rezeda – Oldal 254

Heineken csillag és tekerőlevél

Hogy Lázár miniszter nem teljesen épelméjű, az eddig is tudtuk, most azonban újabb bizonyságát adta ebbéli csökkent képességeinek. Az Igazi Csíki Sör vs Heineken vitában most az önkényuralmi jelképek ütőkártyáját vette elő, mondván, Hollandiában se lehetne horogkeresztes logóval ellátott sört árulni.

A miniszter az általa is jegyzett előterjesztésről szólva kijelentette, indítványuk elsősorban azoknak az emberi méltóságát védi, akik a nemzetiszocialista, illetve kommunista jelképek kereskedelmi használatakor sértve érzik magukat. Nézzük akkor meg ezt közelebbről.

A Heineken-emblémában olvasható „e” betűk az erő és az egység kifejezői, a piros csillag motívum pedig a középkorból ered. A csillag sarkai a levegőt, a tüzet, a földet és a vizet, továbbá egy mágikus ötödik elemet, a főzet minőségét jelképezik.

A zöld szín a sör és alkotóelemeinek természetes eredetére utal és életerőt sugároz. A céget egyébként 1863-ban alapították, amikor még sehol nem voltak a kommunizmus áldozatai, igaz, Lázár miniszter sem.

Nézhetjük ezt az egészet más aspektusból is. 1923 novemberében Hitler bácsi a müncheni Bürgerbräukellerben végrehajtotta a maga sörpuccsát (Hitlerputsch), amely egészen közönségesen a fennálló halamat akarta megdönteni, a végkimenetelt ismerjük. Bár a pártját betiltották, a Bürgerbräu nevű habzó italt nem, pedig a későbbi Führer haverjai biztosan azt szlopálták. A bajuszos nem, ő csak bambit ivott.

Mindebből az következik, még az oly nemes ál-nemzeti érzelmektől áthatva sem kellene baromságokat beszélni, bár az megy enélkül is, másrészt meg, mielőtt az ember nekilát pofázni, nézzen utána tárgyának, amivel a nagyérdeműt meg akarja örvendeztetni.

Így például, a szvasztika, amelyet máma horogkeresztként ismerünk egy böszme eszme nyomán, egyike a legősibb jelképeknek, számtalan kultúrkörben használták. Jelentése Indiában, az Indus menti Mohendzso Daro kultúrában (i. e. 2500-1500) jó szerencse, míg Kínában halhatatlanság volt. A magyar népművészetben is előfordul, tekerőlevél néven.

A szvasztika a hinduizmusban szent jelnek számít, megtalálható a hindu templomok számtalan részén, oltárokon, képeken. Használják az esküvőkön, fesztiválokon, ceremóniákban, házakon és átjárókon, ruhákon és ékszereken, járműveken, még az ételdíszítésekben (például torták tetején) is. Na, akkor most mi van, miniszter úr?

Brüsszel csak poroszkál szembe

Hogy miniszterelnökünk egy idióta bohóc, az eddig sem volt egy vaszisztdasz. De tud rá még pakolni. Máma is. Hogy milyen irányban gondolja a férfi-nő viszonyt, azt emlékezetes kézcsókjai demonstrálják, de, mint az kiderült, ezt is lehet turbózni.

Azt mondta a mi egyetlenünk szokásos péntek reggeli miséjén, hogy azért nem csapkod asztalt Brüsszelben, mert: „Vannak hölgyek, ez korlátozza a lehetőségeinket, nekünk, férfiaknak rendesen kell viselkednünk”. Nem azért, mert amúgy be van szarva.

Volt más is. „Európa még mindig a világ legjobb helye, de a hanyatlás és a kihívások korszaka előtt állunk – ha nem változtatunk, a kontinens rövid időn belül elveszti jelentőségét.” – Mondja ő. Akárhogy is gurgulázok az emlékezetemben, kontinensről, mint jelentőségről még nem hallottam, de majd fölnövök a föladathoz.

Arra azért visszatérve csöppet, hogy prime minister úrnak a hölgyek megléte mennyiben korlátozza a lehetőségeit, pár apró kérdésem akadna csupán. Vak komondorilag, vagy Kövér Lászlóilag, mert az sem egészen mindegy, vagy talán mégis.

Hogy miniszterelnökünk egy idióta bohóc, az eddig sem volt egy vaszisztdasz, hogy térjünk meg a kiindulási mozzanathoz, de tud rá még pakolni. Máma is. Hogy milyen irányban gondolja a férfi-nő viszonyt, azt emlékezetes kézcsókjai demonstrálják, de, mint az kiderült, ezt is lehet turbózni.

Mindezekből is kitetszik, hogy egyetlenünk tényleg nincsen magánál, az viszont mindent visz, hogy szerinte az idei év arról szól, hogy „Brüsszelt meg kell állítani.” Hol jön ő velünk szemben, illetve, mi a rosseb van? Most indul a mi egyetlenünk állítólag Salgótarjánba, ahol hatvanöt milliárdot ígér majd nem a saját birtokai jövedelméből, hanem Brüsszeléből. Ezt most adjuk össze.

Március tizenhat

Az ember arra ébredt ezen a napon, hogy nincsen ünnep. Nem csodálkozott ezen, még csak nem is mélázott. Tudomásul vette, hogy nincsen minek örülni, illetőleg nemzetileg busongani. Vannak ilyen napok, voltaképp minden nap ilyen, ha alaposan belegondolunk. Nincsen előírva, hogy mitől okádjon, vagy menjen mennybe a polgár.

Az ember tehát szétnézett élete peremén. Megállapította, hogy van. Sok, szertenéző fájdalmakkal működget még a teste vízből, szénből, meg még sok egyéb szarból összerakva, amit a világegyetem előállított rohadt hosszú működése során. Mindannyian néhány szupernova robbanás melléktermékei vagyunk, ami fölemelő, viszont mégis az adatott, hogy a száz méterre lévő bolt rohadtul messze van.

Ezzel elég nehéz mit kezdeni, ha az embert nem viszik a lábai előre. Így hát az ember megfontolásokba bocsátkozik, fölméri lesújtó állapotát, és belenéz a hűtőbe, van-e esély arra, hogy túlélje az adott napot, március tizenhatodikát, amely ugyanolyan, mint az előző, csak nem ordítanak szerte a nagy szanaszét Magyarországon mindenféle eszement politikusok, mintha muszáj volna.

A hűtő egyébként kijelentette, van esély az életben maradásra, és ez mégis mennyivel ideálisabb állapot, mint amikor mamutot kellett hajkurászni. Valamikor az idő után mehetett szét az egész, amikor olyan teli volt a delikvens gyomra, hogy másra is nekilátott ácsingózni, a szomszéd zöldebb nőjére, a krumplijára vagy a kapájára. Minden az ég egy világon játszik a partiban.

Ilyenekből következett aztán, hogy az emberek olyanokat álltak neki csinálni, amiből aztán nemzeti ünnepek fakadtak. Mi következik mindebből? Az ég egy világon semmi se. Tegnap az ágyban a falnak fordítottam a képemet, kizárólag azzal a szándékkal, hogy be ne kapcsoljam a tévét, ne nézzek őrült beszédeket, és egyáltalán ne csináljak semmit se. Ezt most már kiérdemeltem. Mindezek után belátom, hazátlan senki vagyok.

Idus

dada1 Kétszázhatvanháromszor tíz = kétezerhatszázharminc. Ez még megy, holott egyre nehezebben mozognak a lábaim. Tán mindegy is, de az nem, hogy ennyi hamvas gyereket sikerült kimenteni a tanároknak a sátán karmaiból azzal a döntéssel, hogy nem kérnek a fizetett tapsoló szerepéből. A rezsim így sem sokat veszít, akad elég hülye, rosszabb esetben szervilis manus ebben az országban. Negyvenezren – állítólag – ugyanis beneveztek a nagy, össznépi, Hende-féle szavalási eksönbe. Ez utóbbinak még az az előnye is megvan, hogy helyben megoldható a dolog. Buszokra sincsen szükség, ergo megmarad a benzinpénz, amit zsebre lehet rakni.

Mindez szép dolog is lehetne (mármint a szavakkal való buzgólkodás), ha nem az volna a folyománya, hogy ezt a szerencsétlen verset is úgy megutáltatják némely érző emberekkel, mint évekkel ezelőtt a kokárdát, így megy ez. Vezényszóra boldognak lenni nem épp egyszerű föladat. Pedig a közös szavalás – amely, mint Jordán óta tudjuk – jó buli is lehetne, ha nem a behódolást szolgálná. Olyan korban azonban, amikor az ember fennálló rendszerhez való viszonya azt is meghatározza, hogy melyik boltba megy be – csakis CBA illetőleg oda soha -, noszogatásra verset mondani, hogy együvé tartozásunkat pirospozsgásan bizonyítsuk, zsenánt. Politikai állásfoglalás válik belőle, és elfojtott mosoly.

Petőfit sem kölött volna szorult helyzetbe hozni, de hát ilyesmivel nem törődnek a giccsek világában. Ott, ahol tán két éve a barackfa, annak a virága, meg bizonytalan eredetű talpak voltak hivatottak kifejezni ugyanazt, amit ma meg az ő verse. Belefér. Mellesleg ez lesz az első nap a Fidesz-kori történelemben, amikor zárva lesznek a boltok – melyek, még most is bizonytalan -, hogy a család együtt klopfolhassa otthon a húst mámoros szemekkel. Erre a családfő veszi a kalapját, mert hűvös szél fú, szavalni indul délutáni ejtőzés helyett, és máris megborul a megálmodott rend, szar kerül a propellerbe úgymond. Sőt, az Unió is rakosgatja belé Pakssal, reklámadóval, egyebekkel. Nehéz lesz ilyen viszonyok között okosakat mondani, nem lennénk most a vezér helyében.

Igaz, őt magát az okosmondás kényszere régőta nem fenyegeti, elemelkedett már ebből a világból valahová a fellegek közé, ott lebeg ég és föld között. De nem ezért nem kell tojászáportól tartania, mint egy régebbi iduson Demszkynek, hanem mert van neki tekje. Jó lesz az még valamire, gondolta valaha, és nem számított rosszul. Hiszen épp abban az időben, amikor negyvenezren szétszórva az országban mámoros ajakkal zengik az e napra rendeltet – VikCsel 22,25-28 a kiírás szerint -, szóval épp akkor a haza egy másik szegletében is összegyűlik néhány ember, de teljesen más céllal. Ők az elemelkedettet rángatnák le a földre picsába küldés szándékával. Így lesz kerek a világ. “…Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lyukas fazék fekete. Mese, mese, meskete…“ – mondá Móra anno az évszakhoz igazodva. És úgy tűnik, ebben egy nagy és szép konszenzus alakulhat ki lelkesek és picsázók között. Mégis csak szép lesz ez a márciusi idus minekünk, gondoljuk eszementen, miközben ujjaink lafognak az éjjelibe bele.

Fütyülni, az a mise minálunk

Az Együtt elnöke, Juhász Péter Facebook-videóban számolt be arról, hogy miután a rendőrség nem engedélyezte a párt március 15-re, Orbán Viktor beszédére tervezett megmozdulását, a rendőrök személyesen is felkeresték a párt irodáját, hogy közöljék: a tervezett síposztó pontokat sem engedélyezik. Az indok szerint, mert azok akadályoznak egy bejelentett rendezvényt.

Folyományok bennem:

Miért jöttek az ukkonvári palotába a világ legnagyobb birodalmainak uralkodói? Ki kicsoda a mesében? Kösd össze a neveket és a funkciókat. Dumuzi kelta királynő Huang – tire lappföldi királyfi Idomeneus a szerecsenek királya Jégapó lappföldi király Medvefia, a Sumir birodalom főpapja Memnon ősanya, Nagymedve ős Magyarország királya Temora kínai császár. Az előző feladatban húzd alá azoknak a nevét, akik Pávaszem kezére pályáztak. Karikázd be annak a nevét, akinek végül a felesége lesz a lány.

Ez nem a saját mesterművem, hanem Berg Judité, aki Weöres Sándor:”A holdbeli csónakos” című mesterműve okán tette föl kérdéseit, és választ ugyanúgy nem talált, ahogyan én sem. Mélázzunk ezen csöppet, én meg rágyújtok egy szivarkára.

A családtudomány nagymesterei

Amikor én még kissrác voltam, az anyám anyám volt, az apám meg apám, és mindenféle tudomány nélkül belőlük lettem én, mint fatörzsükből gyönge ága. Most pedig meghuzigáljuk a törölközővel hónunk alját, amely kiváltképp izzadós, pláne, hogy süt a Nap is, ami ritka kincs a gödörben, és jót mókázunk emberminiszter tiszteletes méretes baromságán.

Ugyanis Balog Zoltán nőnapon azt jelentette be, hogy az Emmi – aki nem a szomszéd néni – szeptembertől családtudományi mesterképzést indít a Corvinus Egyetemen. Balog elmondta: „Ellenzi a kormány a genderképzést, az emberek nőnek és férfinak születnek. Ezért a kormány nemet mond a társadalmi nemekre, de igent, a társadalmi szerepekre.” Ezt szó szerint mondta így, azért az idézőjel, hogy ne engemet nézzenek már hülyének, hanem őt.

A citált mondatnak ugyanis az ég egy világon semmi értelme nincsen, akárhonnan is nézegetem. Viszont azt mutatja, hogy Balog tiszteletes, mint kormányunk oszlopa, abba is belepofázik, mit oktassanak az egyetemek, és ilyen, amikor még „tudományos szocializmust” oktattak a jámbor diákoknak, akik tanáraikkal együtt röhögték ki az egészet, szóval ilyen azóta sem nagyon volt. De most ismét.

Másrészt a stúdium tárgya is fölöttébb érdekes, mert nem tudható, hogy macsóságokat, vak komondort vagy mi a rossebet szánnak a hallgatók fejébe verni, mondjuk azt a mániájukat, hogy szüljél doszt és fogd be a pofád, mindez még bizonytalan. Még nem értem el egészen abba a korba, hogy arról ajvékoljak, régen minden jobb volt, de lehet, hogy most átléptem ezt a lélektani határt, például, ha a nagyanyámra gondolok.

Vagy a dédire, illetőleg az összes családban élő, még Afrika szavannáin imbolygó ősünkre egészen az evolúció kezdeti szakaszáig, amikor Balog tiszteletes útmutatása nélkül is tudta az emberi organizmus, mit jelent családban élni, és halni. Illetve azon kívül is. Ez – holott még nem igazán derült ki, mi a lószart fognak oktatni ezen a címen – megint csak olyan hímsoviniszta baromságnak tűnik, amely betegségben a kereszténységbe ájult „elitünk” szenved.

Végül is, ez a NER lényege, minden más cukisága mellett, csak azt nem értem, hogy Parragh iparkamarás mért nem ordít ellene, mint ahogyan azt a bölcsészekkel tette, hogy az a tudás haszontalan, mert nem lehet vele esztergályozni. Érdekes dolgok ezek. A családtudomány régi mesterei úgy voltak, hogy megtetszett egymásnak a nézésük meg a járásuk, és addig-addig noszogatták a dolgot, míg közös lett az ágyuk, meg a konyhájuk, életre-halálra. Vagy nem, de ahhoz se kellett Balog-stúdiumot végezni.

Bazinga

Én annak idején olyannyira törvénytisztelő és rendszerető állampolgár voltam, hogy a szombathelyi strandon a füvön ücsörögve, kis, apró hamutartóba raktam örökös dohányzásom melléktermékeit, a csikkeket. Törvények most is vannak, ám nem mindenki tartja magát hozzájuk, legfőképp, akik azokat alkotják a maguk örömére.

A strandon ücsörögve, törvényt betartva, miközben olyan barna lettem, mint egy ma született medve, soha eszembe sem jutott, hová is jutunk röpke évtized alatt. Voltaképp az egész addig ismert világ kiment a seggem alól, és így ülök most, bámulva és bambulva, hogy mi folyik itt. Amikor még együtt futballoztunk, Orbán Viktor szimpatikus fiatalembernek tűnt, és mindez odaveszett.

A pénz, az meghatározó dolog az ember életében, megléte, illetve hiánya dönti el, mivel tömjük meg gyomrunkat csupán azért, hogy az élet folyását fönntartsuk. Játszik ebben a meccsben a coopos parizer, beleájulva a költekezésbe viszont kolbász is, sőt, kakaóscsiga kakaóval kombinálva, hogy nem rohad szét a pejslim a hívatlan gyönyörökbe.

Üdítő, kokárda, rózsafüzér, zsebhamuzó, pénzcsipesz, buborékfújó, faliórák. Ezzel a kínálattal csábítja a vásárlókat egy bolt, és, ha jobban belegondolunk, ezek összessége elég is arra, hogy abszolváljuk azt a feladatot, amit amúgy életnek neveznek. A szellem és a test minden vágya és igénye benne foglaltatik a krétával srejbolt csalogatóban, én mégis inkább azon vagyok, hogy bazinga, amely szó Sheldon felfogásában azt jelenti, hogy vicc ez az egész.

Vagyunk így ezzel pár milliónyian ebben az országban, akik azt sem értik, miképpen lehet ellopni még a fejünket is a fülünk közül, hogy ne legyen mivel csodálkozni. Itt van nekünk mindjárt ez a születő félben lévő Puskás Stadion, ami árából a fiúk annyi rózsafüzért vehetnek, hogy lépni sem bírnak tőle.

A stadionberuházásról szóló első koncepciót az Orbán-kormány még 2011 novemberében fogadta el. Akkor be is árazták a projektet, a többnyire “hivatalosnak” tekintett helyen, a parlamentben elhangzott bejelentés szerint a költségvetésből harmincöt milliárd forintot adnának egy új, ötvenezer férőhelyesre bővíthető létesítményre.

2013-ban egy kormányszóvivői sajtótájékoztatón újabb tervekről számoltak be. Ott már hetven-nyolcvan milliárd forintban határozták meg a stadion maximális költségét, két év múlva ebből százmilliárd lett, a tervekben pedig már százhuszonnyolc milliárd forint is felbukkant.

Most pedig már azt magyarázzák, hogy a Puskás-stadion esetében nem történt kerettúllépés, hiszen a korábbiak nem voltak „hivatalos költségbecslések”. 2016-ban a létesítmény közbeszerzési hatóságnál leadott bruttó becsült értéke a hivatalos költségbecslés alapján száznyolcvan milliárd forint volt, áfával és öt százalék tartalékkerettel együtt.

Ha figyelembe vesszük, hogy Mészáros cézárnak még sok-sok újságot és televíziót kell fölvásárolnia, akkor a növekmény nem is olyan nagy. Nekem viszont fáj, hiszen lehet, hogy a kakaóscsigámat kell beáldoznom érte, a szomszédban meg a Józsi vagy megfagy, vagy pedig éhenhal, és ilyen Józsikból annyi van az országban, mint amennyi szotyolahéj a felcsúti VIP-ben Orbán Viktor meccsnézése után.

Mondhatnám erre Sheldon után, hogy bazinga, majd alámerülhetnék a gumilabdák tengerébe, de egyáltalán nincsen kedvem hozzá. Szétnézve ugyanis szűkebb és tágabb világomban, amely egyelőre még Magyarország névre hallgat, napra nap azt kell látnom, hogyan rohad szét az egész, miközben jobban teljesít. Így hát, az emlegetett bolt kínálatából a buborékfújót választom a zsebhamuzó mellé, kiülök a padra, onnan nézek szerteszét, és azt még kivárom, hogy ez a rohadt lufi szétdurran, mert ez lesz a vége. Akkor kiáltok majd, hogy bazinga, és jó lesz nekem. Nagyon.

Nincs alku

Miheztartás végett:
„…Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején./ Szép a forrás – fürödni abban!/ A nyugalom, a remegés/ egymást öleli s kél a habban/ kecsesen okos csevegés…”
(J. A.)

Most kúrják el az életünket éppen. Illetve, hát már el van az baszódva visszamenőleg a születésünkig, az úttörőcsapattal, és a szombathelyi Felszabadulási Emlékmű tövében lövöldöző orosz csapatokkal, akik így köszöntötték, hogy KISZ tag lett a jámbor, és ezek után, midőn kalapjukban az MSZMP helyi kollégái örvendezve nyugtázták, hogy ez is megvan, az ember a KISZ-ről azután egy szót sem hallott, mert nem is volt.

Másoknak tán igen, akik most – hogy csak egy példányt említsünk – az országgyűlés elnökei, valaha volt MSZMP-és igazolvánnyal, de ez már szót sem érdemel igazán, hiszen annyira közkeletű. És, hogy többes számot használok, azért szükséges az, mert az összes ilyen. És ezt fölösleges is tovább ragozni.

Csakhogy, midőn a Párt újólag belenyomult belénk, és már nem kalapokkal a márciusi szélben, amely, lássuk be, avitt egy dolog, olyan Kádár szaga van, ha az ember fényképeket nézeget hajdanvolt önmagáról, és látja, Pista bácsi ’Pestről miképp mosolyog a közös örömök hazudott boldogságában.

Így vagyunk most is. Jobban teljesítünk. Én pedig, aki avval vagyok megkeserítve, hogy mikroszkópon át nézem az életet, és hanyatlva immár kívülállóként, azt veszem észre, hogy a Gyurcsány, a drága ember, és ezt komolyan gondolom, harminc évezik itt nekem, a büdös sunába.

“Nekem van harminc évem arra, hogy olyan legyen Magyarország, amilyen most a DK programja” – ezt mondta a Feri. Mélységes alázattal közlöm, hogy nekem nincsen harminc évem egyáltalán, nekem, ha úgy nézzük, óráim vannak csupán, és hiába hiteget akárki, hogy majd egyszer kiderül az ég, ha azt látom, hogy borongás van az utca kövei fölött.

Ebből, ebből a gyurcsányi nyilatkozatból az folyt le a falakon, hogy már ez az ember sem akarja éppen most a sárkányt ledöfni. Azt mondta: “Csak akarat kérdése az egyéni körzetekkel kapcsolatos megállapodás, hogy ott egyeztetett indulás legyen. A lista pedig lehet önálló. Bárkivel fogadok, ha külön listák lesznek, akkor tíz százalék felett lesz a DK 2018-ban”.

És akkor mi lesz? Ez az én kérdésem, és nem is kevés. Mindez az egész választási rendszer úgy lett megszerkesztve, hogy tíz százalékokkal csak valagat lehet törölni, és nincs az az ’Úr, aki megmószerolhatná, az legyen, akit a többség akar. Beleragadtunk a sárba, és, ha már J. A.-val tettem elfogadhatóvá az agyam menését, illő dolog vele is zárni: „Ijessz meg engem, Istenem,/ szükségem van a haragodra./ Bukj föl az árból hirtelen,/ ne rántson el a semmi sodra.” És összegzésül: „Meghalni lélekzetemet/ fojtom vissza, ha nem versz bottal/ és úgy nézek farkasszemet,/ emberarcú, a hiányoddal!”

Pisálás közben

A férfiember evilágon elvégzendő feladatai közül tán ez az első, amelyet macsóként kell abszolválni. Laza terpesz, mókus elővétele és fölkészítése a feladatra, és ötven éven túl a várakozás. Azért mentünk a négyzetméterbe, hogy kisugarazzon, ami arra vár. Aztán állunk ott bambán, hogy alig csöppen. Nehéz dolgok ezek a hímállat életében.

A drága Marquez mutatja be nekünk a ’kolerában, hogy is van ez a leszálló ágra érkezve. Nem akartam igazán, de ez jutott bele az agyamba. Mentségként, mindenről szövegek jutnak az eszembe, vagy zenék, de arra is föltenném a vashatosomat, hogy órákon át mondok neked József Attilát, míg el nem fehérül a száj is. Természetem az enyém.

Juvenal Urbino doktor, midőn a halál felé vitorlázott hosszú élete végefelé, arra lett figyelmes, hogy vizelete elkalandozik. Nem egyenes és mindent lehengerlő sugárban indul a célja felé, hanem, összevissza sprickol, külön ágakra válik, és új utakat keres csorgásában. Akkor jöttem rá, öregszem, amikor Urbinóként figyeltem magamat.

Megvolt a szökőkút, és erről ennyit, vitát nem nyitok. Ám akkor az alfeli gondokról az agyamra száguldozva beötlött, hogyhát, ez van itt is, ebben vagyok én, nem kell boldogságiul Macondóba vitetni magamat fehér elefánttal, se nem páncélozott járművekkel, ahogyan ez szokásban van minálunk örömös napok kapcsán, a háború a spájzban van magunk közt szólván.

A fő dilemma tehát, hová pisálhatunk bántás nélkül. Gyanítom, csak a susnyásba, megalkuvástól mentesen, mert bármi érdekes, én most ennek okán arról mesélnék, hogy mi folyik itt. Illetve ott, mert mindenről az jut az eszembe. Szörnyű pilláimat Szombathelyre vetem, ahol épp ülök is, és a kilátás, az valami utánozhatatlan, drágám.

A tévére nézek csak, és máris a városházán találom magamat, ahol szintén ilyen ötvenesek döntenek arról, hogy én az ősztől milyen Csehovot nézzek a színházamban. Őket is megviselhette a mellékhelyiség meglátogatása, mert ezerrel nyomják a baromságot, amit nem részleteznék, hiszen a botrány immár országos, és te, nyájas olvasó, bizonyára tudod, hogy az orbánbébik mit is tettek itt.

Pofán köpték a népet magunk közt szólván, akik, amikor a szörnyű színjáték folyt a falakon belül, odakint, pár méterre szerették volna akaratukat az általuk választottakra kényszeríteni, természetesen a siker legkisebb reménye nélkül. És ami miatt ez ilyen nehezen fordult meg bennem, és végül mégis győzött a közlés kényszere, az alpolgármesterünk dumája volt, aki Koczka névre hallgat, és megmutatta az orbáni világot, amely voltaképp ő maga, egy személyben.

Kijelentette azokról, akik őt megválasztották, hogy ne ugassanak bele már az ő döntésébe, amely pedig róluk szól. A központ leiratban megküldte, hogy Jordánt ki kell csinálni, és azt is teszik, szemük nem rebben. Mindenki le van szarva, legfőképp a választó, a keményen dolgozó kisember, és ami a legszebb az egészben, Jordán annyi nekik, mint a kisvasút, amit meghosszabbítanak, ha sokat pofázol.

Így megy ez. Alpolgármester úr a főnökével, aki hajdanán tisztességes orvosember volt, de ebbéli állapotát már nagyon régen odahagyta, és látszik rajta, igazából azt sem tudja, hol az istenben van, áll a klozettban, hugyoznak, egymás gatyáját érik a mellékösvények, miközben hátba veregetik a másikat, hogy ezt is elbasztuk, Oszi. Hogy visszakanyarodjak Urbino doktorhoz, ő sem abba halt bele, hogy félrevizelt. Egy jámbor papagáj volt az oka, hogy kitörte a nyakát. Ilyesmiben reménykedhetünk, másban nem igazán.

Schiffer árnya imbolyog, újra Sukoró

Schiffer poltergeist ugyan már nyugalomba vonult, ám a kár, illetve a kór, amelyet egyetlen emlékezetes genyóságával keltett, itt van közöttünk immár évtizede, és ezt bocsássa meg neki az, aki akarja. Én nem.

Azzal szerzett magának óvodásként hírnevet, hogy feljelentette Gyurcsányt Sukoró kapcsán, amit nem kell már elmesélni, mert Pistike a középső csoportból ezen pusmogott a sarokban a Julcsival, hogy az a szemét meglopta a magyar nemzetet, de nem engedték neki, következésképp párszáz munkahely is elillant. De ez mindegy, lehet helyette árkot vakarászni.

Kedves vezetőnk egyik harsonája magához nyúlt örömében, és kikiáltotta a nemzetnek: már dolgozik a fellebbezésen a Legfőbb Ügyészség. Muszáj neki, mindeddig munka nélkül volt, a haverok stiklijeit úgy söpörte le az asztalról Polt bandája, mint a „Postás mindig kétszer csenget”- ben Jack Nicholson a tányérokat, igaz, ő toszási céllal.

De valahogyan ilyen szinten van Polt kutya, és a cellatársai is. Ezt az egészet most azért kellett elővenni újra, mert hirtelen elkezdett nagyra nőni Fletó, meg túl nagy a pofája, és 2018 bergsoni időszemlélettel már éppen itt is van. Mindjárt nyitnak az urnák, sajnálatos módon nem beleporladási, hanem szavazási hívogatással.

Mindez már megint az előjáték, hosszan elnyújtva mindenki örömére, aki ilyenekre izgul, viszont az orgazmus még odébb van. Ilyen átfutó gyönyöröket generál az ügyészség a hívőknek, de nekik már tök mindegy, a hamut is mamunak mondják, ellenben a hitetleneket győzködni kell, hogy távolodjanak el a Sátántól, amely Gyurcsány maga.

A vád egyébként egy egész háromtized milliárdos kárról beszél egy meg sem valósult ügylet kapcsán, ilyképp arra alapoz, mi lett volna, ha lett volna. Ezt a gondolati dilemmát Füst Milán hüvelyezi gyönyörűségesen, de csak azért se citálom ide, olvassatok, az ajánlott mű pedig az „Ez mind én voltam egykor”.

Ilyen felgondolásokkal egyébiránt kedves vezetőnk, és népes hordája is belenézhetne a tükörbe, de az ő foncsoruk töredezett, már esik szétfelé. A Polté is. Nem akarnék most itt abba belemenni, hogy a legfőbb ügyész úr szotyis haverja hány ezer milliárd kárt okozott, mert ez máma tök fölösleges.

Mindegy is már, azon se veszünk farhátat, viszont ezt a Schiffert valaki megküldhetné ágyéktájékon, mert most se bír lenyugodni. Mindenhonnan visszavonult, de felelősségteljes polgárként még mindig osztogatja azt az eszét, ami egyébként nincsen neki. Joga, az van hozzá, de ezt a Sukorót azért egyszer még megbeszéltetném vele a szomszéd Józsival, ha benne van már a napi maligán.