rezeda – Oldal 216

Vészek és válságok

Holnap egy salátatörvényben (hogy mért nem gyümölcstál, ugye) a parlamenti őrség, vagy a takarító személyzet – országgyűlésünk jelen állapotában tök mindegy – készül elfogadni egy új, szívünknek kedves fogalmat törvényileg, amely álcája alatt minden galádság megtehető lesz, és ez a honvédelmi vészhelyzet. Aztán így frissiben, állítólag január egytől már be is lehetne vezetni mindannyiunk legteljesebb gyönyörűségére, de mindenféleképpen OVM hasznára.

Vagy mondhatnánk azt is, hogy eská fasizmusunk törzsfejlődésében a militáns szakaszba lépett, ha már nem lenne benne szügyig. Illetve könyékig Németh Szilárd honvédő velőspacaljában és rakétahordozó rezsicsökkentő atom meghajtású rollerjében úgyis. Hanem másról van szó, mert a honi haderő mind az öt röpcsijével és a többi játékszerrel csak arra elég, hogy ilyen ukrán-féle sereg a kisujja körmével pöckölje el a biliárdasztalról, és mégis rájuk hivatkozva akarnak itt elsötétítést játszani.

A honvédelmi vészhelyzet arra hatalmazza fel majd a fideszcsürhét, hogy ingatlanokat vegyen igénybe, minden korlát nélkül gyűjtsön adatokat az alattvalókról, szigorítsa az államhatár őrzését, ellenőrizze a kiberteret, alkalmasint lekapcsolja az internetet. Ez különleges jogrendi típus lesz. Ilyenből az Alaptörvény szerint jelenleg hatféle alkalmazható bizonyos esetekben, közös jellemzőjük, hogy bevezetésükkel kisebb-nagyobb mértékben rendszerszinten változik meg az állam működése, jogkorlátozások vezethetők be, sőt alapvető jogok is felfüggeszthetők.

Ukrajnában nagy a feszkó, mint az ismeretes, tíz megyében hadiállapot van életben, ez okozza a sietős törvénykezést, meg, hogy a behívott ötven éves tartalékosok kirándulhassanak a Donhoz. Bocsánat a nyegle szórakozásért, de már úgy pattog az agyam, mint egy pingpong labda. Most épp pedig arra jutott, hogy ugyan már, az ukránok, ha megindulnak, akkor kelet felé teszik azt, Moszkva felé. Mi úgy játszhatunk ebben a mesében, ha Putyin óhajára hátba támadjuk őket, kétfrontos háborúra kényszerítve a magyarutálókat.

Ebből a képtelen freskóból is kitetszik, hogy egyáltalán nem a nagybüdös helyzet, hanem Orbán görcsei indokolják az újabb törvénykezést, hogy adott esetben ne az országot védje a serege, mert ugyan hogyan is meg mivel, hanem a belső ellenség tökeire lehessen rálépni. Csak erre megy ki a játék, mert mi másra. Mert az azért tudjuk, ugye, hogy jelenleg is érvényben van a “tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, holott fenntartásának semmilyen törvényi feltétele nem áll fenn.

Ilyen hasraütős indokkal lehet bevezetni aztán a honvédelmi vészhelyzetet is, amikor OVM azt csinál majd a paranoiájából kifolyólag, amit csak akar. Ezeket a válságokat meg vészeket így szépen érvényben tartva egy lájtos rendeleti kormányzás is bevezethető, ha emlékezhetünk, ez mivel jár, és ki gyakorolta. Egyébiránt az ellenzékkel tegnap a parlamentben történtek is arra utalnak, efelé haladunk. Úgyis megszavaznak mindent, most már a vitát sem tűrik, és elvitetik a hangosodókat.

Szintet lépett Kövér tegnap, és a jelek szerint senki és semmi gátja nincs a tombolásának és tobzódásának. Ugyanígy semmi garancia nincs arra, hogy egy olyan hadsereg, amelynek az esze Németh Szilárd, főparancsnoka pedig – ugye – Áder János, ne keljen önálló életre. Az egyik főz, a másik pecázik, a harmadik pedig megnyomja a rakéta indítógombját. Még szerencse, hogy ilyenjük nincs, még ráküldenének egyet Brüsszelre.

Ezek itt ugyan mókásnak és abszurdnak hangzanak, aztán meg mégsem azok. Van a diktatúráknak egy szakasza, amikor teljesen irracionálisan kezdenek viselkedni, s ahogyan tegnap kezdett mind jobban összesűrűsödni az idő, kitetszett, hogy ettől nem is vagyunk olyan messze. Bármikor eszkalálódhat a felhalmozott gyűlölet és hülyeség, amiből ellenőrizhetetlen tombolás válik. Én magam jelesül nem látom ugyan, de nagyon érzem az apokalipszist.

És bár ne legyen igazam.

Elcseszett szüzesség

Herényi Károlynak büdös lett Orbán Viktor, és ebben éppen igazat is kell adnunk neki, mert a fél világ így van már vele. Megemlékezést tartanak ugyanis Antall Józsefről, de az MDF hajdani frakcióvezetője, sőt, kis időig ideiglenes elnöke ezen nem vesz részt, mert Orbán Viktor Mihály tarja a megnyitó beszédet. Mint azt Herényi levelében megírta: “Nem vállalhat szellemi közösséget egy olyan emberrel, aki szisztematikusan döngöli földbe, teszi tönkre Antall József életművét, politikai munkássága szinte minden eredményét.”

És továbbá: “Politikai ízlésem, szocializációm és konzervatív értékrendem nem teszi lehetővé, hogy együtt emlékezzem egy olyan emberrel, aki politikai cselekedeteit tekintve a keresztény-konzervatív értékrend szerint sem erkölcsösnek, sem jó ízlésűnek, sem demokratának nem nevezhető.” – Ebben téved a hajdani ideiglenes elnök úr. Orbán Viktor Mihály nem a keresztény-konzervatív értékrend szerint szaralak, hanem általános emberi mércével. Annyi erkölcs sincs benne, mint egy hirdetőoszlopban vagy hóemberben, ez utóbbiaktól elnézést is kérek a hasonlításért.

Viszont érdekes jelenségek zajlanak kies hazánkban. Azok az emberek, akik a rendszerváltáskor hirtelen fölfedezték magukban az addig megbúvó keresztény-konzervatív értékeket, és ettől egycsapásra tiszteletre méltóvá szublimálódtak, mára, mint Herényi is, megtagadják azt, akivel tíz éve még olyan szívesen cseresznyéztek egy tálból. Szép ez a megvilágosodás és bizonyos értelemben becsülendő is, jelen helyzetben azonban annyi haszna van, mint halottnak a csók, és nem feledteti azt a bűnt, hogy a hajóágyú elszabadulásában mekkora szerepet játszottak maguk is.

Orbán Viktor Mihály 1998-ban sem volt jámborabb, mint ma, akinek szeme volt, már akkor látta, mire képes, milyen veszélyeket hordoz, ez azonban éppen Herényit nem akadályozta meg abban, hogy MDF-Fidesz színekben jusson be az országgyűlésbe, és aztán tevőleges részese legyen az ott végrehajtott dúlásnak. Sőt, halkan megjegyzem azt is, amikor párttársa, Dávid Ibolya igazságügy-miniszterként a zsidózásra annyit bírt megjegyezni, hogy nem ért a focihoz, akkor sehol sem volt benne a keresztény-konzervatív úriember, ami ma viszont annyira lobog.

Szóval, szép dolog ez a divat, hogy Orbántól fintorgunk, azt azonban soha nem feledjük, ki engedte büdössé rohadni. Másrészt, mielőtt ezek a keresztény-konzervatív urak a pápához folyamodnának Antall József szentté avatása ügyében, nem árt fénylő csillagukat egy kicsit visszarakni a földre. Aki nem tett egyebet, mint amit abban a helyzetben a történelem sodra kikényszerített belőle, de még azt is sikerült elcsesznie, ne legyünk már naiv hülyék. Hogy máma ilyen világ van Magyarországon, annak Antall rakta le az alapjait, mégpedig több módon.

Soha nem feledem, újságírói szempontból milyen fájdalmasan sűrű időszak volt az, amikor az ember naponta irkálhatott gyárak, üzemek, téeszek szétrohadásáról, a máig tartó mutyik kezdetéről, pedig nem volt szükségszerű, hogy így történjen. Meg az uram-bátyám világ sarjadzásáról is mesélhetnék, de csak egy szimbolikus történetet rakok most ide. Egy hadgyakorlat VIP páholyában ücsörögtem, mint tudósító, és a frissen kinevezett Raffay államtitkár bemutatkozáskor úgy csattogtatta a bokáját, mint Noszty Feri. Már abból látszott, hogy ennek jó vége nem lesz.

Kultúrharc már akkor is volt, apák és fiúk, népiesek és urbánusok, mintha a Nyugat korába csöppentünk volna vissza. Csudálatos események televízióban, rádióban, megfejelve Pálfy G. István Híradóival és A Hétjeivel. Ráadásként Csurka meg Torgyán, nem részletezem. Viszont hozzájuk képest kellett jobbra tolódnia Orbánnak, hogy hatalomra jusson, és ez legyen belőle, ami ma itt van nekünk. Abban az időben Orbán még narancsokat görgetett a parlamentben és térdre csuhásozott, valamint éppen Antall segedelmével nem süllyedt el a történelem pöcegödrében a székházmutyi kapcsán.

Emlékeztetőül: 1992 áprilisában egy titkos kormányrendelet több ingatlant, köztük a Váci utca 38. alatti volt Tiszti Kaszinót adta oda a kormányon lévő MDF-nek és az ellenzéki Fidesznek közös pártszékházként. A két párt 1992 szeptemberében előszerződést kötött az épületek eladásáról az MKB bankkal, és meg is kapták a vételár kilencven százalékát. Ekkor egy kis kivárás után, amely idő alatt a parlament gyorsan még az áfamentességet is megszavazta az ilyen ügyletekre, 1993. január 11-én megkötötték a végleges szerződést.

Ezen a napon egy olyan szerződés íródott alá, ami gyakorlatilag kiütötte a Fidesz kezéből az 1994-es kormányzást, repedéseket okozott a tagság/szimpatizánsok és a pártvezetés közötti bizalomban, ugyanakkor megalapozta a párt gazdasági hátterét úgy, hogy túlélték az ellenzéki létet, és 1998-ra fel tudták építeni magukat a kormányzásra. És mellesleg például Orbán Viktor apjának kezébe tudta juttatni a gánti bányát. – Ma pedig már látjuk, hol tartunk, ugye, Herényi úr. Tudnék még ilyen mókás dolgokat mesélni abból a korból, de minek.

Felhorgadásom nem annak szól – hogy tisztába tegyük -, mert Herényi Károly köpedelemnek tarja Orbán Viktor Mihályt. Ebben közöttünk vita nincs, csupán arra óhajtottam rávilágítani, mennyire késő a bánat, amikor éppen ő is, ha nem is tevőlegesen, de jóváhagyólag részese volt a nyakunkba szakadt veszedelemnek. Pár napja már elmeséltem itt, hogy bennem zéró tolerancia működik, és vannak megbocsáthatatlan bűnök. Az Orbánnal való bármilyen jelen-, és múltbéli együttműködés pedig az. Így hát, kereshetik ezek az urak az elkúrt szüzességüket, az meg soha nem lesz. Sajnálom.

Ami nincs, az nem van

Volt nekünk itt ez a tüntetésünk tegnap. Hogy stramm volt-e, szép és hasznos, hogy a foglalkozás elérte-e a célját és lesz-e folytatása vagy hamvába hal ez is, az majd eldől. Abban azonban konszenzus lehet közöttünk, hogy volt minden kétséget kizáróan, megtörtént tehát, és nyüves hazánk életében ezen a napon azért ez volt a legfajsúlyosabb esemény minden bizonnyal. Ezt hihetjük.

Azért lamentálok ilyen hosszan a levésen, mert, ha a Fidesz médiaholdingját, ezt a nagyjából négyszáz bigyót – amelyek állítólag hírekkel foglalkoznak, történésekkel szóban és írásban -, illetve még a közszolgálati néven szégyenkező többi dolgot is hozzávesszük, akkor azt tapasztalhattuk tegnap – estig legalábbis – ezek interpretálásában, hogy ilyen esemény Magyarországon nem volt.

Rákattantam erre a témára nagyon, mert az álmos szombat délelőttön nézgelődtem a gépen keresztül a nagyvilágban. Már tudhattuk, hogy magas hivatalú vendég miatt a Kossuth tér zárva lesz, mint hajdan vasárnap a Tesco, és azt is, hogy gyűlnek a népek és műanyag vödrökön dobolnak. Minden tudható volt, ha az ember nem a holdingon keresztül nézte a nagyvilágot.

A holding két tüntetésről mesélt nekünk bőségesen, egy párizsiról, amelynek örültek nagyon, hogy a 2006-os, hazai tomboláshoz hasonló francia népek majd jól megdöntik a Macront, és akkor nekik jó lesz ismeretlen okokból. Hallhatunk, olvashattunk még Rómáról, ahol meg Salvinit koronázták épp a holding és a közszolgálati szerint, és ez is jó volt nekik nagyon.

Magyar fölhorgadásról, hogy a fuldokló jódógos kisember épp az orruk előtt küzd az életéért, ezek nem vettek tudomást, arról be nem számoltak. Gondoltam, na, majd a deles híradóban, kézhez véve az ukázokat, csak mondanak valamit, de nem futotta rá a buzgalomból. Pedig befogtam az orromat, visszatuszkoltam a hányingeremet, és végignéztem egy ilyet. De semmi.

Kiküldött tudósító volt Párizsban és Rómában, akik, hogy, hogysem, szó szerint azt mondták spontánul a tüntetések forgatagában, amit órákkal azelőtt már olvastam a holdingban. Az volt a kérdés, ki tudósít kit, hogy mely központ gyártja le azt a szöveget, ami aztán spontánul előjön belőlük, ez is érdekes, de az meg még inkább, hogy ezzel szemben, ami a sarkon történt épp akkor, arról meg semmi se.

Pedig emlékezhetünk, hogy buzgalomnak éppen nincsenek híján, ha arra kapnak ukázt. 2006-ban is, még a horda maga sem tudta, hogy földúlja a TV székházat meg gyújtogat, mégis, a Hír Tv élőben éltette a forradalmat, már ott volt, ahová a tömeg éppen csak készült, mintha az ő forgatókönyvéből dolgozott volna a csürhe, és mégsem ítélek el senkit az államrend erőszakos megdöntésének kísérletéért.

Azt már cseszhetjük, viszont ezt is. Lévai Katalin szociológus már közel tíz éve is így mesélt nekünk Orbán médiájáról:

„Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző; a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken; s a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne.”

Bájos, nem? De. És még mennyire igaz.

Viszont ehhez képest is rengeteget fejlődtünk mára, most már, amit Orbán nem akar, az nincs is, mint láthatjuk. Voltaképp erre való a holdingjuk, hogy átírják a valóságot. Aki csak belőlük tájékozódik, semmit nem tud még a saját életéről sem. Eljuthatunk odáig, hogy a fiú vérző fejjel és szakadt ruhában tér haza, s mikor megkérdik tőle, mi történt, s válaszol, hogy tüntetni volt és a rendőrök meggyakták, anyukája majd azt feleli neki, ne hazudozzon, tüntetés nem volt, ha lett volna, bemondta volna a tévé.

De nem mondta, így a forradalmárt elviszik a diliházba, hogy képzelődik. Ilyen is lesz, most viszont az van, hogy a jódógos kisember úgy él, hogy megkapja a kicsi fizetését, a kicsi parizerjét, a kis ájtatosságát, a kicsi kis választási eredményét. Atyuska gondoskodik róla, míg leépül az agya.

Állítólag van ebben az országban hétmillió ember, aki rühelli ezeket. Nem akartam, de el kell mesélnem, hogy mi a teendő, ha már általános sztrájkot nem hirdethetek. Ahogyan Orbán is azon rugózott, amikor még szüksége volt rá, hogy mindenki hozzon magával még egy embert, ma is az lenne a hasznos, ha minden ellenforradalmár egy, csak egy embernek mesélné el, hol is él valójában.

Mint a kölyökkutya orrát a vizeletébe hülye gazdák, hogy szobatiszta legyen, úgy kell egyesével szembesíteni a szarral azokat, akik tobzódnak benne, mert úgy vélik, ez a világ a lehetők legjobbika, mert ezt hitetik el velük a gyalázatosak. Bármi tragikus is, a valóságot kell már bemutatni a mese helyett, ide jutottunk. Az ember a józan esze megtartásáért dolgozik a tébolydában. Ez már szint, nívó vagy mi a rosseb. Ellenben a kérdés az, lehet-e kirángatni valakit a posványból, ha abban érzi jól magát?

És erre senki sem tudja a választ.

Komoly, kézzel írt (3.)

Tisztelt szerkesztőség!

Jelentkezek megint, viszont egyáltalán nincsenek jó híreim. A hangulat itt, a lépcsőházban furcsa, azt hiszem, leginkább feszültnek mondható, főleg, miután ráhívtam a rendőröket a három nyugdíjasra. Mint emlékezhetnek, ők K. József, aki hentes volt aktív korában, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár. Annyi teljesen biztos, hogy ők rendszerünk ellenségei, de olyat még nem tapasztaltam náluk, ami miatt elvitethetném őket. Tulajdonképpen pártunk és kormányunk nagyon kesztyűs kézzel és nagyvonalúan bánik a belső ellenséggel. Emlékszem, a régi, szép időkben bármit kitalálhattam, már vitték is a bitangokat, senkit nem érdekelt igaz-e vagy nem, törték a csontjukat, és boldogok lehettek, ha aztán egyszer esetleg hazajöhettek.

Ezt a határozottságot hiányolom pártunkból ezekben a nehéz, vészterhes időkben, amikor Soros, az Unio, az ENSZ, a migránsok ránk zúduló hordái és a liberális média hazug ármánykodása egyszerre veszélyezteti nemzetünket. Jól mondta Boros miniszterelnök úr, hogy ébredjen a magyar, mert elveszünk. Szívem szerint a saját kezemmel fojtanám meg ezt a hármat, de sajnos egyelőre még nem lehet, és erősebbek is. A volt hentesnek akkora tenyere van, mint egy szívlapát, a vasutas legalább másfél mázsa, a történelemtanár meg, amikor még szóba álltak velem, olyan dolgokról beszélt, amit egyáltalán nem értettem, olyankor pedig csak hümmögött, mosolygott. Szét tudnám verni azt az intelligens pofáját, de ezt sem lehet, ugye. Nem tudom, hogyan dolgozhatok így, de azért rajta vagyok a dolgon.

A szemben lakó Mária néninél is elrontottam a renomémat, mint emlékezhetnek, amikor a konzultációról kérdeztem. Fogalmam sincs, mi lehet a baja, még csak hetven éves, és nem kérdezhetem meg, hogy akar-e szaporodni a nemzet javára? Aztán megpofoz a ribanc. Komolyan mondom, teljesen elfajult a helyzet, a gukkeremmel se megyek semmire. Nappal csönd van, sötétedés után meg, amikor hangokat hallani az utcáról, nem látok semmit, amióta kicserélték a világítást ilyen halogénesre. Biztos jobb, és az én szememmel van a baj. Jelentkeztem a szemésznél, három év múlva már fogad is, és én elgondolkoztam, milyen jó is ez, mert lehetne olyan is, hogy szemész egyáltalán nem is lenne. Akkor panaszkodhatnánk, no de így? Ebből is látszik, hogy ezeknek a sorosistáknak semmi sem elég jó.

Mindegy is, azért vagyok én, hogy lebuktassam őket. Most, hogy nem engednek maguk közé egyáltalán, arra jutottam, hogy másképpen férkőzök a közelükbe. A hentesnek van egy öt éves forma lányka unokája, olyan kis cserfes, copfos, mindig itt lebzsel a nagyapjánál, gondoltam, lefizetem, megvesztegetem, hogy hallgassa ki őket, és jelentsen nekem. Kilestem, amikor egyedül volt a lépcsőházban valahogyan, fogtam egy kis cukrot, csokit és szóba elegyedtem vele, hogy beszervezzem. Odatérdeltem elé a fájós lábammal, vettem elő a csokit és suttogtam neki mit akarok, amikor Mária néni innen szemből kirontott, és pedofil állat kiáltásokkal a járókeretével kezdett püfölni, alig tudtam bemenekülni a lakásba. Erre előkerült a nagyapja, a hentes, és úgy ütötte az ajtót, hogy majdnem beszakadt.

Ebből is látszik, hogy az elevenjükre tapintottam, a kislány tudhat valamit, ha ennyire fölháborodtak, és úgy védték, mint valami királylányt. Viszont ekkor kiugrott a nyúl a bokorból, a hentes, miközben majdnem beszakította az ajtót, nem is engem szidott, hanem a rendszert meg a papokat, olyan szavakkal és akkora mennyiségben, hogy nem tudtam megjegyezni. Így az lenne a kérésem a tisztelt szerkesztőség felé, küldjenek nekem valami lehallgató készséget, magnót, hogy dokumentálni tudjam azt a fertőt, ami ezekben tombol. Ezen túl azt is kérném, hogy mivel nem merek már kilépni a lakásból, mert ezek fölfalnak, a technikai készségek mellett valami ételt is küldjenek, s ne a postán. Futár hozhatná, s ha ideér, konspiratívan az ablakon kopogjon, három rövid, három hosszú, három rövid, mint az SOS jele. Nagyon várom, fogytán az élelmem.

Szebb jövőt! A házmester.

Magyarul

A The New York Times szerkesztősége Kovács Zoltán szerint álmatlanul hánykolódik, mert megtudta, Magyarországon négyszáznál is több médium van abban a holdingban, amely azért jött létre, hogy a legutolsó csecsszopót is hatásosan elérje a náci propaganda. Másrészt pedig, hogy a maradék, rajta kívül eső újságokat, honlapokat ledarálja, kiiktassa és beszántsa az egészen tisztességtelenül koncentrált erejével.

Kovács Zoltán amúgy nagyon serény az új hivatalában, amely arra hivatott, hogy az Univerzumból Orbán miniszterügynök elvtárs felé áramló rosszat kiszűrje, és ellencsapásokat mérjen a sötét anyagra is, amely ellene összeesküdött és mószerolja őtet. Plakátos autót már küldött Brüsszelbe, most ment a levél New Yorkba is, ahol azt vetette a szemére egyéb érvek híján a helyi sorosistáknak, hogy ott nem tudnak magyarul.

Tulajdonképpen halvány fogalma sincs az embernek, mit is akart mondani ezzel a költő, a zsigereiben viszont érzi, hogy megérkezett Mucsára, így hát körülnéz itt, Kovács Zoltán kies otthonában, ahol ennyire futja: tudnak-e ott magyarul. Ezzel a magyar nyelvvel, ennek birtoklásával vagy hiányával elég régóta akadnak gondok egyébként, már 2002-ben is, amikor a The Washington Posttal keveredett a Fidesz nyelvészeti vitába, mint emlékezhetünk.

Miniszterügynök elvtársból kikandikált a náci énje, életterekről ábrándozott akkoriban, és az sem tetszett valahogyan a nagy vízen túl. Az volt a móka, ugye, hogy az Orbán adminisztráció szerint fénylő, köpcös csillagunk nem is azt mondta akkor, hogy Lebensraum, csupáncsak, hogy élettér, így a magyarul nem tudó jenkik fogják be a pofájukat, mert már akkor is kellően tahó hivatalnokai voltak OVM-nek, pedig ez a Kovács még sehol sem volt.

Erre a magyarul, nem magyarul dichotómiára egyébként maga OVM adott megfejtést már tizenöt éve, amikor szokásos álnépi és álnaiv bölcsen annyit jegyzett meg az ettől állva pisáló híveinek, hogy “Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” – Négyszáz újság az négyszáz újság. Más nyelven, jelesül amerikaiul four hundred, magyarul kétszer kétszáz az négyszáz, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Különben is, a számok mély titkokat rejtenek az orbáni nagyközönség számára.

Mint azt pécsi rajongóktól tudtuk meg a tavasz folyamán, ha nem a rezsim nyer, akkor a világvége akképp is megérkezik országunkba, hogy kötelező jelleggel bevezetik az arab számok használatát, amitől viszont megóv minket maga Orbán Viktor. Ez csak azért jutott az eszembe, hogy lássuk, milyen nívót szolgál, illetve tart kívánatosnak az a négyszáz újság, amely galádságát most Kovács Zoltán hülyeséget mantrázva véd, mert mást nem bír kitalálni.

Ez egyébként másról is árulkodik. Előbukott mintegy ebből a harcosból is a feudális énje, a régi jó táblabírák szalonnazsíros tudata, miszerint Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – azaz, Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, nem ilyen. Esetleg a népies-nemzeti költészetével a magyar kultúrán máig ható sebeket ejtő Petőfi kis zsengéje, hogy “Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.” Innen már csak a pörkütt hiányzik meg a darutoll.

Ez a habitus, ez a taplóság járatja le egyébként az országot. A CÖF Obamával levelezett annak idején, Kovács már az egész világgal, mint egy fölnyírt hajú, dagadt és gonosz óvodás. Az Orbánon kívül eső dolgokkal ez a viszonyuk: Szijjártó a troglodita, aki tagolatlan üvöltéssel ordítja le mindenki fejét, Kovács levelez, amitől Magyarország a nagypofájú kretének birodalmának tűnik, s voltaképp sokat nem is téved, aki így látja.

Egyébként a helyzet teljesen reménytelen, mert ez a Kovács azzal is védte a védhetetlen holdingját, hogy azzal szemben viszont a maradék józan hangú médiumot sokkal többen olvassák és nézik. És ez már egészen a kultúrharcig ér, mert ahogyan nem kerülnek elő a fiókokból a fideszes remekművek, se egy regény, se semmi, úgy a holdingos izéjük is azért nem kelendő, mert az nem újságírás, ha a pártpropagandát szajkózzuk.

Egészen egyszerűen: jóllakottan böfögve nem lehet hiteles verset írni, Orbán seggéből pedig újságot. Mint ahogyan az sem érv az őket ért bírálatra, hogy ez még magyarul se tud, ez ne pofázzon. Viszont Neria éppen itt tart, és a jelek szerint azon dolgozik egyre nagyobb vehemenciával, hogy mindenkit szerte az országban elvadítson és meghülyítsen. Az elkövetkező nehéz évek feladata tehát a józan ész és ítélőképesség megtartásának embert próbáló feladata lesz. Kalandra fel tehát!

Rosszkedvem tele

Olyan mennyiségben és olyan gyakorisággal történik aljasság és gyalázat lángoktól öleltünkben, hogy az ember már választani sem bír közülük. Miről meséljen, miről magyarázzon, hogy fennmaradjon az utókornak, meglegyen a bizonyíték, ha eljön az óra, és a maiak is tudják azért, hol is élnek, miközben győzelmi jelentések borítják el a levegőeget, és a gyűlölet persze, hogy azt se feledjük.

Utólagos szíves engedelemmel ezért máma magammal foglalkozok, így ne tartson velem, aki nem akar, bár azt hiszem, lesz haszna ennek is, ha jól odafigyelünk. Tegnap két dolog lökött oda, hogy most a köldökömet nézzem, és a kerek lukba meredve messzeható szavakat rakjak össze mégis, és az első ezek közül, hogy meg lettem róva. Nem is ez magában, mert gyakori az ilyen, rendszeres a kurvaanyámmal elegyest, hanem a mért.

Holmi atlétikai világbajnokságról elmélkedtem a Mikulás eljövetelének napján, hogy mért nem örülök a dolognak. Furcsa és szomorú analógiákat láttam ugyanis a CEU elűzésével kombinálva az örömöket, és akadt olyan nyájasom, aki ezt nem nézte jó szemmel. Nem tetszett neki a szöveg, mert, mint mondta, a jóból csak a rosszat látom, ha aztán az ellenoldal aratja le a babérokat, akkor hozsannázok majd, így most csupán acsarkodok.

Érdekes ez, mert ekkor néztem le a hasamra először, másodjára pedig akkor, amikor Boros Péter elvtársból bizonyos nemzeti ébredést vizionálva előbújt a nyilas lélek teljesen. S nem azért, mert – mint sokan tételezik – vén szenilis, hanem, mert ilyen. Ez a veleje neki, és egyre hangosabb. Már rég megállapítottam, hogy nácik ezek, meg is írtam, és két napja meg azt vetették a szememre, hogy NER-nek neveztem a rendszert, ezzel pedig beálltam a szekértolói sorába.

Mindezek így együtt hozták elő bennem a késztetést, hogy máma én innen el nem megyek addig, míg ki nem derítem, ki vagyok, és hogyan lettem azzá, aki vagyok. Végtelen évek óta verem már a tamtamot Orbán Viktor Mihály ellen, és nem divatból, vagy mert jól esik, hanem genetikus okok miatt. A köldökömből azt láttam meg ugyanis, hogy nem vagyunk mi egymáshoz valók egyáltalán, illetve még ennél is nagyobb a baj.

Mégpedig, mert végigvizsgálva a cafatos lelkemet, azt kell megállapítanom, hogy miközöttünk antagonisztikus különbségek és ellentétek húzódnak olyan félreeső dolgokban, mint politika, kultúra, nyelv, etika és esztétika, filozófia és szakralitás, majd végezetül egzisztencia. Ebből pedig az tűnik elő, hogy a teljes lényem, az egész szervezetem tagadja őt, ami velem történik tehát, az determinált, így, ha visongok, az nem acsarkodás, hanem lélegzetvétel, s ez az egyik.

Ezen túl védelmemre még előadom, hogy úgy nagy általánosságban újságíró volna az ember, és, amikor ez még szakma volt – ejj, Monika, Monika -, azt tanultuk róla, hogy a regnáló hatalmat ellenőrzi, mert ez a dolga. Ebből következik, hogyha valami valószínűtlen okokból kifolyólag, mint azt bírálóm vizionálta, 2023-ban már az összefogás aratja le a babérokat, én hozsannázok majd.

Nem fogok. Több oka is van. Az egyik, hogy végignézve a sormintán az mutatkozik: 2010-ben tán meglepetésre, ’14-ben ordas hibák miatt, ’18-ban pedig csalással elegyest, de meglett az a kétharmad. Így, egy új, eddig még ismeretlen – hadsereg, TEK – tényezőt bevetve 2022-ben is meglesz az, aggodalomra tehát semmi ok. Az összefogás semmit nem arat, nekem megmarad a mondandóm, az országnak pedig a trutymó.

Így, mivel toleranciám zéró a hatalommal szemben, ha úgy tetszik, acsarkodni fogok, míg be nem fogják a pofámat. Ennek csak egy módja lehet, hogy, mint Fábián kolléga a minap megírta, eljön értem a nagy, fekete autó. Mert végtelenül szabad vagyok, elvenni tőlem semmit – állás, pénz, lakás, autó, család – nem tudnak, vagy elvisznek vagy lelőnek. Mondhatni megtestesül bennem az ideális antifasiszta.

És még tovább, de ezt már magamhoz való miheztartás végett mesélem el, kérlelhetetlenségem széles körű. A rendszer irányítói ebben az olvasatban köztörvényes bűnözők, a haszonélvezői tettestársak, az együttműködők – és ebben az ellenzék is benne van – kollaboránsok. Nem büszkélkedésből, de szidtam őket is eleget, ám ez az aktus most már halottgyalázás lenne.

Így állunk hát, ezt üzente nekem a köldököm mindnyájunk okulására. S ha most azt kérdezed, most jobb, azt felelem, nem, egyáltalán nem. Csak, hogy ezen a héten átlépett egy olyan határt a rezsim, amely a legsötétebb történelmi korokat idézi, jó volt tisztázni tehát, hogy ezek után mit várhatok magamtól, és mit várhat a közönség. Ezt, amit föntebb elmeséltem, s mindezek után elégedetten rágyújtok. Azt hiszem.

Két mondat a zsarnokságról

Az lett volna ám a mókás, a végképp szívderítő, ha egy napon hallottuk volna mindkettőt, egymás mellett, mintegy szellemi koszorúként rosszkedvünk egén – ezt skiccelje le valaki, aki ért hozzá -. És mert semmi nem lehet teljesen tökéletes Orbán Viktor Mihályon (az örök világosság fényeskedjen neki) kívül, muszáj lesz lineárisan haladni. Egymás után csakis, mint a kisvasút tömött vagonjai, úgy. Kezdjük hát az első boldogsággal, amitől nemzeti kis szívünk nagyot és remegve dobbant, hogy minálunk lesz 2023-ban az atlétikai világbajnokság. Mert az IAAF Budapestnek ítélte a rendezést, azért.

A pártközpontban több pezsgőt is bontottak ez alkalommal. Örömük határtalan, hiszen, mint minden dübörgő diktatúrának, nekik is olyan ez, mintha nem is lennének azok, amik valójában Hogy kaptak egy kis lukat, amin át bemehetnek a klubba páváskodni. A sport az ilyen takaró, bele kell törődnünk, viszont nem árt tudni róla. A mindenféle nemzetközi sportszervezetek – az összes fennkölt eszméik ellenére is – csak mocskos politikai képződmények, tömve korrupcióval, így, ha egy ország megkap egy ilyet, egy vb-t, az nem azért van, mert annyira méltó rá, hanem, mert ott biztosított a siker. Mindenféle téren, pénz, paripa, fegyver, ilyenek.

Jobb helyeken esetleg még kudarc is lehet az ilyesmiből, ilyen Magyarországokon, Oroszországokban, Kínákban ez teljesen kizárt. Ezekben az anyagi forrás végtelen, a közönség garantált a kis zászlócskákkal, amelyeket a buszokon kapnak, amikor központilag viszik őket mosolyogni. Az ilyen országokban tökéletes a kirakat, mindenféle sportszövetségeket más meg nem igazán érdekel. Pezsgőt bontottak tehát a pártközpontban, hogy szüret, és föltették szólni DopeMan slágerét, hogy “Lopni, megyünk lopni…” És ez azzal az előnnyel is kecsegtet, hogy végre befejeződhet az úszó vb, amely máig drágul, lett helyette új ok és indok. Van másik, röhögi Orbán a bohócruhájában, majd lenyel egy szotyolát.

Ám, mivelhogy különben is lopnának – csak így egyszerűbb -, ez nem is érne meg egy misét. Viszont akkor előjövök Lord Sebastian Coe, az atléták elnöke – aki szintén belehülyült a hivatalába – mondatával, ha már kettőt ígértem, íme az egy: “Azért választottuk Budapestet, mert olyan helyet kerestünk, ahol megfelelő a környezet, a körülmények, ahol úgy érezzük, szívesen látnak egy ilyen eseményt.” – Én ezt most nem boncolgatom különösebben, csak jelzem, Berlin is rendezett olimpiát 1936-ban, miután megígérte, hogy a német származású üldözöttek részére is lehetővé teszik a játékokon való részvételt. Ennyi elég volt az akkori hülyéknek, ott is megfelelő volt a környezet, ott is szívesen látták őket.

Nem is vittek senki atlétát koncentrációs táborba, tiszta boldogság volt minden, miközben a gyárak ontották a panzereket, ilyenek. Leginkább J. A. soraival jellemezhetnénk az idilli állapotot: “Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.” – Viszont az a mentség akkor még megvolt, hogy ezt az olimpiát még weimari lánykorában kapta meg a birodalom, 1931-ben, aztán így jártak. Lord Coe azonban akkor örömködött, amikor Guy Verhofstadt, Orbán Hadházyhoz mérhető barátja megemlített egy sajnálatos tényt, hogy legutóbb a nácik zárattak be egyetemet 1943-ban, Oslóban, mint ahogyan az a leendő 2023-as vb színhelyén sajnálatosan megtörtént, mégpedig éppen most és éppen itt.

Így hát, végre itt az ideje, hogy idetegyük az atléták elégedetten böfögő érzési mellé Michael Ignatieffnek, a CEU elnök-rektorának mondatát is, mint másodikat a hülye Coe-é mellé, s amely ez: „A CEU-t kiszorították. Ez példátlan. Egy amerikai intézményt kiszorítanak egy NATO-szövetséges országból. Egy európai intézményt elűznek az Európai Unió egyik tagállamából.” – És elérkezett az a pont, amikor én ezt már tovább nem boncolgatom, nem elemzem és nem magyarázom. Csupán zárásképp szelíden utalok arra, itt egy – újabb – magyarázat arra, mért is fogunk megdögleni mind. Mert a Lord Coe-félék – is – legitimálják a mi vezérünket, bizonyítva azt, hogy semmit sem tanultak a történelemből, ha tudtak egyáltalán valamit is. Így jártunk emberek, nem épp sehogy.

Omerta

Maffiáéknál megy ez így, ott hallgatnak veszettül a mocsokról, míg el nem jő a másik család valami lőerejű fegyverrel, lófejjel üzenve, vagy a felügyelő a sarokról, illetőleg a kegyes végelgyengülés, bár ez ritka kincs arrafelé. Neriában sincs ez másként, a kedves vezető és mind a csicskásai összeszorítják a szájukat, hogy csak úgy fehérlik, és a halom szarról, amelyet önerőből kullantottak a szoba közepére, nem vesznek tudomást. Kussolnak róla magyarán, holott az egész redves világ, mind az egész, ami köröttük leledzik, orrbefogva mászkál már, öklendezve, és ennyi elég is a képes beszédből.

Ma délig mindenki a maga módján elsiratja a CEU-t, tegnap is lengtek a fekete lobogók, és zümmögtek a gyászbeszédek, mintha értelme volna annak, aminek egyáltalán nincs. Pártunk-kormányunk ugyanis a Hollik szócsövön keresztül volt kegyes közölni, hogy a CEU távozása politikai blöff, következésképp nem kíván foglalkozni vele. Mint nőügyekkel meg jogi kérdésekkel, különben is, boldog karácsonyt, ugye. Az ilyen aljas habitussal nehéz kezdeni akármit is, mert nem vitatkozik, nem azt mondja a fehérről, hogy fekete, hanem, hogy az nincs is. Ott áll, erre azt mondja, nincs ott. Ilyennel tehetetlen az ember.

Bohókás sorozatokban, mint az Agymenők, ez klafa fordulat, hogy Penny azt mondja a kedveseként fungáló Leonardnak: te jobban hiszel a barátaidnak, a saját szemednek és a saját fülednek, mit nekem? Vagy ugye Virág elvtárs, midőn így fakad ki: “Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?” – és máris célnál vagyunk, belesüppedtünk a fasiszta-kommunista korba, amely a miénk volt a múlt század bájos ötvenes éveiben és máma úgyszintén. Viszont mégsem erről a boldogságról gondolkozom most, hanem a párhuzamos univerzumokról.

Az is sarkall erre már megint, hogy a szerencsétlen Macedónia is kérte Gruevszki kiadatását. Kék szegélyű kistányéron adta be az igényét a saját külön bejáratú bűnözőjére, de pártunk-kormányunk nem, hogy átnyújtotta volna az inkriminált fejet, hanem nem is válaszolt a kérésre. Szóba sem állt ezekkel a macedónokkal, mint egy kiskölök, aki befogja a szemét, és akkor úgy hiszi, hogy láthatatlan lett, mint ilyen élménye mindenkinek volt már, aki összefutott apróbb emberekkel a nagyvilágban. Oviban ilyet játszani jó, országot vezetni viszont így nem lehet. Nem kicsinyes ez, hanem aljas, hogy lájtos legyen az a jelző.

Pedig nagyhangú, ámde terhelt vitézeink körében a módi ez. Ha megengedőbb lennék, akkor hasonlítanám őket a három bölcs majomhoz, Mizaruhoz, Kikazaruhoz és Ivazaruhoz, akik együtt testesítik meg a nem lát rosszat, nem hall rosszat, nem beszél rosszat ideáját. Vezető elvtársaink azonban ilyen majmokat maximum műanyag formában észleltek falusi céllövöldékben, és – magunk közt szólván – halovány fingjuk sincs ezek jelentéséről. Sőt, nem is gondolkodnak rajta, mert nincs meg hozzá a testbéli eszközük, a szükséges szerv. Azért vezető elvtársak.

És még csak ez sem érdekes igazán, hanem az viszont igen, hogy meddig lehet úgy csinálni, mintha a nekünk nem tetsző vagy nekünk kellemetlen dolgok nem is léteznének, hogy meddig lehet tagadni a valóságot. Mintha egy másik univerzum volna az, amelyben ezek a narancsfák virágoznak. Viszont minden lufi kipukkad egyszer, ez a miénk is, azonban csak jó sokára. Mert most is, hogy még ganyébb lesz a rabszolgatörvény, mint az eredetileg kinézett, a keményen dolgozó kisember azt mondja, gyere velem tüntetgetni. Mintha virágot szedni indulna a rétre.

Aztán meg, midőn szavalgatnak a fagyban és lelkesítő szónoklatok hangzanak el, majd hazamennek a legények, pártunk-kormányunk azt mondja aztán, ilyen nem volt, meg sem történt. Sőt, hosszas egyeztetés után a dolgozók kifejezett kérésére, a nyomásnak engedve szavazták meg a gyalázatot. És ezt addig mondják, ismétlik még a meccsek közti egypercesekben is, míg mindenki elhiszi. Pedig lehetne másképp. Szóra is lehetne bírni a hallgatásukat cigivel a szájban, reflektorral a szemben, könyékig tűrt ingujjal és asztalra csapva, vagy csak sárga mellényben az utcán. Különben a napot is letagadják az égről, és sosem lesz vége.

Beismerő vallomás

A NER ormain haligalizó elvtársak kénytelenek voltak belátni, hogy észben kissé gyöngék. Sőt, hogy megaláztatásuk teljes legyen, ezzel a bizonyítvánnyal az EU-hoz fordultak, hogy korrepetálná őket, mert képtelenek megbirkózni olyan kihívásokkal, mint az egészségügy irányításának és megszervezésének rejtelmei és titkai. Lám, lám: hová vezet a kontraszelekció, hová visz az útja, amikor olyan emberre bízzuk az ilyesmit, aki a tízparancsolattal óhajt gyógyítani, és a kézmosástól várja az örök életet. Csak rájön a marhája, hogy ez így nem fog menni.

Egészen pontosan arról van szó, hogy Vytenis Andriukatis, az Unio egészségügyi biztosa elárulta, pártunk-kormányunk hozzájuk fordult szakmai tanácsért, hogy segítenének rendbe szedni azt a szarhalmot, amit egészségügy címen összehoztak. Csak én vagyok ilyen mosdatlan szájú indulatos, Andriukatis bácsi úgy fogalmazott, hogy az Európai Bizottság Strukturálisreform-támogató Szolgálata technikai támogatást nyújt a magyar egészségügyi rendszer átalakításában, különös tekintettel az egészségügyi alapellátás és a járóbeteg-ellátás minőségének javításában.

Még mielőtt erről hosszabban ábrándoznánk, azt is tegyük ide, hogy az Eurostat legfrissebb számai pontosan mutatják, milyen keveset költ pártunk-kormányunk egészségügyre. Hogy szavazópolgáronként csupáncsak 853 (nyolcszázötvenhárom) ajrót, ami fing, még a csehek is – harmadával -, a szlovákok is – negyedével – többet, csak, hogy lássuk, hol van a helyünk a V4-ekben, ha nem a pofázásról van szó. Ezen a ponton merengő lélekkel emlékezzünk meg a mexikói templomokról, és mindenki tegye hozzá a listához, ami a szívének e szempontból leginkább kedves. Kurva hosszú lesz a vádirat.

Ezen túllépve még: mint tapasztalhatjuk, fénylő, köpcös csillagunk azzal eteti a hülyéit, hogy világszínvonalú az egészségügy, s mindeközben azokhoz fordul tanácsért, akiket szintén a hülyéinek mindenféle sátánnak föst le. Nos, ehhez is kell egyfajta aljas lélekállapot, ha már, de nincs ezen semmi látnivaló tessenek oszolni. Kérdések adódnak azonban a segélykiáltással kapcsolatban, mi lesz, ha az Uniótól beérkező tanácsok nem lesznek NER-kompatibilisek, mert lássuk be, erre minden esély megvan. Kies hazák ugyanis elkeletiesült, türk játékokra jár meg bűnözőket csempész, valamint üldözi a gondolatot.

Ilyen közegben érkezhet akármilyen klafa tanács, ember nincs, aki végrehajtsa, tovább vigye. A gond ugyanis nem az egészségügyre terjed ki csupán, hanem az oktatásra, a gazdaságra, egyebekre, ezekhez mind-mind tanácsot kellene kérni, hogy mit is csináljanak vele. S ha ezeket megkapták, és a dolgokat a fejéről a talpára állították, hogy életképes legyen az ország, akkor azt is beismernék egyszersmind, hogy a rendszer a baj, azt kell lecserélni. Ilyen azonban megtörténni nem fog, következésképp bármi tanács ellenére az egészségügyet önmagában rendbe tenni nem lehet, mert az is a NER szerves része, s mint ilyen, fertőző és rohadt.

Mert az sem teljesen világos ebben a képletben, hogy Andriukatis úrnak azt a tudomására hozták-e, hogy az orvosokat, ápolókat elüldözték, hogy düledeznek az épületek, osztályok zárnak be, alapvető gépek hiányoznak, ilyenek, akárha valami afrikai faluban. Mert ezek orvoslása nélkül adhat az Unió bármilyen csodás tanácsot, változni semmi sem fog. Annyi történt csupán tehát, hogy megtörtént a beismerő vallomás: egyrészt, hogy az egészségügy szar, másrészt, hogy képtelenek vele bármit is kezdeni. Örömre azonban egyáltalán nincs ok, mert, mint utalgattam rá, változni semmi nem fog – objektív okok miatt -, csak a rendszerrel együtt esetleg. És valljuk be, erre kevés az esély.

Pléd

Ha lenne bakancslistám, de az sincs, akkor elbicikliznék Karnakba, de nem fogok, és nézném a csodát, hogy a falu, amelyről a templomok halmaza kapta a nevét, bőven elférne azokban, meg persze nézném az oszlopokat is, meg a falakat. Aztán jó lenne nekem. Csak elgondolkodnék – miközben jó lenne -, hogy azért építkeztek itt mindenféle fáraók ezer éveken át, hogy komfortos otthona legyen az isteneknek, meg persze saját maguknak is, akik szintén istenek voltak persze kicsit. Így gondolták, most meg fekszenek kiterítve gyolcsokban, fene se tudja.

Viszont az istenek is hülyék, hiúak és politikusok. Így lehetett, hogy például itt, Karnakban – ahol letámasztva áll a biciklim – a nagy Ramszesz, amikor trónra került, a jó édesapjának, Széthinek a nyomait is el akarta tüntetni, mert még ő sem hallott a relativitáselméletről, Bergson szubjektív idejéről meg pláne nem. Így hát, cseszheti a buzgalmát, az apja sem, de ő sem fog örökre fönnmaradni. Ám ahogyan az isteneknek jó volt itt, a papjaiknak meg még jobb, mert kiderült, hogy a templomokban élők hatvan évig is elélhettek, míg odakint, a faluban meg, akik eltartották ezeket, csak harminc nyüves évre számíthattak a megmurdelás előtt.

A világ soha nem volt igazságos, és most sem az, de aztán, nevezzük akár karmának vagy gondviselésnek, végül minden kiegyenesedik és a helyére kerül. Ha már elbicikliztem idáig, akkor beszéljünk arról is – mert van benne tanulság számunkra is -, hogy egy fáraó, akire alig is emlékszünk, bizonyos Ehnaton, vagy IV. Amenhotep, gusztus szerint, szóval ez a félisten a régi egyiptomiak fejére a sok-sok, megszokott és jól bejáratott istene helyett csupáncsak egyet, Atont akarta ültetni. Ebbe pedig úgy beleremegett a birodalom, hogy Ehnaton halála után eltüntették őt a történelemből, tiszta mázli, hogy azért nyoma maradt.

Ez a kereszténydemokrácia erőltetett építése miatt jutott az eszembe, mint ahogyan meg azért bicikliztem el Karnakba elmélkedni – bármily hihetetlen is -, mert kiderült, hogy a csepeli mentőállomáson nincs elég pléd, amivel betakarják a betegeket, és most a Facebookon koldulnak. Röhej, miközben így karácsony közeledvén, még a ködökben is ki lehet ülni forralt borra, teára a menőbb kerthelyiségekben, amelyekben plédeket rendszeresítettek, hogy a jól szituált polgár csülkei ne fagyjanak le. És a meccsek VIP páholyaiban is van ilyen készség, míg a fűtött gyöpön szaladgálnak a botlábúak, a rajongók betakaróznak, hogy kibírják a látványt. Csepelen meg a betegek is reszkethetnek.

Ilyen gyalázatokból annyi van Neriában, mint égen a fénylő csillag, és ekkor jutott eszembe Spengler a kultúrköreivel, ezért bicikliztem Karnakba, hogy tanulmányozzam kies hazánkat testközelből, mert tele van párhuzamosságokkal a világ. Milliók egy miatt – így sóhajtott fel Madách Az ember tragédiájában még abban a bocsánatos tévedésben leledzve, hogy a piramisokat rabszolgák építették. Ezzel szemben, ha eltekintünk Schmidt Mária történelemszemléletétől, amelynek a következő fejezete az lesz, hogy a piramisokat nem más, mint a magyarok húzták fel varázspálcával, megpihenve a Szíriusztól a Kárpát-medencéig tartó kimerítő út során. Nos, ezen túllépve azért az az igaz, hogy bérmunkások robotolták össze leginkább, mint nálunk az Audikat és Mercedeseket szintén.

Ebből is kitetszik, hogy az idő körben forog, és minden volt már egyszer. Négyezer éve is dolgoztak már napi tizenkét órákat, mint az nálunk is kinéz az új törvény alapján. Akkor is rá akartak erőltetni egy vallást a népekre, máma is. Karnak is épül, csak Felcsútnak hívják, és itt is be akar kerülni az örökkévalóságba egy degenerált manus. Lengyel László írt a Magyar alakok című könyvében három emberről, akik korszakok voltak szerencsétlen hazánk újkori történelmében. Ferenc József, Horthy és Kádár. Most születik a negyedik, kiábrándító szakasz, és nem jó ily módon a történelem sodrában lenni. Számunkra ez csekély vigasz, de ez is elmúlik egyszer. Így, ha aeterno modo szemlélődünk, mindegy is.

Le kellene vonni valami tanulságot, vagy fölcsillantani a csalfa reményt, de ilyennel én nem szolgálhatok. A rabnak sem a szabadulást kell várni, mert abba beleőrül, hanem a takarodót, a látogatót, ilyen apróságokat, amelyek belátható szakaszokra osztják a vég nélküli időt. Visszatérve azért még a letámasztott biciklimhez: minden elvetemült fáraó célja az örökkévalóság volt, amit a legjobban Ehnaton fiacskája, Tutanhamon ért el, s nem azért, mert oly kiváló lett volna, hanem, mert egy földcsuszamlás miatt nem tudták kirabolni a sírját. Így maradt meg sértetlenül, így ismerik az egész világon őt a legtöbben, míg a hatvan évig országló Ramszeszt meg alig is. Innen fakad Örkény igaza, amely ez: Túlélsz pöcök. És ezen gondolkodjunk el azért.