rezeda – Oldal 165

Politikai maszturbáció az ország házában

A Fidesz nevű csürhület, ami önképzőkörnek indult, és valami végzetes tévedésből fakadólag párttá alakult, hogy azonmód meginduljon az elzüllés útján, tegnap elérte saját ormait. Létezése beteljesítette önmagát, mert ennél messzebb nem mehet, és vissza sem tud jönni soha már. Ez a pillanat akkor következett be, amikor az országházbéli gyalázat után eltelten vigyorogva fotózkodtak, öregecske, jelentéktelen alakok a hasban szűk öltönyükben, táskás, véreres, ostoba de egyben végtelen öntudatú szemekkel, és a világ összes mocskával a lelkükben.

Aki arra teszi fel az életét, hogy főállású politikus lesz, csípőből jellemtelen senkiházi, aki csak a hatalom önmagáért valóságáért cselekszi ugyanezt, minden gonoszságra alkalmas. Aki a politikából gazdagszik meg, bűnöző, aki emiatt egy országot tesz tönkre, háborús bűnös, aki hülye, az is marad, aki aljas, az fideszes. És most, hogy fölvázoltam a nem fiatalokat, nem demokratákat és egyre kevésbé embereket, gondoljunk bele abba, hová jutottunk, illetve mivé lett ez a banda, amelyik harminc évvel ezelőtt arra tette fel az életét, hogy a tanárainak helyébe ül, és bolsevikabb lesz a nagypapájánál.

Tegnap a déli órákban elfogadtak egy politikai nyilatkozatot, ami saját magukat teszi meg minden dolgok eredőjének és végcéljának, olybá tűnik, hogy a történelem velük kezdődött, és tegnap a fotózkodással ért véget. 2012 előtt posztkommunizmus volt, mondja a csürhe, ilyképp az igazi rendszerváltást az ő kormányzásuk hozta el csakis, és ebből a gondolatból nyílegyenesen fakad a következtetésük, aki ebben – az ő kormányzásukban – nem vett vagy vesz részt, nem a nemzet része, hiszen nem részese az általuk elhozott megváltásnak.

Tegnap az történt meg, hogy végérvényesen birtokba vették az ország házát, elűzve onnan mindenki mást, és ki is jelentve egyben, hogy rajtuk kívül más nem is való oda. Ellenzék nélkül is működik a parlament, hangzott el régebben, és országgyűlés nélkül is van kormányzás, derült ki mára. Ilyképp és tulajdonképpen igazi újdonság nem is történt tegnap, hacsak annyi nem, hogy már nem csak fű alatt és szordínósan írják át a történelmet, kiradírozva onnan mindenkit maguk mellől, hanem ünnepélyes politikai nyilatkozatokkal is. Sikerülni is fog nekik 1984 módján.

Hiszen gondoljuk bele abba, egy ma huszonöt éves, két gyerekes magyar ember, aki épp CSOK-ért áll sorba, voltaképp mást már nem is ismer. Orbán adta neki a munkát, a kedvezményes kölcsönt, ő védte meg a migránsoktól, mint ahogyan most a vírustól, ő szónokol a fesztiválokon, ő van a tévében, rádióban, újságokban, havat lapátol és vizet terel, maszkokat vesz át és alkalmasint levezeti a szülést. A rajta kívül álló világ halvány képekkel jelenik meg olyan alakok formájában, akik mindeme jótéteményeket akadályozzák, és rátörnek a nemzetre szünet nélkül, miattuk halnak a nyugdíjasotthon lakói.

Mindezt eddig is tudtuk, mert ebben élünk. Tegnap azonban a történelem számára is írásba foglaltatott, hogy a Fidesszel kezdődött el minden, és minden bele is tér vissza, ők az egyetlen, öröktől való és soha véget nem is érő entitás és esszencia, az örök egyház élén az istennel. Ilyen történt tegnap, ami úgy paccsant a parlament falai közt, mint a friss tehéntrágya, szétfröccsent a falak között és gőzölög ott azóta is. De még ezt is el lehetett volna játszani jobban, de ezeknek ez sem ment. Valami pátosszal indultak, a végére meg úgy vigyorogtak ott bávatagon, mint egy csapat férfi csoportos erőszaktevés után.

Viszont nem árt summázni, mi is történt tegnap azzal a politikai nyilatkozattal. Ünnepélyesen kinyilváníttatott, hogy az egyedüli rendszerváltó erő a Fidesz, Antall József is kommunista volt, Orbán Viktor a nemzetalapító, a történelem velük kezdődött és velük ér véget. A megváltás megtörtént, a Föld kifordult a sarkaiból, meg ilyenek. A sarki kocsmában az ilyen habitusra kiköpnek, és még arra sem méltatják, hogy pofán verjék az efféle degeneráltakat. Ezek meg fényképezkednek önmagukban, önmagukról önmaguknak. Politikai maszturbációt végeztek, ezért érhetett fülig a szájuk. Ez történt tegnap, meg a világvége.

Tanulmány az életünk

Az Európa Tanács közzé tett egy jelentést vagy tanulmányt a média helyzetéről, és megállapította azt, amiben élünk. Sajnálkozik nagyon a tanulmány, hogy nahát, milyen elkeserítő a helyzet Oroszországban, Lengyelországban meg kies hazánkban. És fölsorolja, amit Gizi néni minden nap lát, ha bekapcsolja a dobozt, vagy bedobják neki az aznapi helyi Pravdát, vesetleg megvesz a vegyesboltban egy bulvárlapot, mert kíváncsi arra, hogy Ördög Nóra miért sírt Mici miatt. Ezt akkor tudhatja meg, ha előtte elolvas egy szöveget Gyurcsány kurvaannyáról, és arról, hogy Soros az ördög, a kedves vezető viszont maga az angyalok kara.

Ezt lehetne sorolni a végtelenségig, hogy mi van itt, és amit mindenki tud. Kétnaponta születnek ilyen tanulmányok az elborzasztó magyar állapotokról, a művelt nyugat kijelenti, nahát, és megszavaz pár milliárdot a kedves vezetőnek, hogy az ellophassa. Ez megy tíz éve, és tíz év alatt nem jutott el addig a nyugati szellemi és politikai elit, hogy egy szalmaszálat is keresztbe tegyen a kellős közepén működő diktatúrának. Ebből fakadóan tehát be kell látnunk, hogy az unió csupán és kizárólag gazdasági, és egyáltalán nem értékközösség, a felszínen sóhajtozik, az asztal alatt meg finanszírozza a gonoszt, akinek működése hasznot hoz a számára.

Ezt is tudjuk, és ezt is leírtuk sokszor, az ember már nem is érti, miért meséli el ugyanazt mindig, talán azért, hogy észhez tér valaki, pedig dehogy. Sziszüphosz ténykedése ehhez képest kutyafasza, egy babazsúr, mert például a lánglelkű Európa Tanácsnak nem azzal kellene foglalkoznia, hogy mit hazudoznak az M1-en, hanem, hogy a kedves vezető belengette, a járvány második hulláma novemberre várható. Ennek alapja annyi, mint a holnapi csúcsnak, értelme viszont az, hogy a rendeleti kormányzást legyen mire hivatkozva és mutogatva fenntartani, megszabadulva minden gáttól. Ezt is elnézik, és sóhajtozásra futja, egyébre nem.

Az ember nem azt várja, mint az 56-os naivák, hogy majd megérkeznek a testvéri usákos tankok és szép lesz a világ, hanem csupán abban reménykedik, hogy nem tömik pénzzel a diktatúrát, de ebben reménykedhet, míg el nem fehérül a szája, addig. Hetes cikkelyről ábrándoznak, napirendre tűzésről, Mészáros meg zsebeli be a német traktorista adóját, Kövér lassan újra eljut a delíriumban az akasztásra való felszólításig, a tanulmány a közmédián sóhajtozik, Orbán pedig a Twitteren meg Facebookon jelentget be rendeleteket, amit éjjel kitalál, hajnalban már benne van a Magyar Közlönyben. Ehhez képest itthon meg dudálunk.

Félreértés ne essék, ez derék és merész dolog, főleg annak fényében, hogy ezért is büntet a rendőrség, viszont gyakorlati haszna annyi, mint a fent emlegetett tanulmánynak, konvergál a nullához. Annak idején meglehetős tetszéssel figyeltem a Michael Douglas által főszerepelt Összeomlás című filmet, ami arról szól, hogy a kisember hogyan sokall be, és lesz belőle Rambo, egyszer csak elege lesz az őt körülvevő világból, megyek haza jelszóval nekilát rendet tenni minden mindegy alapon, hogy recseg a csont és fröcsög a vér. Belehal aztán, és a világ sem változik meg, csak a kérdés lebeg továbbra is ott, hogy akkor most mi van?

Derék lélektani dráma ez az Összeomlás, ahol Michael Douglast elítélni nem tudjuk, lévén az egyetlen járható utat választotta nyomora enyhítésére, és legalább megpróbálta, mint a néma indián a Kakukkban. Tele van a film-, és szépirodalom példákkal arra, amikor a főhős lerázza láncait és igyekszik rendbe hozni a nyüves életét, s ha már a Kakukknál tartunk, emlékezhetünk, hogy abban pedig a néma indián kitépi azt a mázsás szart a padlóból, belehajítja az ablakba, és a keletkezett lukon át kiszalad a szabadságba. Az Európa Tanács meg sóhajtozik, és tanulmányokat ír. Mondjuk, nem is az ő dolga, hogy megpróbálja.

A pillangó születése

Most, hogy már korán világosodott, és a madarak is visszatértek a normál üzemmenethez, ami az, pitymallat előtt fél órával köszöntik a horizont alatt bujkáló napot, mint valami soha le nem merülő ébresztőóra, s a lehető legpontosabb, mert nem is cézium rezeg bennük, hanem az élet maga, Kovácsné is örült a madarakkal, mert nem a sötétet kellett bámulnia csipás és guvadozó szemekkel, hanem a függönyön átszűrődő sejtelmeket, meg az utat, amit a fény jár be a nem levéstől a tomboló jelenlétig, ahogyan mindent elborít kéretlenül, de egyben parancsolón is, hogy ébredj a valóra.

De, míg a madaraknak semmi gondot nem okozott a kéretlen parancsnak engedelmeskedni, sem a kukásoknak, a kocsmába igyekvőknek vagy a madarak elől iszkoló legyeknek, Kovácsné azzal szembesült, hogy a napból érkező óhajok, miszerint neki kellene látni élni újra, megint és mindig, akadályokba ütköznek, noha semmi torlasz, kerítés, parancs vagy fenyegetés nem meredt előtte, hogy csuklyás szemeit jobbról balra mozdítsa, illetve netán kinyújtsa a kisujját. És nem a selyembe burkolt dámák nyújtózós és kérető lustasága volt ez, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége.

Ezt megérteni nem lehet, fölfogni is alig, átélni sem, ebben benne lehet lenni, akár az iszapban a folyó alján, kiszáradó medrében vagy a tengerek mélyein, a Hold és a sivatag porában meg az összecsukló csillagokban. A légy is, aki Kovácsné arcán futkosott, nem volt tudható, ugyanaz-e, mint a tegnapi, a fia esetleg vagy még a nagyapja, szimbolizálva az örök körforgást, s mivel Kovácsnénak módja nem volt, hogy más Kovácsnék arcán futkorászva fürössze meg a sajátját, a mai fényáradattal, úgy döbbent rá a saját magányára, mint amikor Macondóban elkezdett az eső cseperészni.

Mindent tudunk így hát erről a Kovácsnéról, de csak róla, hiszen Kovácsnék is számolatlanul vannak Isten szent ege alatt, futkorásznak egymás arcán, míg a másiknak nincs ahhoz sem késztetése, hogy a szemével kövesse őket, akár a legyeket. Így élnek egymásban a rengeteg Kovácsnék, egyik a másikban, ez a miénk azonban, ahogyan a fénypászma bemászott a függöny alá, és csillámokat alkotott ott neki, meglátta a pókhálót hatalmasan. Rezgett a fény rajta meg ugrándozott, kötekedett Kovácsnéval, hogy fáradjon oda a kis toll-portalanítójával, és tegye, amit tennie kell.

Igen ám, de Kovácsné nem tudta, mit kellene tennie, emléke sem volt róla, hogy egyáltalán tenni kellene valamit is, vagy, hogy mi az a tevés, vagy cselekvés, mert moccanni sem bírt. Illetve nem is akart. Vagy akart, de mégsem annyira, hogy mozdulattá összeálló akarás legyen belőle. Úgy volt az, hogy az agyából elindította a parancsot a mozdulásra, érezte, ahogyan a parancs először iramlik a keze felé, aztán vánszorog csupán, és végül, mintha mindegy volna, meg is áll. Indította a parancsokat sorban Kovácsné, ott állt a sok parancs félúton.

Parancstorlódás keletkezett, és ugyanígy járt, amikor más irányokat választott óhajtásainak, egyik sem ért célba, ott feküdt tehát Kovácsné tehetetlenül és halott parancsoktól megkötözve, de mégsem érezte rosszul magát, hanem valami különös módon inkább fütyörészett volna, de hát, ezt sem tudott, ám ez sem zavarta egyáltalán. Ebben az állapotban azt vette észre, hogy kezdik őt benőni a halott parancsok foszlányai és nyúlványai, egy stramm ki múmiává alakították Kovácsnét ezek a cafatok meg tekervények, hogy egyszer már csak ki sem látszott belőle, és akkor lett csend e vidéken.

Így nyitott be a szobába egy hét múlva a részeges Várhelyi, aki Kovácsnét nem találva, de mégis kedveskedni akarva neki úgy határozott, hogy ezt a nagy porcicát – vagy mit is – kiviszi az udvarra, amíg a házigazda hazaér. De alig is ért az ajtóhoz, amikor a gombóc a keze alatt mozgolódni kezdett, töredezett a külseje mint a tojás héja, és előbújt belőle egy csudaszép pillangó, akinek különösen ismerősek voltak a szemei. És a részeges Várhelyi leesett állal bődült el, hogy te vagy az Etus? – De választ nem kapott, csak a csillogó szárnyak suhanása hallatszott, ahogy Etus-pillangó keringett, szállt a magasban, hogy megbicskázott rajta a nap sugára is.

Légy fegyelmezett

Kaszáld le a kertedet, vagy megdöglesz. – Tömören így lehetne összefoglalni azt a törvényjavaslatot, amelyet Pintér Sándor jegyez és gondoz, s amelynek költői neve van, úgymint “Egyes törvényeknek a polgárok biztonságát erősítő módosításáról”. Tudjuk, a Fidesz híres arról, hogy ilyen salátákban a lehető legképtelenebb dolgokat képes eldugni, így ebben is azt, ha nem kaszálod le a kertedet, föl is fordulhatsz. Egyébként, miképpen minden ebben a rühös országban, ez is Orbán Viktor Mihálytól indult el, mint koszos kályhától: „Aki elveszti az állását, az három hónapig segélyt kap, mire az lejár, mindenkinek lesz munkája. Nem lesz olyan, aki ne kapna munkaajánlatot a gazdaságból vagy a magyar államtól.”

Ilyet mondott a kedves vezető, aki a munka alapú társadalom prófétája, istene és papja egy személyben. Akkor mondta ezt, amikor épp miatta, aki cseszett mentőövet dobni a gazdaságnak, szóval éppen őmiatta naponta ezrek veszítették el a munkahelyüket, amit pedig ő prófétaként, istenként és papként a duci kis ujjaival malmozva nézett. Hogy a gazdaságból ki milyen állást kap, ahhoz a kedves vezetőnek az ég egy világon semmi köze nincsen, a magyar államtól pedig közmunka néz ki, mert nem lehet mindenki miniszterelnök és gázszerelő. A közmunka olyan kincs, amit nem lehet nyakló nélkül osztogatni, a közmunkával dresszírozni lehet az alattvalót, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, oly módon, hogy kaszáld le a gazt, vagy megdöglesz.

Pintér Sándor előadásában ez úgy szól, hogy három hónapra kizárná a közmunkából mindazokat, akiknek rendezetlen a lakókörnyezete. Az ilyet másutt halálos ítéletnek nevezik, minálunk a „polgárok biztonságát erősítő módosításnak”. Van még ilyen bájos kitétel benne, hogy aszongya: csak ösztönözni kívánják a közmunkásokat arra, hogy “a település szépítése érdekében végzett napi munkájukkal összhangban a közvetlen lakókörnyezetüket is tartsák rendben”. Ezzel amellett, hogy dedós rabszolgának nézi az alattvalót, több baj is van. Nem csak az, hogy ezt a rendelkezést még a saját Alkotmánybíróságuk is megsemmisítette 2017-ben, hanem etikai, esztétikai, ontológiai gondok is akadnak vele, de ez már az én olvasatomban.

Esztétikailag az például, hogy nem tudható, az egyes organizmusok ideái közt mi jelenik meg rendezetlenségként, ki fedezi fel az entrópiában az isteni harmóniát, és ki tartja elviselhetetlennek a párhuzamosokat meg az élire vasalt gatyát. Gyakorlatiasabban, ki dönti el, hogy a kert rendezetlen vagy épp megfelelő még, Micike a titkárságról, a falubizalmi, a szomszéd, vagy épp maga Pintér Sándor. Még gyakorlatiasabban, már majdhogynem ordítva, mi az anyám valaga köze van a kert állapotának ahhoz, hogy az alattvaló méltó-e a közmunkára, vagy pedig el is pusztulhat Isten hírével. De ez már átvezet az etikai, vagy Kierkegaard módján a vallási stádiumba, miszerint az állam, így tehát Orbán Viktor Mihály miért képzeli magát istennek, hogy dönt életről és halálról.

Pintér Sándor még azt is előadta, hogy miközben a rabszolga a szart vakargatja az utcán mások iránymutatása alapján, amit munkaszolgálatban munkafelügyelőnek neveznek, ezt csak akkor teheti meg, ha az ott tanult rendet a saját háza táján is alkalmazza. A katonásdit, amit a közmunkával bevezetnek, kiterjesztenék az alattvaló magánszférájára is, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, és lehetne folytatni a sort a végtelenségig, ahogyan kiszolgáltatottá teszik a nyomorultakat. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ez ellen minden porcikám tiltakozik. S nem azért, mert ne szoktuk volna meg, hogy a hatalom még a gatyánkban is turkál, a bugyogónkban kotorász, agyunkat vizslatja, mit is gondolunk.

Hanem, hogy azzal fenyegessen, ha nem neki tetszően éljük az életünket, megvonja tőlünk a falatot, nos, ez már sok. Nem kicsit, nagyon. Borúlátóbban országos átnevelő tábornak hívnám, amit Pintér Sándor ezzel delirál, mert esztétikai kifogásokra hivatkozva ugyanúgy meg lehet tagadni a munkát és így az életet a szellemileg fegyelmezetlenektől is. Ebbe pedig mindenki azt képzel bele, amit nem szégyell, illetve Orbán Viktor és csatlósai is úgy alkalmazzák, ahogyan nekik tetszik. Mint amikor osztályfőnök úr a gimiben annak idején vonalzóval méregette a pajeszunk hosszát, hogy megfelelünk-e a szocialista emberideál hajbéli kívánalmainak. De még ő is csak fodrászhoz zavart el, és nem kobozta el a szendvicsünket. Az szocializmus volt, ez pediglen fasizmus. Ilyen egyszerű a képlet.

Anyák és fiúk

Orbán atyuska megnyugtatott mindenkit, hogy anyák napjára, illetve napján nyitva lesznek a virágboltok, a hálás gyermekek tehát vihetik a szülejüknek a vírusos csokrokat, a halál rózsáit és az elmúlás tulipánjait, szerencsésebb esetben a tüdőgyulladás szegfűit, vagy ki mit szeret. Orbán atyuska nem olvas Marquezt, mert, ha olvasna, akkor emlékezne rá, nála még José Arcadio Buendia is rájött arra, hogy az álmatlansági kórt – amitől elvesznek az emlékek és széthull a delikvens tudata – az asszonyok által gyártott nyalókák terjesztik, betiltotta hát az árusításukat, az idegenek nyakába pedig kolompot akasztott, hogy a Macondo lakosai ne közelítsenek hozzájuk.

Olykor tényleg nem árt, ha olvas az ember. De Orbán atyuskával és a cimboráival még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy nem tesznek ilyesmit, hanem, hogy ennek híján meglehetősen eltorzult az illékony tudatuk, amit a kocsmákban úgy nyugtáz a közönség, bunkó ez, cseszmeg. Egy embernek a nőkhöz való viszonya bonyolult dolog, ahogyan az anyukájához is sajátos kötődés fűzi. A NER-ben Novák elvtársnő színre lépése óta annak a szónak, hogy anya, amúgy is különös zamata van, böfi és pelenkaszaga. A NER-ben egy nő vagy terhes, vagy szoptat, vagy CSOK-ért áll sorba a bankban, illetve mos, főz, takarít, valamint kielégíti az ura vágyait, ha már a kurvák nem tudják.

A NER-ben az anya egy szocreál szobor, Orbán atyuska azt látta otthon gyerekként, amit most Novák elvtársnő szuggerál a lányokba, asszonyokba. A suttyó Viktorka azt tapasztalta, hogy anyukája mos, főz, takarít, keni neki a zsírosdeszkát, végzi azt rabszolgamunkát, amit egy nőideálnak el kell végeznie, úgyhogy a suttyó Viktorka és az összes hasonszőrű haverja így szocializálódott. Anya főz, anya krumplit főz. Aztán egy évben egy napra elönti őket a pátosz, fölveszik a szép ruhájukat, és körbeünneplik az összes fellelhető anyát, mert ezt követeli a konvenció. Május első vasárnapja előtt vagy után eszükbe nem jutna kivenni a kezükből a porszívót, játszani a gyerekkel vagy elmenni a boltba.

Valami különös módon a fidesztudatúakban különválik az anyaság és a nőség fogalma, amitől viszonyuk a másik nemhez beteges lesz. Az anya megszűnik nő lenni, szoborrá vagy a magasban lebegő fogalommá merevedik, a nőnek viszont lehet füttyögni az utcán, beszólni neki, ami viselkedésminta az ótvar bunkóké, de ezek ilyenek. Viszont az anyában is csak a sajátjukat tisztelik, mert mi más indokolta volna Kövér pedellus kijelentését, miszerint “Szánalommal tekintek ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma kettővel kezdődik.” Eszerint Kövér pedellus anyukájának nem kettessel kezdődik a személyi száma.

Akkor viszont ő földönkívüli, ami mindjárt érthetővé teszi Pataky Attila irántuk való megmagyarázhatatlan vonzódását. Most nem mennék végig újra azon, hogy Ákos dalszerzőtől kezdve a többi degeneráltig miket mondtak a nőiség lényegéről, csupán azt nézném meg, az anyukájukhoz is hasonképp viszonyulnak-e. Mert, ha igen, akkor baj van, ha pedig nem, akkor is, mert megint eljutunk oda, hogy nem tudják összekapcsolni az anya és a nő fogalmát. Egyébként az ilyenek szoktak hőzöngeni az utcán, hogy mi van, szidtad az anyámat, és verik is ki a delikvens fogát. Közben pedig mások anyukáját kurvázzák.

Mert hogyan is lehetne másképpen érteni az Orbán atyuska egyik sajtótermékében megjelenteket, miszerint az ellenzéki hölgyek ribancok. Csak azok lehetnek, mert nekik vannak futtatóik, akik pedig liberális férgek. Ilyenek láttak napvilágot a jobb sorsra érdemes Magyar Nemzetben. Most úgy tűnhet, hogy elkanyarodtunk az anyukák és a drága kisfiuk témakörétől, mégsem így van, hanem egészen megérkeztünk hozzá. Mert megkérdezhetjük, hogy ezzel a mosdatlan szájjal csókolják-e meg az anyjukat, hogy mindenki másé kurva csak az övék szent, és akkor eljutottunk egy végtelen, mocsaras vidékhez, amiben így is, úgy is elmerül az ember.

Illetve föltehetnénk a kérdést kötekedve, hogy az ő köreikben meg arra való az anyuka, hogy disznótelepet vegyünk a nevére, de ez megint rohadt messzire vezetne. El egészen a gyerek nevére vett lakásig, házig, el a nagy családig, aminek maffia a neve, és ebben a képződményben is rohadtul védték a berkeken belül lévő nők becsületét, miközben meg kurváztak és kurvákat futtattak. És eszünkbe is jut a már majdnem feledett Borkai fideszista meg az ügyei mindenféle rendű és rangú lányokkal. Ilyenek ugranak be, amikor hallja az örömöt a vasárnap nyitva lévő virágosokról, és konstatálja azon a napon, hogy minden egyes szó, ami elhangzik majd nagy pátoszokkal nőkről és anyákról, hazugság lesz. Illetve az is az lesz, mint minden.

Duda

A XVIII. században Cullodennél (Skócia) Charles Edward Stuart (II. Jakab, trónjától megfosztott angol király unokája) a skót klánok élén lázadva vereséget szenvedett Vilmos Ágosttól (II. György fia), aminek gyászos vége lett a skótokra nézve. Az angolok is kitalálták a maguk endlösungját a skót kérdésben, sok minden más mellett betiltották a tartánt (a jellegzetes skótkockás szövetet), a skót dudát, sőt, még az ősi gael nyelvet is, ami három dolog a skót identitás része. Így lett vége a jakobista buzgalmaknak, elsorvadt a skót klánrendszer, a hagyományok meg szokások, és kitántorgott Amerikába másfélmillió emberük.

Mit ér egy skót duda nélkül, és mit ér egy Hadházy dudálás nélkül, hogy megvonjuk a párhuzamot a bús magyar és skót sors között. Mert ugyanis tegnap itt minálunk I. Viktor magyar király megtiltotta az autódudálást, és rendőrei szarrá büntették Hadházy Ákos seregeit, így hallgattatva el a magyar hadházysta buzgalmakat. Pár tucatnyi autós tülkölt ugyanis, hogy Orbán meghallja a panaszukat, és ez, amennyire szánalmas, annyira kétségbe ejtő is. Mert az ilyen akcióknak nemhogy semmi értelme, de még arra is alkalmasak, hogy a véres szájú orbánisták hangosan röhögjenek rajtuk a jobboldal erkölcsi fölényének tudatában, harsogva: mit akar ez a pár szánalmas bohóc.

És egyébként tényleg, meg valóban. A dudálás szimbólumnak sok, tettnek kevés, mert ha már autókkal lázadunk, akkor lázadjunk tökösen, mint a taxis felkelés idején még annak idején, a XX. században. De ahhoz tömegek kellenének, azok pedig nincsenek. Tényleg, hol vannak a tömegek azon túl, hogy a barlangjukban maszkban ücsörögnek? Sehol sincsenek, még utoljára a netadó mozgatta meg a fantáziájukat (ennek is ezer éve), azóta semmi. Néhány kisebb akció a szánkók ellen, pár szónoklat, és menjünk haza békével, holott a király elveszi az életüket teljesen. Most meg már dudálni se lehet.

Mindez egyébként, hogy pár tucat autós dudálására úgy ugranak a rendőrök, mintha kaszákkal vonulna a tömeg az utcán, azt jelzi, hogy be van szarva a hatalom. Másrészt pedig, hogy tényleges konfliktus esetén vér folyna, mert ezek Orbánra meg Pintérre esküdtek fel, nem pedig a népre. A kérdés az, meddig köti őket az esküjük, vagy mikor veszik elő helyette a lelkiismeretüket, viszont ez a soha meg nem tudható dolog, mert soha nem lesznek döntési helyzetben és kényszerben. Ez meg – gondolják szolgalelkűen – belefér, hogy a kétségbe esett embereket büntetjük, mert nem tartják be a KRESZ-t. Ugyan már, királylány.

A tegnap kiszórt ötvenezrek a szervilizmus és alávetettség ötvenezrei voltak. A rend őrei ugyanis mosolyogva szurkolhattak volna a dudálóknak, hogy nyomjad neki komám, hadd hallja. De nem. Vették elő a csekk-könyvüket, és osztották az áldást. Főleg a fiatalkák, akik már Orbán emlőin nevelkedtek, mert ezek olyanok. Hogy reggel boltba megyek kifliért, ez mindig hozzátesz a meséhez, mint ma is, megtámogatva a Cullodentől kezdődő előadást, hogy egy magyar kisváros lepukkant boltjához érjünk el vele. Mert ugyanis a boltban, ahol kötelező a maszk, egy rendőrlány (szőke, copfos) maszk nélkül rohangált, a boltosok meg nem szóltak neki semmit.

Tátott szájjal nézték – gondolom – a maszkjuk alól a hatalom emberét, tegyen, ahogyan akar, míg ellenben a Józsikat majdnem két kézzel hajították az utcára, de legalábbis leüvöltötték a fejüket, ha maszk nélkül merészkedtek az üzletbe. És aztán majd az ilyen maszk nélküli, szőke és copfos rendőrlányok büntetik meg a dudálókat, mert rendnek kell lenni. Nem tudom, érezni-e a helyzet fonákságát, ahogyan az állam átveszi a köznapok irányítását, hogy mikor szellenthet az alattvaló, ugyanakkor ez nem is meglepő annyira. Hiszen csak most húzta ki a mocskos ujjait a bugyogónkból.

„Szabaccság” – ordította még jóval Culloden előtt a szintén angolok ellen lázadó William Wallace, miközben éppen ők kibelezték. Későbben a jakobista Charles Edward Stuart herceg meg élete végéig bujdosott, sőt, nem is dudálhattak. A skótok mégis, ennek ellenére is köszönik, jól vannak. Mert míg a böszme angolok most a Jonhsonukkal kínlódnak, a vad, részeg és büszke skótok immár újra dudával a kezükben azon gondolkoznak, hogy most már végérvényesen ott hagyják őket a francba. Az állhatatosság nem mindig, de olykor kifizetődő, ez vigasztaljon mindenkit, amikor föladja a dudálásért kapott ötvenezres csekket. Kirielejszon.

2000

Nem szoktam nézegetni, de tegnap egészen véletlenül, ahogy ténykedtem a csudálatos oldalamon, a költői nevű „Rezeda világa” címűn, rakosgattam föl rá, mint slapaj, tördelő, olvasó-, és főszerkesztő, valamint rovatvezető és gépírókisasszony egy személyben az aktuális firkálmányt, elém került a számláló, ami azt mutatta, ha máma írok valamit, akkor az a kétezredik dolgozat lesz a sorban. Ilyenkor megáll az ember, először is elrémül, másodjára elgondolkozik az élet értelmén.

Ha mindegyik írásból kiveszek csak egy betűt és megfelelő sorrendben rakom le, az már egy glossza, ha egy szót, akkor egy nagyon testes írás. Ha az egészet egybefolyatom, akkor rohadt hosszú regény. Elővettem a duci ujjaimat, mert ilyen ünnepi pillanatban a duci ujjait veszi elő az ember, osztottam, szoroztam, átlagot számoltam, és kijött, hogy ez a kétezer írás úgy nagyjából nyolcmillió karakter. Ennyiszer koptattam az ujjaim végit a NER elleni küzdelemben, hogy a szívemről ne is beszéljek, és azért ez már valami.

Mert a világom erre a célra jött létre bő hat évvel ezelőtt. És ilyenkor elgondolkozik az ember, volt-e valami értelme az egésznek, illetve van-e a már szükségszerűséggé, mondhatni létfeltétellé váló íráson kívül, hogy ment-e általa a világ elébb, vagy sem. Mint láthatjuk, Orbán itt csücsül azóta is, csak a hasa növekszik, azon kívül semmi sem változik, sőt, ha lehet – és úgy tűnik, lehet – csak rosszabb lesz minden. Az írás, így az élet is értelmetlenné válik tehát ebben a megközelítésben, másikat kell tehát keresni neki.

Elmegyünk így a kályhához, és elővesszük Füst Milán bácsit, aki ezt tanítja nekünk: „…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Descartes – és a jelek szerint Füst Milán bácsi is – a gondolkodom, tehát vagyok kiindulópontra helyezi az életét, ezek szerint én pedig az írok, tehát vagyok létezésmódot űzöm, és ez jól is lenne így. Viszont ez a francia azért jutott erre, mert úgy vélte, körülötte minden csak illúzió, és a létezésének bizonyítéka és feltétele, hogy ezeket az illúziókat mégis csak ő alkotja meg. Léte, itt levősége tehát a gondolkodással igazolható. Gondolkodik, tehát van, ez kiindulásnak elég, végcélnak viszont kevés, mert a világgal tenni is kell valamit.

Így tehát, ha azt mondom, írok, tehát vagyok, de Milán bácsi szavaival az írásomnak praktikus haszna szinte semmi, mert nem derül ki belőlük, hogyan kell köszönni egy miniszternek vagy kell-e szalonnát enni délután, akkor mi értelme az egésznek. Az ilyet szokták elefántcsonttoronynak nevezni, tehát itt tartunk most éppen, azaz voltaképp sehol. Továbbá felvetül az az alapkérdés is, mint a NER elleni küzdelem módszertana, hogy lehet-e szavakkal tankok ellen harcolni, meg ilyenek. Végül rájön ez ember, hogy nem tud mást, csak mesélni.

És ebbéli kényszerében megint csak Milán bácsihoz fordul: „…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…”

Ilyenekkel vigasztalta magát az öreg, s hát, mért ne tehetném meg én is. Ha belegondolok az elmúlt kétezerbe, azért nem volt ez olyan rossz móka, sőt, ha azzal biztatom magam, még kétezret előállítok a jövőben, akkor már csak az idő múlása miatt is előfordulhat az, hogy a NER közben összeomlik. S ha ugyan annak, hogy én kényszeresen irkálok, ehhez az örömteli eseményhez semmi köze nem lesz, de ráfoghatom mégis, hogy legyőztem a gonoszt. Vagy legalábbis hozzájárultam a bukásához. És milyen jó is lesz az.

Most akkor, Bem apó?

„…Azok közülünk, akik évtizedek óta Magyarország barátainak tekintettük magunkat, most döbbenten állunk és szomorúak vagyunk, de ez az önök választása. Sok szerencsét az EU-t gyűlölő nacionalisták társaságában. Remélem, ismét a vesztes oldalon állnak…” – Ezt az elbocsátó szép üzenetet Dájcstomi, s rajta keresztül a Fidesz – és természetesen Orbán Viktor – kapta Radosław Sikorskitól, aki volt lengyel külügyminiszter, jelenleg néppárti képviselő. Csak fideszi nézőpontból nem tudni, milyen irányú az elhajlása, hogy komcsi-e vagy liberális varangy. De írt mást is.

„…Ahelyett, hogy félrevezető leveleket irkálna az EPP képviselőcsoportjának, jobb szolgálatot tenne Magyarország és a Fidesz hírnevének azzal, ha a kormányuk felhagyna a járvány politikai célokra való felhasználásával, mert ezeknek semmi közük sincs a lakosság védelméhez. Az én modern konzervatív felfogásomtól távol áll külföldi egyetemek bezárása, a köz- és a kereskedelmi média bekebelezése, gyűlöletkampányok indítása külföldiek és az EU ellen, és a benyalás Vlagyimir Putyinnak. Emiatt és nem Donald Tusk félreértett szavai miatt válnak el az útjaink…” – Akkor, ha jól értem, és oldani szeretném a komor hangulatot, mostantól nem bratankik ők, pláne nem dwa.

Az újszülötteknek azért elmesélem, mi ez a Tusk-ügy. Nos, Donald Tusk, az EPP elnöke a Spiegelnek azt nyilatkozta, hogy Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra. Az Európai Néppárt elnöke ezzel arra utalt, hogy a magyar jogalkotást a náci hatalomgyakorlás jogi hátterét megalapozó szakember is elismerné. Erre Orbán médiája Tusk nagypapájáról közölt hamis képet, mondván náci kollaboráns volt, amire a komplett lengyel sajtó kiakadt, és a Fakt című újság főszerkesztője, bizonyos Kasia Kozlowska azt találta írni, hogy „egy igaztalan magyar médiatámadás egy lengyel politikus ellen a lengyel-magyar barátságot is támadja.”

Ez volt a kályhánk, amibe belerongyolt Dájcstomi meg a haverjai, ők szólították fel Tuskot, hogy kérjen bocsánatot, szégyenteljesnek nevezve Tusk kijelentését, és a többi, ahogyan megszokhattuk. Erre érkezett Sikroski meglehetősen megalázó levele, ami viszont már messzebb is ment: „Tényleg emlékeztetni akar minket arra, hogy Magyarország melyik oldalon harcolt a második világháborúban? Fel kellene tennünk a kérdést, hogy a Fidesz vezetői vagy az önök nagyapái melyik oldalon harcoltak?” – és ezzel a mondattal túljutottunk Dájcstomin és a Fideszen, túl Orbán Viktoron is.

Mert ugyanis, itt már a mimagyarokról van szó, hogy mi mindannyian varacskos disznók volnánk. Látjuk azt a folyamatot, midőn a Fidesz és a magyar egybecsúszik, és a kultúrnépek közt onnantól fogva lehajtott fejjel kell közlekednünk, mint ahogyan a második világégés után is volt olyan, hogy a magyar szó hallatán egyszerűen kiköptek. És akkor sem azok miatt, akik meghaltak a Donnál, hanem azok miatt, akik odaküldték őket meghalni. És lám, kemény munkával eljutottunk ide megint, szerte Európában furán néznek a magyarra, hovatovább megkérdik, hol a lova meg az íja.

Nem volt egyszerű, de a fiúk összehozták ezt is – meg a lányok –, nem csak Dájcstomi, sőt, a legkevésbé ő, mert Dájcstomit ismerjük, a valósághoz fűződő kétes viszonyát is, megnyilvánulásainak altesti gazdagságait úgyszintén. Hanem a hivatalosnak mondható hangok, Orbán, Kovács levelező, Varga miniszter meg Novák családügyes, valamint a hátország hozta össze sikeresen, hogy gyalázatos nemzet legyünk. Nyolcvan év után újra. Már elég régóta látszott, hogy ennek ez lesz a vége, a kérdés az volt, mikor. Most kezdődött el az utolsó felvonás.

Az ember nem tud kellőképp szomorú lenni, hogy ilyen dúvadak közt kell élnie. És nem is Bem apó népének mitikus barátsága fog hiányozni, hanem, hogy mindezek után ezt a Sikorskit magyarabbnak érzi mint akár Németh Szilárdot. S nem azért, mert ez a heppje, hanem, mert ez a lengyel olyan európainak tűnik, és az ember magyarként szintén annak gondolja magát, mígnem észreveszi, hogy mégsem olyan közegben adatik élnie. De ezt a történetet már J. A. polgártárs is elmesélte Thomas Mann kapcsán, hogy bele is haljon a felhőtlen boldogságba. Nem gondoltam volna, hogy velünk is ez történik.

Fennsík

Nem azért mondom, de mindjárt május harmadika van, vészesen közelít, kettőt pislantunk és már benne is ülünk a közepében, ami maga csúcs, ugye. A járvány csúcsa Orbán Viktor Mihály szíves közlése szerint, s amióta ezt megmondta, mint a biztos és elkerülhetetlen jövendőt, mindenki azon görcsöl, hogy és vajon mit is akart mondani a költő, milyen titkos és titokzatos üzenete van a megalkotott képnek, amelynek a tartópillérei a harmadika és a csúcs, a tetőzés, meg az ormok. Tehát hogy ez mi a rossebet jelenthet, ennek a fölfejtése folyik. Viszont nem jelent semmit sem.

Szimpla kreténség. Ilyet számosat hallunk a kedves vezetőtől a dakota okosságok óta, ez azonban különleges a sorban, hiszen itt konkrétan életről és halálról van szó, ez nem olyan, hogy legyintünk, jól van, még egy ökörség, mit lehessen tenni, ez ilyen. Érezhette a kormányzat is – ami ugye minálunk a kiszolgáló személyzetet jelenti, vízhordókat, lábsúrolókat, előkóstolókat, szóval bábszínházat –, tehát érezték, hogy föl kell fejteni ezt a csúcsot, mert a pórnép mindközönségesen a kedves vezető pofájába röhögött, hogy hát, hülye ez, beszél összevissza minden sületlenséget.

Egyébként tényleg, de ezt a kormányzat nem tudja, vagy nem meri bevallani. Mindegy. Most úgy oldotta fel az ellentmondásokat valamelyik csinovnyik, hogy elmagyarázta, a kedves vezető nem is úgy gondolta, hanem másképp. Nyilván. Tehát mostanra a kedves vezető azt gondolta, hogy harmadikán nem olyan csúcs lesz, hogy tetőzik a járvány, aztán zuhanni kezd, hanem – mondta a csinovnyik kézzel-lábbal – egy fennsíkra jutunk akkor majd, ahol huzamosan ott is maradunk. (Tele van költőkkel Orbán udvartartása a jelek szerint.) De vegyük fel a fonalat akkor, és nézzük meg, hová is jutunk a mágikus harmadikán.

„..Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél…” – Ezt mondja nekünk J. A. polgártárs, ha már elnyugodásról és síkokról van szó, és ez a mi fennsíkunk – amit az orbáni kreténséget helyrebillentő kormányzati buzgalom delirált ide nekünk – sem sokban különbözik a reménytelenségben attól. Csak a csinovnyik nem tudta ilyen plasztikusan lefösteni, de megteszem helyette én. Azzal a kitétellel, hogy nem látni éles különbséget járványügyileg attól, ami hetek óta van, hacsak addig nem robban valami rohadt nagyot.

A fennsíkunkon azt látjuk, hogy a kórházak kiürítve, minden haldokló hazaküldve, lassan, de kitartóan emelkedik a fertőzöttek és a halottak száma, ezt Cili néni naponta bejelenti azzal az intelemmel, hogy még a tükörképünket is másfél méterről nézzük. A munkahelyek is lassan és kitartóan pusztulnak, naponta érkezik tízmillió maszk keletről valahonnan, az újdonság varázsa elmúlt, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ami rendkívüli volt, az köznapivá válik, a Magyar Közlöny naponta háromszor jelenik meg az új rendeletekkel, röpködnek a milliárdok a cimbiknek, ilyenek.

Ezen a fennsíkon nem a járványról van szó, hanem a rendeleti kormányzás gyönyöreiről, ami olyannyira tetszik a kedves vezetőnek, hogy a csinovnyikkal azt mondatta el, nagyon valószínű, hogy egészen hosszan fogunk időzni azon a platón. Mivelhogy a járvány tényleges adatairól a hiányos tesztelés miatt alig is tudunk valamit, és feltehetőleg a fertőzöttek száma sokszorosa annak, mint amit ismerünk, ezekkel a számokkal úgy játszanak, ahogy akarnak. Kicsit több teszt, máris több beteg, és lehet ücsörögni a fennsíkon tovább.

Mindemellett persze a józan ésszel ellenkezik az is, ha most jutunk járványügyileg a csúcsra – és hosszasan ott is maradunk –, akkor mi indokolja a lazításokat, amit szintén a tetőzéssel egy időre jelentett be a kedves vezető. Logikailag nem áll össze ez a történet sehogyan sem, aljas szándékilag már igen. Amiből az a végső következtetés vonható le, hogy a magyar nép mint olyan, nem egyéb, mint kesztyűbáb a paraván előtt, él-e, hal-e tök mindegy, mert a kormányzás, azaz a rendeletek egyáltalán nem arra születnek, hogy neki jobb legyen, hanem kizárólagosan azért, hogy a kedves vezető hatalma megmaradjon. Ennyi az egész, tényleg lehet oszolni.

Körkörös védelem

Özv. K-né, Ilonka néni – özv. M-nének, a szomszédjának csak Icám, de mi azért maradjunk az Ilonka néninél – ült a konyhája közepén a stokin, és dohányzott. Furcsa volt ezt látni tőle, hiszen az ura, K. úr, azaz Jóska bácsi – özv. M-nénak csak Józsim, de mi maradjunk a Jóska bácsinál -, szóval a néhai épp tüdőrákban halt meg már rég, és Ilonka néni, amíg az ura eljutott idáig, számtalanszor kárálta a fejére, hogy így fogja végezni.

S amikor tényleg így végezte csonttá fogyva és évekig fulladozva, elsiratta őt illőn, de kivágott mindent, ami a cigarettára emlékeztette, hamutartót, benzines öngyújtót – pedig azon még rajta volt Jóska bácsi érintése -, kimosta a függönyből a nikotint, és hosszú évtizedek óta először föllélegzett. Virágillattal permetelte be a szobát Ilonka néni, madárcsicsergést engedett be már a gyász első napjaiban is, Isten és a plébános úr bocsássa meg neki.

Nem azt mondjuk, hogy kacér leánykaként viselkedett, mert a feketét felöltötte talpig, hanem, hogy a légzése kivirult, tavaszok áramlottak a tüdejébe, és az Úr bocsássa meg, titokban a lelkébe is. Mert nehéz volt már a végén Jóska bácsival nagyon, valljuk be ezt becsülettel. Aztán évek alatt egyensúlyba került Ilonka néni lelke, a végső helyére került minden benne, mert elért a maga homokos, füves és vizes síkjára.

Körülnézett rajta, biccentett, meg ilyenek, de valahogyan mégis valami harmóniában volt, amikor jött ez a járvány, hogy fenekestül forgasson föl mindent. Kijárási és vásárlási nehézségekkel, a halál fenyegetésével, amiben nem az elmúlás volt az elborzasztó, hanem az addig vivő út, a módja, ez a fulladozás. Mert Ilonka néni látta már Jóska bácsin, hogy az ilyen nem tréfadolog, nagyon meg kell szenvedni, hogy az Úr színe elé juthasson az ember.

Ilyesmik gyötörték Ilonka néni kósza lelkét, meg a hírek, amelyeken nem lehetett kiigazodni, ezt is mondtak meg azt is, ilyet is, olyat is, mígnem egyik nap azt hallotta, hogy a nikotin megvéd a kórságtól. Ezen módfelett csodálkozott, de hitt benne, a hívés erőssége volt egész életében ugyanis. Így történt tehát, hogy elcsoszogott a nemzetibe dohányt beszerezni, gyufát, hamutartót megint a kihajított helyett, hogy elszégyellte magát az ura emléke előtt.

De így és ezért történt, hogy amikor özv. M-né – Ilonka néninek csak Terkám – váratlanul betoppant, Ilonka néni füstbe burkolózott, hogy alig is látszott ki belőle. Így özv. M-né, Terkámból kifakadt, aminek ilyenkor természetszerűleg ki kellett fakadni, hogy te meg mi az anyám valagát csinálsz itt drága Icám? Mire Icám, azaz Ilonka néni előadta neki, hogy a vírus elől burkolózik füstbe, mint a malac, amit pörzsölnek épp, csak nem visítozott.

Terkám jóváhagyólag konstatálta a védekezés új módját, de fölvetette, hogy értesülése szerint az alkohol szintén hatásos, amit Ilonka néni megint csak elhitt, mert mondtuk, hogy csupa hívés volt ez az asszony. Így a fatalisták megadásával tűrte, hogy Terkám áttipegjen, majd egy jókora üveg kisüstivel térjen vissza meg kupicákkal, majd kérjen tőle egy szál cigit, rágyújtson. Beléje – és magába is – pálinkákat diktáljon, hogy a védekezés komplett legyen.

Körkörös úgymond, kialakítva egy ufós energiapajzsot közöttük és a vírus között, ami módszer lehet, hogy az örök élet titka. Így történt tehát, hogy a két öregasszony, mint valami vén tengerészek, dohányzott és ivott, egészen addig, hogy kezdték elveszíteni az önkontrolljukat, dévajságok költöztek a lelkükbe meg a szemeikbe, kamaszok lettek újra, és lovagoltak fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí, betyár.

Teljesen elment az eszük. Vagy csak most jött meg igazán, ez végül is mindegy is, de kitárták az ablakot, s mivel már elmúlt kilenc óra, s az utca tele volt botorkáló vén öregekkel, de akiket a két elhajló suhancoknak látott mégis, szóval ordibáltak nekik meg füttyögtek, mint malteros kőművesek, hogy gyere be egy menetre kisapám. A szerencsétlenek meg menekültek, mert ők meg azt olvasták, hogy a vírus az agyára is mehet az embernek. Így kezdődött el ez a nap, és ki tudja, mi lesz a vége, hogy hová vezet ez az egész.