rezeda – Oldal 182

Tehénlepény

“Aki a csorda után megy, mindig szaros füvet legel.” – mondta a bukott választás után a szekszárdi fideszes polgármester kabinetvezetője, amit kiegészített a tolnai közgyűlés szintén fideszes képviselője is: “Ha a szart kocsival viszik, rögtön trágyának hívatja magát. Pedig csak szar marad.” – Az istenadta népet jellemezték ekképp, amely volt olyan elvetemült, hogy nem rájuk szavazott. Szemantikailag most nem mennék bele a trágya vs szar, ebből fakadólag Fidesz és az Univerzum többi része ellentétpár taglalásába, hanem inkább fütyörészek.

Tegnap Kövér pedellusról állapítottuk meg, hogy nem tekinti embernek azt, aki nem őhozzá hasonlatos, ma pedig újabb nyikhajokról derült ki, hogyan vélekednek azokról, akik nincsenek egy véleményen velük. Hogy ők mik, azzal most ne foglalkozzunk, mert nem méltóak arra, hogy a hajlékunkba jöjjenek, vizsgáljuk meg inkább, érdemes-e úriembernek maradni a vérzivatarban, azaz, leginkább azt, milyen harcmodor engedhető meg azzal, azokkal szemben, akik minket sem embernek, sem élőlénynek nem tekintenek, hanem csak ürüléknek, vagy azt csócsáló marhának.

Hogy mennyire érdemes úriembernek maradni, s erre nagyon jó alkalmat kínál nekünk a hétvégi Czeglédy ügy, a Momentum vs DK, illetve később a DK és az összes többi ellenzékiek konfliktusa, amely abból fakadt, hogy a Czeglédy ügyvédi irodát munkával bízta meg két budapesti kerületi önkormányzat. Fölvetül Kósáné Kovács Magda hajdani premisszája, miszerint “Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”, ami nagyon jól hangzik, csak az a kérdés, igaz-e olyan helyzetben, amikor az embert szardarabnak tartják.

Ez nem érzékenység, hanem harcmodor kérdése, és a régi vesszőparipám, miszerint lehet-e tankok ellen csúzlival menni, illetve az az erkölcsi dilemma, hogy hasznos-e sportszerűen harcolni egy alávaló, semmilyen szabályt és törvényt be nem tartó ellenféllel szemben. Ha emelt fővel akar az ember meghalni, semmi akadálya a hősködésnek, ha ellenben győzni akar, akkor meddig mehet el az alávalóságban maga is. Ez igazi dilemma, ám, amíg ilyeneken morfondírozik az ember, hátba szúrják, megmérgezik és lebombázzák, mert ilyen világban élünk.

Nekem semmi bajom amúgy a momentumos lelkesedéssel és naiv, tiszta erkölcsű szabadságharcolással, de nem kellene magas labdákat adni az amúgy is túlerőben lévő, hangosabb és kegyetlenebb ellenérdekelt félnek. A Momentum és aztán a többi ellenzéki párt is azt kifogásolta, hogy a Czeglédy ügyvédi iroda megbízást kapott, amitől és amiből azt szűrték le, majd azt mondja a jámbor választó közönség, hogy na, ezek sem különbek mint azok. Értem én a dilemmát, de a jámbor választó közönség nagy részének ilyen erkölcsi fenntartásai nincsenek.

Ő momentán azoknak a sajtójából, akik amúgy őket egy szardarabnak vagy folyós tehénlepénynek tartják, arról értesülnek, hogy na, még alig is győztek, már marakodnak a koncon, vagy akármit ki lehet ebből hozni. Például, hogy a kecskére bízták a káposztát. Mert azok, akik Borkai milliárdos stiklijeit a magánbűnök körébe sorolják, azokat pedig, akik a szabályok megszegésének szándékától is irtóznak, aljanépnek tartják, más nem várható. Nem egy világban élünk, mintha másik bolygó lakói volnánk viszont ugyanabban a ringben, ami megértési nehézségeket okoz.

Mindeközben, ahogy szoktam, átmentem a reggeli kiflimért a boltba, ami kinyitott. Ha ez műhelytitok, akkor annyit elárulok belőle, ilyenkor, a boltba botorkálás közben szoktam elmélázni azon, meddig is jutottam az aznapi írásban, és a friss kifli szaga útmutatást is ad rendszerint, hogy merre tovább. Máma ez elmaradt, mert nem volt olyan erő, amely kisegített volna abbéli zsákutcámból, hogy sikerüljön végérvényesen eldönteni, meddig, a szabályok megszegésének mely pontjáig lehet elmenni a gonosz elleni küzdelemben.

Hozok egy példát, amin immár közel fél évszázada gondolkozom. Annak idején a kosárlabda ifjúsági válogatottal Románia ellen játszottunk, és az ellen soraiban volt egy aljas féreg, hogy máig megjegyeztem a nevét: Ermurache Florinnak hívták a mocskot, aki, amikor a bíró nem látta, agyon-vissza vert, ütött, bökött, mígnem el nem borult az agyam, és bele nem akartam rúgni, de elugrott. A bíró ezt észrevette, az edzőm lecserélt, számon kért, hogy ez mi volt. Mondtam neki, nem hagyom magam szó nélkül agyonverni. Erre azt válaszolta, aki a hazájáért nem képes erre, nem méltó a címeres mezre.

Ez az Ermurache röhögött, én meg majdnem ötven éve gondolkozom, kinek volt igaza, és mit kellett volna másképp csinálnom, de nem jutok dűlőre azóta sem. Ez a mai találós kérdés gyerekek.

Kövér pedellus-népbíró elvtárs

Hadházy táblája “A lónak a faszát” felirattal maga volt a rózsaszínű kifestőkönyv, egy kamaszlány naplója ahhoz a mocsokhoz képest, ami Kövér pedellus szájából mostanság folyik bőven és lankadatlan. Nem is a szókészlet, mert káromkodni is tudni kell, nem is a trágárság, hanem az embert állatnak néző mérhetetlen dölyfű ordítás, a hatalmi gőg és a sötétség, ami szavaiból világlik, ez teszi igazán gyűlöletes figurává a hajdani MSZMP alkalmazottat.

Kövér pedellus nem szimplán tuskó, hanem van benne valami éji sötét, a kivégzés végrehajtására önként jelentkező aljasság, összességében ilyen népbírói-vérbírói hevület. Ismerjük a népbírói hivatalt, ahol szakképzetlen, jogi végzettség nélküli, ámde a hatalomhoz kellően lojális organizmusok élhették ki szadista lelkük sötét kéjeit, midőn nemcsak halálba küldték a kezük közé került delikvenst, hanem meg is alázták. Ez voltaképp a lincselés hivatalos formája, az intézményesített hörgés.

Kövér pedellus-népbíró elvtársnak mostanság ilyesmihez hasonlatosan habzik a szája, amiben meglepetés nincsen, innentől érteni véljük a köteles kijelentést is. Ez a lényege, ez a habitusa a manusnak, az ilyenek lövik tarkón a kiszolgáltatottakat “Der springt noch auf” felkiáltással, akasztanak a nép nevében sóhajtással vagy köveznek halálra a sivatagban, ez a fajta örök és változatlan, voltaképp az emberi faj ótvarságának archetípusa, csak nem mindenhol nevezik házelnöknek.

Nálunk igen. Tegnap ez az organizmus Gyurcsányról fejtette ki a véleményét, legaljának, senkiházi nyikhajnak, nevezve őt szemben Borkaival, akinek a “magánbűnök körébe tartozó erkölcsi botlása” volt csupán. Engem sem Gyurcsány, sem Borkai nem érdekel momentán különösebben, engem most Kövér pedellus-népbíró érdekel, mint a NER színe-virága, aki így ránézésre fölkötne mindenkit, akinek nem tetszik a képe. Ez már döfi, ezzel már lehet kezdeni valamit.

Különösképp a jelenség érdekel, a hatalmi arrogancia, mert ez minden szinten jelen van. Például hozom kies városomat, ahol, amíg hatalmon lévőnek vélték magukat, hasonló habitussal beszéltek a bevándorláspárti szivárványkoalícióról, pökhendien és lekezelően. Most viszont, hogy a nép kinyilvánította akaratát, miszerint leginkább menjenek a francba, s már hivatalosan is kiesett a kezükből a hatalom, lehorgadt a marha nagy önérzet, elmúlt a melldöngetés. Csúszás-mászás van.

Ez elég alávaló jellemre vall. Arra leginkább, hogy ezek úri lócsiszárok, akik bevernek sárral, más szempontból azok a gyilkosok, akik elfogásuk esetén a leghangosabban visítanak az életükért, akárha malac a böllér kezei közt. Meglenne a szókészletem a kéretlen jellemzésükre, de beérem Sheldon találó, frappáns és mindenféle szempontból helytálló lexikájával, miszerint trogloditák. És azt is értem már, miért ragaszkodnának a feudális társadalmi berendezkedéshez.

Ehhez vannak szokva, ezt verte beléjük az apjuk, de az a rossz hírem van, a nehéz gyerekkorra hivatkozni ugyan megható, de az ítéletet nem befolyásolja, legfeljebb pszichológust rendelnek a börtönben a rab mellé, hogy együtt tűnődjenek a hálátlan embereken, a kajla világon, és együtt morfondírozzanak azon is, hogyan jutottak idáig. Ezt a tegnap jászberényi történések magyarázzák. Tele lett az emberek töke velük egészen köznapian és egyszerűen.

Mókás volt ez a megismételt választás. A jászberényi közönség pár hete azt mondta a helyi Kövérnek, hogy húzzon a francba. Ezt ő tévedésnek tartotta, ismétlést kért, hogy kiderüljön a hiba, a népek viszont még hangosabban mondták neki, hogy elég, lassabban, hogy így hátha megérti. Belátom, hogy az embereket kellene lecserélni, a hiba csak bennük lehet, ez azonban macerás, és a végén egyedül marad az addigi megváltó és csodatévő.

A hála nem politikai kategória, mondta állítólag valamely okosság, ami bölcsességet még annyival toldanék meg, ha nincs miért hálásnak lenni, akkor beszélni sincs miről, és el lehet menni. Nem véletlenül rezonáltam Gyurcsányra, mert a jelek szerint hiába tarja őt Kövér pedellus-népbíró elvtárs senkiházi nyikhajnak, neki mégiscsak van rajongó tábora, míg azonban Kövér pedellus-népbíró elvtársat meg a saját édesanyja sem szereti. És ez már jelez valamit.

Kampec dolores XCVII. – Műveljük legyeinket!

Bélát utoljára az udvaron láttuk, amint a megtalált óra értelmét keresi, a visszakapott és mégis elvett hatvan percét, amivel semmire sem ment, mert a macska is magára hagyta. Ugyan segített neki, hogy hazataláljon a végtelenből, de, bár lehetett akármekkora hatalma, arra nem volt érkezése, hogy az udvart, a falut, az országot és az egész nyüves világot is úgy alakítsa át, hogy Bélának ne fájjon. De ilyet senki nem is kért tőle, mindenkinek az fáj, ami és ahogy jólesik neki, a duplagyűrűsöknek a bütyke, a bádogbánosnak Isten hiánya, Bélának a világ. Az volt a sebe neki, égett meg hevült, és érezte a lelkét, a lázat. Ilyesmire orvosság pedig nincsen is, sőt, a beteg többnyire nem is kérne belőle, ha létezne sem.

Szépen voltunk tehát megint a spleennel, ezzel a kurva spleennel, de mit tehetne az esendő lélek, amikor ködök szitálnak, a hold csak valami távoli derengés, és tényleg, ilyenkor, ha tudna, vonyítana csak az ember, de ilyet ő nem tud, sóhajtozni csupán, és, összébb húzni a kabátját. Pedig már kilenc nap is eltelt a százból, ami Béla sajátos kalendáriumában a telet jelezte november első napjától február utolsójáig, mintha ennek akármi értelme is lenne. Mégis, jó, ha vannak jelzőkarók meg gátak, ha értelmetlenül is. Mert hiába szomorkodik Béla, november elején, hogy jujj, itt a tél, amikor ingujjban napoznak a traktoristák, és hiába örül a tavasznak a márciusi havazásban. Ezekből is kitetszik, a naptár csak cifra nyomorúság, mert az időjárás azt csinál, amit csak akar.

És voltaképp Béla is. Láttuk már, milyen cimboraságban van mindenféle hatalmakkal, macskákkal, Wolandokkal, Budhákkal, hogy voltaképp akadály nem is lenne előtte, ha akarná, de ilyet soha nem is óhajtott, mert az ember nem él vissza a befolyásos ismerősei hatalmával. Akkor traktorista lenne, sőt, egyenesen egyszerűen tébolyult, mint amúgy a világ, de ő Béla volt, aki azért volt ezen a földön, hogy figyelje, s ha lehet, túlélje a földrengéseket, de nem elrendelésszerűen, hanem, mert így alakult, ezt dobta a gép. Van, aki csak néz, mások ordibálnak vagy kinyomják a szomszéd szemét. Meg különben is, Béla határozottan öregedett, nézni sem akart már csuklyás szemekkel, csak lenni, Malacka, Micimackó és az örökkévaló módján, esetleg kisnyúl.

Arról volt szó voltaképp, hogy gyorsult az idő, a telek száz napja huss, szempillantás alatt odalett, a nyarak meleg sóhajtások voltak csak, és ilyen örvény volt az élet, ahogyan bucskázott alá benne minden, nyelve el a valóságot, de újat nem kínálva helyette sohasem. A kavargás közepe a Nirvana maga volt, csak azt kellett eldönteni, határozni róla, hogy él-e az ember a szíves invitálásával, mert azt elfogadni nagy döntés és vissza nem fordítható. A macska tudta ezt, és volt annyira önző, mert élvezete Béla társaságát, ezért itt tartotta még, és nem varázslással, hogy ájn, cváj, dráj, ahogyan ezt megszokhattuk tőle, hanem fütyölni kezdett, és egy zenekar volt a szájában, komplett hangüzem, amit Bélára szabadított, hogy ne menjen ő sehová, és ne is akarjon.

Nem is ment, nem is akart, nem is tudott volna. S nem azért, mert láncok béklyózták a földhöz, hanem, mert dolga volt, mégpedig az, hogy gondoskodnia kellett a legyéről otthon. Évek óta élt a lakásában, ki nem ment volna a szobából soha, hiába a tárt ablak és a hívogató napfény meg vízcsobogás odakünn, ő, a légy mindig konokon maradt, mindig visszafordult a szabadságtól, pedig nem is volt fogoly. És most, hogy közelített a tél, Bélában felötlött, hogy valami élelmet kell készíteni neki, szem kockacukrot, penészes parizert, amit kiváltképp kedvelt, hogy a tavaszig kihúzza valahogyan, s lehetőleg jól és elégedetten. Ilyenek jutottak eszébe a macska fütyölésétől, és ő tudta ezt, a bajuszos mókamester, mert ismerte a lélek esendőségét és naivságát is.

Így irányítgatta a macska Bélát, illetve az egész világot, finom kis utalásokkal, hangulatok adagolásával, mert Reviczky tanítvány volt, ezért pipázott is meg mulatott, így nézte a se jó, se ferde világot, meg tekintett a végtelenbe. – Hervad már ligetünk. – Bökte oda Bélának, sőt. – Díszei hullanak. – Ezt sutyorogta, de ez már túlzás volt, mert Béla fejében a légy járt csupán, hogy milyen rég látta, hogy lehet, hogy szolgál az egészsége, ilyenek. Úgyhogy a macska túllőtt a célon, nem, hogy kirángatta a feledés örvényéből Bélát, hanem olyan erőt tett belé akaratlan, hogy ő már szaladt is, rohant csontjait meghazudtolva, haza, a légyhez, bevallani neki, sajnálja, hogy oly rég nem diskuráltak és lapogatták meg egymás vállát. Semmire sem vágyott jobban épp, és pont jól volt ez így.

A hal éji éneke

Áder Máraival kurválkodott, miközben kitüntetést adott át, és az ég kegyes volt hozzá, miszerint nem szakadt rá. Idézgetett, szövegösszefüggésből ragadott ki, pofán köpte Márait úgymond, és, ami a leginkább elborzasztó az egész históriában, minderről halovány fingja sem volt. Áder ezzel odakerült, ahol a helye van, a traktorista, zoknis-szandálos párttitkárok és tanácselnökök közé, ám azok naiv világra csodálkozása nélkül, végtelen romlottan, mert neki módja lenne másképp élni, ámde nem akar.

A fiúk szeretnek költőkkel, írókkal takarózni. Idézgetnek ha kell, ha nem, folytatják a hagyományt, miszerint, ha beleszövik a mondandóba, az “ahogy a költő mondja” varázsigét, azzal igazuk növekszik, szépségük gyarapszik, sőt, olybá tűnik a bávatag hallgatóság előtt, hogy az előadó okos, járatos az irodalomban, azzal kel és fekszik. Orbán is Szabó Lőrincezett, a tanácselnökök József Attilára esküdtek, gimnazisták Adyra, a párttitkárok arra, amit eléjük raktak a papíron. Ezek olyan merényletek az irodalom ellen, amit az soha nem hever ki.

Áder viszont túlment ezen, ő a gondolat ellen követett el támadást ezeknek jól van így is elképzeléssel. Nincsen jól egyáltalán, mégpedig azért, mert az alaphelyzet, amit meg én rakok ide szíves fogyasztásra Ádernek meg az összes többi nerhuszárnak az a közkeletű Márai idézet, miszerint: “És ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” – S lám, máris itt áll előttünk Áder maga Orbánnal karöltve, s ami a leginkább örömteli, a szemünk előtt szúrja tökön magát, mert más dolgom nincsen, mint én is Márait idézzek, ha már szóba került.

„Úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda…” – „Magyarországon az elmúlt huszonöt évben a vezető rétegek »keresztény, nemzeti« politikát követtek. […] A kereszténység nagy fogalmával simoniát űztek, úgy árulták a maguk kereszténységét, mint a papi címeket és kegyszereket. A nemzet nagy eszméjét úgy forgatták, mint a fütyköst; mindenkit tarkón sújtottak vele, aki másképpen mert a nemzet jövőjéről vélekedni, mint ők, az osztályuk és származásuk szerint hiteles keresztények és nemzetiek.”

„Én magyar vagyok, és keresztény, de elsőbbrendűen vagyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék – mint ahogy követelték nemrégen! –, hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.” – “Csak a minőség érdekel, nem a mennyiség. Egyáltalán nem fontos ez a mesterséges, államilag lelkesített és pártolt embertenyészet. Ne csináljanak a németek, olaszok olyan sok gyereket. A magyarok se csináljanak olyan sok gyereket; inkább tehetséges, művelt és megfelelően nevelt embereket csináljanak. A dánok hárommillióan vannak, a finnek és svájciak négymillióan; mégis nagy nemzetek. Nem a számokon múlik egy nemzet nagysága. S talán csak a kis nemzetek őrzik meg a martalóc, nagy, fenevad népek között az európai műveltség örökségét. S ez fontosabb, mint ennyi vagy annyi selejtes ember.”

„A kereszténység igen nagy erő. Talán az egyetlen kivezető erő ebből az anarchikus zűrzavarból, amelyben a világ elsüllyedni látszik. De féltem a kereszténységet az Egyháztól. És féltem a papoktól. Két kereszténységről beszélünk, az Egyház, a papok és mi, másféle keresztények, akik az egyház és a papok szemében valószínűleg pogányok és eretnekek vagyunk. Én csak olyan kereszténységben hiszek, amely tagadja a nemzeti és földi hatalmat. Az Egyház és a papok akarják a földi hatalmat… Ha továbbra is papi iskolákra bízzák az ifjúság nevelését, akkor a demokrácia elvesztette minden fejlődési lehetőségét.”

“Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul…szíve mélyén visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg.”

Javasolnám Áder Jánosnak, ha már Máraihoz fordul, akkor ilyenek is jussanak eszébe, de tudom, hogy ez reménytelen elvárás. Áder Jánosnak ugyanis önálló gondolata nincsen, esetleg annyi, mint egy pontynak. Így, ha idéz, Christian Morgenstern, “A hal éji éneke” című műalkotása állna jól neki, amit Szabó Lőrinc magyarításában mutatok meg:

ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
Ez a világhíres mű, és ez nem vicc. Tessenek elképzelni Áder száját, miközben ebből citál. Ugyehogy csudálatos?

A kuplerájokról

Azt mondta Borkai Zs., immár bizonytalan identitású organizmus, hogy az ellenzék kuplerájt csinált a városházából. Tévedett a lelkem. A kupleráj a maga módján tisztességes intézmény, ami viszont Győrben zajlott, az a forradalom előszele volt, nem szerelmet adtak-vettek, hanem elkeseredést és felháborodást. Mindamellett érteni véljük Borkai organizmus gondolatmenetét, olyan nem létező méltóságra akart utalni, mint Kövér pedellus egyfolytában a parlamentben.

Viszont a méltóság az nem olyan valami, ami jár, vagy csak úgy ott van, azt ki kell érdemelni, mint a sarki koldusnak. Olyan, mint a tisztelet. Ha például, mint tegnap is, megtiltjuk, hogy Erdogannak bemutassuk a középső ujjunkat, azzal nem a méltóságát védjük, hanem a diktátorok burkát vonjuk köré, mint például a néptelen, sivatagszerű Andrássy út. Borkai organizmus is úgy tudott volna zavartalanul hazudni tegnap méltóságot, ha kiürítik a várost.

Hermetikusan lezárják, a győrieket a lakásukba űzik, hogy a redőnyök mögött várják ki, amíg Borkai organizmus méltósággal lelép. Téves az ilyen elképzelés, azon a helytelen ideán alapszik, hogyha nem hallom a pfujolást, akkor nincs is, népem szeret, sőt, egyenesen rajong értem. Aztán, ha szembe jön egy pofon, az organizmus meglepődik és kuplerájt visít, aminek például győri kontextusban kabaré fílingje van, már csak jachtok, kokó és a tuctuc tudatában is.

A kuplerájban tudja mit kap az ember a pénzéért, ott vannak a tarifák, egy óra, éjszaka, extrák, a madám tartja a frontot és a rendet, és csak az ifjú Florentino Ariza a megmondhatója, hogy a kurvák milyen kedvesek, gyámolítóak és anyáskodóak tudnak lenni, mert nem útszéli ribancok, hanem dolgos proletárok. Míg és ellenben a jachtos lányok nem nevezhetők annak. Sőt, egy jófajta kuplerájban versek születnek meg zenék, olykor regények is, igaz, Borkai organizmus ilyesmit nem ismer.

Elég, ha csak az orgiáján szóló zeneszerű kakofóniára gondolunk, és máris előttünk van Borkai organizmus lelke és intellektusa azzal a borzadással, hogyha felvétel róla nem készül, akkor ma ő a tisztesség szobra, míg ma egy szerencsétlen bohóc. És itt most elnézést kérek a vérbeli clownoktól, de tudják úgyis, mit beszélek, és vélhetőleg azt is, hogy nem elsősorban Borkai organizmusról van már szó, hanem a NER-ről és annak összes oszlopáról.

Ez, ami tegnap Győrben zajlott, a tömény kivonata volt az egész nyüves országnak. A maga módján és fideszi értelemben Hadházy is kuplerájt csinált a parlamentből mindnyájunk gyönyörűségére, hogy az ember arra döbben rá, ilyen kupiban élni jó, míg pedig a tömjén és puskapor szagú fideszországban meg nem igazán. Két világlátás ütközött itt, a szabadságé és a néma szolgaságé, s ha az előbbinek kupleráj a neve, akkor lámpát minden egyes házra.

S ha már ennyire elmerültünk ebben a metaforában, az is megjegyezhető, a fideszférfiak felfogásában a család ormain csücsülő anya a legnagyobb kurva – már elnézést -, akit kitart az ura, a dolga annyi, hogy mosson főzzön, takarítson, tegye szét a lábát, ennek folyományaként pedig szüljön. Különben meg fogja be a pofáját. Ezt leginkább Novák Katalin figyelmébe ajánlanám, amikor elalélva családozik, és látjuk mindeközben, hogy Borkai organizmus is milyen derék családapa volt.

Rengeteg cukiságot tudnék még a témáról mesélni, de nem akarok, mert minek. Annyit tán még, hogy a nemzetiek megtanulhatnának magyarul is, mert például Gulyás miniszter heurékázott Borkai lemondásának hírén, amiből kitetszett, nem tudja, mit beszél. S ha külföldiül szól, attól még okos nem lesz, szép is nehezen, s ha az embert elküldik a picsába, az nem kupleráj, hanem felháborodás. S amíg ilyen megértési problémák vannak, annak a veszélye is fennáll, hogy amikor a bíró azt mondja, tíz év, azt sem fogja fel a delikvens, és csak bambán néz ki a fejéből.

NOSZF – NER

Olyan harmincöt évvel ezelőtt lehetett ezen a napon, mégpedig november 7-én, hogy az éjszakás műszakban ücsörögtünk a fűtőmmel a kazánház mélyiben, rohadt nagy köd volt, a gépek meg dübörögtek, hogy a szocialista jómunkásember segge be ne fagyjon. A Március 15. téren volt ez a kazánház, s valami különös okból kifolyólag Lenin szobor állt a téren kezében szorongatva a sapkáját, a másikkal előre mutatva, de ebben nem vagyok biztos már. Mármint, hogy mutogatott az a szobor. Általában mutogatni szoktak.

Kádár rendőrsége éberen vigyázta ezt a műalkotást, hogy valami méltatlanság ne érje, bár elég baja volt így is, mert ahol galambok vannak, ott a szobrok biztonságban nincsenek. Mert ez már a konszolidáció ideje volt, a szobrot senki le sem szarta magunk közt szólván (a galambokon kívül), a rendőrök is, akiket a védelmére rendeltek, reggelig sakkoztak velünk, mert jobb volt ott a melegben, mint kint a hidegben a szoborral. Szólt a vókitóki egyfolytában, és két játszma közt a rend éber őrei jelentették, hogy nincsen semmi baj.

Pedig, ha tudták volna, milyen veszélyes alakkal kvaterkáznak, háromszor is meggondolták volna, hogy sakkozzanak vele. Az én fűtőm ugyanis büntetett előéletű volt, de nem ám szimpla lopás vagy gyilkosság miatt vették el régebben a szabadságát, hanem politikából kifolyólag. Ő ugyanis egy részeg éjszakán a Március 15. tér melletti Pelikán parkban lévő szovjet hősi temető obeliszkjének csúcsáról leverte a veres csillagot. Ezért kapott pár évet, és akkoriban, amikor vele dolgoztam, élénken olvasta Nietzschét meg Szabó Dezsőt.

Ilyen volt az eszmei gusztusa neki abban az abszurdban, amiben ücsörögtünk. Mert gondoljuk meg, az ellenálló sakkozik a Lenint őrző rendőrökkel bűntényének szomszédságában, amely állam ellenes bűnöket veres csillag ellen követett el a parkban, aminek a neve Pelikán. Már csak Virág elvtárs hiányzott a komplett színdarabhoz, de nélküle is egészen élvezetes volt az élet, akkoriban már nem kellett Lenin apánkat tanulmányozni, ahogyan dolgozik, az elvtársak kitüntették egymást, és kész is volt az egész nyüves ünnep.

Már rég túl voltunk a hazugságokon Auróráról, ágyúlövésről és nemes szívű férfiakról, már tényleg túl voltunk minden jón és rosszon. Sakkoztunk. A múlt valóságát átírták már rég, átszínezték-festették, ma meg már nem is tudják a népek, mi is az a NOSZF. Akár lehetne ez: Nem Ottó Szólt Ferinek, vagy akármivel be lehet helyettesíteni, teljesen érdektelen a valaha imádott és rettegett ünnep. Ja, most jövök rá, lehet olyan olvasó, aki tényleg nem tudja – s önhibáján kívül – mi a rosseb is ez a NOSZF.

Nos, tehát: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Hogy ezt tisztáztuk, képzeljük el azt az ideális jövőt, amikor az ehhez hasonlatos NER jelentése vész el. Már senki nem tudja, mit takart valaha a három betű, lehet akár Ne Egyél Rákot, vagy akármi, amennyit ér is valójában a NOSZF-al együtt. Ennek a NER-nek most íródik a története azzal az ideával, hogy a jövendő generációk azt tanulják, Orbán atyánk kiűzte innen az oroszokat, amiből annyi lenne igaz, mint az Auróra valahai lövése, mint forradalmi jel.

Semmi sem. A történelem már csak ilyen, gusztus szerint alakítják, mint a fánkot, hogy aztán végleg elfelejtsék, mert tegye a szívére a kezét, aki tudja, ki volt például Ehnaton. Na, ugye. Forradalmár fáraó, aki bevezette a bávatag egyiptomiak számára az egyistenhitet, amit ők nem nagyon szerettek, mert kibillentette a bejáratott lelkivilágukat a harmóniából. Mint ahogyan Orbán erőszakolná most a magyarokra Krisztust, pedig nem is akarják igazán. Innen is látszik, hogy igaza volt Spenglernek, de ez messzire vezetne, úgyhogy momentán hagyjuk is.

Egyébként a legújabb kutatások szerint ez az Ehnaton Nofertiti férje és Tutanhamon apja lehetett, és így már érdekesebb talán a manus. Vagy nem. Lám, milyen messzire is jutunk egy hajdani, ködös novemberi éjszakától, ha csak kicsit nem figyelünk oda. Egy tanulság van azért és csupán, hogy amiként a NOSZF most, akképp a NER is le lesz szarva előbb-utóbb, mert a betűszavaknak és a benne rejlő diktátoroknak ez a sorsuk. Ugye, ma Erdogan grasszál elkerítve a bűnös Budapesten, és annyira retteg a néptől, mint a Lenin szobor akkor.

Ebből vonhatnék le messzire mutató tanulságokat, de nem akarok, mert mindenki azt gondol magában, amire csak akar. Én például arra, hogy Lenin, Erdogan megszentelt napján, Orbán uralkodásának kilencedik évében épp mossak vagy takarítsak. Mindkettő ráférne a háztartásra, s ezek most és jól meggondolva sokkal fontosabb dolgok, mint akármely nyüves, narcisztikus diktátor páváskodása. Így az egyetlen helyes magatartás szarni a fejükre, mint a galambok hajdan Leninre. A világ dicsősége úgyis elmúlik, vigasztaljon minket ez a tudat. Kirielejszon.

A legkisebb fiú

Ha így folytatja, Hadházyból legkisebb fiú lesz, csillagszemű juhász vagy szegénylegény, esetleg királyfi. Népmesei alak, a folklór része, a hős, aki szembe száll a hétfejű sárkánnyal, Döbrögivel és mindenféle földöntúli démonokkal. Szép ez, és szomorú nagyon. Ilyen mesehősök akkor születnek, ha a valóság amúgy kilátástalan, s ha másképp nem, legalább a képzelet világában állítja helyre a nép egyszerű gyermeke az óhajtott rendet, ami egyébként reménytelen.

Hadházy rendelkezik is a népmesei hős tulajdonságaival, építkezések fölött repked, filmez és fényképez, kiabál meg táblákat mutogat, a közönség pedig, mint a fostosok a bábszínházban, ordít neki, hogy mögötte van a gonosz, ezen túl azonban csak nézi a küzdelmét a sötét nézőtérről. Mert mi szeretjük, ha a harcainkat más vívja meg, szurkolunk teljes szívünkkel, de nem akarunk a mese világában lenni. Egy nagy matiné az egész világ nyalókával és gumicukorral.

Felnőttesebben és brutálisan fogalmazva, szeretjük más farkával verni a csalánt, iszonyodva nézzük, hogy Varju képviselőt a földön vonszolják, de nem segítünk neki. Csóváljuk a fejünket, azt mondjuk, hallatlan, micsoda egy világ ez anyukám, kérsz még egy zserbót? Pénzzel váltjuk meg a lelkiismeretünket, Hadházynak utalunk, hogy Kövért ki tudja fizetni, holott a Kövért kellene elzavarni, és máris nem kellene utalni. Azaz, a fejéről a talpára kéne állítani a világot.

A magyar ember – nem orbáni értelemben, hanem Arany János módján – nagylelkű és igazságos, jámbor és barátságos. Vagy nem. Ha el nem romlik, akkor igen. Megeteti az éhezőt, pénzt ad a szenvedőnek és üldözöttnek, bújtatja a menekülőt, szánakozik és együtt érez, viszont málé és passzív. Értsd meg, ennyit tudok tenni, de gondolnom kell a gyerekekre, még meglátnak, kibeszélnek, hogyan nézek a szemükbe aztán, fogjuk meg és vigyétek. Ez a magyar néplélek.

Szereti ő a szabadságot, de aktívan tenni érte nem mer és nem akar, így válik a külső szemlélő számára szolganéppé, holott csak lassú. Mindezen egyébként azért ábrándoztam el, mert tegnap Hadházy Ákos a Facebookon örömködött, hogy összedobták neki a büntetéspénzt, sőt, mint írta, maradt is belőle újabb táblákra, a cirkusz tehát folytatódhat, amíg hagyják. Csak addig. Mert például az ilyen örömökkel párhuzamosan tegnap Demeter Mártának a nyakára tették a kést.

Ő már vádlott a röpcsizős sztori miatt, de érte mégsem aggódik senki. Nekem sem ingem sem gatyám a képviselő asszony, csak őt sem kellene magára hagyni nyomorúságában, a monolit, gonosz és kérlelhetetlen hatalom jeges ölelésében. Csak ugye, rajta nem lehet segíteni a partvonalon kívülről, mert az ő leendő pörének nincsen számlaszáma. Varju képviselőének sem lesz, és aztán senkinek sem lesz, ahogyan ígérték, hogy egyesével vadásszák le az ellenséget, mert úgy egyszerűbb.

Ha már a meséknél tartunk, azokban van olyan is: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon, valamint üsd, vágd, nem apád, ilyen cukiságok és ősi bölcsességek. De olyan is, hogy a sárkánynak mindig újra nő a feje, ezzel szemben és ehhez képest viszont a legkisebb fiú mindig győz és övé lesz a fele királyság. Ilyeneket meséltek az elgyötört apák gyermekeiknek, miután hazatértek az uraság földjéről, ahol halálra robotolták magukat. Mert az élet az ilyen, nem egy habostorta és nem is lányregény.

Már látom egyébként magamban a bajt, a hibát, hogy nem tudok örülni annak, dolgos népünk adakozott Hadházynak, hogy további pörformanszokat eszközöljön a parlamentben. Szép ez, jó is, csak olyan, mint amikor szintén dolgos népünk annak idején egész évben várta, mit művel majd a Hofi szilveszterkor, meghallgatta, nyugtázta, hogy jól megmondta nekik, majd másodikán elment dolgozni, megvette a begyűrűzés miatt megdrágult fröccsét, és a gőz ki volt eresztve.

Ennyi az egész. Ilyen párhuzamos az élet azzal a módosulással, hogy ma már miden nap lehet szilveszter, a jómunkásember pedig naponta nyugtázhatja jóváhagyólag, hogy ez a Hadházy jól megmondta nekik, a gőz ki van eresztve, a fröccs megíva, begyűrűzés nélkül is drágulva, mert magyarázni már nem kell. Ez ugyanis nem szocializmus, hanem feudális vadkapitalizmus fasizmussal elegyest, amit közadakozással legyőzni nem lehet.

Irapuato

Polt Péter ismét legfőbb ügyész lett, semmi nem zavarja ezután sem az üzemszerű, módszeres lopást. Illetve még, amire a NER-nek szüksége van jogsértésileg, mondjuk, Varju képviselő meghurcolása, ilyenek. Ha volna olyan kártyapaklija az ellenzéknek, mint az amerikaiaknak, amelyen a főgonoszokat ábrázolták, hogy kikre vadásznak még a föld alatt is, Polt főügyész valamilyen ász lenne abban. De ilyen paklija az ellenzéknek nincsen, az ellenzék ott bólogat a parlamentben, miközben Poltokat választanak, Handókat neveznek ki, és komplett fegyvergyárakat vesznek stikában.

Polt újólagos, illetve megszakítás nélküli ügyészsége annak fényében érdekes, hogy az OLAF újra beköszönt, és vizsgálódik tátott szájjal, hogy mi folyik ebben az országban. Ezúttal bizonyos Harmadik Évezred Innovációs Alapítvány verte ki a biztosítékot, ahol félmilliárdot tüntettek el. Bár ez minálunk nem tétel, hogy mire és milyen jogcímen loptak, az mégis vérlázító. A “kevésbé fejlett” régiókban rendeztek sportnapokat a nyomorultaknak, hogy “a közösen eltöltött szabadidős tevékenységekkel gazdagabbá és színesebbé tegyék a mindennapjaikat”. Ezeken a gyerekek bagózva bicikliztek lukas kannák körül, és az ugaron rúgták a labdát.

Az ilyesmi felér azzal, mintha a koldustól lopnának, aminél alávalóbb dolog nincsen a világon, viszont Magyarország jobban teljesít és a reformok is működnek. A gazdaság olyannyira dübörög, hogy a világ minden tájáról érkeznek már rabszolgák, akik elveszik a magyarok munkáját, miközben a magyarok az ugaron fociznak. A vietnámiak fizetnek azért, hogy itt dolgozhassanak, az itt dolgozó mexikóiak viszont már tüntetnek is a magyar imperialisták ellen, mégpedig Budapesten, ami nem vicc és nem kitaláció. Csütörtökön vonultak a Váci úton mexikói zászlókat lobogtatva, hogy felhívják az őket foglalkoztató magyar cég aljas bánásmódjára a figyelmet.

A mexikóiakkal vigyázni kell, mert öntudatos népség. Erről amerikai Caster tábornokok tudnának mesélni, meg Trump. A mexikói az nem vietnámi, akinek szíjat lehet hasítani a hátából napi egy dollárért, és még így is bocsánatot kér azért, hogy él. De, hogy hogyan keveredtek ide ezek az azték ivadékok, azt senki nem tudja, mégis, hogy Budapesten tüntetnek a jobb munkakörülményekért, az a NER minden eszméje ellen való. Migráncsok is, a munkát is elvették, és másképpen keresztények, mint a Semjén, elég lenne egy halottak napi felvonulásukra elmenni, és meghasonlana a hitében az összes kádéenpés bohóc.

Itt viszont arról van szó, hogy rabszolgának azért megjárják, csak néha kinyílik a csipájuk. Ez a nonszensz, hogy ők tüntetnek Budapesten, míg a magyarok meg kussban robotolnak, vagy, mint az OLAF vizsgálódásából látszik, lukas vödrök közt szlalomoznak lepukkant biciklikkel, amiért élelmes és aljas NER huszárok félmilliárdot tesznek zsebre. Hogy Mexikóban kinek és mért jut eszébe Magyarországra jönni dolgozni, az is egy hangszórót érő kérdés, mert az átlag mexikói maximum azt tudhatja a távoli és egzotikus országról, hogy azoknak a csapatát verték bucira a szovjetek Irapuatóban ’86-ban.

Ez még az utolsó békeévek egyike volt, Kádár már annyira konszolidálódott, hogy Orbán is verhette a nyálát a kollégiumban, gondolkodhatott az emberarcú szocializmuson, vedelt, a lányokat hajkurászta a haverjaival, és ezek a kollégisták most az ország urai, akik mexikói rabszolgákat tartanak. Az az irapuatói 0:6 egyébként felért agy atombombával, mint azon a tavaszon Csernobil, amit úgy titkoltak akkor, mint most azt, hogyan kerülnek ide mexikóiak. Csak mindeközben egy emberöltő lepergett, és immár nem emberarcú szocializmus van, hanem embertelen feudalizmus, Orbán pedig nem a kollégiumban iszik, hanem a várban.

Mégis lényegi különbségek ezek, mert közben eltelt az életünk a semmibe, huss, tovaszálltak a remények. És jelzés értékű az is, hogy a magyar fővárosban a magyar rabszolgatartók ellen mexikóiak tüntetnek, mert ők úgy érzik, nekik már tényleg nincs mit veszíteni, míg ellenben a magyar proletár meg azt hiszi, van, ezért kussol. Téved, hogy most Polt megint a ki sem hűlt székében van, garantáltan lopják ki alóla az országot, ő pedig mehet ütemesen tapsolni a méregdrága és vadiúj Puskásba. Már megint, és mindig a foci, hogy bele kell dögölni. De ha már Mexikó, akkor újólag intek, mint pár napja: ne feledjétek Alamót, és mindenki döntse el, ez neki mit jelent.

A kereszténység viszonya a csirkelábhoz

“A következő évtized feladata, hogy az ország utolérje az Európai Unió életszínvonalának átlagát, de ez nem járhat a keresztyén és nemzeti identitás elvesztésével.” – Ezt a baromságot Gulyás Gergely mondta, a leglényege pedig az, fennáll a veszély, hogyha mondjuk a magyar nyugdíjas nem két csirkelábat szopogat vacsorára, hanem éppen hármat, akkor egyből elveszik a sosemvolt hite, alámerül a hedonizmusba és franciául kezd társalogni, “Tapossátok el a gyalázatost” rikácsolja, sőt, “Ecrasez les infâme”, ilyeneket mond, és a bádogbánosok menekülni kényszerülnek.

Amikor pénz és keresztyénség csodálatos harmóniájáról ábrándozik a miniszter, bizonyára Borkaira gondol, a jachtbéli istentiszteletekre, sőt, Habonyra gondol Ibizán, Semjénre szarvasok között, Deutschra is gondol meg vak komondorokra, sőt és legfőképp Orbánra emlékezik, midőn térdre csuhásokozik, majd zárásul az ételosztások fölött mereng kilométeres sorokkal. Mert csak beszélnek ezek, be nem áll a szájuk, hogy az ember jó feleségként legszívesebben rájuk förmedne, hogy fogd már be, de erre módja igen sajnálatosan nincsen, és még forró ólmot sem töltene a fülébe, hogy orvosolja a hangzavart.

Az idézett kitétel nyugati életszínvonalról feudális tudattal elegyest tükrözi a mimagyarok jellemtelenségét, miszerint, hogy a lóvé az jól jön, a szabadságból viszont nem kérünk. Meg a hazugságokat is mutatja a jól teljesítő országról, amikor újabb évtizedet kérnek az Unió eléréséhez, miközben minden adat szerint csúszunk visszafelé még V4-ileg is, nemhogy brüsszelileg. Pláne burgenlandi traktoroslegény. Mindebből is kitetszik, Gulyás miniszter csak úgy mondta, amit mondott, nem igényli, hogy komolyan vegyék őtet, ezzel párhuzamosan viszont saját magát sem kellene annyira. Unalmas már a műsor.

Az életszínvonalról elmélkedvén: az én egész nyomorult életem arról szól, hogy utolérek, egy végtelen loholás a sors soha be nem hozható hendikeppel mint mindannyiunknak, kivéve miniszterügynök elvtárs és népes famíliája, valamint baráti köre. Nem mindenkinek van életszínvonala, ilyen színtelen életgörbéje van többeknek, sokaknak, úgyhogy hagyjuk egymást békén. De még mindig nem értem, hogyan viszonylik egymáshoz a teli has és a hit elvesztése, a dagadt pénztárca és a nemzeti identitás ambivalenciája. Az efölötti aggódás azt a képzetet erősíti bennem, hogy Gulyás nézetei szerint az ima és a nemzeti búskomorság addig tart, míg a nyomor.

Úgy véli, ha a magyar nyugdíjas is – mint osztrák kollégája – nyaranta két hónapig dőzsöl mondjuk épp Ibizán, akkor kevésbé törődik Istennel. Ezt mutatja, hogy a miniszter aggódik is a hanyatló nyugat lelki üdvéért, mert, mint kifejtette „Európának a keresztény értékeket a nemzetek életében fontosnak tartó polgárai joggal érezhetik úgy, hogy vesztésre állnak”, ami egyben bizonyság arra is, hogy ez a keresztény hiszti, amit ezek delirálnak, a világ boldogabbik végén egyáltalán nem fontos, ott a népek a hitbéli dolgokat elintézik magukban, és mégsem jutnak pokolra.

Viszont az a tudat is vigasztalhat minket, hogy ez sem lesz örök minálunk. Ha a kedves vezető érdeke úgy kívánja, mecseteket fog építeni stadionok helyett, piramist vagy totemoszlopokat, mert Isten annyiféle van a világon, mint égen a csillag, a hitetlenség viszont egylényegű. Két dolgot viszont megjegyezhetne Gulyás miniszter, mielőtt befogja a száját, legfőképp, hogy hitetlenül is lehet jónak lenni és erkölcsös életet élni, de Jézussal az ajkain is lehet gonosz valaki. Ez utóbbit látjuk a fideszfiúkon. Sőt, azt is látjuk, hogy kereszténységről prédikálnak, miközben pogány életet élnek.

Így hát nem attól kell félni, ha a magyar nyugdíjasnak nem lesznek napi filléres gondjai, akkor elfeledi az Istent, hanem inkább azon kellene dolgozni, hogy ők, a mai kivételezettek megtalálják magukban, ha már ennyire fontos nekik, mert láthatóan híján vannak a szakralitásnak. Nekik csupán ájtatosságuk van, ami nem hit, hanem cirkusz. És tényleg befoghatnák már a szájukat, mert csak mondják, mondják, holott azt sem tudják, mit beszélnek. Főleg akkor, amikor életszínvonalról hallunk előadásokat krumpliosztás közben, ami nagyobb ellentmondás, mint az Atya, Fiú, Szentélek egylényegűsége, pedig mennyien mentek máglyára amiatt is. Úgyhogy, hagyjuk egymást békén.

Kosárlabda és más melankóliák

Az már sajnálatos nívó, elmélázásra való dolog, amikor egy ország sportközvetítéseire a vezér gusztusa nyomja rá a bélyegét. Akárhogyan is, kézzel vezérelve, vagy a szervilizmus okán észre sem véve, pénzügyek miatt, esetleg elveszítve a józan észt. De egy diktátor bukásához ez is hozzájárulhat, mert soha nem lehet tudni, mikor és mitől, milyen apróságtól pattan el egy húr, és keletkezik mahomet nagy vihar. Olykor az is elég, hogy csálé az ügyintéző füle a hivatalban, vagy netán penészes a kenyér a boltban, vagy romlott a sör esetleg.

Ez itt most szubjektív történet lesz történelembe ágyazva, csapongva múlt, jelen, jövendő, színház és sport, zene is divat útvesztőiben, amelyek egységbe rendeződve azt mutatják meg nekünk, hogy új elitünk nagyjából az üzemi párttitkárok nívóján leledzik, akik fekete makkos cipőt húznak a barna öltönyhöz, aminél nagyobb vétség nem létezik. Csak az, ha közben magyar nótát hallgatnak. Én boldogult úrfikoromban kosárlabdáztam sokat és alaposan, ebből fakad, hogy számomra ez a sportok sportja, a mozgásművészet netovábbja.

Mert valljuk be, nincs annál csodálatosabb, mint amikor kétméteres emberek mozognak légies könnyedséggel, és úgy bánnak a labdával, hogy a kiskölkeknek tátva marad a szája. Aki kézzel labdaügyes, az lábbal is az. Annak idején kispályás futballban elvertük a város első osztályú láblabdásait, amikor pedig edzőtáborban a futballisták kiálltak ellenünk basketbálozni, a fülükön szedték a levegőt, és az edzőjük bevallotta, azt tudta, hogy a kosárlabdában többet kell futni, mint a futballban, de, hogy ennyivel, azt nem sejtette.

Egyáltalán, legalább három-négy év edzés szükséges csak ahhoz, hogy a kosárlabda pályára lépve a delikvens minden második lépése ne legyen szabálytalan, míg futballozni meg mindenki tud, csak Orbán nem, de ez az ő baja. És most, hogy elmeséltem az ifjúkoromat, elmondom azt is, hogy tegnap nem láthattam városom csapatának első osztályú mérkőzését sehol. Azét a csapatét, amelynek alapítója voltam úgy harminc-harmincöt éve, most pedig bajnok, a BL-ben játszik, az vesse rám az első követ tehát, akinek nem fájna a közvetítés hiánya.

Nem vagyok telhetetlen. Azt is megértettem, hogy amikor Spanyolországban játszottunk BL meccset, az M4 ifjúsági labdarúgást közvetített, azt is belátom, minden bajnoki kosárlabda meccs nem kerülhet képernyőre, vannak fontosabb dolgok, mint például a sporthorgászat vagy a tollaslabda. Pedig a kosárlabdáért rengetegen rajonganak kies hazánkban, aki otthonos a szakportálokon, az tudja. Sőt, nálunk sokkal többen járnak kosárlabda meccsre, mint futballra, pedig tizenöt milliárdos stadionunk van. És még számos más magyar városban is ez a helyzet.

Ezidáig csendben, megadóan tűrtem, tegnap viszont nem csak én, hanem a komplett kosárlabda társadalom lázadt fel, olyan durva kommenteket kapott Orbán Viktor, mint a bajok oka, mintha valamely ellenzéki sajtótermék törzsközönsége szidta volna az anyukáját Putyin miatt, mert minden mindennel összefügg. Még egy éve tán, belenyugodva abba, hogy M4-ileg a kosárlabda mostohagyermek, a rajongók megelégedtek a városi tévék neten közvetített adásaival, minden szép volt, mindent lehetett látni, mindennel meg voltak elégedve.

Egész pofás adások voltak szerte az országból, Zalaegerszegről, Körmendről, Szolnokról, akárhonnan, szpíkerrel, ilyenek. Aztán egy Fidesz közeli cég einstandolta az összes közvetítést, onnantól egy mozgásérzékelős kamerával, ami mindig mindenről lemaradt, az üres félpályát mutogatta, kommentár nélkül, és úgy láthatta az ember a csapatát, hogy egyfolytában lefagyott minden. Több volt a szünet, mint az adás, és sokasodtak a kurvaannyák, amelyek tegnap csúcsosodtak ki. Tegnap volt az első nap, hogy ezért a szarért is pénzt kért a Fidesz közeli cég, a kosárlabdabarátok pedig pofára estek.

Forradalmi hangulat alakult ki, a kosárlabda kedvelők rájöttek, hogy nem tudnak a régi módon élni, míg a Fidesz közeli cég meg nem tudott a régi módon közvetíteni. Ha vér nem is folyt – csak majdnem -, pár tízezer szavazatot megint vesztett Orbán Viktor, mert sorsának rosszra fordulásáért őt hibáztatta a kosárlabda társadalom nagyon lényeglátóan. Mindig ez a vége, ha a saját torz világát akarja az emberekre erőszakolni a hatalom. Őt nem érdekli a kosárlabda, más se akarja nézni tehát, ő nem érti Nádast, más se olvassa, ő álkeresztény, más is legyen az.

Ilyesmit lehet játszani egy ideig, azonban egyszer csak betelik a pohár. Az összesűrűsödő apróságok miatt lázadnak fel az emberek aztán, szétdöntik a hivatalt, fölborítják a villamost, ilyenek. Mert emlékezhetünk, a nyugdíjukat ellophatták, a netet viszont nem adták, hogy kátyús az utca, az elmegy, de, hogy kosárlabdát se lehessen nézni, az már mindennek a teteje és hallatlan. Mert a lélek bozontos útjai kifürkészhetetlenek. Így tegnap nem tudtam, bánkódjak, mert nem nézhettem meccset, vagy legyek elégedett, hogy megint és ezzel is közelebb került Orbán bukása. Ezen még méláznom kell máma.