavaszra sok lesz a pocok, a hörcsög viszont kevés. – így a hajdani egyenruhás teljesen váratlanul, mert olvasta valahol, és a lukról ez jutott eszébe. Meg az is, hogy földművelési tanácsokat is adhatna emiatt. Milyen jól mutatna a névjegyén, B. Gy., árvízi hajós, nemzetbiztonsági és földművelési tanácsadó, valamint bérrettegő. Föl lehetne sorolni, mi mindentől retteg, fél és reszket, extra fizetségért visongva szaladgál. Arany szegélye lenne a névjegynek, ábrándozott a hajdani egyenruhás.

Eközben az, akit a hülyesége miatt tartottak, talált a homokban egy Coca-Cola kupakot, és bővített mondatban óbégatott, hogy buzi-huszi-tutu, mert tényleg nem tudta mit beszél, ezért vezette a disznótelepet is az anyukája.
– Összehívom azt a kabinetet. – fejezte be a tépelődést a dagadt, kopasz polgártárs, mert már nagyon szép volt a tank csöve, és kézen fogva a másik kettőt elsétáltak a parlamentbe, ami előtt nyugdíjasok, tanárok meg diákok tüntettek. Csupa esernyő, kockás ing, világító mobil volt a tüntetők keze, mert zavar keletkezett az erőben és az időben is, már a téridő kontinuum is megzavarodott, a tér görbülete itt-ott kiegyenesedett, s emiatt néhány tüntető lebegett, mint a luftballon.

Így érkeztek meg a kabinetbe, ahol már várták őket, az egyik sarokban a függöny takarásából a kedves vezető kukucskált, de nem bírt magával, és néha kikiáltott a vörös bársony mögül, hogy boldog karácsonyt, és kórusban felelte rá a kabinet, hogy nőügyek. Ettől viszont megriadt, mint valami őzike, visszabújt, csak abból lehetett tudni, hogy ott van, mert a függöny tövében egyre nagyobb lett a szotyolahéj halom.

– Mielőtt munkához látnánk – kezdte mondandóját a dagadt kopasz polgártárs, és a pacalfoltos otthonkája szélét gyűrögette -, énekeljük el közösen a Nélküled című himnuszunkat. Álljatok fel! – kérte az egybegyűlteket.
– Én nem tudok. – hallatszott a sarokból egy kerekesszékes hangja – A Gyurcsány ellövette a lábamat, a lovak letaposták a herémet és a fülem is lekonyul. – így szabadkozott, de nem kegyelmeztek neki. Kihajították az ablakon, hogy csak úgy nyekkent, majdnem agyoncsapott egy kockás inges, esernyős nyugdíjast. A világító mobilját ki is sodorta a kezéből.
– Így jár minden áruló, aki nem áll fel, a Nélküled hallatán. – mondta a dagadt, kopasz polgártárs – Ha nincs lába, akkor is álljon, mint a cövek, ha szája nincs is énekelje, az úristenit neki.

Énekeltek, talpaik egymásra léptek, s mielőtt még az érdemi munkához fogtak volna, egy polgártársnő, akinek malomkeréknyi sárga fülbevalója volt, engedélyt kért, hogy elmondjon egy verset a szülésről, családról és szaros pelenkáról. Szép volt nagyon, csupán az ütemes bekiabálások zavarták az előadót. CSOK, CSOK, CSOK, ezt ordibálták, mert ezt váltotta ki belőlük a nő látványa, lábukkal dobogtak, kezükkel tapsoltak. Szép volt, tényleg, olyannyira, hogy a kedves vezető ott szipogott a függöny mögött, a taknya csorgott a szotyolahéjra.

Aztán elkezdődött az érdemi munka.

– Javaslom – mondta a dagadt, kopasz polgártárs az otthonkájában, mint a kabinet elnöke -, hogy vegyünk még tankokat.
– Helyes, helyes. – hallatszott, de mindenünnen jöttek még javaslatok, csak úgy sorjáztak – Repülőket. Ágyúkat. Anyahajót. És a tengeralattjárót se feledjük. Meg űrhajót, űrhajót azt feltétlen. – így sorban, amikor a sarokból egy éles fejhang hallatszott.
– Dobokat. Sok dobot és fagyasztott zöldborsót. – elképedt mindenki.
– Minek? – kérdezte a dagadt otthonkás.
– Olvastuk ugye, az Egri csillagokat? – kérdezte a fejhang, amire bizonytalan hümmögés volt a válasz, meg földre szegezett tekintetek. De ez a fejhangot nem zavarta.
– Emlékszünk ugye, hogy a hős védők hogyan figyelték, hogy ás-e a török a fal alatt? – ezt fejhangozta.
– Óvatosan azzal a törökkel, polgártárs. – ijedt meg a dagadt kopasz, de jóváhagyólag intett. – Folytasd.
– A hős egri védők dobokat tettek a fal tövébe, arra a borsót, s amikor az rezgett, tudták, hogy ás a törö…, szóval ásnak. Lehetne ezt a kerítésnél is. – fejezte be.
– Heuréka. – ordított a dagadt kopasz – Polgártársak, iramodjunk a dobboltba.

És iramodtak, eltaposták a tüntetőket, csak az a néhány menekült meg, aki lufiként lebegett. Csupán a malomkeréknyi sárga fülbevalós maradt a teremben, meg a kedves vezető, aki még most sem mert előjönni.
– CSOK. – mondta a nő – Családtámogatás, kismama méhe, szülés, elfolyó magzatvíz. – csalódottan legyintett, és belerúgott a szegény vak komondorba, aki eddig kuncogva figyelt.

Húha anyám

Kaptam hozzászólást – más néven komment – tegnap, amikor a migráncsalagúton, a magyar, orosz nyelvű rádión és kies hazánk áldatlan állapotain elmélkedtem, egyben azt is megállapítva, hogy OVM szaralak. Az nem újdonság, hogy kommentet kapok, az sem – már elnézést – ha elküldenek a picsába, ez úgyszólván mindennapos, olyan, mint a levegővétel. Az ember megszokta a hosszú évek alatt, sőt, olykor inspiráló, máskor meg – mint ez a mostani is – felér egy szociológiai, társadalom-lélektani tanulmánnyal, egyben jelentés a zárt osztályról, és üzenet a reménytelenségről.

Azt írta a rajongóm, utalva az írásban foglaltakra – amely dolgok legalábbis sírásra ingerlik az embert -, hogy ez van, szar ügy mi, valamint takonygerincűnek titulált, és kifejezte abbéli reményét, hogy azért a szarért, amit odafostam, a csalással újra hatalomra kerül rablóbaloldal jól megfizet. Ez a kivonata az okádásnak, és egyáltalán nem is érdekelne, ha nem saját magáról, az ő sajtójáról és az ő pártjáról beszélt volna, pedig azt tette. Csak ez az egy, ami a tűnődésre késztet, hogy milyen tisztán látja a KESMA működését, s benne – mondjuk – Bayer tagkönyvet.

Már a gondolatmenet cinikus indítása is elképesztő, hogy ez van, ez a szar, amiről irkáltam, amiben a bájos kommentelő láthatólag jól érzi magát. Pedig én azt írtam, hogy tényleg elveszik a keresztény kultúránk – már ha van olyan, de mégis -, hogy elözönlik az idegenek gyönyörű hazánkat, elveszik a munkánkat, és minden olyan rossz megtörténik velünk, amiről a kedves vezető évek óta sivalkodik, s amely ellen buzdítja az olyanokat, mint a drága kommentelő is. Neki meg tetszik, csupán azért, mert nekem meg nem. Holott látszólag ugyanazért aggódom, mint a kedves vezető.

De, amikor megmutatom, hogy OVM hazudik, és szétrohasztja az országot, akkor az én kurva anyám, mert csak. Tiszteletre méltó lassan ez a következetlenség, mert az indiánok is megbecsülték az őrülteket. Viszont az ilyenek, akik negatívban – szó szerint, mint a fotószalagon – látják a világot, ássák meg az ország és a te sírodat is nyájas olvasó, és úgyszólvan tehetetlen az ember velük szemben, mert a vak hittel nem lehet mit kezdeni. Mert például mire jusson az ember a takonygerincével, amikor harminc éve írja a világot ugyanonnan.

Ha most büszkélkedni és a vátesz szerepben tündökölni szeretnék, azt is elmesélném, hogy én már harminc éve ekézem OVM-et, s nem azért, mert komcsi ivadék lennék, hanem, mert már akkor is lerítt róla a gátlástalan aljassága, ami azóta teljesen kifejlett. Itt áll előttünk egész pompájában legnagyobb bánatunkra. És ez a gátlástalan aljasság az ilyen kommentelőkből táplálkozik, belőlük nyeri az erejét, de ezzel sincsen már sok tennivaló, mert vannak reménytelen helyzetek, amikor a beteg menthetetlen, és a sok orvos csak hümmög.

Egy, csak egy dolog zavart a húha anyámban, hogy a bájos kommentelő úgy véli, engem ezért a rabló kommunisták megfizetnek. Nos, nem. Sőt, még akkor sem fizettek meg, amikor igazán hatalmon voltak, mert a kommunisták úgy hitték, nekik jár a korrekt írás, és nem nevelgettek szolgasereget. Rosszul tették, mert a bájos kommentelő sajtója, a KESMA azzal foglalatoskodik, hogy elküldje őket a francba, és nincs meg az a slapajsereg, amelyik gátlástalanul és elvakultan védené őket, s így úgymond két tűz közé kerülnek. Én sem nyaltam a seggüket, nem is fogom soha.

Persze föltehető az az igazán meggondolandó és fajsúlyos kérdés, hogy érdemes-e becsületesnek maradni, de ezt a fideszfélék úgysem értik. Meg különben is filmbe illő dilemma ez Anthony Hopkins főszereplésével, rendezte JHVH. Ezen túl, egyre hosszabbnak tűnő életem minden tapasztalata afelé mutat, az idealista moralisták általában éhen döglenek, vagy megverik őket. Az ember mégis képtelen másképp, ha Füst Milánon nevelkedett, ő pedig arra tanít, hogy a földi s túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. Innen nézvést pedig a bájos kommentelő be is kaphatja. Nem szép ezt így kijelenteni, de legyünk őszinték egymással.

Orosz rádió, török iskola, meg az alagút

Tollas a hátunk. Madarak vagyunk. Annak néznek minket. Egy napja megy a hiszti, hogy alagutat találtak az atombiztos kerítésünk alatt, kettőt, amelyeken át egész terrorista hadosztályok özönölhettek kies hazánkba, ott délen már se kereszténység, se szűzlányok, se magyar kultúra nincsen egyáltalán. Munkáról nem is beszélve. Mi lesz velünk, nagymama? Kérdezheti Bakondi biztonságpolitikai szaktanácsadó, holott még az is lehet, Kovács őrvezető fúrta unalmában a lukat, vagy épp utasításra, hogy legyen mit mutogatni.

Ha pedig épp tényleg valamely menekülő ember kaparta ki a tíz körmével, mert nem hihető, hogy ásóval és csákánnyal keltek át a vad vizeken, el kell vinni őtet manikűröshöz, mert kárt szenvedhetett a lakkozott körme. Így jár a hatalom, amelyik permanensen hazudik. Ezért, ha tényleg jön a farkas, az ember már akkor is csak a pofájába röhög, és más látnivaló után néz, mert sajnálatos módon van dögivel. Mert ugyanekkor, amikor fölfedezték a lukat, kiderült, hogy orosz nyelvű rádió is indul minálunk, és a kettő elég szoros összefüggésben van egymással.

A Dunayskaya Volna, azaz, a Dunai Hullám holnap kezdi meg tevékenységét az alapítók indokai szerint azért, mert Magyarországon extrém módon megnőtt az orosz anyanyelvűek és az oroszt második nyelvként beszélő belaruszok, ukránok, kazahok, azeriek, örmények és grúzok aránya. Olyannyira, hogy ez a jelentős tömeg komoly vásárlóerőt képvisel. Én ezt készséggel elhiszem, csak azt kérdem, hogyan kerültek az országba, tán ők ásták a lukat? Hogy tisztába tegyük, engem nem zavar, hogy itt vannak, csak akkor ne nézzenek madárnak, és nevezzenek bevándorláspártinak.

Valahogyan nem stimmelnek a dolgok a kereszténység védelmével sem, amikor Erdogan janicsárképzőt nyithat, vagy a kínaiak egyetemet. Ezzel sincs bajom, cimboraságban vagyok a taoval (pinyinben dao), de erről meg kellene kérdezni Semjén fővadászt, a görög-római rezsiharcost, de nem utolsó sorban Kövér pedellust, aki mindeközben és ezzel egy időben azért aggódott, hogy az óvodákban a fiúkból lányokat, a lányokból fiúkat nevelnek, és keresztényellenességet hirdetnek. Kik? Az óvónők? Ők lesznek az új filozófusok?

Mindebből jól látszik, hogy a kereszténység értelem és indok nélküli ordibálása, a homofóbia, a masszív hazugság az, ami a hazafias és honvédelmi nevelés esszenciája, és ezt nem véletlenül kapcsoltam ide. Mert, miközben a magyar diákok a Parlament előtt az élhető bolygóért tüntettek, de senki le sem szarta őket, odabent az óvodások lelki üdvéért aggódtak, fölfedezték a lukat, és izzították az orosz rádió mikrofonjait, mert ezek szerint nem volt elég hatásos a kedves vezető rinyálása, hogy ruszkik haza. Előbb-utóbb rárohad a hazugság mindenkire, csak addig abban kell élni.

Holnaptól fog beleájulni az ország az adventbe. Már előre látom, mi lesz itt karácsonyig, hogy a pogány bevándorláspártiak hányszor és hányféleképpen fogják megszentségteleníteni a kiválasztott napokat, veszélybe sodorva nemzetünk hitét, létét és minden egyéb kirakati bábut. Boldog karácsonyt, mondhatja majd újra a kedves vezető, ha kényes témáról kérdezik, díszek mögül kukucskálhat újra a világra, és azon is elmerenghet, hogy a pravoszláv karácsonyhoz hogyan viszonyul, hogy tart-e az advent akkor január 7-ig.

Vagy, hogy a pezsgőbontással megvárja-e a kínai újévet, ami különben már farsang, s mindezek után húsvéti nagyböjtöt tart-e vagy a Ramadánban utazik, vagy mindkettő. Ugyehogy, illetve, na ugye. A kedves vezető globalizáció ellenes, keresztényvédő és nemzetállamos retorikája már rég megbukott, csak a képibe kellene mázolni. És akkor a kerítés alatti lukat mutogatják elhűlve meg annak bizonyítására, hogy veszélyben a keresztény haza. Hogy visszatérjünk a kiinduló pontunkhoz, ne nézzük egymást madárnak, illetve, ha már hazudunk, hazudjunk olyat, ami megéri. Mert ezt így nem.

Burek

Orbán miniszterügynök elvtárs piknikus alkat, akikre a rövid végtag, zömök, kerekded külső a jellemző, a keskeny váll és a hordó alakú törzs. Ez nem piszkálódás, nyelvöltögetés, hanem tény, erről ő nem tehet, ilyenek a híres génjei, amelyekben a magyarságot őrzi. A piknikus alkat jellemzőire rá is gyúr miniszterügynök elvtárs, lévén, hogy egyfolytában zabál, már-már azt is hihetnők, hogy orálisan fixált, vagy kényszeres evő. Ez utóbbiban lehet valami, hiszen patkánykísérletek bizonyítják, hogy a zabálás hátterében az agyi jutalomhiány áll.

Ez így van az embereknél is, az agyi jutalmazó központ eltérően működik a túlsúlyos és a normál testsúlyú embereknél: az előbbiek esetében állandó “jutalomhiány” lehet jelen az agyban, amit folyamatos evéssel próbálnak meg kompenzálni. Viszont ez nem orvosi konzílium, hogy mit csináljunk a beteggel, csak elmélkedés a világ, s benne Orbán miniszterügynök elvtárs folyásáról. Mert tegnap megint kaptunk egy remekművet, amelyen hősünk eszik, s mert Horvátországban járt, bureket eszik, s valami miatt ezt fontosnak tartja megosztani a rajongókkal.

Piknikus alkata minden jellemzőjével eszi azt a nyamvadt bureket, és nem is ez az egy kép az, ami most már elmélkedésünk tárgya és alanya, hanem maga a sorozat, a tendencia. Láttuk már miniszterügynök elvtársat a kifőzdében, tokáján partedlivel pörköltet fogyasztani, Bécsben bécsi virslit és perecet, a menzán szintén virslit kissé félresikerült elegánsan, amikor baljában volt a kés, a jobbik kezében a villa. Megesik az ilyen baleset azzal, akinek nem volt gyerekszobája, így nem is ez a lényeges, hanem, hogy mért posztolgat ez az ember képeket arról, hogy zabál.

Én pikkelek rá, utálom, mint az ótvaros ganyét, így elüthetném azzal, azért, mert tapló a lelkem, és igazam volna. Mégis, igyekszem összeszedni magam, és higgadtan, akárha tudós néz üvegedénybe, a jelenséget átfogóbban vizsgálni, és ennek az az előnye is megvan, hogy megállapításaim tudományos érvényességűek lesznek. Főleg, ha mellé tesszük még az erkélyről és a stadionok VIP páholyából közzé tett szotyolázós képeket is. Az erkélyen meg vagy pópákat fogad, vagy a cigánnyal húzatja, ami összességében ugyanaz, mint, hogy tegnap bureket zabált.

Orbán miniszterügynök elvtárs a nép egyszerű gyermeke, ezek a képek az imázsban ezt hivatottak sugallni, és valójában nem is sugallat ez, hanem a rögvaló. Kontextusában és szemantikailag egyenértékű boldogult Kádár apánk a krumplileves legyen krumplileves alakú örökbecsűjével, amely ugyan másról szólt, de üzenete az volt, hogy én is a falvédőről jöttem, Kádár apánk viszont formailag ott is maradt. Nem röpcsizett, nem páncélautózott, építtetett magának stadiont, s habár bizonyos értelemben gyilkos volt, mégis becsületesebb, mint Orbán miniszterügynök elvtárs.

Az ő burekje amellett, hogy igaz, mégis hazugság, a diktátorok és maffiafőnökök máza, egyszerű kampányelem, szavazatszerző cirkusz. Orbán életét egyébként a szavazatszerzéssel lehetne leginkább jellemezni. Minden egyes gesztusa, az összes hazugsága, állítása és tagadása, az egész színjáték, ami maga Orbán Viktor, a szavazatok megszerzéséről szól, s mint ilyen, a hatalom beteges akarásának bizonyítéka és kóros tünete. Mára a manus elmekórtani és patológiai eset, vagy megőrül teljesen vagy agyvérzést kap, mindez az arcára van írva.

Kár érte, kiváló ügynök lehetett volna, mégsem az lett. Kretschmer meggyőződése szerint a testalkatok magukban hordozzák a pszichiátriai megbetegedések útmutatóit is. Szerinte a piknikus alkat a melegágya a mániás depressziónak, és még az is lehet, hogy igaza van. A baj az, hogy nem vagyunk Amy az Agymenőkből, aki agykutató volt, s mint ilyen, állította, tudja, mi ment szét Rajes barátnőjének agyában. Ilyen ismereteket szívesen mondanék a magaménak, már csak azért is, hogy én is tudjam, hol a bibi miniszterügynök elvtársa busa fejében, de ez örök rejtély marad.

Így, egyszerű halandóként, és a demagógia megvetett, de igen hasznos módszerével élve viszont csak a zabálós sorozat újabb opusa által gerjesztett erős érzelmeimet tudom szavakba önteni, ami ez: menjen ez a rohadt francba. És ez azért alakult így, mert a véletlenek különös játéka folytán ez a kép és ez a hír amellett szerepelt a monitoron, hogy miniszterügynök elvtárs tevékenysége nyomán hányan éheznek kies hazánkban. Sokan. Apám örökbecsűjével kell élnem, aki, amikor unta már, hogy állandóan cseresznyét kell szednie az anyósának, azaz nagyanyámnak, egyszer csak felordított, mint egy fogatlan oroszlán: “Ó, hogy szakannának bele a cseresnyeevésbe.” Mi is hasonló jókat kívánunk a Burekhez.

Aludj el szépen kis Balázs

Lesz megint magyar űrhajós. Kádárnak volt, Orbánnak is kell, csak azt nem tudom, miért kell ebből ekkora faksznit csinálni. Huszonötmillió dollárért bárkit fölvisznek, még magát Orbánt is. Sheldon is megmondta, amikor jó pofát kellett vágnia Leonard útjához, és ez kényszeredetten sikerült is, aztán Wolowitz beszólt neki, hogy egy pokol lehetett, amikor ő az űrbe ment: Nem – mondta Sheldon – nem zavart, már majmok is voltak az űrben. És ezzel lezárta a vitát.

Egyébként már három űrhajósunk van. Egy igazi, a Berci, egy, akit csak kiképeztek, szegény Magyari Béla, és egy, aki csak távolról tagja a nemzettestnek, a Charles Simonyi. Ő már kétszer is elment a csillagokba, volt pénze, kifizette, ennyi, nem kell ezt szétragozni. Mészáros Lőrinc annyiszor mehetne, ahányszor csak akar, futná rá, meg a többi cimborának is. Ők viszont nem vágynak ilyen helyekre, sokkal földhözragadtabbak annál, inkább szaros pelenkát hajigálnak, szotyit sercentenek a foguk alatt.

Nem egy nagy vaszisztdasz az űrutazás egyébként. A Nemzetközi Úrhajós Szövetség kritériumai szerint az tekinthető űrhajósnak, ha valaki legalább egyszer megkerülte a Földet minimum száz kilométeres magasságban, és legkevesebb 8 km/s, azaz 28 800 km/h sebességgel. Ez kutyapöcse, ennyit a kisvasút röhögve tud, csak nem akar. Ennyi kell ahhoz, hogy valaki kilépjen a Föld gravitációjából és keringési pályára álljon, a kisvasútnak viszont ilyen álmai nincsenek, inkább üresen pöfög Felcsút környékén a csillagra vadászva.

Egyébként olcsóbban is megúszható huszonötmillió dollárnál a kaland. Ennyiért a Roszkoszmosz visz el Szojuzzal, hamarosan viszont az imperialista usákos Virgin Galactic úgynevezett űrugrásokat árul majd kétszázezerért. Ennyi még Jenő bácsinak is belefér a sarki kocsmából, két fröccs között kiugrik az űrbe, mintha a trafikba futna át, ájn, cváj, dráj, és már meg is fordult. Nem kell ehhez kormányprogram, meg úgy csinálni Orbánnak, hogy a célja most már a végtelen meghódítása.

Sok mindent lehetne még mesélni az űrutazásról, megemlítek még egy igen népszerű fajtát meggondolásra. A Mars One cég már árulja a jegyeket a Mars utazásokra azzal a kitétellel, hogy ez véletlenül sem retúr, csak odaútra szól, s akit így elvittek a Marsra, az örökre ott is marad. A lehetőségek száma tehát úgyszólván végtelen, gusztus, pénztárca és képzelőerő szab csak határt a röpködésnek, de, hogy valaki ezzel igazolja a nemzeti nagylétet, az az igazán érdekes.

Hogy miről álmodik a lány, voltaképp erről mesélnék álmélkodva, hogy milyen földhözragadt, tyúkszaros, tanyasi falvédő nívón áll a kedves vezető, s ebből fakadólag a rezsim képzelete. Bár ez a köztéri szobraikon is megmutatkozik. Foci, stadion, válogatott, focista, űrhajós, üveghíd, kisvonat, világító keresztek (szaros pelenka). Ezek hivatottak igazolni, mért vagyunk mi a Kárpát-medence kijelölt urai, illetve az egész Univerzumé, ha már Star Wars.

Ez a filozófia (vagy nevezzük megengedőbben világnézetnek, még realistábban elcseszett mániának) manifesztálódik aztán a szfinx méretű Miskahuszár szoborban, amiben benne van a NER egész pitiáner, pökhendi nagyravágyása és ótvaros tapló volta, hogy több már nem is kell. Miskahuszár maga az űrhajó, a megtestesült űrutazás, már csak egy petárda kell a seggébe és mehet is a csillagok közé, a Tejút közepébe hírül vinni az örömöt, hogy a kiválasztott nép, ím életre kelt.

Akinek ilyen álmai vannak, az vagy beteg, vagy egy középső csoportos szintjén van. Egyik sem jobb a másiknál, ha belegondolunk, ilyen munícióval országot vezetni sem piskóta. Ugyanakkor – bár már unalmas – újólag emlékezzünk arra, hogy elhülyülő diktátorok tartják csupán fontosnak az efféle cirkuszt. Például a halszagú finnek nagyon jól megvannak csillagos álmok nélkül is. Igaz, emberfia nem tudja, ki a miniszterelnökük, míg a miénket ismeri mindenki.

Összesúgnak a háta mögött, elborzadva mutogatnak rá és húzódnak el tőle jobb klubokban. Ez az ő baja, az viszont már a miénk, hogy elalvó gyerekünknek nem mesélhetjük, hogy tűzoltó lesz vagy juhász, mert kiröhögnek. Űrhajóst ajánlhatunk neki, meg körzeti párttitkárt, mint kitörési pontot, amitől megfullad a képzelet, és lidérces álmok szállnak egyetlen csemeténkre, amelyben bazi nagy Miskahuszárok tarolják le a világot. Ez egyáltalán nem meglepő, ha belátjuk, a téboly közepén ülünk, és patásujjú rogánok táncolnak körülöttünk.

Pista bácsi mit akar?

Azt írja az újság, hogy már 791 000 000 000 forintot tolhatott a fociba az Orbán-kormány. Tessenek utána számolni a nulláknak, szerintem ez 791 milliárd, azaz ennyiszer ezer millió. Ennyi pénz szerintem nincs is. Ez már olyan virtuális dolog, mint például, hogyha fölkelek, nem fáj minden tagom, azt sem hiszi el senki. Én legfőképp. Én olyankor azt akarom, hogy teljék le a reggeli üzembe helyeződésem – két-három bögre kávé, pár cigaretta, fél-, háromnegyed óra -, ennyi kell, hogy elérjem az üzemi hőfokot. Én ilyenkor nem akarok semmi egyebet.

Ez az akarat dolog nem azért ütött szöget a fejembe, mert Arthur beleverte (Die Welt als Wille und Vorstellung, tehát a világ mint akarat és képzet), á, dehogy, hanem, mert Gulyás Gergely szóba hozta, amikor indokolni próbálta az indokolhatatlant, hogy miért csesztek (loptak) el ilyen temérdek pénzt, és ezt mondta: “Ezek a pénzek nem az élsportba mennek, vagy nemcsak az élsportba mennek, hanem természetesen a tömegsportba is és az utánpótlásba is. És ha egyszer valóban egy nagyon jó magyar válogatottat akarunk, akkor azt az utánpótlás támogatásán keresztül lehet megvalósítani.”

Mire hivatkozik ez a szerencsétlen? Ki akar egyszer egy nagyon jó válogatottat? Volt erről nemzeti konzultáció? Megkérdezték a Mari nénit? Pista bácsit? Senkit sem kérdeztek, Orbán akarja, s ekképp az ő óhajai, mint a nemzet óhajai jelennek meg, és máris félre siklott a kormányzás. A nép kakaót szeretne, de teát kap. Ideig óráig megy ez, aztán előtör a kakaó utáni olthatatlan vágy, és még csak a nyuszira sem kell ráfogni. Ha nem ilyen debil módon mesélném el, akkor azt lennék kénytelen mondani, ez a diktatúra alapja, a kedves vezető a népre mutogatva csinál azt, amit csak akar.

Diktátorok szeretnek a népre hivatkozni, miközben irtják őket. Ilyen az is, hogy az öregségi minimálnyugdíjat most sem emelték fel, ugyanúgy 28 5000 forint, mint tíz éve. Például ezt a számot már megérti a halandó, le tudja fordítani fröccsre vagy csirkelábra, és bár tudom, hogy most a demagógia bűnében tobzódok, mégis így lehet érzékletessé tenni, hogy ezt az emelést egészen biztosan akarja a nép, míg azt, hogy egyszer valóban jó magyar válogatott legyen, nem biztos. Számos ilyen összehasonlítást tehetnék, aminek a mértékegysége kies hazánkban a lélegeztető gép vagy a klozettpapír a kórház mosdójában.

Mindez most már teljesen érdektelen, a pénzt ellopták és lopják folyamatosan, úgy látszik, ez ellen a világ minden hatalma tehetetlen. Nem azt mondom, hogy jól van, de ez van, és azon morfondírozok inkább, mikor, hogyan lesz vége, mert egyszer vége lesz. Hogy ezt megfejthessük, azt kell kiderítenünk, hogy az ilyen Gulyás félék mikor röhögik el magukat, amikor a képtelenségeiket előadják. Mint ez is, hogy jó válogatottat akarunk. Akar a rosseb, még Gulyás se akar igazán, neki ilyen tornából felmentett feje van, tehát tudja, hogy ő sem akar, egyedül a kedves vezető akar ilyesmit, és Gulyás mégis képes röhögés nélkül előadni, amit lerínak neki.

Az ilyen Gulyás félék a bűnösek egyébként, már nem is a kedves vezető, hiszen ő akarhat akármit is, ha az effélék végre nem hajtják, így hát, ha rosszul érzed magad a bőrödben, akkor a sarki fűszeres a ludas, mert ő szavazott rájuk. Pedig vele is kicsesztek, és mégis, mert elhiszi, hogy nagyon jó válogatottat akar, feloldódik ebben az akaratban. Minden diktátor addig él, ameddig vannak Gulyás félék és fűszeresek, a diktátorok is csak emberek, lúdtalpuk van és a fülük lekonyul, kínozza őket a köszvény és bandzsák.

Hatalmuk ormain a népre oktrojált akaratuk van csupán, és csak egy kis gombostű kell, hogy kipukkanjon az a rohadt lufi. Egy szilánk a gépezetben, egy forgács a fogaskerekek között, egy kis szardarab a propellerben. Mindig odakerül, ebben nyugodtak lehetünk. Hogy hogyan, azt senki sem tudja. Annyi elég volna, hogy Pista bácsi azt mondja, akar a rosseb nagyon jó magyar válogatottat, élni akarok, bassza meg a nyúl, és huss, vége is van a rossz álomnak. De az a baj, hogy Pista bácsi ilyet nem mond, mert már elment a kedve az élettől is. Itt bukik meg minden, hogy Pista bácsi nem akar már semmit. Ezen elmélkedjünk máma.

Legodiktatúra

Teljes hangerővel és sztereóban visítanak az atlétikai világbajnokságért – mintha az életük múlna rajta – olyan nagyságok is, mint Schmitt ‘álamelnök úr, aki két tárogatózás közben időt szakított erre is. Bár a doktoriját még mindig nem adta le, pedig erős ígéretet tett rá. (Ezt csak azért, hogy ezt sem feledtük.) Meg még fölcukkolták a nemzet sportolóit is, hogy foglaljanak állást a világbajnokság mellett. Persze, hogy állást foglaltak, mert – minden tisztelet mellett – ők nem kampányidőszakban kapnak egy zsák krumplit, hanem havonta hármat.

Olyan ez, mintha nyugalmazott, ütődött tábornokokat kérdeznének, legyen-e háború, s ők protkójukat a vizespohárból a szájukba helyezve mondanák, igen, fröcsögjön az a vér, folyjon patakokban. A nemzet sportolóit megkérdezték, a nemzetet viszont egyáltalán nem. Csak közben volt egy választás, ahol lukakat kapott a királyság, sok helyen elzavarták a gauleitereket, így a NER üzemszerű működése csorbát szenvedett. Nem az van, hogy a kedves vezető megálmodja a dolgokat, és a csápjai szerte a birodalomban már végre is hajtják, egészen egyszerűen szar került a propellerbe.

Ezért a visítás, s legfőképpen azzal az indokkal, hogy atlétikai világbajnokság híján csorbát szenved nemzeti nagylétünk, és odaveszik egy álom, mint az olimpiával is, amit részeges bölcsészek buzgalma tett tönkre, de nem egészen. Mert ugyanis nem egyben rendezünk olimpiát, hanem darabokban és apránként. Volt itt már úszás, birkózás, lesz kézilabda és futball Európa bajnokság csoportmeccs, meg még ki tudja mi nem. Ezeknek pedig az a velejárója, hogy minden ezekhez kapcsolatos létesítmény megépül, a haverok jól járnak, a kedves vezető pedig röhög a markába.

Babramunkával összelegózza magának az olimpiát, mindent fölépít hozzá, ha nem is egyben, aztán előáll azzal, már úgyis minden készen van, legyen olimpia, és lesz, mint Daraboséknak a szállodában vasaló. Rá kell jönnünk, hogy munkamódszere ez a kedves vezetőnek, a jogállamot is darabonként bontotta le, a sajtót is apránként verte szét, hogy a kevés éles szeműt kivéve a nagy többség egyszer csak azon kapta magát, hogy ott csücsül egy diktatúra közepén, és fogalma sincs róla, hogyan került oda. Még csak annyit sem mondott, jé, és ott is volt.

Számtalan példát lehetne mondani, amikor a bávatag népek úgy vélték, ez még belefér, ez nem olyan nagy dolog, aztán ránéz az ember az egészre, és látja, a rendszer összeállt, készen van a mű, viszont az alkotó nem pihen. Mindebből is kitetszik, hogy hősünk nem egy forradalmár alkat – hiába óbégatta, hogy ruszkik haza -, sokkal inkább sunyi kis féreg, aki általában nem tartja be a szavát, vele egyezkedni, alkudozni tehát fölösleges időtöltés. Módszertanban utalnék München 1938-ra vagy a Molotov-Ribbentrop paktumra, illetve mindkettő folyományaira.

Emlékszünk még Kész Zoltánra Veszprémből? Aki 2014-ben rést ütött a kétharmadon? És emlékszünk még arra a kampányra, amelyben a kedves vezető uszodát ígért a veszprémieknek, csakhát Kész győzelme után lópikulát sem kaptak? Ezt se feledjük, amikor atlétikáról ábrándozunk, meg azt se ártana kivárni, mi történik Vácon, ahol azt mondták, nem kérik az ötmilliárdos sportcsarnokot, csak az árát, s ők majd eldöntik, mire költik. Nagy valószínűleg nem kapnak így egy árva petákot sem, mert ezek ilyenek. Nem árt erre figyelmezni, mikor együttműködésre készül velük az ember.

Mert visszatérve erre a nyüves atlétikai világbajnokságra, Karácsony főpolgármester azt mondta tegnap, támogatja, ha a kormány (Orbán) öt pontját teljesíti, köztük, hogy öt év alatt ötven milliárdot költ a budapesti járóbeteg ellátásra. Meg fogja ígérni, mindent megígér, aztán, amikor megkapta az atlétikáját, bemutatja a középső ujját. Csak szólok a lehetséges kimenetelekről, mielőtt a két fél egymás keblére borul, azzal a toldással, hogy nekem édesmindegy már az az atlétika, amikor amúgy minden romokban hever. Bár tudom, hogy az élet nem habostorta.

“…Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom…” – Ez Dobó István romantikus esküjéből egy részlet, mint lehetséges viszonyulás Orbán rendszeréhez azzal a tudattal, hogy a hős egri még csata előtt volt, mi pedig már annyira utána, hogy az ágyúdörejt is elfeledtük. Sőt, és ez a szomorúbb, a vár már rég elesett, és hollók lakmároznak rothadó tetemeinken. A stadionok viszont épülnek, tehát minden nagyon szép és jó.

A lélek súlya

Hetven millió forint. Ennyibe került, hogy egy ember se legyen az utcán, amikor Erdogan Orbánnál járt, és ez csak a rendőrségi számla. A járulékos veszteségekről nincs kimutatás, a lélek dolgairól meg ne is beszéljünk. Ki törődik azzal, illetve ki és hogyan törődik? Sőt, azt sem tudjuk, van-e egyáltalán ez a bozontos, vagy csak elektromos kapcsolatok az idegpályákban, esetleg tényleg mérhető és pár gramm súlya van. Aztán, hogy hol lakik, a szívben vagy a fejben, s akinek nincs, az gép-e, ezek egyáltalán nem ismert dolgok.

Akire hetven milliót kell költeni, hogy embertársaitól hermetikusan elzárják, s aki ennyit hajlandó is áldozni rá, nos, az híján van a léleknek. Csak azt a Rubicont nem lehet meglelni, azt a pontot megtalálni, amikor az emberből gép lesz, demokratából despota, vagy, ha soha nem is volt demokrata, akkor ember volt-e egyáltalán valaha, s pláne mi lesz a jövőben. Ezt sem lehet tudni, pedig ezek alapvető kérdések, és mégis, egyáltalán nem lényegesek. Mert gondolkodni máma fölösleges, érezni kell, vigyázzba vágni magunkat, ha szól a Nélküled. Ez elgondolkodtató, és a hit történetében totemizmusnak nevezik.

Ennek fétise az erdélyi medve, ami nem játék. Direkt sarkítom ki a hülyeséget, bár túl nagy szükség nincs rá, magától is öblös, de ezek közös dolgok. Erdogan – akit hetven millióért zártak el az emberektől – mostanában azokat sitteli le, akiknek nem tetszik, hogy öli a kurdokat. Minálunk azokat jelentik föl uszításért, akik nem állnak föl a Nélküledre, illetve még ki is plakátolják őket, hogy idegenszívű zsidók. Sheldonnak az volt a mániája, hogy a Lakótársi Szerződés nem érintheti a földet, itt meg állva kéne pisálni, ha megszólal ez az ótvar giccs.

Ha Sheldonra azt mondtuk, hogy jól van, hülye szegény, akkor körülnézve országunkban vajon milyen megállapításokra lehetne és kellene jutnunk? Ahogyan szaporodnak a kijelölt tisztelni való dolgok, úgy lesz egyre személytelenebb a világ. Mi közöm nekem a Nélküledhez, a nemzeti emlékezés gödréhez, meg az ilyen kijelölt totemekhez, semmi sem. Parancsra nem lehet szeretni, erről összetört szívek tudnának sokat mesélni, és mégis, akik hetven millióért elkülönülnek, elvárják, hogy rajongjanak értük, mert valami ösztön maradt bennük, hogy jó kölyökkutyának lenni.

S ugyanakkor, amikor nem sajnálják a pénzt, hogy a biztonságra hivatkozva légüres teret hozzanak létre maguk körül, arra még szívesebben költenek, hogy klakőrökkel tapsoltassák magukat, mert az jó. Például lengyeleket hozatnak március 15-én, kiválogatják, ki érhet a közelükbe, lehetőleg olyan, aki kezet csókol nekik, de ez már a diktátorok lélektanához tartozik, mert eszerint van nekik ilyenjük, ha beteg is. És ugyanakkor válik gépiessé és személytelenné az elnyomás, paragrafusok és törvények írják elő a szeretetet, esetleg büntetik a hűtlenséget, ami abszurd.

Nem mindenki alkalmas hülyének azonban. Emlékszem Göncz Árpádra, amikor friss köztársasági elnökként bejött a terembe az őt váró újságírókhoz, és odahagyva a testőreit, csillogó szemekkel, “szevasztok” kiáltással perdült a szoba közepére. Vagy emlékszem Kuncze Gáborra, amikor belügyminiszterként először találkoztam vele, és furán nézett. Mondom, mi baja, erre nekem szögezte az állító kérdést: kosárlabda?! Mondom neki, igen. Erre ő: én Csepel Autó, és te? Tudtam, hogy valahonnan ismerlek. – Így kezdődött a demokrácia Magyarországon, amikor még köztársaság volt.

Ilyenkor, amikor ezeken gondolkozom, eszembe jut Faludy György is, aki ’45 után lázasan járta a vidéket, előadásokat tartott és beszélgetett szénaboglyák tövében. Aztán elvitte őt is az ÁVH. Mert ez az ország mindig mindent elcsesz, ahogyan most is. Egyébként Donáth Anna EP-képviselő jóvoltából tudjuk, hogy hetven millióba került az Erdogan-cirkusz lezárásos része. De, mint föntebb látszott, pénzben nem mérhető a kár. Mert el tudják képzelni Ádert csillogó szemmel, szevaszozni, vagy Pintért mondjuk velem, hogy kosárlabdáról diskurál? Ugyehogy nem. És ez a baj. Nem nekem, az oszágnak.

Örök világosság

Elfelejtettek szólni az utolsónak, hogy kapcsolja le, ezért egy hete éjjel-nappal szügyig fényben van a Puskás Aréna, pedig semmi sincs benne, és jó darabig nem is lesz. Vagy, amikor suttyomban felszentelték, a plébános be volt tépve, a temetési résznél nyitotta ki a szertartáskönyvet, örök világosság fényeskedését kérte az ojjektumra a’la Szalacsi bácsi, és ami most történik, az nem egyéb, mint Isten létezésének bizonyítéka, hogy értelmet nyerjen a kereszténydemokrácia. Vagy nem.

Különben sem viccelődünk a hittel és vallással – dehogynem, főleg az Orbánéval, mert nincs neki. Egy rosszul szabott gúnya csupán, ráadásul félregombolva, persze, hogy röhejes. De most nem a hitetleneket ostorozni gyűltünk egybe Buddhában testvéreim, hanem megfejteni azt a titkot, mi az anyám búbánatos valagáért nem lehet lekapcsolni a villanyt abban a rohadt stadionban. Ebből nem trehányság fog kiderülni, hanem ontológia, az élet értelme és értelmetlensége.

De legfőképp a NER fölösleges és káros volta, indokolatlansága és a vezér piti pöcssége, illetve a csinovnyikok csótány-, oder légypiszok szerűsége és volta. Egy trágyadomb az egész díszes kompánia, akiknek a létezése egyáltalán nem indokolható a természet törvényszerűségeivel, de ne szaladjunk ennyire előre a konklúziók tengerében. Kiindulási pontunk, hogy az ember, mint a teremtés koronája, miért emel akármilyen építményeket is, már csak gyermeki kíváncsiság okán mélázunk ilyenen.

Arra kell jutnunk, elsősorban azért építkezik – az ember -, mert valami saját maga számára hasznos és fontos célja van vele. Ezt nevezik funkciónak, amit abban találunk meg, hogy egy épületben lakni óhajt a delikvens, dolgozni vagy imádkozni benne. Ilyen felosztások nyomán nevezi a szakirodalom az építményeket panelnek, gyárnak vagy templomnak. Stadionnak olyasmit neveznek, amelyben sporttevékenységet folytatnak.

Ebben a miénkben ilyesmi nem történik. Nem is laknak benne, traktort sem gyártanak, egyelőre misét sem tartanak, építményünknek tehát néven nevezhető funkciója nincs. Csak úgy van, mint egy szobor vagy emlékmű, esetleg kegyhely. Innen nézvést a permanens kivilágítás értelmet nyer, mint például a Lenin szobor is ki volt világítva itt a mi városunkban annak idején. De nappal még az sem, mert a komcsik materialisták, és tudták, ha a nap süt, a villanyt leoltjuk, mert fölösleges.

Ezzel szemben a fideszisták idealisták, mégpedig a legszélsőségesebben szubjektív fajtából, a monizmus-féléből, amely szerint csak az elme létezik, az anyag csak alárendelt tévképzet. Viszont innen nézvést nem érthető miért lopnak, ami tevékenység erősen anyagelvű, hogy a rosseb se igazodik ki rajtuk. Kereszténységről beszélnek és megtagadják a krisztusi tanításokat, nincs rendszer tehát az agyukban, persze, hogy égetik nappal a villanyt.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak. Mert azt könnyen beláthatjuk, hogy Németh Szilárd kvalitásaival nem filozófiai meggyőződésből ég az a nyüves lámpa. Az sem lehet, hogy napok óta nem veszik észre, mert még a moha is érzékeli a fényt, a világítás oka tehát, hogy ez kegyhely, emlékmű, s mint ilyen jár neki a világosság. Bár úgyis megmagyarázzák, hogy ez direkt volt, terv szerint, vagy valami ilyesmi.

Ha és viszont a kivilágítás marad, akkor az Isten sem mossa le róluk, hogy ez voltaképp piramis, mert mi is lehetne más. Meccset legközelebb esetleg ha tavasszal játszanak benne, addig ott áll magában, mint valami mementó, és mindenki döntse el, mi jut eszébe róla. Nekem Schopenhauer fő művének nyitó mondata: Die Welt ist meine Vorstellung, azaz, a világ a képzetem, ami felfogás hasznos az ilyen vérzivataros időkben, amiben élnünk adatik.

Mert itt Borkai kapcsán olyan letartóztatási, kihallgatási – és minden ilyesmi – hullám indult el, mintha csupa gülenista tábornokokból állna az ország, és ez megmutatja a hatalom igazi természetét. Hogy nagyon be vannak rendezkedve, és nem félnek használni az aljasság eszközét. Ezt egyébként az is mutatja, hogy hiába érdeklődik akármilyen újság, hogy mi a kis maci farkáért ég az a rohadt villany a stadionjukban, még csak annyit sem mondanak: csak. A harc tehát hosszú lesz és véres.

Orbán legyőzte a rézfaszú baglyot

Most már teljesen biztos, hogy Soros György a rézfaszú bagoly maga. Ez két dologból tudható, egyrészt Hadházi László előadásából, amit mindjárt megmutatok, másrészt pedig Orbán Viktor szeánszából, amit péntekenként tart a Kossuth néprádióban. A tegnapin azt mondta a kedves vezető, hogy “Soros György is személyesen próbálta megakadályozni Várhelyi Olivér kinevezését.” Biztosan így volt, ha Orbán mondja.

Hadházi László arról mesélt egyik önálló estjében (Tévélaci), hogy gyermekkorának meghatározó élménye volt a mitikus rézfaszú bagoly emlegetése, ami vagy amely jön és elviszi, ha nem eszi meg a spenótot, vagy ilyesmit. Ha valami illetlent csinált gyerekként, akkor benne volt a félsz, hogy júúj, jön a rézfaszú bagoly. Pedig senki nem is látta soha, nem lehetett tudni, hogyan néz ki a rézfaszú bagoly, viszont az árnya ott lebegett minden felett örök időkre.

Akkor tudta meg – így Hadházi -, milyen is a rézfaszú bagoly, amikor először jött szembe vele a hatalmas kék plakát, rajta a vigyorgó Soros Györggyel, mint mumussal, aki árnyként települ az egész országra, mindent elront, elvisz, lerombol, Látjuk, most is személyesen akarta megakadályozni Várhelyi Olivér kinevezését, legalábbis Orbán fejében vagy a krumplizabálók üdvére és használatára. Ilyképp máma az a vizsgálat tárgya, hogy Orbán hülye, vagy csak gonosz.

Elegyest, azt hiszem. De, ahogyan a paranoiája halad előre a maga jól kitaposott útján, a csökkent értelműség úgy üli meg emberünket, de sajnálatos módon nem Micimackó módján, hanem ténylegesen az elfekvő felé vivő biztos úton. Ennek a végén mindenféle démonok várják majd hősünket, ténylegesen maga a mitikus rézfaszú bagoly, Bosch alakjai és a kényszerzubbony, hogy kárt ne tehessen magában, bár részemről oké lenne a dolog.

Ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak. Ilyen bájosan intette rendre Ursula José Arcadio Buendiát, és ezt magunk sem mondhatnánk szebben, amikor a kedves vezető, Orbán Viktor véreres, zavaros szemeibe nézünk. Látjuk, ahogyan kényszeresen nyalogatja az ajkait, feje oldalra fittyen, egyszóval kivan a manus, bár erről évtizedek óta terjednek pletykák. Most már fölöslegesen. Elég csak ránézni, meghallgatni a kényszereit, és kész is a diagnózis.

Annak idején, hogy kicselezzem a Magyar Néphadsereget, mert nem volt kedvem fogkefével vécét pucolni, Svejkként vonultam be a pszichiátriára átverni a professzor urakat. Neurosis depressiva, mondták, pláne suicid késztetésekkel, és írásba is adták, tehát nem kellett vécét súrolnom két évig. Ismerem ezt a világot, otthon vagyok benne mintegy, és látom is a kedves vezető diagnózisát azzal a különbséggel, hogy ő nem szimulál, hanem véresen komolyan gondolja.

Katatón skizofrénia, mániás depresszió: ezek a tünetek. Összefoglalva azonban és mérleget vonva, egy pokol lehet a manus fejében, ahogy üldözi a rézfaszú baglyát minduntalan és lám, már megint le is győzte. Illetve további diadalt is ült. Mert ezzel, hogy a rézfaszú bagoly személyes támadását kivédte, egyben “az elmúlt tíz év legnagyobb diplomáciai sikerét” érte el, és ez már döfi, majdnem valami, még fogpiszkáló is lehet belőle, ha el nem bassza.

Úgy járt a kedves vezető, hogy addig farigcsálta a maga hamis szobrát, amíg ilyen totem lett belőle, ami előtt maga is leborul. Ott tartunk, illetve ott tart ő, hogy hiszi is, amit mond, addig-addig hazudott a krumplizabálók népének, mígnem belemerevült a szerepbe. Már csak kicsit hazudik, már kezdi megváltónak érezni magát, kivételesnek és mindenki felett állónak, miközben szar alaknak is, akiből nem lett a második Puskás, és ezen a ponton hasadt ketté a tudata.

Az ilyen típusú diktátoroknak – illetve egyiknek sem – a környezete szólni nem mer, ezért uralkodhatnak el rajtuk a rögeszmék, egy idő után ezért üli meg a lelküket a félelem, és, ha le nem lövik, föl nem akasztják őket, akkor az útjuk egyenes a színtiszta őrületig. Hölgyeim és uraim, ennek az egyik stációját láttuk, midőn tegnap Orbán Viktor legyőzte a rézfaszú baglyát, aki Soros György maga. Elég csak ránézni a mosolyára, hogy beleborzongjon az ember.