Taktor

Ezt a csodálatos szót az én leányom alkotta meg olyan két-három éves korában, tehát nagyjából száz évvel ezelőtt. Ordítva kell elképzelni a mágiát, midőn az út mellett meglátta a szántó-vető-pöfögő jószágot, és valami olyan ősi rá-, és felismerés magabiztosságával jelölte ki a készség helyét a saját univerzumában, mintha azt állapította volna meg: van Isten.

Nagy dolog volt ez az üvöltés, hiszen olyan környezetből jött a reveláció, amelyben például az unokaöcsém kicsit korábban egy Buddha szenvtelenségével állapította meg a meggybefőttről, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni. A taktor ilyen mitikus tárggyá növelése tehát azt mutatta, hogy a kiskölök legalább olyan értelmi-érzelmi szinten van, mint előtte Rákosi pajtás.

A kopasz-korabeli híradásokból ismerhetjük ugyanis a taktor szimbolikáját a rajta döcögő mosolygó traktorista lánnyal, amely a kohásszal együtt, karöltve mintegy testesítette meg a rendszert, amelyért a párttitkárok és az ÁVH szorgos munkatársai vérüket ontva dolgoztak hajnaltól napnyugtáig. Mégis a nép egyszerű gyermeke, az ucca és a föld fia állt a középpontban.

Máma, a munka alapú társadalomban ez érdekes módon nincsen így. Nem láthatni és olvashatni termelési riportokat kenyérért izzadó kombájnosokkal. Őket öltönyös emberek helyettesítik, akik alapköveket tesznek le, kis idő múlva pedig átadják az ojjektumot nemzeti színű szalagot nyiszatolva, azt sugallva a nagyérdeműnek, hogy minden belőlük ered és oda is tér vissza.

Minálunk nem a taktor növekszik szimbólummá. Nem is láthatna ilyet a mai szaros-hugyos generáció, lévén, a kilátást eltakarná mindenféle óriásplakát, és a földek mellett autózva esetleg annyi ordítás jöhetne elő a kiskrapek szájából: Orbán. Ezt még mókásan módosítani sem lehet, hogy mondjuk, Obbán, ennek semmi ritmusa nincsen, sem erőt nem mutat, mint a taktor monolit tömörsége.

Ez a kisebbik baj, hogy nincsenek nyelvteremtő korok, a nagyobbik, hogy voltaképp semmilyenek sincsenek. Marquez óta tudjuk, hogy az idő körben forog, és ennek bizonysága jelen időnk is, amelyben ím, újra örvendhetünk a kékcédulás választásoknak parajelenségekkel terhesen. Szavazatok és listák tűnnek el meg bukkannak föl váratlan helyeken, átlényegülnek, ilyenek.

Minderre pedig az illetékesek annyit bírnak mondani: hogy már nagyon fáradtak voltak a szavazatszámlálók, de majd „összenézik” utólag. És szerintük jól van ez így. Hát, lófaszt, mama, summázhatnánk a fennforgást, és valami különös módon így van ezzel a kerek, nagyvilág is. Nem véletlen, hogy felvetődött, a mi drága fideszünket kizárják a néppárti tömörülésből, mert a fasiszták már ott sem igazán komilfók.

Nagy reményeket egy ilyen kimenetelhez egyébként egyáltalán nem kell fűzni. A hatalmas, európai demokratáknak úgy általában csak a pofája nagy, ez már München 1938 óta nyilvánvaló, amikor egy nyüves papírfecniért odadobták Csehszlovákiát a sátánnak, hogy mentsék a szaros életüket. Így maradunk meg magunknak most is.

Ölég húzós kilátásokkal, hiszen még negyvennyolc óra sem telt el, hogy kihirdették a csalás végeredményét, a mi Kósánk már, aki előtte autót nyuvasztva menekült, most egy óvodás magabiztosságával pöffeszkedett a tévében benne, s kábé olyan habitussal is. Azt mondta, „bibí”, éppen csak nem a nyelvét tolta ki, és elkezdte sorolni a sérelmeit.

Azokat, amelyeket egyébként a választások előtt a fejére olvastak, de most például a Magyar Nemzet bezárása miatt úgy véli, ez azért történik, mert őróla hazudott a lap, és így menekül a pörök elől. Ebből is kitetszik emberünk lehengerlő egyszerűsége, amely annak idején a kupakokban kulminálódott először, viszont most állócsillaggá készül válni.

És ezt az alakot választotta magának sokezer ember, mert minden nagyszerűségével őt tartják alkalmasnak arra, hogy érdekeiket képviselje. Illetve mit ábrándozok itt, ilyesmi tartalmak a magyar választópolgár tudatában nem fordulnak meg. Ránéz a Lajosra, felordít, hogy taktor, és számára egy a világ. Idáig jutottunk.

Születésnapjára

Földtől eloldja az eget a hajnal, és kis szíve nagyot, szorongva dobban, hisz zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jó meghalni. Fogj össze formáló alak, én vele mind csak hadakoztam, mert föltaszít a ló. Harminckét évem elszelelt, éreztem: bársony nesz inog, és tapsikoltak a jázminok. Intsd meg mind, mert nehéz ez a bánat, nem bírja az elme, segíts meg mindkét szükségemben, hogy gondjaid magamra vettem. Tudod, hogy nincs bocsánat, volt, aki úgy vélte, kolomp szól, és eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Le vagyok győzve, győzelem, ha van. Négykézláb másztam, fölszív a vágy, mint patakot a hőség, hány hét a világ, te bolond. Elbámészkodtam, rám esett, mint nagydarab kő, a valóság. Istenem. Gondjaim elől rejtegetlek, a gyerekek kiperegnek. Így éltem, és voltam én hiába, nappal, mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok. Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. Ijessz meg engem, Istenem! Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, hogy ne rántson el a semmi sodra. Szerettél? Magához ki fűzött? Irgalom édesanyám, a gyermek pihenni vágyik, de nem jut el a nyugalmas ágyig, mert jó meghalni. Amúgy mit érdekelne a költészet maga. Csobog a langyos víz, ehess. A mindenséggel mérd magad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, de miért nincs bűnöm, ha van? Akár egy halom hasított fa, csak ami nincs, annak van bokra. Elefánt voltam, jámbor és szegény, és borostyánkőbe fagy be az ügyész. Láttam a boldogságot én, ezért: Intsd meg mind, kiket szeretek, legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám, mert a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol, meg kiterítenek úgyis. És én állok minden fülke fényben, én könyöklök és hallgatok.

(Ez egy két éves emlékezés módosított, bővített kiadása: namaste)

Szép, új világ

Nem azért mondom, meg nem is a mellverés miatt, sőt inkább a ráismerés szomorúságával, hogy igazam volt. Nem tudom, emlékeznek-e rá a drága olvasók, de nem egyszer és nem is kétszer meséltem arról, ez az egész migráncs-soros őrület nyolcadika után így vagy úgy, de eltűnik. S lőn.

Vasárnap este hétig, amíg az urnák le nem zárultak, az összes Fidesz-médium, M-ek, Echo-k, Origók meg a maradék ezervalahány szinte nem is foglalkozott a választással-szavazással. Mindenhonnan a migráncsok ömlöttek a legváltozatosabb formában és elképesztő mennyiségben.

És hétkor megtörtént a csoda, amely tartott hétfőn, és máma még mindig. Úgy eltűntek a migráncsok mindenféle hírből, mintha soha nem is lettek volna. A megvédés megtörtént tehát. Ha én most elhülyített Fidesz-szavazó lennék, akkor meghasonlanék, mert kiesett az életemből a fix pont, és teljesen összeborulna minden.

Ilyen fölfordulástól azonban nem kell tartanunk, nem olyan bonyolult az a lélek, aki, mint például Pécsen, ahol gonosz mikrofonosok megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy bevezetik az arab számokat, zokogásban tört ki. A rómaiakkal nem tudom, milyen viszonyban lehet, de nem is ez a gond.

Az a baj, hogy mint a vasárnapi eredmények is mutatják, bőven van minálunk olyan elme, aki minden szart bevesz, ergo, úgy irányítható, mint Pavlov kutyájának a nyála. Az a kérdés most azonban, hogy ez a gépezet, kire fókuszálja a bamba tömegek tekintetét, hogy kitől kell félni, kit utálni, és azok mi leszünk, akik színesben akarták látni a világot.

Az új ellenség a rajtuk kívül álló tehát, akiket például nem egy troll, mert annak még elnézné az ember, hanem a nagyságos Fidesz váci elnöke így jellemzett győzelmi táncot lejtve: egyszerűen senkik vagytok. Mintha futball meccsen vagy pállott szagú kocsmában lenne,és lehet, ott is van.

Jelentem, keresztény kultúránk él, és immár teljes pompájában virágzik. E kultúrának pedig szerves része az inkvizíció és az autodafé, a fő inkvizítor most keresi és jelöli ki, kiket kell megégetni, hogy megtisztítsa eltévelyedett lelküket, és kipucolja országából a gonoszt. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek rá a gugliban a kivándorlás szóra.

Fasza, hogy tömören jellemezzem a fennforgást. Az összes pártvezér Vonától Hadházyig lemond és remetének áll, úgy is jellemezhetném, hogy odahagyják a népüket mindenféle vigasz nélkül, holott tán soha nem lenne nagyobb szükség rá, mit most. Maradnak tehát az úgynevezett civilek maguknak, akiket viszont a rezsim kicsinál.

Az a két barom nem véletlenül nótázott az eredmények ismeretében, voltaképp annak örültek, hogy lekerült a kötél a nyakukról. A sarokban nyüszítettek már, Kósa, Tiborcz menekült, amerre látott, szorult a hurok, ami most egycsapásra meglazult, sőt, el is tűnt. Tartok tőle, hogy itt a nagy búsongásban az összes ganyéság végleg elfelejtődik.

A teljes összeomlás helyett legalább ezeket az ügyeket kéne forszírozni, hogy legalább magában fönntartsa az ember az a képzetet, van még igazság, holott jelen felállás szerint tudja, hogy nincs. Magam is, felocsúdva az első pofon után épp most nézek teendők után, hogyan lehetne életben tartani a négy év múlva tán újra megcsillanó reményt.

Addig is azonban hallgassuk meg a zupás őrmester igazságát, aki midőn a kiskatona reménytelenül várta a leszerelés távoli jövőbe vesző eljövetelét, azt tanácsolta neki: nem a leszerelést kell várni. A takarodót kell várni, a reggelit kell várni. Így a maga módján arra utalt, hogy a napi kis teendők elfedik a kilátástalannak tűnő jövőt.

Ez az időszak jön most. Mert ha nem, akkor csakis Huxley kis kétsorosa lép életbe: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy-két köbcenti helyre biccenti.”

Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

29. Savaria Floriadae Szombathelyen

Savaria Floriadae immár 29. alkalommal hozza el a tavasz színes, illatos világát, lenyűgöző virágkötészeti csodáit Szombathelyre.

További fotók ide kattintva láthatók.


A Herman Ottó Környezetvédelmi és Mezőgazdasági Szakgimnázium, Szakközépiskola szép múltat tudhat maga mögött e szakmai verseny megrendezésében. Évről évre változik a minőség a kreativitás, a látásmód, a szépérzék, az ügyesség. Van azonban ami nem változik. A lelkesedés a csodás virágok színei illatuk. Ezek a hosszú évek során sem fakulnak meg.
Idén is három feladatot kellett átgondoltan rendkívül ügyesen, gyorsan és szépen megvalósítani a versenyzőknek, akik hét iskolából húszan álltak a megmérettetés színpadára.
Menyasszonyi csokrot kellett készíteni tűzött technikával, majd egy alkalmi ruhadíszt ragasztás, fűzés, viaszolás segítségével, egy már előkészített ruhára, végül jöhetett az igazi „tavaszi virágeső”
egy nyolcvan centiméteres kinyitott állapotú esernyő feldíszítésével.
A feladat érdekes volt az ötletek pedig látványosak, különlegesek.

Ez idő alatt az iskola udvarán a parképítők mérték össze tudásukat.
Az elkészült csodákat április hetedikén értékelte és díjazta a szakmai zsűri. Ezzel az ünnepi ceremóniával megnyílt immár 29. alkalommal a virágkiállítás is, amit szombaton és vasárnap tekinthetnek meg az érdeklődők.
További fotók ide kattintva láthatók.

Eriggy!

Na, emeld föl a segged a fotelből vagy a székről, és indulj. Nincsen messze az a nyüves szavazóhely, kétszáz lépés, három? Már csak egészségügyi okokból is, tudod, a mozgás. Meg a lelked egyensúlya miatt, hogy aztán négy évig ne kelljen azon tépelődni, mi lett volna, ha lett volna. Még csak ünneplőset sem kell ölteni, csak húzz cipőt, és iramodj! Jó, csoszogj, hallgasd a madarakat, nézz bele a Napba, süttesd magad, ezt vártad már november óta, és tessék, itt van.

Aztán, ahogyan haladsz az utcádban, gondolkozz. Ne erősen, csak úgy csapongva, s miközben a lábad elé nézel, hogy ki ne törd a nyakad a porladozó járdán, elmélkedj arról, kinek köszönheted ezt. Meg, hogy a Jolán néni mért törte el itt a combja nyakát, hogy majdnem belepusztult. Hogy mit panaszkodott a kórházra, jobb nem is belegondolni. Annyi baja volt, hogy el is felejtette már a trafikját, amit elvettek tőle, meg a lakását is, amit emiatt meg majdnem.

Gondolj arra, hogy ez a Jolán néni tényleg egy állatorvosi ló, ha meg nem sérted vele. Nem volt elég a trafikja, odaadta az unszolásra a magánnyugdíját is, ami milyen jól jönne most, de nincs. Szegénynek a fia Londonban van az unokájával, meg – magunk közt suttogom csak – az utált menyével, évek óta nem látta őket, leveleznek. Fényképet szokott mutogatni a gyerekről, és olyankor sírogat.

Egyébként is sokat sírkál, hüppög, egyre többet emlegeti a halott urát, aki rendszeresen leveleket kap a nemzetvezetőtől, hogy szavazna rá. Jolán néninek már ereje sincs fölháborodni, ül a farhátja előtt a konyhában, és nem érti, mi történhetett vele. Csöngess be hozzá, vidd el őt is. Vagy a Józsit a mankójával, akinek fél lábon kellett bizonygatnia a bizottság előtt, hogy tényleg rokkant, de hümmögtek erősen.

Gondolj a kisfiúra, akit minden reggel látsz iskolába iramodni, hogy a táska viszi őt, délután meg támolyogni hazafelé. Emlékezz a homlesszre, aki a verseit árulja a piac kapujában, hogy ehessen, vagy a Tóni bácsira a túloldalról, akit mentő vitt el március közepén, mert készült megfagyni a szobája sarkában. Emeld föl a fejed, és nézz végig a nyüves utcán, végig a megalázottakon és megnyomorítottakon, és, ha magadért nem, hát értük.

Vagy, ha ez már megüli a lelket, gondolj inkább helikopterekre, kastélyokra, , szarvasokra, fácánokra, guccikra, stadionokra, kockakövekre meg ilyenekre. Nézz föl a plakátokra, amelyek csak annyit mondanak már évek óta: stop. Gondolj Németh Szilárdra, brr, idézd ide Kósa fejét, pláne, Kövér eszelős szemeit, jujj, vagy akármelyik felkapaszkodott talpas parasztot, jajj, és legvégül a vezérüket, óistenem. Na, indulsz már?

Mondhatod Kosztolányival, hogy „…nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”, de lehetsz néma indián, aki aztán megszólal, és fölemeli azt a tonnás szart a mosdóban, és belekúrja az ablakba, hogy csak fröcsög, és kigyalogol a szabadságba. Fogd kézen a Jolán nénit, s míg együtt csoszogtok, mesélj neki a csillagokról, galaxisokról, az idő végtelenjéről, hogy lelkében kellően felvértezve azt lássa a fülke-magányban, az élet nem feltétlenül szar, csak, ha azzá teszik neki, és ez ellen tehet is, ha nagyon akar.

Magad pedig, amikor a két rohadt vonalat keresztbe rakod a papíron, csak Semjénre gondoljál, a cinikus képire neki, és nem fogsz tévedni, azt garantálom.

Meggy chutneyval finom igazán a túrós palacsinta

Már régóta a repertoárom része a túrópalacsinta. Mindenki szereti a családban. Általában lekvárral együtt fogyasztjuk. Úgy is jó. Ám most először próbáltam valami különlegeset készíteni mellé. Persze férjem ötletére. Meggy chutneyt. Így lett igazán finom.

Hozzávalók

A túrópalacsintához

500 gramm túró
6 db M-es tojás
150 gramm teljes kiőrlésű liszt
csipet só
kevés olívaolaj

A meggy chutneyhoz

350 gramm töltőtömegű meggybefőtt
1 nagy fej lilahagyma
fűszerek: narancsbors, fahéj
kevés olívaolaj

Elkészítés

A túrót és a tojásokat egy tálba teszem, és egy keverőlapáttal egynemű masszáig keverem.
Hozzáöntöm a lisztet és a sót, elkeverem, míg egynemű masszát nem kapok.
Egy palacsintasütőben kevés olajat hevítek. Alacsony hőfokon, de teljes átforrósodásig hevítem a serpenyőt.
Egy evőkanállal 3 db túrós masszát teszek a palacsintasütőbe, ellapítom.
4-4 percig sütöm mindkét oldalukat, míg aranybarnává nem válik.
Így folytatom, míg el nem fogy a massza.
Nekem 16 db kész túrópalacsinta lett a fenti adagból.

A meggybefőttet leszűröm.
A lilahagymát megpucolom, kis kockákra vágom.
Egy fazékban, kevés olívaolajat hevítek közepes hőfokon.
Megdinsztelem a hagymát.
Hozzáteszem a meggyet, és annyi levet, ami ellepi.
Alacsony hőfokon, 20 percig együtt párolom.
Fűszerezem. Cukrot nem tettem bele, mert a befőttben és a narancsborsban is van cukor, de ha valaki az édes ízeket szereti, tehet azt is bele.
Egy botmixerrel pürésítem. Nem baj, ha kissé darabos lesz.

A túrópalacsintát a meggy chutneyval együtt tálalom.
Jó étvágyat!

 

Seduxen

Mindenkinek azt javasolnám, hogy nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jól van. Holnap úgyis vége lesz így vagy úgy, különben is, már mindent elmondtak nekünk és mindennek az ellenkezőjét is. Ezért én például nem tervezek plakátokat szaggatni és fideszeseket ütlegelni, mert egyszer úgyis meghalunk. Egyébként is nyilvánvaló, hogy el lesz csalva ez az egész cirkusz, tehát minden hiábavaló.

„…A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…” – Ilyeneket gondolt Örkény szerint a pogány Süttőfia Süttő, miközben az abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták.

Sőt, drága polgártársak, nékünk az a helyzeti előnyünk is megvan a pogánnyal szemben, hogy túl vagyunk már minden jón és az összes rosszon. Akinek meg kellett hasonlani, megtette úgyis, akinek más sorsot szánt a teremtő, az abba fog belepusztulni. Mindenki elbattyog abba a rohadt fülkébe, és két keresztben lévő vonalat húz a megfelelő helyre, itt pedig futása véget ér.

Maximum még a szomszédját viszi oda a fülénél fogva. De ezzel is legyünk óvatosak, mert még leszakad neki, és kénytelenek leszünk kocsonyát főzni az egyre melegebbé váló tavaszi légben, holott hasznosabb lenne zöldséget zabálva sírni. De mire mennénk azzal is, drága polgártársak, semmire sem, magunk közt szólván. Könnyeinket tehát, ezt a drága nedűt tartogassuk nemesebb célokra.

Tele van a világ ostobasággal úgyis. Tegnap szóba elegyedtem az udvaron az egyik rigóval, aki elfoglalta a jól megszokott helyét a vödör peremén. Elmesélte, nagyon várja már, hogy hőségriadók idején fejest ugrálhasson bele hűsítendő magát, mint tavaly is. De egyfolytában az asszonyra panaszkodott, hogy be nem áll a szája, különösen pirkadatkor ordítozik.

Ezen kívül a korai cseresznyét várja már nagyon, pedig még virága sincsen. Rá is szólt a sün a gödörből, hogy csak ne panaszkodjon, mert mikor lesz az, amikor ő meg almát szúrva a tüskéire mászkálhat, mint hülye mesék rajzain, és ezen röhögtek nagyon. Eközben kinyílt egy pitypang hirtelen, a sün tüsszentett tőle. – Az a kurva allergia. – Csak ennyit mondott, és nem kezdte el szidni a rigó kurvaannyát.

Ettől annyira felbátorodtam, hogy átmentem a piacra, ami hely tele van kedvességgel. Az ismeretlen zöldséges reggel ötkor sem morcos, hanem előre köszön mosolyogva, a cigis már nem kérdezi mit, csak annyit, hány dobozzal, a pékséges árus meg úgy pakolja a kosaramba a tejet meg a kiflit, mintha a jóságos anyám volna.

Az alkeszek is boldogok, mert hozzájutnak a hajnali életmentő feleshez, és mindenki úgy teszi a teremtőtől rámért dolgot, mintha más nem is létezne ezen a világon. És voltaképp tényleg nincs is, ilyen apró örömök vannak, mindig a nagy egészet nézni árt az egészségnek, és fölösleges is. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy örömöt szerzek a sünnek.

Vettem egy almát a vigyori zöldségestől, hogy azzal a hátán futkározhasson, ha annyira ezt akarja. A rigónak cseresznye híján egy csótányt vittem, amely a piac kövezetén menetelt, és azt is köszönte szépen. Azt mondta, hogy nagyon jól esett, de az asszonynak ne szóljak, mert egy falatot nem adott neki. Van bennem férfiszolidaritás, hallgattam tehát igen mélyen.

Sőt, a lépcsőházban ki volt állítva két levél, amelyet valami Orbán Viktor írt valamelyik lakóknak, de már senkinek sem kellett. Odaadtam azt is a sünnek. – Szuper. – Ordított föl, hogy csak úgy rezgett az alma a hátán. – Asszony, asszony, – kiabált még – milyen klafa alom-alapanyagot kaptunk. – Így szaladt vele el, de csak zsörtölődés hallatszott a kesztyűből, hogy: – Már megint idecipelsz minden szart? – Ezt mondta sünné, és vitának nem volt helye már.

Nincs is halál

Mint azt a Kontroll Csoporttól tudjuk az idők kezdete óta, a halál és a hatalom sajátos viszonyban vannak egymással. Ha nem emlékeznénk rá boldogult úrfikorunkból, akkor ide is másolom miheztartás végett, meg, hogy jó legyen, azért:

„…Az értelmed kettős értelem. A civilizáció túltesz az életen. A test repül, a lélek hálni jár. A halál az állam szolgálatában áll. Nem ölt meg senki, de örökre tarkón a kéz. Rákkeltő lettél, gyűlölnek, amerre mész. Mentsd föl magad, mielőtt lenyel a föld. Ártatlan ember vagy, aki már embert is ölt…”

Mindezt akkoriban mesélték el a megvadult magyar fiataloknak, amikor miniszterügyök úr még a KISZ kebeléből védte a keresztény hitet meg a kultúráját, ami már akkor sem volt neki. Ennyit arról, hogy ki zavarta ki az oroszokat, meg, hogy ki volt forradalmár Kádár apánk III/III-asai ellenében.

Azóta baromi sok víz haladt tova a Duna medrében, olykor koronákat ringatva magán, ami azt is jelezte, hogy a szabadság kósza fuvallata, amely megérintette egy röpke időre a tépett fülű magyar proletárt, el is ingott, tovaszállt, midőn miniszterügynök úr kezdte úgy vélni, hogy ő szarta a spanyolviaszkot, a hülye magyarok meg el is hitték neki. Ennyit a rendszerváltásról.

A Kontroll Csoportnak azonban máma is igaza van, a halál nem csak az örökké épülő szocializmusban, hanem most, a bimbózó fasizmusban is – amely egyre inkább a nácizmusra hajaz – az államot szolgálja a lehető legváltozatosabb módokon.

Sajátos szimbiózisban van ez a kettő, ezen belül pedig a hatalom bitorlói hol tagadják, hol meg kihasználják halál-cimborát, mikor mit kíván az aljas céljuk. Viszont nem komilfó Istent játszani, és nem csak liturgikus meg dogmatikus, hanem esztétikai és etikai okok miatt sem. Ilyen cafrangokkal viszont miniszterügynök úr és kiszolgáló személyzete egyáltalán nem foglalkozik, midőn kimeredt szemmel és csikorgó fogakkal haladnak a nácizmus felé vivő biztos úton.

A halál és ők például antagonisztikus ellentétbe kerültek szerdán, amikor is a Magyar Szociális Fórum tájékoztatta a bamba közvéleményt arról, hogy a mögöttünk hagyott télen kétszáz honfitársunk fagyott meg. Ezzel az egyszerű közléssel azonban kihívták maguk ellen a fasiszta sorsot, és a szomorú valóság bemutatását „gyalázatos firkálmány”-nak, „hazugság”-nak, „liberális maszlag”-nak minősítették, őket magukat pedig „hazaáruló”-nak nevezték, és úgy vélték, „ugyanott a helyük, ahol a Duna-parti cipőknek”.

Így indul útjára a Fradi pályán is folyton zakatoló vonat, amelynek ritmusát Kubatov, listatulajdonos elvtárs szabadult gyilkosa vezényli, miközben meg Dávid Ibolya nem ért a focihoz, de elszabadult csak a képzeletem.

Csak annyit akartam megmutatni, hogy halál elvtárs olykor-olykor kínos bír lenni, mert fityiszt mutat annak a hazugságnak, hogy ez a világ a lehetők legjobbika. Hogy a kórházakban is hullnak a népek, mint a kajla legyek, az is csak kitaláció és bolsevik propaganda. Én is büdös komcsi vagyok, amikor azon csodálkozom, hogy apám, midőn a kórházban meghalt – ami vagy igaz ugye, vagy nem -, mért volt olyan sárga, mint valami takarmánytök.

Ez a rikító szín az én olvasatomban kósza szepszisekre utal, a kórházéban meg nem, de, hogy kinek lehet igaza, azt úgyis csak miniszterügynök úr tudja attól függően, hogy melyik változat tartja meg őt a hatalmában.

Olyankor például egyáltalán nem létezik halál, amikor reá kell voksolni. Holtak hosszú serege áll sorban például, hogy csontos kezeivel reá tegye azt a nyüves ikszet, így tehát nem is Ady, hanem Orbán menetel a halottak élén. És most tényleg én kérek elnézést a felelőtlen morbiditásért, pedig csak annyi a bűnöm, hogy tükröt tartottam a NER elé, és nem tehetek róla, ha ferde a képe.

Különben is rohadt jó a megmurdelt polgártársaknak, mert miniszterügynök úr emberséges rendszere mindenkinek kegyesen megengedi, hogy elkaparja saját magát, ha nem bírt élni az elébe táruló végtelenséggel, és annyit is ért életében, halálában meg pláne.

Mindeme örömök után testvéreim az úrban, leljünk közösen vigaszt Mary Elizabeth Frye keresetlen soraiban, amelyeket ő az itt maradóknak óhajtott nyújtani. Addig tegyük, míg le nem nyúlják ezt is, és pártszlogen lesz belőle. Bár belenézve mondjuk Németh Szilárd bamba, agytörzsi tekintetébe, ettől nem igazán kell tartani, de azért mégis. Vigaggyunk tehát:

„Ne jöjj el sírva síromig,/ Nem fekszem itt, nem alszom itt;/ Ezer fúvó szélben lakom,/ Gyémánt vagyok fénylő havon,/ Érő kalászon nyári napfény,/ Szelíd esőcske őszi estén,/ Ott vagyok a reggeli csendben,/ A könnyed napi sietségben,/ Fejed fölött körző madár,/ Csillagfény sötét éjszakán,/ Nyíló virág szirma vagyok,/ Néma csendben nálad lakok./ A daloló madár vagyok,/ S minden neked kedves dolog./ Síromnál sírva meg ne állj;/ Nem vagyok ott, nincs is halál.”

Szánalmas

Most, hogy Orbán et. már a világmindenség minden ojjektumának és organizmusának mindent megígért, mindenkit megfenyegetett és mindenkit megalázott, mivelhogy célegyenesbe ért a népek szédítése és herélése, amelyet valami furcsa eufemizmus miatt kampánynak neveznek, egyszerűen elfogyott a muníció.

A lankadni készülő figyelmet és a fogak csattogtatását azonban szinten kell tartani, mert még elvonási tünete lenne az orbán-alkoholistáknak, ezért ez a mi vezérünk becsúszott a sparhelt alá, kantáros rövidnadrágot öltött, és egy dagadt óvodás minden panaszával csak annyit visított a világba: „El akarják venni a hazánkat.”

És senki nem kérdezte meg tőle egy jóságos dadus jámborságával, hogy mit, aranyom, és ki a rosseb? Ez délelőtt volt, hogy miden magyarok megtudhatták a fenyegető világvégét, aztán este a Barca meccs szünetében, az egy perc gyűlöletben megint, és utána meg újra, amikor aludni térne az ember, de nem hagyják csakazért sem.

Ekkor pedig, végleg elgyötörve megtaláltam a jelzőt, amelyet évek óta kerestem, midőn napra-nap, karácsonykor, szilveszterkor, vasárnap meg napsütésben, esőben és mennydörgésben, reggel meg éjjel vizsgálgattam a nagy nyilvánosság előtt, ki ez az alak, és most rájöttem a lényegére: szánalmas, szerencsétlen kókler.

De nem a szótári jelentésében szánalmas, hogy sajnálkozó, részvétteljes indulatot kelt, amely az embert könyörületre gerjeszti, hanem az élénk gyűlölet után visszamaradt legyintő megvetés formáját éleszti föl, amely azonban teljesen megüli a lelket, de egyúttal megadja a tisztánlátás áldását is, ha el nem borít teljesen az undor.

Persze nem Antoine Roquentin bácsi tehetségével, aki fizikai tüneteket produkált egy szaros papírdarab, egy göcsörtös fa vagy lila hózentráger láttán, öklendezve és haldokolva. Ilyen tehetséggel nem áldott meg a jóisten, a felismeréssel viszont igen, hogy ez a ripacs annyit is ér, mint egy málladozó füzetlap, ahogyan a szemünk láttára esik szét atomjaira.

Csak rá kell nézni a rosszul szabott öltönyeire, növekvő hasára, amely azt mutatja, hogy képtelen parancsolni magának, a szája széle nyalogatására, meg a tébolyra a szemében, és tényleg helytálló a jelzőnk, miközben ő Európa-formátumú alaknak képzeli magát, pedig csak a csőcselék elcseszett vezére. Azé a hordáé, amely nyomorult életében más örömöt nem lel, mint, hogy leboruljon a ripacsból faragott szobra elé.

Ez is elporlad aztán, mert semmi más nem lesz, mint lábjegyzet történelemkönyvek dohos lapjain, rossz és lidérces emlék. De most még itt áll előttünk, de már úgy, mint a meztelenre vetkőzött beteg az orvosa előtt, olyan kiszolgáltatottan, és mégsem érdemel irgalmat egy szemernyit sem.

S mivelhogy vasárnapra nézvést mindenkinek a lelkében eldőlt már minden, a magam részéről azt javaslom az egészség megőrzése érdekében, hogy szíveskedjenek zenét hallgatni, madarakkal barátkozni, vagy egy hangyát nézegetni nagyító alatt, aki sokkal jobban megérdemli a figyelmet, mint ez a hisztiző, szerencsétlen, szánalmas kis pöcs.