rezeda – Oldal 209

Kocsma gőze

Gulyás überminiszter elvtárs finnyáskodik, fölhúzta az orrát, mert a sorosisták létezése zavarja őt a rózsaszínű kis budoárjában. Én csak olvastam, de lehet, hogy selypítve mondta: “Az a kocsmai stílus, amely az ellenzék részéről általánossá vált, nálunk nem szokás.” – és minden bizonnyal hozzátette, kéhlek. Ők ezek szerint ilyen jól nevelt úri közönség, netán másfajta faj. És továbbá, Gulyás überminiszter ezek szerint nem járt még kocsmában, ott ugyanis nem történik olyasmi, ami az ellenzék részéről általánossá vált, hogy mit ne mondjak, nem fütyölnek a csapos arcába, vagy nem akarnak petíciót beolvasni a törzsközönség okulására.

Gulyás überminiszter egyébként olyat is mondott másutt, hogy jobboldali újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent. Én ezt most nem szedem szét apró cafatokra, megmutatva az újságírást, mint szakmát, és elmerengve az erkölcs mibenlétéről, ami nekik nincsen, hanem azért kapom föl a fejemet, mert ebben is megnyilvánul, hogy ők és a csürhéjük egy másik osztály, kaszt, esetleg felsőbbrendű faj Gulyás überminiszter olvasatában. Amire csak azt mondja az ember, hogy ez már döfi, és kedve támad úgy viselkedni, mint ahogy az ellenzéknél általánossá vált, hogy leordítja ennek a pökhendi senkiházinak a fejét. Viszont maradjunk higgadtak.

Nem azt mondom, hogy ezek jól képzett nácik, de igényük az lenne rá, valamint mély vonzódásuk is, ilyen homályos ábrándok, persze nem véletlenül. Orbán miniszterügynök elvtárs is homogén nemzetállamról delirál, Parragh kamarás szolgalélek keresztény és fehér munkavállalókról, Matolcsy piros pöttyről a seggünkön, mint faji megkülönböztető jegy. Ezek még önmagukban nem hordozzák az igazi árja képét, de tapogatózó lépések afelé, amit nevezhetnénk akár homo fidesicusnak is, mint az emberi evolúció új, de zsákutcás útja, amely a megsemmisülésbe viszi a homo sapienst, vagy visszafelé, a homo erectus, és még tovább az egysejtűek felé.

Az ellenzék egyébként nem kocsmai módra viselkedik. A kocsma komoly, az élet ostobasága felől való elmélkedésre szolgáló hely, ahová gondolkozni és nem handabandázni járnak a népek. De erről Gulyás überminiszternek halovány fingja nincs, mert ezekhez képest Übermenschnek képzeli magát, de még ezt is rosszul tudja. Nietzsche, aki volt kedves megalkotni a fogalmat, nem faji kategóriaként értelmezte ezt, mint ahogyan a nácik nyomán a Fidesz is igyekszik, hanem az önmagát meghaladó egyes emberként. Ilyesmire viszont a csordában élőnek, mint Gulyás überminiszter, esélye sincs, nem véletlen, hogy gyanakodva nézi azt, aki gondolkozik.

Az veszélyes. Mint ahogyan az öntudatra ébredt ellenzék is, amely valami ismeretlen okból életjeleket kezd mutatni, amihöz viszont sem a Fidesz, sem Gulyás überminiszter nincsen szokva. Amit az ellenzék most bemutat nekünk, az nem kocsmai tempó, hanem a bitófa alá vonszolt halálraítélt utolsó rugdosása, valami kétségbeesett próbálkozás, mielőtt végleg elhallgattatják. Mondjuk, értelme is csak annyi talán, de emiatt még őt le is parasztozni, az nem komilfó dolog. Viszont a fideszcsürhe, Orbán miniszterügynök és Gulyás überminiszter akkor csodálkozna igazán, ha tényleg elvadult kocsmaként működnének a dolgok. Akkor kivernék az ő szép, fényes fogát, eléggé sajnálatos módon azonban ilyentől tartania nem kell egyáltalán.

Minden hazug, mindent szabad

1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén egy eszelős tekintetű, szakállas fiatalember sok népek előtt nagy hangon követelte az orosz csapatkivonást az országból, miközben azok már rég úton voltak, poroszkáltak elfelé nagy szomorúan. Csattogtak a megrakott vonatok Záhony irányába, és a sok hülye népek mégis azt mondták, hú, de tökös ez a gyerek, holott csak hazudott Soros György pénzén, aki kitartotta, nevelgette, most meg így járt, ahogy, hogy kígyó lett belőle.

1989. június 16-ig egyébként a Magyar Televízió – mint utóbb kiderült – hatszor tudósított már a ruszkik eltakarodásáról, ötször a Híradóban, egyszer a HÉT című magazinban, de erről a népek nem nagyon vettek tudomást. Épp szülték meg az új istenüket, holott róla már Nietzsche nagyon régen megmondta, hogy halott, de a népek ezzel sem törődtek. Így esett, hogy 2109-re Nagy Imrét is elimporította a lánglelkű eszelős, az oroszokat pedig visszahívta, és most már tényleg saját erőből, a maga gyönyörűségére.

Mindeközben 2017. június 13-án őrizetbe vették Czeglédy Csabát, mint láthatjuk, majdnem napra pontosan huszonnyolc év különbséggel az első ordas hazugság után. Az eltelt idő alatt a szakállas fiatalember megöregedett, eltrottyosodott, szemének eszelőssége viszont megmaradt, és ráadásnak elült a lelkében a gonoszság, ami akkor, ha időközben egy ország ura lett az ember, nem jó párosítás az álmoskönyvek és a józan megfontolás szerint sem.

Tegnap pedig az derült ki, minden bizonnyal Czeglédy őrizetbe vétele olyan politikai játszma csupán, mint az oroszok eltakarítása, ocsmány, hatalmi hazugságok része, viszont itt egy ember életéről van szó, ami nem tréfadolog. Azzal nem szokás szórakozni, hacsak nem véres kezű diktátor, vagy kereszténydemokrata imádkozó sáska az ember, ez utóbbi minden erkölcsi felszereltségével, ami, ugye, nullának tételezhető, de még vizsgálat tárgyát képezi. Lehet, hogy a rovar emberibb a trottyos eszelősnél.

Czeglédy cége az Európai Unió Bíróságán pert nyert a magyar állam ellen ugyanis, az ítélet szerint a cég az uniós irányelvek szerint járt el, és jogosan nem fizetett be majdnem egymilliárdnyi áfát. Az ügyészség, amely elrendelte Czeglédy őrizetbe vételét, minden bizonnyal tudomással bírt a jogvitáról, ennek ellenére letartóztatták Czeglédyt, ami így, ennek fényében erősen politikai színezetet kap, és bizonyság arra, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve, hogy az eszelős trottyoson nincsenek már fékek egyáltalán.

Ezzel párhuzamosan, koronaként mintegy erre a gyalázatra, a nemzet veje is zavartalanul állhat tovább a saját lábán, hiszen a magyar állam, amely maga az após, azaz Orbán Viktor, visszavonta a lámpás biznisz uniós támogatási kérelmét, hogy az OLAF buzgólkodása – amely rendszerszintű korrupciót állapított meg – okafogyottá váljon. Ez egy stadion árába, tizenhárom milliárdba kerül a költségvetésnek, azaz neked is, én nyájas olvasóm.

Mondható volna, mi ebben a vaszisztdasz, ezt mindenki tudja, és ez momentán igaz is. De nem is a hírhozó szerepében óhajtok itt tetszelegni, hanem rá szeretnék világítani néhány összefüggésre és az ezekből fakadó cselekvések szükségességére. A helyzet, amiben benne csücsülünk szügyig, olyképp sajátlagos ugyanis, hogy megszűntek bizonyos állampolgári kötelmeink. Erősebben úgy is mutathatnám, ha a hatalom azt tesz, amit csak akar, akkor az alattvalókon sincs semmiféle zabla.

Nem öncélúan, l’art pour l’art, a lázadás öncélú gyönyöreiért, hanem, mert ezt követeli a megfontolás. Példáimból ugyanis kitetszik, itt, minálunk, Neriában már nem arról van szó, hogy a törvényeket áthágják, hanem úgy tesznek, mintha azok nem is léteznének egyáltalán. Papíron tán van valami, de senki nem törődik vele, zűrzavar van és összevisszaság, tohuvabohu, vagy, ha a héber gyökerekig visszanyúlunk, tohu va-bohu, azaz puszta és üresség.

Ez mindkét olvasatban az őskáoszt jelenti, amelyben az életben maradás egyetlen esélye, ha ezt, és legfőképp ennek okozóját megkötözött kézzel bírjuk rá arra, hogy a bíróság előtt egyszer az életben mondjon igazat. Jelenleg ugyanis a ruszki lódítástól odáig jutottunk a valóság sajátos értelmezésében, hogy már minden hazug, következésképp mindent szabad. Nekik is, a logika törvényei szerint viszont akkor nekünk is, hogy kilegyen a karma kényes egyensúlya.

Nincs törvényi és etikai gátja a gonosz eltakarításának, s ami a legszebb az egészben, ezeket épp OVM rombolta le, csak ezt még képtelen felfogni, vagy nem akarja. Ha úgy tetszik, rohanunk a forradalomba, ennek objektív feltételei már rég adottak, csak azért állnak még a falak, mert mindenki azt hiszi, vannak még játékszabályok. Mint látszik, ilyenek nincsenek, s ha valakiben spirituális fékek működnének, akkor, ha már Nietzschével kezdtem, vele is fejezem be: “A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van -, hogy nem létezik.”

Ilyeneket mondott nagy bölcsen ez az ember, és innen lehet elindulni. Ez az új kályha.

Büfi és lyukas koton

Módfelett és érthetetlenül okos politológusok, szakértők és más jól fésült emberek úgy fogalmaznak eltartott kisujjal, hogy Orbán Viktor Mihálynak ismét sikerült tematizálni a közbeszédet, holott csak egy szélhámos politikai kalandor büfizett nagyot. Valami gusztustalan massza is kijött belőle közben véletlenül, a sárgarépa és félig emésztett szotyoladarabok pedig ott virítanak most a csámpásra taposott cipőjén. Voltaképp ennyi lenne az egész.

Aztán meg mégis hetek óta ez megy: nagy gerjedés, kicsinyke orgazmus és utójáték, ezen csámcsog az ország, mintha lenne a legkisebb jelentősége is a szavainak a habverésen kívül. Konok kolléga frappánsan intézte el ezt az egész cirkuszt, amikor lyukas kotonként határozta meg miniszterügynök elvtárs delirálását, a maga részéről le is zárva a mókát és a kacagást. S milyen igaza volt, ha utána gondolunk, mi is sprickol az emlegetett készségbe, és mi szivárog belőle a lukon.

Csupáncsak O1G, semmi más. Teljesen érdektelen, mi jön ki ennek az embernek a száján, viszont dedós kis társadalmunk akkor lesz majd nagykorú, ha ennek megfelelően viszonyul hozzá, kiköp és gálánsan tovább halad. Mert mi van most is a kiscserkész pontjaival? Semmi sincs, a hátország épp emelgeti a fejét és vizsgálódik, akkor hogyan is legyen ez, miből is kitetszik, hogy csak annyira megalapozott az ígérgetés, mint amikor azt halljuk, hogy egyetlenünk vagyontalan flótás.

Színjáték az egész, amellyel a panelproli ellesz egy darabig, csócsálgatja a rá váró gyönyöröket, alélásában rájuk rakja az ikszet, az aktus után pediglen lószerszámot kap az ő valagába. Ez nem évértékelő volt és még csak nem is a fényes jövő fölskiccelése, hanem kampányesemény, amely, ha jól sül el, ki fog tartani 2022-ig, mint a rezsis cucc is dübörgött. Majd ráeresztenek a propagandára egy Németh Szilárd kaliberű eszementet, és lüktet is a dolog.

Semmi sem lesz ebből sem, vagy alig is valami. Még két nap sem telt el a kinyilatkoztatás óta, már módosulnak a dolgok, tolódnak ki a határidők, hogy addig monyoljanak vele majd, mígnem a feledés jótékony homálya el nem fedi az egészet. Viszont a kommunikáció az lesz majd, hogy mind az a szépség és jóság, amelyet miniszterügynök elvtárs most itt bedobott csócsálásra, már mind meg is valósult. Nem adok ennek egy hónapot.

A sorosügynökök viszont rátörnek a nemzetre, nagymamákat toszatnak meg migránsokkal, ellenben OVM kegyelme a Kánaán örömeiben részelteti az ő népét. Mindenki hét személyes autóval, furikázik, tömi magába a mannát, a gyermekek pedig kacagva libikókáznak a simogató napfényben, és még a talpaik is egymásra lépnek, ha nem vigyáznak. És ezt az idillt akarják lerombolni a libsibolsik. Ez lesz majd, ilyen bizonyossággal indulok is a lottózóba, hogy ez ennyire megy.

Alélós, boldogságos tudósításokat olvashatunk a lapokban, ilyen képeket mutat majd a közszolgálati a százmilliárdunkból, aki pedig az ellenkezőjét tapasztalja a saját bőrén, azt hiszi, csak az ő ege felett van borulat, mindenki más pedig szügyig lubickol a földi jóban és az örömökben. Természetesen OVM értünk való küzdésének köszönhetően. Aztán azt is látom ebből fakadólag, hogy például majd a kismamákból közellenségek lesznek, a rendszer kegyeltjei a torzult tudatokban.

Mert gondoljuk meg csak, akinek nincs gyereke vagy kevés van, vagy bármi okból érzi úgy, hogy ő kimaradt az osztásból már megint, elkezd ferdén nézegetni a papákra, mamákra, kiskölkekre, mint akiket a rendszer tejben és vajban füröszt, míg ő kitaszított és szerencsétlen. Lehet majd utálni újabb okból egymást. Ilyen folyományai is, illetve csak ilyenek vannak ennek a mostani fékevesztett tobzódásnak, ami tényleg nem más, mint lukas koton. Úgy is kéne kezelni.

Annyi dilemma marad csupán, hogy akkor Orbán Viktor Mihály tényleg ennyire zseniálisan gonosz, vagy csak a környülállások okozzák, mindig úgy tenyerel bele az életünkbe, hogy még véletlenül se legyen jó. Ha így, ha úgy, annyi tartása kellene legyen a népeknek, politológusoknak, újságíróknak, politikusoknak és mindenkinek, aki azért szuszog, hogy a gonoszt eltakarítsa: nem a gumicsontot csócsálja, hanem a tökön rúgás módozatain mereng inkább. És többet én sem gondolok a vasárnap elhangzottakra.

A harmadik gyerek

– Mi tetszik? – tette fel a kérdést Kovács kartárs a kormányablak négyes számú ablakában, amikor az üveg túlfelére telepedett egy fiatalka nő, letette a sorszámát és egy bizonytalan kinézetű csomagot, ami lehetett volna egy kupac szennyes ruha, de betakargatott kenyér is. Viszont a csomag felsírt, amitől Kovács kartárs erősen meglepődött, de azért higgadtan kérdezte még egyszer.

– Mi tetszik?
– Kérem a négymilliómat. – mondta a fiatalka nő, és csitítgatta a csomagot.
– Milyen négymilliót? – csodálkozott Kovács kartárs.
– Ez a harmadik. – bökött a csomagra a nő.
– Már mi harmadik? – kerekedett el Kovács kartárs szeme nagyon.
– A harmadik gyerek. – felelte a nő.
– Már megbocsásson – suttogott Kovács kartárs – nekem ehhez mi közöm van?
– Kérem a négymilliót. – mondta a nő tántoríthatatlanul, és a csomag ordított.
– Még mindig nem értem. – maradt nyugodt Kovács kartárs.
– Azt mondta drága, jó miniszterelnök úr tegnap, hogy a harmadik gyerek után négymillió jár. Ez a harmadik. – mondta olyan határozottan a fiatalka nő, hogy Kovács kartársnak elakadt a szava, de azért összekapta magát, és higgadtan válaszolt.
– Nem pénz jár, hanem a CSOK-ból engednek el ennyit a harmadik gyerek születése után.
– Mi az a csók? – értetlenkedett a nő, és elővette a jobb mellét.
– Mit csinál? – szörnyülködött Kovács kartárs.
– Éhes szegény, megetetem – jelentette ki a nő olyan természetességgel, hogy Kovács kartársban bennakadt a szó.
– Mi az a csók? – kérdezte a nő még egyszer.
– Kedvezményes lakáshitel. – szedte össze magát Kovács kartárs.
– Akkor adjon egy olyat először. – mondta a nő olyan tántoríthatatlanul, hogy lepergett róla a napsugár.
– Azt a bankok adják. – győzködte Kovács kartárs, de a nőn látszott, hogy innen pénz nélkül el nem megy.
– Akkor adjon nagy autóra, az is jár.
– Csak a negyedik után.
– Jövő hétre meglesz.
– Már ne haragudjon, de hogyan?
– Ismeri az uramat? Ugyehogy nem. – mondta a nő és kacsintott – Meglesz az, ha céloz és lő, ha érti, mire gondolok. – ettől Kovács kartárs elpirult és fészkalódni kezdett.
– Tegyük fel, hogy meglesz…
– Mért ne lenne, ha mondom…
– Szóval, ha meglesz, pénzt akkor is csak úgy kapnak, ha vesznek olyan nagy autót. – magyarázta Kovács kartárs.
– Hogyan vennénk? – horkant föl a nő – Kilukadt a bicikli gumija, azt is úgy foltozgatjuk.
– Akkor azt javaslom – virult ki Kovács kartárs -, azt javaslom, ha meglesz az a negyedik, egyből menjen el dolgozni, és nem kell SZJA-t fizetnie.
– Már ne haragudjon – értetlenkedett a nő – hogyan menjek el dolgozni négy gyerekkel?
– Él a kedves mamája? – kérdezte Kovács kartárs.
– Persze, velünk lakik a szoba-konyhában. – felelt a nő.
– Na látja. – lett nagyon elégedett Kovács kartárs – A kedves mama elmehet GYED-re, amíg maga dolgozik.
– Már ne haragudjon – csattant föl a nő – amit választáskor kapott zsák krumplit azt se bírta hazahozni. Az Erzsébet utalványt nem látja meg, a múltkor azzal törölte ki a fenekét. Le kellett mosogatni, törölgetni, hogy beválthassuk. Hogyan mehetne GYED-re?
– Akkor én nem tudok segíteni. – tárta szét a karját Kovács kartárs.
– Dögöljünk éhen? – kérdezte a nő, és eltette a mellét, miközben szipogott.
– Nem feltétlenül. – vigasztalta Kovács kartárs – Nem feltétlenül.
– Akkor hogyan dögöljünk meg, ha nem feltétlenül? – váltott cinikusra a nő, a csomag büfizett, amitől savanyú szag terjengett a kormányablakban
– Nézze… – váltott nagyon halkra Kovács kartárs és félve körülnézett – Lesz ez az uniós választás, járjon el gyűlésekre, lesz krumpli megint, élelmiszercsomag. Csak ellesznek. Ősszel is lesz ilyen önkormányzati választás, akkor is csurran-csöppen valami, nem kell kétségbe esni. – ezt mondta Kovács kartárs olyan szemekkel, mint aki komolyan is gondolja, és lehet, hogy úgy is volt.
– Kapja be akkor a drága, jó miniszterelnök úr. – mondta a nő, és szedelőzködött.
– Hogy mondja? – értetlenkedett Kovács kartárs.
– Ahogy hallotta, kapja be! – állt fel a nő hirtelen nagyon büszkén.
– Na, de kérem, na, de kérem! Hallatlan. – méltatlankodott Kovács kartárs, de már hiába. A nő megindult, fölrúgott egy széket, ami röpült, röpült, és nagy csörömpöléssel landolt az alaptörvény asztalán.
– Tosszon maguknak a kedves, jó anyukájuk meg a miniszterelnök uruk! – ezt kiáltotta vissza a nő a csomaggal a karján, és a népek mind elámultak a kormányablakban, de nagyon.

Sitt

Úgy kerítették el tegnap Orbán Viktort, olyan mókás gyomorforgatón, mint valami lepusztult hétvégi telket vagy konyhakertet, ahol krumplit és sárgarépát termesztenek. Illetve, mint a bontási területet szokták, hogy ki ne szálljon a por, messzeringó szimbólumok egész sorozatát generálva így a füstös ég alatt. Régi mániája már a rejtekezés miniszterügynök elvtársunknak, amióta nagy lett, azóta tart neki ez voltaképp, ez a mostani azonban minden eddiginél messzebb mutatott. Ez már nem függöny mögé bújás, újságíró elől menekülés, hanem hermetikus retesz, hogy a valóság be ne mehessen a világába egyáltalán. Szar ügy, mit ne mondjak.

Ez ilyen diktátor-nyavalya egyébként, őket üli meg ez a kórság, hogy az ember meg is sajnálná a fajtájukat, ha nem utálná mind az összeset, de ezt különösen, mert élni így nem lehet, illetve lehet, de minek. Mielőtt azonban még tovább gondolkoznánk Orbán nyomorán, nézzük, milyen utalást hoztak létre azok, akik ilyen fekete műanyaggal zárták el a panorámát kifelé, a tekinteteket befelé, hogy egy burkot hoztak létre, egy zárt lufit, benne lázáros álomvilággal. Elsőként az az ember érzete nézve ezt az idillt, hogy ilyen lepleket oda helyeznek, ahol épületet bontanak, vernek szét, hogy a sitt – mint építési törmelék – ne zavarja a kívül lévőket, ne bántsa a tüdejüket a romlás pora.

Innen már csak egy lépés csudás nyelvünk azon folyománya, hogy a sitt másik jelentése is eszünkbe jusson, úgymint dutyi vagy börtön. És ettől a történet olyan kerek és egész lesz, hogy nem is kell fölöslegesen magyarázni és tovább ragozni. Abban a fekete nejlonban benne van Orbán Viktor Mihály egész nyüves sorsa az avas szagú parasztudvartól a trónusig, majd a zárt osztályig, vagy pediglen menekülésig és magánzárkáig bezárólag habitus és filozófiai gusztus szerint. Innen nézve a kerítés műalkotás, a tökéletesség maga, nem csak egy, hanem milliónyi sors képe-mása. Innen börtön, onnan álca, mert csupán nézőpont kérdése minden.

Esztétikai vizsgálatából azonban legyen elég ennyi, mert még megcsömöllünk a gyönyörűségtől, de van ennek egy etikai vonzata is, amely a bozontos lelkek működéséről szólna. A manus önmagában érdektelen, az útja egyenes, az ilyeneket el szokták taposni, egyszerűen átgyalogolnak rajtuk az öntudatra ébredt népek, hogy csak egy amorf paca marad utánuk. Ez legyen a saját lábon álló kedves famíliája gondja-nyűge. Hanem a szolgák, akik fölépítették neki ezt a falat, akik sürögnek körüle füldugóval, napszemüvegben, testőrök, rendőrök, TEK-ek, hogy nekik meddig terjed a lelkiismeretük, az a bizonytalanság, és nem is kevés.

Ők tartják életben a gazdájukat és a rendszert ugyanis, ámde az a csomó kardja vagy a zár kulcsa, hogy mikor teszik fel maguknak a kérdést, hogy ők erre szerződtek, esküdtek-e, vagy nem tudom, mi a szokás az ilyen bulldogoknál. Hogy arról volt szó, egy demokratikusan megválasztott minielnököt óvnak a veszedelemtől, és nem pedig egy despotát rejtegetnek a saját népe elől, hogy ettől ezek a népek nem hasonlanak-e meg, vagy hogyan van ez. Bimbózik-e köztük egy Stauffenberg aktatáskával, vagy a jó kis fizu nekik is elvette az eszüket, betömte a fülüket és leamortizálta a kajla lelküket is. Ez valójában az igazi dilemma, a millió dolláros várakozás, esetleg hangszóró.

Mert és voltaképp ez a fekete takaró már nem is Orbán gyalázata – persze azért mégis -, mert ő már olyan régen átlépte azt a rohadt Rubicont, hogy egy új aljasság nem oszt már és nem szoroz. Viszont ez vallomás azért, ez a nejlon, hogy a diktátori egyedfejlődés nyílegyenes útján ez a miénk elérkezett a végső stádiumba, abba az álomvilágba, amelyben a körülötte lévő valós dolgok érdektelenné válnak, és csak az az igaz, ami a beteg agyában gomolyog. Erre utalt egyébként a nejlon mögötti delirálása is, de ennek boncolgatását ráhagyom más kollégákra, az is egy öröm a maga módján és nagy feladat. Én csupán, mint látható volt, azon morfondírozok, hogy ezt a nejlont kívülről kell megszabdalni, vagy belülről bontják-e le. Momentán ez foglalkoztat engemet olyan dörömbölősen.

Jó lesz nekünk

Jó lesz nekünk, népeknek. Nem épp Menyhárt Jenő-féle értelemben, hogy a súlytalanságban szeretkezünk vagy lesz végtelen sok égitestünk, esetleg felébred az álom és mi alszunk tovább, hanem csupán ontológiailag, meg, hogy az éjszaka az soha nem fog véget érni. Elsőként az juttatott erre a meggyőződésre, hogy Tarlós főpolgármester buzog, mint a rosseb.

Miközben Budapest szétrohad alóla, metrók és buszok füstölnek el a végtelenbe, vagy mindenki tegyen egy színt a képre még saját élményeiből, Tarlós főpolgármester esze már nem is az idei, hanem az elkövetkező nyáron jár, a 2020-ason, amikor nemzetünk Orbán ritmusára a futballban egyesül és olvad össze mintegy, mert néhány redves meccset itt rendeznek az aktuális láblabda Európa-bajnokságból.

Az ilyesmitől állva hugyozik a NER-polgár, de legfőképp Orbán miniszterügynök elvtárs, hiszen kajla tudatában a labda pufogása, a frissen nyírt fű illata, valamint a szotyolahéj sercegése egyet jelent a boldogsággal és a nemzeti nagysággal, amit az is mutat, hogy most már százhúsz milliárdban szabta meg azt a limitet, amit TAO-ból az ilyen nagyságokra költ és nem oktatásra vagy más haszontalan dolgokra.

Hogy a fodbalistáknak is jó legyen, ne csak nekünk. Tarlós főpolgármester tehát beállt a sorba, és olyan időkről ábrándozik, amelyek során lehet, már csak fölösleges nyugdíjas bácsi lesz, és nem pediglen főpincér, ami kifejlet csak a lakosokon múlik, viszont rajtuk nagyon. Mégis, Tarlós főpincérnek szíve joga ábrándozni merengeni, és lelkének virágait elénk teríteni, mint megtette ezt most is.

Azt delirálta tehát, hogy a jeles esemény során, amikor a sok népek kiszorulnak majd a három-négy, uszkve ötszáz milliárdos vadiúj Népstadionból, tehát, aki oda nem fér be, az a Hősök terén létesítendő “fan zone”-ban nézheti a csodát – ami a futball maga – majd 2020 nyarán, amikor ki tudja mi lesz ezen a világon még vagy már. Több tízezer embert vár oda Tarlós főmókamester, amiből akármi is lehet.

Gondoljuk csak meg a leselkedő veszedelmet, ha és netán sorosisták gyűlnek ott halomba, fütyölnek és szánkókat szentségtelenítenek meg, elképzelni is borzalom. Jól tette Tarlós főmester, hogy nem a várba álmodta a tömeget, mert gondolhatta volna oda is, igaz, arra a környékre hovatovább már a madarakat sem engedik be, még a neonácikat sem menetelni. De hiába mondják, ne higgyük el nekik, hogy erkölcsi megfontolásokból.

Mégpedig tán azért ne, mert Németh Szilárd, aki mostanában a Fidesz eszévé lépett elő, a Facebook oldalán siratta meg Horthy kormányzót. A halálára emlékezett, s akinek ilyen késztetései vannak, annak a neonácik sem igazán büdösek. Így hát, arra kell jutnunk, azért nem gyalogolhattak a várban a mi kedves fekete ingeseink, mert ott lakik az atyaisten trottyos gatyában.

Tényleg oda költözött szakácsostul, inasostul, és emberek, emberek, máma ő maga fog szólani hozzátok, hogy még jobb legyen. Igaz, bekerítve, fogdmegektől ölelten, de mégis csak hetek óta ezen rugózik a fél ország, mit fog mondani az atyaisten, és az mit fog jelenteni nekünk. Semmit. Érdektelen, s nem csak azért, merthogy a tettei és nem a szavai, hanem, hogy köze nincs a valósághoz egyáltalán sem a tudatának, sem az abból kicsapódó mondatoknak, ha egyáltalán.

Meg különben is, mit érdekelné az embert egy narcisztikus, hatalommániás tajparaszt, akire egy esetben kellene figyelni, ha ki kellene lesni, merre menekül. Mert tegyük szívünkre a kacska, elgyötört kezünket: tud ez még valamit rontani a sorsunkon? Na, ugye. Innentől kiérdemelte, hogy az ember keresztbe lehányja, amiket összehadovál, két nap múlva úgyis elfelejti mindenki egy újabb lopás után.

Hűtlenek lettek hozzánk a szavak Babits-csal szólván, és jobb is így. És még jobb lesz állítólag, ha megtudjuk, a másik várbéli lakos, ez a pecás milyen dátumra írja ki az uniós választásokat. Hogy mire élesítsék a szoftverek megvadulását, mikor kell buszt küldeni az ukránokért, ahogyan ez szokásban van minálunk következmények nélkül. Ennyi az egész, ezen kívül ez az Áder is felejtős, lehányós.

Nem lennék a helyében, amikor szembe kell nézni magával, és a semmivel találkozik, üres lesz a foncsor innenső oldala. Ez lesz annak az útnak a vége, amelyen kitartóan halad, s amely során a barátból kesztyűbáb lett, aki lassan már megvetést sem érdemel. Így lesz nekünk jó, viszont csak akkor, amikor ezekre ráborul a feledés. Addig pedig polgártársak, leshetitek a téren a futballt, az új vallást a’la Dél-Amerika, hátatok mögött a favellákkal. Vigaggyunk hát, hogy jó nekünk.

Kampec dolores LXXXIV. – Télből tavaszba

Most volt csak, hogy karácsony lett váratlanul, és a falu népe visszatért mind a kirándulásról, amelyen beutazták az űr végtelen tereit és idejét, olyan helyeken jártak, amit jobb lenne feledni, de egyik sem dicsekedett azzal, hogy találkozott volna Istennel. Sőt, ami nagyobb bajnak mutatkozott, arról sem adott számot egyik sem, hogy láttak volna egy útelágazást, amelyen tábla hirdette volna, hogy Mennyország jobbra, százezer fényév, hólánc használata kötelező, szarvasveszély. Ilyen sem volt sehol, és mégis úgy érkezett vissza mind, mintha megismerte volna a lét legmélyebb titkait, mert látta a halált. És nem sötét köpenye volt kaszával a kézben, hanem egy fess fiatalember volt ő tangóharmonikával a kézben, félrecsapott sityakban, szájából füstölgő cigaretta lógott, és olyan dallamok jöttek elő abból a hangszerből, hogy fejest akart ugrani bele mind. A duplagyűrűsök sikongattak és otthonkáikat szaggatták, a protkósok táncra perdültek tőle, a bánatos szemű fiatalasszonyok pedig még szomorúbbak lettek, takargatták büfifoltos melegítőjüket, és ott kárhoztak el a vágyakozásban és szégyenükben.

Így érkezett vissza a falu és az összes lakója, így állt ott a kocsma kövezetén az első vendég, amikor karácsony lett, s ahogyan hörbölte az italát, naptárlapok kezdtek szállingózni az égből, ringtak lefelé, s amint az elgyötört ádámcsutka küzdött a fröccsel, és az utolsó korttyal is megbirkózott, már február volt. Béla fölnézett, és azt látta, luk van a plafonon, és az idő szivárog el rajta egyre gyorsuló ütemben, mire rájött, hogy ő tehet erről, a bűnös ő, csakis ő, mert hajtotta szívében a telet, kijelölve az elejét és a végét, egyre csak hívogatva a tavaszt, és addig, míg az irányítás ki nem csúszott már a kezéből, és úgy rohant az idő asztalparipákon és papírrepülőkön, mint valami elszabadult ár, megvadulva és féktelenül. Ment a lukon át ki az élet, füstölt a kocsma tetején, mígnem Béla a legvégső pillanatban fölhajított egy mosogatórongyot, attól a luk bedugult, és csodálkozott nagyon, hogy lám, mennyi kicsi elég a meneküléshez. Viszont meg kellett vizsgálni, mi maradt, mennyi veszett, mi lesz még, mert a rongy mellől a lukból kilógott egy fél mondat, fél pár kolbász és egy bicikli leeresztett kereke.

Nézte Béla a vendéget, aki épp végzett a fröccsével, mielőtt indult volna földíszíteni a fát haza, ámde az már aszottan lógott a hátán és tüske nélkül, de észre sem vette, föl sem fogta, hanem fröccsöt kért még, és nem attól volt üveges a szeme, hanem az emlékek hiányától, mintha mi sem történt volna. Nem fájt neki a két hónap elvesztése, és nem lehetett tudni, mert meg sem tapasztalta azért, vagy, mert mindegy is volt, hogy üreg támadt az életében. Mert a jelen mindig legyőzi a múltat meg a jövőt, hogy a moston kívül minden káprázat csupán, és semmi sincs, ami volt, és pláne, ami lesz. A két közmunkás is ugyanúgy állt ott, mint akármikor, és ez már nem is film volt, hanem fénykép, és Béla rájött, ez a pokol, más mi lenne. Így, ilyen bölcsességgel indult útnak, a bádogbánoshoz iramodott, hogy helyre tegye a vén hazugot, és olyan hatalmasan lépdelt, úgyannyira fenyegetőn, hogy a harangok maguktól félre verődtek, az ég meghasadt, Béla pedig megtorpant elszánásában, de csak, hogy megvizsgálja, mi a rosseb ez már megint.

Csuda volt, csoda történt, mert az égi hasadékon folyt vissza a plafonon át menekülő idő, hogy, mire a templomhoz ért, már éjféli misére harangoztak, a falu népe pedig puccba vágva magát haladt, ropogtak a fehér ingek, nyikorogtak a csizmák, szálltak a sóhajok, körbeért minden tehát, hogy Béla visszasompolygott az ivóba megszégyenülten. Leült az asztalához, amikor belépett az első vendég már megint, hátán a friss fenyőfával és fröccsöt kért. Így ért körbe az idő, így állott helyre a rend, és az egész kalandra csak egy repedés emlékeztetett a plafonon, alatta a mosogatórongy a kövön, ami megmentette a világot a pusztulástól. Nézte ezt az egészet Béla, erősen nézte, s vágy támadt benne egy jó beszélgetésre nagyon, s kivel lehetett volna ilyet, kiment hát az udvarra rigó cimborájához, és kezdte volna neki a mesét, hogy képzeld. De az csendre intette, hogy fütyölnie kell, mert mindjárt itt a tavasz. Béla most már semmit sem értett, fütyölt hát együtt a rigóval, hogy csak úgy zengett az a kurvaélet, és bimbózni kezdtek a fák.

Rétvári és az izmusok

Tegnap Tódor napja volt, amelyhez véletlenül semmi félnivaló nem tartozik épp, hogy mit csinál a medve, kopog vagy locsog, süt vagy esik, fúj esetleg. Olyan nap tehát, amikor minden következmény nélkül történhet akármi, szabadság, tánc a hóban. Mondtam is magamnak hajnalban a piacra menet, miközben lefagyott a bütyköm, szóval mondom, na, Kázmér, azt csinálsz, amit csak akarsz, fütyölj, vagy akármi sorosista bolondság.

Aztán szembe jött Rétvári elvtárs esze, amin el kellett merengeni. Nem a piacon jött szembe, hanem a gépen, mert kinyitottam neki az ablakot. Őt mindig érdemes tanulmányozni, az ember szíve földerül tőle, midőn, mint hiteles, tiszta forrásból, ajkai közül meg lehet tudni rendre, mi a lehető legjobb épp a világunkban, hogy a kormány úgy zúdítja ránk a jótéteményeket, akárha friss, tavaszi zápor. Viszont most gondolkozott.

Vagy úgy csinált, mintha. Nem volt a hóna alatt egy zsák krumpli nyugdíjasokat csalogatni, se egy statisztika a zsebében, hogy a magyarok már nem is születnek, úgy szaporodnak, hogy számolatlanul potyognak a csecsemők a levegőégből. Rétvárinak ilyenhez van tehetsége, most meg elküldték beszédet tartani egy, a Tanácsköztársaságról szóló konferenciára. Képzelhetjük a szárnyalást, ahol egy Rétvári adja meg a zsinórmértéket, mert formában volt a manus nagyon.

Ezt a tanácsköztársaságos cuccot aktualizálta Rétvári elvtárs, ahogyan rávilágított pártunk és kormányunk zsigeri félelmeire, s egyben ütött egyet az ellenzéken, zseni a faszi. Vagy nem. Nemzetezett persze, kifejtve, hogy: “Nemzeti alapú, a nemzet érdekeit minden más elé helyező politikára van szükség, nem pedig olyan nemzetközi ideológiák támogatására, mint a kommunizmus, a nácizmus vagy a globalizmus.” És ebben engemet valami zavart, mintha tüske ment volna a körmöm alá.

De nem az, hogy egy fasiszta kormány tagja rémüldözik a nácizmustól, mert felteszem, fingja sincs a különbségekről, csak a Jobbikban valamelyik ökör lengette a karját. Ellenpontként ott vannak miniszterügynök elvtárs szélsőjobbos cimborái, de ez sem érdekel. Mint ahogyan az sem, hogy úgy általában ki kokettál a Kínai Kommunista Párttal, hát, nem én az ziher, de az ilyen slendriánságokat már megszokhattuk a NER kommunikációjában. Hanem ez a globalizmus.

Ez nem hagyott aludni, mert értem én, hogy mit akart mondani a költő, csak hülyeségeket beszélt. Mert mindenféle szakirodalmak globalizációt ismernek, viszont globalizmust csak és kizárólag a kulturális harcot folytató NER munkások, akik valami ismeretlen okból összekeverik az emberi faj kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésének folyamatát valamely ideológiával, ami nincs. Én nem mondom, hogy Rétvári elvtárs számára, így izmussá alakítva a dolgokat, ez nem tűnik félelmetesnek, viszont reszkessen magában és magának.

A kajla világ változik és alakul. Ady is rettegett az olyan szavaktól, mint a börze és a tőzsde, aztán megírta a Vér és arany-t például, de, hogy ne menjünk ilyen messzire, a szimbolizmus nélkül csak Szabolcska Mihály maradt volna, és akkor tán jobban feküdne Orbán elvtárs szügyében is. Innen fakadhat tán, hogy a NER lovagok rettegnek az izmusoktól, pedig, ha belegondolunk, a nácizmus és a kommunizmus furcsa elegyét bízvást nevezhetnénk orbánizmusnak is.

Kicsit megszaladt a képzeletem, de magával ragadott ez a globalizmus, mint pejoratív és nem létező fogalom, akár a libsibolsi, a sorosista meg ilyesmik, amelyekkel a hívők igyekeznek mire és őkre osztani a kaotikusnak tűnő világot, hogy egy bezárkózott akol melegében babusgató otthonra leljenek. Ezt nevezik hivatalosan nemzetállamnak, ami egyébként régóta nincs, de, ha van, akkor csak vérontások okozója.

A globalizáció nem eszme, hanem folyamat, gazdasági, pénzügyi, kulturális és nyelvi univerzalizálódás, nem Soros találta ki, még csak nem is Macron, globalizmus, mint eszme nem létezik, és aki ellene hadakozik, az Don Quijote, de minimum hülye. Tudom én, hogy Magyarországon kívül nincs élet, meg hogy ez a hely a bokréta az Isten kalapján, de azért mégis. A vasutakat, hajózást, távközlést csak nem akarja Rétvári elvtárs buzgalmában fölszámolni, holott ezek az ördög találmányai és a globalizáció fortélyos eszközei.

Visszamehetünk a középkorba egyébként, csak nem érdemes. Mert például Rétvári elvtárs a gyermekek nagy barátja, mint az közismert, és nem árt, ha tudja, hogy például maga a “gyermek” szavunk is török jövevény, éspedig nem is az oszmán időkből, hanem már a vértiszta honfoglalás korából. És még mennyi ilyen van, például, ha már kereszténydemokrácia: boszorkány, egyház, koporsó vagy bűn. Vagy például miniszterügynök elvtárs sem tudott volna türbékkel kurválkodni egy kis kezdeti globalizáció nélkül.

Számos-számtalan példa lenne hozható, Gucci táskák, coca colák és kokain, amelyeket mind amiatt élvezhet a mai uralkodó osztály, ami ellen ágál. Kumiszt is lehet inni, minek a Chivas Regal. Szóval, nem kéne hülyeségeket beszélni, mert az ember elábrándozik rajta, és soha nem ér a végére. Úgyhogy nem is folytatom, csak lecsekkolom, hogy az ostoba riogatás új fokozatba kapcsolt, hogy lesz ez még rosszabb is, bár már most is elég kiábrándító a helyzet.

Mert képzelhetik, mi történt. A Facebook fölajánlotta, hogy legyek a szombathelyi időjárás ismerőse, én bejelöltem, ő meg visszaigazolt. Mondom, de jó, Kázmér, ebből még akármi is kisülhet, ha az időjárás a haverod. Kimegyek az utcára hát, belekiáltom a világba, hogy szevasz időjárás, de nem szólt vissza, nem üdvözölt, helyette egy kacagó szél futott el az utca felett. Nyugat felől jött ez is, globalizmusos oxigénnel, el fog veszejteni minket, azt hiszem.

Münchener Post

Ahogyan elnézem miniszterügynök elvtárs bájos-bárgyú képét duci kis kezében a frissen megszentségtelenített Magyar Nemzettel, bizonytalan érzések áradnak szét bennem hányingerrel elegyest. Olyan ez az idill, mint amikor Semjén szarvasa lóg élettelenül a helikopter alatt, vagy égetik el épp a hajléktalan pokrócát, és az a pillanat is, amikor Hadházy röpül a levegőben, vagy egy polgártársunk tagjai gémberednek meg a fagytól, hogy soha ne is egyenesedhessenek ki. Az ilyenekben töményen, mintegy eszenciálisan van benne a gyalázat.

Másrészt pedig miniszterügynök elvtárs bamba tekintete – amellyel a lapot nézi, ámde nem látja mégsem, mert valami fátyol ereszkedett rá – egyszersmind visszaröpít az időben mintegy száz évet, fölfedezve a mesékben a párhuzamosságokat. Így érkezve meg egészen a szép emlékű ám tragikus sorsú Münchener Postig, és éppen abban a pillanatban, amikor az SA keretlegényei pajszerrel verik miszlikre a szerkesztőséget, és égetik el annak archívumát, hogy írmagja se maradjon. Mint ahogyan a Magyar Nemzet előző élete is eltűnt az internet drótjaiból.

Most azonban még egy kicsit nézegessük ezt a Münchener Postot, az amúgy legendássá vált Müncheni Postát, amelyet 1888-ban alapítottak a sorosista szociáldemokraták, s amely nyomdaipari termék kérlelhetetlenül leplezte le Hitler összes gyalázatát, adócsalását, émelyítő nőügyeit az unokahúggal, sajátos viszonyát a melegekkel, és nem utolsó sorban antiszemitizmusát, rasszizmusát és persze alávalóságát, a csürhéjével együtt elkövetett bűncselekményeit is. A müncheni tollforgatók sem jártak sok eredménnyel, mint ahogyan mai magyar kollégáik sem, mert az élet nem lineáris habostorta.

Hitler is hatalomra jutott, Orbán is. Az előző ezer évre, ez a miénk csak harmincra tervezett és tervez, így látomásai csak addig terjednek, míg élni feltételezi magát. Nem jobb és nem rosszabb emiatt az Adolfnál, csak pitiánerebb, ekképp jogos és helytálló őt felcsúti Ramszesznek, s más efféle cukiságnak nevezni, amit csak a népi folklór ez ügyben kifundált, mert még a látomásai is avas szagúak és tyúkszarosak. De most újságokról lenne szó, amelyek sorsa korokat szimbolizál, személyesít meg, és az a mi tragédiánk, hogy olyan környezetben kell meglelnünk korunk hasonmását, mint a véres kezű SA legények tobzódása. Mert semmi sem véletlen.

Szétverték hát a Münchener Post szerkesztőségét, sóval behintették és beszántották, az alkalmatlankodó újságírók lágerekbe, börtönökbe kerültek vagy emigráltak. Hitler bácsi azonban nem töltötte azzal a drága idejét, hogy azt a lapot, amely addig őt gyalázta, leigázza, áthangolja a saját dicséretére, majd fotózkodjon vele, hogy ez is megvan. Bármily furcsa is, de az idegbajos osztrák tájképfestő gálánsabb volt a mi futballistánknál, nagyvonalúbb, mert színpadias bosszút csak egész népek és a történelem ellen forralt, nem egyes lapok ellen, azokat szimplán likvidálta. Ez is elég démoni, de legalább nem gyerekes.

Hitler bácsi megelégedett a Völkischer Beobachterrel, ez volt az ő Magyar Idők-je, de azért nézzük tovább a mesét a múltból, amely egyben a jelen is. A legyalult Münchener Post soha nem éledt újjá, helyette a nácik bukása után a valami isteni csoda folytán életben maradt hajdani újságírója, Edmund Goldschagg megalapította a máig jó egészségnek örvendő Süddeutsche Zeitung-ot. A Völkischer Beobachter viszont megszűnt, amikor 1945 áprilisában önmagát zárta be, felismerve, hogy dicstelen futása véget ért. A karma dolgozott itt is, előle menekvés nincsen. Jó ezt tudni, ha momentán kevés is ez a vigasz.

Ámde, míg a Münchener Post ideje már a megszépítő történelem, ez a miénk pedig az, amelyre száz év után néznek majd vissza fejcsóválva azok, akik a dúlás túlélőinek unokái. Ezzel a képpel tehát, amelyen miniszterügynök elvtárs egy napközis elégedettségével ücsörög, tanúságát adva, hogy szaralak – bár ez nem nóvum -, arra kell ráeszmélnünk, hogy most mi magunk ülünk a történelemmé váló idő közepén, felelősségünk tehát nem kicsi, viszont lehetőségünk annyi csak, mint hajdan Edmund Goldschlaggnak. Átevickélni a vérzivataron, majd utána fölmérve a dúlást megkezdeni a romok eltakarítását és az újjáépítést. De, hogy ezt ki éli meg, s mikor, az ma még nem tudható egyáltalán.

Dedó

Amikor Brunszvik Teréz 1828-ban megalapította az első kisdedóvót a Mikó utcában, eszébe sem jutott, hogy közel kétszáz év teltével érett, felnőtt, bár a jelek szerint galádságukban eléggé infantilis férfiak adóznak az ő szellemének, holott még ez sem igaz egészen. A mi Terézünk intézményében ugyanis Pestalozzi elveinek megfelelően beszéd- és értelemgyakorlatokat tartottak, ami noszogatások mai hősünkre, Papp Dánielre, az MTVA vezérigazgatójára is ráférnének, mert nagy szükséget szenved.

És nemcsak értelmi meg erkölcsi, hanem minden bizonnyal érzelmi területen is. Ezért van az, hogy működését a dedó lexikával jellemzem, mert ugyan ez a fogalom etimológiájában a már emlegetett kisdedóvóból ered, ma azonban már pejoratív értelemben használatos. Rám például az edzőm mondta megbökve a szemüvegét, amikor már nem tudott mit kezdeni a gyerekes hülyeségemmel. Mélyen a szemembe nézett, dedó? – tette fel a kérdést, s az ember akkor megsemmisült.

Papp Dániel azonban, aki a hírek hamisításával nyugdíjas koráig beágyazta magát a trágyadomb melegébe, mégis el van veszve, és valami apafigurát keres magának. Sajátos gusztusa lehet, mert Kövér Lászlóban véli megtalálni, és neki árulkodik ellenzéki képviselőkről, hogy bántották őtet, mintha Kövérnek ehhez bármi köze is lenne, bár lehet, azt hiszi, hogy van.

Ennek a hívésnek egyébként megvannak a maga filozófiai magasságai és mélységei, amelyeket Sheldon ekképp foglalt össze nekünk szíves tanakodásra: azt hiszed, hogy azt hiszi, hogy azt hiszed, hogy azt hiszi. De nem hiszi. Ha ebbe mélyen belegondolunk, megleljük benne az egész nyüves világot csillagokkal, istenekkel és nádirigókkal mind együtt.

De elkalandoztam, hiszen Papp Dániel, s belőle fakadóan a NER gyönyörűségei ihlettek meg máma, és azon munkálkodom nagy erőkkel épp, hogy az esztétika szabályainak megfelelően a Papp elvtársban megnyilvánuló egyedi mocskot és csökkent emberi értéket tipikusnak mutassam, általánossá tegyem, mivelhogy az. És ezen a ponton Lukács György is csettint, de ezt ne árujuk el Orbán Viktornak, mert még zokon veszi.

Szóval Papp Dániel levelet intézett Kövér Lászlóhoz, amelyben bepanaszolta az ellenzéki képviselőket, íme: “Az elmúlt időszakban intézményünk folyamatos és sorozatos támadásokat szenvedett el a parlamenti mandátummal rendelkező országgyűlési képviselők miatt. A képviselők rövid időn belül több alkalommal is veszélyeztették a közmédia működését. Ennek során a Médiaszolgáltatás- Támogató és Vagyonkezelő Alap több száz jogsértést rögzített, és ezek ügyében feljelentést tett. Intézményünk az erkölcsi káron túl összegszerűen kifejezhető károkat is elszenvedett.”

Ezeket a károkat huszonhárom (23) millió forintban rögzítette a panaszolkodó. Biztosan fölsértette a képviselők cipőjének orra a járólapot, midőn vonszolták őket, vagy nem tudom. Nem is érdekel Papp Dániel és intézményének nyomora, csupáncsak abban a kontextusban, hogy mi a búbánatos maci töke köze van ehhez Kövér Lászlónak, hogy ez a Papp Dániel, mit képzel, hol van, és mit remél a bemószerolástól.

Tudjuk, hogy dögöljön meg mindenki, aki ferdén néz rájuk, de, ha annyira dúvadok voltak ezek a képviselők, akkor az rendőrségi ügy, ami, ugye nincs sehol. Így a dedós NER-lovag képzeletében a házmester képe ötlik fel, hogy majd ő megdögöleszti a lázadókat. Kétségtelen, Kövérnek vannak ilyen ambíciói, mint kitetszik, de tán mégsem annyira mindenható, mint azt Papp Dániel hiszi lányos zavarában és kiscsoportos életérzéssel.

Papp Dániel az alattvaló habitusával, mint óvónéni elé, úgy tárja a gazdái elé a nyomorát, igazolja hűségét, hogy megölném én ezeket, csak kevés vagyok, viszont a szívem a tiéd, csóválja a farkát és fuldoklik a szervilizmusban. Ebben a leosztásban Kövér már nem is pedellus, hanem maga az igazságosztó Mr. Chapel, a mindenható atyaisten. Vagy elképzelhetnénk a fideszcsürhét az Igazság Ligájaként, gondoljanak bele Novák államtitkár asszonyelvtársba, midőn Wonder Womanként tündököl.

Ha ebből a sokkból aztán magunkhoz tértünk, állapítsuk meg lehangoltan, a NER már a szolgáit is annyira leuralta, hogy lesüllyedve egy bamba kiskölök nívójára már a seggüket is apuval meg anyuval töröltetik ki, saját erőből fingani sem tudnak. Míg viszont, akinek a köldökén lógnak, azok meg valami dackorszakos, elvarázsolt hét éves nívóján viszonyulnak a valósághoz, és ekkor előttünk áll kies hazánk egy szutykos óvoda nívóján. Viszont olyan dedó ez, amelyben vérre mennek a dolgok.

Ez már a vég kezdete egyébként, vagy a kezdet vége. További információért kéretik Churchill papához fordulni.