Egy szlovén lap karikatúrája náci vezérként ábrázolta Orbánt, amitől a rendszer működni kezdett saját értékrendje, megszokásai és reflexei szerint, így Magyarország ottani nagykövete jegyzéket intézett a szlovén kormányhoz, hogy az ilyesmi skandalumot a jövőben akadályozza meg. Ez sok mindent megmagyaráz a NER-ről, de egyelőre örüljünk annak, hogy a Mladina (a szlovén lap) nem jutott a Charlie Hebdo sorsára, és magyar huszárok nem lőtték rommá a szerkesztőséget miheztartás végett.
A szlovénok hümmentettek egyet, és közölték, náluk nincs szokásban beleszólni abba, ki és mit jelentet meg a lapokban, amit Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszonyelvtárs nem értett meg. Az ilyen jelenség ugyanis teljességgel idegen attól a közegtől, amely kitermelte őt, mint nagykövetet. Mifelénk ugyanis a vezér még ki sem mondja, csak gondol rá, és máris legyalulnak mindenféle szerkesztőséget, beszántják vagy megveszik és váltót állítanak rajta, amelyik szórakozni mer a mi nagyhatalmú zsírdisznócskánkkal.
Nem vagyunk egyformák, Krisztusban testvéreim. Illetve teljesen mások vagyunk, amit viszont királyságunk nehezen tolerál, a minket körülölelő országok azonban üdvözölnek, úgyhogy ebből még gondok akadhatnak a jövőben, mint most is. Nagyon hülyén bír kinézni egy sivatag az oázis közepén, sőt, ilyen képződményt a földtörténet nem is ismer. Párhuzamos univerzumokban azonban minden bizonnyal akad rá példa, már csak a nagy számok törvényszerűségei szerint is, amit viszont avatatlan lelkek véletlennek neveznek.
De nem az. Törzsfejlődés eredménye, valamint gondos munkáé, hogy nekünk ilyen tuskó lett az országunk, hogy nagyjaink leginkább belehugyoznak a zongorába a klubban. Sok mindent ki lehetne hüvelyezni ebből a jegyzékből a sajtószabadságra, demokráciára és egyéb ilyen cukiságokra nézvést, de nem vagyunk fölnyírt hajú kiscsoportosok, tudunk már mindet, mert ez az életünk. Az incidens után a szlovén lap megállapította: „Egy ország, amely fel mer szólítani egy másik kormányt, hogy lépjen fel újságírók ellen, komoly biztonsági fenyegetést jelent az egész régióra.”
Itt tartunk éppen, de Isten és a párt segedelmével lesz még rosszabb. Viszont mindenki a saját meggyőződése, agymacskája és habitusa szerint dolgozta fel a kies hazánknak adott újabb maflást, és ebből a szempontból a cikkek alá írt kommentek különösen érdekesek. Ezek ugyanis hű képet adnak egy ország ideg, elme és morális állapotáról, ha úgy tetszik, a komment szakosztály voltaképp egy szociológiai és pszichiátriai szakrendelés ezek minden kínjával és gyönyörével, tűvel a karban és a kényszerzubbony szorításával.
Esetünkben is működött a rendszer, kurvaanyázták a polgártársak Orbánt, a szlovénokat, valamint egymást. Mindenki kiadta magából a saját kínját és nyomorát átkozva a fasizmust vagy éltetve azt filozófiai vagy morális neveltetés szerint, illetve, amit a kocsma gőze vagy az M1 belepárologtatott az agyába. És ebbe a kétszólamú szimfóniába, mint valami üstdob vagy fénysugár betüremkedett egy hozzászólás, ami olyan volt, mint egy sikoly vagy segélykiáltás, hogy aszongya: “És a káposzta is négyszáz forint már.”
Érezni lehetett, ahogyan ezen a ponton kicsit lemerevedett a képernyő, de rövid szünet után ment tovább a mocskolódás, és a hölgy – mert ő panaszkodott ekképp – magára maradt a gondjával és legfőbb bajával. Egyszerűen átléptek rajta a begőzöltek. Ehess, ihass, ölelhess, alhass – tudjuk J. A.-óta az élet alapvetéseit, de tőle tudjuk a fasiszta kommunizmust is. Ezek így ölelkezve fakadnak egymásból, és létrehozzák a teli gyomor és a szabadság dichotómiáját, hogy kinek mi a fontosabb. Petőfi átlőtt oldalú farkasának az utóbbi, Mari néninek meg a töltött káposzta.
És bár voltaképp jól van ez így, mert nem mindenki lehet kivont kardú szabadságharcos, mégis megmutatja, mért tartunk ott, ahol. Elvont dolgokat ugyan nem lehet elrágcsálni és cupákolni, mégsem árt, ha az embernek van érkezése a magasabb eszmékhez is, mint szabadság és szolgaság. Ennek híján a vége akkor az lesz, hogy teli gyomorral és bávatag-boldogan tapsikol a lelki nyomorához, és ez sem egy ideális helyzet. Viszont az ember egymillió év evolúció, kultúrák és civilizációk felemelkedése és elbukása után is egy szőrtelen állatfajta csupán.
A lét határozza meg a tudatát, s ha nincs káposzta, az baj, mert rövid időn belül csak arra bír gondolni, és ez tölti ki minden óhajtását, ez lesz az élet alapkérdése. Ezen az elven működik a választási krumpli, ami olyan, mintha egy csontot dobnának a kutyának. Kitetszik, hogy az anyagi bajok még mindig jobban fájnak a lélekénél, amire utal egy tatabányai eset is. Itt egy férfit közmunkára ítéltek, mert egy boltban üvöltözött, szidta az összes népek anyukáját, és leköpött egy nőt. Ezután földöntött egy polcot, ily módon pedig eltört tíz Kinder tojást.
És nem azért ítélték el, mert gyalázta az embereket és leköpte egyiküket, hanem, mert a nyüves tojások összetörésével 2.890.- forint kárt okozott. Sem az őrjöngő zaklatott lelke, sem a leköpött nő méltósága nem érdekelt senkit sem. Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, így élünk mi káposztától és Kinder tojástól terhesen, s ezekből a magasságokból mit nekünk kósza szabadságeszmék és emberi méltóság. És az a csavar mégis, hogy voltaképp az lenne az ideális, ha tényleg a káposzta ára lehetne a fő fejfájása az embernek. Viszont nem olyan időket élünk egyáltalán.
És még számtalan ilyen érdekesség történik szerte a birodalomban. Ukránok százasával egy szoba-konyhában, különös buszok a szavazófülkék előtt, rosszalkodó szerverek meg zsák krumplik a hónok alatt egy-egy voksért, ami pofán köpése mindennek, ami egy demokratikus szavazás lenne. És a nap mégis vidáman süt, meg tele vannak a kocsmák. Vagy az OLAF-os dolgok, székházak, kastélyok, földek, hogy az embernek az a képzete, itt megszűnt az állam, felszámolódott, elhalt amúgy lenini módon, vagy netán csak célzottan működik, kinek van, kinek meg nincs. Most például Gulyás Mártonnak mennyire, hogy volt, ugye, és nekem is mennyire lesz, ha sokat pofázok.
A magyar tudja, hogy ő a lehető fajok legjobbika, Isten kiválasztott gyermeke. A librálbolseviki pénzek azonban nagyon jól jönnek, mert a nemzeti öntudatból megélni nem lehet. Lopni se. Kellenek hát, mint falatka madárlátta kenyér. Jól mutatja ezt a rezsim ambivalens viszonya úgy általában Európához, amely mára a végletekig lecsupaszodott és egyszerűsödött. Az ingyenpénzre természetszerűleg igényt tartunk, minden mást viszont tagadunk és átkozunk, szidunk és ócsárlunk, ami ellentmondás azonban sokáig nem tartható. Erről tudna mesélni az Origo, s ha okos lenne – ami nem -, akkor a gazdájának mutatná be a saját nyomorát, figyelmezzen arra, mi várhat rá, ha továbbra is futja az ámokot.
Van nekünk ez a kérlelhetetlen Máraink, aki peches egy alak. A kommunisták nem szerették, mert utálta őket. A fasiszták utálták, mert nem szerette őket, így soha nem is jutott el a kettő közti idilli polgári állapotba. S egyáltalán, mind a kettő állatfajtáról megvolt a lesújtó véleménye, s mivel az idő körbefordult, most újra kellemetlen a manus. Volt pár ihletett éve, amikor elkezdtek rá figyelni, de elmúlt ez is, jöttek a Wass Albertes fasiszta kommunisták, az érdemdús férfiúk és honleányok, és Márai megint felejtős, nemzetietlen, mert aktuálisan igaz. Felismerhetni benne ezeket a terepjárós bérleményeseket, s bár talán ismeri mindenki úgyis, mégsem árt felidézni, s nem az elszörnyülés okán, hanem tanulságképpen.
Olyan nem uniós ország lakójának, még ha (ál)magyar is, névleg, nyugdíjilag, meg az ükapja nagynénjének az unokatestvére húga révén, tehát voltaképp sehogy, mi a náthás köze van ahhoz, hogy mi történik az Unióban, ha a Fidesz, ha bár és akár Verhofstadt, vagy a kismaci rojtos füle által. Semmise. Mint ahogy – bár eddig nem mondtam, de most már unom, így közzé teszem – a csillagszemű székely legénynek is bolhafingnyi köze sincs a magyar választáshoz sem, mert az nem az ő, hanem a vépi Mari néni életét határozza meg és teszi tönkre. Ilyen egyszerű ez, és kéretik most nem kijátszani a Trianon-kártyát, mert indifferens és nem is érdekel. Nekem rossz, nem nekik.
A misszionáriusokat azonban megfőzik, almával a szájukban szolgálják fel, vagy esetleg minden cicó nélkül elvágják a torkukat. S ha Novák asszonyelvtárs Európa rekatolizációjáról, a liberálisok megtérítéséről ábrándozik aknamunkával, vagy, mint kies hazánkban, a kerítésen belül erőszakkal, akkor ugyanolyan, mint az Iszlám Állam. Azzal a különbséggel, hogy ő szentnek is hiszi magát, hitbéli übermenschnek, amivel nem csak az a gond, hogy hamis képzet, hanem, hogy elmúlt a keresztes háborúk kora, bár erről a feudalizmust építő NER még nem értesült, és úgy viselkedik, akár egy analfabéta új földesúr.
– Ki a tököm az az Orbán Viktor? – értetlenkedett Oszi, hogy le is vette a kalapját.
Hingsnek is, magunknak is elég frusztráló a tehetetlenség. A kiszolgáltatottság és a reménytelenség megeszi a lelket, sajátos torzulásokat okoz benne különféle kimenetelekkel. A letargia, bár kiábrándító, de mégis csak a szolidabb változat. Így is megdöglik az ember, de nem nagy hanggal, hanem ordítás nélkül, elszáradva, mint egy őszi levél. A gyászoló sokaság pedig biztosítja a már nem is annyira zokogó özvegyet, hogy jó ember volt a megboldogult, ők pedig szeretve tisztelték.