Kategória: orbán viktor

Irapuato

Polt Péter ismét legfőbb ügyész lett, semmi nem zavarja ezután sem az üzemszerű, módszeres lopást. Illetve még, amire a NER-nek szüksége van jogsértésileg, mondjuk, Varju képviselő meghurcolása, ilyenek. Ha volna olyan kártyapaklija az ellenzéknek, mint az amerikaiaknak, amelyen a főgonoszokat ábrázolták, hogy kikre vadásznak még a föld alatt is, Polt főügyész valamilyen ász lenne abban. De ilyen paklija az ellenzéknek nincsen, az ellenzék ott bólogat a parlamentben, miközben Poltokat választanak, Handókat neveznek ki, és komplett fegyvergyárakat vesznek stikában.

Polt újólagos, illetve megszakítás nélküli ügyészsége annak fényében érdekes, hogy az OLAF újra beköszönt, és vizsgálódik tátott szájjal, hogy mi folyik ebben az országban. Ezúttal bizonyos Harmadik Évezred Innovációs Alapítvány verte ki a biztosítékot, ahol félmilliárdot tüntettek el. Bár ez minálunk nem tétel, hogy mire és milyen jogcímen loptak, az mégis vérlázító. A “kevésbé fejlett” régiókban rendeztek sportnapokat a nyomorultaknak, hogy “a közösen eltöltött szabadidős tevékenységekkel gazdagabbá és színesebbé tegyék a mindennapjaikat”. Ezeken a gyerekek bagózva bicikliztek lukas kannák körül, és az ugaron rúgták a labdát.

Az ilyesmi felér azzal, mintha a koldustól lopnának, aminél alávalóbb dolog nincsen a világon, viszont Magyarország jobban teljesít és a reformok is működnek. A gazdaság olyannyira dübörög, hogy a világ minden tájáról érkeznek már rabszolgák, akik elveszik a magyarok munkáját, miközben a magyarok az ugaron fociznak. A vietnámiak fizetnek azért, hogy itt dolgozhassanak, az itt dolgozó mexikóiak viszont már tüntetnek is a magyar imperialisták ellen, mégpedig Budapesten, ami nem vicc és nem kitaláció. Csütörtökön vonultak a Váci úton mexikói zászlókat lobogtatva, hogy felhívják az őket foglalkoztató magyar cég aljas bánásmódjára a figyelmet.

A mexikóiakkal vigyázni kell, mert öntudatos népség. Erről amerikai Caster tábornokok tudnának mesélni, meg Trump. A mexikói az nem vietnámi, akinek szíjat lehet hasítani a hátából napi egy dollárért, és még így is bocsánatot kér azért, hogy él. De, hogy hogyan keveredtek ide ezek az azték ivadékok, azt senki nem tudja, mégis, hogy Budapesten tüntetnek a jobb munkakörülményekért, az a NER minden eszméje ellen való. Migráncsok is, a munkát is elvették, és másképpen keresztények, mint a Semjén, elég lenne egy halottak napi felvonulásukra elmenni, és meghasonlana a hitében az összes kádéenpés bohóc.

Itt viszont arról van szó, hogy rabszolgának azért megjárják, csak néha kinyílik a csipájuk. Ez a nonszensz, hogy ők tüntetnek Budapesten, míg a magyarok meg kussban robotolnak, vagy, mint az OLAF vizsgálódásából látszik, lukas vödrök közt szlalomoznak lepukkant biciklikkel, amiért élelmes és aljas NER huszárok félmilliárdot tesznek zsebre. Hogy Mexikóban kinek és mért jut eszébe Magyarországra jönni dolgozni, az is egy hangszórót érő kérdés, mert az átlag mexikói maximum azt tudhatja a távoli és egzotikus országról, hogy azoknak a csapatát verték bucira a szovjetek Irapuatóban ’86-ban.

Ez még az utolsó békeévek egyike volt, Kádár már annyira konszolidálódott, hogy Orbán is verhette a nyálát a kollégiumban, gondolkodhatott az emberarcú szocializmuson, vedelt, a lányokat hajkurászta a haverjaival, és ezek a kollégisták most az ország urai, akik mexikói rabszolgákat tartanak. Az az irapuatói 0:6 egyébként felért agy atombombával, mint azon a tavaszon Csernobil, amit úgy titkoltak akkor, mint most azt, hogyan kerülnek ide mexikóiak. Csak mindeközben egy emberöltő lepergett, és immár nem emberarcú szocializmus van, hanem embertelen feudalizmus, Orbán pedig nem a kollégiumban iszik, hanem a várban.

Mégis lényegi különbségek ezek, mert közben eltelt az életünk a semmibe, huss, tovaszálltak a remények. És jelzés értékű az is, hogy a magyar fővárosban a magyar rabszolgatartók ellen mexikóiak tüntetnek, mert ők úgy érzik, nekik már tényleg nincs mit veszíteni, míg ellenben a magyar proletár meg azt hiszi, van, ezért kussol. Téved, hogy most Polt megint a ki sem hűlt székében van, garantáltan lopják ki alóla az országot, ő pedig mehet ütemesen tapsolni a méregdrága és vadiúj Puskásba. Már megint, és mindig a foci, hogy bele kell dögölni. De ha már Mexikó, akkor újólag intek, mint pár napja: ne feledjétek Alamót, és mindenki döntse el, ez neki mit jelent.

A kereszténység viszonya a csirkelábhoz

“A következő évtized feladata, hogy az ország utolérje az Európai Unió életszínvonalának átlagát, de ez nem járhat a keresztyén és nemzeti identitás elvesztésével.” – Ezt a baromságot Gulyás Gergely mondta, a leglényege pedig az, fennáll a veszély, hogyha mondjuk a magyar nyugdíjas nem két csirkelábat szopogat vacsorára, hanem éppen hármat, akkor egyből elveszik a sosemvolt hite, alámerül a hedonizmusba és franciául kezd társalogni, “Tapossátok el a gyalázatost” rikácsolja, sőt, “Ecrasez les infâme”, ilyeneket mond, és a bádogbánosok menekülni kényszerülnek.

Amikor pénz és keresztyénség csodálatos harmóniájáról ábrándozik a miniszter, bizonyára Borkaira gondol, a jachtbéli istentiszteletekre, sőt, Habonyra gondol Ibizán, Semjénre szarvasok között, Deutschra is gondol meg vak komondorokra, sőt és legfőképp Orbánra emlékezik, midőn térdre csuhásokozik, majd zárásul az ételosztások fölött mereng kilométeres sorokkal. Mert csak beszélnek ezek, be nem áll a szájuk, hogy az ember jó feleségként legszívesebben rájuk förmedne, hogy fogd már be, de erre módja igen sajnálatosan nincsen, és még forró ólmot sem töltene a fülébe, hogy orvosolja a hangzavart.

Az idézett kitétel nyugati életszínvonalról feudális tudattal elegyest tükrözi a mimagyarok jellemtelenségét, miszerint, hogy a lóvé az jól jön, a szabadságból viszont nem kérünk. Meg a hazugságokat is mutatja a jól teljesítő országról, amikor újabb évtizedet kérnek az Unió eléréséhez, miközben minden adat szerint csúszunk visszafelé még V4-ileg is, nemhogy brüsszelileg. Pláne burgenlandi traktoroslegény. Mindebből is kitetszik, Gulyás miniszter csak úgy mondta, amit mondott, nem igényli, hogy komolyan vegyék őtet, ezzel párhuzamosan viszont saját magát sem kellene annyira. Unalmas már a műsor.

Az életszínvonalról elmélkedvén: az én egész nyomorult életem arról szól, hogy utolérek, egy végtelen loholás a sors soha be nem hozható hendikeppel mint mindannyiunknak, kivéve miniszterügynök elvtárs és népes famíliája, valamint baráti köre. Nem mindenkinek van életszínvonala, ilyen színtelen életgörbéje van többeknek, sokaknak, úgyhogy hagyjuk egymást békén. De még mindig nem értem, hogyan viszonylik egymáshoz a teli has és a hit elvesztése, a dagadt pénztárca és a nemzeti identitás ambivalenciája. Az efölötti aggódás azt a képzetet erősíti bennem, hogy Gulyás nézetei szerint az ima és a nemzeti búskomorság addig tart, míg a nyomor.

Úgy véli, ha a magyar nyugdíjas is – mint osztrák kollégája – nyaranta két hónapig dőzsöl mondjuk épp Ibizán, akkor kevésbé törődik Istennel. Ezt mutatja, hogy a miniszter aggódik is a hanyatló nyugat lelki üdvéért, mert, mint kifejtette „Európának a keresztény értékeket a nemzetek életében fontosnak tartó polgárai joggal érezhetik úgy, hogy vesztésre állnak”, ami egyben bizonyság arra is, hogy ez a keresztény hiszti, amit ezek delirálnak, a világ boldogabbik végén egyáltalán nem fontos, ott a népek a hitbéli dolgokat elintézik magukban, és mégsem jutnak pokolra.

Viszont az a tudat is vigasztalhat minket, hogy ez sem lesz örök minálunk. Ha a kedves vezető érdeke úgy kívánja, mecseteket fog építeni stadionok helyett, piramist vagy totemoszlopokat, mert Isten annyiféle van a világon, mint égen a csillag, a hitetlenség viszont egylényegű. Két dolgot viszont megjegyezhetne Gulyás miniszter, mielőtt befogja a száját, legfőképp, hogy hitetlenül is lehet jónak lenni és erkölcsös életet élni, de Jézussal az ajkain is lehet gonosz valaki. Ez utóbbit látjuk a fideszfiúkon. Sőt, azt is látjuk, hogy kereszténységről prédikálnak, miközben pogány életet élnek.

Így hát nem attól kell félni, ha a magyar nyugdíjasnak nem lesznek napi filléres gondjai, akkor elfeledi az Istent, hanem inkább azon kellene dolgozni, hogy ők, a mai kivételezettek megtalálják magukban, ha már ennyire fontos nekik, mert láthatóan híján vannak a szakralitásnak. Nekik csupán ájtatosságuk van, ami nem hit, hanem cirkusz. És tényleg befoghatnák már a szájukat, mert csak mondják, mondják, holott azt sem tudják, mit beszélnek. Főleg akkor, amikor életszínvonalról hallunk előadásokat krumpliosztás közben, ami nagyobb ellentmondás, mint az Atya, Fiú, Szentélek egylényegűsége, pedig mennyien mentek máglyára amiatt is. Úgyhogy, hagyjuk egymást békén.

Végtelen történet

Ifj. Lomnici Zoltán a NER egyik külső oszlopa, a CÖF esze, aki közmédiás blogján elmélkedik jó pénzért “A konzervatív Debrecen, mint a nemzeti ellenállás fővárosa” címmel, és nem történeti munkát tesz le az asztalra. Csak utal 1849-re és 1944-re, a gondolatmenet esszenciája a mai vészterhes idő, midőn Budapest elesett, így újra Debrecen töltheti be a konzervativizmus hátországában a kiemelt közigazgatási központ és pertinax acis nemzeti ellenállás új „fővárosának” szerepét.” Csak épp azt nem teszi hozzá, hogy amice. De erről még mesélek.

Ifj. Lomnici Zoltán bevette magát tehát az esőerdőbe, és várja az ellenséget, akit Isten, haza és a degeneráció nevében le kell győznie. Évtizedekig fogja várni, a háborúnak már az emléke is odaveszik, de neki még csattog a protkója, amellyel Lenin fiúkat vacsorálna, ha lennének. De nincsenek. Az se baj, készültségben kell lenni, éberség elvtársak, éberség, sőt, a haza nem lehet ellenzékben. Valami ilyesmi gőzök lehetnek ifj. Lomnici Zoltán fejében, ami az ő baja, de valaki szólhatna neki a haverjai közül, hogy nézzen már végig magán, és gondolja meg, mit is lát.

Ízlelgessük azért ezt a nemzeti ellenállás ideáját, pláne pertinax acis. Régen volt az, úgy Horthy idejében, hogy a tekintetes urak deákul társalogtak, illetve dehogy társalogtak, csak beböfögtek néhány kifejezést kártyázás közben, hogy emelkedettségüket igazolják. Így tett a szentháromság a faluban, a tanító, a kisbíró és a plébános, így nyilvánultak meg Mikszáth és Móricz dzsentri hősei, és már helyben is vagyunk. Ez a pertinax acis egyébként állhatatos küzdelmet jelent, mert én is tanultam latint.

Ifj. Lomnici tehát állhatatosan, konzervatívan, nemzetileg áll ellent Debrecenben. Két kérdés van, minek áll ellent, mely ellenség fenyegeti őtet, a másik meg, hogy megkérdezte-e erről a debrecenieket, vagy csak úgy lerohanná a várost konzervatívan, és ezentúl az összes békemenet ott abszolválódna, és virágkarneválnak neveznék. Azért érdekelne, hogy ifj. Lomnici mi elől készül menekülni, mert például az én városom is elesett, de nem tapasztalok vörös terrort, és migráncsok sem grasszálnak az utcámban.

Egyáltalán semmi olyan nem történik, amitől bárkinek is menekülnie kellene. Például a szomszéd Józsi – aki vérhülye fideszes – is jól van, még nem haraptam át a torkát, amióta hatalmon vagyok de iure, mert de facto ez semmit nem jelent, amice. Most akkor én is okos vagyok? De ez csak egy kis tüske volt, mert, hogy mit jelent a nemzeti, konzervatív eszme, azt Kövér pedellus mutatta meg, midőn a Nagy Imre emlékmű helyén fölavatta az ocsmányságukat sujtásos ruhában és komcsizva. Ez már elég unalmas, de jobbat nem várhatunk.

Visszatérve azért még ifj. Lomnici hülyeségére, tudjuk az eredetét, miszerint a haza nem lehet ellenzékben. Ezt a tekintetes és méltóságos Vitéz Alcsúti Orbán Viktor jelentette ki, viszont, miután Budapest elesett, meg még számos város, azt is ő mondta, hogy a Fidesz nyert. Akkor ezt beszéljék meg ifj. Lomnicivel, döntsék el már végre, hogy menekülni kell-e, lövészárkokat ásni, ilyenek, vagy maradhat a hivatal a várbéli erkélyen, és nem költöztet-e oda Karácsony árva gyerekeket esetleg. Pokol lehet ezeknek a fejében, és nem lennék a helyükben.

Mindenesetre azt tapasztalni, én is azt látom a városomban, hogy a narancsfiúk (és lányok) egyelőre nem értik a helyzetet, ismerkednek a sorssal. Mégpedig azzal, hogy nem élet és halál urai immár az ország összes szegletében, és ettől meg vannak szeppenve. Be vannak szarva úgymond, mert azt tételezik, hogy viszik őket a kivégző osztag elé, mint ahogyan ők tették nem is egyszer. Ilyen nézőpontól még logikus is a menekülés, viszont az is kitetszik, emiatt a háborúnak soha nem is lesz vége, ez egy végtelen történet immár.

Sajnálatos módon ugyanis nem tanulnak és nem felejtenek. Leginkább azt képtelenek megtanulni, hogy más is él a világon rajtuk kívül, ez a vagy mi vagy senki, ha nem mi, akkor meg égessünk fel mindent, lőjünk az utolsó töltényig, úgy haljunk meg hitleri filozófiája, holott harcolni ellenük nem is akar senki. Ide vezet kilenc év háborús pszichózisa, amiben, s amitől ifj. Lomnici is szenved, de nagyon. Nagy munka lesz, ha lehet egyáltalán, kigyógyítani a beteget, csurig van a zárt osztály, és egyelőre a főnéni is gonosz. De majd kiderül, mire is megyünk.

Dr. Kotász! Dr. Kotász!

A fényességes medve tegnap eljött a málnásába mihozzánk, és leragyogta a csillagokat is az égről. Történek dolgok még ezen túl is, hogyha origó lennék vagy ne adj Isten, prostisrác, akkor egy komplett összeesküvés-elmélettel rínám tele a szájberteret, mert voltak benne rímes dolgok, és csak úgy véletlenszerűen ocsmányak, ahogy az Neria dolgos hétköznapjaiban szokásban van. Viszont tegnap ünnep volt, mert a fényességes medve iramlott szerte a városban lehegesztett csatornafödőkön, meg a hermetikusan lezárt utakon.

Régen a kommunisták, akiktől ezek tanultak módszertant és ganyéságot, a kényes napokon begyűjtötték a felforgató elemeket, hogy amíg az ünnep zajlik, a szagukkal ne zavarják az emelkedettséget és a szeánszot, böfögtek és megigazították az övet az egyenruhán. Mivel a Momentum megerősödve került ki a Fidesz vereségéből, a mi atyuskánk a fényességes medve valagából vigyázó szemeit rájuk vetette, odauszította a NAV bűnügyi csahos kutyáit motozni és lefoglalni, alkalom adtán vezetőszíjon vinni el, lefilmezve, megörökítve, levetítve a bávatagoknak szellemi leépülésül.

A Momentum állt a vérzivatarban és dr. Kotászt szólítgatta, forgatta a mancsában az előre megírt ítéletet, vakarászta a homlokán a friss stigmát, miközben Tiborcz vej, Farkas kisebbségi a másik oldalára fordult a habos paplanja alatt, Handóból alkotmánybíra, Poltból pedig újra Polt lett, hogy a rendszer folyamatossága meg ne szakadjon. S mondom, mindeközben a fényességes medve valaga lett nyalva fémtisztára teljesen. Kádár apánk Brezsnyevvel ilyet nem tett, legalábbis önszántából, a vén komcsiban több gerinc volt, mint ebben az ocsmány keresztényben.

Bár mindkettő mocskos egy alak, ez a mostani azért viszi a pálmát, megkapja a hangszórót, Tibi bácsi neki dobja a pöttyöst, de ugorgyunk. Amíg a nagyvilág mindeme cukiságokra – medve bácsi látogatása, Momentum lerohanása – ügyelt, a fű alatt is zakatolt a NER kérlelhetetlenül és konokon, még a drótokban is a NER zümmögött. Mert mindeközben fölfigyeltem egy írásra, amely arról szólt a címe alapján, hogy a kormány szégyell valami háromezer milliárdot. Gondoltam megnézem, miféle lelkiismeret ébredt fel a kormányban, de az nem ment.

Mindenfélét csinált velem a gép, a rendszer, azt mondta, hogy az enyém ellenőrzi, nem veszélyes-e, ha a szégyenbe hatolok, aztán az a szerver ellenőrzött engem, hogy méltó vagyok-e olvasni a cukiságokat, de be nem jutottam. Mindezt addig játszottuk, amíg már a cím is eltűnt, és nem tudtam meg, akkor a kormánynak van-e lelkiismerete véletlenül vagy pediglen nem. Ettől még nem fogok hülyén meghalni, de hozzá téve, hogy ez idő alatt a huppa szerverét is akarták egy kicsit kívülről monyákolni, az emberben az a kényszerképzet keletkezik, hogy ez nem véletlen.

Hogy a drótokban is a NER száguldozik, mint a fényességes medve Budapest útjain, és csikorogva fékez a nagy, fekete autó a Momentum irodája előtt, szavazatösszesítők tűnnek el, és még esik is. Ilyen tényállások hozzák aztán Störr kapitány apukájának igazságát a Feleségem történetéből, aki őszinte ember a környezetére nézett, és kendőzetlenül mindenki arcába mondta: unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Igaz, aztán a költő (F.M.) sajátosan oldotta fel a bimbózó feszültséget, mert az atyai kifakadást így fejezte be: mondta, és csendesen elhunyt.

Esserossz. Ám terméketlen ez így, túlságosan elegáns és nagyvonalú, ami tulajdonság háborúban veszedelmes, meg különben is érdemes itt maradni. A NER ugyanis aljassága mellett degenerált is, s ekképp egészen szórakoztató pörformanszokat produkál, most épp Matolcsy elvtárs szütyőjéből, bár tőle egyáltalán nem szokatlan a móka, mióta pöttyös a segge. Új korszak hajnalát föstötte az égre közös eurázsiai valutával, amely az elektromosságon alapul. Ilyenkor az ember eldönti, hogy Störr kapitány apukájával ellentétben nem megy innen sehová.

Mert azt ugyan, ha nem is tudhatja meg, hogy miféle háromezer milliárdot szégyell a kormány, ha okádik is a fekete autóktól, amelyek tán majd érte is eljönnek, ha Putyin itt is páváskodik, ez itt olyan buli a türk génekkel és kipcsak felmenőkkel, kurvákkal és kokóval, Polttal, az írástudatlan Farkas Flóriánnal, és főleg Bakondival, valamint megengedőleg szaros pelenkával és minden más NER virággal, hogy színházszerető ember ilyet ki nem hagyhat soha. Csak ülök a zsöllyében eztán, szórakozottan reszelgetem a körmeimet, és röhögök. Azért is, mert ezt kiváltképp nem szeretik. Röhögök rajtuk tehát.

Jerry a hegyekben

Minden egyforma. Minden ugyanaz. A házak, az emberek, Orbán a függöny mögött vagy Jerry a hegyekben, al-Bagdadi az alagútjában, Adolf a bunkerben, Szaddam a rókalukban és Borkai a világ végén. José Arcadio Buendia is felfedezte, hogy az idő körben forog, Spengler is látta a kultúrák felemelkedését, bukását és újjászületését, a vén szifiliszes is ugyanannak az örök visszatéréséről ábrándozott, az ősrobbanás után vélhetően az Univerzum is visszazuhan magába, ha a gravitáció legyőzi a sötét energiát, vagy ha nem, akkor huss szétszalad a semmibe.

És most, hogy megfejtettük az örök élet titkát vagy a teljes megsemmisülését, ami maga a Nirvana, látjuk, hogy valakinek biztosan igaza lesz, vagy pedig senkinek. Éppen csak annyi a bizonyos, hogy Jerry, a bika, aki megszökött a vágóhídról a horvátországi Kastel Stariban, és a Dalmát hegyekbe menekült, megúszta a fajtája közt nemzedékről nemzedékre szálló iszonytató mesét a szervezett népirtásról, ahol vagonokba terelik a bikákat, teheneket, ismeretlen helyre szállítják, ahonnan senki nem jött még vissza a szarvasmarha-legendárium szerint. Jerry, a hős bika fellázadt és elszaladt.

Valahol a hegyekben bujkál, és egy ország lélegzett fel, hogy megmenekült, valaha volt gazdája is nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, midőn kijelentette, ha megvette hadd vigye, ha már ilyen furmányosan meglógott, éljen tovább békében és szabadon. Csak sem ő, sem a lelkendező sajtó, amely diadalt ült, hogy a bátor bika megmenekült a hentesbárdtól, nem számolt azzal, hogy ez a világ kegyetlenségre van berendezve. Ebben az egyik teremtmény megeszi a másiknak a lábát, fölfalja a veséjét és a máját, így a bika ha nem ínyencek asztalán, de mindenképp gyomorban végzi földi pályáját.

Jerryt a hegyekben farkasok és medvék várják, így, ha aeterno modo, azaz az örökkévalóság módján szemléljük a hős bika kilátásait, esélyei egyáltalán nem jobbak. Jerry azonban nem olvasgat Kierkegaardot, feltehetően a gazdája sem, s mint majd belátjuk, Orbán Viktor sem. Van (volt) olyan eszement, aki ezer évre tervezett, akad olyan, aki húsz évre rendezkedne be, amiből kilenc lassan letelik. Mások azt mondják, csak most legyen jó a jachton, kurvák és kurvoázié, kokó meg tucctucc. Mint az útkaparó álmai a Mennyországról, vagy Kis János bosszúja, hogy kieszi a gazdát a vagyonából, csak éppen megfullad a gombóctól.

Minden nagy eszme mélyén az Univerzum törvényei lapulnak az energia megmaradásáról, ezért háborúznak olajmezőért és termőföldekért. Minden igazság felírható egy falusi falvédőre, ha röhögünk is rajta. A béka perspektívája semmivel sem alávalóbb Nagy Sándorénál, a koldus viszont bölcsebb, mint a király, mert ismeri a szenvedést, szabadabb a krőzusnál, mert nincs mit féltenie. A mackónadrág kényelmesebb a szmokingnál, a mamusz a tűsarkúnál. Az öregek tudják ezt, amíg ötven éves köpcös suhancok el nem veszik az eszüket, és ettől nem állnak neki esernyővel kardozni. Mert mindenki elfeledi, hogy Jerryt a hegyekben farkasok várják.

Rózsaszínű kifestőkönyvekben élni lehet, de minek. Borkai hetek óta nem mutatkozik nyilvánosan, Orbán a kellemetlenségek elől menekül, függöny mögé, klakőrök gyűrűjébe bújik, pedig nagy danászási mániájában valaki elénekelhetné neki, hogy hiába menekülsz, hiába futsz. A sarki kocsma hangszerelésében ‘jába menekűsz, és ott már, fröccstől és felestől iszamos aggyal a delikvensek olykor sírásban törnek ki felfedezve a lét értelmetlenségét, esetleg vesén szúrják a cimborájukat, mert az embernél vérengzőbb fajta nem létezik a világon. Jerryt a hegyekben a farkas csak akkor falja fel, ha éhes, a vágóhídon akkor is kinyírják, ha teli a hasuk.

Reménytelen dolgok ezek. “Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.”

Mindezt ki más, mint minden titkok tudója, Füst Milán bácsi meséli nekünk örök tanulságul, magunk pedig Jerry bika sorsát is szem előtt tudva azzal ébredhetünk ezen a ködös hajnalon, hogy bizonyságot nyert: Borkai polgármester elrejtőzhet a nyilvánosság elől, Orbán prime minister függöny és Zeneakadémia mögé bújhat, a véget el nem kerülheti egyik sem. Hogy ezt hogyan érik el, rajtunk is múlik, de végül is nem lényeges. Hogy Örkény igazságát is bátorításnak hívjam, “Túlélsz pöcök”, ami azt igazolja, hogy a királyság illékony, csak a költészet örök. Na, meg a zene. Mindenféle muzsika.

Ha hülye prime minister lennék a Terror Házánál, akkor én is rossz verset citálnék: “Ne rejtőzz el, úgyis látlak…” – ami Buda Ferenc verse kamasz és hülye szerelmesek számára, de kontextusából kiragadva legalább annyira mást jelent, mintha Szabó Lőrincet mondanánk, hogy “Mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.” – ugye, miniszterügynök elvtárs, és a többi hozzá hasonló szerencsétlen senkiházi? Sőt, na, ugye. Mindemellett szurkolok Jerrynek, hogy a kietlen vadonban éljen, esetleg boldogan éljen. Sőt és végül is, köszönetet mondok neki, hogy máma megint volt min elmélkedni, ha az a semmibe is vezet.

Mi urunk, a pénz

“Nekünk Magyarország az első.” – Ilyen csatakiáltással éli az életét és kábítja a jómunkásembereket a Fidesz, és látjuk is, amint éjt nappallá téve, magukat nem kímélve, önzetlenül – a’la Borkai -, ellenszolgáltatás nélkül tevékenykednek szeretett hazánkért, amely ettől a buzgalomtól virágzik, mint a mezőn a pipacs. “Nekem Pogányszentpéter az első.” – minden bizonnyal ezzel hódította el a szavazók szívét a Fidesz által támogatott Flinger Tamás, aki csurig volt tenni akarással, tele volt víziókkal a kobakja, miként varázsol paradicsomot a somogyi faluból Mária országában. Így lett polgármester itt, Pogányszentpéteren Flinger Tamás, aztán jöttek a bajok.

Még alig zajlott le a választás, még meleg volt a tojáshéj a valagán mindenkinek, aki komoly, felelősséggel bíró ember lett a faluban, már épp készültek elemelkedni az anyaföldtől, hogy akár az angyalok, suhogva jobbítsák a falut, amikor közbeszólt az a kurva pénz. Ez a legjobb házasságokat is megrontja, hát még mennyire egy politikai frigyet, vagy egyszerűen csak magát a szimpla életet. Flinger Tamás, mint felkent polgármester arra kérte négy képviselőtársát, hogy a falu érdekében ingyen képviselősködjenek, és ők ebbe bele is mentek. Ők viszont azt kérték, hogy akkor Flinger is szimpla buzgalomból legyen polgármester, magyarán ingyen, amit ő viszont nem vállalt.

Szíve, amely oly erősen dobogott a faluért, ingyen már nem akart dobogni érte, ezért lemondott, cserben hagyva annak a közel száz embernek az álmait, aki rá szavazva remélte eljönni a Kánaánt. Ott áll a falu a sorsba vetve polgármester nélkül, gazdátlanul és árván. Az apaságnak ára van, mert miközben a pogányszentpéteri képviselők arra kérték Flingert, hogy szívbéli jóságból buzgólkodjék szeretett falujukért, ő egészen pontosan százkilencvennyolcezer forint fizetséget, plusz úgy negyvenezret szeretett volna költségtérítésnek, a képviselők azonban nem szavazták ezt meg neki, pláne úgy, hogy másodállásban lett csak volna polgármester. A szíve tehát csak félig dobogott volna a faluért, pénz híján azonban egyáltalán nem ver neki.

Lemondott a magas hivatalról Flinger Tamás, bár a szíve szakadt bele. Mert gondoljuk csak meg, ahogyan rágta a körmét a választás éjszakáján, szeretik-e őt eléggé a jómunkásemberek, bíznak-e benne erősen, s amint kiderült, igen, ő táncra perdült, hogy szüret, lesz nercbunda anyukám, vagy inkább végre bepucoljuk a házat, vagy nem tudom, milyen helye lett volna a pénznek, aztán most meg semmise. Én most nem Flinger Tamáson élezem a nyelvemet, mert biztosan jóravaló ember, hanem a politikusság természetrajzán elmélkedek egy kicsit. hogy mért áll annak valaki, főleg ily számosan, mint ebben az országban, hogy ilyen rohadt sok hazafi él itt, vagy csak ennyien akarnak könnyen meggazdagodni.

Ezt döntse el mindenki maga, fedezze fel a választottjában a megfelelő érdemeket, hogy ez betömi a lukat a járdán, az meg ingyen viteti a seggemet a buszon, netán elég annyi, hogy valaki olyan fess ember. A választók értékítélete bizonytalan, míg ellenben a politikusoké stabil és betonbiztos. Az újkori magyar történelemben – értsd a rendszer megváltozása vagy meghasonlása után – két embert ismertem, akik nem kértek pénzt a szolgálataikért, ők pedig Gyurcsány és Bajnai. Mindenki más vagy szégyenkezve ugyan, vagy öntudatosan de zsebre tette azért, mert ami jár, az jár, sőt, volt olyan is, aki egyenesen ebből gazdagodott meg, és most nem akarnék ujjal mutogatni, tudjuk, amit tudunk azért.

Az vesse az első követ Flinger Tamásra tehát, aki nem ismeri Orbán Viktort. A pogányszentpéteri félrement polgármester egy grammal sem rosszabb mesterénél, megpróbálta, nem sikerült, félreállt. Tiszta víz került a pohárba, míg ellenben a nagy fazék meg zavaros. Miniszterügynök elvtárs vagyontalan ember, mint elmondásából tudjuk, élire rakja a forintot már három évtizede, hogy meglegyen a hétszázezres megtakarítása. S amilyen sok jót ő tett az országgal, azt a kevéske fizetséget igazán megérdemli, mert neki “Magyarország az első”. Ez ilyen szép kerek történet, Hitlernek is Németország volt a jegyese, neki sem volt semmije, csak a két eszelős szeme vérben úszva.

Ma éppen Dózsa László 1942- napja van, méltóságban, pátoszban és szóvirágokban fog fuldokolni az ország, férfias tekintetek, történelem viharai meg a kiskutya farka. A politikusok szerteiramlanak az országban, mutatják a cafatos utat a vérzivatarban, s mindeközben mindenki eltekint attól, hogy ezért busás fizetséget kapnak, amiért azt beszélnek, amit a munkáltatójuk óhajt. Ez egyébként az istenadta nép, csak ezt ebben az országban már rég elfeledte mindenki, ahogyan azt is, hogy a beosztottat ki is lehet rúgni, mielőtt a főnök fejére nő. Innen nézvést Flinger Tamás nem elrettentő példa, hanem az őszinteség szobra, aki azt mondta, csesszétek meg a kaszálótokat, és elment más jövedelem után nézni. A többi viszont még mindig itt van, és azt hazudja, hogy neki az ország az első. És többet máma nem is mondok.

Mi van itt?

Olyan ábrázattal óhajtotta kitépni Hadházy kezéből az őt ekéző táblát Orbán miniszterügynök tegnap, mint egy dagadt óvodás a középső csoportból, aki a műanyag dömperjéért harcol, vagy a vödréért a homokozóban. Ez a kép Magyarország maga, a tükre, lenyomata, karikatúrája és tragédiája egyben. Orbán miniszterügynök aztán a szuszogós küzdelem után azt nyilatkozta, hogy nem ülnek fel mindenféle provokációknak. Dehogynem. Nemzeti lobogóval takarják el a nemzeti mocskot a nemzeti parlamentben. És még nemzeti is, ezt se feledjük.

Orbán miniszterügynök idegzete cafatokban laffog, ép ésszel föl nem fogható, erkölcsileg meg nem magyarázható, az ország érdekeivel szöges ellentétben álló döntéseket hoz, és retteg. Távoli sztyeppéken, ismeretlen és értelmezhetetlen emberek előtt kipcsakozik, itthon a nemzeti ünnepen nem mer a nyilvánosság elé állni, zárt körben beszél, most már teljesen mindegy, hogy mit. Méltósága, ha volt valaha egyáltalán, elillant, becsülete, ha ismert ilyet valamikor, elpárolgott, méltatlanná vált a hivatalra, amihez oly görcsösen ragaszkodik.

Indokolatlan a létezése, káros az országnak, a pártjának, a szerencsétlen családjának, már csak a baj van vele, mint az inkontinenciás, jellemtelen és rikácsoló nagypapával. Orbán miniszterügynök kiesett az időből, valahol a feudalizmus, fasizmus, kommunizmus és inkvizíció elegye fölött lebeg, nem csoda, hogy a pártját ki akarják vágni a Néppártból, de hová mennie már nincs. Pár emberrel – ilyen Salvini félékkel – közösen éltetik egymást, te rohadt nagy vagy én is az vagyok? – alapon, ami még cirkusznak is unalmas, a türköknek elmegy, de nekik is csak szódával.

A Zeneakadémián lesz beszéd holnap, kiválasztott, gondosan megszűrt, ellenőrzött, átvilágított és lefizetett közönség előtt. Orbán miniszterügynök is tudja, a közönség is tudja, mindenki tisztában van vele, hogy ez színjáték, egy szaros lufi, amely bármikor kilukadhat a hermetikusan lezárt falakon kívül, mint az tegnap is kiderült. Egy nappal előtte mondta a miniszterügynök minisztere, bizonyos Gulyás Gergely, hogy az európai kereszténység és az európai demokrácia nehéz időket él. Csak rá kell nézni Orbán miniszterügynökre, és látható, Gulyás miniszternek ezúttal lehet, igaza van.

A baj pedig ők, Orbán miniszterügynökkel az élen. Gulyás miniszter és a hasonszőrűek lesznek ott a Zeneakadémián, ahol majd kórusban üvöltik a kereszténységet az iszlám, Erdogan és a szíriai vérengzés jóváhagyólagos támogatásával, hogy szakadnának bele. Ilyenek beszélnek nekünk, és, ha megnézzük Gulyás miniszter nehéz idős panaszkodásával párhuzamosan kifejtett nézeteit, ami ezeknek az eszmei alapja, meglátjuk, alsó hangon is fél év zárt osztály járna azért, ami miatt dicsőséget várnak, és tiszteletet.

“A kereszténység kultúrája az igazság keresésének és kimondásának kultúrája.” – Mondta még Gulyás miniszter, és nekünk eszünkbe jut a kép, midőn Orbán miniszterügynök cibálja azt a nyüves táblát, és hangosan fölnyerítünk a boldogságtól. Továbbá azt is mondta még ez a csinovnyik, hogy a hit helyébe az ideológia lép, meg az igazságot felváltja a narratíva. Az ő istene majd biztosan megbocsát neki, hogy hülyeségeket beszél, én viszont nem vagyok ilyen mindenható, sőt, egyenesen gonosz vagyok az ész nevében a saját nyomorúságomra ugyan, de az ő gyalázatára.

Teljesen helytelen, sőt, egyenesen röhejes a hitet és az igazságot egy lapon említeni, már csak szemantikailag is. A hit, az valami bizonytalanhoz való érzelmi kötődés, benne van a nevében, a hittel az ismeretlenre bízzuk a sorsunkat, míg ellenben a fény sebessége az egyetlen fix állandó az Univerzumban. Ez utóbbi bizonyítottan igaz, míg a lapos Föld meg nem. Az a hit maga. Az ilyen gulyási dumák óvodás hittan órán elmennek, egy állam vezetésében kétséges eredménnyel járnak, mint az sorsunkon, a saját bőrünkön erősen tapasztalható. Mindez a katyvasz, ami ezeknek a fejében van, tragédia.

Mert Gulyás miniszter szerint azok akik “a kereszténység nemzetmegtartó szerepét hirdetik és képviselik, jó úton járnak a közéletben, ez azonban önmagában nem garancia a személyes tisztességre, hitre, sőt, még a becsületre sem”. Már itt is járunk a hit, igazság, erkölcs és becsület sajátos, bűzös elegyénél, miszerint elég csak a kereszténységet pofázni, hogy különben szaralak az ember, az másodlagos. Íme, hölgyeim és uraim, a Fidesz-KDNP szellemi és morális foglalata. Ilyenekről és ilyeneknek fog beszédet tartani holnap Orbán miniszterügynök, és hangosan éljenzik majd. Tapsolnak neki, ő pedig eltelten mosolyog. Ez van itt. Ez van nekünk erősen sajnosan.

Kurd zászló

Karácsony, friss, ropogós főpolgármester tegnap kitűzte hivatalára a kurd zászlót, amivel – mint mondta – békepártiságát és a kurdok melletti kiállását szimbolizálta. Karácsony, friss, ropogós főpolgármester ezzel szembement a nemzeti érdekkel. Mert, mint emlékezhetünk, Erdogan öldöklése Szíriában az Szíjjártó külügyes szíves közlése szerint. Következésképp Karácsony főpolgármester hazaáruló. Hallatlan, pedig még meg sem melegedett a valaga a karosszékben.

Innen már csak egy lépés, hogy beteljesítse ördögi tervét, és migráncsokkal ültesse be a nemzeti emlékezés gödrét, és mecsetté tegye a bazilikát. Ja, nem, az az Orbán, aki iszlám iskolákat nyittat keresztény kultúránk közepén azzal az Erdogannal, aki háborús bűnöket követ el Szíriában, civileket gyilkol, hogy már százezren el is hagyták az otthonukat. Íme, a nemzeti érdek, hátha föltűnik egypár a határon, lehet visítani és Karácsony főpolgármesterre mutogatni, hogy na, ugye.

Hozza a migráncsokat. A prostisrácok is megírta tegnap, hogy míg Erdogan kaszabolja a terroristákat, ez a Karácsony élteti őket és a zászlajukat hurcolássza-limbálja ahelyett, hogy üldözött székely zászlókba burkolózna, az uniósat pedig fölgyújtaná, ahogyan az böcsületes magyar emberhez illik. Ebből is látszik, hogy ez a Karácsony nem magyar, idegen hatalmak zsoldjában áll, a tuggyukkikében. Ilyen is volt olvasható róla, pedig még egy hete sincs hivatalban.

Mégis elképesztő dolgai vannak, leállítja a kilakoltatásokat meg barátkozik. Hogyan lehet barátkozni a vérzivatarban, ezt nem lehet ép ésszel fölfogni. Meg október 23-át is meggyalázza, semmi fennkölt sóhajtozás, összevont szemöldök, Dózsa László 1942-, se Mariska és komcsik szidása, ruszkik hazazavarása és keresztény szabadság, hanem buli a városháza parkolójában a Quimbyvel. Buli, cseszmeg, hát milyen romlott lelkű liberális az ilyen? Meg kell a szívnek szakadni.

Mindemellett dicséretes dolgok ezek, az ember kezdi érezni a szabadság illatát, ami furcsa és veszélyes is egyben. Nincs meg benne a rend, a bakancsok csattogása, a talpak egymásra lépése, ami nélkül a NER-ember elveszettnek érzi magát, mintha ingoványon járna. Nem mondják meg neki, mikor kell tapsolni, és azt sem, kell-e épp kakálnia, a NER-ember így nem élhet, tenni fog ellene bizonyára. Már tegnap is sétáltak Salvinit éltetve, 23-án majd tojással dobálják meg Karácsonyt.

Volt már rá példa, Demszky is kapott a képibe, Göncz Árpád pedig nem tudott beszélni a füttyszótól. Erősek bírnak lenni a keresztények, ha sokan vannak, autókat is föl tudnak gyújtani, TV-székházat romba dönteni és más ilyen cukiságok. Egyáltalán, nehezen viselik a vereséget, mint ahogyan a választás óta eltelt héten is megmutatkozott, ott tesznek be a legyőzőjüknek, ahol csak tudnak. Képzelhetjük, mi lenne, mi lesz itt egy országgyűlési választási vereség után.

De az még odébb van, ha lesz egyáltalán, momentán ezzel a mostanival kell kezdeni valamit. Azt tapasztalhatni, hogy szerte az országban a hatalomhoz jutó ellenzék gesztusokat gyakorol és úriemberkedik a hétpróbás gazemberekkel. Ennek így kell lenni normális országban, ámde a miénk nem az. Azok, akik és ahol alkalmasint legyőzettek, Isten, ember és a Btk. minden törvényét megszegték, ráadásul kegyetlenül irtották az ellent, aki most békejobbot nyújt.

Hát, nem tudom. Ha fordul a kocka, ezek kitekerik a nyakukat, a családjuk írmagját is kiirtják, mert nem ismernek kegyelmet. A szívemmel érzem, hogy jámbornak és megbocsátónak kell lenni, az eszemmel viszont tudom, hogy ez öreg hiba. Csapdahelyzet ez, hogyha az ember hű önmagához, akkor később kitörik a nyakát, ha ésszerűen cselekszik, akkor megkapja, hogy ez sem különb azoknál. A háborúkban mindig vannak ilyen dilemmák, és az erős szokott győzni.

Nem a humánus. Az ilyen úri passzió békeidőkre szól, most pedig még mindig háború van. Mert bármennyire is szép gesztus, hogy Karácsony, friss és ropogós főpolgármester kitűzi a kurdok zászlaját, attól még Erdogan gyalogol végig rajtuk a tankjaival, Orbán pedig élteti. Érezzük az aljasság ellentmondását, és mégis tehetetlenek vagyunk. Nem intés, csak magamban való mormogás, hogy mind az összes friss győztesek vigyázó szemüket Demszkyre vessék azzal a tudattal: ami most van, csupán egy sóhajtás. Levegőt majd évek múlva lehet venni, ha egyáltalán.

Buborék

Kövér László, mint valami mindenható Isten, tovább szigorítja birodalmában az újságírókkal való bánásmódot. Alig lehetnek ott, ha ott vannak, se kérdezhetnek, nem fényképezhetnek, mozgóképet alig készíthetnek. Ha szóba áll velük netán-esetleg, leereszkedik hozzájuk egy nagyságos képviselő, de rosszul érzi magát a kérdésektől, akkor joga van szó nélkül elmenni. Egyáltalán, a képviselő azt csinál, amit csak akar, az újságíró meg örüljön, ha luk van a seggén, netán szagolhatja a nagyságos képviselő Pitralonját, és ne nagyon kérdezgessen.

Mindenféle fontosságok vannak a kajla világon pedig. A lányok pólója az első tavaszi napsütésben, nagykabátja és csizmácskája jegekben, a véres köhögetés és a zokogások a kórházi váróban, a kukásautó a sarkon és a koldus a padon, egy kutya jóságos szeme meg a macska csapodársága. János bácsi bütyke, meg, hogy kilukadt a fazék, omlik a vakolat, odavannak a vetések, vagy döglenek a nyulak. Mind életbe vágóan lényeges dolog, Kövér László ellenben nem az. Egyáltalán nem. Nem fontos, kosz a köröm alatt, kitömött páva huszárgúnyában, kifeslik belőle a vatelin, abból potyognak kifelé a szavak.

Kövér László és mindenfajta tótumfaktumok meg képviselők ott lebegnek a valóság fölött egy arasszal, de nem mint Isten létének bizonyítása Nicanor atya által Marqueznél, hanem annak igazolásául, hogy ótvarosok. Ez rögtön ki is derül, amint a lábuk csöppet súrolja az anyaföldet, ott állnak Borkaiként csupasz seggel, köröttük tuccog a mulatós. Mindez mutatja nem az esendőségüket, mert akkor az orruk csöppenne el, hanem a romlottságot, amit az okoz, hogy valami tévedés folytán kiváltságosnak érzik magukat szolga helyett, elfelejtik, ki küldte oda őket, kit kellene képviselniük és kinek a pénzén élnek. A miénken.

Ehhez képest leereszkedve krumplit osztanak, amit nem megköszönni kellene, hanem pofán vágni őket vele, a zsákkal, hogy visszatérjenek a valóságba, ahol már régen nincsenek. S ezzel, hogy Kövér László még jobban ketrecbe zárja őket, buborékot épít úgymond közéjük és az istenadta közé, még jobban elidegeníti őket a való élettől, fingjuk sincs mi folyik a képviselői álomvilágon kívül. Pártban gondolkoznak, mandátumban, bizottsági helyekben, egymás csesztetésével, ilyenek. Külön kaszt lettek harminc év alatt, a nyelvük is más, a szaguk is, de ehhez a naftát mi adtuk nekik, mi tettük őket ilyenné, s a mi dolgunk lesz orvosolni is a bajt.

Az újságírók is, amikor a képviselő urak – és hölgyek – elemelkednek az anyaföldtől, nekiállnak rezegni, s akkor érzik magukat fontosnak, ha valami kis kapcsolódásuk van ehhez a degenerált kaszthoz, és a megalázkodásig futnak a semmirekellők után, hogy utána annyit halljanak: boldog karácsonyt, vagy nőügyekkel nem foglalkozom. Hovatovább abból áll a sajtó kies hazánkban, melyik nagyfejű mit mondott, milyen ökörség csúszott ki a száján nagy kegyesen, holott akkor járnánk jól, ha azt sem tudnánk, hogy ezek egyáltalán a világon vannak.

Ha most úgy tűnne, pikkelek a képviselő urakra – és ritkábban hölgyekre – akkor igaz lenne, mert teljesen fölösleges állatfajta, csak a napot veszik el más elől. A bolti pénztáros lánynak igazoltabb a létezése, mint akármelyik képviselőnek, hogy államtitkárokról, miniszterekről, és magáról a prime ministerről ne is beszéljünk. Ha van értelmetlen organizmus a földön, ami a különös véletlenségek folytán kialakult, mert a Planck-állandó egy kicsit félrenézett, az ő. Na, őneki semmi köze az élethez, de vigasztaljon bennünket az a tudat, ahogyan vége lesz.

Neki már szólni sem mernek, ha hülye, az érinthetetlenség buboréka van körötte, ahogy Hitler körül is volt. A D-nap is túl korán, pitymallatkor kezdődött, s nem ott, ahol várták. Tiporódott az egész náci vezérkar, mi legyen, de mire délelőtt a Führer méltóztatott fölkelni, hogy parancsokat osztogasson, már mindegy volt, a szövetségesek partra szálltak, és elkezdődött a hosszú és kínos vég. Ami aztán odáig fajult, hogy a vezér már nem létező csapatokat dirigált a bunkerjából, mielőtt főbe lőtte magát. Ide vezet, ha a képviselők nem állnak szóba az újságírókkal, de nekem mindegy.

Részeg dajdajozásokon – és ahogy azt láttuk Borkai nyomán, ez nem idegen képzelt és beképzelt nagyjainktól – rendre a székely himnuszt tutulják Fekete Pákóval elegyest, s olykor, ha már az okádás küszöbén vannak, előkerül Petur bordala is: “Gondold meg és igyál!/ Örökké a világ sem áll;/ Eloszlik, mint a buborék,/ s marad, mi volt, a puszta lég./ S marad, mi volt, a puszta lég.” S az a legszebb a dologban, hogy még csak nem is tudják, saját magukat éneklik meg, mint ahogyan a kedves vezetőt is látjuk rendre eltorzult képpel az erkélyén nótázni. Ilyenkor veri a szögeket a koporsójába.

És lőn setétség

3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap. – (Mózes I. 1.)

Mindeközben Szijjártó Péter külügyes futsalos azt mondta biztatásul a véres kezű Erdogan diktátornak, hogy az ő kis szíriai kalandja a lemészárolt ártatlan emberekkel magyar nemzeti érdek. Úgy hozzávetőleg ebben az időben megtartották a Puskás Stadion világításpróbáját, amitől a környék sötétségbe borult (setétség), amit az Isten nevezett el így. Pedig hívhatta volna gumicukornak is, csak akkor még nem volt Haribo, ez is az imperialisták támadása nemzeti kisdedeink fogazata ellen.

Kásler miniszter erősen keresztény ember némi sámánista beütéssel, így hát tudhatná, hogy az Isten (JHVH) vagy Manitu, esetleg Siva (etc.) – gusztus, korszak és születési hely szerint – szeret üzengetni a halandóknak. Ha nagyon tele van a töke velük, akkor sáskajárást celebrál, vérré változtatja az ásványvizet, dögvészt meg jégesőt küld, ilyenek. Szereti a szimbólumokat az Isten, olyannyira, hogy egy bazi nagy szimbólum maga is, de ennek most ne álljunk neki. Kásler miniszterre azonban ma már senki nem hallgat, még az orvosok sem mosnak kezet, így ő az ősmagyarokba merült bele, a csodaszarvas valagában keresi az Urat.

És ennek ellenére vagy éppen ezért, ahogy láttuk, Isten – vagy a fizika törvényei – tehát setétbe borították a Puskás stadion környezetét, ami azt mutatja, hogy ezt is elbaszták, vagy tényleg haragos a mindenható, esetleg a kettő együtt. Pedig, ha belegondolunk, ez a mi köpcösünk élete fő műve. A nagy piramis, ami őrzi a nevét és emlékét, amikor az összes zsírját fölfalták már a férgek, szétfeslett a teste és csak a halvány emléke él, ha nem lesz addig sivatag az egész nyüves bolygó, és nem lesz olyan sem, aki emlékezne arra, hogyan sercent a szotyolahéj a foga alatt valaha.

Ősi nevén Hufu, nekünk csak Kheopsz – mert görög-római a kultúránk – sem sajnált időt, pénzt, vért és verítéket, hogy elkészüljön úgy ötezer évvel ezelőtt az ő nagy piramisa, és még ma is mindenki azt bámulja. Az a kétszáz (háromszáz, ki tudja ebben a kuplerájban) milliárd, amibe a Puskás került, nem elég ilyen hosszú életre, a jelek szerint még arra sem, hogy momentán hiba nélkül működjön. Hiába, bonyolultabb, mint egy térkő, vagy az emlékezés nemzeti gödre.

Ha nem is Isten, de a technika alkotott nekünk egy szimbólumot, üzenetet küldött az áram, hogy mi a fontos a nyüves Magyarországon, gyucsányiul: kurva. A Puskás a fontos, a környezete az le van szarva, akár meg is rohadhat nyomorúságában. Ahogyan Győrben is a Fidesz – s így áttételesen és természetszerűleg a kedves vezető – érdeke volt az elsődleges, a proletároké meg egyáltalán nem, szóba sem került. Másutt is így van ez, csak nem ennyire látványos, nem ennyire pőre-csupaszon pofátlan.

Orbán Viktor Mihály egy elfuserált, félrement manus, és ezt ő is tudja. Élete értelme, egyetlen célja, amit az apja belevert, hogy magasba emelhesse a világkupát. Tari János írta meg ezt a hamis álmot a “Pettyes labda a világkupában” című regényében, amiben Bokányi Feri, a pattanásos kamasz eljut a világhírig, és egy egész stadion tombol neki a világraszóló győzelem után. Szép álmok az ilyenek, csak aztán az ember fölnő. Csajok után koslat, olvas, iszik, aztán elfelejti a kamaszregényeket.

Viszont, ha benne ragad, akkor ilyen defektes alak lesz, mint ez az Orbán. Focistának tehetségtelen volt, embernek is az. Világhíres akar lenni, mint a Bokányi Feri, de nincsen neki pöttyös labdája, pedig, ha nem első, akkor beledöglik. Most is, amit összedelirált a Türk Tanácsban, attól az embernek ég a képén a bőr, hogy egy nyelvet beszél vele. Úgy jelent meg ott, mint Európa ura, Azerbajdzsánnak partnerséget, a tömeggyilkos Erdogannak együttműködési tárgyalásokat ígért, meg szórta kölcsön formájában a magyar adófizetők pénzét.

Tavasszal még Európában mondta, hogy vezér lesz, aztán Salvini meg Strache megbukott, mert normálisabb országban kekeckedtek, mint ez a miénk. Omló álom maradt az európai uralom, de azért a sztyeppékig szaladt, hogy a nimbuszból valamit megőrizzen a messziről jött fehér ember, akinek otthon szakadozik a gúnyája, ezek között meg a hatalmas sápadtarcú. Remélhetőleg tüzes vizet nem vitt magával vagy üveggolyókat, hogy elkápráztassa a nomád lovasokat. Ennél messzebb és ennél lejjebb már nem nagyon lehet menni.

Roman Arkagyjevics Abramovics is focibuzi. Ő a leggazdagabb orosz, megvette a Chelsea FC-t, ott bambul minden meccsen, habár nem szotyizik. Neki is vannak politikai ambíciói, de beéri a csukcsföldi kormányzósággal majd parlamenti elnökséggel, a Kremlről nem is álmodozik. Ha ilyet tenne, ha megfordulna a fejében, nem biztos, hogy élne, viszont ott a messzi vidéken azt csinál, amit csak akar. Mindenkinek le vannak osztva a szerepek, Orbán Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Törökország hülyéi előtt villog, mint európai.

Itthon meg előadja, milyen királynak tartják másutt. Nagyon beteg szegény, ha érdemel egyáltalán szánalmat, de ezt a jogát már régen eljátszotta, azt hiszem. A fizika, az áram, az ELMÜ vagy egyenesen az Isten üzent neki a stadionja világítása kapcsán, hogy ez így tovább nem megy. Viszont annak is ki kellene derülnie végre, hogy kies hazánk Csukcsföld-e vagy Európa. Focibuzik játszótere vagy valami más, krumpliba ájult ugar, netán haza. Mert, mint Károli nyelvén emlékezhetünk: “És látá Isten, hogy jó a világosság.” – Ennyi csak az egész csupán, de nem épp semmi mégsem.