rezeda – Oldal 269

Kampec dolores XLIX. – Legkisebb Hitler

Miután Béla kellőképpen és a maga módján örvendezett május első napjának, stroke-ot sem kapott, mint ahogyan a fröccsök ura feltételezte, és magányából is kivonszolták a sárga pillangók, az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba.

Amikor az olajos hajú traktoros legények büszkén pöfögtek a földekre, amikor a műanyag dömperesek harsogása a rendelkezésre álló összes teret kitöltötte, amikor mackónadrágos anyáik sóhajtozása már az égig hangzott, elvegyülve a harang szüntelen zúgásával, nos, akkor döntött úgy Béla, hogy a kocsmában töltött téli álom után újra felkeresi rég nem látott otthonát.

Amint belépett, elámult a látványtól, mert mindent ugyanúgy talált, ahogyan hónapokkal azelőtt odahagyta. Az ágy vetetlen volt, és meleg, a pohárban frissen állt a víz, régi reggelijének maradéka üdén hevert a konyhaasztalon, és az ősszel odahagyott légy is ugyanúgy zümmögött, pedig minden emberi számítás szerint már az örök vadászmezőkön kellett volna lócitromra vadásznia. S ami felettébb furcsa volt, egy szem port nem talált sehol sem.

Így látta meg tehát, hogy a világnak ebben a szegletében megállt az idő, és ha itt marad, akkor végleg biztosítva van számára az örök élet nyugalma, amiből viszont köszönte, de nem kért. Jobb szeretett ő a halandóság minden kínjával és kalandjával együtt élni, mert végül is, ez a móka, nem a mennyország békés zsolozsmája.

Ezért elfogyasztotta rég elfeledett reggelijének maradékát, a rántotta még gőzölgött, és a bögre fala is harmatos volt, amiben a tejet tartotta, a sercli pedig olyan ropogós, ahogyan mindig is szerette. Miután megpaskolta az arcát némi vízzel, és látta, hogy a bőre kezd olyan feszessé válni, mint a baba segge, eliszkolt hazulról, hogy az eszét ne veszítse.

Kilépve az utcára jól esett az orrának a tehénszar és húgy ammóniája, a bokatörő göcsörtök a flaszteron, és a mindent beborító millió éves por. Hogy hol él, azt mutatták a kék plakátok cafatjai, amelyeket a szél olykor meglendített, és a kimozdíthatatlanul cövekelő két közmunkás, ami ugyan kissé megrendítette bimbózó virágos kedvét, de hát, ez a magyar ugar, gondolta, és benyitott az ivóba.

A fröccsök ura úgy üdvözölte, mintha száz éve indult volna el valami háborúba, ami úgy is volt, és az újra megtalált barátság kitörő örömével törölte le a légyszaros asztalt, hogy föltegye a kérdést – A szokásos hűsit? Uram. – Az igenlő választ meg sem várva sprickolta a szódát a borba, és mint valami mennyei italt, úgy csúsztatta, huppantotta a kétes tisztaságú poharat hősünk elé.

Béla hörbölt egyet, és kijelentette, hogy a megtalált élet bizonyosságában tévét nézne akkor. Óhaja teljesült, a dobozra nézett, és valami elemi ráismeréssel kiáltott oda barátjának: – Odanézz, keresik a miniszterelnök urat. – A kocsmáros hülyén nézett rá, ezért megerősítette: – Azt mondják, biztos ön is keresi a legkisebb Hitlert.

A fröccsök ura a tévére pillantott, ahol valami degenerált reklám folyt ki a képből, és úgy elkezdett röhögni, hogy a pohár kiesett a kezéből. Béla csodálkozva nézett rá, és megkérdezte: – Mi a franc bajod van? – A barátja csuklott már, úgy válaszolt: – A legkisebb hitelt, te ökör. – Béla nem lepődött meg egy csöppet sem, és rezignáltan válaszolt: – Hát, ez az élet, Babocsai néni. – És ekkor jött rá arra is, mért volt olyan furcsa neki, amikor egy műsort meg úgy reklámoztak, hogy exek az edényben, és ő is vihogni kezdett.

Malomalja, fokos

Jó nekünk itt, Szombathelyen. Ez a Kőszegi-hegy, akit valami ismeretlen okból neveznek Alpokaljának, holott, ha az ember nagymamaként Tarvisióba megy bőrdzsekit venni, már tudja is, hogy az igazi alagutak csak Klagenfurt után kezdődnek. Viszont az tagadhatatlan, ez a domborulat nagyon jó szolgálatot tesz, ha nyugatról jönnek a viharok.

Ez itt, a helyem nekem, beltenyészet, egy különös pontja az atlasznak, amit az is mutat, hogy a rendszer színeváltozásakor két cikluson át is szabaddemokrata polgármesterünk volt, és az volt az az időszak is, amikor az ember úgy gondolta, még lehet, érdemes is azt az életet leélni, ami kijutott neki a végtelenből. De elmúlt ez is, Isten is meghalt Nietzsche óta.

Teljességgel elképesztő módon ez reggel ötkor jutott eszembe, amikor a piacon megláttam a gyöngyvirágokat. Eltettem a kiflimet, meg az előre csomagolt kalbászt, amiről az eladója nem tudta, mennyibe kerülhet. Mondtam neki, tegnap kettőnyolcvan volt. Erre aszondja, akkor biztos. Amint tőle elfordultam, akkor láttam meg a gyöngyvirágot, ami tapasztalat érthetetlen módon bokszolt a szívembe.

Ahogyan a nagy hegységnek hátat fordítva vánszorogtam dél felé, meg kellett fejtenem, mi a rosseb a bajom ezzel a nyomoronc gyöngyvirággal. Amikor bódult csoszogásom közben majdnem elhasaltam egy kukában, akkor ugrott be, hogy május közepe van. Ez pedig évezredek óta strandidő, ahogyan az volt, amikor az érettségi szünetemet vízparton töltöttem, hogy tök barnán hülyítsem meg a szétszívatásomra haszontalan készülő tanári kart, mint éretté váló kisdiák.

Május közepén nincsen helye az életben gyöngyvirágoknak, ha mégis ott van a piacon, márpedig ott van, akkor ez a skandalum annak a bizonyítéka, hogy az idő kifordult önmagából. Mire a házig értem, ahol lakok – a gyöngyvirágtól ötszázhuszonhét lépés, kiszámoltam -, arra kellett rájönnöm, ez meg is történt. A hegy csak a nyugatról érkező dolgoktól ment meg, a rohadt Pest meg balra van, ha a kukának oldalt állok.

Manapság onnan jönnek a bajok. Mindenféle NER-ek, amelyek mentőorvos polgármesterként manifesztálódnak nekünk a hegy alatt. Ez a miénk böcsületes embernek tartja magát, és lehet, hogy az is. Viszont fingja nincsen a dolgok működéséről. Ez a beltenyészetem nekem itt mókát szervez a Fő térre május 31-re, egyetlenünk szülinapjára. Polgármesterünk pedig „letűnt idők szellemiségét idéző” volta miatt nem vesz részt rajta.

A nyomást, amelyet az ilyen megnyilvánulásokat hozó nyilatkozatokat okozzák, értem. Viszont az ötszázhuszonhatodik lépés közben, amikor egy mestercsellel kikerültem a kukát, megvilágosodott hirtelen minden. Helyére került a nyamvadt gyöngyvirág, meg polgármester úr is, akik mindketten kizuhogtak az időből. Ott tartunk épp újra, mint amikor nagyapámnak a benne felgyülemlett mérgek miatt elment az esze, és különös fények gyúltak a szemében. Délután aszfaltrepedéseket föstögetek szivárványosra. Ez tökbiztos.

Mi amor

Kertész Csillát, a Fidelitas elnökségi tagját a címbéli fölsóhajtással vonom a keblemre. Miután a gépolajat letörölgette hamvas kacsóiról, az orra alá dugtak egy mikrofont szegénynek, és bár ne tették volna. Olyasmik szakadtak elő belőle, amilyen gyönyöröket sokat megélt fejem sem volna képes delirálni hatszázhúsz fröccs után. Sem.

Én egy nagyon elnéző alak vagyok. Amikor az egyik diákom olyan érettségi dolgozatot bocsátott elém, hogy kurvára megszenvedtem az ő ketteséért, amit az érettségi elnök csak így véleményezett röhögve, hogy na, ezért is megdolgoztál, akkor igaza volt. De a mese lényegéhez tartozik, a delikvens annyira hülye volt, hogy a szóbelin meg kellett buktassam.

Sírt a lelkem, mert hiába mondtam el az osztálytársainak, ha ez a degenerált bejön, akkor ezt meg azt kérdezem majd tőle, nézze át a könyvben, és jó lesz nekünk, ez se jött össze. Tanári pályám mélységes kudarcának tartottam, hogy meg kellett buktatnom. Két év múlva találkoztam a volt diákkal, és büszkén mondta, lediplomázott. Hitoktató lett.

Kertész Csilláról nem tudom, sikerrel tette-e le az érettségit, de biztosan találkozott egy magamfajtával a pódiumon, hogy itt lehessen nekünk. Sajtótájékoztatót is tartott Salgótarjánban amiből ilyenek derültek ki: „Közel egy hónapos kampány során több mint két ezer kampányt fognak országszerte kihelyezni a Fidelitasosok, és amely során a plakátnak a támogatását a Fidesz anyapártunktól kaptuk és kértük tőlük.”

Én nem osztályozok, mert most már minek, ellenben fölhívnám a tisztelt közönség figyelmét arra, ilyen organizmusokból kurva sok van, és, ha nem figyelünk oda, jövőre ő lesz a polgármester. Az a polgármester, aki majd színházi direktorokat nevez ki, akik olyan műsortervet állítanak össze, amely nem lesz nehéz. Azt hittem lányos zavaromban, hogy majd ezt is egy legyintős röhögéssel tudom le. Hát, nem. Megeszik a zagyunkatazombik. Bikibik.

Randalír

Most, hogy ’asoros már a rigókat is megvette kilóra, nem lehet nyugtunk egy percre sem. Egy közülük, aki terrorista kiképzést kapott, egy Boeinggel óhajtotta megkerülni amúgy mindent megállító kerítésünket. De nem a csomagtérben húzta meg magát, hanem a pilótafülkében akciózott, ott randalírozott, ami galádságra a személyzet nem volt felkészülve. Mint írják, “összerondította a pilóták ülését, és vadul csapkodott a szárnyaival”.

És nem volt ott egy Kövér Laca, hogy kitiltsa őtet, ezért törölni kellett a járatot, holott mindent megtettek, hogy ne erőszakolja meg a légikisasszonyokat. Bajba jutott madarak rögzített segélykiáltásait, segélycsipogásait játszották le neki, hogy megijedjen. A terv annyiban jó volt, hogy a madár megijedt, de nem szállt ki, hanem úgy elbújt, hogy sehol sem találták. A gépet emiatt végül nem merték elindítani.

„Állítsuk meg a rigót!” címmel nem indított akciót pártunk és kormányunk, mert elfogyott a pénze. Mint kiderült, azért, mert egy, a Fővárosi Vízművel közös projekttel 22 ezer euróval, vagyis 6,8 millió forinttal mozdítjuk elő egy szíreket befogadó menekülttábor vízellátási gondjainak megoldását. Az ENSZ szakosított szervezetei afrikai munkáját pedig 2012 óta – vagyis öt év alatt – 1,2 millió euróval, 374 millió forinttal támogattuk.

De ez is alig negyede annak a summának, amennyit a sajtóhírek szerint a két hónapja zajló nemzeti konzultáció „Állítsuk meg Brüsszelt”- plakátjaira költött a kormány, és kevesebb, mint tizenkettede annak, amennyibe a tavaly októberi menekültellenes kormányzati gyűlöletkampány hirdetései kerültek a közel egymilliárdos utólagos „tájékoztató kampány” nélkül.

Ilyen kiadások mellett, amikor az oroszoknak adjuk át a keményen dolgozó kisemberek hálószobatitkait, azt is megtudtuk, hogy miniszterelnök úrral kapcsolatban nem merült fel a nemzeti szuverenitást érintő biztonsági kockázat. Ez a nemzetbiztonsági bizottság ülésen derült ki, amit Gyurcsány miatt hívtak össze, de sem ő, sem a ’zorbán nem ment el reá.

Mindebből az következik, hogy tégedet, nyájas olvasó, valamint engemet is hülyének néznek. Annyit sem érünk a hatalom, és állítólagos ellenzéke szemében, mint a rigó a pilótafülkében. Ez szomorú dolog, de Isten segedelmével túléljük ezt is. A rigók jó fejek egyébként. Tavaly, amikor nyáron száz fok volt, egyikük a kertben ugrált fejest a vizes vödörbe, amely látomáson oly jól szórakoztam, mint egyetlen Gyurcsányon és Orbánon még sohasem. Csak a rigókban lehet bízni most már.

Más történetek

Tegye a szívére a mocskos mancsát az, aki határozottan állítja, ő pedig tudja, ki a rosseb az a Mocsár Gábor. Nekem szerencsém volt, az unokaöcsém még szaros korában elmajszolta egy könyv elülső borítóját – ennek már majd’ negyven éve -, és ami megmaradt belőle, az volt a Mocsár Gábor könyve Süli-bógni néven, illetőleg címmel. Hogy honnan került a fogai közé, azt máig sem tudom.

Viszont, miután a kölök taknyát és nyálát letörölgettem, egészen kellemes olvasnivalót leltem benne, és nem is egyszer röhögtem végig az egészet, a „Kerek egymillió” címre hallgatót meg különösen. Az a történet arról szólt, hogyan, milyen küszködéssel szerez be egymillió forintot a vályogvetés kamu megsarcolásából a főhős, és ami lóvét a rendszer működése fel is emészt.

Ez az unokaöccs-rágta kötet azért zúgott bele pállott agyamba, mert pártunk győzedelmes jelentést adott közre, hogy átlépte az egymilliót az eddig visszaküldött nemzeti konzultációs kérdőívek száma. Én ennek teljes szívemből örülök, annak ellenére, hogy értelme csak annyi, mint a vályogvetési illetéknek hajdani olvasmányomban, tehát zérus.

Mocsár írásai a működő szocializmusról szóltak, és azt mesélték el, milyen értelmetlen és álságos a rendszer, amely annyiban mégis jobb volt, hogy bizonyos munkához kötötte a millió megszerzését. Máma ez nincs így. Korunkban még a kerek egymilliárd névre hallgató kisregény is anakronizmus volna, hiszen ez az összeg csak bagó, smafu, gázszerelő legyen a talpán, aki nem szed be havi tízet belőle, mert olyan szorgalmas és okos, mint az ugrifüles.

És az a röhej, hogy ebből az egészből, ami minket most körülölel, már kacagtató történetet sem lehet írni, mert nincs cselekmény. Nem kell Pannónia motoron szambázni falvakban, pecsétet hamisítani, se semmit, be kell adni egy pályázatot a magasságos hivatalnak, ahol Isten és a szotyihaver segedelmével nyerünk. Az Orbán rendszerről már humoreszket sem lehet írni, annyira egyértelmű a búgása, zakatolása.

Szürreális világ, amelyben manapság élnünk adatik. Ebben az ököljog uralkodik, a „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül” kukoricajánosi egyszerűsége a réteken meg a mezőkön. Viszont ugyanaz van, hatványozottabban, mint Mocsár idejében, akiről azt érdemes tudni, hogy 1986-ban a Tiszatáj című folyóiratban engedélyezte Nagy Gáspár „A fiú naplójából” című versének kinyomtatását, amely az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára íródott, ezért az egész szerkesztőséget menesztették.

Ismerős történet, nemigaz? A mocsok körbefordult, és itt van nekünk megint. És azabaj, hogy azt sem tudom, ezt az egészet mért mesélem el, mert már röhögni sem nagyon lehet. Kínos, fogcsikorgatós idők vannak, meg öklök zuhogása. Nincs vállalati autó, amellyel a befagyott tavon elő lehetne adni a Süli-bógnit, amely amúgy műkorcsolyázós mutatvány. Most suttyomban közlekedő, páncélozott kisbusz van, és a szerkesztőségből nem kirúgják az embereket, hanem beszántják a lapot.

Viszont, ha már előkerült az agyam mélyiről Mocsár szerkesztő, azt javasolom, hogy az „Illetlenek” című kisregényt tessenek föltétlenül elolvasni. Amikor az unokaöcsém épp ezt rágicsálta, egypárszor behugyoztam rajta, illetve fölötte, ám be kell látni, az már rohadt régen volt. Akkor csak egymillió pénz dolgos ellopása volt az álombéli tét, és nem az egész országé, ami így kimondva csöppet sem röhejes. Lássuk be, vihogásért is a múltba kell menekülnünk, és ezabaj. Mostan Bözsi nénis történetek vannak, amelyek fölött csak sírva lehet vigadni.

Vakondon ott legyen a szemetek!

Tegnap Áder bajuszos-töltőtoll letette a második etapra vonatkozó köztársaság nélküli köztársasági elnöki esküjét, és az Úr kegyes volt hozzá, mert akkor sem szakadt le a mennybolt, és új vízözön sem árasztotta el a holt lelkek birodalmát, amikor megválasztották őt a kijelölt bólogatójánosok, akik nem voltak kantáros rajzfilmfigurák.

Az egész aktus szóra sem volna érdemes, ha nem lennének magamfajta vén hülyék, akik már akkor is éltek, amikor ’álamelnök úr 2.0 mezei képviselőként dirigálta annak a Sólyom Lászlónak a kijelölését, aki ma már maga is a francba kívánja akkori mentorát.

Akkor, a hősi időkben Áder bajuszos kerti bányászokra vadászott ott, ahol ma Kövér a házmester, és mint volt szíves kifejteni, az ő pártja a sólyomi szavazás közben ki akarta deríteni, kik azok a képviselők, akik nem Sólyom Lászlóra, hanem Szili Katalinra szavaztak. “Ki akartuk ugrasztani a nyulat a bokorból, de helyette vakondokok ugrottak elő”

A vakondugrasztáskor a teremtő 2005-ik esztendejét írtuk itt, ahol a madár sem jár, és nem tudhattuk, hogy a jámbor, kertjeinkben bányászkodó rajzfilmhős mily fajsúlyos szerepet tölt majd be nyüves életünkben, mert ifjúi bohóságunkban nem ismertük még Bözsi nénit. Mentségünkre szóljon, hogy nagy valószínűséggel még ő sem tudott mai önmagáról, hogy báb lesz a színházban.

Ezt a létezésbéli hiátust oldotta fel a rajtunk gombaként megtelepedő rendszer, amely a listák mélyiről elővarázsolta a jobb sorsra érdemes idős asszonyt, hogy szeretett vezetőnk kampányolási céllal néki vakondoki tanácsokat adhasson. Mert ez is megvolt, ahogyan kiderült, midőn a váratlan utazás részletei fölbuktak az árból.

Mint a máma még nem titkosított jelentésekből megtudható, Nagygécen a mindenkori és örökös miniszterelnök arról is beszélt, hogy ő hogyan segített az apósának a birkáknál, ezen kívül tanácsokkal is ellátta arról, hogyan kell megvédeni a vályogházat az egerektől és a vakondoktól, ami bölcsességtől Bözsi néni padlót fogott, és nem találja már a disznait sem a hidasban.

A kedves vezető elmondta a matrónának, neki is van egy vályogháza, amit tévedésből országnak neveznek, és Áder et. 2005-ös tapasztalatai alapján az egész kócerájt nagy hatékonysággal védik meg a vakondoktól. Ilyen teremtmények ma már nincsenek is, helyettük olyan alakok töltik ki az összes teret, mint Németh Rezsi, vagy soha nem feledhetően Bayer Tagkönyv.

Ez a Tagkönyv máma az élharcosa a permanens küzdelemnek, amelyet a velem hasonlatos giliszták ellen folytatnak. Ezért vérdíjul meg is plecsnizték, hogy olyanokat mondjon a szaros szájával, amilyeneket voltaképp kedves vezetőnk gondol, csak az ő fogai közül nem lenne komilfó hallani dohos, elbaszott rendszerének leglényegét, amely ilyen kedélyesen hangzik:

“Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.”

Értve vagyunk. Azok az idők jöttek el újra, mint amikor Dezsőnek meg kellett halnia, és a nevezetes gátőr olyan szavakkal hagyta oda népes családját, hogy ürgén, vakondon ott legyen a szemetek! A mindent ismerő tapasztalat mondatta vele a rezignált intést, hiszen nem tudhatta, hogy a maradék fogait veri-e ki a rendszer hóhéra, avagy csupán kedélyesen fölköti.

Az ilyen bayeri fölkoncolásra buzdító szavak egyébként már az ország házától sem idegenek, hiszen épp azon a napon, tehát tegnap, amikor 2.0 ’álamelnök úr nem talált vakondot a tiszteletlen ház padsorai közt, fölvette a házi tollnok tempóját egy másik fasiszta is.

Szilágyi György vizslasimogatós képviselő utcai harcra szólított egy államtitkárt, e szavakkal: „Gyere ki, úgy nyakon baszlak, hogy leszáll a fejed.” Mindez nem rendszeridegen, miniszterelnök et. is minduntalan férfias küzdelmekről álmodik, mint azt Goodfriend amerikai ügyvivő-vakondnak címzett szavaiból is kiderült, amikor ő volt terítéken, és nem a Soros.

Szilágyi manust minden bizonnyal fel fogják négyelni, miután kiderítették, hogy az üknagynénje soroshitlerbérenc kommunista volt, ő maga pedig buzi, ellenben a Bayert meg kitüntetik újra. Ő a jeles eseményre véres taknyon, térden csúszva érkezik meg a t. házba, ahol Bözsi néni zsugorított feje mosolyog majd a vitrinekben. Hogy most Hieronymus Bosch lettem, az nem az én bűnöm. Ilyenné tett a kor, amelyben nappal vér folyik, éjjel meg bor.

Bódottá

Zakatol a mindent maga alá gyűrő happy a Kárpátok alatt, hogy talpaink is egymásra lépnek, és most, hogy Bözsi néni is megkapta a maga csokrát a jótevőtől két disznósimogatás közben, május első vasárnapján az édesanyák tudhatták meg, hogy a világ, amelyben élni szerencséjük adatik, a lehetők legjobbika, mert Pártunk annyi gondoskodással önti nyakon őket, hogy szinte fulladoznak az örömöktől, ahogyan a csulát törölgetik a képükről.

Miközben azt tudhatjuk meg az ünnepi Befehlből, hogy a baloldal a narancsszabadság előtt módszeresen irtotta a népet, de legfőképp a zsenge asszonyokat, mert akkoriban „a megszorítások célpontjai a gyermekes családok és az édesanyák voltak”, míg ellenben most Pártunk, akárcsak Uljanov csak érettük ééél…, annyi pénzt, szolgáltatást, törődést, figyelmet kapnak, hogy alig is tudnak választani közülük.

Ebből fakadhat az az anakronizmus, hogy mintegy ötvenezer kölök éhezik a mézeskalács házikóban, ami azért történhet bizonyára, mert aki őket a világ színére bocsátotta méhiből, az mindennek nevezhető, csak anyának nem. Nem tartja oda a valagát az urának szaporodási céllal minden maligános estén, nem jár misére foltos mackónadrágban, és nem klopfol vasárnaponként karajt.

Aki elvált, özvegy vagy lányanya, annak helye nincs a munkaalapú társadalomban, mert a szent családban nem tudja megfelelően közvetíteni a nemi szerepeket a kölkének, aki amellett, hogy éhezik, fölcseperedve minimum szipus, kokós – a piás rendben van – buzi lesz, rosszabb esetben bölcsész. Ideális körülmények között kamasz közmunkás, akit az életkori sajátosságokat figyelembe véve kényszerítéssel, gátláskiválással, fenyegetéssel buzdítanak a Párt imádatára.

A komilfó édesanya dolgozik a szalag mellett, nagy gyakorisággal szaporodik, hogy elkerülje a konfliktust a vak komondorral, ebből fakadóan szép lehet, de okos nem, amikor ura meccsre indul, szotyolát csomagol néki kis zacskóba, feltörli az embere rókázását, és mindig mosolyog. Örül, amikor a kölök csokiért hisztizik, boldog, mert jobban teljesít az ország, nem kérdez fölöslegesen, nem beszél, púderrel takarja zöld foltjait, csendre inti az aprónépet, ha a hímje szendereg, csillámló napfényben libikókáztatja a visító gyereket.

Amikor pedig megtörli a purdé taknyos orrát, arra gondol, milyen jó, hogy a migráncsok nem, csak az ura erőszakolgatja őtet. Bimbózó lelkében a hála különös érzése kicsírázik, arcát a közelben lévő óriásplakát felé fordítja, és látja, amint virágos otthonkában nekifeszül Brüsszelnek és megállítja azt, ekkor, mint Abadonna, sistergősen materializálódik az ő hokedliján az ember, aki tényleg csak érette él. Mancsában mezei csokor, ott lopta a téren, és az édesanya ekkor a jótevő kezére hajlik, csókkal illeti azt, akárha ájult nyugdíjas rajongó, és fölsóhajt: bódottá. Így, pöszén, mert a fogát kiverte a férje még tegnap.

A nagygéci vendég

O. V. emberszerű organizmusnak a jól kiszámítható működésébe olykor zavarok csúsznak, és hirtelen-váratlan egészen különleges helyeken jelenik meg, mint most is, amikor megnézte, mennyit ér a velszi tartomány, és eközben özv. Csúcs Imréné, Bözsi néni hokedlijén materializálódott, hogy jót beszélgessen az idős asszonnyal.

Hogy mért éppen Nagygéc, arra épeszű magyarázat nincsen, hacsak nem az, a már falunak sem nevezhető településen, közvetlenül a román határ mellett mindösszesen hatan laknak, így kicsi volt az esélye annak, hogy spontán tömegtüntetés alakuljon ki. Csak a páncélozott kisbuszba többen férnek, de leginkább azt kellene megnézni, Bözsi néni melyik kopasz neve mellett szerepel a kubatovi listán.

Arról nem szól az életszerű történet, az öregasszony megkínálta-e a neves vendéget zöldes mandulalikőrrel, ilyeneket szoktak otthon tartani az éltes matrónák, hogy a tárolás évtizedei alatt az üveg szélére kiül a cukor. Vagy egy tálka szotyolával, igaz, ilyen csemegét öregasszonyok nem tartanak otthon, bár a spontán látogatás előtti bombakeresők még vihettek volna.

A kedélyes, baráti beszélgetés a nyugdíjról folyt természetszerűleg, mi másról, azt nem kérdezhette a vendég, hogy Bözsi néninek fáj-e a bütyke, és hűsítő, kámforos kenőccsel sem kenegette meg a sajgó ízületeit. Viszont ehelyett azt mondta a messziről jött látogató, hogy „ha úgy vannak a számok” novemberben emeli a nyugdíjat. Így, egyes szám első személyű értelemben.

Úgy lesznek a számok, ha előbb nem, akkor kora tavasz táján mindenképp, csak, hogy ezt mért a világ végén kellett felböfögni, arra nagyon nehéz magyarázatot találni. Tán, hogy a hokedli a távozása után búcsújáró hellyé alakuljon, vagy gyakorlatiasabb okokból, és Bözsi néni szédítése csak elterelő hadművelet volt.

Tudjuk, hogy egyetlenünk milyen erős vonzódással bír vidéki kastélyocskák és házikók irányában, és innen nem messze, a kisgéci pusztán van egy kúria, amelyet a Majláth-kastélyból építtetett át 1852-ben nem más, mint br. Haynau, a bersciai hiéna, aki erre költötte kétszázezer forintos vérdíját. Egyik nap majd Mészáros Lőrinc arra ébred, hogy ezt is megvette.

Egyébként marha nagy mázlija van a spontán látogatás szervezőjének, hogy ez a Nagygéc nem úgy viselkedik a toldalékolás közben, mintha úgynevezett hangzónyújtó tő volna, és a kéz-kezet analógiájára működne. Tessenek elképzelni, milyen klafa simicskai áthallású lenne a címbéli helységmegjelölés, miféle látogató válna akkor hősünkből. Viszont ilyen unikumokat csak a részeges bölcsészek tanulnak romkocsmák mélyén, és effajta tudásra meg nincsen szükség a munka alapú társadalomban.

Szarezígy

Most pedig bemegyünk a műhelyembe, és megnézzük, hogyan készül a lecsó. Ránéztem valami véletlen miatt az oldalam számlálójára, és meglepve tapasztaltam, három éve sincs, hogy útjára indult a rezedavilága, és mindjárt ott tart az ezredik dolgozatnál. Hinnye, mondtam volna magamban, ha arra lett volna érkezésem, de nem volt rá módom. Nyakon öntött a valóság ugyanis.

Én úgy vagyok már százezer éve, hogy egészen elvetemült módon nézgelődök a világban. Ez az aljas szándék működik bennem, amikor leszegett fejjel hajnalonta a boltba osonok, és ott tanulmányozom a színjáték szereplőit, mondatfoszlányokból következtetek, és látom, miképp zakkan meg mindenki körülem, még a szomszéd Józsi is.

Nem vagyok se Istene se magamnak, sem senkinek. Albérleti szuterénban élve tőlem semmit nem vehetnek el, a drága kis szigemet három éve elveszítettem, és senki nem szólt, hogy hiányozna neki. Nekem meg pláne. Kint vagyok az életből, így nézem alulról a világot, és a napjaim azzal telnek, hogy mivel újságíró volnék, vagy mi a rosseb, hogy gyűjtögetem az anyagot, amely majd materializálódik kósza billentyűkön.

A matéria volnának az írások, amelyek arról szólnak, mi a gondolatom a köröttem zúgó életről. Nem akarok én megváltani, se nem utat mutatni, csak fölskiccelem, egy sokat megélt manus szemével, hogy mi folyik itt. Az egész napom a világ figyelésével telik, hogy aztán nagy általánosságban olyan éjjel egykor- kettőkor odaüljek a géphez, és kifolyjon belőlem a massza.

Dokumentumaim vannak, amelyek a gondolatcsírákat tartalmazzák, különféle munkaneveken, hogy Béla, Józsi, Jenő, képek, etc., ahová a dologtalan nappalokon beírom, hogy mi történt a világban, hogy minek kell utána nézni, hogy az éjszaka csodás magányában megszülessen az aznapi mise, amely hol hallelúját, hol meg azt hozza magával, hogy menjek én a picsába.

Így ment ez eddig, amikor a napközbeni begyűjtés során és nyomán arra nem bukkantam, hogy egy kollégát bántalmaztak, akadályoztak abbéli igyekezetében, hogy megmutassa a mocskot, amiben élünk, azoknak, akik még kíváncsiak rá. Szarezígy, ezzel a tempóval vált érdektelenné a „Józsi” munkacímen futó feljegyzés Steven Segal ukrajnai kitiltásáról, és a „Béla” fedőnevű, más örömökről.

Így jutottam el ide, hogy elmeséljem, illetve föltegyem azt a kérdést magamnak, amit neked kellene, nyájas olvasó, hogy mi a búbánatos értelme van így az életemnek, amely arról szól, hogy lefössem neked, amiben úgyis egyetértünk. Így mi közösen megerősítjük egymásban a frankót, odakint meg, a szuterénen túl megagyalják a frontvonalon lévőket. Más idők vannak tehát, más örömök. Mondhatni, élesbe fordult a dolog, és így a magam notórius mantrázását tök fölöslegesnek érzem. Szarezígy, és öreg vagyok én már ehhez.

Műtőbe menet

A SOTE I. számú női klinikáján kibocsátottak egy Befehlt a bizonytalanba indulóknak, amely tartalmazza a szokásos magyar utasításokat, hogy mit vigyen magával az ember, ha műtétre készül kivirágos jókedvében. Nincsen benne nagyobb meglepetés. Ahogyan megszokhattuk, akinek fölvágják a hasát, előtte még hozzon magával vizet, poharat, evőeszközt, tisztálkodási dolgokat, bugyogót, intimbetétet, papírzsebkendőt, vécépapírt, gyógyszereket meg törölközőt. Valamint kutyafaszát is a biztonság kedvéért.

Egyetlen úttörő vagy cserkész sem megy felkészületlenül táborozni, és ők, akik soha nem látott merészséggel indulnak a magyar egészségügy koszos karmai közé, ezt már jól tudják. Vagonnyi dolgot cipelnek a kórházba, hogy a csomagok alatt elvész a beteg, de itt, az egyes számún a kívánalmak két darab fáslival gyarapodtak – tíz centissel -, amelyeket a műtőssegéd kezébe kell nyomni, amikor az embert félkómásan tolják a kivégző helyre. A fásli az nem jó, erről búbánatos tapasztalataim vannak.

Ahol fásli van, ott más is van. Az én anyám immár három és fél éve döntött úgy, hogy elhasal az előszobában, miközben sikkant egy aprót, mint amikor a gazellát torkon ragadja az oroszlán. Bal lába a melle alá csúszott, amely mutatványt a kiérkező mentősök élénk hümmögéssel és jó szaki módján kommentáltak, hogy ez bizony az. Hogy eltörött a combja nyakja neki, és az ember akkor, úgy vélte, hogy Isten segedelmével majd megoldjuk ezt is, és aztán nem. A műtét után négy nappal szórták vissza nekem meregetni őt a mocsokból.

Nem küldtem vele fáslit, aztán azzal kaptam vissza mégis. Mint a múmiát tekerték be vele a kopottas szemérméig, és közösen a hasába adogattuk az injekciókat, hogy mért, azt nem tudom. Talán azért, hogy többször elájuljak, miközben ő teljesen elbambult, elment az esze neki, és nagyon sürgősen halt meg. Olyan gyalázatosan, hogy az utolsó emlékem nem megszépítő volt, hanem, hogy a torkán ragadott vad fátyolos szemével csorog vissza a szájából a beléje szuszmakolt joghurt, de az látszott, hogy ízlett, és annak én akkor és ott örültem, hogy jó azért neki egy kicsit.

Aztán teljesen jó lett, és most már a nagy óceánon habos kakaót majszol ő. Nekem viszont akkor lett rossz, amikor a proszektúrán fölnyisztolták, és adtak a műveletről egy papírdarabot, hogy az az organizmus, aki valaha az anyám volt, és a Gabriella nevet kapta a hülye nagyanyámtól, vénségére, miközben vagdosták őt, kapott egy szepszist, ami leállította a veséjét. Utólag megadtam neki a felmentést, hogy nem önszántából lett jámbor idióta, hanem, mert mindenféle mérgek öntötték el az agyát, egészen addig, hogy az ágyról lecsúszva adta elő a végleges szaltó mortálét, és most már por és hamu.

Ilyen kondíciókkal vettem kézbe a fásliról szóló híreket, és a fentebb vázolt tapasztalatokkal vértezve érett módon nem a reflex működött bennem, hogy hány stadion az hány tekerős dolog. Mert most már tudom, a lutri az nem ez, hanem, hogy úgy kapjuk vissza az egészségügy futószalagjára bocsátott szerettünket, hogy nem mászkálnak benne olyan paraziták, amelyek a tusolóban lévő hullákból indultak lehengerlő útjukra. Jobban teljesítünk, az egészen bizonyos.

Mert lássuk be, amikor kórházaink áldásos működése okán többen halnak meg fertőzésben, mint frontális ütközésben Mészáros Lőrinc útjain, akkor nem az az aggodalom oka, hogy egy szelet dohos kenyér mackósajttal az eledel, amit a ketteske kap, se nem, hogy mivel törli a seggét, hanem, hogy élve kerül e ki a darálóból. Miután a vizitdíjat fiatalos lendülettel leszavaztatta az akollal a nemzet jótevője, most már baszhatjuk, és nem a várólista, nem a bunkó nővér kínja, hanem az a nagy büdös kérdés, ha leszedálva nem tudjuk a műtőssegéd kezébe nyomni a fáslit, kettőt, tíz centiset, akkor megdöglünk é, avagy sem. Többnyire igen.