Nyilván az a legegyszerűbb válasz, hogy nyolcvanöt évesen az ember már örvendezzen a reggeli ébredésnek, passogasson órákon át, bámuljon kifelé a lefüggönyözött szobából, aztán tévézzen – majdcsak elmúlik a nap!
Főleg ne üljön volán mögé, véletlenül se vezessen!
No, nem mindenki, de akadnak bőven, akik az öregséget nyűgnek tartják, a megvénült embertársainkat tehetetlen teherként, elviselendő feleslegességként kezelik, ezért tőlük előre elnézést kell kérnünk, hogy egyáltalán előhozakodunk Lali bá’ bagatell történetével!
Szóval. Lali bá’, a nyolcvanötödiket tipró nagypapa, az általa tervezett rendben, kedd délután felkereste körzeti orvosát, hogy a részletes, szakorvosi vizsgálatok hetei után végre beszerezhesse a jogosítványa meghosszabbításához feltétlenül szükséges dokumentumot, a „népiesen elhíresült dokipapírt”, amivel beadhatja igénylését az újabb két esztendei gépjármű vezetési jussra. A jogosítványa meghosszabbításáért éppen két hete kezdte meg a kálváriát, szorgosan felkeresve a szemészet, belgyógyászat, reumatológia és még néhány kedves intézmény rendelőit.
Mivel mindenhol zöld jelzést kapott, s az időpontja pontosságra intette, ezért ment kedden – még a napfényes tavaszban – a körzeti rendelőbe. Nem kellett soká várakoznia, megmérték a vérnyomását, összesítették a beszerzett dokumentumokat, s már fizethette is az ötezres dézsmát.
Hogy a nyugdíját barátságból tépázó összeg még frappánsabb lehessen, már a rendelőben megsúgták neki, hogy ugyan két esztendőre szól a hosszabbítás, azért ne örvendezzen annyira! Mivel a bácsi május végén született, így gyakorlatilag csak egy év, egy hónap az a két év! Ez az új módi, a szülinap emlékeztet az évfordulókra – ezt a remek törvényt alkották a közelmúltban… A gyomros, így a két hét canossa után szép zárást adott a napnak.
A sokat látott öreg hazatért és feltárcsázta az „okmányirodát”.
Ő még így ismerte a hivatal nevét, bár korábban járt már a tanácson, a polgármesteri hivatalban is, a legeslegújabbat, a „kormányablakot” még nem igazán szokta meg. Számára ez a hely évtizedek óta a régi otp helyén leledzett, időpontot szeretett volna kérni, de csak csütörtök délelőtti javaslatot kapott.
Ma már elég, ha ott húz sorszámot, pár pillanat lesz az egész! – hallotta…
Szerdán megérkezett, csütörtökre beállt a tél. Havazott és a fákat tépázta az orkán erejű szél.
Lali bá’ látott már néhány kemény telet, nem habozott hát, hosszasan búcsúzkodva asszonyától, útra kelt, s olykor ugyan komoly erőfeszítést jelentett a számára a talpon maradás, begyalogolt a lakóteleptől a Városháza melletti intézményig.
Sorszámot váltott, aztán várakozni kezdett.
A fránya időjárás miatt „lefagytak” a kormányablakok, s így, mintegy egy órányi remény után azt az üdítő javallatot kapta, hogy fáradjon át egy másik hasonló intézménybe, akár a vasútállomásra, akár a Hollán Ernő utcába. Ott talán minden működik…
Ekkor már jócskán elszaladt az idő, a bácsi mégis felcihelődött, hogy az ítéletidőben keressen egy kevésbé lefagyott ablakot.
Mert nem szeretett volna dolgavégezetlenül hazaballagni.
Így baktatott át a „Hollánba”, ahol készségesen és azonnal fogadták, elkészült a fotó, rögzítették az adatokat, s már készült volna a melegség beköltözni a szívébe, már-már beletörődött, hogy lám, az ügyfélbarát rendszerben egy nyolcvanöt esztendős ember mégiscsak eléri a célját, amikor a kezébe nyomták a csekket!
Hja, igen, ez a legeslegújabb rend ezt is másként követelik, mint a korábbiak! Már nem lehet fizetni a hivatalban, csak a bankkártyások teljesíthetik az ezerötszázas dézsmát!
Az egyébként minden végtagját fájlaló, a hidegben még nehezebben mozgó bácsika újra útnak eredhetett, mehetett a postára, befizetni!
Újabb hóesés, újabb orkán erejű szél…
Miután a postán kiderült, hogy a csekk nincs kitöltve, nekiláthatott, hogy megfagyott ujjaival odakanyarítsa a kért adatokat, fizethetett és újra nekilódult, hogy a feladóvevényt visszajuttassa a hivatalba!
Aztán már készen is volt a nagy mutatvány! Pár pillanat…
Egy év, egy hónap múlva lehet újra jönni!
De mókás ez az ügyfélbarát hivatal, különösen egy nyolcvanöt esztendős, tisztességben megvénült, sajgó végtagokkal mozgó embernek!
Lali bá’ hazaballagott az áprilisi télben.
Itt, ahol minden a legnagyobb rendben van, ahol a fránya időjárás, meg a szabályok érvényesülhettek, senki nem hibázott. Mindenki tette a dolgát. A sok-sok – éppen csak kevéske hálát váró – doktorúr, a lefagyott gépekre várakozó irodisták, biztonsági őrök csakúgy, mint a jegykiadó automata mellett álló jegykiadó szakember is… Tette a dolgát a postáskisasszony, meg a többi irodista, mind, kik jól végezték a munkájukat.
Lali bá’ jól bírta az ügyfél-barátságot, meg az emberséget… Neki csak ennyi volt a dolga. Csak ennyi!
Magyarország, 2017. április 20. Tivadar napja volt…