Kategória: Egyéb

Lázár, a dzsentri

Kenderesen járt Lázár János, virágot vitt Horthy sírjára, főt hajtott előtte, amitől megint meghasonlott az ország. Kétségtelenül minimum ízléstelen a háborús bűnös számonkérés elől alig megmenekült, az országot Hitler karjaiba vezető, áttételesen a magyar holokausztért felelős, kétszázezer magyar katona halálba küldését jóváhagyó, fehérterroros, szalonnáci és igazi fasiszta mókus emléke előtt hajbókolni, de Lázár nem ilyen megfontolásokból teszi ezt.

Terjednek összeesküvés elméletek, hogy Orbánnak megfelelni akarván, csak úgy, mint a bécsi migráncsos videójával, a pártbéli helyezkedés, a fazékhoz tolakvás, valamely pozíció elérése volna az igazi célja, és még az is lehet. Viszont senki nem gondol arra, hogy Lázár őszintén vonzódik Horthy világához, a félfeudális, bokacsattogtató, uram-bátyám álkékvérűséghez. Mert egy Noszty fiú ő, aki már megtalálta a Tóth Mariját, akit azonban Orbánnak hívnak.

Pedig, ha végig nézzük, miért, hogyan és milyen ügyek miatt került ő a sajtó látóterébe, akkor kirajzolódik előttünk az új földesúr gőgje, csak nem veri nagydobra, nem szaladgál bocskaiban, hanem rókaarca mögé rejti ebbéli gusztusát és hajlamait. Dörgölőzni igyekszik a nyamvadt kékvérűekhez, amikor évekkel ezelőtt az első vadászati botránya kipattant, alaposabban utána néztek, kivel, miért és mennyiért gyilkolászik, és egészen elképesztő élménybeszámolókat lehetett hallani.

“Fantasztikus vadászaton vettünk részt Soponyán. Vendéglátónk Lázár János. A vendégek között Habsburg-Lotharingiai Mihály Főherceg, Gróf Károlyi László és felesége, Miklós liechtensteini herceg és felesége aki a luxemburgi főherceg húga.” – Így lelkendezett az egyik vendég, és ezen a ponton – bár az is lényeges – elfelejtődik, milyen lopott pénzből futja erre, sokkal inkább figyelemere méltó, mire vágyik Lázár igazán. Egy kis kutyabőrért a fél karját odaadná bizonyára.

Ez valami lelki defekt, de az íve egyenes vonalú, ha élhetek ilyen fizikailag abszurd képpel, Lázár egész élete arról szól, hogy elkülönüljön a büdös parasztoktól. Ha belegondolunk, a lézerblokkolója, az annyit is ér kijelentése, a titkos szállodai partik, a pár éves gyerek nevére vett lakások, a kastély, a ménes felügyelete, mind-mind egy olyan ember képét rajzolják elibénk, aki nem ebben a korban él, és még azt is megkockáztatom, nem érzi jól magát a bőrében.

Mert gondoljuk meg, ahhoz, hogy a kétes álomvilága megvalósulhasson, egy parasztgyerekből lett király valagát kell nyalnia, aki élet és halál ura, de nincs érzéke a Lázár által vágyott finomságokhoz, mert egy szotyolázó, pálinkázó, szalonnázó. tenyeres-talpas tapló. Lázár nem illik Orbán világába, nem is jön ki vele, de kénytelen gesztusokat gyakorolni, hogy élhessen, sőt, jól élhessen. Ilyen megközelítésben a horthys videó két légy volt egy csapásra.

Gesztus a párt és a vezér felé, de őszinte főhajtás is egy olyan ember előtt, aki olyan világot teremtett, amibe Lázár igazán vágyik valami lelki perverzió okán. Neki sem könnyű, jegyezhetjük meg a sajnálat legkisebb jele nélkül, szóval, neki sem lehet könnyű, amikor azt tapasztalja, hogy a görög-római, külvárosi, dagadt, velős pacalos Németh Szilárd előrébb jár a rangsorban, mint ő, aki finom budoárok után óhajtozik. Meg kell a szívnek szakadni. De nem elsősorban Lázár sanyarú sorsa teszi ezt velünk, hanem a sajátunk.

Igen keserű ez a mi életünk. De nem is az anyagi szükség vagy a politikai elnyomatás miatt, még csak azért sem, mert feltehetően elpusztulunk valami kórházi szepszisben, ezek az élet velejárói, de addig is létezik az ember. Lélegzik, lát, hall, egyebek, már csak ilyen egy szén alapú organizmus, de, hogy addig is a futballistát, a dzsentrit, a pacalkirályt kelljen hallgatni tömjénfüstben, na, ez a tragédia. Nem az, hogy döglenek a nyulak. És ezek a föntiek, ezek az elitünk. Hogy még fasiszták is, az csak hab a tortán. Ide jutottunk.

Fába szorulnak a férgek

Elmúltak az ünnepek. Bizony, s ilyenkor, mint azt a KFT zenekartól az idők kezdete óta tudjuk, fába szorulnak a férgek. Nemzeti válogatottunk a nemzeti stadionban a nemzet színe előtt nemzeti vereséget szenvedett, és még nemzeti is. Orbán Viktorból “az építő” lett, mint Jason Stathamből szállító, Al Pacinóból meg madárijesztő. Mindenkinek megvan a maga szerepe, az enyém például az, hogy vezessem a vészkorszak krónikáját, benne a kedves vezető botlásait, mert az van. Egy nagy hasraesés a manus, csak ügyesen titkolja.

Az ünnep és öröm óráiban, midőn fürdött a dicsőségben és a stadion fényeiben, bekapcsolva maradt a mikrofon meg a kamera, és rögzített. Ezt: “Ötven évig mondták, hogy nem lehet, meg nem tudom, jó, jó, jó… Ha tíz millió ember nem tud megépíteni egy stadiont, akkor csukja be a boltot. Ne vicceljünk már, ez egy komoly ország.” – Ezt mondta elhaló hangon a kedves vezető, amiből az derül ki, hogy mindenki hülye, ő viszont helikopter, más nem tudta megépíteni, ő viszont igen. És nem veszi észre, nem esik le neki, ezzel azt vallotta be, hogy diktátor.

Csak neki volt az elmúlt ötven évben akkora hatalma, hogy egyet fütyölt, és már építettek is, kettőt toppantott és már kész is volt, ha akarta azt a többség, ha nem, ki nem szarja le, építek, Bödöcs szinonimájával a felcsúti Ramszesz. De ez már lényegtelen is. Mert mint ebből a kis színesből megtudtuk, tízmillióan építettük azt a kurva stadiont, mínusz egy. Mert én nem. Persze így könnyű, ha együtt dobban a szív, tízmillió embernek húszmillió talpa van, ami mind egymásra lép, meg húszmillió karja, keze, azokon százmillió ujjai, mennyi téglát bír az.

El se mondható. De kérdem én, midőn építő seregét számba veszi felcsúti Ramszesz bácsi, hogy a képzeletében mennyien építették mind az ő piramisát, akkor hol vannak a határon túli atyánkfiai, a maradék ötmillió Antall óta, akinek ráadásként miniszterelnöke volt, OVM meg ellátja őket minden földi jóval, pénzzel paripával, fegyverrel, itt szavaznak a nyakunkon, és még csak nem is építenek? Nem keverik a maltert csak beleülnek a jóba? Persze, ha beleillesztjük az Orbán összesbe, amikor nem papírról olvas, hiba nincs.

Amikor árvízi hajós volt, és mentette a hazát, akkor, mint emlékezhetünk, ilyen spontán beszélgetések zajlottak Bakondival a gáton, hogy: “Öblözet – mondja Orbán Viktor. – Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek. – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? – Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán. – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még.” Ez sem sokkal jobb, mint a kiinduló tételünk.

Ilyen az, Buddhában testvéreim, amikor elmúlnak az ünnepek, a férgek pedig fába szorulnak. Meg még tuszik, hutuk, kupakok, és mindenféle szellemi ínyencség, illetve a görög-római velős pacalt se feledjük, mint keresztény kultúrát. Ha mindebből úgy tűnne, hogy pikkelek a fideszfiúkra, ez az érzület nem járna messze a valóságtól. S bármi furcsa is, nem az egész cécó, fölhajtás meg a többi tette be a kaput nálam stadionilag, hanem ez a tízmilliós építés, meg az ötven évre mutogatás, amiben benne volt a gőg, hogy na, ki a faszagyerek, csakis én.

Orbán itt úgy viselkedik, mintha a stadionjával megtalálta volna az arkhimédészi fix pontját az univerzumban, amivel kifordítja a sarkaiból a világot. Hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány), mert ilyet nem talál Ramszesz bácsi, mégpedig sehol. Mert épp, igaz, hogy nem szédülünk, de a Föld nevű bolygó olyan ezerkétszázzal pörög velünk körbe-körbe mégis, de még a hajunk sem lobog a ringlispílben, ki érti ezt? Ezen felül mintegy százezerrel iramlik a Nap körül, az meg ki tudja mennyivel a Tejút közepén lévő irdatlan fekete lyuk körül. Őrület.

Mindenesetre kétszázötven millió év alatt tesz meg egy kört. Azt meg, hogy maga a Tejút milyen tempóval száguld az ismeretlen semmi felé, senki nem tudja, még maga Orbán Viktor sem. Így néz ki a világ, ha aeterno modo szemléljük, ami hozzáállás megvéd attól, hogy beleájuljunk Orbán véreres szemeibe, de akárki máséba sem. És ez ad erőt ahhoz is, amikor a kedves vezető azt mondja, ez egy komoly ország, akkor, mert bár cserepes a szánk, szélesen mosolyogjunk. Nem az. Ugarnak is másodrangú, orosz gyarmatnak meg kimondottan szar. Ennyit a stadionépítésről szűken, és azt se feledjétek, hogy ti mindannyian személyiségek vagytok. Ez a legfontosabb.

Az élet értelme

Kimondva vagy kimondatlanul, bevallva vagy eltitkoltan, de voltaképp ezért az estéért volt minden. Bármi vagy akármi történik ezután, Orbán Viktor életében fényesebb nap, nagyobb boldogság és kétes dicsőség nem jöhet, élete beteljesedett. Ott van a saját maga által kijelölt zeniten, ha ez félelmetes, nevetséges vagy gyerekes is, neki, nekünk ennyi jutott, a suttyó parasztgyerek avas szagú álmai. Elkészült a piramisa, s amiként az ókorban nem is igazán hatalmi, hanem vallási és szakrális építmények voltak ezek, a halál és újjászületés, az örök élet gyakorlati kellékei, úgy ez is az. Tegnap a futball hivatalosan is vallássá vált, aminek a nevében és amiért minden megengedett és semmi áldozat sem drága.

Úgy érkeztünk el eddig a napig, a beteljesedésig, mint a szimfónia, amelyben apró futamok, néhány odavetett dallam, crescendóval jut el a zenei orgazmusig, hogy fortissimóban teljesedjen ki a téma. Vagy fortissimában, akárha Fortissima Fingus. A kisvasút, apró stadionocskák, néhány kósza sportcsarnok készítették elő a terepet, hogy tegnap teljes erővel zúgjon föl a lakájmédia, “Végre” címlappal, amely már jó előre Orbán Viktor kezében volt, hogy úgy tudjon a kampányvideóban belebikázni az erkélyén a labdába, aminél szimbolikusabb képet nehéz lett volna alkotni, miközben már megint lezárták a fél fővárost, akárha maga Erdogan jött volna újra el, pedig csak egy szaros stadiont avattak. Mert ez az.

Egy nyomorult stadion, hiába is gyömik bele a hazaszeretet és a nemzeti nagyság nimbuszát, és várják el, hogy az ember áhítattal nézze és suttogva beszéljen róla, mint valami totemről, mutatva azt, mennyire beteg ez az ország és az ő lakói, mert bizony azok. Az utcánkban, amikor nyugdíjfizetési nap van, az összes nyugdíjas, mint valami messiást, várja a postást, merre járhat, hol lehet, egy véget érni nem akaró várakozás az egész utca, mígnem föltűnik a zöld bicikli. Tegnap is ilyen hangulat volt, az összes szerencsétlen várta az estét, az avatást, mintha attól neki valamit is jobb lenne. Úgy várták, mint ötven évvel ezelőtt a gyerekek Manócskát, Mazsolát, Tádét, amely hősök életet hoztak a kilátástalan napjaikba este hét után.

Az utca nyugdíjasai sohasem jutnak el abba a nyüves stadionba, úgy figyelhették tehát, mint valami egzotikus, elérhetetlen úticélt, piramist homokkal, római romokat pálmafákkal, kiismerhetetlen és csillogó valamit, amit egyszer az életben társasúton megnézhetnek majd, ha lesz rá elég pénzük. Ahogy mentek kerítésnézőbe vagy kisvasutazni. Valami távoli, mesebeli tündérkert, egzotikus sziget, nagyság és gazdagság, fény és pompa. Ezt kapták, mint ahogyan mindenki más is. Minden nyálgép nyilatkozott tegnap, aki valami mellékfényt, lehulló morzsát remél még a nyomorult életében, futballra termett nemzetről meséltek a csámpás csülkeikkel, hogy a világ a lábaink előtt hevert valaha ezen a helyen.

Már évtizedek óta a múlttal takaróznak, tegnap is nyálas-pátoszos Puskás Öcsizés ment, s ha egy nemzetnek ez a zsinórmérték, ez a borgőzös ábránd, ott nagyon nagy a baj. És tényleg nagy a baj. Nem fáj nekem ez a kurva stadion, még a haverok zsebében landoló kétszáz milliárd sem fáj, mert az ember beletanul a rosszba, könnyebben, mint hinné. Hanem a szellemi restség fáj, a bávatag butaság, amit mutat a szeánsz, az imádat, ami vezényszóra körbeveszi, hogy ez a horizont? Ez, bassza meg. Ott hajlik le az ég alján, kitüremkedik valami sötétség. Láttunk már stadiont őszökben kivilágítva, amikor a fények hatalma ködöket von a csillogás köré, ami belülről nem látszik. Belülről semmi sem látszik, csak a nyerítés.

A kajla világon sokan keresték már az élet bizonytalan értelmét. Ki ebben, ki abban találta meg, mások semmiben és ebbe beleőrültek. Orbán Viktornak egészen sajátos és sajnálatos módon ez az élete értelme, a stadion, kétes és kétséges futballdicsőségekkel. Egy egész országot használt arra, hogy beteljesítse, és egy egész ország asszisztál is neki önként vagy parancsra. Bő harminc évet várt erre a napra, ami viszont nem sikerült tökéletesre. Mert az ilyen Suarezek elcseszték, merthogy a csapat, nemzetünk színe és virága kikapott, mint rendszerint mostanában. Ebből is látszik, hogy van, amit hatalmi szóval megoldani nem lehet. Csettintésre senki nem tanul meg futballozni, ahogyan Orbán Viktornak sem sikerült.

Minden titkok tudója, Füst Milán meséli el, hogy mért nem: “…Aki tehát előre gyüjtögeti magának eljövendő örömeit, az rosszúl jár. Aki halmozni akarja, az is. Vagyis mindenki, aki akarja boldogulását…Mellékesen megjegyzendő még itt, hogy ugyanilyen rosszúl jár az, aki minden áron énekelni akar, vagy szeretni, vagy költeményt írni, szóval mindazt, amihez az egész szervezet munkája kell. Aki akaratának minden erejével figyel tanítójára, az gyakran nem érti meg. Mert gyakran még valaminek megértéséhez is az egész lélek munkája kell. Az egész lélek pedig nem jól tűri a szándékot, az egész lélek a lazaságot szereti, hogy úgy repüljön bele az öröm, a tudás, vagy megértés, mint a galamb…”

Ilyen volt a tegnap is. Orbán, meg az ő hatvanezre megfeszülve várta az örömöket, és annyira akarták, hogy már csak ezért sem érkezett meg. És ilyen volt Orbán elcseszett ötven plusz éve is. Annyira akart futballista lenni, hogy kudarcot vallván megkeseredett ember lett, egy frusztrált csecsemő, aki arra használta az életét, hogy hatalomra jusson és stadiont építsen. A lopás ehhez képest melléktermék, még, ha szembeszökő, akkor is. És jó Cipollaként még azt is elérte, hogy a bávatag népek vele tapsoljanak, mintha ők kaptak volna valamit, pedig nem kaptak semmit sem. Egy újabb kétes ábrándot talán, s ha ez elég és jól van így, akkor tessenek tapsolni tovább. Míg el nem fehérül a száj is. Egészen addig.

Ó, egy gerle

A hatos számú kórteremben napok óta feküdt az ismeretlen ember, akit a rendőrségről szállítottak át megfigyelésre, mert valami baj volt vele. A rendőrségre azért került egyébként, mert kiemelték a kihalt utcából, amikor a kedves vezetőhöz érkezett látogatóba egy másik kedves vezető, a várost hermetikusan lezárták, de az ismeretlen ember mégis a sivatagos utcára került valahogyan. Nem számítottak neki a lehegesztett csatornafödők, a lezárt földalattik, a rendőrkordon és a mesterlövészek a háztetőn, ott volt a kihalt utcán, s amint az autókonvoj elhaladt előtte, épp készült fütyölni, egy sípot rakott volna a szájába, amikor hat egyenruhás, három civilben lévő rendőr, két katona és nyolc tekes zúdult rá, valamint öt dagadt farkaskutya.

Alig is látszott ki a kupac aljáról, ott rúgkapáltak rajta, de a sípot még mindig szorongatta, meg is fújta volna, ha nem megy bele egy használt koton. Mert a népeket eltüntették ugyan az utcáról, de a szemetet nem sikerült, fontossági sorrendben haladtak ugyanis. Végül győzött a túlerő, az ismeretlen ember kezéből kicsavarták a használt kotontól eldugított sípot mint bűnjelet, mert a fütyölés-sípolás már két éve be volt tiltva, amikor a kedves vezető vagy akármilyen csinovnyikja, vendége vagy a nagy kuvasza a közelben volt, megszólalt vagy ugatott. A futballmeccseken is, ahol a kedves vezető rendszerint szotyolázva vett részt, még a futball meccseken sem fütyölhetett a bíró, hanem szabálytalanság, sporttárs, szabálytalanság, kiáltással kellett rendet tartania a pályán.

Ebből kaotikus helyzetek adódtak, de mindegy volt az is már. A sípokat, fütyülőket száműzték az országból, a futballisták, ha idegenben kellett játszaniuk, meg voltak zavarodva a hangjelektől, szaladgáltak össze-vissza, de szakértők szerint ebben a káoszban az akadémiáknak is szerepe volt, amelyek nyelték a milliárdokat, de csak bicebócákat tenyésztettek labdarúgók helyett. Az edzők panaszkodtak, hogy síp nélkül nem lehet hatékonyan dolgozni, de nem enyhítettek a törvény szigorán, nem lehetett fütyölni egyáltalán. Képzelhetjük, milyen súlyú cselekménynek számított, hogy az ismeretlen ember síppal a szájában tűnt fel, sőt, használni is akarta a jószágot, ráadásul a tiltott övezetben. Sőt, hogy súlyosabb legyen az ügy, ilyen kommunista úttörősípja volt neki.

Ez bűnszervezetben elkövetett költségvetési csalásnak minősült, és az volt a büntetése, hogy az illetőnek a Czeglédy nevet kellett viselnie súlyosságtól függően egy-két évig, a legelvetemültebbnek életfogytig. Az nem volt kérdéses, hogy az ismeretlen embert ezután haláláig Czeglédynek hívják majd, de a vizsgálat arra irányult most mégis, kik voltak a bűntársai, hogy az utcán tudott flangálni. Mert egyedül ezt képtelen lett volna végbe vinni, hogy eljusson a hermetikusan lezárt utcába, ezen kívül azt is ki kellett deríteni, honnan szerezte a sípot. Milyen földalatti nyugati kapcsolattal jutott hozzá, vagy hozták neki békaemberek ürgebőrbe varrva, megannyi súlyos kérdés, ami válaszra várt. De az ismeretlen ember nem felelt semmilyen faggatásra.

A szemébe világítottak százas halogén égővel, amit a vejtől vettek. Százezret vettek és drágán, de a fénye nem ért semmit. Az ismeretlen ember még csak nem is pislantott tőle, és minden ordítva feltett kérdésre, hogy kik a társai, kik pénzelik, ki a bűnszervezet irányítója, csak azt felelte: Ó, egy gerle. Lerúgták a veséjét, kiverték a fogát, áramot vezettek a heréjébe, de ő csak gerlézett kitartóan és tántoríthatatlanul, és olyan ártatlan volt a szeme, hogy az ingujjra vetkőzött faggatótisztek arra jutottak, hogy hülye ez, gyengeelméjű biztosan, így átküldték a pszichiátriára erős kísérettel, állapítanák meg a hülyesége mértékét, hogy rá kell-e segíteni egy kis lobotómiával még, vagy már így is alkalmas államtitkárnak, miniszternek esetleg.

A pszichiátrián mindenféle vizsgálatot végeztek az ismeretlen emberen, intelligencia és személyiségteszteket, illetve végeztek volna. Mert arra a kérdésre, hogy mit lát a képen, csak úgy azt felelte, hogy ó, egy gerle, mint például arra, hogy mi az anyja neve. A vizsgálat tehát azzal zárult, tök hülye, legfeljebb frakcióvezetőnek jó, s minden el is csendesült volna az immár élete végéig Czeglédynek nevezett ember körül, tehát irreleváns volt, hogy ki is valójában. Egy délután viszont, amikor a betegek csendben nézték a tévében, hogy a kedves vezető megint stadiont avat, az ismeretlen ember különös izgalomba jött, és ordítozott a kedves vezetőre mutogatva, hogy ó, egy gerle, és senki sem tudja honnan előkerítve, de a tévére ragasztott egy O1G matricát.

Így lett világos hirtelen minden rejtély, kiderült a titkos jelmondat értelme, amit jelentettek a pártközpontba. Ott összedugták a fejüket, és kiadtak egy utasítást, hogy az országban élő összes galambot irtsák ki, a mesékből, mondókákból, történetekből, képeslapokról és tankönyvekből tüntessék el a galambokat, még az emlékét is szántsák be az összes nyüves turbékoló rossebnek. Fröcsögött a vér az egész országban, milliószám gyilkolták a galambokat azzal a magyarázattal, hogy ők a felelősök a kórházi fertőzésekért, amit a népek el is hittek. Az ismeretlen, de már Czeglédy névre hallgató ember viszont csak mosolygott, s amikor legközelebb a főorvos megkérdezte tőle, hogy van, már csak annyit mondott: Ó, egy Geréb. Értesítették hát a pártközpontot, hogy be kellene tiltani a “G” betűt. Így kezdődött el az aztán, aminek soha nem lett vége.

100 000 000 000

Ez itt a címben százmilliárdot jelent. Legalábbis remélem, mert elég hosszú életem során még nem volt szükség arra, hogy ilyeneket leírjak, mert minek. Hiába van csillag is ennyi az égen, ha nem látszik, homokszemeket meg nem szokott számolgatni az ember a tengerparton, mert minek. Viszont a címbéli irdatlan szám a rohadt sok nullájával forintot jelent, hogy Bicebóca a Kincskereső kisködmönben bele is hülyülne, mert már egy tucat kökény meg egy szelet kenyér is másállapotba hozta, mint emlékezhetünk. Sikongatott, hogy ez az enyém, ez is az enyém. Ma meg, a mesét félre téve, Manci néni sem tud ennyi pénzt elképzelni.

Száz forint vagy ötszáz, egy liter tej vagy egy tucat csirkeláb, ezeket tudja kezelni, meg a krumplit a neccben, amit a kezibe nyomnak, hogy szavazz rám. Ha rám szavazol, el tudom lopni a címbéli számmal jelzett forintot, és Manci néni szavaz, mert kiszámolta, hogy a krumpli a neccben – ha meg nem rohad – kitart tavaszig. A javak így osztódnak el Neriában. Azt hiszem, Pokorni fideszes, amikor még a tűz és a fazék közelében volt, kézlevágással fenyegette tolvajló párttársait, azóta – tán ezért – kiesett a pikszisből, és Orbánnak is megvannak a kezei. Meg az összes többinek is, pedig caffoghatna a vérben a Lendvai utca.

Meg Felcsút utcáit is beboríthatnák az al-, és felkarok, ilyen Vörösmarty tollára és Bosch ecsetjére való módon, de nem vagyunk mi barbárok, s bár azok lennénk, mint néhai Szent István. S most, hogy elhelyeztük térben és időben a tényállást, nézzük, mi is indokolja a fölhorgadást. Mert, hogy lopnak ezek, az nyilvánvaló volt, na, de ennyit? Azt írja az újság, hogy: “Csak az ötszáz legnagyobb nyereséget elért vállalkozás rangsorában szereplő, közismerten kormánykedvenc cégek tavalyi eredménye után 104 milliárd forint osztalék ütötte az emblematikus oligarchák markát.” Ennyi már a zsebükben van, illetve a Kajmán szigetek széfjeiben, hogy majd ne lehessen elkobozni, ha győz a forradalom.

Aztán ezzel párhuzamosan egy másik újság meg azt írja, hogy Pártunk és Kormányunk, tehát OVM maga elfogadta, hogy az EU átalányban mintegy ötszáz milliárdra büntesse az országot, mert a százmilliárdot ellopták. Tehát kedveseim, egyszer ellopják voltaképp Manci nénitől, aztán meg Manci néni még ki is fizeti a büntetést, hogy a lopást büntetlenül megússzák. Tehát Manci néni duplán van átverve és meglopva, ellenben kap egy necc krumplit. És Manci néni te vagy. Ugyanakkor, ha ezt az ország elátkozott házában mondjuk Hadházy szóvá teszi, akkor Kövér elvtárs megbünteti, és ezt a büntetést is összedobja neki Manci néni, hogy hadd cirkuszoljon ez a Hadházy akár így is, ha már másképp nem lehet.

És mindezek után tegnap még azt is írta az újság, hogy Kövér elvtársnak a haverjai – Hende, Semjén, meg a többi – olyan módosítót találtak ki, hogy az ilyen Hadházy féléket ki is lehessen tiltani az ország elátkozott házából, hogy ne tudjanak cirkuszolni. Holott nem Kövér elvtárs jóravalósága miatt, hanem Manci néni jóvoltából vannak ott. Szóval az van, hogy el is lopják, a büntetést is más fizeti helyettük, és még szóvá sem lehet tenni, ha ez nem tetszik. Most mondjon valaki csak egyetlen indokot is, hogy miért meneküljenek meg ezek a lámpavastól. A magam részéről semmit sem tudok mentségükül felhozni, még azt sem, hogy jó a magaviseletük. Lásd Borkai.

Ezek történtek tegnap, egy nap mocskos hordaléka csak ez, és, ha nem lenne köd, a nap vidáman sütne, mint akármely temetésen, mert az élet igazságtalan. Manci néni nem lát tovább a necc krumplinál és a tucat csirkelábnál, talán azt sem tudja, létezik olyan szám, hogy 1 000 000 000. Forintban pláne nem, így Manci néninek fölróni, hogy nem rúgja valagba a nerhuszárokat, öreg hiba és nem is lehet. De, hogy azok, akik láttak már repülőt, és jártak túl a falu határán, hogy ők is szó nélkül tűrik ezt, az már és viszont érthetetlen. Úgyhogy, egy szót se halljak, hogy hallatlan, negyven milliós autóból hajigálja a Récsöl a szaros pelenkát. Mert a pofádba röhög, te meg hagyod. Jóccakát.

Kétfarkú Népszabadság

Az aljasságnak is vannak fokozatai. Nem ez a “bb” “leg-bb” nyelvi formulával megfogható, hanem olyan, aminek jele nincs, csak esszenciája van és mélysége, öblössége, amire szavak és szimbólumok már nem is találhatók. Ha kitartóan és konzekvensen hazudik az ember, akkor azt a környezete előbb-utóbb tudomásul veszi. Egy ideig háborog a külvilág, hogy mit képzel ez, aztán, amikor látja, hogy reménytelen a delikvens, csak legyint, hogy ez ilyen: beteg, egy szavát se lehet elhinni, kóros hazudozó. Emiatt őt már nem is utáljuk, hanem fejcsóválva túllépünk rajta.

A kormánymédia kezd ebbe az állapotba kerülni. Akik kitartóan figyelték a ténykedését, és a legenyhébb tüneteit is mutatták a gondolkozásnak, már csak legyintenek, megadólag nyugtázzák, hogy azt sem lehet elhinni, amit kérdez. Egy újság, televízió, rádió számára az a vég, amikor elveszíti a hitelét, az ilyenek meg szoktak bukni, mert senki nem kíváncsi rájuk, a hirdetők elhagyják őket, a pénz elfogy, a szerkesztőség redőnye pedig recsegve aláereszkedik. Neriában ez nincs így, mivel piac sehol nincs, az újságírás területén sem. Itt nem a jó és hiteles marad talpon, hanem a talpnyaló.

Ez önmagában tragédia, s nem a nyilvánosság elveszése miatt elsősorban, hanem, mert elhülyíti a lakosságot, agyatlan zombivá teszi, ami állapot nem jó tartósan sem az államnak, sem az egyénnek, de erre csak akkor jönnek rá, amikor késő lesz. A zuhanó példányszámú KESMA lapok, a nem nézett M-es tévék, a nem hallgatott rádiók azt mutatják, hogy egyszer eljön az idő, amikor kiderül, hogy nem hatékony, sőt, kontraproduktív a permanens hazudozás. Egy idő után már minden mindegy, s teszem azt, ha az Origo mától igazi újságként kezdene működni, akkor sem hinnének neki már, mert eljátszotta a jogait erre nézvést.

Amikor pedig rádöbben a hatalom, hogy százmilliárdok, kitartó rombolás, lapbezárás és faragás mind hiábavaló volt, mert van egy réteg, amelyik nem átverhető, akkor taktikát vált és báránybőrbe bújik. Ilyen volt tegnap az, amikor ál Népszabadságot terjesztettek, ál Népszabadságban fúrták az ellenzéket, ami több helyen már maga a helyi hatalom. Ennél lejjebb tényleg nincsen, mint amikor a hitelét vesztett aljasság egy valaha hiteles névvel akarja eladni magát, mintha a Bibliában éltetnénk az evolúciót, vagy Darwin nevében mesélnénk a teremtés csodájáról, noch dazu mondanánk a keresztyén istentiszteleten, hogy egy az Isten, Allah.

Bár, ha belegondolunk miniszterügynök elvtárs sajátos lelkivilágába, szerelmére Erdogan és a türkök iránt, és pláne, hogy kipcsak szegény, semmi sem elképzelhetetlen, még az sem, ha arra lenne szüksége a hatalomért, Horn Gyulának adná ki magát, mert az élet csodaszép. Viszont most nem erről van szó, hanem más csudákról, a Népszabadság meggyalázásáról, ami egyrészt a név, másrészt az eszme, harmadjára pedig az emlékek porba tiprása, ami így együtt arra kellene horgasszon minket, hogy furkósbotot fogjunk. De ilyen késztetések itt senkiben nincsenek, mert minek, ha sóhajtozni is lehet.

Ugyancsak tegnap egy plakáton a Kétfarkúak nevében végeztek aljas rasszista uszítást valakik. Ilyeneket a fidelitászok szoktak csinálni, nekik eddig terjed a horizontjuk, ami azt is mutatja, hogy a Fidesz következő nemzedéke még aljasabb és még primitívebb lesz, mint a mostani. Bár a romlás harminc éve egyenes vonalú, elég csak a mostani elnökségre nézni. Az állapítható meg, hogy egy dolog állandó a Fideszben, ami Orbán Viktor, és az ő züllésével párhuzamosan zuhan a tagság, elnökség és rajongó tábor szellemi és erkölcsi nívója is. Meg természetesen az ország maga is spirális alakban iramlik a trágya aljára.

A pécsi Fidelitast föloszlatták, mert a város elesett. Ez így nem fog maradni, a mostaniak, akik már így is ilyen Kétfarkúak nevében rasszista uszító nívón vannak és voltak, mennek a lecsóba, és jönnek helyettük még aljasabbak és butábbak. A Népszabadság meggyalázása, a Kétfarkú bőrbe bújt mocsok erre figyelmeztet leginkább. Ahogyan itt örömködünk az egyes városok elnyert szabadságán, azt nem lehet feledni, hogy ezek csak szigetek a ganajtengerben, a friss, romlatlan illatukat pedig hamar elfedheti a szarszag. Az erre utaló jelek erősek, tehát légy résen. Mindig résen. Vagy no pasaran, nekem mindegy.

Tehénlepény

“Aki a csorda után megy, mindig szaros füvet legel.” – mondta a bukott választás után a szekszárdi fideszes polgármester kabinetvezetője, amit kiegészített a tolnai közgyűlés szintén fideszes képviselője is: “Ha a szart kocsival viszik, rögtön trágyának hívatja magát. Pedig csak szar marad.” – Az istenadta népet jellemezték ekképp, amely volt olyan elvetemült, hogy nem rájuk szavazott. Szemantikailag most nem mennék bele a trágya vs szar, ebből fakadólag Fidesz és az Univerzum többi része ellentétpár taglalásába, hanem inkább fütyörészek.

Tegnap Kövér pedellusról állapítottuk meg, hogy nem tekinti embernek azt, aki nem őhozzá hasonlatos, ma pedig újabb nyikhajokról derült ki, hogyan vélekednek azokról, akik nincsenek egy véleményen velük. Hogy ők mik, azzal most ne foglalkozzunk, mert nem méltóak arra, hogy a hajlékunkba jöjjenek, vizsgáljuk meg inkább, érdemes-e úriembernek maradni a vérzivatarban, azaz, leginkább azt, milyen harcmodor engedhető meg azzal, azokkal szemben, akik minket sem embernek, sem élőlénynek nem tekintenek, hanem csak ürüléknek, vagy azt csócsáló marhának.

Hogy mennyire érdemes úriembernek maradni, s erre nagyon jó alkalmat kínál nekünk a hétvégi Czeglédy ügy, a Momentum vs DK, illetve később a DK és az összes többi ellenzékiek konfliktusa, amely abból fakadt, hogy a Czeglédy ügyvédi irodát munkával bízta meg két budapesti kerületi önkormányzat. Fölvetül Kósáné Kovács Magda hajdani premisszája, miszerint “Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”, ami nagyon jól hangzik, csak az a kérdés, igaz-e olyan helyzetben, amikor az embert szardarabnak tartják.

Ez nem érzékenység, hanem harcmodor kérdése, és a régi vesszőparipám, miszerint lehet-e tankok ellen csúzlival menni, illetve az az erkölcsi dilemma, hogy hasznos-e sportszerűen harcolni egy alávaló, semmilyen szabályt és törvényt be nem tartó ellenféllel szemben. Ha emelt fővel akar az ember meghalni, semmi akadálya a hősködésnek, ha ellenben győzni akar, akkor meddig mehet el az alávalóságban maga is. Ez igazi dilemma, ám, amíg ilyeneken morfondírozik az ember, hátba szúrják, megmérgezik és lebombázzák, mert ilyen világban élünk.

Nekem semmi bajom amúgy a momentumos lelkesedéssel és naiv, tiszta erkölcsű szabadságharcolással, de nem kellene magas labdákat adni az amúgy is túlerőben lévő, hangosabb és kegyetlenebb ellenérdekelt félnek. A Momentum és aztán a többi ellenzéki párt is azt kifogásolta, hogy a Czeglédy ügyvédi iroda megbízást kapott, amitől és amiből azt szűrték le, majd azt mondja a jámbor választó közönség, hogy na, ezek sem különbek mint azok. Értem én a dilemmát, de a jámbor választó közönség nagy részének ilyen erkölcsi fenntartásai nincsenek.

Ő momentán azoknak a sajtójából, akik amúgy őket egy szardarabnak vagy folyós tehénlepénynek tartják, arról értesülnek, hogy na, még alig is győztek, már marakodnak a koncon, vagy akármit ki lehet ebből hozni. Például, hogy a kecskére bízták a káposztát. Mert azok, akik Borkai milliárdos stiklijeit a magánbűnök körébe sorolják, azokat pedig, akik a szabályok megszegésének szándékától is irtóznak, aljanépnek tartják, más nem várható. Nem egy világban élünk, mintha másik bolygó lakói volnánk viszont ugyanabban a ringben, ami megértési nehézségeket okoz.

Mindeközben, ahogy szoktam, átmentem a reggeli kiflimért a boltba, ami kinyitott. Ha ez műhelytitok, akkor annyit elárulok belőle, ilyenkor, a boltba botorkálás közben szoktam elmélázni azon, meddig is jutottam az aznapi írásban, és a friss kifli szaga útmutatást is ad rendszerint, hogy merre tovább. Máma ez elmaradt, mert nem volt olyan erő, amely kisegített volna abbéli zsákutcámból, hogy sikerüljön végérvényesen eldönteni, meddig, a szabályok megszegésének mely pontjáig lehet elmenni a gonosz elleni küzdelemben.

Hozok egy példát, amin immár közel fél évszázada gondolkozom. Annak idején a kosárlabda ifjúsági válogatottal Románia ellen játszottunk, és az ellen soraiban volt egy aljas féreg, hogy máig megjegyeztem a nevét: Ermurache Florinnak hívták a mocskot, aki, amikor a bíró nem látta, agyon-vissza vert, ütött, bökött, mígnem el nem borult az agyam, és bele nem akartam rúgni, de elugrott. A bíró ezt észrevette, az edzőm lecserélt, számon kért, hogy ez mi volt. Mondtam neki, nem hagyom magam szó nélkül agyonverni. Erre azt válaszolta, aki a hazájáért nem képes erre, nem méltó a címeres mezre.

Ez az Ermurache röhögött, én meg majdnem ötven éve gondolkozom, kinek volt igaza, és mit kellett volna másképp csinálnom, de nem jutok dűlőre azóta sem. Ez a mai találós kérdés gyerekek.

Kövér pedellus-népbíró elvtárs

Hadházy táblája “A lónak a faszát” felirattal maga volt a rózsaszínű kifestőkönyv, egy kamaszlány naplója ahhoz a mocsokhoz képest, ami Kövér pedellus szájából mostanság folyik bőven és lankadatlan. Nem is a szókészlet, mert káromkodni is tudni kell, nem is a trágárság, hanem az embert állatnak néző mérhetetlen dölyfű ordítás, a hatalmi gőg és a sötétség, ami szavaiból világlik, ez teszi igazán gyűlöletes figurává a hajdani MSZMP alkalmazottat.

Kövér pedellus nem szimplán tuskó, hanem van benne valami éji sötét, a kivégzés végrehajtására önként jelentkező aljasság, összességében ilyen népbírói-vérbírói hevület. Ismerjük a népbírói hivatalt, ahol szakképzetlen, jogi végzettség nélküli, ámde a hatalomhoz kellően lojális organizmusok élhették ki szadista lelkük sötét kéjeit, midőn nemcsak halálba küldték a kezük közé került delikvenst, hanem meg is alázták. Ez voltaképp a lincselés hivatalos formája, az intézményesített hörgés.

Kövér pedellus-népbíró elvtársnak mostanság ilyesmihez hasonlatosan habzik a szája, amiben meglepetés nincsen, innentől érteni véljük a köteles kijelentést is. Ez a lényege, ez a habitusa a manusnak, az ilyenek lövik tarkón a kiszolgáltatottakat “Der springt noch auf” felkiáltással, akasztanak a nép nevében sóhajtással vagy köveznek halálra a sivatagban, ez a fajta örök és változatlan, voltaképp az emberi faj ótvarságának archetípusa, csak nem mindenhol nevezik házelnöknek.

Nálunk igen. Tegnap ez az organizmus Gyurcsányról fejtette ki a véleményét, legaljának, senkiházi nyikhajnak, nevezve őt szemben Borkaival, akinek a “magánbűnök körébe tartozó erkölcsi botlása” volt csupán. Engem sem Gyurcsány, sem Borkai nem érdekel momentán különösebben, engem most Kövér pedellus-népbíró érdekel, mint a NER színe-virága, aki így ránézésre fölkötne mindenkit, akinek nem tetszik a képe. Ez már döfi, ezzel már lehet kezdeni valamit.

Különösképp a jelenség érdekel, a hatalmi arrogancia, mert ez minden szinten jelen van. Például hozom kies városomat, ahol, amíg hatalmon lévőnek vélték magukat, hasonló habitussal beszéltek a bevándorláspárti szivárványkoalícióról, pökhendien és lekezelően. Most viszont, hogy a nép kinyilvánította akaratát, miszerint leginkább menjenek a francba, s már hivatalosan is kiesett a kezükből a hatalom, lehorgadt a marha nagy önérzet, elmúlt a melldöngetés. Csúszás-mászás van.

Ez elég alávaló jellemre vall. Arra leginkább, hogy ezek úri lócsiszárok, akik bevernek sárral, más szempontból azok a gyilkosok, akik elfogásuk esetén a leghangosabban visítanak az életükért, akárha malac a böllér kezei közt. Meglenne a szókészletem a kéretlen jellemzésükre, de beérem Sheldon találó, frappáns és mindenféle szempontból helytálló lexikájával, miszerint trogloditák. És azt is értem már, miért ragaszkodnának a feudális társadalmi berendezkedéshez.

Ehhez vannak szokva, ezt verte beléjük az apjuk, de az a rossz hírem van, a nehéz gyerekkorra hivatkozni ugyan megható, de az ítéletet nem befolyásolja, legfeljebb pszichológust rendelnek a börtönben a rab mellé, hogy együtt tűnődjenek a hálátlan embereken, a kajla világon, és együtt morfondírozzanak azon is, hogyan jutottak idáig. Ezt a tegnap jászberényi történések magyarázzák. Tele lett az emberek töke velük egészen köznapian és egyszerűen.

Mókás volt ez a megismételt választás. A jászberényi közönség pár hete azt mondta a helyi Kövérnek, hogy húzzon a francba. Ezt ő tévedésnek tartotta, ismétlést kért, hogy kiderüljön a hiba, a népek viszont még hangosabban mondták neki, hogy elég, lassabban, hogy így hátha megérti. Belátom, hogy az embereket kellene lecserélni, a hiba csak bennük lehet, ez azonban macerás, és a végén egyedül marad az addigi megváltó és csodatévő.

A hála nem politikai kategória, mondta állítólag valamely okosság, ami bölcsességet még annyival toldanék meg, ha nincs miért hálásnak lenni, akkor beszélni sincs miről, és el lehet menni. Nem véletlenül rezonáltam Gyurcsányra, mert a jelek szerint hiába tarja őt Kövér pedellus-népbíró elvtárs senkiházi nyikhajnak, neki mégiscsak van rajongó tábora, míg azonban Kövér pedellus-népbíró elvtársat meg a saját édesanyja sem szereti. És ez már jelez valamit.

Kampec dolores XCVII. – Műveljük legyeinket!

Bélát utoljára az udvaron láttuk, amint a megtalált óra értelmét keresi, a visszakapott és mégis elvett hatvan percét, amivel semmire sem ment, mert a macska is magára hagyta. Ugyan segített neki, hogy hazataláljon a végtelenből, de, bár lehetett akármekkora hatalma, arra nem volt érkezése, hogy az udvart, a falut, az országot és az egész nyüves világot is úgy alakítsa át, hogy Bélának ne fájjon. De ilyet senki nem is kért tőle, mindenkinek az fáj, ami és ahogy jólesik neki, a duplagyűrűsöknek a bütyke, a bádogbánosnak Isten hiánya, Bélának a világ. Az volt a sebe neki, égett meg hevült, és érezte a lelkét, a lázat. Ilyesmire orvosság pedig nincsen is, sőt, a beteg többnyire nem is kérne belőle, ha létezne sem.

Szépen voltunk tehát megint a spleennel, ezzel a kurva spleennel, de mit tehetne az esendő lélek, amikor ködök szitálnak, a hold csak valami távoli derengés, és tényleg, ilyenkor, ha tudna, vonyítana csak az ember, de ilyet ő nem tud, sóhajtozni csupán, és, összébb húzni a kabátját. Pedig már kilenc nap is eltelt a százból, ami Béla sajátos kalendáriumában a telet jelezte november első napjától február utolsójáig, mintha ennek akármi értelme is lenne. Mégis, jó, ha vannak jelzőkarók meg gátak, ha értelmetlenül is. Mert hiába szomorkodik Béla, november elején, hogy jujj, itt a tél, amikor ingujjban napoznak a traktoristák, és hiába örül a tavasznak a márciusi havazásban. Ezekből is kitetszik, a naptár csak cifra nyomorúság, mert az időjárás azt csinál, amit csak akar.

És voltaképp Béla is. Láttuk már, milyen cimboraságban van mindenféle hatalmakkal, macskákkal, Wolandokkal, Budhákkal, hogy voltaképp akadály nem is lenne előtte, ha akarná, de ilyet soha nem is óhajtott, mert az ember nem él vissza a befolyásos ismerősei hatalmával. Akkor traktorista lenne, sőt, egyenesen egyszerűen tébolyult, mint amúgy a világ, de ő Béla volt, aki azért volt ezen a földön, hogy figyelje, s ha lehet, túlélje a földrengéseket, de nem elrendelésszerűen, hanem, mert így alakult, ezt dobta a gép. Van, aki csak néz, mások ordibálnak vagy kinyomják a szomszéd szemét. Meg különben is, Béla határozottan öregedett, nézni sem akart már csuklyás szemekkel, csak lenni, Malacka, Micimackó és az örökkévaló módján, esetleg kisnyúl.

Arról volt szó voltaképp, hogy gyorsult az idő, a telek száz napja huss, szempillantás alatt odalett, a nyarak meleg sóhajtások voltak csak, és ilyen örvény volt az élet, ahogyan bucskázott alá benne minden, nyelve el a valóságot, de újat nem kínálva helyette sohasem. A kavargás közepe a Nirvana maga volt, csak azt kellett eldönteni, határozni róla, hogy él-e az ember a szíves invitálásával, mert azt elfogadni nagy döntés és vissza nem fordítható. A macska tudta ezt, és volt annyira önző, mert élvezete Béla társaságát, ezért itt tartotta még, és nem varázslással, hogy ájn, cváj, dráj, ahogyan ezt megszokhattuk tőle, hanem fütyölni kezdett, és egy zenekar volt a szájában, komplett hangüzem, amit Bélára szabadított, hogy ne menjen ő sehová, és ne is akarjon.

Nem is ment, nem is akart, nem is tudott volna. S nem azért, mert láncok béklyózták a földhöz, hanem, mert dolga volt, mégpedig az, hogy gondoskodnia kellett a legyéről otthon. Évek óta élt a lakásában, ki nem ment volna a szobából soha, hiába a tárt ablak és a hívogató napfény meg vízcsobogás odakünn, ő, a légy mindig konokon maradt, mindig visszafordult a szabadságtól, pedig nem is volt fogoly. És most, hogy közelített a tél, Bélában felötlött, hogy valami élelmet kell készíteni neki, szem kockacukrot, penészes parizert, amit kiváltképp kedvelt, hogy a tavaszig kihúzza valahogyan, s lehetőleg jól és elégedetten. Ilyenek jutottak eszébe a macska fütyölésétől, és ő tudta ezt, a bajuszos mókamester, mert ismerte a lélek esendőségét és naivságát is.

Így irányítgatta a macska Bélát, illetve az egész világot, finom kis utalásokkal, hangulatok adagolásával, mert Reviczky tanítvány volt, ezért pipázott is meg mulatott, így nézte a se jó, se ferde világot, meg tekintett a végtelenbe. – Hervad már ligetünk. – Bökte oda Bélának, sőt. – Díszei hullanak. – Ezt sutyorogta, de ez már túlzás volt, mert Béla fejében a légy járt csupán, hogy milyen rég látta, hogy lehet, hogy szolgál az egészsége, ilyenek. Úgyhogy a macska túllőtt a célon, nem, hogy kirángatta a feledés örvényéből Bélát, hanem olyan erőt tett belé akaratlan, hogy ő már szaladt is, rohant csontjait meghazudtolva, haza, a légyhez, bevallani neki, sajnálja, hogy oly rég nem diskuráltak és lapogatták meg egymás vállát. Semmire sem vágyott jobban épp, és pont jól volt ez így.

A hal éji éneke

Áder Máraival kurválkodott, miközben kitüntetést adott át, és az ég kegyes volt hozzá, miszerint nem szakadt rá. Idézgetett, szövegösszefüggésből ragadott ki, pofán köpte Márait úgymond, és, ami a leginkább elborzasztó az egész históriában, minderről halovány fingja sem volt. Áder ezzel odakerült, ahol a helye van, a traktorista, zoknis-szandálos párttitkárok és tanácselnökök közé, ám azok naiv világra csodálkozása nélkül, végtelen romlottan, mert neki módja lenne másképp élni, ámde nem akar.

A fiúk szeretnek költőkkel, írókkal takarózni. Idézgetnek ha kell, ha nem, folytatják a hagyományt, miszerint, ha beleszövik a mondandóba, az “ahogy a költő mondja” varázsigét, azzal igazuk növekszik, szépségük gyarapszik, sőt, olybá tűnik a bávatag hallgatóság előtt, hogy az előadó okos, járatos az irodalomban, azzal kel és fekszik. Orbán is Szabó Lőrincezett, a tanácselnökök József Attilára esküdtek, gimnazisták Adyra, a párttitkárok arra, amit eléjük raktak a papíron. Ezek olyan merényletek az irodalom ellen, amit az soha nem hever ki.

Áder viszont túlment ezen, ő a gondolat ellen követett el támadást ezeknek jól van így is elképzeléssel. Nincsen jól egyáltalán, mégpedig azért, mert az alaphelyzet, amit meg én rakok ide szíves fogyasztásra Ádernek meg az összes többi nerhuszárnak az a közkeletű Márai idézet, miszerint: “És ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” – S lám, máris itt áll előttünk Áder maga Orbánnal karöltve, s ami a leginkább örömteli, a szemünk előtt szúrja tökön magát, mert más dolgom nincsen, mint én is Márait idézzek, ha már szóba került.

„Úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda…” – „Magyarországon az elmúlt huszonöt évben a vezető rétegek »keresztény, nemzeti« politikát követtek. […] A kereszténység nagy fogalmával simoniát űztek, úgy árulták a maguk kereszténységét, mint a papi címeket és kegyszereket. A nemzet nagy eszméjét úgy forgatták, mint a fütyköst; mindenkit tarkón sújtottak vele, aki másképpen mert a nemzet jövőjéről vélekedni, mint ők, az osztályuk és származásuk szerint hiteles keresztények és nemzetiek.”

„Én magyar vagyok, és keresztény, de elsőbbrendűen vagyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék – mint ahogy követelték nemrégen! –, hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.” – “Csak a minőség érdekel, nem a mennyiség. Egyáltalán nem fontos ez a mesterséges, államilag lelkesített és pártolt embertenyészet. Ne csináljanak a németek, olaszok olyan sok gyereket. A magyarok se csináljanak olyan sok gyereket; inkább tehetséges, művelt és megfelelően nevelt embereket csináljanak. A dánok hárommillióan vannak, a finnek és svájciak négymillióan; mégis nagy nemzetek. Nem a számokon múlik egy nemzet nagysága. S talán csak a kis nemzetek őrzik meg a martalóc, nagy, fenevad népek között az európai műveltség örökségét. S ez fontosabb, mint ennyi vagy annyi selejtes ember.”

„A kereszténység igen nagy erő. Talán az egyetlen kivezető erő ebből az anarchikus zűrzavarból, amelyben a világ elsüllyedni látszik. De féltem a kereszténységet az Egyháztól. És féltem a papoktól. Két kereszténységről beszélünk, az Egyház, a papok és mi, másféle keresztények, akik az egyház és a papok szemében valószínűleg pogányok és eretnekek vagyunk. Én csak olyan kereszténységben hiszek, amely tagadja a nemzeti és földi hatalmat. Az Egyház és a papok akarják a földi hatalmat… Ha továbbra is papi iskolákra bízzák az ifjúság nevelését, akkor a demokrácia elvesztette minden fejlődési lehetőségét.”

“Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul…szíve mélyén visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg.”

Javasolnám Áder Jánosnak, ha már Máraihoz fordul, akkor ilyenek is jussanak eszébe, de tudom, hogy ez reménytelen elvárás. Áder Jánosnak ugyanis önálló gondolata nincsen, esetleg annyi, mint egy pontynak. Így, ha idéz, Christian Morgenstern, “A hal éji éneke” című műalkotása állna jól neki, amit Szabó Lőrinc magyarításában mutatok meg:

ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
Ez a világhíres mű, és ez nem vicc. Tessenek elképzelni Áder száját, miközben ebből citál. Ugyehogy csudálatos?