Kategória: Egyéb

Kirúgom az oldalát

Orbán Viktor tegnap megmutatta a kerítését. Elsőként ehhez siettek Salvinival madárdalt hallgatni, mert szerelmeseknél így kell ennek lenni. Az idő is kegyes volt, kósza óvodás csoportok, de még kószább menekülők egyáltalán nem zavarták a gerlepárt, egymásra léptek hát a talpaik. És ez az idill felidéz bennem egy képet, amely időben ugyan távol, de szellemében nagyon is közel sertepertél, midőn a Duce és az ő cimborája, Führer elvtárs először borultak egymás kebelére.

Ekkor, mint az ismeretes, akit később fejjel lefelé húztak fel holtában, szeretett népe pedig lehugyozta a hulláját a szeretőjével együtt, ugyanígy mutogatta harci flottáját Velencében az ámuló osztrák piktornak, és együtt ábrándoztak egy új Európáról. Később is gyakorta randizott ez a kettő. Elpöfögtek egymáshoz sokszor, aztán, bár a piktor később tanító atyja fejére nőtt, vagy tán éppen ezért, amikor a Führer elvtársat dr. Morell felpörgette szerekkel és be nem állt a szája, a Ducénak tele volt a töke vele már.

Mégis szerették egymást mindhalálig. Golyóval a fejben, fölhúzva meg lehugyozva, és Európa is annyira új volt, hogy rá sem lehetett ismerni a füstölgő romok alatt. Mindez azért jutott az eszembe egyből, mert, mint arról az Origo lelkesen beszámolt – amellett, hogy Orbán Túró Rudit zabált -, Salvini még a levegőben pöfögve tudatta a világgal: “Magyarországra érkezem új Európát építeni.” És lehet, hogy épp fontosnak is gondolja magát, csak úgy, mint a cimborája, Putyinnal a háta mögött mindkettő.

“Európa két vezető politikusának az a célja, hogy egy teljesen más szellemi alapokon álló Európát alakítsanak ki.” – Ezt is az Origo delirálta, és, mint láthattuk, ezek az alapok a kerítésen nyugszanak annak minden szimbólumával és hordalékával, végső céljuk pedig nem egyéb, mint a dúlás. Az illiberális fasizmus, és sajnálatos módon momentán nincs egy józan és kellően erős hang, amely ezeknek az eszementeknek Ursula módján megmondaná, ha meg kell őrülniük, akkor őrüljenek meg maguknak.

Orbánnak is, meg a haverjának is túlpörög az a rohadt nagy egója, voltaképp egymást is fölzabálnák, mert mindkettő Európa, s későbben majd az Univerzum ormain látná magát méltó helyen. Muníciójuk az otthoni falkákon kívül ehhez nem sok van, de belső használatra mindkettőnek elég is a migráncs-liberalizmus kontra kereszténység zavaros és gőzös katyvasza, a bázis ehhez adott a magyar tanyákon és az olasz déli verőn, amelynek már halovány köze sincs az agyonvert Szerb Antal Olaszországához.

A dolgok így kavarodnak és függnek össze időben és térben, s hogy ehhez újólag eljuthassunk, az őrület mellett kisstílű alakok alávalósága kellett csupán. Orbán például, amikor letarolta egész Magyarországot már, dicsvágya nagyobb vizek felé terelte, és neveltetésének megfelelően eszébe jutott apáinak nótája borgőzös falusi búcsúkról, hogy aszongya “Kicsi nékem ez a ház, kirúgom az oldalát”, és ilyen ösztökékkel találta meg az európai fasisztákat, akik az új eszközök narcisztikus megalomániájához, amit viszont decensebb klubokban nem tolerálnak.

Bangó Margit tolmácsolásából tudjuk, hogy ennek a nótának a morális és kognitív eszenciája megfogható ezekben a rigmusokban, ami szintén a ház oldalának kirúgásához kapcsolódik: “Jancsika, bakacsika, fára húzott nyúzott béka, az én babám lába szára, többet ér, mint Nyíregyháza, hopp ricsi, csicsiricsi, nekünk is kell egy-egy kicsi.” – Ne tessenek röhögni, ez Orbán Viktor nívójának foglalata szotyolával a szájban, demizsonnal a kézben, és így készül Európa meghódítására.

Május 26. Európa ébredésének napja lesz Salvini szerint. Erre gondolt, amikor a kerítést szemlélte, a velencei flottáról ábrándozott, és szerelmesen nézett Orbán véreres szemébe, amelyben dr. Morell szerei tükröződtek. Az ilyenekkel mindkét eszement haza üzent, az egy a tábornak meg a zászlójuknak. Úgy néz ki, ez a stratégia belföldre sikeres, legalábbis nálunk. Az olaszokról még nem tudni, mennyire bávatagok, de bennük is megvan a késztetés a rosszra.

Csak reményleni tudjuk, Európa 26. után nem ezekre ébred, mert, ha igen, Isten legyen irgalmas neki. Bennünket már elveszejtett, de, ha tényleg létezik, nem engedi, hogy egy földrész ájuljon bele az álkereszténység tébolyába, s akkor, de csakis akkor halvány remény marad arra, hogy Magyarországot a bizonytalan, távoli jövőben újjá lehet építeni. Addig, mint tegnap is látszott, kénytelenek vagyunk elviselni, hogy bizonytalan identitású manusok a kerítés mellől menjenek egyenesen a mennyekbe.

Ami nincs, az nem van

A romantikus nevű ÁEEK, úgymint Állami Egészségellátó Központ, mostantól úgy látja el az egészséget, hogy a kórházaiban nem lehet nyakló nélkül fotózgatni, nehogy az imperialisták ellessék a titkokat. Ilyen hétpecsétesek lehetnek a rothadó falak, az azokon vonatozó kedves vezető, a földön alvó szülők, esetleg a natúr, szárazkenyér-póréhagyma vacsora kombó, mert ezek elárulnák, mi a rosseb az, amitől kies hazánk jobban teljesít. Hogy az egész nyüves világ zokogva kéri a receptet, ámde mi nem adjuk.

Az ÁEEK-nak van egy főnöke, és neki is, meg neki is. A tornasorban így jutunk el először Kásler miniszterhez, a retkes körmeihez meg a tízparancsolathoz, egy fokkal feljebb pedig Orbán Viktor Mihályhoz, akinek már az úristen sem, csak Putyin atyuska parancsol. Vélhetnénk ezek után, hogy az ex KGB-s a szovjet idők reflexeit ültette át a mába mint legfőbb hadúr, amikor a laktanyák fotografálását tiltották oly nagyon, de nem. A cél az, hogy Orbán Viktor Mihály feltétlen hívei ki ne ábránduljanak, ne lássák, hogy kórházainkba megdögleni járnak a népek.

Az ilyentől elillan a varázs. Jobb, hanem tudnak róla, ha pedig a saját szemükkel látják, már cseszhetik, élve ki nem jutnak, hogy hírt vigyenek róla, és minden mocsok zavartalanul foroghat tovább. Ez a tiltás egyébként nem diktatórikus intézkedés, hanem filozófiai aktus. És nem a kisgyerek ősi éthosza, hogyha befogom a szemem, akkor engemet sem látnak, sokkal inkább – mert Németh Szilárd óta görög-római kultúránk van nekünk – az ógörög matematika azon ellentmondása, hogy nagyszerűsége ellenére nem ismerte a nullát, mint számot, a negatív számot pedig el sem tudta képzelni.

Ők azzal dolgoztak, ami kézzel fogható volt. Például – mondjuk – Eratoszthenész Pentatlosz is csak a narancsokkal illusztrálhatta a dolgokat, mert a nulla narancs nem létezett, nem volt. Kis hiányosság, a demokráciájuk azonban működött, míg nálunk az ilyen dolgok erősen akadoznak, mert nem lehet minden teljesen tökéletes. Továbbá az ÁEEK vezetője, az ő főnöke és még az ő főnöke is, tehát Orbán Viktor Mihály tudhatná, hogy ez itt a XXI. század, s ha valami nem fogható meg fénykép formájában, mert betiltja, az attól még van. Omladozó falak, szegénység, homlesszek és a betegek kiomló belei úgyszintén.

Mert Orbán Viktor Mihály – és visszafelé az alhülyék rengetegében – a retkes körmű Kásler, az ÁEEK titokzatos vezetője és az összes aláírásgyűjtő is tudhatná, hogy már a maják is ismerték a nullát és kagylóval ábrázolták, Európába pedig a negatív számokkal együtt az indiai Brahmagupta munkásságán keresztül jutott el. Ő már a VII. században, Bráhmaszphutasziddhánta című művében szisztematikusan használja a nullát, sőt, kísérletet tesz a negatív számokkal való számolásra is. Erre szóbeli példát is mutat, amikor így illusztrál: “A semmiből előjövő adósság hitellé válik, a semmiből előjövő hitel adóssággá”.

Mindez arra int minket, hogy Paks2-t és a Belgrádi vasútálmot is ki kell fizetni, ez is van, csakúgy, mint a kórházak rothadó falai. Mindkettőbe nemcsak mi, hanem unokáink is bele fognak dögölni, ha titkos, ha nem, ha van fénykép róla, ha nincs. Ezzel csupán a dolgok levését illusztráltam, mert olyan máma már nem kivitelezhető, hogy ami nincs, mert nem akarom, az nem van, a hülyeség nem szublimálódik ugyanis, hanem megüli az országot és a lelkeket. Ahogyan az aljasság is, ezt el ne feledjük, mert például megvizsgálhatjuk a kedves vezető KISZ titkáros szocializálódását, s azt, hogyan tanulta Kádártól a fényképezés tiltását.

Az én bájos városomban, amikor a tokás-potrohos még ifjú kommunista korszakát élte, volt egy bazi nagy szovjet laktanya csurig Koljákkal. Annak a környékén sem lehetett fényképezni, hogy az imperialisták ne tudják meg, hová kell dobni az atombombát. Tele volt ilyen tiltó táblákkal a környék. És arra is emlékszem, hogy amikor Orbán Viktor Mihály nagy pofával hazazavarta a ruszkikat, a mi Koljáink már rég elpöfögtek, és nem hagytak maguk után mást, mint olajtól iszamos talajt, rothadó falakat és a tiltó táblákat, mint amilyenek ma kórházaink. Ilyen ganyé volt már akkor is a mai köpcös, hogy a semmit küldte el a francba. Ma pedig úgy hiszi, ha valamit nem lát a világ, az nincsen is.

És mégis van. Brahmagupta óta tudjuk már.

A külügy mókusa

A napokban szügyig merültünk a csatornafolyadékba, néhány erőteljes kartempó benne már nem oszt és nem szoroz, legfeljebb közelebb hozza a napvilágot. Még egy utolsó patkányozás ezért belefér a munka tajtékos ünnepén, csak álruhát húzok rá, hogy az alélós hangulat ne szenvedjen akkora csorbát, csak egy kicsit. Tényleg, csak egy kicsit. Mert tudjuk az állott sörszagú kocsmák találós kérdését, miszerint mi a különbség a mókus és a patkány közt, a válasz szerint pedig: semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója.

És most, hogy elbeszélhetővé tettük az elbeszélhetetlent, nézzük, miből élünk. A Külügyminisztérium adományából élünk máma, mert amióta a futsalos ordibál ennek az élén, naponta adja a nagyközönségnek és a finom úri diplomatáknak a gondolkodni meg elszörnyedni valót. Egyrészt, hogy milyen avas szagú parasztudvarról szalajtották őt, másrészt pedig – s ez a fajsúlyosabb, mert Hruscsov is verte a büdös cipőjével az asztalt azért, tehát nincs új a nap alatt -, hogy milyen elfajzott eszmék folynak ki a mosdatlan száján, milyen barna levek.

Mivel nagyvonalú vagyok, azon gálánsan túllépek, hogy tegnap az ENSZ, ezen belül annak emberi jogi biztosa, bizonyos Fionnuala Ní Aoláin támadta meg rétjeinket, szüzeinket és ormainkat, mert kérdései és kétségei voltak kies hazánk házi terroristájával, ezzel a bizonyos Ahmed H.-val kapcsolatban. Az a röhej, hogy ez most épp mellékes, mert ismerjük a mese színét és visszáját. Így unalmas is lenne a sztori, ha a külügy nem csavar egyet rajta, és amiatt nem húzza fel az orrát, hogy ez a Fionnuala Ní Aoláin érthetetlen módon egyenlőként tekint az ő terroristájukra, és következetesen Mr. Ahmedként emlegeti, mintha ember volna.

Ha ez a baj, márpedig ez, akkor a külügy, csak úgy, mint a tranzitzónákban éheztetetteket, mókusnak tekinti Ahmed H.-t, akkor viszont elszörnyed, ha emiatt őt is lemókusozzák. Ez elgondolkodtató, de máma más tanulságokat vonunk le a bájos történetből, messze hatóbbakat, mert a mókus vs. nem mókus dichotómia amellett, hogy bepillantást enged az ezt használó delikvens lelkének bugyraiba, mégis csak névhasználati kérdés. Hogy a szart szarnak nevezzük, vagy masnit adunk rá és csokipudingnak, mindegy. Büdös így is, úgy is. Ki élvezettel nyalja ennek ellenére, ki pedig okádik tőle.

Ennél aggasztóbb az a gyakorlat, hogy a külügy, s rajta keresztül a birodalom milyen filozófiával viszonyul az akárhogy nevezetthez. Az hüvelyezhető ki ebből a sztoriból, hogy a rezsim végleg rásütötte a billogot, stigmát adott neki, olvasatukban Ahmed H., mert megafonozott a határon, egy életre terrorista. S most függetlenül attól, hogy az volt vagy sem, büntetése letöltése után bűntelennek kellene tekinteni, mint ahogyan a bírói ítélet előtt is megillette volna ez a jog, amit nem kapott meg. Ahogyan Czeglédy sem, és nemcsak a szolgasajtó, hanem az országgyűlés is ítéletet mondott felette.

Ez a gyakorlat azért több rossz érzést kelt a halandóban, mint, hogy kit neveznek mókusnak vagy kit nem. Ebből a meséből az világlik ki, hogy, mint Pelikánnál akár, Ahmed H.-nál is az volt a kérdés, hogy akarnak-e példát statuálni vagy sem, és akartak. Csak senki nem nézett rá a papírra, hogy: de Virág elvtárs, ez az ítélet. S mindez csak a történet első fele, amely Bástya elvtárs uralkodására emlékeztet, a másik – és ez tetszik ki a miszteres felháborodásból -, aki egyszer vétkes volt, az örökre vétkes is marad. Az ítélet előre születik, a stigma pedig lemoshatatlan, mint a fölvarrott sárga csillag.

Ezzel viszont az a baj, legalábbis vélekedésem szerint, ha konzekvens az ember, ami azért nem árt, akkor arra jut elmélkedésében, hogy aki egyszer KISZ titkár volt, az is marad, aki MSZMP tag vagy alkalmazott, úgyszintén, az Ifjú gárdistáról és kommunista belpolitikai rovatvezetőről nem is beszélve. S ezen a ponton ugrik be Kövér pedellus halhatatlanja, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Így, ha a díszes kompániára nézünk, akkor be kell valljuk, igaza van a pedellusnak. Az ő történetükben azonban vannak egyenlőbbek, visszamenőleg csak őket lehet feloldozni, mindenki más mókus, csak ők nem.

Ilyenekre jut az ember, ha a miszterezés miatt tutul a rezsim, és így, május elsején, az orgonaillatban lehangolja őt a barnainges tobzódás, de ezt követeli a megfontolás is. Ugyanis az úgynevezett mértékadó értelmiség akkora vehemenciával gázolta el a szerencsétlen, tudatlan és antipolitikus Bangónét, hogy ennek a zivatarában azt is ugyanolyan vehemenciával kellene beleordítani a világba, ha a rezsim nem szóban, hanem tetteiben viselkedik mókusként azzal, akit ellenségének tart. S aki most a szocik együgyűjén veri el a port, Ahmed H.-hoz hasonlatosan szintén terítékre kerülhet. Azt hiszem, Kierkegaardtól loptam a konklúziót, de ez most mindegy is:

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. – Amúgy virslire, lufira vigyázzatok, le ne égjen a házatok.

Az élet csodaszép

Az egyik decens portál szívszaggató írását az alábbi címen reklámozta, emelte ki egy ilyen hírek összegyűjtésével foglalatoskodó oldal tegnap: “Így élnek most a félbevágott ikerlányok”. Mondom ekkor, ejj, Kázmér, milyen csuda dolgok vannak földön és egen, plánesőt, hogy nem sokkal mellette Novák szaporodásos nacsasszony azzal várta a fejébe a bátor utazót, hogy “Magyarország hisz abban, hogy a saját erejéből is gyarapodhat”.

Hoztam is a popcornt, hogy én innen el nem megyek, letelepedek örökre, ha már ikreket szeletelnek, Novák elvtársnő pedig gazdasági mágus lett, és elmeséli, hogyan lehet az Unió pénze nélkül is térkövekkel borítani az egész univerzumot. Sőt, kedveseim, nem sokkal odébb meg a Hidvéghi szócső fenyegette azzal a nagyérdeműt, hogy a fideszesek kirajzanak hamarost, elöntik a világot, ahogy J. A, is tudta már, hogy “a szennyes lé lapulva árad el”.

Egyszóval, hogy kétszáz fórumot tartanak szerte az országban a Fidesz eszei, a nagyágyúk viszik az igét, azt, hogyha nem a Viktorra ikszelnek, akkor szét lesz kúrva az ország, müezzin telepszik a plébániák tetejére, betiltják a töpörtyűt, és nagyböjt helyett a ramadán lesz előírva. És még, mint friss fejlemény, a Bangóné patkányméreggel járja majd a falvakat, tanyákat, és azt gyömi a kisdedek szájába cumi helyett.

Így képzelem a fórumokat, mert országunk krémjétől erre telik, erre fussa, ahogy az agyak leamortizálódtak, de mindegy is. És még telis de teli volt ez az oldal ilyen furaságokkal, ahová azért jár az ember, hogy nekilásson eligazodni a történések dzsungelében. És akkor ilyeneket kap a képibe, hogy ikreket szeletelnek-aprítanak, és ők mégis vidáman élnek, hát nem nagyszerű? Dicsérjük hát az Urat teljes szívünkkel, ha már az eszünkkel nem lehet.

Először a Novák nacsasszonyos irományt nyitottam ki, meghagyva az ikreket desszertnek, de már ez is legalább akkora örömöket okozott. Nem a gazdaságról beszélt az elvtársnő ugyanis, ahhoz még nem ért annyira, mint a gyarapodás-ügyhöz, de majd Isten és a Párt segedelmével meglesz az is. Hanem persze, hogy a szaporulat járt a fejében, mint valami csizmás nyúltenyésztőnek vagy génmanipulátornak, s persze, hogy hazudozott, mert mit tehetett volna mást, ha ez a természete neki, mint NER-embernek.

Arról delirált a drága, hogy Orbán Viktor Mihály kitartó munkája és emberfeletti erőfeszítései nyomán – amelyeket már tankönyvbe írtak és a csudájára járnak az usákok is – a magyar ember végre megtanul megfelelően toszni, és teli lesz az ország gőgicsélő friss kisdedekkel. Mit teli lesz, már teli is van, a kilakoltatottak a családok éve jegyében – s mert aluljáróban nem lehet – erdeinkben szülnek, onnan cipelik a kölkeket kereszteltetni csakis, mer’ a kultúra, megvédés meg a migráncs és természetesen Soros.

Nem én vagyok hülye, Novák nacsasszony nem olvas KSH-t, de lehet, hogy mást sem. És most képzeljünk el egy fórumot, ahol Novák elvtársnő, mint a Fidesz nagyágyúja, ilyenekkel buzdítja voksolásra a bávatag nagyérdeműt, és örülnek egymásnak. Ilyenkor az ember lehangoló melankóliával gondol hajdani fideszesekre, mondjuk Pokornira, aki szintén geci volt, de legalább okos geci, míg ezek a maiak csak elfolynak.

Viszont – gondoltam – Novák nacsasszony tud valamit, de titkolja. Mert ha ez a nemzet sokasodásnak új módja, hogy kettőbe szelem az ikret, és így, mintegy osztódással szaporodnak, akkor megemelem a kalapomat és még lengetem is. Ehhöz képest arról van szó csupán, hogy egy sziámi ikerpárt szétválasztottak, akik köszönik, jól vannak és még boldogok is. Ezt a kincset rejtette a félbevágott ikerlányok cím, és eszembe jutott drága Monika, aki szerint régebben ez egy szakma volt.

Mármint az újságírás. Aztán ide jutott ez is. Ám, mint tudjuk, semmi nincs ok nélkül ezen a világon, így, ha az embernek Novák nacsasszonya van az ő készségeivel, ahhoz épp elég a szeletelős újságírás, mert a magyar nyelv bonyolult. Lehetne bírni azért, de nem szükséges ma már ott, ahol egy Mészáros az Osvát Ernő, és Gajdics a NER Ignotusa. Ilyen közegben az élet legalább annyira csodaszép, mint Capra filmjében, akinek a főhőse, George Bailey épp készül elemészteni magát. Neki azért eljön egy angyal, de Magyarországot már ők is kerülik. Így jártunk.

Bangóné

Az MSZP-s Bangóné a Fideszt és a patkányokat emlegette egy mondaton belül, ami nem illendő és nem is szerencsés egyáltalán. Ennek megfelelően akkora a cirkusz meg a sivalkodás, mintha Orbán tökeit szorongatnák satuban, a körmeit tépkednék ki tőből, vagy lovakkal szaggatnák négyfelé. Bangónénak eldurrant az agya, s most már hiába is magyarázza a bizonyítványt, hogy nem is úgy, hanem másképp, a fideszesek magukra vették, felismerték önmagukat mintegy a rágcsálóban, és most már, ha módjuk lenne rá, Bangónét az első lámpavasra húznák fel, hogy helyre álljon a világ rendje.

Nem feloldozásként, hanem enyhítő körülményként a tekintetes bíróság számára, de azért gondoljuk meg, nem ok nélkül való, ha a Fidesszel szemben álló egyed, miközben gúzsba kötve táncol, tehetetlenül vergődik, s közben röhögnek a képibe a fasiszták, hogy most légy okos kisanyám, akkor vérbe borul az agya, és káromkodás szakad ki belőle. Persze, az ilyen ne menjen politikusnak, mondhatnánk, ám vele szemben sem angolkisasszonyok, hanem egy bűnbanda áll kalapban és géppisztollyal a kézben, ami árnyalja a képet, és bemutatja kies hazánk végzetes és végleges romlását is.

Szentnek kellene ahhoz lenni, hogy az ember mosolyogva nézzen kínzói szemébe, és jámboran megbocsásson nekik, és ha őt hazaáruló bitangnak, sorosbérencnek, lipsibolsi kurvának, nyomorult féregnek nevezik, a hóhérról virágénekeket rebegjen. De tényleg nem kell elmenni politikusnak. A fideszes Hidvéghi Balázsnak sem kellett volna, és mégis kommunikációs igazgató a Pártban, nekünk ilyeneket dobál a gép. Bangónékat meg Hidvéghiket és az összes többit, ezek igyekeznek fölfalni egymást, mint azt ez a Hidvéghi be is jelentette, hogy filmet készítettek Bangónéról meg az ő bűneiről, hogy az egész világ hadd láthassa.

Nem élveztem még a műalkotást, nem is fogom, de remélhetőleg nem Bangóné szoknyája alól indul a svenk, ami után képzelt általános iskolai bukásokról értekeznek, vagy kiderítik, hogy a bűnös Lenin kishúga és Rákosi kurvája egyben, esetleg a malomtulajdonos kulák szeretője. Mert ezek meg így dolgoznak, és minden lehet. A játékfilmen kívül más szankciókat is kilátásba helyezett ez a Hidvéghi, ezért mondom, nem lehet látni a végét. Esetleg a földre dobják, megkövezik, kalodába zárják, és úgy mutatják meg az önérzetében sértett nagyközönségnek, hogy gondoljanak rá május 26-án, és már helyben is vagyunk.

Kampányelemmé szublimálódott Bangóné ugyanis, mint karácsonykor a szánkók, vagy a Notre Dame tüze, amely a terrorizmusra figyelmeztette Nógrádi olvasatában a keresztényien magyar hitetleneket. Mindenhol fenyeget az ellenség, és most még a fidesznépek önérzete is sérült, mint azt Rogán elvtárs kifejtette több millió ember nevében hörögve sandán. Viszont ez a sokaság, illetve ennek túlnyomó része azt sem tudja, hogy ezt a Bangónét eszik vagy isszák, fiú vagy lány, de hogy ürdüng, az hétszentség. Bangóné bűne ez, hogy magára vonta a poklot, és ordítani valót kínált az erre kiváltképp fogékony gépezetnek, és most lehet verni a dobokat teljes erővel.

És hatékony is lesz. Mert arra egy sem gondol, hogy eddig a kedves vezető hét pontját indult beteljesíteni az urnáknál, most meg ehelyett a Bangónéra kell figyelmeznie ikszeléskor. De talán mindegy is teljesen. Lemondóan legyintve vesszük tudomásul, hogy a fideszes kampánygépezet öregasszonyi pletyka szintjére kapcsol, hogy hallotta, mit mondott ez a Bangóné? Förtelem és gyalázat. Így lesz dedós kidobós egy olyan választásból, amely azért valahol egy egész ország sorsát meghatározza, és Orbánra szavazunk, mert a Bangóné bukásra áll nyelvtanból, meg valami patkányok. Ez így, kimondva elég lehangoló bír lenni, aztán mégis ez van.

Bangónét elvitte a szíve a susnyásba, és így járt. Mondhatnánk, elkövette azt a hibát, hogy odahagyta a tiszta, világos és józan beszédet, a logikus érvelést, amellyel egy normális világban okos emberekre hatni lehetne. Ez a világ azonban nem normális, és nincsenek benne okos emberek. Többségben legalábbis nem. Itt érzelmek tombolnak és tagolatlan mondatok, ezt tudni illenék. És azt is, hogy a humor olykor kifizetődőbb. Mert, ha Bangóné Svejktől tanulva pézsmapockoknak nevezte volna a fideszeseket, most csak kussolnának lányos zavarukban. Akkora lenne a csönd, mint Örkény különleges tudakozójánál, amikor azt a kérdést kapta, volt-e menstruációja Szűz Máriának a szeplőtelen fogantatás után.

De ilyen szerencsénk nekünk nincsen.

Angyalok és démonok

Egy kilenc éves brit kislány, aki a Caitlyn nevet kapta a keresztségben, a rádióban hallott a Notre Dame tüzéről, s mivel keresztényi nevelést kapott, bezacskózta a vagyonát, három euró harmincnyolc centet, és egy levél kíséretében elküldte a csatornán túlra. Ez nem aranyos-édi dolog, hanem megrázó, ha belegondolunk, s legfőképp, ha innen, Magyarországról gondolunk bele. Mégpedig több okból is, s leginkább akkor, amikor a helyi keresztény párt vezére jut az eszünkbe, aki a Zsolt nevet kapta a keresztségben, az apja után pedig a Semjént.

Lehetett volna ez a kislány magyar is? Nem lehetett volna. S nem azért, mert a mi gyermekeink lelkükben kevesebbek, mint a brit leányok, hanem mert a rádióban nem a csupasz hírt hallották volna, hogy ó jaj, leégett a Mi Asszonyunk, nagy a baj. Hanem azt hallották volna, na, ugye, ide vezet az apokaliptikus értékvesztés, ide vezet, ha megtagadjuk a kereszténységet és a hitet, Franciaországot joggal verte meg az Isten. A magyar kislány ilyeneket hallott volna a rádióban a Zsolttól, a Semjéntől, és apukája nem mondta volna neki, hogy hülye ez a bácsi, ne is hallgass rá, hanem aláírt volna a Fidesznek, mivelhogy nem vagyunk egyformák.

Viszont azért gondoljunk bele csak abba, hogy Caitlyn három euró harmincnyolc centet tett a zacskóba. Nem hármat, nem négyet, hanem éppen ennyit. Ez arra figyelmeztet, hogy mindenét odaadta, amije csak volt, az utolsó garasát is. Nem tett félre kicsit nyalókára vagy masnira a hajába, a szívét adta oda tehát. Míg vele szemben ez a Semjén nevű egy lukas kétfillérest sem ajánlott föl, hanem átvedlett prófétává, mégpedig tört magyarsággal, hogy a kereszténységük tekintetében ez a jel fölrázza a francia nemzetet. És ekkor ő böfögött a várbéli babgulyástól, majd elment töltényt venni a pénzén, mert bizony, nem vagyunk egyformák egyáltalán.

A különbség az, Krisztusban testvéreim, hogy Caitlyn szimplán keresztény, vagy pedig hitetlen, de jóakaratú, ez a Semjén viszont egyik sem. Ő a hitet, mint látjuk nála hosszú évek óta, nagyon jó pénzkereseti forrásnak tekinti csupán, azaz, kurválkodik Istennel. Az ilyeneket Jézus elhajtotta a francba, és még az ő születése előtt jóval a mindenféle próféták emiatt romboltattak le városokat Istennel, és Lukács (16.19) is arra int, hogy az ilyen Semjének csak messziről és sóvárogva nézhetik, ahogyan a szegények Ábrahám kebelén pihennek. Sajnálatos viszont, hogy az ilyen Semjéneket ez egyáltalán nem érdekli, mert a röpködő szarvasok érdeklik őket csupán, meg a közbeszerzés.

“Ez az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk.” – mondja ez a Semjén a szemétdombjáról, az értékvesztett Caitlyn meg bezacskózza a pénzét önzetlenül. És ezt a gesztust a magyar keresztény olyan édinek értékeli, aranyos ez a kislány felkiáltással, csak azt nem veszi észre, hogy ő, ha hívő, ha nem, keresztényibb, mint a böjti szeleket fingó összes Semjén együtt, Orbánnal bezárólag. Hogy Caitlynből olyan felnőtt lesz, aki odaadja a koldusnak az utolsó kiflicsücsköt is, a Semjén pedig kicsavarja a kezéből. Az egyik angyal, a másik pedig démon. Ennyi és nem több a mára szolgáló tanulság, és ez sem kevés. Dicsértessék.

Bot a szemben, migráns a magyarban

Bizonyság született a karma létezésére, ami nem tökéletesen ugyan, de működik. Ha korrekt lenne, akkor turbános mórok potyognának a Cinege utcában, és cigány gyerekekkel karöltve riogatnák a kedves vezető dagadt álmait. Ehelyett csak háromezer emberrel kevesebb mehet a Magyarország-Wales láblabda eseményre, mert a magyarok rasszistáskodtak a szlovákiai Nagyszombaton az ottani szlovák-magyaron, és az UEFA összevonta a labdákból álló szemöldökét.

A magyar-walesin a röpcsikkel átadott Groupama Arénában bezárnak egy szektort, és Csányi még örülhet is hogy csak egyet, lévén már kapott stadionbezárást is az MLSZ hasonló vétkekért, így visszaesőnek számít. A magyar láblabda közönség ezek szerint nem bír magával, dől belőle a rasszizmus, ami nekem nem okoz meglepetést egyáltalán. Természete ez már a magyar embernek, mint az, hogy Arany szerint némán zabálja a velőspacalt.

Megsértődni senkinek nem kell, akinek nincs ilyen inge, az nem öltözik fel, egy jól körülhatárolható, számos egyedből álló imbecillis réteg viszont talpig szmokingban van. Mint a szomszéd Józsi is, akit háromszor vágtam ki a lakásból, és mégis képtelen felfogni, mi a bajom vele. Egyfolytában migráncsozik, cigány honfitársainkat pedig dakotaként emlegeti lekezelően, imádja a Viktort és részegen úgy bőg, mint egy rekedt, leszedált tehén. És ő még csak ott sem volt azon a meccsen.

Tele van szomszéd Józsikkal ez az ország, viszont most azért röhögök sírva ezen az egészen, mert két nappal az UEFA megvilágosodása előtt mindannyiunk kedvenc Farkas Flóriánja élénk nyelvcsapásilag ezt volt képes delirálni: „Nem szabad megengednünk, hogy a migránsok szabadon jöjjenek be az országunkba, magukkal hozva a rasszizmust, a terrorizmust és a nőgyűlöletet. Mi azt szeretnénk, hogy az asszonyaink, lányaink egyedül is kimehessenek az utcára, ne kelljen félniük erőszakos cselekedetektől, mint ahogyan arra számos példát láttunk azon országokban, melyek nagy számban fogadtak be migránsokat.”

Értem én, hogy kedvenc Flóriánunk keresgéli a szalmaszálakat, amelyekbe a börtön elől menekülve kapaszkodni lehet, de azért nem kellene lemennie kutyába, és egyszersmind pofán köpni a rajta kívül álló cigányságot. Mert annak a valagát nyalja a talmi szabadságért, aki ilyeneket mondott egy éve Miskolcon, és aki Orbán Viktor Mihály maga: “Volt itt, amikor ebbe a városba a városon kívülről tömegesen bevándoroltak. Látták, mi lett belőle. A miskolci emberek pontosan tapasztalták már, mi van akkor… pedig azok az emberek, akik ide bejöttek, ők Magyarország területéről jöttek Miskolcra. Most képzeljék el, mikor az országhatáron kívül érkeznek kultúrájukban, szokásukban, életfelfogásukban tőlünk teljesen különböző emberek.”

Ebből is kitetszik, hogy a nagyszombati úri magyar közönség, a szomszéd Józsi és Orbán Viktor Mihály egy alomból valók. Ha teljesen meg akarnám cifrázni, akkor a magyar migránsok elvitték a rasszizmust Szlovákiába, ahogyan azt kedvenc Flóriánunk tételezi, miközben még rá is tesz egy lapáttal: „A tét családunk, gyermekeink jövője, kultúránk, nemzeti függetlenségünk. Aki a migrációt támogatja, annak nem érték a nemzet, a család, a kereszténység.” – Édes, jó, Istenem.

És most, hogy a szent szánkókat sikerült megvédeni, és kedvenc Flóriánunk a nemzet vejével együtt még mindig szabadlábon van, pökjünk egy hegyeset, és azt is kérdezzük meg – de ugyan minek -, hogy kies hazánkban kik erőszakolgatják a szüzeket, nevelt lányokat és nagymamákat. És azt kell felelnünk erre, hogy nem a turbános népség, hanem a nagyszombati keresztény, úri magyar közönség, aki viszont a meccsek előtt átszellemülten énekli a magyar himnuszt, és Trianon felett búslakodik, hogy ez is az ő hazája még mindig, otthon szidja tehát a cigányok és négerek kurvaannyát.

Otthon sem kéne, de mit várhatunk egy olyan egy a tábortól, amely olyan hatalom emlőin nevelkedik, amely hatalom regnálása során a kerek világ minden létező, írott és íratlan erkölcsi és jogi szabályait megszegte már. Ez a hatalom pedig a Nagyszombaton garázdálkodó alakoktól nyeri a felhatalmazását, és, amikor úgy tizenöt éve mondtam azt a televízióban, hogy Orbán a csőcselék vezére, a művelt, úri közönség máig hallatszóan hörgött, akik ma pedig az ellenzéket bevándorláspárti jelzővel igyekeznek gyalázni.

Így kerülnek egy tálba a köztörvényes Farkassal, a még köztörvényesebb Orbánnal, ilyen erkölcsi magaslatokról köpnek a társadalom arcába, és adják a szellemi muníciót a böfögő szomszéd Józsiknak. És még csodálkoznak, ha megveti őket az ember, ha lopás közben szórják magukra a szentelt vizet, és Krisztus nevében gyakják meg az asszonyt. Így züllik le az ország ájtatoskodva, így van az összes Farkas Flórián szintjén. Migráncsoznak, miközben mindent, amit az itt sem lévő szerencsétlenek bűnéül rónak, maguk követnek el.

Ennél nagyobb galádság nem nagyon létezik, vagy mégis igen. Mert mindeközben, amikor a mimagyarok cigányoznak, zsidóznak, migráncsoznak, egy kisfiúnak, akinek egy bot állt a szemébe, húsz órát kellett várnia, hogy ránézzen egy orvos. Naponta rakják tucatjával az utcára a családokat, és épp most derült ki az is, hogy pár év alatt tíz százalékkal nőtt a szegények száma. Már az ország harmada koldus, miközben ezerötért adják a krumplit. S közben zúg a kereszténység védelme, nemzet és család, meg gödör épül Trianonnak. Ez, ami itt van, egy haláltánc valami Bosch festményről. Éppen az.

Hülye vagyok

Kende Péter szociológus-politológus-író megállapította, hogy Semjén miniszterelnök-helyettes mindközönségesen buta. A Notre Dame kapcsán Semjénünkből kifakadt prófétálás miatt jutott erre a megállapításra, elég későn, de még épp időben. Mi, akik nem vagyunk sem szociológusok, sem politológusok, írók meg pláne nem, mi is tudtuk mindezt, csak nem mondtuk ki ilyen letisztultan és sallangmentesen. Mindig tettünk hozzá még egy jelzőt, képzeltünk mögé még valamit, elborított bennünket az indulat, ha Semjén elvtársra gondoltunk, és ez nem helyes, befolyásolja az ítélőképességet ugyanis.

Kende Péter azonban franciaországi magányából és biztonságos menedékéből hideg fejjel tudja felmérni, hogy mi is ez az ember és milyen. Helyesen állapítja meg, hogy egyszerűen buta. Itt áll előttünk Semjén, az ember, megfosztva minden hatalomtól és minden illúziótól, nem védi őt Orbán aklának melege sem a templom homálya. Semjént látjuk pőrén és csupaszon, egy embert, aki buta. És még mennyi ilyen van a bandában, aki hasonló oldalon szerepel a mi fideszes Brehmünkben. Németh Szilárd, ugye, Kósa Laja vagy a kisegítő személyzetből például a volt ifjú gárdista, Gajdics főszerkesztő. Ők ilyen naturálisan buták.

Illik rájuk hajdani rovatvezetőm frappáns meghatározása, aki egy bizonyos embertípusról csak annyit mondott, a butaság bátorságával éli az életét. Mert buta ember sokféle van, alfajok és elágazások, de a Semjén-féle butaság az archetípus. Mondhatnánk, hogy ez a butaság minden butaságok alfája és eredője, így meg kell köszönnünk Kende szociológus-politológus-írónak a frappáns besorolást, sokat segít kajla világunk megértésében és az általa okozott traumák feldolgozásában. Vagy csak egyszerűen abban, hogy nem bolondul meg tőle az ember, bár erre utaló jelek bőséggel vannak. Mert, ha a vizes síkon körbenézünk, azt kell látnunk, hogy ez a típus uralja az életet.

Ott vannak minden kilométerkőnél, minden időben, minden földrajzi szélességen és hosszúságon, tengereken és réteken, hegyeken és renovált várak ormain. A buták uralják a Föld nevű bolygót, ezen nincs mit szépíteni, egyszerűen számbeli fölényben vannak. Elibéd tolakodnak a sorban, elmagyarázzák a velős pacal készítésének titkait, mint a magyarság megmaradásának biztos útját, és nekik adják nevetséges áron a babgulyást. Ezek hangosak is, be nem áll a szájuk, mint Svejk lengyel tábornoka, aki abban látta a győzelem egyetlen zálogát, ha a legénység vacsora után jól kikakálja magát és aludni tér. Mint Hasektől tudjuk, az ilyen sereg elől sírva menekül az ellenség.

Az életet viszont, ha viszontagságos is, nem árt elviselni, ami olykor túlélő gyakorlattal ér fel. S ha már a mi drága bakánk az eszembe jutott – nem ok nélkül, hiszen hozzá szerettem volna kilukadni -, vegyünk tőle emberségből példát és vitézségről formát. Svejk ugyanis a butáktól ölelten belebújik a degenerált szerepébe, és úgy röhög a csalfa világon, mint ismeretes. Tehetetlenek vele szemben, mert kijelenti, én megtehetem, mert hülye vagyok. Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata, azaz annak a receptje, miképpen lehet elviselni a NER forgatagát, mert ugyanolyan háborús viszonyok közt élünk, mint amikor a mi bakánk a fogdavagonban utazott a vérzivatarba.

Nincsen egyéb menedékünk. S bár felróható a hülyeség álcáját felöltő honfitársunknak, hogy ez nem egy forradalmi viselet, s győzelemre nem vezet, de a túlélés is erény és érdem, ha azt a célt szolgálja, ha már mindent letarolt a srapnel, hogy az emberiség fennmaradjon. Illetve emberség. Mert az a sajátos helyzet állott elő, hogy a buták és ostobák a saját kiérlelt bátorságukkal minden aljasságra képesek és még csak föl sem fogják, mit csinálnak, a bohócsipka viszont megvéd a pusztulástól, mert hülye ez legyintéssel békiben hagyják az embert. Ezt néhai Antall miniszterelnök úgy fogalmazta meg: most alámerülök és kibekkelem őket. Sok bűne volt a valahainak, de tán ez az egy megbocsátható. Így hát, kedveseim, szintén Svejkre hallgatva, a háború után találkozunk a Kehelyben. Hétfőn, csakis.

Az állam, a bírák, meg a Kövér

Kövér László különös dolgot mondott. Bár ez manapság nem újdonság Kövér házelnöknél, olykor, mintha ellenőrizetlenül törnének elő belőle a szavak, mindenféle kontroll nélkül osztja meg hallgatóságával agyának és lelkének elképesztő tartalmait. Mint elfojtott vágyak, tétova remények vagy kőkemény kívánalmak, úgy dől ki belőle az ifjúkori kommunista, hogy a rend, amit óhajtana, MSZMP alkalmazott korában ivódott volna bele, és kívánkozik megint újra a hősi időkbe.

Mint most is, midőn állam, bírák, bíráskodás és függetlenség vagy függőség sajátos szimbiózisáról ábrándozott, túlmutatva minden jogállami fékeken. Hogy, ha az uniós bölcsek ezt az egy gondolatkísérletet megcsócsálnák kicsit, legott írnák a pártjának, Kövérnek és az egész hóbelevancnak együtt az elbocsátó szép üzenetet kifelé nemcsak a Néppártból, hanem az egész nyüves civilizált világból is. Hogy a távoli sztyeppéken pihenjenek meg, ahol Orbán épp most tanulmányozza a diktatúra betonzásának alkímiáját.

Azt mondta ez a Kövér tehát az alkalomból, hogy százötven éve fogadták el a magyar bírói függetlenséget garantáló törvényt, hogy “a bíró nem lehet független az államtól”. Mindez sok mindenre magyarázatot ad, amin az ember eddig csak csodálkozott, hogy ezt most hogy. Mert – bár ez nem épp meglepő -, az alapizéjükkel is szembe megy, amiről Kövér elvtárs itt ábrándozik, abban ugyanis szerepel, hogy a bíróságok más hatalmi ágaktól független, politikailag és világnézetileg semleges, önálló hatóságok. S az is, hogy a bírói hatalom egyetlen korlátja a törvényeknek való alárendeltsége.

Továbbá még tíz alapelvnek is meg kell felelnie a bíróknak és bíróságoknak. Ezek között szerepel témánkba vágóan a bírói függetlenség elve és az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának elve is. De nem találhatni ezek között semmiféle államtól való függésre utalást. Az államhatalom pillérei ugyanis a törvényhozó hatalom (nálunk egyelőre még országgyűlés), végrehajtó hatalom (kormány) és a bírói hatalom. Így, jól elkülönítve egymástól, mert ez a modern demokráciák működésének alapelve, s ha a három közül csak kettő is egy kézben van, az önkényuralmat szül.

Például, ha a végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket, vagy a befolyása alá vonja az igazságszolgáltatást, mint sajnálatos módon Magyarországon ez felütötte a fejét. És ha ezen túl Kövér nyíltan az államtól függő bírákról ábrándozik, akkor világos, hogy szeretne elevezni a modern demokráciák ingoványos vizeiről, hogy egyszerűbbek legyenek a dolgok, és ne ítélgessenek mindenféle felügyelet vagy instrukció nélkül a bírák. Mint például Czeglédynél kísérleteznek vele, ami szintén szembe megy egy alapelvvel, mégpedig a tisztességes eljáráséval.

Egyébiránt a legelképesztőbb, hogy Kövér elvtárs pont ez ünnep alkalmából ábrándozott a bírák korlátozott függetlenségéről, mert százötven évvel ezelőtt épp a középkori állapotokat szüntette meg a bírói függetlenséget garantáló törvény. Azt a kort, amikor a hatalom egyszerre jelentett igazságszolgáltatást és közigazgatást, amikor a gyakorlat szerint az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. Ennek megszűntét ünneplendő álmodta vissza magát ugyanoda ez a mi derék pedellusunk, hacsak nem közelebbi időkbe, amelyeket az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete munkatársaként módja volt tanulmányozni.

„…Cseri Jancsit, egy húszéves parasztfiút, a kocsmában tartóztatta le az ÁVO. Barátai, akikkel mulatni ment, régi katonanótákat énekeltek, mint például „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűt, meg hasonlókat. De mindezt Cseri nem tudta, mert tökrészegen hevert az asztal alatt. Társait a helyi csendőrségen felpofozták, s aztán elengedték, őt pedig felküldték a budapesti ÁVÓ-ra. Cseri zsebében őrizte internálási végzését, mely így szólt: „Kocsmában mulatozott barátaival, akik demokráciaellenes nótákat énekeltek. Bár bebizonyosodott, hogy Cseri részegsége miatt a dalolásban nem vett részt, feltehető, hogy józan állapotban velük énekelt volna. Fentiek alapján úgy kellett határoznom, hogy Cseri Jánost a magyar állam biztonsága érdekében hat hónapra internálom…”

Ezt Faludy írja, viszont Bagi Veronika idézi (Koncepciós perek Magyarországon a kommunista diktatúra alatt, Bagi Veronika, Budapest, 2015.) annak alátámasztására, hogy az államtól függő bírák munkálkodásában hogyan jelent meg a rendes, alapelvekre épülő eljárás hiánya, valamint a rendszer kiszámíthatatlansága. Veszélyes dolgok járnak hát Kövér elvtárs fejében, ami kiderül, ha meggondolatlanul elszólja magát.

A gyakorlat azonban ennél is sötétebb, mert például az 1956-1963 között zajló politikai perek idején a kor „törvényalkotója”, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az egyszerűség kedvéért kivette ezt a terhet az Országgyűlés hatásköréből és törvényerejű rendeleteket alkotott.

Nem is kell annyira messzire mennünk, mert szintén Czeglédy esetében láthattuk, ahogyan a Fidesz, mint a kor törvényalkotója, a bíróság helyett kimondta az országgyűlésben a bűnösséget. Kövér sötét ábrándjai tehát nem is annyira ábrándok, viszont tényleg éjszínűek, és egészen közel vagyunk a százötven éve túlhaladott középkorhoz, amikor is – mint emlékezhetünk – az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. – És ezek egyáltalán nem tréfadolgok. Nagyon nem.

Tróger vagy-e?

A szomszéd bácsi a minap opálos szemekkel érkezett meg a sarki ivóból, mert kicsit sok volt neki a hűsi. A gravitáció vonzása és az utca szélessége is incselkedett vele, de azért állta a próbákat, és becsülettel célba ért, ami az édes otthon volt maga. Mint minden utak, csavargások, szökési kísérletek visszatérő vágyálma, ahová megtérhet a fáradt vándor pihenni, hacsak a felesége ezt nem akadályozza meg szóval, tettel, esetleg hallgatással.

A szomszéd néni nem falta föl a szomszéd bácsit vétkei miatt, sodrófát nem tört rajta, nem ordított, nem átkozta az Istent, nem tépte a haját, hanem trógernek nevezte az urát szenvtelenül. Ebből is kitetszik a nyelv dinamikája, mert a szomszéd bácsi nem hordár és nem is becstelen ember, hanem csak részeg volt. Viszont mondták már Orbán Viktor Mihályra is a tróger hangsort, pedig részeg sem volt, se nem hordár, akkor viszont csak becstelen lehet.

Boldogult úrfikoromban egy naiv leány arra az emberre, aki napi szinten fetrengett a saját hányásában, s nem gyomorrontás, hanem a hűsi túlzott élvezete miatt, kerek és ártatlan szemekkel a linkóci jelzőt akasztotta eléggé eufemisztikusan, mintha az ovi homokozójában csücsülnénk, és nem az élet zajló sűrűjében. A nyelv nem egyszerű játék, a hangalak és annak jelentése kevés kivételtől eltekintve (hangutánzó szavak) konszenzus kérdése, ezért is beszél millió nyelven elátkozott fajunk, és senki nem ért senkit, hiába hiszi is azt.

Nem mindegy, linkóci, részeg vagy tróger valaki, esetleg buzi komcsi. Mostanában engemet pedig többnyire lebaloldaliznak, meg még sok sorstársamat. A nevükben nem beszélhetek, én viszont nem kérek belőle. Ha a mai ellenzéket összefoglaló néven nevezik annak – mert annak nevezik a nácikon kívül az összest -, ez a gúnya nem rám való. Mint ahogyan a jobboldali hacuka meg nem passzol a kormányzó hordára, amiből kitetszik, hogy minálunk elég erős ideológiai katyvasz alakult ki.

Káosz, mondhatni, bár erről már sok dolgozat született. Viszont, sajátságos módon ez az eszmei zűrzavar, amikor minden hagyományos értékek és fogalmak átértékelődnek, és voltaképp filozófiai tohuvabohu telepedett kies hazánkra, ez mégis magával hozott egy erkölcsi letisztulást, ha megtisztulást nem is. Nincsen egyéb menedékünk. Ennek mentén elvált vagy elválhat az ocsú a búzától, az epe a májától, az orbánista az embertől éles cezúrával vagy-vagy helyzetet alakítva ki.

Nem parkolókon, zöld Budapesten, kátyús utakon és nem is Orbán vagy Európa ellentétpáron lehet bemutatni a szomszéd bácsinak, ha kijózanodott, hogy mi közül választhat ha választani akar egyáltalán, hanem le kell ásni a kérges lelke mélyére. Le a migráncsok, a félelmek és megfélemlítések mögé és alá, valami valláson, hiten, szenvedésen túli ősi éthoszig – amit olykor tízparancsolatként adnak el és úgy nem tartják be -, ha még maradt benne valami a vérzivatarban, és kérdezni csupán.

Megkérdezni, milyen ember az, aki csal, milyen aki hazudik, és milyen az, aki lop. Hogy illő dolog-e szegényeket, nőket nyektetni, árva gyerekek sorsát tönkre tenni, nagy nyilvánosság előtt embereket mocskolni. Komilfó-e gyilkosokat elengedni, bűnözőket rejtegetni. És még sok mindent fölhozhatnánk elrettentő példaként, hogy a szomszéd bácsi ítélje meg maga, milyen ember az ilyen, s megengednénk neki, hogy a tróger jelzővel illesse, mert ennek olyan jó a zamata.

Mondhatna szaralakot is, gecit is, ha követi a divatot. Aztán megkérdezhetnénk a szomszéd bácsit, milyen ember az, aki egy trógerre szavaz, és engednénk neki levonni a következtetést, hogyhát, tróger az is. És föltehetnénk neki a kérdést végül, akar-e tróger lenni maga is. S ki akarna? Linkóci esetleg, szaralak nemigen, mert a népekben önérzet az van, ha olykor rossz irányba buzog is. Viszont, ha föltesszük neki a kérdést, tróger vagy-e, azt vágja rá, semmiképp.

A csapos az igen, én nem, ugyan és hogyan. Könnyű hatni az elemi ösztönökre, mint Orbán Viktor Mihály azt nagyon jól tudja, az ellenérdekelt oldal viszont egyáltalán nem, pedig ide jutottunk. Ez nem program, nem tanács, csak ábrándozás, a fuldokló felnyúló karja, amikor tudja, hogy a munkát a pártok helyett kellene elvégeznie, akiket pedig kitart és saját zsebből fizet meg bőségesen és fölöslegesen. Viszont én sem vagyok teljesen hülye.

Kicsit igen, de nem nagyon. Tudom, hogy a szomszéd bácsi, miután megküzdött a gravitációval és az utca széltével-hosszával, majd asszonya letrógerozta őt, ezt bájos simogatásnak veszi és érti, mert a szavak jelentése el is kopik. Megfakul, hogy a végén ne is maradjon belőle semmi. Ezért ért a nép a füttyökből és trombitaszóból csupán, ahogy a marhát terelik a vágóhídra, míg meg nem érzi a vérszagot, de akkor már késő. Mindezt elmeséli nekünk a kép, midőn a szomszéd hazatántorog, és Baudelaire-i nyugovóra tér.

Hogy emlékezzünk: “Boldogabb nálam a leghitványabb barom: irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet, olyan lassan pereg orsaja az időnek!” (De profundis clamavi) – Hát, ja.