SENKI NEM HIBÁS – csak egy kölyökkutya nem tartotta be a HACCP-t!

Szombathely, 2017. július eleje.
Hétköznap, délután négy óra.
Ezt az időszakot nevezzük csúcsforgalomnak – kiszabadulva a munkából, mindenki igyekszik hazafelé.
Néhányan megcélozzák a szupermarketet.
Amolyan rohamtempóban végezhető bevásárlás jön, a legszükségesebb napi apróságok összekapkodása – harapnivaló, némi sör, meg valami kevés a kifogyott dolgokból, amit a hétvégi nagybevásárlásig már nem nélkülözhetünk.

Eddig a pillanatig minden a napi sablon szerint zajlik.
Feltelik a parkoló, az eddig lézengők helyébe kisebb tömeg érkezik. Pakolunk, gyűlünk a lefolyó felé – nyílnak a kasszák – az üzlet, mint valami kaptár zsong, morajlik. Ha jobban belegondolunk, semmi különös nem zajlik, társadalmi életet élünk – elhaladnak pár százan másik pár száz mellett, – egymásra sem nézünk, gyűjtögetjük a portékákat, kosárba, kocsiba, szatyrokba. Fel sem tűnik, mennyire nem normális, ahogy levegőnek nézzük a másik több százat. Olykor azért kizökkenünk, eltapossuk egymást, nekitoljuk az irányíthatatlan monstrumokat egymásnak, feljajdulunk, felüvöltünk, jól letoljuk egymást, aztán a dolgunkra eredünk. Emberek vagyunk, elég hülyék – ennyi!

És akkor, a délutáni csúcs kellős közepén berohan egy eb az üzletbe.

Beront egy kölyökkutya, mit sem törődve az üzlet HACCP rendszerének szigorú előírásaival, szaladgál körbe-körbe. Közénk jött, emberek közé. Ahogy ez a legnormálisabb reakció egy háziasított állat számára. Az emberek közelségének örömébe bambulva rohangál az üzletben – többen jól látható rettegéssel engedelmeskednek a „kutyától tartani kell” elvnek megfelelően. Aztán a bolt egy alkalmazottja – üzletvezető, polcfeltöltő, ki tudja kiféle – erélyes szavakkal próbál a betévedt, hívatlan látogatóra hatni. A szokásos „nemiszinnen” és hozzá hasonlatos beidegződések repkednek, míg a riadt állat menekülni nem kezd. Naná, hogy mit sem tudva a szabályokról, a bejáraton át tódul kifelé! Még szerencse, hogy a fotocellás ajtók éppen belassultak, eltűnhet! Eltűnik…

A bolti alkalmazott elégedetten konstatálja, hogy sikerrel győzte le a boltra leselkedő veszélyt. a vásárlók is megkönnyebbülhetnek – elpucolt a pár hónapos fenevad. Itt véget is ért a történet – nem nagy ügy!

A gazdája után bóklászó, nyakán nyakörvet viselő, tehát „gazdit” kereső állat nem probléma többé.
Kiment! Eliszkolt! Tőlünk…
Ennyi!
Hogy mi lett vele, s mi velünk – nem kérdés többé. “Ki nem szarja le…”

Lehet újra a semmibe bámulni, üres tekintettel befejezni a bevásárlást.

Senki nem hibás – ez a lényeg! Megúsztuk!

A magamfajta is csak azon töprenghet azóta, vajon, mi a fenének írta meg emlékezetes tanulmányát Hankiss Elemér a pesti kukáról?
Vajon mi értelme hadakoznunk a migránsokkal, meg Soros Györggyel? Miért szorul ökölbe a gyomrunk, valahányszor barátunkra, a politikai fogolyra gondolunk?

De lehet, hogy ezek az összefüggések több gondot kívánnak másoktól? Mindegy…

Mindenesetre az üzlettől nem messze csak a puffanást lehetett hallani. Ha ugyan lehetett! Senki nem látta, ahogy az állat a fájdalmaival a bokrok mögé kullogott. Ha kullogott… Senki nem látott semmit. De nem is ez a lényeg! Fenébe a kutyával…
Senki nem hibás! Ilyenek vagyunk, mi, büszke és erős, európai magyarok…

Maratoni nyár

A ’zember, midőn kiterítve fekszik Reviczky módján, békén, és, mert nem ügyel kellőképpen, belekavarodik a tévézésbe. A barma. Nyomkolódik az irányítón, mint akárha vakegér, és tébolygásai közepette megérkezik egy röpke pillanatra a Dunához, mint csatorna, amely a keményen dolgozó kisember szórakoztatására szolgál, és, aztán csodát lát, nem is akármilyet. A kisember, aki soha a francos életben el nem tud menni nyaralni, most a csatorna révén és módján a világ összes csodáját a képibe kapja, csak úgy cuffan. (puffan, ömlik, toccsan, megazisten) Képzeld el, drága olvasó, hogy van egy bazi nagy móló, rámpa, vagy mittudomén, amely stúdióként fungál, és a kamera a partról veszi a bulit. A kép előterében ott ücsörög egy kádári strandlabda piros fehér kékben, aztán a műsor vezetői, meg valami vendég, aki a hóttszuper épp, és a végiben az idillnek, a móló végén egy csökött pálmafa. Meg a túlbéli partok. Az volt az összes Magyarország, ami van minekünk. Mind az egész, a teljes reménytelenségével. Itt, az elején a lufi, a hetvenes évek szimbólumával, a háttérben meg a hazugság omló álmai, hogy jobban teljesít. Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt.

Szedd magad levendula Bucsuban

Tudtátok, hogy Bucsu határában szedd magad levendula akció van?  Ez volt a mai nap nagy felfedezése számomra. Rövid vendégség miatt jártam ma a faluban, ahol táblák ill. a házigazdáim jelezték az akciót. A elköszönést követően oda vitt az utam, és igen kellemes élményben volt részem.

Nagyon egyszerű megtalálni a levendula táblát, el sem lehet téveszteni: a körforgalomban – ha Torony felől érkezünk – rögtön az első kijáratot kell választani, ami a falu egyik kis utcájába vezet. Ez a Dózsa György utca.  Miután kijöttünk a körforgalomból, nincs más dolgunk, mint egyenesen tartani a célállomás felé.  A műút a falu végén véget ér, ezt követően a szántóföldek tövében, kocsival is nagyon jól járható füves út következik.  Innen kb. 1 km van hátra, és mindenkinek a saját döntése, hogy gyalogol, vagy kocsikázik. A műút végén, egy kis kavicsos téren leparkolhatjuk az autót, és egy kellemes sétát tehetünk a levendulákig, mi ezt választottuk.

A helyszínen egy kedves hölgy várja az érdeklődőket.  A szedd magad keretében 300 HUF/ 10 dkg áron vihetjük haza a magunk szedte csokrokat.  A 10 dkg, egy közepesen duci csokrot jelent. Akinek nincs kedve szedni, válogathat a kész csokrokból is.  Az akció sajnos már nem tart sokáig, a jövő hét végén leszedik a levendulát. Ez azt jelenti, hogy még jövő szerdáig (07.05.) van lehetőség arra, hogy valaki saját maga szedte csokorral térjen haza.  A levendulás mellett egy tábla jelezte a nyitva tartást: szombat-vasárnap 10 óra és 19.30 között, hétfő-péntek: 17-20 óra között.  Mielőtt útra keltek, az alábbi telefonszámon érdeklődjetek, hogy biztosan legyen kinn valaki a levendula mezőn: +36 30 471 0895

Nagyon kellemes délutáni program lehet, ajánlom mindenkinek!

ORBÁN FÉL – naponta szaporodik a mumusok száma!

Egyre többször és egyre hangosabban nevezi meg a magyar miniszterelnök mindazok körét, akiktől tart, retteg, akiket szeretne kiiktatni, mielőtt a következő választási terminusba belevághatna. Szaporodnak a kényelmetlen megnyilvánulások, a kormányerők által elszenvedett vesztes csaták, egyre többször derül fény a turpisságokra, s valószínűleg egyre többször kell lassan és érthetően elmagyarázni – még a közvetlen végrehajtóknak is – miként kell érteni, bizonyos dolgokat. Mindezek közben persze folyamatosan kell gőgösnek és pökhendinek, önhittnek – látszólag tehát magabiztosnak lenni.

Az óriásplakátokra bízott jövő egyre gyatrábban fogyasztható – lassan eltűnnek a képek, a plakát műfajára jellemző megjelenések. Csak betűk ordítanak minden felől, tőmondatok, ukázok a szavazni kész alattvalók felé. Meg a mumusok, személyek és szervezetek, akiktől van félnivalója – igenis van félnivalója az egyre ellentmondásosabb politikusnak. Vitatkoznak vele, legyintenek rá, a háta mögött és egyre többször már szemtől szembe is támadják, s mindezekre rendszeres magabiztossággal kellene válaszolni – na itt kezdődnek a gondok!

Mert Orbán fél Brüsszeltől, fél Sorostól, fél az elzárható pénzcsapoktól, a kizárástól és közben egyfolytában hőbörög, mint egy nyomorult kiskakas! Akit már sem Kövér, sem Áder, sem más néhai haver a koleszból nem állíthat meg – mint korábban annyiszor!

Orbán fél a korábbi legközvetlenebb munkatársától – Simicska Lajostól. A „G” nap óta hivatalosan is kirekesztendő, lesajnálandó nagyvállalkozó eltűntetése szinte a leghőbb vágya Orbánnak. Mert Simicska tökéletesen tisztában van a gyengéivel! Simicska, a fidesz minden szerkezeti elemét maga tervezte és építette fel, nélküle nem jöhettek létre gazdasági alakulatok, szervezeti egységek – bár sokan nem tudják, de Simicska még az induló párt ideológiai megfontolásaiba is beleszólt. Ma a legelemibb kérdésekre is rálát, olykor megmosolyogja a szinte naponta elkövetett pitiáner hibákat – mert a pártban ő volt az ész! Mindenki más az ő karmestersége alapján muzsikált! Az orbáni hadsereg ugyan kapott helyette izomagyú tábornokokat, van új vezérkar, de a sereg erejét és gyenge pontjait mindössze egyetlen ember ismerte és ismeri.

Simicska pedig nem egyéb ma, mint a sértett fél, akinek semmi sem túl drága a bosszúhoz! Mert úgy vált persona non grata-vá, hogy közben ideje sem volt levegőt venni…
Orbán fél az ellenzék minden lehetséges diadalától. Rettegve figyelte, amikor a „vidéki” ügyvéd felbukkanásával sorban úgy zárultak a bírósági tárgyalások, hogy azok után magyarázkodnia kellett. Elmarasztalták őt és felelősségre vonhatatlannak hitt csapatjátékosait, s a Czeglédy név egyre élesebb fájdalmat okozott neki! Kapóra jött a miniszterelnökség alá rendelt adóhatóság folyamatos és átláthatatlan vizsgálata, a szinte bármikor, bárkiből gazdasági bűnözőt varázsolni tudó számviteli dzsungelek átláthatatlansága… kapóra jött, mert dübörgött a nyilvánvalóan körvonalazódó – Orbánék számára várható veszteségek mértéke!

Simicskából és Czeglédyből is ellenszenves figurát kell kreálni! Csak úgy győzhet Orbán, ha ellenfeleit előbb megsemmisítik, helyette! Orbán nem akar versenyt, nem ismeri a tisztességes mérkőzés örömeit – gáncsol és elbuktat, elzárat bárkit, aki útjába állhat egy „újabb négy év” elképzelésének.
Furcsa, de most éppen ezt a két embert kell párhuzamosan figyelnünk, velük kell szolidárisnak lennünk!

Akkor is, ha ez a kettejüket ismerve, lehetetlennek tűnik! Nem szabad, hogy elfogadjuk, hogy egyetlen rágalmazó, félrevezető mondatot elhiggyünk akár Simicskával, akár Czeglédyvel kapcsolatban! A bűnt kiáltók semmiféle bizonyítékot, konkrét cselekményt nem mutattak még, de a legnagyobb igyekezettel feketítik be Dr. Czeglédy Csaba munkáját, eddigi életét. A hírhedt televíziós csatorna és a kormány által eltartott sajtótermék, – mely szégyenletes módon az 56-os forradalmárok által kitalált nevet bitorolja – naponta kész újabb hazugságokkal traktálni a fogyasztókat. Míg egyik nap szombathelyi papírdarálmányokra építik remekműveiket, másnap a süteményeiért ballagó Simicskát próbálják kihozni a béketűrésből!

Ez ma Magyarország – mely e pillanatban se nem büszke, se nem erős, s az európai normáktól lassan fényévekre járva imbolyog. Mindössze azért, mert Orbán fél! Ez a fortélyos félelem az, amely ma igazgat, melynek minden szervezeti egysége és minden vezetője az orbáni félelem vírushordozója. Jó eséllyel indulnak a következő választáson, míg Czeglédy Csaba politikai fogoly, s míg Simicska Lajost akár baleset is érheti – ahogy ő fogalmazott… Ahogy Önt és Téged is!

Hja és most éppen uborkaszezon méltóztatik lenni! Ugye?

ELADÓ A MAGYAR TÖRTÉNELEM – a kisváros új monumentumot épít

Jó pénzért persze!
A helyzet az, hogy a nagy történelmi arcképcsarnok szinte naponta bővülhet – valahogy úgy hozta a sorsunk, hogy szinte bárkiből lehet mártír. Van rá! Nem számít, hogy korábban semmit sem hallottunk legendáiból! Csak az egyetlen és „megfelelő” politikai háttér, meg persze ennek nyomán fix havi apanázs szükségeltetik, hogy előbb-utóbb kiderüljön – jóságos nagyapánk patrióta, lánglelkű hazafi, köztiszteletnek örvendő jótevő, esetleg hős volt, akinek nevét nem illik elfelejteni!

Felháborító és borzalmas elvárás, az aljasság legjobb példája, amint a mai kor szerencselovagjai hirtelen legendákká magasztosuló elődöket rángatnak elő az eddig – ki tudja miért – lezárt szekrényekből!
Ha a terv készen van, már csak néhány telefon, esetlen személyes látogatás szükségeltetik, aztán megerednek az ötvenhatos mariskák pénzcsapjai – dübörög a soha nem múló ötvenhatos emlékév, s ha jól muzsikál a következő esztendő választási gépezete, ez a dolog még éveken, évtizedeken át így maradhat!

Mari meg fizet, mint a katonatiszt! Aztán a Stefkapisti brigádja majd megírja hozzá az aktuális történelmi leckét…

Ja, és talán a legfontosabb: senki nem fog ellenhuhogni! Olyan szemtanú, aki esetleg bizonyítani tudná, hogy a felbukkanó hős, a sosemvolt mártír még véletlenül sem tett semmit azzal kapcsolatban, amiért felmagasztalják – nem létezhet! Mindenki halott, mindenki arccal lefelé, szögesdróttal összekötözött lábakkal szundikál – ugyan, kinek volna esélye fellépni a történelem meghamisítása ellen!

Dózsa László ámokfutása – melyben egy vadidegen fiú képe alá bátorkodtak felírni a színművész úr nevét – jó példa a szélhámosság lehetőségeire. De persze hetente akadnak Széna tériek, meg Corvin köziek, akik mostanában jönnek csak rá, milyen keserves harcokban védték szeretett hazájukat – s a „srácok” körül sertepertélő fruskák is idővel hon-anyákká magasztosultak… még olyan is akad, aki ezt a magyar parlamentben gyakorolhatta!

Hölgyeim és uraim! A helyzet az, hogy eladó a magyar történelem! Ha akad az ismeretségükben pár istenközeli káder, vagy, ha véletlenségből éppen ez ügyben – ezekben a színekben – tetszenek domborítani… lehet felépíteni a nagyapit! Nem számít, hogy az öreg azt sem tudta, mi fán terem a forradalom, nem számít, hogy később rokonszenves munkásőrként, vagy éppen pártmunkásként gyűjtögette a kitüntetéseket! Most lehet belőle ötvenhatos hőst faragni, mártírt, akinek leendő emlékműve előtt évről évre lehet majd keserves dalokkal, meg harcias versekkel idézni a semmit!

Hogy miért éppen most és itt van helye az írásnak, vagy éppen a szólásnak? Nos, a verebek, ezek a derék, soha el nem inaló szürkécskék éppen arról csiripelnek, hogy kedves szomszédságunkban ötvenhatos emlékhely készül! Ami eddig volt, az hátrébb lép, lesz új monumentum, rajta a névvel. És mert kultúrnemzet vagyunk, már a régi, jól bevált táblát sem applikálják majd az emlékmű oldalára: köpködni tilos!

Budibuli

Dezső már éltes egy disznó volt magunk közt szólván, és nem is szerették őt igazán a zemberek, a kutyák meg pláne nem, de ez egy másik történet. Mindenki tudta ezt, hogy Dezső egy bunkó, egy kőkorszaki szaki, és mindenki hallgatott is róla, de senki nem tudta, miért. Valami kimondatlan egyezség született a hátsó kert lakói közt úgy húsz éve, hogy Dezsőt nem bántják (Malacka szerint bánccsák, ki tudja már az emmi iránymutatásai közt), szóval, hogy békén hagyják. Olyan jól nézett ki a trágya tetején, föss egy disznó volt, tokája, hasa csüngése böllérek álomvilága. Mondta is a macsek, hogy elmegy ecsetért meg gyurmáért, hogy Dezsőt aztán szoborba meg vászonra kalibrálja a leendő kettőegészegyes szaporulat ámítására, de a hülye kakas lekukérkolta ezt is. Neki olyan gyurcsányfeje volt, de ezt senki nem tudta, és ebből fakadón észre sem vette se a kacsa, se a liba, meg a hülye tyúkok sem, és mindebből az fakadt, hogy a macsek már megint hazudott, viszont éppen ezért mindenki nagyon boldog is volt, hát hogyne. Nézték, mindenki együtt, ahogyan Dezső ül a szarok csúcsán, és, akár valami nyomtató, préseli ki a halomból a lét, amelynek ótvar szaga volt, a kiscsibék meg alig is tudtak odébb tipedni, hogy ne érjen a csőrükig a sár, de a Dezső le se szarta ezt az egészet, csak pofázott egyre. Mondta a baromságait a trágya tetején, a kakas taraja lekonyult, és a birka is csak annyit tudott mondani, hogy „He”. A csibék ámulva lestek, hogy jé, ez megtanult beszélni, de á, dehogy. Csak leesett az álla, és elgurult. Így nézték ők közös örömökkel a Dezsőt, amikor megcsikordult a ház ajtaja is, és abból panelprolik kis csapata pergett ki a napvilágra, az egyik kezében fémesen csillogott a frissen fent kés, és senki nem tudta, mi a lófasz lesz ebből, kinek a torkát vágják át, kinek a fejét basszák neki a háznak, egyszóval, hogy ki fiának lesz azonmód kampec, ha dolores nem is, és nem mennyország, de legalább hullaszag. Mindenki menekült. A csibék, kacsák, birkák és más mélyfagyasztott áruk, mind az összes szerteinalt, hogy mentse kis ideig a szaros életét, így volt nekik jó, és aztán így lesz vége a világnak, ha nem is tudjuk. Mostmég. Ámde így lesz. Így alakultak a dolgok az udvarban, és a Dezső ebből semmit nem látott az ég egy világon. Ott ücsörgött a trágya csúcsain, ajkaival megszólítva a csillagokat is, mikor az egyik panelproli elkapta az ő fenséges lábát, és húzta volna le a teszkós mocsokba alá, hogy megtudja, mi az élet, még a halál előtt. Dezső azonban éber volt, húgyos lábát kiszabadította, kiiramlott a szorításból, és az egyetlen menedékben csapta magára az ajtót, amely a budi volt, tisztesség ne essék szólván, és az mti se tudja meg. Ott ült hát hősünk zihálva a világ budi közepén, és, hogy sírt e vagy sem, azt még a kacsák sem tudták, ám a legyek ott kvaterkáztak az orra közepén, és a panelprolik – egyikőjük késsel, ezt el ne feledjük -, szóval ők nekiláttak nyitogatni a klozet ajtaját. Tisztára dili.

Inquisitio haereticae pravitatis

Most, hogy az új elit – amelynek zsinórmértéke például Németh Szilárd – a maga lehengerlő intellektusával bekvártélyozta magát a Kárpátok alá, és rohadtul otthon érzi magát, akár házmester a pállott, húgyszagú lépcsőházban, egészen sajátos lélekállapotba került. Mind, az összes helóta, valamint Spongyabob.

Nehéz ezt megfogni, csak a tapasztalat taníthatja a felőle való elmélkedést, ilyenből viszont bőséges a felhozatal. Minden napra jut egy mese. Éppen ezért volt szükség például Czeglédy szíjon való vezetgetésére is, hogy kis időre meglegyen az origó, amelyből kiindulva el lehet söpörni a világ alkalmatlan egyedeit, ergo, a Fidesz-en kívül mindent, és legfőképpen mindenkit.

Homokos, füves és vizes sík lesz az, ahová robog a kisvasút, amelynek állomásai mocskosak, ürülékkel és okádás tócsáival terhesek, de ez egyáltalán nem nóvum, ezek ezt tudják, ez jön elő belőlük olyan természetességgel, ahogyan kikelet előtt egy órával megszólalnak a rigó polgártársak.

Ha már a latin-görög tudatú Németh eszembe jutott, folytatnám is vele, mert megéri. A Czeglédy-saga kapcsán olyan bűnlajstromot vizionált a markáns arcélével ő, hogy a Népbíróság Pelikánt már meg sem környékezné, békaemberekre sem lenne szükség, semmire egyáltalán. Ha Némethen múlna, holnap vinnék akasztani, hajnalban, aztán tégedet is, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Pedofílián és a terrorizmuson kívül szinte minden szerepel a rezsi-étlapon, de még az is meglesz, ha jól odafigyelnek. És mégsem ez az igazán érdekes, hanem a stíl, az előadás csökött tudattal terhesen, hogy a birkózó, és az összes haverja már annyira otthon érzi magát ebben a világban, hogy nekiállt szarni a spanyolviaszkot, mert a segükben is felyük van, vagy, mert helikopterek.

Aztán továbbá még, hogy ebben a nagy homepartiban az összesnek nőtt legalább három feje, így egy személyben hozzák nekünk a vádlót, a bírót, és az ítélet végrehajtóját is. Most állnak össze épp valami furcsa szimbiózissá, vagy mi a rosseb, már nem is tudható, mert eltakarja a pelyva.

Fogják ezek a saját mészporos agyukat, és telefújják a világot, kezükben feszület, az tolják az áldozat képibe, s mondják, üvöltik, hogy ismerd be, akkor jó lesz a lelkednek. A spanyolcsizma máma így hangzik: “Várjuk a szocialista nagyhalak vallomását, szólaljon meg most már végre, és mondjon igazat Botka, Molnár és Ujhelyi!”

He? Fasza a kutyának? A Schmidt Mária intézmény kénköves falai közt a leendő tetem képibe toljuk a feszületet, hogy valld be bűneidet, és a lelked megmenekül, miután alád gyújtottuk a rőzséket, akárha Giordano Bruno segge tövébe, vagy netán ha előtte kivertük a fogazatod a vallató lámpák fényénél ÁVH-módra, vagy mi a rosseb?

Vallja be? Mi ez itten? Inquisitio haereticae pravitatis (panelproliul inkvizíció), tehát a tévelygő eretnekség kinyomozása? Tanainkat tán vissza is kellene vonni, és a feszületet reszkető ajakkal csókolni, miközben szivárog fölfelé égett lábkörmünk fenséges illata, sőt, a bűnös nyelvét is kivágják, hogy sülése közben ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez?

Ez megy most már, és az is tudható, miért. A templomosokat is azért abáltatta meg a negyedik, szépséges Fülöp, mert köllöttek neki a kincsek, aztán ráfogta az eretnekséget a nyuszira, mint most is. De ennek oka van és indoka. Hogy Joe Strummer (The Clash) kéretlen szavait idézzem: „All the power’s in the hands/ Of the people rich enough to buy it.” Tehát orbánul: „Minden hatalom azoknak a kezében van, akik elég gazdagok, hogy megvásárolják”

Értjük hát Mészárost is alaposan, csak ez nem a szavannák vidéke, vagy tán mégis az. Az evolúció visszaforgott, és újra az erősebb kutya baszik, ha csálé is a farka. Most már tényleg nem tudom, hogy ezervalahányadjára miért mondom el újra meg újra ugyanazt, hogy J’acusse, pedig nem is vagyok egy Zola, csak egy utazó, aki arra kéri Buddhát, hogy engedjen azért még beszélni, míg el nem jő a cethal. Ti viszont jobban odafigyelhetnétek a kuplerájra, mert bűzlik a madám valaga. Momentán nincs több közlendőm.

Clash

Vasárnap, a kíméletlen örök vasárnap csillagsugarak csöpögtek alá az égből, mint a higany, vagy petróleum, bepatakzottak a függönyök mögé, át a redőnyök résein hömbölögtek a padlóra, fénytócsákkal, fényfolyamokkal üldözték a macskákat, akik holtra válva, fatutajon eveztek a szürke sarokba a pókok mellé, és minden cseppfolyóssá vált. Aztán megdördült az ég, a szél emberfejekkel játszott, és a Józsik térdig tapodtak az olvadó aszfaltban, amely, mint valami meleghengermű okádta vissza az eső gőzeit. Mondom, valami nagy ünnep volt, és a hívek templomokba mentek. A torony csálé keresztjébe villám csapott Zeusz ujjain át, az elektronyosság lekúszott a földbe, a jámbor alattvalók vihogva, gumicsizmában tapodtak a frissen támadt cunamiban, és Terus néni, a drága Terus néni egy pillanatra találkozott az izgága Jézussal, mert nem a játszós, hanem az ünneplős kalucsnit öltötte magára, hogy abban imádja az urat, s amint a lábbeli lukas talpán átiramodva a töltés elérte ritkás haját, az is égnek meredt, ágaskodott a teremtő felé dicsérni azt, és a földöntúli erőktől műanyag, pállott ízű fogsora a pocsolyába toccsant, de még ott is, a szájüreg menedéke nélkül is csak mondta az összes tartalmakat, amit gazdájától tanult, hogy uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz. Ott csattogott a sárban, más igéje nem akadt.

A bakelit elakadva surrogott a Sokol típusú rádióban, és mert vasárnap volt, motyogta az irányító torony tartalmait, hogy család, migráns, Soros, Brüsszel, civilek, megazisten, és ahogyan Terus néni elszabadult protkója ütemre mozgott, már abból jöttek Óceánia hangjai, a szovjet harsonát már ki is kapcsolták a Józsik, a fogsor ordított a Führer hangján rekedten, és Terus néni ősz haja lobogott a szélben, időtlenül, mert semmi nem változott negyven év alatt, vagy ugyanoda tért vissza, ezt nem lehetett megállapítani a hangzavarban. Aztán egy újabb, minden eddiginél nagyobb istennyila a fogsorban ütött lukat, amely a millió voltoktól a hetvenes évekbe pattant, és, mert nem is volt igazán magyar, nem a „Fekete Bárányok” koncertjét szürcsögte át az iszonytató nyíláson, á, nem, mert azok nyakig tele voltak III/III-asokkal, mint Óceánia mai hangjai, de nem is a kósjánost, hogyne.

Londonba evezett ez a lázadó fogsor, ahol ma bombák robbannak és emberhúsok fröcsögnek a furgonok kerekei alatt, a vért magyarok mosogatják az utca kövéről, és méteres szempillás Ariana Grandék fertőzik az ifjak tudatát, de akkor, amikor mostani kínjaink oka és okozója még fess, suttogó katona volt, majd Oxfordból nem látta azt sem, hogy a Temze mellett az Antikrisztus Johnny Rotten szúrt ziherejsztűt az orra likába, meg a Queen likacsos agyába, de mégsem ő volt az Isten, hanem Joe Strummer, az utcai harcos, aki apokaliptikus zenével indult harcba a sötétség ellen, és nem az Armageddonra, csak a következő csatára hívott fel. Most már üvöltött a protkóból a „Magnificent seven”, a templom tornya rezgett a dobtól, a sárból pedig lemezborító materializálódott, „Sandinista” fölirattal, és veres csillagok voltak rajta. Kikelt a sár habjaiból hát Lázár János hazát védni, de mellényúlt megint, és egy keresztet az orra elé tartva, mint valami ördögűző indult a kommunisták ellen a hülyéje. Aztán már hívta volna emberes szorultságában a tankokat, de a Józsik felröhögtek, és a képébe borítottak egy Heinekent, amitől János sistergő tócsává változott, és ekkor állt el az eső, a templom harangja pedig megkondult, és minden visszazuhant a jól ismert reménytelenségbe. Mondom, vasárnap volt.

TÉGED LEKURVÁZTAK MÁR? – most éppen Petike (szája) jár

Akár a boldogult ifjúkor is eszünkbe juthatna… – a mások után fütyörésző, kacsintgató, majd a türelmét veszített donhuán beszólása…

Akkoriban ennyi éppen elég volt, hogy akadjon egy, aki móresre taníthatja az elborult elmét. Nem kellett közzé tenni, megosztani, nem kellett lájkokra várni – jött a nyakleves, éppen akkor és ott, ahol annak ideje és helye volt. Mert akkor a közösség még valódi volt, a falkaszellem pedig támpontot jelentett – nem ismerősöket gyűjtögettünk, társaink voltak jóban – rosszban! Kiállni a másikért, ha azt méltatlanság érte – s ha kell, megtorolni a vétket… ez a legkevesebb volt!

Ma, – hogy szokás szerint a kocsiban ülve a Kossuth rádióra fanyalodtam, – komoly erőfeszítésembe került, hogy a verda az úton maradjon alattam.
A valaha szebb napokat látott Vasárnapi Újság műsorában megszólaló vasi országgyűlési képviselő volt szíves rövid bemutatót tartani „az alpári viselkedés” c. tudományból.

A dologban az volt a legfájóbb, hogy előzmény nélkül, mindenféle felvezetést mellőzve kezdett kurvázni a drága, vádaskodni, mocskolódni – ahogy kocsmában, néhány feles után szokás! Éhgyomorra, mindenféle gondolatébresztés helyett, óvatoskodó, megfontolást kívánó szavak nélkül – in medias rest, lekurvázta áldozatát.


Rabosított medvéje társaságában…

Beállt a sorba.
Éppen úgy, ahogy napok alatt Kósa, Németh, Lázár és buksi kutyájuk, a helyi Ferkó kiöklendezte magát, most megyénk egyetlen, munkát soha életében még nem látott, – mondhatni ághrólszakadt – titánja is jó alaposan lekurvázta démonát.
Azután elosont, mint ki jól végezte dolgát – persze, mint minden cimborája, most is dolgavégezetlenül!

De vajon, miből gondolják ezek a szerencsétlen percemberek, hogy komplett kórusuk üvöltésétől igaz lesz a genyóság? Vagy tényleg azt hiszik, hogy elegendő üzenni a félnótásoknak, a megetethetőknek, s a világ végérvényesen a javukra változik?

Petike – nevezzük így, annyira bájos! – ma reggel kurvázott egy jót! Büszke lehet rá az édesanyja és az édesapja is! Nekem csak az együgyű Kaffka Margit vers rémlett, míg hallgattam vérszegény erőlködését:

…elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
…Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
– “Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?” –
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– “Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

Rúzsa Magdi volt a 2017-es Szentivánéji Vigasság fénye

Vasárnap délután már boldogan nyugtázhattuk, nagy szerencsénk volt a 2017-es Szentivánéji Vigassággal.

Igazi nyári éjszaka volt a szombati. A felhők, villámok megkörnyékezték ugyan a nagy sikerű rendezvényt, de hagyták szórakozni a népeket.

A képekre kattintva további fotók láthatók.

A délutáni időszakban a nagy melegben valamiért lapítottak az emberek,többen ekkor próbálgatták a vidámpark extrém, és hagyományos eszközeit és az árusok hideg italválasztékát kóstolgatták.

A színpadon zajló eseményekre délután kisebb érdeklődés mutatkozott. Igazi nagy mozgás az esti órákban kezdődött azon a részen.

Az Isis Big Band, és végül Rúzsa Magdi és zenekara hozta meg a várt eredményt.

A záró nagy koncertben a megszokott Szentivánéji feeling volt az uralkodó. És megkockáztatom azt hogy Magdi dalai épp oly fényesen ragyogtak az éjszakában mint a programokat záró tűzijáték.

A délután néhány pillanata, és az esti időszak fotói láthatók a képgalériámban.

A galéria megnyitásához kattintson a képekre.