Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Mégis bunda

Kétségek közt vergődik az ember ezzel a Matolcsyval meg az ő lopásával, hiszen már megint benne vagyunk a szemantikában és a teológia dzsungelében, hogy a jó ízlésről ne is beszéljünk. Bárándy Gergely azt mondta ugyanis, hogy Matolcsy közpénzt lopott, és hosszú idő után a Kúria is rábólintott: mondja csak nyugodtan. Erre föl Matolcsy ügyvédje, bizonyos Buczkó Péter meg azzal zavarja össze a panelprolit, mégsem lehet mondani megbízójáról, hogy lopott.

Akkor most mi van? Ugye, így vívódik az ember, mert ez a Buczkó azzal érvel, hogy csupán adott szövegkörnyezetben, adott közéleti szereplők közt, adott szituációban jogszerű a kifejezés, különben meg nem. Nebassz, gondolja a panelproli, és elgondolkozik erősen, hogy már megint szügyig vannak ezek a fekáliában, és arról győzködnek, hogy csokikrém lesz az, tejszínnel a tetején. Mindig gyanús, amikor meg kell magyarázni, hogyan értsük a szavakat, az ilyesmi a valóság átírásának aljas buzgalmára int minket.

2002-ben is, amikor Orbán Viktor Mihály gazdasági élettérről ábrándozott hangosan, s emiatt őt nácinak tartotta a nagyvilág, nekiláttak nyelvészkedni, hogy nem Lebensraumról szőtt ő omló álmokat, hanem élettérről. Viszont épp ő maga a mindent tudás meggyőző bizonyosságával állította, hogy: “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Így tehát, s Orbánra hivatkozva az életér magyarul élettér, németül meg Lebensraum. A lopás, az magyarul lopás, ez is minden más nyelven másképpen van, ezen a miénken pont így.

Lehet csűrni és csavarni a hangalak és jelentés sajátos kapcsolatát, de a magam részéről, hogy feloldjam itt a gyötrő kétségeket, s mivel úgyis szeretik az óvodás nívót nagyjaink, egy bájos mondóka, énekelhető versike segítségével mutatom meg, hogy a lopás az lopás, ha így értelmezzük, ha meg úgy, akkor is. A nyájas olvasó is bizonyára örömmel veszi, ha, mint Proust az ő madeleine-jével, én pedig ezzel az infantilis költeménnyel utaztatom vissza a gyerekkorába, miközben arra is rájön, hogy igazam van.

“Kifordítom, befordítom,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Leterítem a bundámat,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Ha megázik is a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Ha rongyos is az a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!”

Ugyehogy.

Mindezen túl ez a lopás, nem lopás dichotómia, hogy mikor, milyen környezetben érvényes az állítás, mikor pediglen nem, fölveti bennem ennek az egésznek a spritualitását. Jelesül, hogy a lopás, mint olyan, egylényegű-e Matolcsyval és az egész csürhével. Az ilyen kétségek Alexandriai Szent Atanáz óta kínozzák az egyházatyákat, ő volt az első, aki azt vallotta, hogy az Atyaisten és a Fiúisten lényegileg azonos. Ezzel szemben Arius eltérő jellegűnek állította a kettőt. Ezen azóta folyik a vita füstölgő máglyák melege mellett.

Mindez azért példa és vitézségből forma számunkra, mert eldöntendő, hogy a lopás, mint szubsztancia csak az Atyaisten, jelesül OVM sajátja-e, s a többiek ebben egylényegűek-e vele, vagy esetükben engedünk Arius felfogásának, és két külön entitásként értelmezzük a kétféle taknyot. Mert, ha a lopás, ha akár Matolcsy foganatosítja is, egylényegű Orbánnal, akkor Matolcsyra tényleg nem mondható ez, nem állítható róla, hogy lop, mert voltaképp az ő mocskos keze valójában Orbáné.

Látszik tehát, hogy egészen messzire el tud jutni az ember, ha csak egy kicsit is nem figyel oda. Magamra vonatkoztatva például az a szorító kérdés, hogy miközben ezen meditálok, hogy az Atya meg a Fiú egylényegűek-e, így azt is meg kell kérdeznem szorító szükségszerűséggel, hogy ezek külön-külön, vagy együtt költöztek-e bele Orbán Gáspárba. Ebből fakadólag és végül aztán, hogy amikor ilyenek járnak a fejemben, akkor bevándorláspárti vagyok-é, vagy pediglen nem. Mert momentán itt húzódnak a határvonalak.

A szíriusziak és a lelet

32019. június 5-én egy furcsa formájú repülő tárgy lépett be a Pannon Sivatag légterébe, és lassan leereszkedett, ügyesen manőverezve a fúvókákkal és mindenféle antigravitációs kütyükkel. Se űrhajónak, se repülő csészealjnak nem látszott, inkább olyan luftballon formája volt szarvakkal, amitől úgy nézett ki, mint az ördög feje, már, ahogyan azt a Földön elképzelték az itteni organizmusok, még mielőtt majdnem lakhatatlanná tették az egészet.

Hatalmas volt ez az égből pottyant lufi, óriási, mint egy stadion harmincezer évvel ezelőtt, amikor még Magyarország volt ezen a helyen. A földi Nagy Történésztanács még Kr. u. 3019-ben, a kataklizma előtt, amikor amúgy a hajdani Európa fénykorát élte, az ezer évvel azelőtti magyar korszakot az új barbárság és a magyar alkony jelzőkkel illette, aminek Paks 2 fölrobbanása vetett véget, kipusztítva a magyarok írmagját is hagyományos élőhelyükről, panelekből főként, aztán roskadozó tanyákból, kastélyokból és egy darab várból fehér falakkal.

Diaszpórák még maradtak szerte a világban, de tagjaik nem nagyon keseregtek a kataklizma miatt. Rokonságuk arrafelé már nem volt, emlékeik sem az őshazáról, így, amikorra a Föld flórája és faunája szinte teljesen eltűnt, olyan 6700. körül, egyetlen igazi magyar sem volt a kipusztuló emberiség között, de ha lett volna, tök mindegy lett volna az is. Az élet a tengerekbe húzódott vissza, ázalékállatkák és moszatok uralták a vizeket, meg néhány delfin, akik vegetáriánusok lettek, foszforeszkáltak és egyfolytában hangosan röhögtek.

Mert a bolygó kezdte kiheverni az emberi faj dúlását, olyan állapotban volt most, mint a Perm végi kihaláskor. Újra kellett kezdeni rajta mindent, mert Isten rájött, hogy teljesen elcseszte, viszont most nagy kegyesen hagyta, hadd kezdődjön el megint minden a kályhától. Aztán majd kiderül, hogy a delfinek ügyesebbek lesznek-e, amikor ők uralják az egész golyót. Idő, mint a tenger, annyi volt, hiszen az már kiderült, hogy van még újabb négymilliárd év a végleges sötétség előtt, amikor majd a Nap fölzabálja a környezetét.

Ilyen állapotban volt a Föld, meg a szent, magyar haza, itt tartottunk a képeskönyvben éppen, amikor a bazi nagy lufi megérkezett, és egyáltalán nem véletlenül. A messzi Szíriusztól jöttek az utazók, mert csak most találtak errefelé vezető féreglyukat. Mert lehettek akármilyen fejlettek, azt a közel kilenc fényévet másképp ők sem tudták legyőzni, csakis így. Viszont a földi 2014-es évtől kezdtek rádiójeleket fogni innen, amely hosszú éveken át annyi volt csak: soros, soros, mindig csak soros.

Úgy vélték, értelmes lények küldik ezeket, mert bár örökéletűek voltak egy génhiba miatt, naivak mégis, mint valami kisóvodás Kásler szemei előtt. Így kerültek ide, és most a hajójuk szuszogva földet ért, valami ormány kúszott ki belőle és úgy is szimatolt elefántformán, majd megfelelőnek ítélve a légkört, kinyílt az ajtó is. Ott álltak hát a látogatók, kicsik, zöldek, furcsák, viszont magyarul beszéltek. Sőt, vasi tájszólásban, ha nem figyeltek oda, de ez ritkán fordult elő, mert fegyelmezett népek voltak ezek nagyon.

Bármennyire furcsa is volt, mert, bár eltelt harmincezer év, az antennájuk még mindig fogta a jelet, hogy soros, így felkutatták az adót, kijelölték a helyét a homok alatt, s mivel kíváncsi népek voltak, húztak annak origójából egy öt kilométeres sugarú kört, hogy föltárjanak. Mai emberi szemmel csoda volt, ami történt, az előbbi, levegőt vizslató ormány kinyúlt ismét a lufiból, valami fényféle kúszott elő belőle, vibrálva és csillámolva körbement, pásztázott a csóvájával, és alatta mind a nagy körben feltárult a lelet.

Ahogyan harmincezer évvel azelőtt egy szemvillanás alatt állt meg az idő és szűnt meg minden, úgy őrizte meg a száraz homok, a házakat és múmiákat, egy teljes panoptikum tárult a szíriusziak szeme elé, egy elátkozott és elveszett világ. Ámultak a kicsi zöldek nagyon, és beléjük kúszott a hely szelleme, aurája mintegy, s ettől az egyik bánatosan megszólalt, pedig nem is akarta, és azt sem tudta, mit beszél: dudva. Ezt mondta. Muhar – tette hozzá a másik, és csak néztek, mi van itt, mi történik.

Gémeskút. – Szólalt meg a harmadik, és aztán sorra mondták önkéntelenül és csodálkozva a szavakat, hogy malomalja, fokos, ugar, és legvégül, azt, hogy magyar. Mert ott terült el a szemük előtt a térkövek rengetege, ami csak úgy csillogott a napfényben, stadionok soha le nem bomló műanyag székei, elképesztő szobrok garmadája, és végül a jel forrása, egy trottyos gatyás múmia, akinek a fejéből sugárzódott ez a soros. Szép, nagy feje volt, viszont gerince az nem, a hatalmas zakója üres volt nyak alatt, különös.

Csodálkoztak is a szíriusziak, mert a sugárzó egyed körött mind ott hevertek a múmiák, mind az összes gerinc nélkül, viszont lábaik, karjaik és koponyájuk volt, és öltönyös mind, kivétel nélkül. Ilyet még nem láttak a látogatók a végtelen univerzumban sehol, már kezdték azt hinni, hogy ezek a sorost sugárzók különlegesek, amikor a kör peremén egy padon ott feküdt egy rongyokban, ámde gerinccel mégis, aztán ugyanúgy érdekesen és, érthetetlenül. Mert hupli volt a gerincében neki.

Úgy feküdt a padon, hogy az annak közepén lévő korlátszerű valamihez alkalmazkodott, hozzá idomult a teste, és a gerincében ilyen “U” alakú rész volt, hogy ne zavarja őt a padon fekvésben, hogy kényelmes vagy elviselhető legyen neki, biztosan azért. Körülnéztek a kicsi zöldek, és látták, hogy tömve van hupli-gerincű egyedekkel mind a nagy, hatalmas kör, és úgy vélekedtek, ez két külön faj, az evolúció más-más szintjén, talán közös őssel.

Hogy ki így, ki pedig úgy viselte az életet, hogy aztán elpusztuljon mind, értelmetlenné téve az egész színjátékot. Vizsgálódni szerették volna a valahai organizmusokat a kicsi zöldek, ezért fölnyalábolták azt a hullát, amelyik sorosozott, meg egy padon fekvő huplisat. Az előbbinek egy fél zacskó szotyola esett ki a zsebéből, a másiknak egy elsárgult fénykép, rajta valami valahai nő. Az egyik kis zöld káromkodott, a másik pedig fütyörészett, és a delfinek is röhögtek, amikor a nagy lufi belefurakodott a féreglyukba. És alkonyodott is, ezt el ne feledjük.

Kásler és a kisdedek

Kásler miniszterelvtárs valami ismeretlen okból óvodába ment. Kampány sincs – bár mikor nincs -, pöttyös labdát sem vitt, sem plüssnyunyót. Tán maga sem tudja, hogyan került oda, mert az egyik képen, amit az MTI kiadott a jeles eseményről, mintha az egyik táncikáló kislány fenekét stírölné. Ez a galádabb forgatókönyv. Ha és azonban nem friss húsról ábrándozik, akkor viszont a semmibe réved, vagy a végtelenbe, Isten arcát keresi a gyermek hátsójában, aki ott ring neki.

Ez eléggé gyomorforgató, bicskanyitogató és hányásízű nekem, hogy táncolni kell a bácsi örömére és tiszteletére, persze még mindig jobb, mint jeges aszfaltra térdelni, mint Csepregen. Viszont van annak valami visszataszító bája, amikor a hatalom gyermekeket bámul, simogatja a fejüket, virágot kap tőlük és az ölébe ülteti őket. Ezek ilyen fokmérők az illiberalizmusban és keresztény-demokráciában, hogy hol tartanak az elátkozott úton éppen, melyik kilométerkövénél a gyalázatnak.

Ha én szülő lennék egyébként, akkor letépném az óvónéni fejét, hogy a saját kölke farkával veregesse azt a kurva csalánt, bár lehet, nem volt választása, és nem kiálthatott pedofilt. A tánc azonban azt is mutathatja, hogy helyeselte ezt az egészet, mint a tavaszon is a kollégája, akit a kedves vezető lepett meg látogatásával. Neki egyébként – mármint egyetlenünknek – gyorskölcsönt kellett fölvennie, hogy kifizethesse az ezért kapott büntetést, és ma is nyögi a részleteket.

Patyi András azonban, aki térden csúszva kért bocsánatot Orbántól, mert törvényesen járt el vele szemben, azóta fölfelé bukott más érdemek miatt. Innen nézvést egyértelmű, kiknek és mért jó egy-egy ilyen pörformansz, a gyerekek meg le vannak szarva, ők a bokréta a hatalom kalapján csupán. Rájuk mutogatva a legkülönfélébb aljasságokat lehet elkövetni, lopni, ölni és rabolni, valamint a jövőre hivatkozva elcseszni a gyerekkorukat is, és tán épp ezen ábrándozott a miniszterelvtárs. Vagy pediglen nem.

Mert még mindig nem tudjuk, mi a redves kutyatökéért ment oda Kásler miniszterelvtárs. Ugyanis, miután táncoltak neki, ő pedig üveges szemekkel ábrándozott, sajtótájékoztatót is tartott, amelyen tudatta a kicsikkel a tutit, miszerint „az óvoda a magyar oktatási rendszer egyik legjobban kifejlődött, legfontosabb eleme”. Ennek sincs túl sok értelme, csak annyi, hogy a gyerekek ne tudjanak aludni ebéd után, valamint, hogy kiderüljön, ez sem tud magyarul.

Ellenben ezen a ponton elkövette ő is a törvénysértést. Ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy nem szabad köznevelési intézményekben semmiféle politikai rendezvényt tartani, amikor ott vannak a gyerekek. Az óvoda, mint nevelési intézmény állapotjáról való sajtótájékoztatós ábrándozás az én olvasatomban politika, ekképp ebben a formájában büntetendő. De ismerve a NER és az általa hozott törvények egészen egyedi viszonyát, ez eszembe sem jutott. Csak egy elsuhanó foszlány volt, kósza ábránd csupán.

Helyébe pedig ez nyomakodott: Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17) – Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Helyben vagyunk. Más fordításban kisdedekről beszél a könyv, így itt nem más történt, mint Káslerhoz engedték a kisdedeket, hogy ő elvarázsolja őket. Mert körülnézett az óvodában, mint “kifejlődött elemben”, hogy hol lehetne monyákolva rontani rajta, és ezen a ponton találta meg. Az orvosok kezet mosnak és tízparancsolatot hajkurásznak, a gyerekek táncikálnak babos szoknyácskában, ahelyett, hogy a homokozóban hemperegnének. Így lesz kerek a NER-világ.

Én már sokféle és nagyon változatos átkot szórtam a csürhére, hogy ki is fogyok belőlük. Be is mutattam mindenféle aljasságukat, de ezen a ponton, amikor kiskölkeket arra kényszerítenek, hogy lökött bácsik előtt illegessék magukat, J. A-t veszem elő, hogy illően sirathassuk magunkat és elcseszett hazánkat: “…És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó…”

Valahogyan ilyen állapotba kerültem máma, és még esik is.

Plüssnyunyó

Tudom, hogy a kerítésen belül élőket érzékenyen érinti az ő lelkükben, amikor arról olvashatnak, hogy idegenbe szakadt véreink mi mindent kapnak Pártunktól és Kormányunktól. Iskolát, óvodát, jogtalan nyugdíjat, templomot vagy stadiont, esetleg a first-, illetve inkább second hand lady kezei nyomán négy tonna elemózsiát. Míg ők, a kerítésen belüli másodrangú állampolgárok, következésképp le vannak szarva, így nyalogatják a kórházi szepszisüket, majd szép csendben megdöglenek.

Mégis, Isten bizony, és itt haljak meg szívre téve kéz, hogy ez az írás csak egy és kizárólag egyetlenegy dolog miatt született meg, ami nem más, mint a hatalmas és titokzatos, ismeretlen és csodálatos, nagy és egyetlen plüssnyunyó. És most nem viccelek, viszont őszintén kétségbe vagyok esve. Mert már nagyapaként is kinőttem a gügyögős korból, ez pedig azt mutatja, hogy öreg vagyok, de ez a kisebbik baj. Ennél sokkal elkeserítőbb, hogy nem tudom, mi a rosseb az a plüssnyunyó, ami készség babákat hivatott boldoggá tenni.

Nekik való jószág, mint írja az újság. A vizsevébé minálunk száz évig tartott – vagy talán még most is -, a családok éve sem bír véget érni sohasem. Erre hivatkozva állít össze hatezer szeretetcsomagot Pártunk és Kormányunk, vagy személyesen Szili Katalin két baloldalt ekéző megszólalás közt, mint az ilyen ügyek orbánilag felkent felelőse. Babacsomagokat kapnak a kerítésen túliak mintegy százhúszmillió pénz értékben, mert mindjárt uniós választás lesz, tán azért. Meg Trianon, és tán Soros. Jó, még Gyurcsány, ennyit engedek.

Viszont tényleg feledjük a rosszmájúságot, mert ez a százhúszmillió NER-i léptékkel nézve kutyatöke vagy fülzsír, ennyiért például Mészáros Lőrinc le sem hajol. Nem is nyerte meg a tendert, mert nem jelentkezett. Egy reklámügynöki kft. igen, és el is fogadták az ajánlatát, míg azonban egy kereskedelmi kft.-ét meg nem. És ez is mutatja a kekeckedőnek, milyen felkent célt szolgálnak a nyunyók, hogy valamely elvtárs vagy a nagymamája szomszédjának a barátja gyarapodásáért írták ki a dolgot, mert mért másért.

Ellenben félrevezetem a nyájas olvasót, hiszen plüssnyunyóról szóló kiselőadást ígértem neki, aztán össze-vissza csapong a képzeletem, mert húzom az időt, akárha a készületlen diák. Nyunyóról nem ír a Brehm, nem szól Lázár mese, sőt, ilyet még Csukás István sem álmodott, míg viszont Lesbőltámadó Ruhaszárítőkötelet meg igen, hogy teljesen meg legyek zavarodva. Mégis nyunyót kapnak a trianonos, levélben szavazó kisdedek, akik még fel sem sírtak, még nyakukon a köldökzsinór, de már Wass Albertet szavalnak.

Ez otrombaság volt, és azért, mert egy kicsit – csak egy egészen kicsit csupán – föl vagyok úgymond zaklatódva, hogy mi mindenre ki nem terjed Pártunk és Kormányunk soha el nem múló, lankadatlan figyelme. Hogy például egy kerítésen belüli gimnazista lány sorsa, tanulmányi eredményei és nyelvezetének zamata is mennyire érdekli őket. Igaz, ő nem nyunyót kap a pakkban, hanem selyemzsinórt, mert nem magyar, míg a kerítésen túli kisded viszont igen. Mert ilyen bonyolult a világ.

Ebben a másik csomagban viszont szó szerint és darabszámra a következők lesznek idegenbe szakadt vérkisdedeink számára: anyatej tároló-itató pohárszett, babafésű és hajkefe, rágóka, fogdörzsölő, kis plüssnyunyó kendővel, láblenyomat-levevő szett, babatakaró, orrszívó porszívó és rágható könyv. A nyunyón kívül az én képzeletemet a láblenyomat-levevő szett és a rágható könyv ragadta meg. Tudnék mesélni róla sokat, viszont lehet, nem felelne meg Bayer Zsolt érzékeny, angolkisasszonyos füleinek.

Ilyen megfontolások miatt mindenkinek megengedem, hogy úgy csapongjanak a gondolatai, ahogyan csak akarja, és mind az összes olvasó olyan átkokat szór, amilyet csak óhajt. Hogy felpezsdítsem a szókincseket, ehhez tessék még azon is morfondírozni, hogy Szombathelyen gravírozott ezüstkanalat kapnak az újszülöttek. Én pedig a nagyobbacskáknak aranyozott éjjeli edényt osztogatnék Orbán Viktor Mihály képmásával, hogy nagyobb kedvvel szokjanak rá a konszolidált szarásra. De ez gusztus dolga csupán.

Polgári tűzifa

Még a tavaszon, a választások előtt egy nappal Orbán Viktor Mihály tizenkétezer forintot ígért minden olyan rászorulónak, aki tűzifával védekezik a megfagyás ellen, hogy a tavalyi év végéig kifizeti nekik, ezt ígérte. S mivelhogy Magyarország jobban teljesít, háromszázhetvenkétezren (372.000) jelentkeztek is érte, de cseszhetik. Nem kaptak semmit a szavazatért cserébe, Pártunk és Kormányunk 2019 végéig meghosszabbította a kifizetés határidejét, tehát azt mondta, majd, egyszer, valamikor. Ha jó leszel.

Addig még lesz két választás ugyanis, egy ilyen uniós meg egy önkormányzatis, és lehet, megfejelik még a mézesmadzagot egy zsák krumplival vagy egy kifestőkönyvvel, ezeknek tök mindegy alapon. Mindeközben persze fagyogatnak meg a polgártársak. Bár nem bizonyítható, hogy amiatt, mert Orbán hazudott – megint -, és lócsöcs van, nem tűzifa, de köze csak van hozzá. Mint ahogyan nincs ok-okozati viszony a között, hogy Orbán szarért-hugyért zabálhat a várban, mások pedig kakaós csigát lopnak. Aztán mégis, ha odafigyelünk.

Az egyiket most büntetik, a másikat későbben fogják és nagy nyilvánosság előtt. A hazudós tárgyalását közvetíti majd az MTVA, mégpedig olyan lelkesen, mint most mondjuk a Nógrádit vagy más mókamestert, mert semmi sem örök. A hal sem és Jónás sem. Kis színesként még idézzük fel, midőn a nyugdíjak kifizetése késett, Rétvári örömhozó azt ecsetelte, hogy a nyugdíjasok mennyire jól jártak, mert már a megemelt nyugdíjat nem kapták meg, illetve késve. Erre élvezett el a Bence.

Ezen is lehetne egyet morfondírozni, hogy ki mennyi emelést kapott, most azonban a polgári értékekről lenne szó. Mert az önkormányzati választások előtt – amire majd ígérnek megint – Szombathelyen kitört a parasztgyalázat úgy polgárilag. Mert Molnár alpolgármester lehetővé tette, hogy a helyi sorosisták megfúrják a rabszolgatörvényt, s emiatt őt Puskás polgármester és mi gauleiterünk, a gukkeros Hende kiátkozták. Már vágják a fát a máglyához, amelyen majd a Fő téren megsütik őt.

Megfosztották alpolgármesteri jogaitól, ami miatt lehet, nem lesz költségvetése a városnak, de ez is mindegy a Fidesznek, pusztuljon minden, ha nem nekem fütyöl alapon. Majd osztogatnak kakasnyalókát meg Orbán mellszobrot, térkövet vagy szappanbuborékot, mindegy is: ellenben most bukták el a várost, csak még nem tudják, és engemet sem érdekel igazán. Ennél delikátabb, hogy a helyi nyugdíjasok számára Molnárt úgy próbálják patásördögnek festeni, hogy megkapta a stigmát: elárulta a polgári értékeket.

Ettől a dumától pedig nekem fenséges jókedvem kerekedett, csapkodnám a térdemet, ha nem fájna, csak sajnos mégis. Az a delikát viszont, hogy a szombathelyi lakos/polgár, de még a megbélyegzők sincsenek tisztában azzal, mit jelentenek ezek a polgári értékek anyagi, nyelvi, kulturális és erkölcsi szempontból, mert egészen biztosan nem két szobát, három gyereket meg négy kereket. Sőt, még csak nem is Szent Mártont, aki itt a csapból folydogál nekünk végtelenítve.

Hende volt Orbán jobbkeze annak idején a polgári körök szervezésében, és a jelek szerint ebben benne is ragadt már végleg. Nem véletlen, hogy ezerrel teper a felszínen maradásért, mert nem érti meg, hogy annak idején sem polgárokat gyűjtögetett, hanem hívőket toborzott, viszont ennek az ideje már rég lejárt. Az egyház felépült, az Isten megszületett, ilyen avítt dolgokra, hogy polgár, szükség nincsen, mert most már munkaalapú a társadalom, valamint kisnyúl és csak a foci.

Hende eszerint rezzenetlen arccal polgári értéknek nevezi, hogy a munkaadó halálra dolgoztathassa a beosztottját. Kissé bizarr értékválasztás, de csodálkozni nincs mit. Mert tán nem nevezhető polgári értéknek a lopás, a hazudozás, az elesettek üldözése sem. Keresztényinek orbáni értelemben csak-csak, ha már minden egész eltörött, viszont, aki nem a birodalom, következésképp Orbán érdekein keresztül szemléli a kajla világot, az nem a polgári hadovát tagadta meg, hanem épp ellenkezőleg, csak be kéne csukni a tátott szájakat.

Új korban élünk ugyanis, amely még névre vár. Úgy száz év múlva találnak is neki bizonyára, amikor összeillesztik a feudalizmus, a fasizmus, a rekatolizáció és az ész alkonyának elegyét. De, hogy abban a polgár szó nem szerepel majd, az is hétszentség. Főleg nem abban az értelemben, hogy az ember reszketve várja a tűzifát Orbántól, amit viszont soha nem kap meg. Így kapcsolódik egymáshoz tehát redves országunkban egy gukker, egy bicikli, amellyel fát lopni indulnak, és a csülök a zsírfoltos bablevesben. És ez már maga a költészet.

Húha anyánk

Amikor Bayer Zsolt veretesen ocsmány nyelvezetű írásműveiért megkapta a maga birodalmi keresztjét, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nem aggódott. Amikor az Orbán seggéből kilógó médiatermékek kitartott firkászai, a mindenféle sajtóklubok és félórák meg más uszító, fröcskölő meg habzó nyálú kurvaanyázásai elárasztották az országot a szeretet jegyében, akkor sem volt különösebb baja a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének.

Zárójelben annyit, aki a homlokára írja, hogy értelmiségi, és még pláne keresztény is, az az én olvasatomban minden aljasságra képes. Az ilyenek szoktak befogott orral belerúgni a koldusba, meg kiírni a templom ajtajára, hogy azokat ne etessék a Krisztusban testvérek. Volt nekem egy cimborám, aki készíttetett egy névjegyet, amin ez állt: Kovács István, segédmunkás. Ez az önmeghatározás már karakán és komilfó, benne van, hogy a gazdája milyen biztonsággal viseli az életet, sőt, még érzéke van a szarkazmushoz is.

Éppen ezért és még továbbá, kérdés, hogy valaki mitől értelmiségi, hogy erről adnak-e papírt, hogy Bibó az volt-e munkásruhában? Vagy, hogyha keresztény, akkor miért marxista terminológiát használ az önmeghatározásra, és azt még végig sem gondoltuk, mitől keresztény. Ha Orbán is az, akkor persze nincsen kérdés, akkor helyben vagyunk, meg akkor is, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége azidőtájt tartotta fontosnak megszólalni a magyar nyelv tisztaságáért, amikor sláger lett az O1G-ből.

Így aggódnak ők:

“A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vezetősége és tagsága aggodalommal tapasztalja azt a folyamatot, ahogyan a magyar közbeszéd az elmúlt években egyre inkább eldurvult. A legfőbb közjogi méltóságokat, a vezető politikusokat és a közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő szóhasználat sajnos mindennapossá vált…Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.”

Ez derék dolog, dicséretes szorongás, viszont semmi köze az élethez. Gyermekeink, a keresztény kisdedek feltehetőleg nem politikai nagygyűlésekbe kábulnak bele, sokkal inkább a testnevelésbe ojtott hazafias nevelésbe hittannal fűszerezve, midőn aztán analfabétaként ájulnak ki az iskolapadból. Az oktatás elkáslerítása ellen szava nincs az értelmiségieknek és pláne keresztényeknek.

Másrészt pedig, midőn a nyelvért aggódunk, nem ártana utána nézni, hogyan működik az, mint valami élő organizmus. Hogy egyrészt a való világból fakad, azt ábrázolja, s ha az a világ mocsokkal terhes, akkor a nyelv is elaljasul. Ekképp abban igaza van a keresztény értelmiségieknek, hogy “aki szelet vet, vihart arat”, ugyanis Orbán Viktor és nertársai bűnei óhatatlanul hozzák ki az emberből a kurvaannyázást. Ezen túl forradalmakban sem szoktak illemórákat tartani, hogy aszondja, szíveskedjék a bitó alá fáradni kedves vezető, hanem fölrántják a lámpavasra.

Orbán Viktor Mihály szokta volt mondani, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, és most sincs ez másként. Kilenc éve gyűlik a népekben az elfojtott indulat, ami nem kukckómackós versikékben szokott utat törni magának. Ezt mutatja nekünk Hasek is:

„…- Úgy látom, ön káromkodik – mondta komoran a fanatikus. – Szokás kérdése – felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni…”

Vizsgálat tárgyát képezné még, hogy a közönséges beszéd – mint a Keresztény Értelmiségiek írják -, vagy Orbán Viktor ássa-e alá a demokrácia alapértékeit, továbbá, ha ezért őt O1G-nek nevezik, akkor az trágárság-e. Aki ezt használja, nem egy szaporító testnedvet lát maga előtt ugyanis, hanem vezérünk köpcös-trottyos visszataszító alakját. Mert a hangalak és a jelentés többnyire nincsen kapcsolatban.

Így kérdés az is, ez egyáltalán sértő-e, és ismét Svejket hívom igazam alátámasztásául, aki a fogdavagonban ekképp okoskodott:

„…Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött, amikor Nĕmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?…”

Na, ugye. Viszont az is érdekelne, a mai közbeszéd milyen vallási szimbólumokat mocskolt be, hacsak nem a szánkó az, továbbá, hogy a közjogi méltóságokat mért ne lehetne illetlen szavakkal ábrázolni, ha megérdemlik azt, illetve csak azt érdemlik. Nem jó, ha hamis ájtatos mázzal vonjuk be a világot, és a seggünkből böjti szelek fújnak, valamint eltartott kisujjal hörböljük Orbán vizeletét.

Gyermekeink pedig nem a tüntetéseken tanulhatnak ocsmány beszédet, hanem a stadionokban, még szerencse, hogy nem járnak oda, sőt, még apáik sem. Végezetül, a szar akkor is ugyanolyan büdös, ha bélsárnak nevezzük, az Orbán takarodj pedig keményebben hangzik, mintha úgy mondanánk, eridj a picsába, holott ugyanazt jelenti. A húha anyád is csak kurva anyád, ha kifordítom, ha meg be, akkor is.

Mindezzel csak annyit akartam elmesélni, hogy az élet nem habostorta, a koldusok nem angolkisasszonyok, az “értelmiségi” nem attól az, ha a hamut mamunak mondja, a keresztény pedig nem azt jelenti, hogy föltartjuk a feszületet. Hanem azt, hogy lehajolunk a szenvedőhöz, aki azért káromkodik, mert már nem bírja elviselni az életet. Minden más mellébeszélés, haszontalan és hamis. Minden, ami a zsarnokot védi, átkozott. És most mindenki azt gondol, amit csak akar.

A halál hetvenkét órája

Gyurcsány elvett egy havi nyugdíjat, és pokollá tette a nyugdíjasok életét. Mondta a Fidesz közleményben 2019. január 13-án, vasárnap, amikor kicsit engedett a fagy, de azért felhős idő volt. Ezt a Gyurcsányt azért tartották fontosnak közzé tenni, mert 2019. január 11-én, pénteken, akkor még kemény mínuszokban a Fidesz kormányzás kilencedik évében a nyugdíjasok nem kapták meg a nyugdíjukat, holott meg kellett volna.

A közszolgálati televízió egyébként erről nem tudósított és azóta sem, csak a sípályákról akkor, biztosan egészen pragmatikus okokból. Úgy vélhette, aki nem kapta meg, az úgyis tudja, mivelhogy üres a zsebe – meg a gyomra -, a többieknek meg mi köze hozzá, mert sorosmigráncs és jobban teljesít. Nem kell feleslegesen feszültségeket okozni, ha Orbán Viktor Mihály úgyis megvéd a bajtól, az élet pedig közkeletűleg csodaszép.

Működött a taktika. A szomszéd Józsinak a postás hozza a pénzét, utoljára december elején kapott, így már egy hete tarhálási üzemmódban van. Szombaton meglátogatta Éva barátnőjét, aki szintén nyugdíjas, de ő nem tudott segíteni szorultságán, mert nem kapott pénzt Orbán Viktor Mihálytól. Józsi nem hitt neki, azt mondta ilyen nincs, mert ő Kossuthot hallgat és M1-et néz, és ennyit tud a világról. Egyébként nagy Orbán fan, kicsit egyszerű a lelkem.

Elmagyaráztam neki, hogy ilyen ugyan nincs, és mégis van, aztán adtam egy kis lóvét fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Így lettem Éva helyett Évája, Orbán helyett Orbánja. Nem minden nyugdíjas ilyen szerencsés azonban, vannak magányosak és szerencsétlenek, betegek és lét peremén tántorgók, akiknek ez a péntek olyan lehetett, mint egy jól irányzott gyomros, mert rossz volt a logisztika. Illetve az jó volt, csak szar került a propellerbe.

A nincstelen nyugdíjas-logisztika úgy néz ki, hogy az alattvaló kiszámolja az aprót, rakosgatja ide-oda, és a következő nyugdíjig úgy húzza ki, hogy éppen lenullázza magát lisztből, zsírból, kenyérből, egyébből. Péntek reggelre már semmije sincs, ámde fütyörészve ébred, hogy máma szüret lesz, mert jön a pénz, és lehet menni a boltba csirkelábat venni. Olyan reményekkel teli tud lenni ilyenkor a várakozás, és letaglózó a csalódás.

Amikor ráébred az ember, hogy nincs megváltás, és arra hétfő reggelig kell várni, tehát hetvenkét órát. Nyugdíjasa válogatja a reakciót, ki sírdogál, ki kurvaanyázik, ámde egyik sem dicséri az urat, és péntek estére már állapotba kerül, amiről amúgy magunk közt szólván sem Orbánnak, sem a csürhéjének, de még Gyurcsánynak sincs halovány fingja sem, ezért mesélek nekik róla. Meg az összes szarházi politikusnak is, hogy legyen nekik jelentés a holtak házából vagy az egérlukból.

Görcsbe tud rándulni az ember gyomra, amikor megtudja, hogy kiszolgáltatva az élet kegyetlenségének egy picit még szenvednie kell – hetvenkét órát -, ilyenkor olyan, mintha tökön rúgták volna az embert, és olyan aprónak érzi magát meg tehetetlennek, amilyen valójában is. Viszont most benne csücsül a semmiben, annak a közepében, és ráérez, mire utalt J. A., mint költő mire gondolt, amikor papírra vetette, hogy aki szegény, az a legszegényebb.

Nem is az éhezés, mert azt könnyen abszolválja az ember. A három nap az smafu, az semmi, könnyed fütyörészés. Nem akarok dicsekedni, de van autentikus tapasztalatom kajla életemből fakadólag. És nem az az úri passziós éhség, hogy méregtelenítés, léböjt meg fogyókúra, hogy ehetnék, de nem teszem. Hanem a húzós, hogy ennék, viszont nincs mit. Ilyenekről is vannak ismereteim, ha lesz egyszer egy romantikus fél órám, majd elmesélem.

És nem is a lételméleti éhség, amit Faludy György úgy ábrázolt, hogy nem a gyomra éhezik az embernek, hanem az egész teste, a szervezete neki. Nem is erről van szó, hanem ilyen mindennapos kis gyomorkorgásról, ami megeszi a lelket. A kilátástalanság, hogy mennyire másképpen bír sütni ilyenkor a nap, és mennyre másként fütyöl a madár, hogy mennyire egyedül van ilyenkor az ember. Ezt csak egy hörgő Tom Waits tudja elmesélni, és a nénik fátyolos szemei.

Erről szólt a péntek, meg a szombat és a vasárnap, a halál hetvenkét órája. Miközben pedig Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs meg a haverjai a várban zabálták a háromszáz forintos csülkös babot. Gyurcsány, ja. Meg a Soros. Lehetett volna itt előadni egy Tiborc panaszát, viszont nem szeretem a színpadias dolgokat. Most is azt mondtam, hogy a kurva anyátokat, csak részletesebben. Viszont, polgártársak, máma hétfő, irány a bót.

Kenyér, tej, megminden. Ám soha ne feledjétek ezt a hetvenkét órát. Hogy kinek köszönhetitek. Megvan? Köszönöm.

Németh Szilárd rendet rak

Tessenek elképzelni Németh Szilárdot kendővel a fején, annak búbján összekötve, mint a fogfájósoknak, valamint ujjatlan, virágmintás otthonkában, mamuszban és tollsperűvel a kézben. Vagy inkább ne. Nekem is azért képződött ez a látomás a lázas fejemben, mert ez a mi hősünk takarítani akar. Igaz, nem a porcicás nappalit, hanem az országot pucolná meg, imporítaná ki belőle a neki nem tetsző alakokat, így hát, téged is, nyájas olvasó, ha ilyeneket olvasol.

A dolog ebből fakadóan egyáltalán nem nevetséges, viszont borzasztó. Főleg azért, mert otthonkás képet ugyan nem, de barna ingeset találtam róla, s mivel erős érzékem van a szimbólumokhoz, az is eszembe ötlött, hogy ez egyáltalán nem véletlen, és mért is lenne, ha semmi nincs ok nélkül. A fasiszta rohamcsapatok divatszíne ugyanis az SA-óta a barna, s már csak ezért is jól áll Szilárdunknak ez a cucc. Viszont nem színekre alapozok világnézetet, úgyhogy nézzük, miből élünk.

Németh Szilárd habitusának megfelelően elbődült, ennek ellenére tagolt mondatok jöttek ki a száján, miszerint: “A Soros-birodalom álciviljeit azért tartják fenn, hogy a globális nagytőkét és a politikai korrektség világát átnyomják a nemzeti kormányok fölött. Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani, és azt gondolom, hogy el kell innen takarítani. És most ennek, úgy érzem, eljött a nemzetközi lehetősége Donald Trump amerikai elnökké választásával.”

Ennek már szaga van, polgártársak, valamint történelmi beütése a globális nagytőkével és a politikai korrektséggel, meg főleg a pucerájjal. Mi több, míg eddig azt hihettük, csak az ötös számú tagkönyv szólít fel fizikai erőszakra, most már a NER emblematikus figurája is. Másképpen értelmezni ezt nem lehet, másrészt és mellékesen édes Istenem, mi van ott, ahol egy Németh Szilárd embléma lehet, márpedig az. És akkor ez van: homokos, füves, vizes sík, meg hozzá a nézés, biccentés.

Viszont ismételjük el még egyszer, nehogy az a vád érhessen, hogy csak a levegőbe beszélek, és az ujjamból szopom az ítéleteimet, miszerint ez egy fasiszta csürhe. Tehát, polgártársak, a fasizmus jellemzői az alábbiak: önkényuralom, a vezérelvűség, a politikai hatalom antidemokratizmusa, a szólásszabadság és a gyülekezési jog korlátozása, a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése, a munkásszervezetek betiltása és elnyomása, a militarizmus, a totális uralom a gazdaság, a kultúra és a társadalom minden szegmense felett.

Minden olyan rendszer, amely ezeknek a kritériumoknak megfelel, fasisztának nevezhető. Ez nem újság, csak mégis. Ezek jellemzőek a NER-re? Igen. A NER fasiszta tehát? Igen. Ugyanis polgártársak, fasiszta az, aki fasiszta módon érez, gondolkozik, szaval, cselekszik. Ez a lét határozza meg, hogy valaki fasiszta-e, vagy sem, nem pedig, hogy valaki annak vallja-e magát, vagy sem. Németh Szilárd a fasiszta rendszer emblematikus alakja, és, amint látszik, gondolatisága is ehhez korrekt. Ütni akar.

Gazdája, OVM a választások előtt megígérte, hogy elégtételt fog venni. Mivel ő beszari alak, ilyen tulkokkal, mint a rezsibiztos, mondatja ki, ami a sötét lelke mélyén lapul. Most újra választás lesz, ez az uniós, s ez is élet-halál kérdés a Fidesz-nek, így ennek megfelelően viszonyulnak hozzá. Ha nem tartják elégségesnek még a számítógépek sajátos működését sem, akkor fenyegetnek, miként ezt most Németh Szilárd is megtette, s előtte még számos elv- és párttársa is.

Németh Szilárd ebben az új köntösben Ernst Röhm képét idézi meg bennem, az ő csapatai is azért voltak, hogy terrorizálják a társadalmat. Németh mintha egyre jobban hasonlítana is hozzá (külsőleg is), azzal a különbséggel, hogy neki nem szabadcsapatai, hanem szervezett hadserege van. Tankokat vesz, fegyvereket gyárt, és a butaság bátorságával monyol velük. Ismerjük, ha valamit beletesznek a fejébe, az ott zakatol az új jelszóig. A rezsivel is elvolt, most katonásat játszik.

Ez viszont egyáltalán nem tréfadolog, ha látjuk, ki számít ma ellenségnek. A civiltől a tüntetőn át a diákig mindenki, aki él, és nem ők. S mivelhogy a kereszténységből annyit tudnak, ha pofán vágnak valakit, az odatartja nekik a másik orcáját is, mint eddig mindig. De ha a proletár öntudatra ébred, mint annak a jelei manapság mutatkoznak, akkor abból legalábbis polgárháború lesz. Annak kell lenni, ha Orbán és a lázadók is következetesek. Itt tartunk most, nem épp sehol.

JHVH

Mészáros Lőrinc diplomaosztón volt Debrecenben, ahol nem engedték fényképezni az egyik ünneplő embert. Rendőrrel fenyegették, ha csattogtatna, s ő úgy vélte, ezért Mészáros a hibás, hogy az ő bársonyos bőrét zavarná a vaku. Ez az egyik hír tegnapról, a másik ennek a cáfolata, ámde egyik sem autentikus. Sem Mészáros, sem az egyetem nem mondta, hogy az Istenben szerencsés milliárdos inkognitója vagy személyiségi jogai miatt nem lehetett fényképezni. Így minden csak árnykép a falon, ami alkalmas arra, hogy a konvektoros amúgy sem makulátlan renoméját tovább tépázza.

Momentán ott tartunk, hogy vagy így volt, vagy pedig nem. Persze, magunk közt szólván érdekli a rossebet a gázszerelő gyatra képe, hogy óvták-e vagy sem, engemet kizárólag ontológiailag zaklatott fel a dolog, vagy mondhatnám, sub specie aeterniatis, ha Kierkegaard lennék. De nem vagyok az, csak rám kell nézni. Innen vizsgálva viszont a sztori beleillik a rezsim törzs-, és Mészáros egyedfejlődésébe, aki utóbbi nehezen viseli a nyilvánosságot, az előbbi pedig építi Orbán Viktor egyházát, és ágyazza meg a trottyos istenségét. Ahogyan Himmlernek is elment az esze, felhúzta Wewelsburgot, miképpen a mi várunk is gyarapszik.

Benne van egyébként a levegőben, hogy nem lehet csak úgy fényképezgetni a fideszes nagyfiúkat. Ha mást nem is, azt megtanulták azért, hogy a mai politikus rocksztár és celeb is egyszerre, ezeknek az összes kínjával megverve. Egyet fingik, már mindenki tudja. Orbán Führerről is kiderült a karmelitáknál, hogy fordítva fogja a gundelbicskát, így egyáltalán nem lenne meglepő, ha Mészáros is hathatósan megkérte volna az egyetemet, hogy ne készülhessen róla faragott kép. Amúgy is olyan nyúzottnak látom mostanában, még kiderülne róla, hogy nem halhatatlan. Ő sem.

Vagy mondhatnánk a Sorost is bűnösnek a fennforgásban. Hogy ő fertőzte meg migráncsos muszlimitással az egyetem agyát, és máris látszik a baj, hogy jönnek az arab számok is elveszejtésünkre. Mert ebben az estben, hogy Mészárost nem lehet ábrázolni, a Korán lehet az útmutató. A könyv azt mondja ugyanis, hogy életet csak Isten képes teremteni, az élet ábrázolása így a valóság megkettőzése, következésképp bálványimádás, egyfajta világteremtés. Mert a hit képpel ki nem fejezhető, a jámborság pedig csak írásművészettel elképzelhető. Ha ezt tudnák a fiúk, a keresztényvédő minisztérium egy egész fényképészhadat terelt volna oda a gonosz ellen. Mégsem tette.

Egyébként mindig bajba kerülnek ezek, amióta hitetlenül lettek hívők. Elkábította őket a tömjénfüst vagy megrészegültek a misebortól, ez nem tudható. Az azonban igen, hogy mindig elvesznek a szakralitás dzsungelében, és most kéretik brazil őserdőkre gondolni, amíg Orbán vadiúj fasiszta cimbije le nem tarolja őket. Köszönöm az erőfeszítést, viszont most új kihívásként – meg, hogy igazam legyen, azért – szánkázzunk vissza az időben egészen 2013-ig, amikor Illés Zoltán még falkatagként arra intette egyik képviselőtársát, hogy “miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára“. Azóta ő is megvilágosodott.

Ámde, ebben a hat éves kontextusban Illés képviselő kéretlen szavai óhatatlanul is a Bibliát hívják elő az ateistából, mégpedig ezt a részt: “Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” (1Móz 20,7). Ebből is kitetszik, hogy Illés képviselő, jóllehet, nem is akarta igazán, akkori főnökét elemelte az anyaföldtől, és, mint látjuk, lebegése azóta is tart. Így épül a fidesztemplom, amely annyira ökumenikus, hogy a világvallások java része is megfér benne. Sajátos módon, és még csak nem is tudják, de ezzel a gesztussal még hátrébb megyünk az időben, a kút mélyibe bele.

Egészen Lilithig, Ádám első és igazi feleségéig, aki azonban lázadásként kimondta Isten valódi, különleges és félelmetes nevét: Y(od) – H(é) – V(au) – H(é), és el is kárhozott. Ahogyan a Brian életében is megkövezésre ítélték Matthiaszt, Gott városának fiát, mert kimondta a Jehova nevet. Aztán láttuk, mi lett a cirkuszból. Istent tehát különös megfontolásokból a JHVH hangsorral jelölik, mint ahogyan erre a minénkre is megszületett az érvényes szimbólum, amely ez: O1G. Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ezért nem lehetett Mészárost fényképezni a debreceni egyetemen. Oszt jó napot.

Minek?

Még valamikor egy gyenge pillanatában OVM megígérte, hogy igazi újságírók igazi kérdéseire fog válaszolni, amitől mintegy fél évig lázban égett a jámbor slapajtársadalom. Mind az összes készítgette, gőzölte, kefélte a frakkját, igazgatta a csokornyakkendőjét, hogy a nagyúr elé járul majd, ha böffenteni méltóztatik. Én tényleg nem tudom, miben reménykedtek, miben hittek, s legfőképp, minek? Mintha lenne értelme ennek az egész felhajtásnak.

Annyira fente a fogát az újságíró horda, hogy fogaik csattogása a várig hallatszott, amitől OVM vagy beszart, vagy egyszerűen csak hazudott, amikor randit adott, de az interjúból kormányinfó lett, ilyen pótcirkusz. Mindenesetre a formát megadta a főnök, kiöltözött, mint Szaros Pista Jézus neve napján, és már ez is valami, ha tudjuk, másokat zsebből vagy nyakkendő nélkül részesít a kegyeiben. Az újságírók meg lettek becsülve úgymond, ámde természetesen nem az összes.

Csak, aki bebocsátást nyert a szentélybe. Akinek sok volt már a fekete pontja, az cseszhette, viszont nem járt rosszabbul mégsem, mint aki közelről csodálhatta a kiállítási darabot. Egyik sem tudott meg semmit semmiről ugyanis, mint az várható is volt. Ilyképpen a falakon kívül rekedtek jártak jobban, vidáman elsörözgethettek, míg a kiválasztottak személyesen találkozhattak a semmivel, és ez filozófiai szempontból már valami.

És mégis a sörözgetők nyüszítettek, mintha leszakadt volna a szörnyű mennybolt. Magam viszont nem értem, komoly, felnőtt emberek mért nem érzékelik a körülöttük elfolyó valóságot, amely alaphangon is azt mutatja, hogy A./ – Be sem engedik őket, B./ – Nem kérdezhetnek, C./ – Ha mégis, választ nem kapnak. Ennyit kínált a hét határra szóló esemény, nem többet és nem kevesebbet, és mégis olyan ricsaj lett a be nem engedés miatt, mint valami óvodai homokozóban.

Én azt nem állítom, hogy annyira okos volnék, meg napkeleti bölcs, ellenben már elég öreg és cinikus, s mindez följogosít arra, hogy jóindulatú mosolygással nézegessem ezt az értelem nélkül való palávert. Vannak emlékeim ugyanis, mégpedig abból az időből, amikor OVM még nem ment föl a mennyekbe, félig még halandó volt, és szóba is lehetett állni vele. Ezt a méltatlanságot többször is abszolváltam, amit interjúnak neveztek.

Van egy kellemetlen hírem. Az első ciklusának vége felé, amikor már elöntötte a szar a manust, már akkor sem válaszolt kellemetlen kérdésekre, mellébeszélt vagy hallgatott, és ezt a módszert fejlesztette oly tökélyre, hogy már szóba sem áll senkivel. Én már akkor lemondtam róla, így az, hogy most nem engedtek a ketrece közelébe, egyáltalán nem nóvum és még csak nem is baj. Neria így működik, és ezt tudomásul kéne venni. Bármennyire is abszurd, de ez a mi valóságunk.

A mentális betegségek úgy működnek, hogy a delikvens ül a kis szobájában, látja az odakinti világot, amitől egy ajtó választja el. Vágyik kifelé, érzi, hogy ott a helye, de az ajtót képtelen kinyitni. OVM is elvan a saját kis ketrecében azzal a különbséggel, hogy ő maga reteszeli el az ajtaját, nem is akar kijönni, be sem enged senkit. Ott bent küzd a macsetéjével, kaszabolja a démonjait, teljesen fölösleges foglalkozni vele, hacsak nem egy neurológusnak.

A kívül rekedt újságírók azon szomorkodnak, hogy nem testközelből hallhatták azt, őszentsége nem foglalkozik üzleti ügyekkel? Az felemelőbb, ha az emberi képibe mondja, hogy nem foglalkozik nőügyekkel, hogy ez a jogászok dolga, esetleg boldog karácsonyt, vagy oszt jónapot? Mert ezek a válaszvariációk az igazi kérdésekre, és ezek után ríni fölösleges, ennél még a nem kérdezés is jobb. Legalábbis én így vélem, felismerve szerencsétlen hazám végső romlását.

Bálint György mondta, az nem újságírás, ha a társadalom képébe köpünk. Ennek analógiájára vélhetnénk, az sem, ha az Orbánéba meg igen. Faramuci a helyzet, mert az lenne a helyes felelet, hogy tényleg, viszont más lehetőséget ez a pojáca nem hagy. Vagy lehányja az ember, vagy elfelejti. Most azokat ne számoljuk, akik lepippantják. Így alakul ki OVM érinthetetlen világa, amit lebontani viszont már nem az írástudó dolga. A recept kész és csak ennyi: országos sztrájk és engedetlenség. Teljesen fölösleges Orbán képit bámulni, ahogyan az tegnap is kiderült.

Mert minek?