Négyszáz a káposzta is már

Egy szlovén lap karikatúrája náci vezérként ábrázolta Orbánt, amitől a rendszer működni kezdett saját értékrendje, megszokásai és reflexei szerint, így Magyarország ottani nagykövete jegyzéket intézett a szlovén kormányhoz, hogy az ilyesmi skandalumot a jövőben akadályozza meg. Ez sok mindent megmagyaráz a NER-ről, de egyelőre örüljünk annak, hogy a Mladina (a szlovén lap) nem jutott a Charlie Hebdo sorsára, és magyar huszárok nem lőtték rommá a szerkesztőséget miheztartás végett.

A szlovénok hümmentettek egyet, és közölték, náluk nincs szokásban beleszólni abba, ki és mit jelentet meg a lapokban, amit Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet asszonyelvtárs nem értett meg. Az ilyen jelenség ugyanis teljességgel idegen attól a közegtől, amely kitermelte őt, mint nagykövetet. Mifelénk ugyanis a vezér még ki sem mondja, csak gondol rá, és máris legyalulnak mindenféle szerkesztőséget, beszántják vagy megveszik és váltót állítanak rajta, amelyik szórakozni mer a mi nagyhatalmú zsírdisznócskánkkal.

Nem vagyunk egyformák, Krisztusban testvéreim. Illetve teljesen mások vagyunk, amit viszont királyságunk nehezen tolerál, a minket körülölelő országok azonban üdvözölnek, úgyhogy ebből még gondok akadhatnak a jövőben, mint most is. Nagyon hülyén bír kinézni egy sivatag az oázis közepén, sőt, ilyen képződményt a földtörténet nem is ismer. Párhuzamos univerzumokban azonban minden bizonnyal akad rá példa, már csak a nagy számok törvényszerűségei szerint is, amit viszont avatatlan lelkek véletlennek neveznek.

De nem az. Törzsfejlődés eredménye, valamint gondos munkáé, hogy nekünk ilyen tuskó lett az országunk, hogy nagyjaink leginkább belehugyoznak a zongorába a klubban. Sok mindent ki lehetne hüvelyezni ebből a jegyzékből a sajtószabadságra, demokráciára és egyéb ilyen cukiságokra nézvést, de nem vagyunk fölnyírt hajú kiscsoportosok, tudunk már mindet, mert ez az életünk. Az incidens után a szlovén lap megállapította: „Egy ország, amely fel mer szólítani egy másik kormányt, hogy lépjen fel újságírók ellen, komoly biztonsági fenyegetést jelent az egész régióra.”

Itt tartunk éppen, de Isten és a párt segedelmével lesz még rosszabb. Viszont mindenki a saját meggyőződése, agymacskája és habitusa szerint dolgozta fel a kies hazánknak adott újabb maflást, és ebből a szempontból a cikkek alá írt kommentek különösen érdekesek. Ezek ugyanis hű képet adnak egy ország ideg, elme és morális állapotáról, ha úgy tetszik, a komment szakosztály voltaképp egy szociológiai és pszichiátriai szakrendelés ezek minden kínjával és gyönyörével, tűvel a karban és a kényszerzubbony szorításával.

Esetünkben is működött a rendszer, kurvaanyázták a polgártársak Orbánt, a szlovénokat, valamint egymást. Mindenki kiadta magából a saját kínját és nyomorát átkozva a fasizmust vagy éltetve azt filozófiai vagy morális neveltetés szerint, illetve, amit a kocsma gőze vagy az M1 belepárologtatott az agyába. És ebbe a kétszólamú szimfóniába, mint valami üstdob vagy fénysugár betüremkedett egy hozzászólás, ami olyan volt, mint egy sikoly vagy segélykiáltás, hogy aszongya: “És a káposzta is négyszáz forint már.”

Érezni lehetett, ahogyan ezen a ponton kicsit lemerevedett a képernyő, de rövid szünet után ment tovább a mocskolódás, és a hölgy – mert ő panaszkodott ekképp – magára maradt a gondjával és legfőbb bajával. Egyszerűen átléptek rajta a begőzöltek. Ehess, ihass, ölelhess, alhass – tudjuk J. A.-óta az élet alapvetéseit, de tőle tudjuk a fasiszta kommunizmust is. Ezek így ölelkezve fakadnak egymásból, és létrehozzák a teli gyomor és a szabadság dichotómiáját, hogy kinek mi a fontosabb. Petőfi átlőtt oldalú farkasának az utóbbi, Mari néninek meg a töltött káposzta.

És bár voltaképp jól van ez így, mert nem mindenki lehet kivont kardú szabadságharcos, mégis megmutatja, mért tartunk ott, ahol. Elvont dolgokat ugyan nem lehet elrágcsálni és cupákolni, mégsem árt, ha az embernek van érkezése a magasabb eszmékhez is, mint szabadság és szolgaság. Ennek híján a vége akkor az lesz, hogy teli gyomorral és bávatag-boldogan tapsikol a lelki nyomorához, és ez sem egy ideális helyzet. Viszont az ember egymillió év evolúció, kultúrák és civilizációk felemelkedése és elbukása után is egy szőrtelen állatfajta csupán.

A lét határozza meg a tudatát, s ha nincs káposzta, az baj, mert rövid időn belül csak arra bír gondolni, és ez tölti ki minden óhajtását, ez lesz az élet alapkérdése. Ezen az elven működik a választási krumpli, ami olyan, mintha egy csontot dobnának a kutyának. Kitetszik, hogy az anyagi bajok még mindig jobban fájnak a lélekénél, amire utal egy tatabányai eset is. Itt egy férfit közmunkára ítéltek, mert egy boltban üvöltözött, szidta az összes népek anyukáját, és leköpött egy nőt. Ezután földöntött egy polcot, ily módon pedig eltört tíz Kinder tojást.

És nem azért ítélték el, mert gyalázta az embereket és leköpte egyiküket, hanem, mert a nyüves tojások összetörésével 2.890.- forint kárt okozott. Sem az őrjöngő zaklatott lelke, sem a leköpött nő méltósága nem érdekelt senkit sem. Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim, így élünk mi káposztától és Kinder tojástól terhesen, s ezekből a magasságokból mit nekünk kósza szabadságeszmék és emberi méltóság. És az a csavar mégis, hogy voltaképp az lenne az ideális, ha tényleg a káposzta ára lehetne a fő fejfájása az embernek. Viszont nem olyan időket élünk egyáltalán.

Világszép Nádszál Kisasszony az Agorában

Ezen a héten ismét kedveskedtek a kicsiknek az Agora MSH-ban.

A Napraforgó – Mesék határon innen és túl… elnevezésű gyermek kamaraszínházi előadás sorozat az ovisokat, kisiskolásokat csalogatja a kultúra házába.
További fotóim ide kattintva láthatók.


Ezúttal a Népmeseszínház művészei hoztak el egy klasszikus mesejátékot, a Világszép Nádszál Kisasszonyt.
A zenés interaktív előadás nagy sikert aratott a kicsik körében. A színes egyszerű díszletelemek forgatással, áthelyezéssel azonnal új és új helyszínt hoztak a gyerekek szeme elé.

Hatalmas képzelőerejükkel pedig izgalmas mesebirodalomba repülhettek a színészekkel.

További fotóim ide kattintva láthatók.

Szóljatok Columbónak

Azt mondja a terézvárosi rendőrség egy választási csalás kapcsán, hogy: „A hamis adatokat tartalmazó ajánlóívek gyűjtőinek beazonosítása nem volt lehetséges tekintettel arra, hogy az iratokon egy-egy név és névaláírás szerepel, egyéb személyes adat nem.” Továbbá, miután kihallgatni próbálták az egyik gyanúsítottat, aki azt válaszolta a kérdésekre, fapapucs – bikkfa nyelven: nem tett vallomást -, megszüntették a gyanúsítást, és széttárták a karjukat, kijelentve, „nem merült fel olyan információ vagy adat, amely szerint az íveket maga a jelölt töltötte volna ki, vagy tudomással bírt volna a jogellenes kitöltésükről”. Aztán elmentek ozsonnázni a zöldbe.

Zárásképp még döftek egyet az igazság és a jogállam szívébe, mondván „a nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges”. Hát én berosálok. Olyan ez, mintha a gyilkos ott állna a hulla fölött vértől iszamos kézzel, még lihegne a torok elmetszése miatti fáradságtól, s megkérdezné a szerv őtőle, te ölted meg aranyom? S miután rázná nemlegesen a fejét, megkínálnák forró csokoládéval, és a kezébe nyomnának egy uszodabérletet, hogy csobbanjon egyet, mert ráfér. Ilyenkor az ember hülyén néz ki a fejéből, és olyan késztetés tolul föl benne, hogy szétrúgja a ház oldalát, de minimum Rózsa Sándornak áll.

És még számtalan ilyen érdekesség történik szerte a birodalomban. Ukránok százasával egy szoba-konyhában, különös buszok a szavazófülkék előtt, rosszalkodó szerverek meg zsák krumplik a hónok alatt egy-egy voksért, ami pofán köpése mindennek, ami egy demokratikus szavazás lenne. És a nap mégis vidáman süt, meg tele vannak a kocsmák. Vagy az OLAF-os dolgok, székházak, kastélyok, földek, hogy az embernek az a képzete, itt megszűnt az állam, felszámolódott, elhalt amúgy lenini módon, vagy netán csak célzottan működik, kinek van, kinek meg nincs. Most például Gulyás Mártonnak mennyire, hogy volt, ugye, és nekem is mennyire lesz, ha sokat pofázok.

Az állam él és virul tehát, működteti a diktatúrát, következésképp kegyeiből kinek jut, kinek meg nem. És ilyen felgondolások közepette a népek úgy viselkednek, mint számos költözésem egyikén a Józsi – mostanában rájár a Józsikra -, aki a bakelitjeimet vitte a lépcsőházban, bájosan elejtette, s ahogyan pattogtak a lemezek a kövön, gurultak-törtek, ez a Józsi bambán vigyorogva nyugtatgatott, hogy nem baj ám. Dehogynem, cseszmeg, de még mekkora baj. S így van ezzel az ország, ott pattog a nyüves élete a flaszteren, lefelé a pokolba, s áltatja magát, hogy nem baj ám, én még élek, mert luk van a seggemen, s szelel is. Ilyen agytörzsi nívón, így meg élni minek, de ez csak költői kérdés volt.

Mert aljasságok vannak szanaszét. Most is, például Szombathelyen, amikor az új többség öntudatosan turpisságokra kérdezett rá igazának biztos tudatában, a fideszgépek sunyin és cinikusan azt felelték, tessen feljelentést tenni. A fentiekből fakadóan ez mint halottnak a csók. Így az ember azon ábrándol, hogy úgy filmesen a Columbót hívná a csámpás kutyájával, derülne ki az igazság, ami sose fog, míg kézivezérelt a seriffi hivatal. S ilyenkor elönti az embert a tehetetlen düh, amivel viszont sokra nem megy, kitörölheti vele az arschát. Ez is tehát, amit itt előadok, egy artikulált sikítás és jól tagolt tamtam csupán azzal a kajlasággal, hogy mint a vak a kocsmában, midőn eldördül az első lövés, boldogan mondja: úgy van fiúk, először a lámpát.

Mindezzel a sajátos képpel azt meséltem el, hogy amíg Polt és Pintér a hivatalában van, addig semmi sem fog történni, és reménytelen minden. Ha és viszont Columbo mégis csak győz, akkor itt a csontvázak olyan mennyiségben hullnak majd ki a szekrényből és le a flaszterre, hogy ahhoz képest egy dino-ásatás kutyatöke, és a pörök, amelyek évtizedekig tartanak majd, Nürnberget múlják felül mennyiségben, minőségben egyaránt. Addig is azonban be kell érjük ilyenekkel: „A nyomozás során személyi és tárgyi bizonyítékokat felkutatni, melyek alapján a tényleges elkövető kiléte megállapítást nyerne, nem volt lehetséges.” Vagy pedig fölrúgjuk a hintalovat, ledöntjük a szobrokat és verseket írunk, minden, ami egy forradalom velejárója. Vagy pediglen kisnyúl. Ez a kérdés, válasszatok!

Valami bűzlik Neriában

A belga Mettet városa átértékeli Fonyóddal való kapcsolatát, átnézik, átszervezik azt a testvérvárosi szerződést, amelyet még 2012-ben kötöttek a kajla magyarokkal. Összefoglalva: nem kérnek Fonyódból a belgák. Nem nagy dolog, gondolhatnánk, aztán meg dehogynem. Vannak – mint tudjuk – ilyen testvérvárosi kapcsolatok szerte a világban, amelyek során néptáncegyüttesek utazgatnak ide-oda, valamint tanácsi, újabban önkormányzati képviselők, megismerni a testvérek italkínálatát és más nevezetességeit. A nagy barátkozások terepe ez, mint a VIT meg az építőtáborok, jó buli, na.

Fonyód azonban váratlanul büdös lett a belgáknak, s nem azért, mert a néptáncosok nem használtak dezodort látogatásaik során, nem a népekkel van a baj, hanem Orbán Viktorral. Aurélien Laffineur polgármester azt mondta, fonyódi kollégája, bizonyos Hidvégi József annyira orbánista, ami már zavarja az ő orrát, mert nem viselheti a tömény populizmust és nacionalizmust. Itt tart ma a tétova barátkozás. Hidvégi elvtárs pedig kijelentheti, ki nem szarja le, legalább nem kell annyit utazgatni, kimozdulni a baromfiudvarból, meg vigyorogni a belgákra, akik ezzel bebizonyították, méltatlanok a magyarok szeretetére.

Azt is mondhatja, hogy a fonyódiakat ezzel kár nem érte, ettől a kenyér drágább nem lesz, lehet oszolni. Ebből a szempontból bizonyára igaza is van, viszont azzal a tudattal kell élnie ezután a nyamvadt kis életét, hogy sokat tett jó hírünkért a világban. S ha majd a kedves gyereke – ha van neki – egyszer zokogva tér haza egy hátizsákos nyugati túráról, mert magyar volta miatt elhúzódtak tőle a metrón, buszon, vonaton, akkor elmélázhat, hogy jó-e így a saját kis szemétdombján, és verheti a nemzeti magyar mellét. Bár ezt a típust ilyen apróságok nem érdeklik, mert az egészet liberálbolseviki ármánynak tartják a pöttyös seggű pusztai übermensch ellen.

A magyar tudja, hogy ő a lehető fajok legjobbika, Isten kiválasztott gyermeke. A librálbolseviki pénzek azonban nagyon jól jönnek, mert a nemzeti öntudatból megélni nem lehet. Lopni se. Kellenek hát, mint falatka madárlátta kenyér. Jól mutatja ezt a rezsim ambivalens viszonya úgy általában Európához, amely mára a végletekig lecsupaszodott és egyszerűsödött. Az ingyenpénzre természetszerűleg igényt tartunk, minden mást viszont tagadunk és átkozunk, szidunk és ócsárlunk, ami ellentmondás azonban sokáig nem tartható. Erről tudna mesélni az Origo, s ha okos lenne – ami nem -, akkor a gazdájának mutatná be a saját nyomorát, figyelmezzen arra, mi várhat rá, ha továbbra is futja az ámokot.

Mert ez az Origo meg úgy járt, hogy a tulajdonosa, bizonyos New Wave Media Group ötvenezer eurót nyert egy pályázaton a Google-től, amit ez később visszavont. Tizenöt millió forinttól esett el az Origo tehát, s nem másért, mert megjelent a The New York Timesban egy írás, amely bemutatta, hogy ez az Origo a Fidesz kézi vezérelt propagandaoldala, bennszülötteknek csak lakájmédia. Mindezek után a Google kiadott egy közleményt, miszerint “További felülvizsgálat után úgy döntöttünk, nem folytatjuk a pályázati együttműködést a New Wave Mediával”. Kiderült az Origóról, hogy büdös, s bár a pénz elmaradása nem érdekli őket, kapnak elég szagos bankót a kitartójuktól, mégis sikerült bemutatniuk a világnak, hol is élnek ezek a különös magyarok.

És volt még a tegnapnak egy harmadik híre is, ami viszont már sokkal fajsúlyosabb, mert a NATO-nak is büdös már a NER, s ennek megfelelően Neria. Scott Cullanin, az Egyesült Államok külügyi szakértője szerint ugyanis kies hazánk már egyre nagyobb veszélyt jelent, mert a szervezetet saját céljaira használja Ukrajna kapcsán, és akadályozza a katonai szövetség működését. Ideje már – mondja ez a Culanin -, hogy az Egyesült Államok beavatkozzon, és megfegyelmezze Magyarországot. Ez viszont már nem tréfadolog, mint a néptáncosok, meg az Origo pénze, de biztosan megtudjuk majd, hogy ez a Cullanin a Soros embere és kitartottja. Bár úgysem lesz ez érdekes egy M1-es tudósításra.

Ez, kérném a legalázatosabb tisztelettel, egyetlen nap, nyüves huszonnégy óra termése abból, hogy a civilizált világ hogyan köp ki, fogja be az orrát, ha meghallja a magyar szót. És ilyenekből van dögivel és egyre több. Úgy vélem hát, eljött az ideje, hogy az Orbán Viktort istenként imádók is föltegyék maguknak a kérdést, hogy ilyen lovat akartak-e. Ha igen, akkor sincs baj, csak akkor vállalják a bűnrészességet is, amikor bekövetkezik a nagy összeomlás, mert, ha így megy tovább, tőlünk függetlenül is be fog. És akkor lehet majd hajat tépni, imádkozni, miközben Orbán Viktor a katonai légjárművel már messzire lesz. Mondtam sokszor, nekem mindegy, sőt, az a mámorító érzésem is meglesz akkor, hogy én szóltam.

Feltéve, ha megérem, persze.

Babgulyás a bérleményben

Bayer Zsolt érdemdús férfiú minden bizonnyal. Van neki – mint érdem – tagkönyve (ötös számú), plecsnije elalélós-lovagos, mocskos, nagy szája, meg mosdatlan, ótvaros nyelve. Mindeme érdemek miatt őt mindenképp megilleti a várban, a Várnegyedben, az Úri utcában (még a neve is, ugye) havi harminckétezerért egy bérlemény. Ha JózsiJenő lenne, tízszer ennyit fizetne, de nem fizet, mert ő ilyen érdemdús férfiú. Viszont a JózsiJenőknek ilyen bőséges érdemeik nincsenek, ők örüljenek, ha luk van a valagukon, sőt, annak is, ha és netán arra keverednek, akkor beleszagolhatnak a Várnegyed Úri utcájának levegőjébe, ilyenek. A JózsiJenőkkel csak a baj van mindig.

Sok és egyre több ilyen érdemdús férfiú van Neriában is, a Várnegyedben is, a réteken meg a mezőkön is. Ha Svejk lennénk, aki a bécsi Burgról megállapította, mint emlékezhetünk, hogy hercegnő annyi van ott, mint a szemét, erről a mi várunkról is meglenne a véleményünk, hogy mennyi szeméttel van telis-tele, ám ugyanúgy az egész, kerek ország is. Mert egyre több az ilyen érdemdús férfiú és honleány, szaporodnak, mint a gomba a rohadó lábköröm alatt. Ők úgy érzik, az a meggyőződésük, jár nekik az óccó bérlemény, a negyvenmilliós terepjáró, a repkedés, a helikopteres vadászat és a jachtos halászat. Így lakják be a NER-t, kezdik egészen otthon érezni magukat benne, s nagyon komfortosan. Övék az ország, nekik építik a JózsiJenők.

Van nekünk ez a kérlelhetetlen Máraink, aki peches egy alak. A kommunisták nem szerették, mert utálta őket. A fasiszták utálták, mert nem szerette őket, így soha nem is jutott el a kettő közti idilli polgári állapotba. S egyáltalán, mind a kettő állatfajtáról megvolt a lesújtó véleménye, s mivel az idő körbefordult, most újra kellemetlen a manus. Volt pár ihletett éve, amikor elkezdtek rá figyelni, de elmúlt ez is, jöttek a Wass Albertes fasiszta kommunisták, az érdemdús férfiúk és honleányok, és Márai megint felejtős, nemzetietlen, mert aktuálisan igaz. Felismerhetni benne ezeket a terepjárós bérleményeseket, s bár talán ismeri mindenki úgyis, mégsem árt felidézni, s nem az elszörnyülés okán, hanem tanulságképpen.

„…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, „mint keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő „ keresztény magyar úri ember” joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában…S ez a fajta nem tanul…Ez a fajta soha nem változik. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet…”

Hát, igen. Az ilyesmi kellemetlen bír lenni még mai kivitelezésében is, a lényegen azonban nem változtat. Márai kérlelhetetlenségét annyival toldanánk meg csak, hogy ez a habitus és életvitel ott a mélyin azért lopás és gyilkosság is. Már, ha az ember szenvtelenül nézi a kifestőkönyvet. Ha belegondolunk és hivatali nyelven megfogalmazzuk, Bayer érdemdús meg az összes többi óccó kis életét mi magunk finanszírozzuk, és mi döglünk bele. Bayer érdemdús keveset fizet, az önkormányzatnak kevesebb a bevétele, emiatt nem ad segélyt valakinek, s az éhen hal. Ez, bár eléggé abszurd feltételezés, viszont életszerű, mert a dolgok fura kapcsolatban állnak egymással.

A Karmelitáknál a Gundel-menza ötszáz forintos babgulyását is más fizeti meg, szintén a JózsiJenő, midőn illetlenül sokat számláznak neki másutt. Semmi sincs ingyen, a pénz sem vész el, csak átalakul. A TAO-ból kórházi ágy helyett stadion lesz meg futballcsuka, az uniós pénzből világítás helyett terepjáró, és így tovább, mert senkit nem hagynak az út szélén, csak a JózsiJenőt. Viszont, hogy oldjuk kicsinyég a helyzet drámaiságát, s mivel azt eddig nem tudtuk, hogy Bayer érdemdús bérleménye pár száz méterre van a Gundel menzájától, képzeljük el, midőn az érdemdús délelőtt okádik egyet a lapjában, kora este folytatja ugyanezt a tévéjében, majd pihenni tér az óccó bérleménybe, ahol óccó gundelos babgulyást vacsorál, amit kis lábaskában vitt haza a kegyelmesétől, majd elégedetten böfög.

Nincs több kérdés, itt és így élünk most mi, JózsiJenők, valamint az érdemdúsak. Látszólag egy univerzumban, de azzal a tudattal, hogy a világ csak káprázat. Ócska csalás csupán.

Orbán búcsúcédulái

Orbán, mint valami megvadult Tatjána, úgy levelezik. Ahogyan közeledik a választás, mindenki az Anyeginje neki, mindenkibe szerelmes, akitől hatalma támogatását remélheti. Most az Európai Unión kívül élő külhoni magyaroknak, a nyelvet sem ismerő mindenféle népeknek irkál, hogy szavaznának már rá. Sorsfordítónak nevezi ezt a voksolást is, meg az összetartozás új formájának, holott úgy tűnik, ilyen zsibvásár vagy kanbuli lesz a választás, az adhat le szavazatot, akit Orbán oda meghív. Tehát boldog-boldogtalan, éljen bárhol az univerzumban, egyetlen kritérium, hogy jó helyre menjen az a voks, és hát, oda szokott menni.

Viszont semmi sincs ingyen. X. Leó is 1515-ben jó pénzért adta az üdvösséget, és a búcsúcédulák olyan sikeresek voltak, hogy életre is hívták a reformációt, mert mindenki elkurvult az egyházban. Orbán is, ő a hatalom kurvája, mindenkivel összefekszik akitől valami hasznot remél, és teljesen elvtelenül. Repedt sarkú ribanc, lottyadt mellű lotyó. Plusz még ilyen fordított búcsúcédulaként egyesével veszi meg nem az üdvösséget, hanem a hatalmat és egyben kárhozatot magának meg az országnak is. Nem szoktam én ilyenekkel foglalkozni, de ez már tényleg sok a többnél (by: Peresztegi tanár úr).

Olyan nem uniós ország lakójának, még ha (ál)magyar is, névleg, nyugdíjilag, meg az ükapja nagynénjének az unokatestvére húga révén, tehát voltaképp sehogy, mi a náthás köze van ahhoz, hogy mi történik az Unióban, ha a Fidesz, ha bár és akár Verhofstadt, vagy a kismaci rojtos füle által. Semmise. Mint ahogy – bár eddig nem mondtam, de most már unom, így közzé teszem – a csillagszemű székely legénynek is bolhafingnyi köze sincs a magyar választáshoz sem, mert az nem az ő, hanem a vépi Mari néni életét határozza meg és teszi tönkre. Ilyen egyszerű ez, és kéretik most nem kijátszani a Trianon-kártyát, mert indifferens és nem is érdekel. Nekem rossz, nem nekik.

Itt el van adva a lelkünk, ki van árusítva az ország. Orbán hatalma vásároltatik meg stadionok, akadémiák, óvodák, iskolák, meg mindenféle nemzeti biszbaszba csomagolt bizsu által, s ami a legszebb, a mi vérünkön, a huszonhét százalékos áfával, a bankadóval, meg a többi ezerrel. Az uniós pénzt pedig ellopják. Ördögi dolog ez, mi fizetjük, hogy az ukránok megszavazzák, hogy Orbán tovább lophasson. Ilyen a világon nincs, és mégis van, s a csodahely pedig kies hazánk. És kuss van, mint ahogyan kuss van arról is, hogy a települések lakosságszáma úgy pulzál, mint valami haldokló csillag, a választásoknak és a Fidesz érdekeinek megfelelően gyarapszik vagy fogy ezrekkel.

Hát mi van itt? Micsoda förtelme a világnak? És csak néhány elvetemült veri a tamtamot, a többiek pedig méregetik egymás farkát, számolgatnak, hogy jusson is, maradjon is, holott közös erővel a szobrot kellene ledönteni, faltörő kossal nekimenni a várkapunak. Az egy dolog, hogy Orbán előttünk csupaszodik le egy utolsó diktátorrá, veszti el az emberség maradékát is, és néhány utolsó fénysugárért fölégeti az országot. No de, hogy ezt tétlenül nézik, akik még valamit is tehetnének ellene, az megbocsáthatatlan. Bűnrészesség a hazaárulásban, és mégis ez van. De egészen őszintén, innentől ez engemet egyáltalán nem érdekel. Mesélek ezután is naponta azzal a lehangoltsággal, hogy értelme nincs, munkálkodásom innentől a l’art pour l’art szakaszába lépett, úgyhogy fütyörészek a csillagoknak és hallgatom a csöndet.

A misszionáriusok alkonya

Ferenc pápa megint rosszalkodott. Nem vette figyelembe a NER intéseit, és Marokkóban járván össze-vissza beszélt minden zöldséget. Nem vitt pár milliárdot templomot építeni, sőt, még csak nem is sivalkodott, hogy itt ölik a keresztényeket. A harmincötmilliós országban úgy nagyjából húszezer katolikus ember éldegél, amitől a szentatya nem vizionált világvégét, sőt, nem átallott ilyeneket mondani: „A keresztények egy kicsiny kisebbséget alkotnak ebben az országban. De véleményem szerint ez nem probléma, még akkor sem, ha tudom, hogy időnként nehéz néhányotok számára.”

Mint valami III/III-as iszlám ügynök, beépített Mohamed-akna, aki a keresztények életére tör. De mit is várhatnánk egy kommunista-sorosista-liberális bujtogatótól, aki nem érti a kor kihívásait, nem úgy viselkedik, mint valami imperialista hódító vagy keresztes hadsereg, illetve elefánt a porcelánboltban. Holott mimagyarok jól tudjuk, az egyedül üdvözítő út a keresztény értékek és kultúra védelmezése és terjesztése úgy, ha ennek magunk híján vagyunk, és azt sem tudjuk, eszik vagy isszák. Továbbá a hitetetlen hit, ami hungarikum, amikor úgy viseljük a reverendát, hogy takarja a patánkat.

És bármilyen fura is, az az ember, aki nem vár szavazatokat a füstölő lóbálásától meg a kereszttel való handabandázástól, inkább védi ezeket az értékeket a megadó szerénységével, sőt, mondhatnánk, egyedül ő védi, nem pediglen a szarvasgyilkos, a boltbezáró vagy a krumpliosztogató. Mivelhogy ezeknek, bár nevükben viselik a keresztény szót, közük annyi van hozzá, mint vadkannak az elsőáldozáshoz, és mégis ezek viselkednek misszionáriusként. Meg akarják téríteni a pogány Európát, mert Novák szaporulati felügyelő asszonyelvtárs is már arról ábrándozik, hogy belülről változtatja meg azt, mint valami féreg.

A misszionáriusokat azonban megfőzik, almával a szájukban szolgálják fel, vagy esetleg minden cicó nélkül elvágják a torkukat. S ha Novák asszonyelvtárs Európa rekatolizációjáról, a liberálisok megtérítéséről ábrándozik aknamunkával, vagy, mint kies hazánkban, a kerítésen belül erőszakkal, akkor ugyanolyan, mint az Iszlám Állam. Azzal a különbséggel, hogy ő szentnek is hiszi magát, hitbéli übermenschnek, amivel nem csak az a gond, hogy hamis képzet, hanem, hogy elmúlt a keresztes háborúk kora, bár erről a feudalizmust építő NER még nem értesült, és úgy viselkedik, akár egy analfabéta új földesúr.

A ma született ótvaros újgazdagok szaladgálnak flitteres Gucciban, és ők vesznek meg minden szart, ami az útjukba kerül. Az ostoba bunkók dicsekszenek a diplomájukkal, az öntudatos keresztények pedig nem adnak a koldusnak. Az überhívő csinovnyikok úgy lennének komfortosak a világban, úgy lennének otthon benne igazán, ha az kizárólag keresztény csinovnyikokkal lenne tele. Lenézik és szívük szerint eltaposnák a nem egyenszürkét, az ember pedig akkor érné el az evolúció csúcsait, ha mindenki seggéből böjti szelek fújnának. Ebből következően agresszívak, csörgetik a kardot, megbocsáthatatlanul ostobák és nagypofájúak. A nagy mellüket döngetik csupán, ami úgy kong, mint valami üres üst a disznóölésen.

„Az egyház nem a hittérítés, hanem a vonzó tulajdonságai által növekszik. Ez azt jelenti kedves testvéreim, hogy missziónkat nem létszámunk, az általunk betöltött tér nagysága határozza meg, hanem az a képességünk, hogy változásokat eszközöljünk ki, életre keltsünk csodát és könyörületet gyakoroljunk.” – Ezt is mondta Ferenc abban a Marokkóban, ami szintén egyáltalán nem NER kompatibilis, mert megállást és elmélkedést tételez, szelíd gondolkodást és szemlélődést, amiről a magyar egyáltalán nem tud, hogy volna ilyen. Hanem fellobogózott vonatokon igyekszik Csíksomlyóra, rántott csirkével a batyuban, így ez a Ferenc ott egyáltalán nem fogja jól érezni magát. Idegen test lesz, renegát libsikomcsi.

Füst Milán Störr kapitánya azt kapta útravalóul az apukájától annak halálos ágyán életre szóló útmutatásként, hogy legyen nagyvonalú. Ezzel nem azt akarta mondani az öreg, hogy számolatlanul szórja a borravalót, hanem, hogy az életet nem lehet fogvicsorgatva és protkót csattogtatva leélni. Szintén Milán bácsinál, de egy másik hősénél, bizonyos Hábi Szádinál (aki ő maga volt) szerepel az élethez szükséges másik alapkészség: “A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” – Ez a két tulajdonság, a szellemi nagyvonalúság és az érdek nélküli jóság, kiegészítve a ferenci könyörülettel már elég muníció egy élet krisztusi leéléséhez, amihez sem milliárdos templomra, sem Semjénre, pláne pedig Orbánra szükség nincs.

A misszionáriusoknak bealkonyult, az élet máshol van, nem a nagygyűléseken. Ezt figyelmébe ajánlanám a templomjáró bávatagoknak, de úgysem hallgatnának rám. Így hát, mindegy is.

Kihalás közben

Úgy hatvanöt millió évvel ezelőtt ott ücsörgött két t. rex a bujazöld fűben, hátuk egy páfránynak vetve, kacska kis kezükben limonádé apró papíresernyővel, és ábrándozva nézték a csillagos eget, amelyen se Göncölszekér, se Fiastyúk, semmi se volt, csak ismeretlen alakzatok, mert még nem tágult ki annyira az univerzum, mint máma, de szép volt azért úgy is.

– Tegnap jósnőnél voltam Dezsőkém. – mondta az, amelyiknek kínai írásjellel az volt a hatalmas combjára tetoválva, hogy leves, szeme alá pedig könnycsepp, hogy félelmetes legyen.
– Ne bassz, Oszi. – röhögött a másik, aki szakadt kalapot viselt, meg rózsaszín atlétát – És mit mondott az öreg Malvin, mit delirált már megint?
– Hogy ki fogunk halni, Dezsőkém, ezt mondta. – ábrándozott a könnycseppes – Hogy jön valami. Arra nem emlékszem, mi, meg honnan, de, hogy jön.
– Akkor mit lehessen tenni. – húzgálta a rózsaszín atlétáját Dezső – Kit érdekel, majd újjászületünk valami emlősben, leszarom az egészet Oszikám. – ezt mondta.
– Igaz, igaz – kontrázott Oszi -, úgyis elég volt már ez a százhatvan millió év, már meg se bírom számolni, hányszor voltam rex. Egyszer voltam diplodocus, azt bírtam, csak cammogni, legelgetni, ábrándozni a világ folyásáról, gyönyörködni a naplementében, ilyenek.
– Én meg raptor is voltam egyszer. – jegyezte meg Dezső – De hagyjuk. Csak eszembe jut Hans Castorp, meg a nagyapja a keresztelő tálkával, meg az ük-ük-ük csücsörítésével. Hát mit tudnak ezek? Meg a József és testvérei, hogy mélységes mély a múltnak kútja, hát beszarás, idő, ja. Jó, Mann nem rossz író, mi több, egyenesen fenséges, de mi az a pár ezer év, amiről ábrándozik, raptorszar.
– Már megint aeterno modo vagy Dezső. – vetette közbe Oszi a kalapjában.
– Sőt, sub specie aeternitatis. – kontrázott Dezső – Nem kell leragadni Kierkegaardnál, ha már.
– Ha már. – mélázott el nagyon Oszi – Mert mi lesz, ha most ki is halunk? Semmi se lesz, a múltkor is, a triász-jurában csak úgy huss, eltűntek a therapsidák meg a placodonták.
– Igaz, igaz. – erősítette meg Dezső – A perm-triászban meg az a sok lystrosaurus.
– A késő devonban meg a böszme, állkapocs nélküli halak. – illetlenkedett és volt bunkó Oszi, de nem vette észre.
– Az ordovícium-szilurban meg a trilobiták, a mohaállatok, meg a pörgekarúak.
– Tényleg. – csodálkozott el Oszi – Az mikor is volt?
– Mihez képest? – kötözködött Dezső.
– Hogyhogy mihez képest?
– Hát hozzánk, vagy Orbán Viktorhoz képest.
– Ki a tököm az az Orbán Viktor? – értetlenkedett Oszi, hogy le is vette a kalapját.
– Egy hülye a XXI. században.
– Krisztus után?
– Persze, hogy Krisztus után, ki után még?
– Mondjuk Ah-Pucs, maja isten, vagy Ré, egyiptomi főnök, Manitu vagy Allah, Síva vagy Amateraszu Ómikami után.
– Ez meg ki a frász? – csattant fel Dezső.
– Sintoista napistennő. – világosította fel Oszi.
– És ezeket mért magyarázod?
– Csak, hogy mutassam, Krisztuson kívül is van élet.
– Az már igaz. De hol is tartottunk? – érdeklődött Dezső.
– Hogy hozzánk képest, vagy Orbán Viktorhoz képest mikor volt az ordovícium-szilur.
– Ja, hát, mondjuk ehhez az Orbánhoz képest.
– Hát, hozzá képest olyan négyszázötven millió év.
– Az már döfi.
– Az, érezni benne a végtelent.
– Milyen végtelent, te ökör? – csattant fel Dezső – Már te is ük-ük-ük meg múltnak kútja, mint az emberek, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot a pár százezer szaros évükkel.
– Jól van már, nyugi. – duruzsolta Oszi – de mért jutott eszedbe ez az Orbán?
– Mert a kuvasz készül kihalni.
– Mi az a kuvasz?
– Kutyafajta.
– Mi az a kutya?
– Egy emlős.
– Minden kihal egyszer, mi ezzel a gond?
– Mert semmi baj nem volt ezzel a kuvasszal, se egy vulkánkitörés, se jégkorszak vagy ilyen, hanem egy fénykép. – magyarázta Dezső.
– Milyen fénykép?
– Amin ezzel az Orbánnal fotózták ezt a kuvaszt. Az hozhatta rá a rontást, most meg visítanak, hogy meg kell menteni, mert kihal.
– Mi van?
– Mondom, semmi baj nem volt, de ez a hülye Orbán egyszer ilyen kampánycélból lefényképeztette magát egy kuvasszal, erre egyből elkezdett kihalni.
– Hát ez kurvajó. – röhögött fel Oszi a tetovált könnycseppjével, de elhalkult aztán, és a Moszkva parti estéket kezdte fütyölni kicsit hamisan, mert bazi nagy fogai voltak.
– Nehogy itt melankóliázz nekem. – kérlelte Dezső, visszatette fejére a kalapját, megigazította a rózsaszín atléta félre csúszott pántját, és az égre mutatott – odanézz, Oszi, mi lehet az?
– Mi lenne, egy aszteroida. – mondta Oszi – nem azt mondta a jósnőd, hogy jön majd valami?
– Tényleg, aszteroida. – kiáltott fel Dezső – Ezt mondta.
– Akkor most ki fogunk halni? – kérdezte Oszi.
– Ki, Oszikám, ki – idáig jutott a beszédben Dezső, de hatalmas robbanás hallatszott, lerepült a kalapja, elszakadt a rózsaszín atlétája, és a tűzviharból még kihallatszott a hangja – Kuvasz, Orbán Viktor, beszarok. – és mindennek vége lett.

30. Savaria Floriadae 6.Savaria Parcum kiállítás és díjátadó

A virágkötészeti és parképítő szakmai verseny pénteken véget ért. A szakmai zsűrinek ismét feladták a fiatalok a leckét. De ez így van jól.

Mindig újabb tehetségek kerülhetnek így felszínre a szakmában. Az alkotásokat pedig két napon át láthatják az érdeklődők az iskolában.
Az elkészült alkotások, a kiállításmegnyitó, és az ünnepélyes díjátadó további fotói ide kattintva láthatók.


A Savaria Floriadae jubileumát is ünnepli ma. Harminc éves hagyománya van a versenynek a kiállításnak. És bizony mintha ma lett volna hogy a parképítő verseny és kiállítás csatlakozott a rendezvényhez. Pedig immár hatodik alkalommal láthatjuk ezt a könnyűnek szintén nem nevezhető versenyszámot. Szerencsére az időjárás is kedvezett a szabadban elvégzendő feladatokhoz.A virágkötészeti verseny témája a “Tavaszi rügyfakadás” volt.
Az eredmények megszülettek és a szombati kiállításmegnyitón kerültek átadásra .

Kézi csokor kategória győztese Fliszár Boglárka Herman Ottó Környezetvédelmi és Mezőgazdasági Szakgimnázium Szombathely.
Tavaszi ajtódísz kategória nyertese Pataki Tamás Jávorka Sándor Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakgimnázium
A virágdoboz kategória első helyezettje Pataki Tamás Jávorka Sándor Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakgimnázium.
Egyéni összesítettben szintén Tamás vitte el az arany minősítést.

Csapatban a Herman Ottó Környezetvédelmi és Mezőgazdasági Szakgimnázium kapott különdíjat.
Az elkészült alkotások, a kiállításmegnyitó, és az ünnepélyes díjátadó további fotói ide kattintva láthatók.

Szelek szárnyán

David Hingst ausztrál csinovnyiknak cudar élete volt. Egy ablaktalan lukban tologatta az aktákat kilátástalanul, és ez még nem volt elég, a főnöke napjában többször – állítólag hatszor – besétált a levegőtlen helyiségbe, majd – tisztesség ne essék szólván – odafingott, ezután pedig elegánsan, s egyszersmind alávaló módon angolosan/ausztrálosan távozott. Hingst ezért kártérítést kért, a bíróság viszont nem adott neki. Így járt.

Hingst tiszteletbeli magyar voltaképp, vér a vérünkből, szív a szívünkből. Minálunk ugyanis egy egész nép, mit nép, nemzet orra alá finganak napra-nap de nagyon öblöset. Van, aki emiatt prüszköl, mások, érthetetlenül sokan pedig üdvözült mosollyal szívják a kénköves bűzt, mintegy feredőznek benne, akárha orgonaillat, és még csak észre sem veszik. Annyira szaglik az ország, hogy már az angolai elnöknek is büdös ez a mi Orbánunk. Magunk pediglen így jártunk.

Meg úgy is, ha belegondolunk, hogy nincs a népnek/nemzetnek olyan rétege, aki már ne kapott volna a képibe egy adaggal. Viszont már annyi ideje szagolja a boldogtalanságot, hogy – mivel a szaglóidegek hamar fáradnak – már észre sem veszi, beletörődött, hogy a világ ugyan büdös, de azért él még, és ez a lényeg. Helytelen hozzáállás. Bár azt is látjuk, hogy akad azért, aki így-úgy tiltakozna ugyan, de neki meg a fejére ülnek, az orrát a farpofák közé illesztik, és így kapja meg az adagját. Kiterítenek úgyis.

Hingsnek is, magunknak is elég frusztráló a tehetetlenség. A kiszolgáltatottság és a reménytelenség megeszi a lelket, sajátos torzulásokat okoz benne különféle kimenetelekkel. A letargia, bár kiábrándító, de mégis csak a szolidabb változat. Így is megdöglik az ember, de nem nagy hanggal, hanem ordítás nélkül, elszáradva, mint egy őszi levél. A gyászoló sokaság pedig biztosítja a már nem is annyira zokogó özvegyet, hogy jó ember volt a megboldogult, ők pedig szeretve tisztelték.

Az özvegynek ettől jobb nem lesz, viszont ő is siet halni, a Nap azonban szenvtelenül, továbbra is vidáman süt, a madarak pedig dalolnak. Még ennél is tragikusabb viszont, ha dacot vált ki a pofába szellentés, s mivel a csinovnyik felfelé néma, keres egy nálánál is kiszolgáltatottabbat, őt abajgtaja, s igyekszik a halálba kergetni. A piramis alján lévő pedig, aki már nem tudja kibe beletörölni a csizmáját, állatokat kínoz vagy hajléktalanokat gyújt föl. Ez az embertelenség természetrajza.

Így formálja világunkat a legfelső körökből eredő és egyre lejjebb kígyózó fingás, így válik pokollá egy ország, város, falu és tanya, az egész elcseszett Föld nevű bolygó. Csudálatos metafora ez, amely leírja totálisan elfuserált életünket, ahogyan eltartott kisujjú budoárokban mondanák, bántanak minket a szelek. De, hogy lássuk, minden nincs egészen veszve azért, romantikus versekben széllel, viharral személyesítik meg például a forradalmat is, tehát minden lehet. Fing, oder gyöngyvirágillat, a lehetőségek tárháza végtelen, legalábbis az elmélet szintjén.

Mert, mint látjuk, további merényletek készülnek, és még csak tagadni sem igyekeznek. Ugyanis, midőn – mint emlékezhetünk – egyetlenünk felköltözött a várba bele, s azóta is ott rohangál a bazi nagy erkélyén föl és alá, és a Gundel főz rá, nos, a példák közül, amelyek a proletár tudatáig hatoltak, a babgulyásé vált a legközismertebbé, hogy az milyen pimaszul olcsó. Mindezek után pedig azt véljük, hogy ezek ott fönt nem egyszerűen éhesek, hanem készülnek a csatára. Gyűjtik a muníciót babot zabálva.