Kategória: Egyéb

SOM LAJOS JÁR A VIZEN – csodálatos koncertvideóval emlékezünk

Úgysem értheti senki… milyen volt negyven (!) évvel ezelőtt, egy N2204 típusú, bőrtátyós, Philips kazettás magnetofonból nagyanyáméktól hazáig zengetni a „Kívánj igazi ünnepet”, a Piramis együttes karácsonyi borítóval megjelent kislemezét… amit előző este, a családra rótt halálos csendben rögzítettem egy vacak riporter-mikrofonnal, a szüleim narancssárga lemezjátszójának hangszórójából…

Szóval, az úgy volt, hogy a Köztársaság téri Antikvárium kirakatában, úgy karácsony előtt két héttel, megjelent a kislemez, borítóján a fantasztikus ötösfogattal – Pinyó, Zacskó, Gallai, Som és a Kölyök fotójával – s a lépcsőház valamennyi lakójától összegyűjtött sörös és borosüvegekkel vagy négyszer fordultam a sarki kisboltig, hogy összedobhassam a hanghordozó árát, de délutánra megoldottam – és loholhattam Piramis kislemót vásárolni!

Igazi ünnepet kívántam…

Az a csapat, az a zenekar volt az életünk.

De vajon emlékszik még valaki a Piramisra?

„A Piramis magyar Hard Rock együttes, az 1970-es évek végének egyik legnépszerűbb hazai zenekara. Az együttest Som Lajos basszusgitáros, Köves Miklós dobos, Závodi János gitáros alapították 1974-ben. Eleinte instrumentális zenében gondolkodtak, majd Gallai Péter billentyűs kapott énekesi feladatokat.

1975-ben csatlakozott a Piramishoz Révész Sándor énekes a Generálból. A zenekar nevét viselő első nagylemez 1977-ben jelent meg. A Metronóm ’77 fesztiválon közönségdíjat nyertek az Égni kell annak, aki gyújtani akar dalukkal, ami aztán Karda Beáta fesztiváldalával közös kislemezen is megjelent.

A Piramis rövid időn belül Magyarország első számú kedvence lett a rockrajongók körében. 1978-as második albumuk megjelenése után minden koncerttermet megtöltöttek. A következő évben megjelent harmadik album az elődeihez hasonlóan százezer példány felett kelt el, de a kritikusok már fanyalgással fogadták az új dalokat.

A Piramis sikerkorszakát a budapesti Ifjúsági Parkban 1979 őszén rögzített A nagy buli című koncertlemezük zárta le. 1980-ban Nyugat-Európában megjelent egy angol nyelvű Piramis album 9 számmal az első három nagylemez dalaiból. A negyedik stúdiós nagylemez Erotika címmel jelent meg 1981-ben. A zenekar megpróbálta követni az aktuális trendeket, és a rockból az új hullámra váltani, nem túl sok sikerrel.

1981. június 14-én a keletnémet turnéjuk utolsó koncertjén Révész a színpadon jelentette be, hogy kilép az együttesből. A Som-Závodi-Köves-Gallai felállású Piramis négyesben folytatta, és 1982-ben kiadták a Plusz című nagylemezt Gallai énekével. A zenekarnak még abban az évben vége lett, mikor Somot és Kövest csempészés vádjával letartóztatták, majd elítélték…”

Ahogy végigolvastam ezt a rövid történetet, szinte beleborzongtam – milyen kevés volt az a rengeteg minden, amit fiatalságunk örömeként élhettünk meg, csőnadrágban, alföldi papucsban, szumkával az oldalunkon…

Kedvenc lapunkban az Ifjúsági Magazinban részese lehettünk a mi forradalmunknak, mely harcos kiállás a Piramisért, a Piramis mellett zajlott. Az akkori rendszernek valahogy nem tetszett a Piramis életérzés…Soha nem felejtem már a verset: Som Lajos jár a vízen…

Különös, hogy éppen Som Lajos halálhírének napján akadtam egy 1976-os koncert videójára. Lajos hihetetlen szólója – úgy 11.30-tól; érdemes rá odafigyelni!

Emlékezzünk rá – Som Lajos igazán nagyszerű Barát, Ember és kiváló muzsikus volt!

Kampec dolores LXI. – Margitvirág

Béla betartotta a szavát, elbattyogott az orvoshoz, és olyan fejjel nézett rá, mint aki mindjárt szíven szúrja magát, megforgatja a kést a mellében, és úgy kiáltja a rendelő mocskába, hogy szar az élet. Szegény doktor nem kérdezett, nem érdeklődött, csak belenézett a szemébe, amelynek mélyén öngyilkos bálnák vergődtek az óceán partján sikongva, Naptól átsült madarak potyogtak az égből, és a szomszédos templom tornya valami cunamiban hánykolódott, a csúcsán imbolygó keresztbe a bádogbános kapaszkodott, míg el nem nyelte a nyálkás mélység örökre és visszavonhatatlanul.

Béla pislantott egyet, szeme héja pedig akkorát csattant, mintha valamely duplagyűrűs rázná a dunnahuzatot teregetés előtt. Hóna alól kagylók, csigák és tömjén illata áradt vegyesen a megváltás minden ígérete nélkül, és ettől a hangos, szagos filmtől az orvos, aki munkától szétesett és viaszossá vált testekhez volt szokva, most meg itt volt neki az egész, kerek világ, lányos zavarában szó nélkül töltötte ki a munka alól mentesítő papírokat. Béla már a polgármesteri hivatalnál járt, amikor a fehér köpenyes felocsúdott a kábulatból, és Bubó módján kérte a következő göthöst, hogy az élet nyugodt folyása visszatérjen.

Béla leadta papírjait a hivatalban, és most döbbent rá, hogy itt ő még sohasem járt. Ügye, gondja nem akadt, és ez is mutatta, hogy nem ide való, nem erre a színpadra, de valami hülye bábos mégsem engedte, hogy tovább álljon, és ezt a dróton rángató alakot életnek hívták, ami egyelőre és mindig van, viszont értelmet csak akkor nyer, ha visszafelé nézeget rá. Kilépett a térre, és a hivatal már nem volt, csak a fejében. Kettőt lépett, akkor a Szentháromság szobor volt az élet, tövében a tegnapi bamba kollégákkal, de amint a háta mögé került, megszűnt az is, és a kocsma kelt életre, így imbolygott Béla pillanatról-pillanatra, álom és valóság, múlt és jelen között.

Amikor leereszkedett a fenekét formáló székre, és úgy döntött, hogy innen nem mozdul, míg le nem esik vagy el nem vonszolják, akkor csak az állandóságba kapaszkodott görcsösen, mert a viaszosvászonnal borított asztal körül ott kerengett szélvész ringlispílként a valóság, és nem lehetett elkapni egy menetre sem. A mocskos ablakon túl a falu összes népe malomkeréknyi koszorúkkal és fehéren virító viráglabdákkal csoszogott és imbolygott, az összes duplagyűrűs és fogatlan sunyin nézte a másik szerzeményét, hogy kié nagyobb, vagy kié fehérebb.

Béla ebből jött rá, hogy mindjárt itt van a halottak napja, amely cirkusz nem a porladókról szól, hanem a szomszédnak celebrált előadás, hogy ki költ többet az emlékezet vámszedőinél, szirmokban, tobozokban és mécsesekben fejezve ki szívük soha el nem múló fájdalmát, holott csak a Rózsit akarták legyőzni a koszorúval, hogy ők jobban szerettek, és most boldogtalanabbak. Pedig míg élt, kanál vízbe fullasztották volna azt, akit most beborítottak az álsággal, és voltaképp már azt is elfelejtették, milyen volt a szeme fénye vagy a hangja színe. Így zötykölődött az idő hazugságokkal kitömve.

Hősünk tudta, hogy az igazi halál a feledés, az emlékezés pedig nem virágos cirkusz, hanem a szív dolga, ezért vodkát kért és margitvirágot, meg egy mécsest, hogy elősegítse a búvárkodást a gyomra mélyén. Így akarta életben tartani a temetőben pihengetőket, holott már az utolsó is, akit az idők kezdetén elsiratott, rég újjászületett mindenféle pitypangokban, madarakban és fellegekben, és azt is tudta, hogy amikor az eső cseperészik, akkor esetleg a nagymama hull alá az égből, vagy az anyja, mert nem ülnek semmiféle trónusok előtt a mennyekben, hanem molekuláik és atomjaik a világmindenség örök körforgásának apró elemei lettek, végleg kiszolgáltatva a fizika mindent átható törvényeinek.

A fröccsök ura azonban nem értette ezt a margitvirágot, hogy az mi a rosseb már megint, hogy mit cirkuszol itt neki a barátja, amikor Béla megunta a nyavalygást, és tőle szokatlan hangon rá nem förmedt: – Krizantém, baszd meg. – A kocsmáros megsértődött, de csak egy kicsit, mert nem tudhatta, milyen viharok zajlhatnak Bélában, amitől készül elmenni az esze, s hogy megelőzze a nagyobb bajt, kiballagott a kertbe, ahol csokorban nőttek ezek a sanda készségek, levágott hát egy szálat. Ettől az egyik rigó húzta föl a csőrét, mert épp azon szeretett ejtőzni délutánonként, de semmit sem tehetett, trillázott egyet, és morcosan nézett a betolakodóra.

A fröccsök ura vizespohárba állította a gömböt, magában még böstörögve, hogy margitvirág, ja. De ügyelt, hogy Béla meg ne hallja, mert amint a mécsesét meggyújtotta a fröccse mellett, emberünk lehunyta szemét, és nekilátott, hogy jelenné tegye, ami rég elveszett. Így lehelt újra életet a halottaiba, mint valami tékozló Isten, de rá kellett jönnie, hogy hatalma még így sem végtelen, mert csak villódzó képeket látott mindenféle rég letűnt korokból, arcokat és sírásokat, nevetéseket mindenféle hang nélkül, és így kellett rádöbbennie, hogy ez sem több, mint amit álmaiban minden nap nézeget, hogy parancsra sem lesz több emléke, mint ami megmaradt, mert a többi végleg elveszett, és soha nem is tér vissza.

És ekkor gondolt arra is, ha majd fekszik kiterítve, és az orrán át szivárog el a lelke, és, ha igaz, hogy élete filmje lepereg, akkor az rövid lesz és hiányos, a részleteket pedig csak akkor tudja meg, ha a nagy óceánon talán összefut a temetőben rothadókkal, vagy akkor sem, mert azok is mindig hazudtak. Vigasz, ha lehetett ebben a reménytelenségben, az volt, hogy elképzelte, ahogyan száll ki belőle az élet, csöndesen átkúszik majd egy pofátlan légybe, s akkor Béla zümmögve majd a fröccsök urának orrára telepszik, hátán szaladgál, míg barátja agyon nem csapja egy összetekert újságpapírral. És akkor jön majd rá, kit ölt meg, amikor fehéres, kitoccsantott légy-beleiből vodka szivárog, de akkor már késő lesz. Idáig jutott, a harang megszólalt, a mécses ellobbant, és a margitvirág szirmai hullani kezdtek a mocskos terítőre.

Pofán vágott Fidelitas-igazgató

Minálunk már nincsen lacafaca, habozás, sőt, Woody Allen nyomán cicó sem, a végletekig leegyszerűsödtek a dolgok ugyanis. Ha nem tetszik a delikvens képe, odaballagunk hozzá, lecsűrünk neki egy maflást, és helyre is áll a világ megborult rendje, mint Pécsen mondjuk.

Nem történt semmi különös voltaképp, mint, hogy Niedermüller Péter, a DK Európa parlamenti képviselője fórumozott, győzködte a népet, hogy szavazz rám, két kölök pedig megjelent egy „Hazaáruló! Szégyelld magad!” feliratú táblával. S mivel a szép szóra nem takarodtak el, két nyugdíjas csöndben odaballagott hozzájuk, kitépték a kezükből a molinót, egyikük pedig pofán vágta a hozzá közelebb állót.

Később derült ki, hogy a fölpofozott mókus a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), ami innentől fogva hallatlan inzultus – már verik a fideszeseket -, másrészt ennek az egésznek különös pikantériát ad, és további elmélkedésre késztet.

Az egyik, honnan ez az őserő nyugdíjasainkban, legyenek bármelyik oldal fanatikusai, hogy esernyővel vagy puszta kézzel esnek neki az ellenérdekelt félnek. Hogy egyiknek sem volt gyerekszobája, vagy csak a lelkükre ül így ez a kor. Az ember egyrészt röhög a csattogó protkók láttán, másrészt azon révedezik, mi lesz itt, ha tömegesen borulnak el az agyak, és belekeveredünk valami Bud Spencer film zárójelenetébe.

Viszont a mi esetünkben nem biztos, hogy olyan nagy móka lesz a dolog, mint a koreografált tömegbunyó, mert, bár Szanyi hülye volt huszonharmadika kapcsán a fellógatott ÁVH-s képével, mégis a tökeinél ragadta meg a problémát, mi lehet, mi történhet, ha végleg elpattan egy húr.

Tegnap ezüstlakodalomban voltam – jó, csak évfordulós dajdaj -, s ott elmesélte nekem az egyik vendég, hogy ezekkel, mármint a fideszes bagázzsal az a baja – sok más mellett -, hogy nem értenek semmihez sem, és rettentő nagy az arcuk. Kénytelen voltam egyetértően hümmögni, s lám, ez a pécsi dolog is csak ezt erősíti. Annak idején az alapító atyáknak a KISZ-ben elég volt a titkári cím és rang, ezek a maiak meg már igazgatók, atyaúristenek. Így szocializálják őket a gazdáik, csoda, ha balfasz felnőtt válik belőlük? Nem igazán.

Ezen túl az is felvetül, honnan tudja a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), hogy ez a Niedermüller ez hazaáruló volna. Jó, hát mindenki az, én is az vagyok, te is, de hogy ő miért hatványozottan, molinót érőn, ez is érdekes dilemma.

Nem hinném, hogy a Fidelitas dél-dunántúli régiójának őrsi gyűlése nagyítón keresztül tanulmányozná Niedermüller brüsszeli monyákolását, sőt, felteszem, péntekig, amikor a csata lezajlott Pécsen, azt sem tudták, hogy a világon van. Odaküldték őket a pártközpontból, hogy csináljanak ricsajt, ezek pedig mentek, mint a beszakézott kamikázék, oszt így jártak.

Hogy a pártközpont meg miért fordít kiemelt figyelmet erre a Niedermüllerre, az azért van, mert Brüsszelben bűnözött. Október 24-én a romákról vernyogott, ami nálunk nem probléma, mert van nekünk Farkas Flóriánunk.

Egy nappal később, 25-én pedig illetlenül viszonyult a nemzeti konzultációhoz, amikor így beszélt. „A közös európai menekültügyi politika csak akkor lesz képes működni, ha a tagállamok végre félreteszik az önös szempontjaikat, és valóban közös politikát akarnak. Amíg egyszerűen tudomásul vesszük azt, hogy vannak tagállamok, amelyek minden következmény nélkül megtagadhatják a közös politikában való részvételt, addig nem fog történni az égvilágon semmi.”

Ezt az elvetemültséget a meggyakott Beke igazgató nem tudhatta, a pártközpont azonban igen. Innen érthető a hazaáruló kitétel is, mert egyszerűen le is lehetett volna buzizni, mint mondjuk Vonát. Október vége van, ha úgy vesszük, messze még a választás. Kíváncsian várom tehát, ahogyan sűrűsödnek a kampány-rendezvények, úgy szaporodnak-e a pofonok is. Ha engem kérdeznek, akkor fix egyes, más megközelítésből tét, hely befutó.

MEGHALNI MAGÁNÜGY? – Mindenszentek és Halottak napja közelít

A két jeles ünnep közeledtével alig akadhat olyan ember, akinek ne tolakodna a megszokott gondolatai közé az elmúlás, a halál.

Visszaemlékezünk a földi életet elhagyott barátokra, szülőkre, nagyszülőkre; könnyet ejtünk a közelmúltban eltávozottakért. Sírunk és gyertyákat gyújtunk… jönnek a mi lett volna, ha… kezdetű mondatok!

Különös, de éppen a halálról való disputák, rágódásaink közben vagyunk a leginkább egymagunkra hagyottak. Míg a születésünkről, sőt, újabban a tiszta szerelemről is szívesen szolgáltat támpontokat, neki tetsző irányelveket a katolikus egyház, a halálra való felkészítés egyre sivárabb – pedig éppen ez volna a vallási szervezetektől elvárható legelemibb szolgáltatás!
Mert már az élettel összeegyeztethetetlen dolgok felbukkanásakor is úgy kell éreznünk, elengednek a kezek!

Annyi csak a lényeg, hogy mi, a felvállalt kötelességeinknek eleget tegyünk, ami a tortúrát illeti, azt már magunknak kell végigcsinálni! Mindenre ott vannak az evangéliumi idézetek, szóvirágok, képek, hogy aztán rágódhassunk mindezek felett, de maga a halál, mint valami gyáva erőszaktevő, a magunkra hagyottságunk közepette teperhet le valamennyiünket!

Megszületésünkkel kapcsolatban a közelmúltban frappáns kijelentésekkel borzoltak a természetesen vezetőjükkel mindenben összetartani kész papok. Dehogy volt közülük egy, aki magára hagyottan tromfolt volna! A klérus soha nem tűrt ellenállást, miért most volna másképp? Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy minden pap számára megvetendő, aki a lombikbébi program következményeként jött a világra, minden pap elítéli az így születetteket és szüleiket egyaránt. Azzal, hogy előadásokat szerveznek, kiadványokat hoznak létre, a mindennapi szóbeszéd szintjére emelték az általuk egyetlenként elfogadható helyzetértékelést a lombikprogrammal kapcsolatban, szinte ukázt küldtek! Ez van, punktum! Nincs alternatíva, aki mást akar az gyilkos, de legalábbis cinkos!

Meghalni magánügy!

Sem a halál közeledése, sem megélése, sem a halál megválasztásának módja nem igazán beszédtéma. Mint valami kivédhetetlen, eleve elrendelt útkereszteződés, úgy kell elfogadni a megváltoztathatatlant. Holott a tudomány és a lelki életet fontosnak tartók egyre szélesebb közege egészen mást gondol a haldoklásról, a beletörődésről és az ember élni akarásáról! Valójában nem elveszítjük egymást – csak inkább lemondunk mindarról, ami korábban fontos volt!

Ahogy életünkben, úgy a haldoklásunkban sem maradt nyoma a szolidaritásnak!

Elvesztek a hosszas türelemmel búcsúzkodók, az átsegítők, az őrt állók, a siratóasszonyok, megszűnt a méltóság valódi közege. Olyan rettenetesen tudunk félni a magunk halálától és úgy rettegünk mások haldoklásától, hogy az már szinte leírhatatlan!

Miközben egyetlen mai film megtekintése közben végigszemléljük akár több ezer ember halálát, látunk másokat közvetlen közelről kivégezni, miközben a naturális jeleneteknek hála, ma már nem ritka, hogy emberi szervek tárulkoznak elénk, miközben egy szereplő életét elveszik, senki nincs felkészítve a halál érkezésére!

A halál úgy ront ránk, mintha nem a legtermészetesebb volna a megérkezése! És ennek a dolognak az égvilágon semmi köze nincs a feltámadás, a menny és pokol sztorizgatásaihoz! Itt még csak a szimpla biológia, meg némi kémia dolgozik! Vajon, ebben a fontos kérdésben miért nem sertepertélnek a lelkipásztoraink? Mert persze, hála nekik, időben megérkezik az utolsó kenet, van akinek tucadszorra is, biztos, ami biztos – de ő maga felkészületlen!

Milyen kegyetlen a való világ – csak akkor jajdulunk fel egy-egy pillanatra, amikor egy híres színésznő, esetleg egy énekes, vagy éppen államelnök utolsó óráiról írnak. Az átlagember haldoklása alig különbözik a macskáétól!

Amikor a szupermarketekben tonnaszám mécsest, gyertyát, dobozos lámpatesteket, ledvilágítású kütyüket cipelőket nézem, amikor a vásárcsarnokok előtt koszorúkat kazalszám árusítókat szemlélem, el kell gondolkoznom – mi köze van ennek az egésznek szeretteink halálához? A Mindenszentek és a Halottak napja ugyanolyan cirkusszá vált, mint a karácsony, meg a húsvét! Lélektelen bevásárlószerda valamennyi! Lekörözni a másikat, nappali világosságot varázsolni a krizantémcsokrok közé egyetlen éjszakára, mindig többet és nagyobb halomban, mint a szomszéd sírján!

Ennyi!

Olvasóink! Amikor legutóbb arra tettünk javaslatot, hogy tanítsuk végre egymást a születésről, tanítsuk a legelemibb normákat, hogy az erőszaktevőknek ne jusson esély, most szelíden tennénk egy harmadik javaslatot is! Beszéljünk, szóljunk bátrabban a halálról!

A Mindenszentek és Halottak napja valódi történéseiről, okairól, azok értelméről és ne legyünk prűdek, álszentek, farizeusok! Mert bizonnyal akadnak majd, akik – ahogy az életük valamennyi pillanatában – magányra vágynak. Kerítsük őket körbe lepedőkkel…
De akik valóban fontosak nekünk, legyünk velük az utolsó órán! Ez volt, és ez ma is az emberi méltóság egyik alappillére!

Utazás az éjszaka mélyére

Orbán Viktor, mint valami eltévedt és megzakkant UFO, ott imbolyog fasizmus és nácizmus között, addig-addig, míg végleg alá nem hullik a mocsokba. Nem lenne ellenére ez sem, ha a trónját kis időre biztosíthatná vele, amiből kitetszik, hogy elvei, eszményei nincsenek és soha nem is voltak. Egy dolog létezik csupán, a hatalom hisztérikus akarása.

Tegnap újra a nácikokkal kokettált, amikor új fogalmat vezetett be az amúgy is lesilányult magyar politikai közbeszédbe, ez pedig a migránsmentes övezet. Ő így álmodozik országáról, amelybe viszont jó pénzért ezrével engedi be a bizonytalan hátterű, ámde fizetni hajlandó organizmusokat, új értelmet adva a régi szólásnak, és így módosítva azt: pénz beszél, Orbán ugat.

Ez a migránsmentes övezet, ez különös rezonanciákat kelt az emberben. Még hangzásában is hasonlít a CMÖ-re, ami ugye a bájos magyar nácikok cigánymentes övezetét takarja, és használatban is volt (van) kies hazánkban. Felidézi ugyanakkor a zsidómentes övezet szépemlékű eszmeiségét is. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen jönnek a választások megint, a Jobbik pedig báránybőrbe bújt, ezért megkezdődött a kemény mag szipkázása.

2002-ben is ez volt, amikor egészen a Washington Postig gyűrűzött az alábbi Orbán mondat: “Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.”

Ezt az életteret fordították Lebensraumnak akkor érzékeny gyomrú libsibolsik, mert olyan áthallásos a fogalom. Tizenöt éve még annyi gerinc volt a Pártban, hogy tiltakozott a „ferdítés” miatt, mondván, Orbán nem használta Hitler inkriminált kifejezését. De bárhogyan is forgatjuk, az élettér az Lebensraum, ami finnyás orrú emberekben messzi gondolatokat ébreszt, pedig Orbán már akkor is csak a magyar nácikkal pettingelt.

Mint most is, ami egy virtigli fasisztától egyáltalán nem meglepő. Fasiszta államban élünk, mint azt már számosan kifejtették és elmagyarázták előttem. Mussolini adja a mintát, aki jótét lélek számos egykori kommunistát tömörítő szélsőjobboldali szervezete élén a kommunisták elleni harcot tűzte céljául a maga idejében és ismeretes végkifejlettel.

A „harc” szó azonban nem csak politikai, hanem valós jelentésében is értendő volt nála, a fasiszta párt félkatonai különítményei ugyanis nem riadtak vissza az erőszaktól és a terrorakciótól sem. A fasiszták megjelenésével a politikai élet egyre erőszakosabb és kaotikusabb lett, Mussolini pedig éppen erre a káoszra építve erősödött meg, szervezetét a rend pártjának állítva be.

Hát nem ismerős? És ugyan ezt röhögve írom le, de a tébolyult szemű és ordító nyugdíjasok képében megvan már Orbán SA-ja is. Ők voltak azok a bájos önkéntesek, akik teherautókkal érkeztek rendet tenni, sípszóra leugráltak, megruháztak pár komcsit és zsidót, majd újabb sípszóra el is tűntek. És gondolhatunk éppen a „Kabaré” című filmalkotás aluljárós jelenetére is.

Minálunk buszokkal hozzák az esernyővel rendet vágó elvakultakat, kicsi ország kicsi nácijait. Viszont Orbán útja nyílegyenes. Először Berlusconi Forza Italiáját nyúlta le, aztán felépítette Mussolini országát, most pedig náci fogalmakkal operál. A sorminta végén a náci állam következik, a veszélyesnek tartott Jobbik már ott billeg a betiltás küszöbén, a cigány-, zsidó-, és migránsmentes övezetekkel pedig az egyatáborból árják válnak legközelebb.

„A faj csak egy nagy halom magamszőrű rohadék, csupa koszos, nyavalyás fráter, akik idevetődtek, idemenekültek az éhínség, ragály, daganatok és hideg elől, mint a négy világtáj ágrólszakadtjai.” Ilyen tónusú beszélgetéssel kezdődik Louise-Ferdinand Céline „Utazás az éjszaka mélyére” című regénye. Ha ebbe belegondolunk, világos lesz, ez az írás mért kapta a regény címét. Egyáltalán nem virágos jókedvemben, és nem is azért, mert érdek nélkül tetszik.

TULIPÁNOS KISKÖDMÖN – Kövér a legszerényebb oligarcha

Amikor október 23-án, szokott hetykeségével, – abban az édes kis népművészeti termékben! – belegyalogolt a közbe, nehezemre esett megállni, hogy ne röhögjek egy jót.
Laca már megint beújított, kihímeztette magát tetőtől talpig, kínos megfelelési kényszerében éppen úgy szeretett volna kinézni, mint azok a magyarok, akiket Kövér évtizedek óta elképzel magyarnak!

Sajnos a hiányos ismereteinek hála, ismét lemaradt pár emberöltővel, mert akiknek éppen beöltözött, már réges-régen elballagtak Szent Mihály lován!

De, ha már ilyen édes kis nyalkaságnak öltözött, legalább Mari, a Bekkék lánya – civilben Kövér László neje, amúgy a lakhelyük, Szigetszentmiklós kormányhivatalának nagyhatalmú vezetője – szólhatott volna néki, hogy ez ma nem holmi parádé, kiállítás megnyitó, hanem forradalmi megemlékezés lesz!

Hja, lehet, az asszony és őkelme már meglehetősen ritkán értekeznek! De az is lehet, hogy így edzenek, készülődnek, hogy a nagyrezidenciában miként fognak viszonylag ritkábban összefutni!

Hol is?

Milyen furcsa, hogy az Orbán kabinetben szinte mindenki vagyonosodásáról írtak már ódákat, eposzokat, ez a szegény házelnök szinte megbúvik, ott, a Parlament dolgozószobájában! Szegény ő, mint a templom egere! Miközben kedves kollégái urizálnak, szétlopva szeretett hazájukat, szegény, szerencsétlen Kövérék csak éppen, hogy éldegélnek! Szigetszentmiklós kies utcácskájából szállítgatják a házelnököt, úgy él ott a maga végtelen szerénységében, mint egy közönséges magyar polgár…

Ugyan rebesgetik, hogy hamarosan más lesz az életminőségük, a tengődés helyébe irdatlan fényűzés lép, nyilván ez is csak mendemonda, amolyan irigy ellenzéki sorosduma!

„Nettó 2,3 milliárd forintból alakítják ki az Országgyűlés elnöke, Kövér László új lakhelyét Budapest belvárosában. Pedig Kövér csak a jövő évi választás után dönt a költözésről… Az Országháztól néhány száz méterre nyílik a Balassi Bálint utca, ahol egy régi, patinás épület található. A tervek szerint itt lesz az Országgyűlés elnökének új rezidenciája. Az épület homlokzatát és legfelső szintjét 2,3 milliárd forintból alakítják majd át, hogy megfeleljen Kövér László házelnök igényeinek. A négyhálószobás rezidencián dolgozószoba, díszterem és könyvtár is helyet kap majd. A parlament költségvetési bizottságának elnökétől, az MSZP-s Mesterházy Attilától megtudtuk: 640 ezer forint/négyzetméteres átlagáron vásároltak lakásokat az épületben a bérház kilenc lakójától, akiket már kiköltöztettek. Eddig 385 millió forintot költöttek az ingatlanra, amelyet a Magyar Építő Zrt. kivitelez. A cég Orbán Viktor miniszterelnök barátja, Mészáros Lőrinc üzlettársához, Szíjj Lászlóhoz köthető.”
(Bors –még a Vajna előtti időkből…)

Ha így van – márpedig miért is ne volna így! – a Kövér Family hamarosan Rogánék nyomdokaiba léphet! Még szerencse, hogy ennek azért akad egy feltétele! Hogy Laca belakhassa e szerény kis fészket, még tálcán kell kínálnunk neki és pártjának a jövő tavaszi győzelmet! Talán ezért olyan lelkes az ellenzék! Ezért kellett a lustaságot időjárás jelentésekkel felülírni!

Kövér Lászlót majd követheti legújabb szerzeménye, az Orbánnál kegyvesztett, de Kövérnél révbe ért Kukker Csaba és b. neje, akinek minden bizonnyal megfelel majd az ingatlan egy másik emelete – összenyitva 6-8 lakást! (Onnét irányítja majd szeretett városát – mert végül is meg kell adni a módját mindennek!)

Ami pedig a tulipántos kiskabátot illeti – tessék kérem hozzászokni, ez az új módi! Köthetünk hozzá focisálat, meg nyilván az agancsok is előhalászhatóak, ha terepgyakorlatra mén a tisztelt házelnök úr!

Én a helyébe újfent seggig érő hajcit is növesztenék – ki tudja, hátha újfent aktuális lehet!

A kövéri hosszú haj históriáját ugyebár mindenki ismeri…
Mert a remény hullik el utoljára!

Orbán megcelebül

Orbán Viktornak negyvenhármas lába van, következésképp negyvenhármas gumicsizmát hord. Most nem élcelődök őszentségén, hanem a Ripost nevű szarhalom fölfedezését továbbítom, aki, ha szabad ezt így mondani (és csak így szabad mondani) állva pisált a gyönyörűségtől, midőn a titkot felfedezte. Magam is, alunni se tudtam az éjjel, kínáltak erősen káposztalevéllel.

A minden pénzt megérő adat a Bridgestone gumiüzemnek köszönhető. A tatabányai gyáravatáson a speckó lábbelit, amelyben kizárólag lehet bemenni az üzembe, egy snájdig dobozba, névvel mérettel együtt készítették oda mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Fogalmuk sem volt róla, hogy egyben kielégítik jótevőnk gumicsizmák utáni perverz vonzódását is, amelyet tán a gyermekkorból, az avas szagú parasztudvarról hozott magával a csillogásba.

A Ripost szerint ez érzékeny, személyes adat, vélekedésük szerint pedig átlagosnak mondható a méret. Nem tudjuk. Csak annyit, arra épp elég, hogy az egyre növekvő súly, kerület, magasság arány ellenére ne billenjen fel, mint valami rossz keljfeljancsi. Mindenesetre úgy tálalták ezt harsogva, mint például, hogy „ezt nem fogod elhinni, Dzsudák Balázsnak ötven centis farka van”, vagy valami ilyesmi.

Orbán is bekerült hát a celebgyárba, ami nem idegen tőle, ezt be kell látnunk. Fotózkodott ő már kuvasszal, vagy a karácsonyi díszek közül kukkolva is, megfelelve így a celeblét legfőbb kritériumának, ami az, attól híres valaki, hogy nem csinál semmit, és ezt jól megmutatja.

Itt van nekünk mindjárt Vajnáné, aki a nyarat azzal töltötte, hogy különféle tengerek és óceánok partjain fetrengett, és erről küldött mozgó-, és állóképeket a szájbertérbe. Vagy Hajdúné, aki bánatos bociszemei mellett arról is elhíresült férje szíves közlése nyomán, hogy szülés után nem volt büdös. Ilyen tudások nélkül mit sem ér az élet. De felhozhattam volna minden magyar celebek ősanyját, Geronazzo Máriát is képpel illusztrálva, amit viszont emberbaráti megfontolásból nem teszek meg.

Orbán azonban celebként is különbözik a fentebb említettektől. Mert, míg rájuk igaz, amit szegény Koltai Tamás egy színikritikájában vetett papírra valamely színésznőnkről pozitív kicsengéssel – Puzsér pedig valami Palvin Barbi okán plagizálta -, „az a foglalkozása, hogy visszaverje a fényt”. Orbán viszont nem visszaveri, hanem belőle fakad a napsugár.

Jótevőnk amúgy is a celeb reciproka. Mint már megmutattam, láthattuk őt kutyával és karácsonyi idillben, de ugyanígy kolbászokkal vagy pálinkaivás közben is, vagy ahogyan az elemekkel küzd a gáton és a hótól fútt – vagy nem – autópályán. De mindenképp a jómunkásember képét sugallja nekünk, annak ellenére, hogy aratás közben még nem kapták le, Rákosit viszont igen.

A jómunkás-celeb archetípusa minálunk viszont Szalacsi Sanyi bácsi, szegény, aki kék svájci sipkában, lábán bizonyára gumicsizmával alkotott örökérvényűt. Emlékezzünk rá egy rövid részlettel:

„…Riporter: És a Fogarassy Árpádról mit tud elmondani?
Sándor: Hát Árpád egyet … hát egy évvel fiatalabb … éntőlem, … talán … egy évvel, mer a nővérével együtt jártam iskolába, a Malvinnal, és semmi többet nem tudok elmondani. Árpád … fiatalabb tőlem egy évvel. Malvin iskolatársam … vót valamikor.
Riporter: Hogy dolgozik? Jó munkásember?
Sándor: Biztos. Biztos jómunkásember. … Árpád biztos jómunkásember. … A … a nővérje velem egykora születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani…”

Én amúgy szemét vagyok, így nem érdek nélkül emlékeztem Sanyi bácsira, hanem azért, hogy megmutassam, mondandója semmivel sem silányabb, mint amit OV adott elő Bakondival akkor, amikor ez utóbbi még sms-ben, és nem migráncsokban utazott:

„…- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…”

Kábé olyan ez a hasonlítás, mint az örök igazság, hogy mi a különbség mókus és patkány között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója. Így vagyunk ezzel is, hozzátéve, ennek a mi celebünknek le kéne cserélni a sztájlisztját és a személyi edzőjét. Ilyen módosulásokkal aztán masírozhatna a kifutón a negyvenhármas lábával, és böfögve.

De bebizonyítaná újólag Spengler igazát, aki műalkotások okán jutott arra a megállapításra, hogy azok egy bizonyos társadalmi formáció következtében csak ott és csak akkor jöhettek létre, illetve, akkor és ott csak az jöhetett létre. Ilyen determinisztikus jelenség ez a mi Orbánunk is, ami viszont rossz kedvünkre egyáltalán nem nyújt vigaszt.

Vegytiszta gyűlölet

„A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni, mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó hold-kórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét.”

Ez itt, mint bizonyára mindenki fölfedezte, az 1984-ből vett idézet, amit lehet, unnak már, nagyon. Mármint, hogy ehhez a regénybéli világhoz hasonlítja az ember azt, amiben amúgy élnie adatik 2017-ben Magyarországon. Én is unom, de legfőképp azt, ami ezeket a reflexeket előidézi, hogy „minden lényegest kitölt”, ha elnézhető egy szerelmes versből vett félmondattal utalni lelkünk mai állapotjára.

Ez voltaképp kényszerpálya, nem lehet kikerülni, hiszen a sorosozás és folyományai ott vannak minden kilométerkőnél, ez virít az utcán plakátokon, ez ömlik a tévéből, ez nyomtatódik újságpapírokra, ez világít a számítógép képernyőjén és ezt zengik szerte az országban a kultúrházakban meg Isten házának szószékeiről gyalázatra. És ez lüktet a föl nem bontott konzultációs levelekben is. Nincsen más ma Magyarországon.

Nincs menedék, az ingerekre pedig az organizmus többféleképpen reagál. Van, aki magába szíja a mérget, elvegyíti bensőjében és aztán minden ok és indok nélkül újságírókat és egyéb állatfajtákat ütlegel. Van, aki végtelen depresszióba süllyed, és kocsányon csüngő, bánatos és könnyező szemekkel nézi a homokos, vizes síkot, amivé a NER gyalulta az egész elcseszett országot. Mások hivatásszerűen mazochisták, és rőzsedalos lelkükkel hiába zengenék a nyiladozó pitypang dicsőségét, mégiscsak reflektálniuk kell a környezetükre, ha meg akarják őrizni az integritásukat, vagy, hogy ne menjen el végleg a józan eszük, ami fogós, ravasz egy feladat máma már.

Az ember hivatásszerűen tartja a tükröt, majd csodálkozva nézi, hogy ferde a pofája, és a háttérben felfedezi a csontig lecsupaszított vegytiszta gyűlöletet, holott szívesebben irkálna Fejes Bandi módján kétkiszta szerelemről, pedig ő élt a Kádár-korban, nem pedig korunk hőse, és ja, nem.

Ha a fönti zuhatagból, ami alvadt vérdarabokként ömlött ki belőlem, az volna kihüvelyezhető, hogy tele van a tököm az egésszel, akkor nem tetszett nagyot tévedni, és ezt most el is mesélem, hogy mért is.

Manapság minden lószarról felmérés készül, mért ne készülne erről is, hogy a Soros hogyan hat a százszorszépekre, s mint kitetszik a kutakodás eredményéből, tisztára, mint a gamma sugarak. Összefoglalóan: Soros György népszerűsége zuhan, de csak az egyatáborban. Ott is elsősorban az idősek és a bambák körében, ami nem meglepő, és voltaképp nem is érdekes.

Az viszont már igen, hogy a kutakodás készítői hirtelen és váratlan egy nyitott kérdést is becsempésztek, ahol alá kellett volna támasztani pár szóval, a drága delikvens mért is rühelli ezt a Sorost. Ötven százalékuk nem tudta megmondani, még csak annyit sem, hogy csak. Semmi, csak a gyűlölet, ami ezek szerint ott lobog, és akármire könnyedén kivetíthető. Ez élteti a cirka kétmilliós tábort itt, minálunk az Egyes Leszállópályán, ha már annyira Orwelleztem az elején.

Soros a mi Goldsteinünk, jól megindokolható, és az utálattól böfögő népek fele számára megfoghatatlan valami alapján. S míg Kukorica Jancsira méltán volt hörgősen dühös a gazdája, mert szerelmi tébolyában odahagyta a nyájat, s így jogos volt a tutulás, miszerint „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül”, itt, minálunk csak a vasvilla maradt elveszett jószág nélkül, ha úgy teszik, érdek nélkül, mint Kant szépségeszménye, de csak repked az agyam.

Viszont egészen furcsa dolgok is előfordulnak benne, mintegy találós kérdésként világítva, hogy mi lenne, ha két évvel ezelőtt nem zuhan meg a világ, és szerencsétlen emberek sokasága nem kényszerül iszkolni a nyamvadt életéért. Ha nincsen ez a migráncsválság, ami a muníciót adja azóta is, mert ugye ebből fakad a Soros, a civilek csesztetése, a CEU vegzálása, ez élteti ma már a NER-t, mert ezen kívül semmi mondanivalósuk nincsen.

Ha ez az egész cirkusz nem lenne, mit tudna mesélni nekünk egyetlenünk a világról? Azt hiszem, semmit sem. És ezen a ponton eléggé sajnálatos módon az is eszembe jut, mi történne akkor, ha Soros netán megboldogulna még a választások előtt, mi lenne akkor? Hogyan zuhanna össze a kártyavár, ez engemet rohadtul érdekelne, de nincsen hozzá moslékom.

És a lét dadog.

Bánatos kutyaszemek

Kedves és nem autentikus brit tudósok szerint direkt néznek olyan szomorúan a kutyák. Úgy találták, hogy a nagyra nyílt szemű, felhúzott szemöldökű bánatoskutya-nézést akkor kapják elő a tarsolyból, amikor rájuk irányul a figyelem. Azt nem tudták megállapítani, hogy mi céljuk lehet vele, abban viszont teljesen biztosak, hogy ezt a trükköt az evolúció során, az emberrel való együttélés alatt tanulták meg. Igazuk lehet, ábrándos szemű farkassal én még nem találkoztam, csak rajzfilmeken.

Lám, mire nem képes pár tízezer év, amióta a cimboránk minekünk. Megtanult alakoskodni ez a drága jószág, mint ahogyan az ocsmány és ok nélküli támadásokat is az emberfarkastól tanulta el. A vadonban az ételért öl a kutyaféle, környezetünkben önként és kéjjel is, de legfőképpen parancsra, ilyképp teljesen antropomorf a drága. Igaz, úgy szeretni, mint ő, senki sem tud Isten bárányai közül, és úgy szenvedni sem, amikor állat-emberek csak úgy időtöltésképp kínozgatják őket. Igaz, az ilyen szadista barmok embertársaikkal is hasonképp bánnak.

Sok kutya vonult be a történelembe is. A legnagyobb hős, a mára feledett felfedező Lajka volna, aki kutyatársai közül elsőként és máig egyetlenként a Szputnyik-2 fedélzetén Föld körüli pályára állt 1957. november 3-án. Ki emlékszik már az igaz és bátor kutyára, erre a keverékre, aki rövid kiképzés után indult el az ismeretlenbe abban a biztos tudatban, hogy nincs visszatérés, mivelhogy ilyen készsége ennek a műholdnak, tehát ilyen visszahozó cucca nem volt. Lajka mégis beszállt a koporsóba, és a Föld körüli pályára állás után néhány órával visszaadta lelkét a teremtőnek.

És mégis egész jól járt, mert nevét úgy-ahogy megőrizte az utókor. Nem úgy, mint a szovjet idők több ezer vagy tízezer névtelen hős kutyáját, akik a Nagy Honvédő Háború során kétféle módon vehettek részt a győzelemben. Vagy csizmát varrtak a bőrükből, ami elég méltatlan végnek tűnik, vagy pedig robbanószerrel a hátukon náci tankok alá szaladtak, ahol is az elvtársak távirányítással felrobbantották őket. Nem tudni, eközben bánatosan néztek-e, okuk az lett volna rá mindenképp. Az én generációm a „Négy páncélos és a kutya” című sorozatból tanulhatta a kutyák világháborús ténykedését, de abban ilyesmik nem szerepeltek.

S ha már a név. Ki ne ismerné Blondit, Hitler bácsi imádott német juhászát, aki az egyetlen élőlény volt a kerek világon, aki iránt emberi érzelmeket táplált a bajuszos. Magát azonban nála is jobban szerette, így, amikor nem volt biztos abban, hogy az SS-től kapott ciánkapszulák tényleg hatásosak-e, a négylábún tesztelte. A kísérlet sikeres volt, ennek ellenére mégis főbe lőtte magát. Hatalmának csúcsain a Führer szívügyének tartotta a kutyák hadicélokra való felhasználását is, így erősen támogatta az intelligens négylábúak kiképzésére szakosodott iskola, a Tier-Sprechschule ASRA felállítását.

A még nála is hülyébbek – mint a suli nevéből is kitetszik – állítólag arról álmodoztak, hogy megtanítják beszélni őket, így a négylábúak őrizhették volna a kedves lágereket, és aztán jelentettek volna embertársaiknak. Volna. Ilyen félresikerült dolgokkal érkezünk el a hazai vizekre. Itt van nekünk ez a Vona nevű ember, aki egy vizslát használ arra, hogy szavazatokat szerezzen. A vizslának már eredendően bús szemei vannak, s ahogy Vonát elnézzük, ő is a kutya pillantását vette magára, takargatni óhajtván a farkast. Mellényúlt csöppet viszont, és kihívta maga ellen az igaz jobbikosokat, akik harci kürtöket, lábdobogást akarnak, nem ilyen kislányos merengést. Tavasszal meglátjuk.

De Orbán et. sem maradhatott ki a kutyázásból, hogy is és pláne, mert ő meg egy kuvasszal fotózkodott valami titokzatos okból. Mint közismert, a kutyás és a kisgyerekes képek hozzák a tömténtelen lájkot. Ilyen még nem létező tetszésre törekedett Hitler, Sztálin és Rákosi et. is, aki jótét lelkek előszeretettel mutatkoztak kisdedek körében. Orbán erre a szintre még nem jutott el – egyelőre nyugdíjasokban utazik -, de, ha a szükség úgy kívánja, előkerül a varázsdobozból ez a nyúl is. Ami viszont számomra örök titok, hogy a fővadász Semjénnek egy kutyás képe sincs. Lóháton ücsörög rendszerint, miközben meg a szalonkákat imádja. Beteg lehet szegény.

Czeglédy meg a világvége

Jámbor nyugdíjasokból tomboló zombi vált tegnap az ünnep alatt, akik ököllel akartak móresre tanítani újságírókat. Nincs új a Nap alatt, volt már ilyen, és lesz is még, amíg a NER, s még hét nap. Még az is lehet, hogy a bunyósbálintok épp a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia feliratú busszal érkeztek meg a kirándulásra a világ közepéről. Fölvették a napidíjat, a kényelmes út közben elnyammogtak egy szendvicset, és belemerültek a Ripost című tudományos szaklapba.

Ebben pedig egészen elképesztő dolgokat olvashattak, amitől úgy döntöttek, most már minden mindegy, és nekiláttak ütni, verni, hörögni, ha már el kell pusztulni, azt dicsőséggel, a vezér nevével ajkaikon tegyék. A kormányközeli bulvármocsok azt is megmutatta nekik nyolc csöcs és ötven pina között, kit kell ütni, így lett teljes az autodafé horizontja szellemileg.

Azt írta ez a Ripost, hogy mindmeghalunk, mert jön a világvége. Egy bizonyos „X” bolygó közelít felénk, és „Számítások szerint a halálbolygó gravitációs tere miatt a Földön cunamik és a Richter-skála szerinti 9,8-as erősségű földrengések lesznek, amelyek romba döntik a világunkat. A tudósok még mindig csak kutatják a bolygót, és rendre arrébb tolják az érkezési dátumot. A legutóbbi számítások szerint már múlt hónapban ide kellett volna érnie a Nibirunak, most pedig már október végét jelölték meg. Más számítások szerint pedig november 20-december 20. között pusztulunk el.” Ezt mondta ez a Ripost. Csoda, ha elmegy a nyugdíjasok esze?

Viszont, ha ez nem következne be, akkor megszállnak minket az idegenek. Az is szerepel a nyomdaipari termékben, hogy oroszok – ki mások – „Már egy ideje figyelik azokat a hatalmas objektumokat, amelyek a Föld felé tartanak. A számítások szerint 2017 decemberében érik el bolygónkat. Ufológusok egy csoportja szerint, akik a Föld felé tartó nagyszámú ismeretlen objektumot észleltek a Naprendszerben, az idegenek inváziója 2017 decemberében fog bekövetkezni. Úgy gondolják, hogy a rejtélyes tárgyak egy része a földönkívüliek űrflottáját képezi, amely aszteroidák közé vegyülve közeledik hozzánk. A legnagyobb tárgy területe akár négyezer négyzetméter is lehet. Az idegenek Oroszország területén kezdik majd meg az inváziót. Ez az információ azon a tényen alapul, hogy korábban az oroszországi Yakutia régióban lépett a légkörbe egy aszteroidának minősített objektum, ami valójában a földönkívüli flotta szondája volt.”

Most gondoljunk bele a nyugdíjas lelkivilágába, amikor ilyeneket olvasgat. Ha elmegy az élettől a kedve, az egyáltalán nem unikum, polgártársak, főleg, ha még fűszert is kap hozzá, ilyet:

„A hetvennyolc éves Bandi bácsi az előzetes letartóztatásban ülő szocialista politikus és ügyvéd Czeglédy Csaba Rébusz iskolaszövetkezeténél talált munkát magának. A nagyon szerénynek mondható, még mezőgazdasági idénymunkások esetében is alacsony órabérért, hétszázötven forintért szerződtették, de még ebből a pénzből is jócskán leemeltek a diákok pénzét is gátlástalanul megcsapoló cégnél, kétszázötven forintot vontak le tőle. A hetvennyolc éves nyugdíjas így végül csak ötszáz forintot kapott meg a nehéz fizikai munkával megszolgált pénzből. Ráadásul a legutolsó időszakban már az összes pénzt lenyúlták a gátlástalan szocialista politikus és emberei. Bandi bácsi a végén egyáltalán nem kapott fizetést.”

Bandi bácsi tehát ül a csúti buszon, azt olvassa, hogy pár napon belül úgyis megdöglik, vagy így, vagy úgy, ráadásul ez a Czeglédy, aki „gátlástalan szocialista politikus” – ez kábé ötvenszer szerepelt az egy flekkben -, elviszi a pénzét. A nyugdíjas mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet. Jön a cunami, meg az UFO-k, a migráncsok megerőszakolják a Jolánt, báncsák a vezért, pénze sincs, és máris üt, mert mit tehetne mást. Röhej és pityergés.

Mellékdal:

A szomszéd Józsi is Czeglédynek dolgozott, ő hatvannyolc éves. Mindig, az összes pénzét hiány nélkül megkapta. Egyszer történt, hogy valami gikszer volt a számításban, ezért személyesen kereste fel az ügyvédet. Ez a gonosz ember azt mondta, bocs, tévedtünk, s mire kifordult az irodából, a számláján volt a della. Józsi elsiratta Czeglédyt, mert nyár óta nem tud dolgozni. Azóta szűkölködik, és reggelente beállít egy kis apróért, mert csetlik a béle. Így, ha belegondolunk, az egészből én jöttem ki a legrosszabbul.

Keresek egy újságírót és megruházom.