Ami ma történik a vendéglátással, amolyan utójáték.
Az is lehet, hogy a klasszikus huszonötödik óra.
Ötletelés, agyalás, a leglehetetlenebb helyzetből való mindenáron kilábalás álma – úgy nagyjából erről szól a „kötelező borravaló”.
Abszurd, mint a „békefront” és az ahhoz hasonló badarságok!
Ami eddig az elégedettség fokmérője lehetett, amivel a vendég képes volt kifejezni odaadását és elkötelezettségét, új költségként, megnövekedett kiadásként fog gátat szabni bizonyos köröknek, akik eddig is mérlegelni kényszerültek, mielőtt az önfeledt pillanatokba feledkezhettek volna.
A Balaton környéki vendéglátó egységek indulása is kétséges, a működéshez szükséges minimális, szakképesítéssel rendelkező személyzet annyira elérhetetlen, hogy olykor még a vendégeket is arra kell kérni, hogy becsüljék meg azt a keveset, amit ezek az „értéktelen” emberek nyújtani tudnak.
A bevezetés előtt álló „kötelező borravaló” eredményeként, annak kiagyalói nem kevesebbet várnak, minthogy a már-már működésképtelen, elnéptelenedő szakma maradék képviselői itthon tervezzék a jövőt. Több jusson nekik a magasabb árak révén a bevételből.
No, de valójában, mi az a borravaló?
Ha hinni lehet a történetíróknak, akkor a borravaló eredetileg valóban borra való volt. A bor megvásárlására, beszerzésére kialkudott összeg, a vételár része. A feljegyzések szerint a XVI-XIX. sz. között, bizonyos helyzetekben még törvény írta elő a borravaló kötelezettséget. Az írásbeliség szigorú előírásai előtt még minden adás-vétel csak akkor volt érvényes, ha a felek kezet ráztak, utána pedig áldomást ittak, amit a vevő volt köteles fizetni, és ez minimum egy liter bor árának kellett, hogy megfeleljen. Kézfogás és áldomás nélkül mit sem ért az alkudozás. Az adott szó, a másik tisztelete akkoriban többet jelentett, mint ma egy szignó, vagy éppen pecsét.
A XIX –XX. században, az addigi „törvény” megszűnése után a borravaló funkciója átalakult.
Általában valamilyen szolgáltatás igénybevételét követően, elégedettségünk kifejezésére adhattuk, de már nem bort adtunk, hanem készpénzt. Ennek a legjellemzőbb példája lett a vendéglátásban a fizető pincérnek, a kiszámolt végösszegen felül juttatott összeg.
Még tíz éve háromszáz, ma százötven sincs a nettó… pedig akkoriban többnyire még alapbér sem igazán járt a pincérnek. Talpalt egész héten, jóformán a semmiért, azután szombaton és vasárnap éjszaka megkereshette egy átlagos ember jövedelmének a többszörösét! Ez volt a borravaló, ezért volt vonzó a vendéglátásban dolgozni! Na, ez az, ami mára elfogyott – valahogy a vendégekkel együtt. És valószínűleg ez az, amit nem lehet majd elfogadhatóan kárpótolni a kisajtolt kötelező borravaló összegéből!
A tíz évvel ezelőtt háromszáz bizony ma csak egyetlen módon érhető el, sőt, akár annak többszöröse is – ha a jól felkészült vendéglátós szakemberek a külföldi egységekben vállalnak munkát. Itthon marad a kiöregedett, lestrapált és többnyire holtfáradt személyzet, vagy a zöldfülüek serege, akik a vendégek ölébe öntözgetett fröccsök és levesek hurcolásával tesznek úgy, mintha vendéglátást nyújtanának.
Na, éppen értük fizetünk majd egyre magasabb árakat, pluszban a kötelező borravalóval, de ehhez nem ritkán még a mosdóhasználati díj, meg olykor a ruhatári forintok is a vendégek kedvét veszik el!
Egyszerűbb lett volna az egészet egy sima adóként bevezetni! Ahhoz szokott a magyar vendég! A borravalót pedig jobb lesz elfelejteni, mert ami a pincér zsebében marad, lassan szódára sem lesz elég!
Itt tartunk hát megint. A szavazóbázis ébren tartása érdekében életre kelt a rendszer egyik – persze melyik nem az – legaljasabb technikája, amelynek végén vezetőszáron lehet majd mutogatni mindenféle mókusokat a tévéjükben. Hogy később, ki tudja mikor, de mindenképpen 2018 tavasza után majd felmentő ítéletek születnek, azt ki nem szarja le, magunk közt szólván.
rajta, s amint egyre világosabb szavak hallatszanak el, úgy bukik elő belőlük egy újabb mélység, hogy tárgyalunk, persze, csak gyere ki te takony, liberális állat, vedd a karikás ustort, oszt nézzük, ki a faszagyerek. 
Part. 2./ Midőn országunk másik embere – aki majd érettünk él -, és aki ezt az elsőt igyekszik leváltani, betér egy pesti kisvendéglőbe, amelyet nem féregtelenítettek, bombákat meg nem raktak oda, mert minek, a kertek alatt nem települnek meg alkalmi árusok, és stábból is csak egy van, hogy diabolikus voltát megmutassa magyarságunk böszmébbik, ámde kisebbik és hangosabbik felének, hogy hitében őt megerősítse, semmi különös nem történik. A másik ember nem gyöm partedlit a füle mögé, hanem csak úgy van. Az utcára pakolt asztaloknál foglal helyet a vendég, a kép nem népiesch, se nem magyarosch, látszik rajta a Soros keze. Míg az ország első számú embere magányosan zabál, ez itten ketten van, és láthatóan konspirál. A tudósítás szerint nem ez a botrány, hanem, hogy mi várható egy olyan alaktól, aki Budapest egyik legdrágább éttermében bukott le, holott az árakat nem közli a hívekkel. Itt az állítás önmagáért beszél, mint úgy általában, ahogyan máma a propaganda működik. Ettől elalélva magunk a képen migráncsokat is föl vélünk fedezni, akiket ez a másik ember az asztal alatt a tenyeréből etet, és látszik, hogy titokban patája van neki. A tudósítás szétterül az éterben, és az ország nagyobbik, ámde halkabbik fele az asztal alá esik a röhögéstől nagy kínjában.
Viszont vannak ennél érdekesebb dolgok is. Amikor ezek a dózsások látogatnak el a Franzstadtba, ott általában az fogadja őket, hogy „lila majmok”, ez még hagyján, de rosszabb esetben meg szó szerint ez: „Újpesti cigányok, basszátok az anyátok!”, ami szintén nem egy komilfó mondat.
