Kategória: Egyéb

A migráció rossz dolog

Tuzson Bence elvtárs a pártrádióban, amelyet valami különös véletlen folytán Kossuthnak hívnak, arra szólította fel a népeket, hogy mondják ki, a migráció rossz dolog. Látja, Tuzson elvtárs, kimondtam, nincs ebben vita miközöttünk.

Kimondom megint, hogy jó legyen magának: a migráció rossz dolog, mert menekül vele az ember. Félti a nyüves életét. Gondoljon bele, Tuzson elvtárs, ha a maga fejére is bombák potyognának, elvágnák a nénikéje torkát, és mondjuk, Felcsút nem úgy lenne szarhalom, ahogyan most, hanem, hogy visszabombáznák a középkorba, és Orbán elvtárs ott kószálna a porhalom stadionjában. Csak elindulna keletnek ő is, Azeribe, orosz dácsába, ilyenekbe.

A migráció rossz dolog, mint ez a kisfiú is mutatja nekünk a képen, bele is lehet halni, ha meg nem, harcias újságíró nénik rúgják le az ember papáját, ilyenek.

Régen sem voltak boldogok a népek, ha menni kellett. Például egy Lévay József nevű költő százötven éve így tette érzékletessé a menekülést Mikes című versében:

„…Egyedűl hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását-/ Egyedűl, egyedűl/ A bujdosók közűl,/ Nagy Törökországban!…/ Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó/ Rákóczinak lelke, az eget csapkodó/ Tenger haragjában!/ Peregnek a fákról az őszi levelek,/ Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,/ S más vidékre száll a/ Csevegi madárka/ Nagy Törökországból…/ Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,/ Melyik szögletébe a széles világnak,/ Idegen hazámból?…”

Vagy például, Tuzson elvtárs, Faludy György is iszkolt eleget, de róla – ha egyáltalán – annyit tudnak, hogy volt Recsken is, ami biztosan a Gyurcsány bűne. Előtte elmesélte azt is azért, miért lett belőle is migráncs, egy kis íztelítő:

„…Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem. Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem…
…Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte…”

József Attila meg szegény, mintha magukról írna, Tuzson elvtárs, Hazám című humoreszkjében:

„..Sok urunk nem volt rest, se kába,/ birtokát óvni ellenünk/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk./ Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt./ Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/ pénzt eztán se lát a család./ Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ…”

Látja, Tuzson elvtárs, ennyire rossz ez a migráció. Ej, ej.

Levelek egy ifjú balogzoltánhoz

Néhány napja tettem félre magamnak egy gyöngyszemet Balog Zoltántól, akit most kivételesen nem illetek eposzi jelzővel, mert a neve már önmagában áruvédjegy, sőt köznévvé válik lassan, vagy illetlen dolgok jelzőjévé.

Tehát azt mondta Heidelbergben – ezek mindig mindenhol mondanak valamit -, hogy „a migránsok befogadásának legnagyobb vesztesei Közép- és Kelet-Európában a romák lehetnek, mivel az ő integrációjukra fordított pénzeket kellene az illegális bevándorlókra fordítani”.

Ehhöz nincsen mit hozzátenni. Elég csak a mellékelt képre pillantani, amelyen atyai szeretettel búbolja balogzoltán a romák integrációjára fordított pénzek eltüntetőjét, a Polt által még csak nem is ismert F. Flóriánt. Ebből a formállogika alapján az következik, hogy a Flóri is migráns. És nem éppen erről értekezett Miskolcon mindkettőjük főnöke?

Debizony, ennyire kampány van, és ennyire elment az agyuk vadászni. Az ilyenek általában megbuknak a történelemben. Mindig és mindenhol, csak idő kérdése az egész. Ezzel semmi újat nem mondtam, azzal azonban már talán, hogy a balogzoltánok már csak esztétikai okok miatt is elmennek a náthás susnyásba végül.

Nem a sármos, neonosan világító hajuk miatt, amitől minden bizonnyal állva pisálnak a traktorista lányok, hanem az irodalom szemszögéből, ami így maga az élet, következésképp elég macerás is, de mindjárt elmondom.

Az egész akkor kezdődött, amikor balogzoltán odahagyta a prófétálást meg az esztergapadot, és elszegődött szolgálni a gonoszt. Nem sajnáltam a fáradságot, kutattam-kerestem egy olyan képet, amelyen hősünk esztergál olajtól iszamos kézzel, de ilyet nem őriz az emlékezet. Érdekes. Se prédikálósat nem leltem seholse.

Balogzoltán élete tehát Orbánnal kezdődik. Belőle fakad mintegy, ami azzal jár, hogy, amikor fehér hajjal megszületett, beleállt egy már meglévő és formálódó szövegbe, amely – valljuk meg – nagyon sokat romlott az utóbbi években, ami a veszte is lesz, és egyben balogzoltánnak is.

Eleinte arra gondoltam, hogy amint a címből is kitetszik – utalva Llosára „Levelek egy ifjú regényíróhoz”, ugye – az ő tanár bácsis módján mesélem el, hogyan lehet működő fikciót teremteni, ezzel azonban nem lennénk kint a vízből, mert abból balogzoltán nem tanulja meg a szakmát. (Különben sem.)

Az ifjú balogzoltán felütés mégis szükséges, mert ez mintegy feloldja őt a nagy, közös masszában, és olybá tűnik, mintha egy lenne a belőlünk, aki nem népének, hanem negyvenhétezerből él. Ebből fakadóan nem szór izsajási átkokat már az indításkor a fehér fejére a ’zember, mert ráér arra később is. Úgy véli.

Hogy megértsük mért fog balogzoltán és az egész bagázs, tehát a balogzoltánok mind megbukni, egészen Füst Milán bácsi esztétikájáig – „Látomás és indulat a művészetben” – kell elhajóznunk, amely alkotásban a lobogó hajú hisztérika a fikció megteremtésének egyedül üdvözítő módját magyarázza el egészen egyszerűen.

Arra tanít tehát az öreg, hogy bármilyen ál-világot meg lehet teremteni – hazudni lehet akármit, magyarán -, ha következetesek vagyunk. A mese egészen addig hihető, míg a legapróbb részlet is passzol, és minden kockánként illeszkedik egymáshoz. Ha azonban a legkisebb hibát is véti a fikció megteremtője, egy pillanat alatt omlik össze az egész.

Ebben a stádiumban leledzik a NER éppen. Megteremtettek egy párhuzamos univerzumot, az ő Magyarországukat, amelyet teljesen fölösleges leírni bővebben, s amely ordas hazugságokon alapszik, és most hullik darabokra éppen. Egy szép, nagy, rogyadozó dzsenga az egész hóbelevanc. Már nincs, ami összetartsa, csak a békemenetelő népség vak hite.

Őket az sem zavarja, ha naponta köpnek a képükbe, mert más dimenzióban élnek. Ellenben a dolgoknak megvan a maguk sorsa: születés, élet, halál, és az ilyen balogzoltáni megnyilvánulások jelzik, hogy az utolsókat rúgják az artikulálatlan üvöltésükkel, és már a látszatra sem adnak semmit. Lásd a Svédországról hazudozó idegbajos börtöntölteléket, mint a NER igazolóját. Röhej.

Ilyenek vannak a tarsolyban, meg balogzoltánok. Egyébként megtalálhattam volna akárkit a maffiafalkából, de épp ő heverészett előttem, szar ügy neki, nekem tökmindegy. Egyként ótvaros az összes.

De hogy elmeséljem, mért nyomogattam a billentyűket megint, az csupán az, mint mindig. Hogyha már úgyis látszik, hogy összedől a kóceráj, segítsünk má’ rá egy csöppet valami bontógolyóval. Vagy akármivel.

Végjáték

Vasárnap reggelre mindenkinek egyszerre ment el az esze az utcában. Piros, önmagukba visszatérő karikák pörögtek az emberek szeme helyén, és lekonyult a napsugár. Józsi, a leghangosabb, és a legnagyobb hívő egy disznófejjel a hóna alatt battyogott haza a közelben lévő piacról, ahol meggyőződéseit fröccsökkel tette megingathatatlanná, és valami miatt a szokásosnál is harsányabb volt.

Köréje gyűltek a népek, és hallgatták a híreket, amelyek úgy folytak elő belőle, mint Sokolból a vízállásjelentés. Józsi előadta, hogy a Kerengőben – így nevezték a törzshelyét – a Pista elmesélte, hogy mit hallott a tévében a szomszédja anyjának a szeretője, vagy a húgának a lánya, ez lényegtelen. De így volt, mert képeket is mutattak, ezt mesélte a Józsinak a Pista a tiszta forrásból.

– Mit hát? Mit? – Várta az igazat az összes az utcából. – Hogy ezek a migráncsok embert esznek. Embert. – Nyomta meg Józsi, pedig nem is tanult színészetet vagy mi a rossebet, de ment neki ösztönből. – Neeem is. – Állt ellen az örök kétkedő a Jenő, de Józsi nem hagyta magát.

– Azt mondta a Pistának a szomszédja anyjának a szeretője, vagy a húgának a lánya. – Kezdte megint, de a tömeg fölhorkant. – Tök mindegy, ki mondta, mit mondott? – Így sürgetőztek, és Józsi elmesélte a tutit, hogy miként jön a világvége most épp az országra. – Azt mondták a tévében, hogy ezek a migráncsok embert esznek. Mutatták is a tévében, hogy ott ülnek az üst mellett, kontyos emberek, kavargatják a pörküttet, orrukban csonttal.

– Hülye vagy te, Józsi. – Próbált ellenállni a hipnózisnak az egyik, de elkésett. – Azt is mondták – folytatta a hírnök – hogy erősebb a harapásuk, mint a krokodilé, mutatták a lukat a kerítésen, ahol átrágták magukat, meg, hogy az egyik határmenti faluban emberi csontokat találtak ganajozás közben. Meg mutattak repülőt, hogy azzal szállították utánuk a nagy üstöket, meg receptet is találtak.

– Receptet? – Hitetlenkedtek a népek már megint. – Receptet. Az állt benne, hogy végy két kiló szűzlánycombot, miután megerőszakoltad. Pácold be bazsalikomos babavérbe. Kockázd föl, sózd, borsozd. Üvegesíts meg egy nagy fej vereshagymát, egy gerezd fokhagymával bolondítsd, paprikázd, és két óráig főzd. Mielőtt teljesen kész, tegyél bele két marok rizsát, azzal párold készre. Félhold alakú tányéron tálald.

– Rizsát. – Kezdete megint a kilengést ez a Jenő. – Rizsát. – Emelte fel a hangját Józsi, és tovább érvelt. – Ezek olyan muszlimákok vagy mohamedikusok, tudja a rosseb a gusztusukat. – De ez a Jenő csak nem hagyta – És magyarul volt a recept. – Józsi nem ingott meg. – Magyarul, magyarul, a Soros fordította le, nem mindegy?

– Hülye vagy te, Józsi. – Mondta megint ez a Jenő, de a Józsi fölháborodott nagyon. – Lehet, hogy hülye vagyok, de egyvalami biztosan nem vagyok, mégpedig hülye, az nem vagyok. Mit gondolsz, mért vettem disznófejet? Na, mért? – Így állt neki feljebb. – Mert hülye vagy. – Ezt mondta neki ez a Jenő, de Józsi nem ingott meg

– Ezek muszlimákok, és rettegnek a disznótól. Ha idejönnek az utcába, csak a fejemre húzom, és azt mondom, huss. Rohannak is elfele. – Ezt mondta, és a fejére illesztette a disznóét, amely ekkor jól láthatóan elmosolyodott. – A fokhagymafüzér nem elég? – Kérdezte reszkető hangon Rózsi néni a harminckettőből. – Az nem, csak a disznó. – Így zárta le a vitát Józsi.

A népek ott álltak a flaszteron egy nagy, kerek kupacban és tanakodtak nagyon. Aztán a kupac megnyúlt, mint valami kígyó, és a piac felé vette az irányt disznófejért. Ott ment a mamuszos, a fogatlan, a kopasz meg a tetkós. Ja, meg Jolánka is pongyolában, őt el ne feledjük, mert ő mindenhová ment, ahogy fújta a szél. Józsi pedig a disznófejből gardírozta őket: – Előre, polgártársak.

Hát a Jenő? – Kérdezhetnéd. Nos, ő káromkodott meg fütyörészett.

Kampec dolores LXXV. – Bélaszattva

Béla olyan kitartóan várta a tavaszt, hogy az meg is érkezett. Nem lopakodott a kertek alján vagy bújt elő a fa odvából, hanem egy darabban lezuhant az égből. A rigók, akik fejükön hókalappal üldögéltek megadóan a vödrük peremén, egy szempillantás alatt lettek olyanok, mintha zuhany alól léptek volna elő. Rájuk olvadt a nagy fehérség, ahogyan lehetett hallani a sercegést is, amint a föld alá tolakodó víz súrlódik a napvilágra igyekvő friss fűszálakkal.

A patkánynak ez már sok volt, ez a földöntúli fény, és nem azért, mert nem akarta volna látni Isten reá meredő háromszög-tekintetét, hanem, mert bántotta a szemét, és előjött az allergiája is. Visszamenekült hát a pincébe, a macska pedig csajok után kajtatott a tetőn – elfeledve a nyüves udvart, ahol gyilkosból egy kicsit emberré is változott -, mert mindent legyőzött a hormonok megállíthatatlan zubogása, és úgy vernyogott, hogy elnyomta a műanyagdömperesek zaját is, ami viszont azt mutatta, hogy a falu is felébredt.

De még mennyire. A fogatlanok, akik a dunna alatt reszketve várták, hogy túléljék a telet, megmenekülve a mindent megszépítő fagyhaláltól, délcegen bicegtek a botjaikkal, és a duplagyűrűsök, ó, a duplagyűrűsök is odahagyták az állukon csomózott kendőket, kacér, virágmintás otthonkájuk lobogott a friss szélben, amely a bánatos szemű fiatalasszonyok sóhajtásait cipelte fokhagymaszaggal elegyest. A bádogbános pedig úgy kongatta a harangját, mintha a tatár állna a falu határában, aztán kiderült, azt is hiszi.

Ezt prédikálta a miséken, és a báva közönség, aki Istennel akart randevúzni a dohos falak között, párttaggyűlést kapott vigasz helyett, és a malacszemekben megjelent a bizonytalan félelem, amitől a bádogbános elégedetten csettintett. Egyébként is ellepték a falut ilyen különös, öltönyös emberek, és olyan dolgokról meséltek a báva népeknek, amikről azoknak fogalma sem volt, de egy kósza este, amikor az egyik olajos hajú a szénrakodás kormával az arcán indult a kocsmába, hogy kiengesztelje a testét, nem jutott el a megmentő fröccséig.

Az ivó előtt, a nagyságos Szentháromság szobor tövében törték be a fejét, félelemtől reszkető kézzel ugyan, de alaposan. Aztán köréje gyűltek szelíden, és nézték, hogy ez nem is olyan allahista, hanem a Józsi, jé, tényleg, az Ödön bácsi fia. – Mér’ nem szólt. – Ennyi volt az oppardon, de látszott, hogy az összes teljesen megzakkant. Minél több gyűlés volt a kultúrban, a bádogbános minél többet ájtatoskodott a szószéken, ezeknek a szeme úgy lett egyre véresebb és üresebb, a fülükön keresztül pedig fütyült a huzat.

Béla csak nézte ezt az egészet szenvtelenül, újra rájött, hogy egyáltalán nem való erre a világra, és érezte a menekülés bizsergését is a lábában, ami még nagyon régen buszra ültette, hogy meg se álljon a város bűnös forgatagáig, ahol nem volt pállott ugyan a levegő, ezzel szemben vér-, és puskapor szaga volt. Ezért ült itt a kocsma udvarán azóta is, meg a jól bejáratott székén, ahol néha előadott valamit, hogy ne legyen ott se, elemelkedett a székéről, és mozivászonná változtatta a légyszaros falat, hogy azon nézze élete filmjét.

Ezek a mutatványok azonban csak a vodkával lefojtott fröccsök illékony tüneményei voltak, de most annyira csatatérré vált a falu meg az egész világ, hogy komoly, kézzel írott menekvést kellett celebrálnia, hogy lerázza magáról azt a szart, ami most épp virág helyett csöpögött az égből. Tehát komolyan el akart merülni a lelke legsötétebb mélyére, hogy megtaláljon ott valamit, amitől nem kell visszajönnie, és elnyugodhat az a zizgés, amely a falakból, a templom tornyából és mindenhonnan kísértett, hogy csak úgy vibrált tőle az égbolt, és a rigók is csak fészkalódtak, de nem tudták, miért.

Béla tehát nagyon komoly képpel lótuszülésbe merevedett a cseresznyefa tövében, hogy csak úgy nyögött a sajgó térde meg dereka miatt, és fennhangon elmondta a bódhiszattva fogadalmat: – „A szenvedő lények számtalanok,/ fogadom, hogy mindnek segítségére leszek./ A szenvedélyek kötelékei sokfélék,/ fogadom, hogy mindtől megszabadulok./ A tanítások sokrétűek,/ fogadom, hogy mindet megismerem./ A Út a teljesség elérése,/ fogadom, hogy végigjárom.” – A rigók elámultak, de még a fröccsök ura is csak nézett, mi lesz itt, milyen varázslat, de nem történt semmi.

Ücsörgött Béla a fa tövében, és látni akarta az egészet. De csak a poros utca képe jelent meg a lehunyt szemű házakkal, és abban volt suttyó kölök, pattanásos suhanc és csalódott felnőtt. De minden egyszerre történt, mint a hagyma héja, úgy tolongott ott az egész élete, hangokkal, dalokkal és mennydörgéssel, de akármi zajlott, bágyadtan sütött a nap mindig, szállt a por, és az utca üresen ásított örökké, hogy csak úgy dőlt belőle a végtelen magány, miközben állt az idő. Ekkor döbbent rá arra, hogy ez a halál, ami nem rémisztő, de nem is kívánatos, mert nincsen benne semmi.

Nézte, csak nézte a fröccsök ura a barátját, aki hősiesen ücsörgött hunyt szemmel, utazgatott magában borostás arccal és zilált hajjal, és sehogyan sem akart kiülni az arcára a megvilágosodott mindenen túli nyugalma. Szúrt a térde, a langymelegben életre kelt hangyák futkároztak rajta, megakadályozva, hogy megtudja, miért? Rájött, hogy istenné válni nagyon macerás foglalatosság, és nem is lehet. Csak az idő képes rá, a megszépítő messzeség, amely dogmákba rendezi a babonákat, meg képeket rajzol, hogy legyen kinek megalázkodni, Béla azonban nem bírta kivárni, hogy szobor legyen belőle.

Miközben az élet elől menekülve kereste annak értelmét, le is győzte az. Futkároztak rajta a hangyák, az egyik tiszteletlen rigó a vödör pereméről a feje búbjára repült, és a tavasz első darazsa is ott csapongott az orra előtt. Ezt még tűrte, a teste viszont megtréfálta, ahogyan az egész fenségesen elzsibbadt, hogy már semmit sem érzett, és úgy dőlt el összegabalyodott tagokkal, mint egy zsák krumpli. Ott feküdt, és nem bírt felkelni. A fröccsök urának kellett kicsomagolni őt szorultságából, és mégsem esett csorba a méltóságán, mert rögtön mesélni kezdett a halál mibenlétéről, amit megtapasztalt.

– Tényleg? – kérdezte a kocsmáros –Tényleg? Két percet ücsörögtél ott összesen. – Béla azonban nem jött zavarba, rátért az idő különös, kettős természetéről szóló előadására, a fröccsök ura pedig megadóan támogatta el a székig, és olyan lágysággal keverte és sprickolta a fröccsét, amitől maga is meglepődött, de nem nagyon. Rájött, hogy most vette észre csak, mennyire öreg.

Boldogok a tetőfedők

Németh Szilárd már megint magához igazította a világot, és egy nagyot feredőzött is benne. Pétfürdőn tartott előadást a saját, jól bejáratott közönségének, ebből fakadóan pedig egészen jól meg is értették egymást, így a szeánsz tanulsága az volt, hogy a részeges bölcsészek fölöslegesek a munka alapú társadalomban, mert elszívják a ’zoxigént és fölzabálják a felesleges zabot.

Nem árt betűhíven idézni a rezsi koronázatlan királyát, mert szavai a végtelenbe mutatnak. Valami fortyogó fideszmasszába, amelyből munkás dolog a menekvés, olyannyira, hogy sokaknak egyáltalán nem is sikerül, és így hülyülnek meg Németh Szilárddal együtt, szegények. Ezt mondta a mi bálnánk:

„Ma már mindenkitől elvárás, hogy diplomája legyen, de olyan egyetemek meg főiskolák vannak, hogy annyit érnek, mint vászontarisznyán a lakat, némelyik. Avval nem lehet elhelyezkedni, a magasba néző diplomával nem lehet elhelyezkedni. Egyáltalán, semmi ilyen nincs. Hát ne vicceljünk.” – ezek után kavarta ide a tetőfedőket, mondván: „attól, mert valaki tetőfedő, még nem hülye, és mennyivel jobban is jön a szakértelme.”

Most én kérek elnézést kies honunk mindahány tetőfedőjétől, hiszen ők is láthatják, nem én vertem a farkukkal a csalánt, hanem az alelnök és birkózóisten, valamint konyhatündér.

Hogy teljes legyen a káosz, a lelkes közönség azt is megtudhatta tőle, hogy a nyugati országok leszoktatták az embereket a munkáról az elmúlt évtizedekben. Ha ehhez pásszítjuk az überminiszter bécsi kis színesét a keringők rothadó városáról, totális lesz a csőd.

Itt már csak a hit játszik, polgártársak. Olyas, mint amikor Brian a jó édesanyjával nézi és hallgatja a prófétát és megváltót, aki – szerintük – a sajtkészítők boldogságáról értekezik. Ilyen tudással felvértezve aztán követik is Brian tökét és papucsát a népek, és még azt is megkérdezik tőle, hogyan menjenek a picsába.

Mindez nagyon mókás ott a filmen, 2018-ban személyesen átélni nem annyira. Mert a totális sötétségben azért mutatkozik némi rendszer is, a gyűlölet filozófiája. Hogy a péti szerencsétleneket az egyetemisták ellen uszítja épp, a dologtalanok ellen, akik a dolgozó nép vérét szívják, az élősködők.

Fel nem bírom sorolni, hogy ki mindenki ellen lett már kiadva a napiparancs, és már nem is érdemes, mert mindenki ellen, aki rajtuk kívül áll. Véletlenszerűen kiválasztott rétegek, személyek, intézmények, mindenki és minden, aminek a végén szinte logikusan jut el odáig Kövér et., ha nem ők nyernek, akkor Magyarország megszűnik létezni.

De ez már megtörtént. Míg szegény J. A. nem tudott mást, mint szeretni, görnyedve terhei alatt, ezek ugyanígy vannak a gyűlölettel, és egy ilyen országban nem, hogy nem lehet, nem is érdemes élni.

Ezért tényleg az van, mint amit Bödöcs Tibor is elmesélt, amikor kérdezték tőle, Gyurcsánnyal mért nem volt annyira kérlelhetetlen, mint most Orbánnal. Azt felelte, az nem volt élet-halál kérdés. És milyen igaza van. S ha már nála járunk fössük le az ő szavaival a némethszilárdok világát:

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Vége van.

Hopp, egy Tiborcz

Két dologgal volt elfoglalva a nemzet veje tegnap. Szakdolgozatot védett, és menekült a kamera elől. Mindkettő fontos egy fiatal ember életében, mert arról tanúskodik, hogy még bízik a jövőben. Tehát annyi volt, hogy miután tíz perc alatt végzett a feleléssel a Károli Gáspár Református Egyetem jogi karán, majd beülvén az autóba, kamerát látva, kérdést kapva pánikszerűen eliszkolt.

Fekete, elsötétített ablakú kisbusszal menekült, amelyet egy sofőr gardírozott, és ez is fontos bizonyíték lesz a tárgyaláson, amelyet épp most tartok neki. A vejnek fiatal kora ellenére elég hamar sikerült bejárnia azt a görbét, amely az ocsmadék alakok sajtja. Emlékezhetünk, 2016 nyarán még taxival közlekedve lumpolt a buja, pesti éjszakában, és „Tudod, ki vagyok én?” csatakiáltásokkal riogatta a sofőrt.

Ehhez képest másfél év alatt saját sofőrrel, elsötétített ablak mögött menekül, és a jelek szerint azt is megbánta, hogy erre a világra született, de sok mindent tanult az apósától a közös pálinkázások alatt. Ez a fekete kisbusz a saját sofőrrel – bár nem tudható, ez épp páncélozott-e – családi vonásnak tűnik immár, és az iszkolási metódusok is.

Mint emlékezhetünk, az após annak idején, midőn az Opera előtt várták őt illetlenül hangos népek, a katakombákon keresztül szelelt el a hátsó ajtón, és voltaképp futása azóta is tart. Annyi előnye van a vejjel szemben, hogy ő régebb óta van a szakmában, így egy egész ország összes TEK-je és titkosszolgálata – megminden – áll a rendelkezésére, hogy megvédje a redves seggét.

A vej azonban ilyen készségekkel még nem rendelkezik, és még Kövér et. sem áll a szolgálatára, hogy az őrségével elűzze a környékéről a nyamvadt újságírókat, ami szar ügy. Ez a vej tehát, ha nem bujdokol egy Robin Hood ügyességével, folyamatosan ki lesz téve az újságírók zaklatásának, csak két esetben nem, amiből látszik, hogy szenvedéseiből már csak pár hét van hátra.

Ha ugyanis az após győz az inkriminált nyolcadikán, el lesznek takarítva a kekeckedő újságírók, úgy rohadjak meg. Ha meg kisnyúl lesz a tyúkszarosnak, akkor őt is, meg a vőt is nem képzetlen újságírók, hanem jogilag kellően felvértezett talárosok fogják kitartóan faggatni. Ez a két kimenetel lehetséges, más elképzelhetetlen a bábuk mostani állása alapján.

Ez a mostani futás egyébként felért egy beismerő vallomással, ha már tárgyalásnál tartunk. Mert ha én most gunyoros tekintetű Mentalista lennék mondjuk, egy filmbéli hős, akkor ebben a pillanatban mutatnék rá a vejre, hogy ő a bűnös. Jelzi ezt a szeme reszketése, a kajla fülei és a felgyorsult szívverés. De nem vagyok krimisorozat, csak egy ember a nagy magyar éjszakában.

S mint ilyen, azt kell megvallanom, hogy nem örülök én ennek az egésznek. Nem a Tiborcz reszketésének, mert tőlem ott szarhatja össze magát, ahol éppen van, hanem, hogy milyen állapotban van ez az ország. És most már teljesen biztos, hogy az egész életem ilyen átmeneti állapotokban és végeláthatatlan várakozásokban telik el, hogy majd, ha nagy leszel. Tisztára Sziszüphosz. Ezért is mehet a vej meg az egész retyerutya az ótvaros jóniba.

Szétkúrták itt az egész díszletet, ami miatt bocsánat, az nincsen. És az ilyesmi elől sem fekete autó, sem sofőr, de még egy tengeralattjáró sem véd meg. Csakszólok.

Domestosológia

A Domestos hasznos cucc, lehet vele szájat mosni, meg klozetot súrolni is, például Rétvári Bencének mindkét tevékenység ajánlott és hasznos. Ő az ugyanis, aki Völner Pállal karöltve szakmai támogatást nyújt a cégnek, hogyan újítsanak fel iskolai mosdókat a saját pénzükből, ha már a szárnyaló NER ilyet nem tesz, mert talán zsenánt neki.

Magyar iskolákba csupán magyar gyerekek járnak, és nem üldözött keresztények, sőt, nem is levélben szavazó magyarul nem beszélő magyarok. A magyar iskolában ezért a szart nem a KLIK, hanem a Domsetos vakerássza le a magyar gyerekek vécéjéről, mert ez egy ilyen ország, ilyenné vált. Mert engedtük ilyenné tenni.

Régi móka ez egyébként, már régóta újítgat ez a domestosos cég magyar iskolai mosdókat, ami nekik jó reklám, Rétvárinak és a főnökének, az Irakban dzsemborizó Balog embertelennek viszont nem éppen. Azt mutatja ugyanis, hogy a haligali, jobban teljesítő országuk Tanganyika szintjén van, ahol repülőről kell leszórni a rizst, hogy éhen ne pusztuljanak a leendő migráncsok.

Az egész ország az Unio segélyeiből, él, amire onnan nem jut, arra jó a Domestos. Ez a képlet, és a vezérminiszter Bécsbe jár riogató videót forgatni, pedig elég lenne kinézni a kastélya ablakán. Mindeközben egy petákot sem ad a NER ezeknek az iskoláknak, ahol a Domestos jótékonykodik, csupán nagy kegyesen megmutatja neki, hová tegye e pénzét.

Mindezen túl azonban, ami forralja a panelporli vérét, amikor a Domestos bevégzi a munkát, akkor odatolják a redves pofájukat, és átadják, amihez az ég egy világon semmi közük nincsen. Pózolnak a másik homokvárával, járkálnak seggükben pávatollal, mint valami lökött és alávaló nyúl, persze. Felkapaszkodott senki-bitangok, akik még az átadást is átadják, főleg ha a más érdeme-munkája-vére.

Itt a Domestos épít pisáldát, másutt szülők föstenek ki tantermeket és kórházi gyerekosztályokat. Mindezt egy olyan országban, ahol beszedik a huszonhét százalékos áfát, a bér ötven százalékát einstandolják adóval, és ezer módon szívják az alattvaló vérét, hogy a vezér kampányát finanszírozzák belőle, és ne az iskolai szarodát. Ennél aljasabb ország nincsen, mint a miénk, föl kéne szabadulni már.

Ez a nehezebb, mert – hogy példánknál maradjunk – honfitársaink nem elhanyagolható halmaza annyira megcipollázódott, hogy a képén szétkent szart is idvezült mosollyal nyalogatja, és repetát kér. Ilyenekkel ölég nehéz az élet, de mit lehessen tenni, hiszen ha belegondolunk, ezer éve ezt méri ránk a teremtő, hogy mindig a hülyék a hangosabbak, ha kevesebben is vannak.

Most azonban lehetnénk mi magunk a néma indiánok, akik föltépik azt a márvány szart a mosdóban, és belekúrják az ablakba, hogy bejöjjön rajta a friss levegő, vagy, hogy ki lehessen menni rajta. Vagy, vagy.

Mi lesz itt?

Semmi sem lesz, illetve hát, minden, ami eddig, azaz mégis csak semmi, ha kormányzási oldalról górcsövezzük azt a szarkupacot, amely országunkból nyolc év NER után itt gőzölög nekünk, előző és azt megelőző nyolcakkal felturbózva persze.

Valamint a teljesen elcseszett kezdeti néggyel, ezt el ne feledjük, és mindjárt itt is áll előttünk rendszerváltásunk utáni bozontos történelmünk, ami voltaképp már maga az élet. Viszont momentán csak egy bűnösünk van, akit szemétdombra kellene száműzni, mert övé az emútnyóóc, s hogy ne legyen neki mégannyi, azért.

Mert azt már nem igazán lehetne kibírni ép ésszel.

Mindig ez jár az én fejemben, tegnap meg hogyne járt volna, midőn Ő, a tyúkszarban született az iparkamarásoknál tartott évnyitót így tavasszal. Azt gondoltam én, mint proletár, hogy na, akkor itt csak mond már valamit, hogy mi lesz itt, mer’ mégsem nyugdíjasokat ámítani érkezett, mint az szokása rendszerint.

A kamarások is csüggtek az ő szavain, hogy akkor iparilag hogyan fog felvirágozni a lángoktól öleltünk, és hát, sehogyan sem, ha őtőle függ. Semmit sem mondott még ezeknek sem, de mit is várhattak volna a szerencsétlenek, akiknek a vezetőjével sandán arra szövetkezett, hogy lebutítja az egész redves országot, és a program múúkodik is.

Ezeket sem tartotta túl sokra. Annyit tudhattak meg tőle, hogy a magyar gazdaság az Unió pénze nélkül is hasítana, mint valami redvás szputnyik, ami szintén ölég unortodox idea. Viszont az már egészen ocsmány nóvum volt, hogy az egész nyomorult euromilliárdok amiket kapunk, s amiket aztán gondos terv szerint ugye kegyeskednek ellopni, hogy az is csak nekünk rossz. Hogy amiképpen kapjuk zsákszámra a lóvét, akképp szíja a vérünket Brüsszel, és rajtunk gazdagszik.

Ilyenkor csapja földhöz a legény a pörge kalapját a bálban, és jelenti ki, hogy ő innen haza nem megy, mert kurva jól érzi magát, és aztán meg is éri a buzgalom és a fáradság, de nagyon.

Így voltak ezzel a kamarások is, tátott szájjal várták a csodát, az igét már ezek után, de lófaszt sem kaptak. Annyit csupán, hogy a kormány éppen most nem tud vállalásokat tenni, majd fog, ha három feltétel teljesül. Mintha aranyhalak lenne az egész tetves ország a tyúkszarban született óhajait lesve, amelyek erős náci beütéstől terhesek.

A gazdaságban akkor vállal valamit is a kormány – hallhatták ezek a kamarások -, ha, és most jól figyelj: „Egyetlen migránst sem lehet beengedni. Ki kell fizettetni a kerítés árát. Ki kell tiltani mindenkit, aki a bevándorlás szervezésével foglalkozik.”

Mindebből az fakad, hogy soha nem vállal semmit, hiszen csípőből már két feltétel is bukott. A migránsokat ő maga engedte be, a kerítés árát pedig soha a büdös életben nem fogja megkapni. A harmadik meg, hogy elzavar az országból mindenkit, akinek nem tetszik a pofája, na, ez azért már súlyos.

Eddig is tudtuk, azt azonban még nem, hogy a gazdasági vállalásoknak is ők a gátjai, mondjuk így ekkép én magam is, vagy te, drága olvasó, mert kajla a füled, vagy, mert az anyád a malomtulajdonos kulák szeretője.

Volt ugye ez a szentduósága a tyúkszarban születettnek, hogy miket mond, meg mit csinál, hogy mit érdemes nézni. Aztán kiderült, hogy hülyeségeket beszél és aljasságokat cselekszik, és, ahogyan látszik, éppen ezt fejleszti tökélyre, és ezt folytatja. Ennyi az elképzelése az országról, amelynek a trónusára vágyik, s ebbéli törekvésében egyre többen állnak az útjában, őket tehát likvidálni kell.

Ez a program az elkövetkezendő évekre.

Tehát, drágáim, ez lesz itt, felperzselt föld vagy tohuvabohu gusztus szerint, vagy épp vér, veríték és könnyek Winston nyomán, s nem a majdani győzelem, hanem az elbukás miatt. Egyre inkább az látszik, ha kap még négy évet ez a degenerált zsarnok, akkor vége lesz az országnak teljesen, s benne nekünk is, ezt el ne feledjük.

Van még egy utolsó esély nyolcadikán, azt azért valahogy nem kéne elkúrni. Jobb nem jut az eszembe éppen, bár ez a legnehezebb, tudom én. Éppen ezért hiszem azt, hogy még az ördöggel is cimborálni köll ellene, és ezt komoly megfontolásra javaslom az okosoknak. Ezt tessenek csócsálgatni, csak most már ne túl sokáig, ha lehetne, ennyi a vágya a halandónak, aki én vagyok. Na meg, te.

Az egészségügyi séták alkonya

Kinek ezért, kinek meg azért esne rosszul, ha a nagyra becsült választópolgárok eltakarítanák a porondról a tyúkszarban születettet, valamint az egész ótvaros retyerutyáját is természetszerűleg.

Akad olyan bőséggel, aki a mézeskalács házikója sorsa felett aggódik, és még mennyi, aki meg – élükön a tyúkszarban születettel – azért ráncolhatja a zsíros tarkóját, mert költő lehet belőle, és a csillagok meg a göncölök úgy fénylenek majd neki, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.

Morvai Krisztina viszont, a Jobbik Szili Katalinja a nem Európa-kompatibilis náci érzelmű egyedek egészségügyi sétája miatt aggodalmaskodik. Mint a barnainges madám fogalmazott: „Attól tartok, ez lenne az utolsó alkalom – négy évig –, amikor nemzeti érzelmű, bevándorlásellenes magyar emberek tömegesen az utcára mehetnének, ha az ellenzék győzne.”

Ezzel indokolta a madám, hogy mi a búbánatos francért kell még egyet békemenetelni március 15-én, elfeledve azt, hogy ezek akkor is előszeretettel battyogtak, amikor a bevándorlóknak még eszébe sem jutott vándorolni, de ez mellékszál.

Ez a márciusi andalgás egyébként orvosilag is indokolt. A hosszú tél után nagy nehezen kibúvik a tavasz a flaszter alól, és a népek megjáratják elgémberedett csülkeiket, valamint süttetik Janus-arcukat a napsugárral. Böjt is van, le kell dolgozni a rántott húsokat meg a pörküttet, és meg lehet diskurálni a gyarmati lét aktuális kérdéseit.

Ezen túl milyen jó is az, ha az elvtársak találkozhatnak. Mint hajdanvolt május elsejéken, amikor a képen, amelyet választottam az illusztráláshoz, látszik, hogy ezek ugyanazok, akik annak idején Kádár apjuknak is lengették a kalapjukat. Most találtak mást szervilis rajongásuk tárgyául, és ahogyan elnézem az átszellemült arcokat, találnak majd harmadikat is, mert mindegy, csak fizessen.

Ezeknek a horizontja ölég alacsonyan húzódik, és jó szokásomhoz híven az én öreg Svejkemet hívom támaszul, hogy illően illusztrálhassam a nívót:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Így valahogy, de haladjunk.

A tavaszi dzsemborin túl más érdekesség is mutatkozik ezzel a gyaloglással kapcsolatban. Mert a visítozó barnainges madám hiába mondja: „A most szövetkezni készülő ellenzék nyolc éven át brutálisan elfojtotta a gyülekezési jogot.” – tudjuk, hogy hazudik.

2006-ban is sikerült fölgyújtani a székesfővárost, utána is battyogtak eleget, és ezután is megtehetnék. Az egyetlen ok és indok, hogy nem gyűlnek össze a rendszer összeomlása után, az lehet, hogy megszűnik az apanázs, a félmilliárd zsebpénz, és akkor mi lesz velük nagymama? Ennek híján megtörik a forradalmi hevület, és hazamennek a legények.

Nem véletlenül mondta azt a főnökük, valami csizmás kandúr, vagy mi a rosseb, hogy ők csak nagy ügyek miatt vonulnak az utcára, és ez ugye, éppen az. A tyúkszarban született feltehető bukása után elapadna a zsebpénz, így nem lenne miből védeni a hazát, meg főleg miért. Ugyanis abban is teljesen biztos vagyok, ha Fletó odavetne nekik annyit, mint a tyúkszaros most, és kapacitálná őket, hogy éltessék, azt is megtennék.

Mert ezek ilyenek, persze a gazdájuk sem jobb. Gannyé, degenerált banda, a barnainges madámmal az élen. Elvek? Ugyan má’, királylány.

Lehetnék én is kamikaze

Már nem is tudom, melyik agyament gonosz adta meg az alaphangot, a kezdő lökést mintegy, de tegnap végigsöpört az országon az az őrület, amelyet most minden bizonnyal öt hétig hallgathatunk. A migráncsok egészen konkrét betelepítéséről mindenhová, a panelproli szaros budijába is, hogy reszkessen az a nyomorult.

Egertől Bicskéig, Deutschtól Orbánig jött az újabb eszement és álságos duma. Bicskén Karácsony újra nyitná a menekült tábort, Egerben Gyurcsány a laktanyába ültetne ezreket, Szél kisasszony pedig végrehajtaná az LMP gonosz tervét, és ezt érdemes betűhíven: „Arra készülnek, hogy elvegyék a tulajdonosoktól a lakásokat és jogszabályi kényszerrel másokat telepítsenek be oda.”

Szétrajzanak ezután a fideszcsótányok, és mindenütt ezt zizgik, ami amennyire aljas, annyira röhejes is. Viszont veszélyes is egyben, hiszen Bözsi néninek, akinek a malacát is kidúrják az ólból, hogy oda is mecsetet építsenek a most felvett vezérfonal szerint, ez egyáltalán nem az. Ez, drága polgártársak, a totális téboly. Az aljas manipuláció olyan turbó fokozata, amivel nem lehet már mit kezdeni.

Ez a kamikazék tempója, akik fölhajtva a szakét beleröpültek a végtelenbe a császárukért, olyan elborult aggyal minden bizonnyal, amilyennel a mi aljasaink is rendelkeznek. Ellenük a józan ész tehetetlen, tátott szájjal lesi csak az ember, ahogyan teljes krafttal beleröpülnek a veséjébe, és a csattanás után mindennek vége lesz.

Ez itt, amit átélnünk adatik, olyan, mint Róma végnapjai, amikor a bortól és ólomtól meghülyült népek várták a kegyes halált, vagy, mint Móricz Szakhmáry Zoltánja, aki fölgyújtotta a tanyát majd szíven lőtte magát. Nem tudom, még hányféleképpen ábrázoljam a teátrális végromlást, amibe belelökik az országot, de fösthetném akár a Guernicát is, az sem lenne elég súlyos.

Játszom egy gondolattal és játszik velem egy gondolat, miszerint azt is megérhetjük, hogy a békemenetelő lengyel klakőrök mintájára összegyűjtenek pár busznyi migránst, és, mint valami vándorcirkuszt utaztatják falutól faluig, demonstrálandó a veszedelmet. Lehetetlen és kellően aljas? Igen? Akkor igaz is lesz.

Föltehetné a ’zember Lenin apánk módján a kérdést, beledúrva rőt szakállába, hogy mi a teendő, de az a nagybüdös igazság, hogy halovány fingom sincs. A hülyeség ellen sosincs orvosság, ha pedig ez ganyésággal elegyes, akkor a helyzet még reménytelenebb. Beszéd, érvelés itt mit sem ér, igaz, eddig sem nagyon, az én tárházamban azonban másik fegyver nincsen.

A legborzalmasabb azonban, hogyha az ember kiegyenesítené a kaszáját, mint az amúgy tökös népeknél szokásban van, azzal se menne semmire. Mert most már egyre biztosabb, hogy a patkányfi csak erre vár, hogy mikor TEK-ezheti meg kicsit a gyalogokat, akiknek Hódmezővásárhelyen nagyon kinyílt a csipája.

Úgy vagyunk tehát polgártársak, hogy rajtam teljesen eluralkodott a kilátástalan lehangoltság, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Ezt is lophatnám J. A.-tól, de ez nem egy szerelmes vers, hanem forradalmári nyüszögés. Tényleg teljesen paff vagyok, ám, mivel polgári módot ebben a vérzivatarban nem látok a sportszerű viadalra, megtanulok röpcsit vezetni, és a homlokomra kötöm a felkelő Napot.

Csak eldobom az agyam, és már indulok is.