Bíróságok bemérve

Orbán Viktor hisztizett egy méretesen egészségeset, akárha dagadt, kantáros óvodás volna. De nem a friss húsok ősi ösztönétől vezérelve, amely akkor tör elő, ha elveszik nekik a játékukat vagy a málnás nyalókájukat, hanem messzire ható és igen aljas indokokból. Hogy legyen oka a bírókat és bíróságokat kicsinálni mintegy, mert ők azok, akik a nemzet elalélt boldogságának útjában állanak. Azaz hazaárulók.

A fentebbi cinikus nagyvonalúság, amellyel a fennforgást nekiálltam lefösteni, álca csupán. Valójában visong és hörög a lelkem, amint arrafelé andalodik, micsoda okádás egy hely ez az ország, s legfőképp, hogy még milyen lesz. Mert lesz, efelől kétségünk ne legyen szemernyi sem. Nyolcadikán indul útjára a gyönyör, de nem átmeneti módon, hanem négy évre vagy évszázadra, hogy beleremeg az édes magyar anyaföld és vért verítékezik, hogy vörösmartys fogalmazási eszközökkel éljek.

„Egyértelműen és súlyosan beavatkozott a választásokba a Kúria, miután elvett egy mandátumot a kormánypártoktól.” – Ezt hisztizte a prostisrácoknak Orbán Viktor, miután ő és a bandája mindenféle monyákokkal és ráolvasásokkal, amelyet közkeletűleg csalásnak neveznek, szarrá nyerte magát. És még neki áll feljebb, hogy Jolán néni módján mutassuk be a sunyi helyzet fonákságát. Viszont semmi sincs véletlenül a NER-ben, mint az tudvalévő.

Orbán Viktor ezzel a kijelentésével bemérte a bíróságokat, amelyek már ott vannak a célkeresztben, csak a tűzparancsot kell kiadni, amely aktusnak egyelőre az Unió útját állja, de Isten és a Párt segedelmével megoldják ezt is. Muszáj lesz a diktatúra evolúciója miatt. Amit most tapasztalhatunk, az a korlátlan hatalmat helyenként zavaró, idegesítő bíróságok megregulázását előkészítő cinikus és felelőtlen médiaakampány aktuális epizódja.
Lesz még néhány.

A Kúria ugyanis több mint négyezer határon túli szavazatot érvénytelenített arra hivatkozva, hogy azokat saját címzésű és nem előre gyártott borítékban adták postára, vagy, mert sérült volt a boríték. Ez szerintem is ölég nagy baj, annak ellenére, hogy állítólag a választási eljárási törvényben egyetlen szó sem esik a borítékok elvárt formájáról és kinézetéről. De, mint tudjuk, mindenféle törvényben kizárólag arról esik szó, amit a Fidesz csak akar.

Ha úgy akarja, legközelebb söralátéten is lehet szavazni annak, akit ő erre kijelöl – ez a söralátét kedvenc ügyintézési módja úgyis NER-ünknek -, mások viszont, akiknek nem tetszik a pofája, egyáltalán nem szavazhatnak majd. Ehhez képest akár boldogok is lehetünk, de valahogyan mégsem vagyunk azok. Egy bizonyos Szánthó Miklós ugyanis, aki az Alapjogokért Központ igazgatója vagy mi a rosseb, már kiadta a sorvezetőt, mondván, ezt „bírói államnak” hívják.

Itt a kulcsfogalom, hogy az eljövendő időben milyen indokkal lehet nekimenni a bíróságoknak, az itt maradók utolsó reményeit is felszámolva, Törökországgá vagy Harmadik Birodalommá válni. Mindebben az az elborzasztó, hogy a kába berlini polgárok is bambán mosolyogtak mindaddig, amíg hullni nem kezdtek a fejükre a bombák. Ezek után képzeljük el, amint Németh Szilárd rákattan erre a „bírói állam” szókapcsolatra, és elkezdi terjeszteni két recept között. Üde egy dolog lesz, nagyon.

És akkor még azt is halljuk, hogy a Kúria nem nőtt fel intellektuálisan a feladathoz. Ezzel így kiegészítve előttünk áll a bunkó, kekeckedő, ellenzéki bíróság bájos képe, amely ráadásul akadályozza a törvényhozást is azzal, hogy ilyen ítéletekkel maga hoz törvényeket – a Fidesz szerint – és íme, előkerült a kalapból a nyuszi, a jogalap, miért is kell őket megrendszabályozni. És ez lesz, tehát meneküljön, ki merre lát.

Iszony

Tegnap valami ismeretlen erő, mint a férgeket szapora eső, úgy hívott fel a barlangomból a fönti világra. Ilyenkor kóvályog az ember fénytől és oxigéntől részegen. Ámde megéri a mérhetetlen kockázat, hiszen csuda dolgokkal találkozhatni idefent, amilyeneket az ember nem is képzelhet a pókhálós sarokban gubbasztva.

Kitágul minden, akár száz-kétszáz méterre is ellátni, és az aluljárón túl, ott maga a kerek világ, rogyásig valaha volt polgártársakkal, akiknek a nyelvére is alig emlékszik a ’zember. További kétszáz méter után, átvágva a koldusok erdején és a térkövek buktatóin, megferedőzve a szökőkút permetjében már ott is a kávézó maga.

Ennek teraszára kimerülve, lihegő lélekkel és tüzelő tüdővel lerogy a halandó, hogy élőben tanulmányozza a varázslatos NER-t magát, amint a szél kavarja benne a port, és röptet taknyos zsebkendőket, szaros zacskókat és használt kotonokat. S ahogy kiünnepelte magát a kába polgár a megterhelő túra után, rájön arra, hogy jé, ez meg én vagyok.

Így kerültem a világ közepére hirtelen s váratlan egy kósza szombaton. Szemben a templom a sárga falával, jobbra a McDonalds, balra a tajtékos ég alatt panelek, s mindeközött ott hömbölögnek a népek, motoroznak hangosan, műanyag-dübörgéssel a járásképtelen másfél éves leendő alattvalók, akiknek fogalmuk sincs még, mibe nőnek bele, de gyarapodnak gyanútlanul mégis.

Aki viszont már teljes terjedelmével benne van, azt játssza, hogy jó neki nagyon. Esküszik meg születik és szaporán hal, ez utóbbi kettő között pedig annyira tele van idővel, hogy még egy fagylaltot is el tud nyalni, ha igyekszik és jól odafigyel. Így élünk mi Narniában, ahol egyszerre nyer értelmet Schopenhauer és Móka Miki, de Malackát se feledjük.

A földöntúli idill azzal válik komplett színdarabbá, hogy az élet zajait ellepi a szökőkút surrogása, a szálldosó mocskot pedig a vízfüggöny, amiből a teremtő, hogy csapdába csalja az andalgó párokat, szivárványt rajzol az ég aljára, mögötte meg hullik a vakolat, és galambok szarják szét a párkányokat. Kerek a világ és kajlán hamis, hogy ki lehessen bírni benne.

Nézzük hát, miből élünk. A kávé brutálisan keserű, a szóda buborékja marja a nyelvet, a cigifüst égeti a tüdőt, hogy guvad tőle anyám fiának szeme. Minden tökéletes lenne tehát, amikor a templom átveszi a hatalmat, a vízpermet mögül hallani ám, ahogyan kongat a tornya, benne harang, s ezzel elegyest köpi ki magából a megdolgozott, lapos fejű népeket Isten ígéretével a lelkükben.

Elsőként egy hölgykoszorú bukik elő, nyolcan tízen, és ájtatos arccal indulnak neki a térköveknek, de valami furcsa, bizarr dolog üli meg őket, de föl nem foghatni, mi lehet az. Egyszerre lép a lábuk, ez bizonyos, de még valami, nem tudom kimondani. Ám, ahogy sorba rendeződnek, látszik, egyforma ez mind, ugyanolyan magas, százhatvan körüli.

Ahogyan egyszerre csosszannak a köveken, fejük egy ütemre emelkedik és süllyed, vonalzót lehetne tenni rájuk, le sem esne. Hajuk még más, szőke meg barna, különféle a ruhájuk, de arcukon már ott ül a masszává válás reménytelensége, és szinte bizonyos, mire belegyalogolva a Napba a tér túloldalára érnek, anyjuk sem lesz, nevük sem, és elül rajtuk a délolasz iszonyat, ami Lampedusából folyik:

„A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy fél órán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat, de félórán át egy másik hang is vegyült az egyhangú mormolásba megemelkedő hullámzással, amelyből mint aranyvirágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál…és Magdolna is a két ablak között inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép szőke lánynak, aki, ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhitatot. Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a szokott mederbe zökkent vissza, vagy a rendetlenségbe, ahogy tetszik.”

A kereszténydemokrácia diszkrét bája

Orbán Viktor nagy tudós. Most például olyan társadalmat kíván építeni belőled és belőlem, amilyen a történelemben soha nem volt, de nem is lesz. Mindezt azért, mert futja rá az idejéből, ugyanis eddig más kötötte le a figyelmét, mint azt volt szíves elmesélni a Kossuth Rádió tátott szájú hallgatóságának. De haladjunk tornasorban azért.

Mint azt megtudhattuk őfőméltóságától – aki már tizenkét évet lehúzott az élünkön, Istenem -, eddigi kártékonykodása során mindig akadt valami babramunka, amely a nagy egésztől elvonta a figyelmét. Ilyen volt a Bokros-csomag kijavítása, a globális pénzügyi válság, az alkotmány átalakítása és a migrációs válság. Ezekről mind tudjuk, milyen eredménnyel küzdött velük.

A Bokros-csomag stabilizáló hatását négy év alatt szétverte, a globális pénzügyi válsággal nem tudom, mit tett személyesen, biztosan tömjént égetett ellene, az alkotmányhoz elég volt egy laptopot Szájer kezébe nyomni, a migrációs válságot pedig az M1 meg az Origo kezelte, Nógrádival és Bakondival tűzdelve, angolosan, kicsit véresen. Ezt dolgozta tizenkét év alatt Orbán Viktor Mihály.

Na, de most, hogy az agya fölszabadult a nagy nyomás alól, most beígérte a végső és egyetlen célt: „Mi nem vagyunk liberálisok, és nem liberális demokráciát építünk, hanem kereszténydemokráciát építünk. Mi itt egy kereszténydemokrácia felépítésén dolgozunk, európai hagyományokban gyökerező, azt is mondhatnám, régi vágású kereszténydemokráciájén.”

Ezen nem árt elgondolkozni, mert kitetszik, még a Soros pénze sem volt elég arra, hogy a távoli Oxfordban politikafilozófiából annyira kiokosítsák Orbán Viktor Mihályt, hogy ne beszéljen baromságokat. Kereszténydemokráciát nem lehet építeni, ilyen sehol a redves világon nem volt, nem van és nem is lesz soha. Kies hazánkban sem, még ha vért hugyozik is Orbán Viktor Mihály, akkor sem.

Parlamentáris demokráciának nevezik azt a népképviseleti rendszert, amely a minden nagykorú állampolgárra kiterjedő választójogon alapul. Ennek ellentettje a totális állam, a pártállam, a parancsuralom. A parlamentáris demokráciának része a kereszténydemokraták, de olyasmi, hogy kereszténydemokrácia, csak Orbán Viktor Mihály pállott agyában létezik.

Hogy lányos zavarában mért beszél ökörségeket, azt érteni vélem, ugyanis az eheti szeánsz előtt nem sokkal jött vissza Brüsszelből, ahol – hiába beszél mást a rajongóknak – a tökeire léptek egy pöttyet. Mivel a pénz mindenek felett, így oda kell hagynia az illiberális államról szőtt omló álmait. Legalább megnevezésében, s így, hogy szalonképes és szobatiszta legyen, elnevezte azt kereszténydemokráciának.

Ha Semjén például tudná, hogy a kereszténydemokrata mit jelent, akkor visítana, mint a vett malac. Tudná, hogy a második világháború előtt és alatt az európai jobboldal kompromittálódott, mert a nácikkal és a fasisztákkal kokettált. Berlin eleste után más komilfó alakulat nem maradt a palettán, csak ők. Ezért voltak olyan sikeresek a múlt század közepén, ma viszont már nem azok.

Sőt, azt is tudná, ez a Semjén és pláne Orbán Viktor Mihály, hogy a kereszténydemokraták ugyan szembenállnak a liberálisokkal, de elsősorban az énfelfogásuk miatt, amúgy viszont etikájuk leginkább a szocialistákéhoz hasonlatos. De nem tudja ezt egyik sem. A miniszterelnök hülyeségeket beszél tehát, a helyettesének meg lövése sincs arról, hol is él, csak vadászni lehessen.

Órákig tudnék még mesélni ilyen nyalánkságokat, de legyen elég annyi, hogy Orbán Viktor Mihályt raportra hívták, és ugyan tagadja, de elmondták neki, hogy eddig és nem tovább, különben repül a Néppártból. Erre olyan retorikát vett elő, amiről azt gondolja, hogy a bírálók fülének kellemes, persze esze ágában sincs bármit is változtatni a politikáján. Másfelől pedig érdekes, hogy már megint utólag értesíti a választókat, hogy mire is adtak neki felhatalmazást.

Nem kereszténydemokrácia épül itt, hanem a száz évvel ezelőtti keresztény, úri Magyarország, amiről Márai már elmondta a véleményét:

„…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul…”

Hogy tudjuk, mire számíthatunk, kofailag: miheztartás végett.

Orbán újratöltve

Drágáim, tegnap bizonyságot nyert vagy a szegény gumikerekű Hawking elmélete, vagy pedig Isten létezése. Megtudhattuk, hogy nem ez az egy szűkös univerzum van, amelyben mi magunk koptatjuk a bizonytalan időt, hanem minimum kettő, de az is lehet, hogy rohadt sok. Erről még nem hozott határozatot a központi bizottság.

Ez a kettő viszont, amelyből az egyik Orbáné, a másik pedig megvetett népéé, nemhogy párhuzamos lenne, hanem szöges ellentétben van egymással. Voltaképp, mint az anyag és az antianyag, amely két massza, ha találkozik, kő kövön nem marad. Gondoljunk csak az „Angyalok és démonok” című film nagy durranására, amely szemléltette ezt igen érzékletesen a helikopterével és camerlengo elvtárs (Ewan McGregor) genyaságával együtt.

Viszont ez itt nem filmesztétika óra, hanem a redves valóság, amely az antagonisztikus viszonyban álló univerzumok létét Orbán elvtárs pofázásával képes bizonyítani. Az történt ugyanis drágáim, hogy őméltósága nem két év, két hónap, két hét vagy két nap teltével mondott ellent saját magának, hanem talán két perc alatt, egyazon szövegtörzsön belül.

Lássuk be, ez megsüvegelendő teljesítmény, hacsak nem doppingolt. Mert egyik szavával azt mondta, készen áll annak megtárgyalására, hogy csak akkor kap lóvét, ha legalább a jogállamiság minimumát betartja. Ugyanitt egy másik mondatban pedig elordította magát, hogy „Magyarországnak senki semmilyen ügyben nem szabhat előfeltételt.” – Mégsem szakadt rá az ég, sőt, mosolyogtak a pitypangok.

Nincs mitől tartanuk, ha ilyen következetesen patkány, illetve, talán mégis éppen emiatt igen. Sőt, kisebb aggódásra okot adhat a sok nagy mellett az mindenképp, hogy az újabb négy év gyönyör még útjára sem indult igazán, de már tudható, minden megy tovább, ahogyan az eemút nyóc alatt tapasztalhattunk, csak négyzetre emelve.

Nemhogy szelídülne a mocsok, hanem erősebben habzik. Ez a második, alternatív Orbán-világ szól a tábornak, hogy hitüket fenntartsa, holott a kampánynak már vége, vagy, a rosszabbik eset, hogy soha nem is lesz vége, míg recsegve nem hull le a Nap az égről, de akkor Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

A tábor a harci üvöltések mellett ilyeneket lát a teleképben: derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző, a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken, és a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral.

A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre kurva jól mennek a dolgaink, s ez percről-percre csak fokozódik. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.

Az ilyesmi, ha maradt még valami cafat az ember józan eszéből, megviseli az egészséget. De az sem megy, hogy elzárkózik a proletár a másik világba, ami a négy fal között még megmaradt neki, mert evolúciós kényszerek miatt társas lény. Genetikailag kódolt tehát, hogy amikor az álomvilág, meg az igazi összeér, egy rohadt nagy durranással ér véget minden, és a helikopter tüzes darabjai záporoznak a levegőégből.

Nem vagyok véreres szemű, poros hajú próféta a domboldalon állva ágyékkötőben, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy így lesz vége ennek a lidérces álomnak. Ziher és borzalom.

És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Veterán verdák találkozója Kőszegen

Május elsején a szombathelyi retro felvonulás elmaradása sokak kedvét vette. Lelkes veteránosok vettek részt évről évre a majálison.

Most ennek egy mini változata jött létre a kőszegi gokart pálya kellemes környezetében.
További fotók ide kattintva láthatók.


Az első alkalommal megszervezett 3P(icnic) Garage, egy veterán jármű találkozó. A szervezők jó hangulatot garantáltak. Ígéretüket sikerült betartani, hiszen a retro járművek felvonulásán túl, sok érdekes programmal csábították az érdeklődőket.

Ételről is gondoskodtak, hatalmas kondérban főtt a gulyás, és egy ketté vágott trabiból kialakított grillen mindenki megsütögethette a hazait.Kicsiknek állatsimogató, nagyobbaknak gokatrozás, majd a jó ebéd után koncerteket hallgatva csaphattuk el a délutánt. De ami még érdekesebb volt, hogy egymás verdáját is alaposan kiértékelhettük.
További fotók ide kattintva láthatók.

Medgyessy haverja

Mint az mindenki által közismert, Medgyessy Péter a francia udvari etikett szerint éli az életét, következésképp igen-nagyon finom és illatos úriember. Ez determinálta őtet, hogy kitörjön belőle az udvariasság, és kényszeresen gratuláljon Ilham Alijev elvtársnak, aki Azerbajdzsán decens ura, és Orbán Viktor zsinórmértéke a bájos diktatúra kiépítésének tudományában.

A közös öröm oka az volt, hogy Alijev elvtársat immár harmadszor, ezúttal hét évre, s a jelek szerint mindhalálig választották meg a baltás elvtárs hazájának elnökévé, mert jobbat nála nem talált a helyi Népfront. Ennek az Alijevnek a neje az elnökhelyettes ott, és különben is, langymelegen illiberális az egész kóceráj, egyszóval haligali a cuccos.

A mi Medgyessynk azt írta a haverjának szagos, lila tintával, hogy „gratulációját szeretné kifejezni az újraválasztás alkalmából”, mert ez lehetővé teszi, hogy az országos cimbora folytassa „kitűnő és sikeres” munkáját. Sőt, a levél sarkában lévő behajtott kis fülből, amely kamaszlányok titkait őrzi már százezer éve, az is kiderül, hogy Alijev elvtárs a mi III/II-esünk igaz barátja.

Vannak az életben sokat mondó gesztusok, ilyen az is, amikor az ember pofán köpi saját magát. Ugyanis erre a nyalakodásra semmilyen diplomáciai kódex nem kötelezte Medgyessy elvtársat, az tehát vagy szívből, vagy aljas érdekből fakadt. Nehezen hihető, hogy szerelmes lenne ebbe az Ilhamba, következésképp az a vizsgálat tárgya, mi késztethette Medgyessyt arra, hogy levelezzen,

Nem gondolhatjuk, hogy jutalmul a nevére írnának egy kósza olajmezőt ott a messzi vidéken. Mást sem nagyon remélhet jutalomfalatként, így azt mutatja a megfontolás, ezzel az egésszel itthoni céljai lehetnek, ahogyan ekképp Orbán elvtárs lábai elé kucorodott, és odatartotta a hasát kis vakarászásra a gazdinak. Ebből is látszik, hogy ezek a régi vágású kommunisták nagyon jól elvannak az új vezérrel.

Elválik a szar a májától előbb-utóbb, mint azt Szily elvtársnő is példázza. Sőt, esetében az is kiderült, hogy nem a Freud által megénekelt lehengerlő életösztön működött benne, hogy Orbán elvtárs ki ne tekerje a nyakát neki, hanem valami született romlottság dolgozik a csajban, ami neki cikis és nem nekem. Medgyessy is halad a Katinka által kitapodott úton a biztos elkurvulás felé.

Kígyót melengettünk a keblünkön tehát, amíg Fletó ki nem csinálta őt. S mily érdekes, máma Gyurcsány a patás ördög, aki legalább hű önmagához, míg Medgyessy feredőzik a megszépítő messzeségben, közben meg növeszti körmét és fogát. Nem szabad viszont ellanyhulni, mert a mostaniak sem különbek, amit a majálisukon be is bizonyítottak keményen.

Ezen Hiller elvtárs a lufikból áradó héliumtól ellágyulva kijelentette, hogy május elsejétől kezdjük ellenállásnak nevezni az ellenzéket. Ne nevezzük inkább, ez az én javasolásom viszont. Az ellenállók becsületes nevét nem kéne bemocskolni, ők ugyanis akárminek is álltak ellen, a vérük hullajtásával tették, és nem kaptak havi egymilliót attól, akivel szemben ellenálltak.

Ilyen egyszerű ez. Az ellenzék – amely az sem – viszont ellenálló akar lenni, mégis, abban a pillanatban a NER része lett, amikor átvette a nyüves mandátumát, hiába veri itt a nyálát az összes. Már most potenciális Medgyessyk, akik hiába nevezik magukat forradalmárnak vagy partizánnak akár, ugyanúgy vakartatják a hasukat, mint a III/II-es. Így zabál fel Orbán mindent, ne is reménykedjünk másban.

A munkaalapú ünnep

Úgy tartják a népek, hogy máma a munka ünnepe van, de ki tudja azt ebben a kuplerájban. Másrészt meg ez eleve anakronizmus, hiszen hogyan lehetne ünnepelni olyan dolgot, amit a teremtő mintegy büntetésként bocsátott az emberre, mert az nem bírt magával, és beleharapott abba a nyüves almába. Okosabb ugyan nem lett tőle, csak fölfedezte a pornót. Akkor kezdett gazdagodni a Kovi, ugye, Semjén elvtárs?

Mindemellett mégis csak kell egy igazodási pont, s ez lehetne éppen a sör, a virsli, a luftballon vagy akár a rezgő papírzászlócska is. Ezt alakította ki bennünk a máig élő, épülő szocializmus, Kádár apánk, meg kisunokája, a miniszterügynök úr. Ez utóbbi meg pláne, hiszen, mint tudjuk, ő egyenest munkaalapú társadalmat épít belőlünk, így, ha következetes és kitartó volna, akkor a mai nap nemzeti ünnep lenne, de kurvanagy.

Ezzel szemben nem az, csupán egy nap, amivel kéne valamit kezdeni. Én például mosást tervezek, de takarítani is illene, ilyesmi örömök. Majd kiderül. Viszont az olyanok, mint miniszterügynök úr is, akinek lánglelke van, s emiatt egyfolytában tüzek égnek az agyában, valami különös késztetést éreznek, hogy permanensen dőljön belőlük az ige. Ő például darukat vizionált, amelyek eltakarják az ország egét a rohadt nagy gyarapodásban.

Őnála mindenki serényen dolgozik, mert teljesen foglalkoztatja a népét. Ehhez képest sem a pártjának, sem saját magának nincs egyetlen megveszekedett mondata sem – ránéztem a honlapjukra – május elseje kapcsán, mert még mindig a Sorosba vannak belemerevedve. A többi párt sem különb, akik pár nap múlva lefekszenek neki, hogy a magyar keményen dolgozó kisember magára maradjon a vérzivatarban. Azok is csak kóvályognak a tavaszban, annyit is érnek.

Isteni szerencse viszont, hogy van néhány alak az országban, aki nagykorúnak érzi magát, ezért szarik az összesre. Ez a biztos idea. Mert harminc éve még ilyennel etették a proletárt elsején: „…Zengjen a dalunk, pajtás,/ Fákon újul a hajtás,/ Fogadjuk a tavaszt dallal!/ Itt van május elseje,/ Énekszó és tánc köszöntse!/ Zeng és dalol az élet,/ Szállj csak, zeneszó, ének,/ Ébresszed a magyar népet!/ Népek tavasza, téged/ Hív ez a vidám ének…”

Ha emlékszünk rá, azok persze, akiknek már konyulóban van a füle. Viszont nem azért, de prozódiailag és szellemében nem egy tőről fakad ezzel a nótával? “…Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol/ Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten/ Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég/ Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk…”

Hát dehogynem. Ezt 2013-óta élvezhetnénk, viszont nem tesszük. Pedig milyen jól mutatna, midőn miniszterügynök úr állna a kalapjában az emelvényen, és mosolyogva integetne az alant elhaladó fotbalistáknak, valamint a Mészáros és Mészáros cég dolgozóinak, miközben szólna a recsegő hangszórókból a barackos nóta. Azt hihetnéd, hogy szórakozok, pedig csak a szívmelengető jövőt föstöttem le. Mára viszont zivatarokat jósol Delphoi, úgyhogy csak óvatosan, polgártársak.

Mit is mondhatnék még azoknak, akiknek nem ment el teljesen az esze? Azt hiszem, annyit, hogy tartsák meg jó szokásukat, mert abból még mindig kijöhet valami. Ez a legtöbb, ez a minden, ami az egy hét múlva igazán elkezdődő négy évnyi ámokfutás alatt elképzelhető. Addig is, például tudtad azt, hogy ezen a napon házasodott először a mi Mátyás királyunk? Ennek is lehetne örülni a méhek között. Igaz, valami cseh luvnyát vett el, mert szart a homogén társadalomra. Ezt is összeadhatná a miniszterügynök úr/elvtárs, de ezt sem teszi.

A Herényi Virágúton haladhattunk át a tavaszba

Immár 16. alkalommal haladhattunk át a tavaszba egy színes virágokkal övezett úton.

A Herényi virágútnak országos hire van.
További fotóim ide kattintva láthatók.


Szín, illat, és programkavalkádjával csalogatja a helyi, környékbeli,és távolról érkező látogatókat. Első nagy alkalom ez a kerti és balkonládába szánt szépségek kiválasztására megvásárlására. Mindezt vidám hangulatban hatalmas választékból, ismerősökkel összefutva, utcazenészeket hallgatva, vagy színpadi előadásokat megtekíntve tehették.


További fotóim ide kattintva láthatók.

Amikor vége lesz

Egyszer a pisáló kisfiú városában a bácsik megunják, hogy egy tahó köpcös meg a bandája folyamatosan belehugyozik a zongorába, aki a budija tövében, az avas szagú parasztudvaron nem tanult jó modort, és nem tud késsel-villával enni, de ezt még elnézték volna neki, mert vele ellentétben volt gyerekszobájuk, de az már minden határon túlment, hogy feji őket, ellenben szidja az édesanyjukat. A nyakukra hozza az oroszokat, minden épeszű határozatot megvétóz, terroristákkal cimborál, ellopja a pénzt, amit a magyar népeknek adtak, hogy kikeveredjenek a jurtából, követelőzik és sunyin veri az asztalt. Emellett ipari mennyiségben hazudik, és a szeme sem rebben, bomlaszt és szervezkedik, egyszóval közveszélyessé válik az egész közösség számára, akkor ezek a bácsik azt mondják, hogy lófaszt ennek az alaknak a seggébe, és elzárják a pénzcsapot, amitől a fellegekben repdeső gazdasága azonmód áll fejre és fordul fel, mert nem iramlanak a megmentésére sem a Kolják és sem a sárgák, amit ő csak hisz a hülye fejével, mert nem tényező, légypiszok csupán egy óriási sakktáblán, még csak nem is paraszt, hiába hiszi magát vezérnek a szerencsétlen, agyalágyult, kókler őrült.

És lesz fogaknak csikorgatása, izsajási átkok, de minden hiába lesz. Majd eljő az eseményhorizont, ilyen csillagos dolog, amikor a fekete luk elkap, és már soha nem is ereszt, mígnem az iszonytató gravitáció örökre beszippant, ledarál és megemészt, és nincsen visszaút soha. A városok határaiba toszott összeszerelő üzemek azt mondják, huss, és szerterepülnek szabadabb tájak felé, a bamba népek néznek, csak néznek ki a fejükből, és iramodnának nyugatabbra, de már késő lesz, és nem lehet. A stadionok gyepén fölüti a fejét a dudva, a muhar, a betont megporlasztja a bimbózó pitypang, és a Kerényi nem írja meg. Az országot ellepő térkövek kilazulnak, az utak fölhólyagosodnak, beomlanak, a tévéből pedig ömlik a győzelmi jelentés. A bogarak elrepülnek, a madarak elhallgatnak, és kék plakátok maradék cafatjait cibálja a jeges szél. Ekkor a hívők magukhoz térnek évezredes álmukból, és keserű lesz az ébredés, a habonyok lázadnak vagy menekülnek, a kutak elapadnak, odalesznek a vetések, és sivataggá válik a föld, amikor vége lesz. És véreres szemekkel néz majd körül az ember, mivé lett ez az ország, amikor vége lesz. Mert egyszer vége lesz. Szomorú, redves, iszonytató vége.