rezeda – Oldal 217

NER-útikalauz csókosoknak

Orbán Viktor Mihály mostanság utazgat, rohangál, mint egy mérgezett egér vagy lökött nyúl. Úgy is mondhatnánk, hogy rángatják a drótját neki, ő pedig ennek megfelelően mozgatja a végtagjait, de legfőképpen az ajkait. Oroszba’ is vót, és eltátotta a száját, hogy jé, valamint örült is nagyon, hogy “az európai civilizáció két ékkövében” – úgymint Moszkva és Szentpétervár, magyarul Leningrád – eltölthetett kis időt az Anikó meg a Gáspár nélkül méla boldog-magányban.

Putyin cibálta oda egyébként, a rosseb se tudja miért. Egészen biztosan nem azért, hogy mint elvetélt Neymart köszöntse őtet – a habitusa ennek a nyikhajnak felel meg leginkább -, bár kapott egy udvarlást a KGB-stől, “mindannyian tudjuk, mennyire szereti a futballt, jó futballistaként ismerjük”. De, hogy ki az a mi, hány hacker, vagy az egész végtelen lelkű orosz nép, arra nem derült fény, de ez mindegy is. A lényegesebb, hogy mi a súlya az alaknak, nem kilóban gondolva természetszerűleg.

A mi vezénylő csillagunk védjegye a világban, hogy jó futballista volt. Nos, ez is annyira igaz, mint, hogy forradalmár lett volna, viszont azt mindenki láthatja, hogy most micsoda is. Egyeseknek isteni természetű megváltó, a többségnek patás patkány, de mindenképp egy szétfolyt, orálisan fixált, gyenge jellemű és nulla akaraterejű bábu, akit a gyógyszerei még összetartanak úgy-ahogy, de, ha az egyszer ez szétfolyik, medveanyám, mi lesz itt.

De máma nem erről beszélgetünk igencsak kedélyesen, hanem, hogy elöntötte a kultúra a csillagunkat, és megrótta az ő NER-i népét, hogy mért nem jár hetente Moszkvába operába. Pedig ő sem ott volt – pedig lehetett volna -, hanem meccsen volt a drága elvtárs. De aszonta az ő NER-i népének mintegy megrovón, “nem is érti azokat a magyarokat, akik elmennek a bécsi operába, de nem akarják megnézni a moszkvai Nagyszínházat.”

Ezt most hogy, akad fönn az ember szeme, mert ő ugyan ott volt, mégse ment bele a Bolsojba, akkor meg rajtam mér kéri számon, hogy büdös bunkó vagyok, ugye. Nem áll össze a dolog sehogyan. Azt még Lázár képes bécsi beszámolója után megérti az ember, hogy a bécsi opera az mért mellékszál, de azt nem, mért épp az opera jut az eszébe Oroszba’, s nem mondjuk a Tretyjakov Galéria, vagy akármi egyéb.

Sőt, és főleg, mint a kereszténység fénylő és óvó csillaga, mért nem a Megváltó Krisztus Székesegyházat ajánlja bámulásra, amelyet – úgy emlékezek – az ő moszkvai ura és parancsolója újíttatott fel. Akkor melléje tehette volna a bécsi Stephansdomot, rámutatva arra, hogy ez utóbbinak nincsen is hagymakupolája, s a magyarok, ahogy oda sem járnak misére, miért Moszkvába nem mennek inkább. Csapnivaló egy idegenvezető ez az alak.

Törökbe’ is vót, pláne a Gazsi gyerekkel párban, szultánavatáson. Hogy a Jézusokkal táncoló gyerek mit keresett ott, az egy nagy és örök rejtély, senkise érti. Tán a Hagia Szophiát akarta volna újraszentelni ezerötszáz év és Menas pátriárka után, vagy én nem tudom. De erről az útról szót sem ejtett a hívek épülésére, csak befalt egy tál baklavát, és már indult is, pláne vizes hajjal. Most meg Izraelbe ette el a rosseb, és aléló szívvel várom az ajánlatokat, mit érdemes látni, ha arra vetődök épp.

Mindenesetre tanulságos utazások ezek, mielőtt a facén összeáll az a kurva vakáció fölirat. Reszkető szívű népünk bizakodva tudósul arról a mindennapi örömhírekből, a’la emmeggy, hogy fénylő csillagunk, miközben elhozza a világbékét, elsimítja a Föld nevű bolygó összes gondját is, sőt, arra is van érkezése, hogy operát ajánljon miheztartás végett Moszkvából. Hogy ő sem járt ott, az nem baj. A baj az, hogy döglenek a nyulak.

Félelmek és reszketések

Londonban – amely város a bűn és fertő tanyája, mint az tudvalévő – egy becsületes, jódógos asszony felébredvén ólmos álmából arra figyelmezett, hogy házának földszintjén valaki vagy valakik nagy zajjal, csörömpöléssel kutakodnak, hol lehet a családi ezüst és a dédmama gyémánt fülbevalója, vagy valami ilyen. A jódógos valamint jómunkásasszony ontológiailag beszart, vagy mondjuk azt, hogy zsigerből befosott, és hívta a rendfenntartó erőket, akik kiérkezvén nem turbános embert, hanem egy nagyfarkú mókust találtak a szalonban, s mindenki jót nevetett, pedig nem kellett volna, mert közelít a tél.

A néni a pongyolájában félt, mert mindenki reszket valamitől. A magyar jómunkásember már a légytől is be van szarva, a zümmögés is harci sziréna neki, erre neveli és dresszírozza őtet a birodalom. Így egyáltalán nem csoda, ha Ferihegyen egy imádkozó muszlim miatt kiürítik az épületet, vagy, hogy fénylő csillagunk talpig golyóállóban csókoltatja a kezeit a nyugdíjasokkal. Még mindig jobb, mintha lovagi páncélban közlekedne, az majd a paranoia következő lépcsőfoka lesz, amely a gumiszobába vezet. Ez nem egyedi dolog, midőn Virág elvtárs Pelikánnál volt látogatóban, és a kölkek eldurrantották azt a rohadt staniclit, csípőből lőtték szét az egész házat a fogdmegek, mert így megy ez.

A Németh Szilárd által fölfedezett, kereszténységbe ojtott görög-római kultúrában nagy hagyományai vannak a beszarásnak. Nekünk ilyen gonosz istenünk van, aki ugyanúgy a tudatlan fosásra építi a birodalmát, mint földi helytartója, az Orbán. Kierkegaard épp “Félelem és reszketés” címmel írta meg ezt a paradoxont. Az ő egyedi gondolkodásában a létezés harmadik szintje az esztétikai és etikai után a vallási stádium, amelyet megelőz a végtelen rezignáció állapota. Azt hihetnéd, hogy az épülő és szépülő keresztény-demokráciában ez igen komilfó gondolat lehet, de a rossebeket. Ilyeneket csak sorosista, részeges valamint liberális bölcsész-köcsögök olvasnak, sőt, szomorúan azt is megállapíthatjuk, a mindenféle pártkatonáknak esélyük sincs semmi jóra.

Még az esztétikai létállapothoz sem értek el, az etikai pedig megmászhatatlan orom számukra, és így isteneznek itt, ami illetlen, de legfőképp hazug dolog. Ilyesmit már úttörő korukban sem volt helyes cselekedni, hiába voltak olyan vidámak, mintamókus fennafán. Most, hogy meg mindenkiből – kivéve a romák – cserkész lett, már késő. De, mivel visszakanyarodtunk a mókusokhoz, jut eszembe, hogy a londoni proletárasszony akkor farag rá igazán, ha szibériai csíkoshoz volt szerencséje, akinek huszonnégy órára terjed a memóriája. Ebből fakadólag el fogja feledni, hogy ott nem talált semmit, és mindig visszatér majd kutakodni. Olyan őrizet kell majd ellene, mint minálunk a Cinege utcában, ahová még egy madár sem röpülhet be, annyira vigyázzák miniszterügynök úr, csatakos álmát.

Ő is fél, ezt tudjuk, pedig nem kellene. A magyar választópolgár ugyanis, akárha a csíkosmókus, kurvára feledékeny, mindig kiesik a likacsos agyából, hogy őt átbaszta a rezsim, és zászlót lengetve tapsol neki. Ennek ellenére nem árt a biztonság – gondolta Czunyiné fideszzsoldos, és törvényt módosítana, börtönnel fenyegetve a politimókusok zaklatását. Eddig sem válaszoltak semmire, most majd kérdezni sem lehet őket. Hermetikusan lesznek elzárva a népek elől, hogy a kényes orrukkal ne érezzék a szagukat. Oroszországban ez már flottul megy, a Pussy Riot tagjai például a VB döntőn szaladtak be a gyöpre, így tiltakozva tehetetlenségükben, ami szép dolog, ámde értelmetlen is. Pláne, hogy mehetnek miatta vissza majd a messzi Szibériába.

Lám, milyen messzeségekbe röpít bennünket egy mókus éhsége, amely megmutatja a fortélyos félelem uralta és igazgatta világot, s egyben bizonyság arra is, hogy a mókus és a patkány közt tényleg annyi csak a különbség, hogy az előbbinek jobb a sajtója. De ezt már tudtuk az idők kezdete óta.

Keresztényi futball

Mélységes mély a Hollik kútja, és ép ésszel fölfoghatatlan dolgokat lelhetni benne. A fiatalember vén és reszkető szívvel kihullott a rostán, immár nem képviselő bácsi, viszont a tűz ugyanúgy lobog benne. A szervilizmus aljassága fűti őtet, vagy csak gyárilag hibás, elkúrták a nevelését, illetőleg kicsorbult az egyik génje sarka, s ettől lekonyult a füle, nem tudhatni. Mindegy is, itt van nekünk, örüljünk neki, és nézegessük az agya velejét, akárha Amy és Agymenők.

Az ilyen organizmusokban az az elrémisztő, ahogyan működnek. A gazda kimondta az éccát, hogy Horvátország mostantól mi vagyunk, s ez összetorlódva az utóbbi évek kék plakátjaival összegzést generál benne, ami ez: „A foci persze arról szól, hogyan küzd két csapat a pályán. De a foci ennél mindig sokkal többről szól. A világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal. Már csak ezért is hajrá Horvátország.”

Én nem tudom, mit vétettünk Isten előtt, hogy ennyire ver, de nagy dolog lehet. Holliki értelemben tehát tegnap délután a Luzsnyikiban Európa elesett, és a kereszténység is csorbát szenvedett, ebből fakadóan a Soros kurvaannyát. A bevándorlófattya Mbappe viszont ennek ellenére adott emberségből példát, és kiderült, hogy azért van valamilyen nexusa a hazájával. Sok pénzt kap ezért az aranyért, kurva sokat, amiért megdolgozott, mindenesetre többet, mint ez a Hollik egész életében.

És ez a pogány azt mondta, ha az ember a hazájáért futballozik, azért nem jár fizetség, és a tengernyi pénzt, amit kap, egy mozgássérült embernek ajánlotta fel. Vagy többnek, ezt nem tudom, és lényegtelen is. Az azonban biztos, hogy ő nem pakol utcára embereket a kereszténység jegyében, és nem lopja el a szerencsétlenek pénzét – vörösiszap -, amit a Soros is fizetett, a Hollik viszont nem, se a gazdája. Őnekik a kereszténységük van érdemül, amely erényről én például Máraival értek egyet nagyon is.

“…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól..”

Ez a Hollik, meg az összes többi ilyen baksisért veri itt a nyálát, ilyenekből áll össze aztán a fideszhorda, amely a liberális kukacok (by: 888.hu) ellen küzd: “Amikor a liberális kukac szipogva, szemüvegét igazgatva nyomorgatta tamagocsiját, egy-egy osztálytársa néha hátbaverte, hogy törölje meg már az orrát, mert csöpög.” – Ilyeneket gondolnak a hollikok például rólam, hogy elmeséltem ezt a Mbappét, akit egyrészt majomnak tartanak, másrészt viszont soha nem is volt tamagocsim, csak a lányomnak. Akkor most mi van?

De, hogy ne csak ilyen mohamedán ördögökről essék szó, meséljünk a horvát Rebicről is. Nem azért, mert keresztény (még az sem biztos), hanem, mert ember, s ebbéli minőségében szülőfaluja összes szerencsétlenjének visszafizette mindenféle banki hitelét. A keresztény Dzsudzsáknak ilyenek nem jutottak eszébe a milliárdjaiból, igaz, nem is játszott VB döntőt, és nem is fog soha. Mint ahogyan mi sem leszünk Horvátország, sajnos, ahol például a devizahitelesek adósságát is elengedték bíróságilag, míg nálunk annak a hasznából veszeget Matolcsy palotákat. Bonyolult egy világ ez.

Visszakanyarodva azonban a futballhoz, mintegy összegzésként, Mbappe és Rebic példáját tanulsággá emelve megemlítem a spanyol Iniestát is azért. Újszülöttek kedvéért: ő spanyol bajnok, spanyol kupagyőztes, spanyol szuperkupa győztes, BL győztes, európai szuperkupa győztes, klubvilágbajnok, Európa bajnok és világbajnok, ezen felül keresztény is. Mégsem ezekre veri a nyálát és veti a keresztet, hanem, amikor Barcelonában a nyár elején elbúcsúztatták, azt mondta, ez mind lényegtelen. Az a fontos, hogy amikor befejezi a futballt milyen emberként teszi azt. – Hát, nem egy Hollik, azt meg kell hagyni. De nem is magyar.

Dzsúszi a szmúti

Valamint nagyon nyami. Itt tartunk, ebből pedig megérti az ember, hogy Trump miért elnök, továbbá Kis Grófó nézésében meg a járásában fölfedezi a szellemvilág mögöttes tartalmait, és a költő zaklatott gyerekkoráról kezd el gondolkozni. Sőt, Kósa Lajos kupakjai mintegy üveggyöngyjáték részeivé válnak. Ez egy reklám csattanója egyébként – ez a címbéli vaker -, és ital fogyasztására buzdít mintegy ontológiailag, mert ettől megnyílik a lét egyetemes horizontja.

Az nem tudható, hogy ez a priori, oder éppen posteriori tétel, de ne merüljünk el a latin-görög kultúrában, mert szembe jön velünk Németh Szilárd, és kihullik tőle a hajunk. Meg különben is kultúrharc van, a kasza pedig egyenes. Viszont azon mélázik az ember, hogy ezzel mért nem, s mindeközben például Esterházyval meg mért igen van baja a Magyar Idők felkent kultúrpapjainak, szidva a Harry Potter kurvaannyát, mert nem borong Trianon felett permanensen az ifjú varázsló.

És rájön, hogy a reklámok ezen világa, amelyben az ifjak ütemesen ugrálnak a napon, és száz foggal bárgyún mosolyognak a kamerába meredve, befogadni óhajtván a jégkrémtől az okostelefonig minden létezőt a szájukba, ez a talpaik egymásra lépnek ringása voltaképp. Továbbá, hogy hiába mondják: “a liberálisok ránk akarják erőszakolni a nyugati trendeket”, nem ezzel van bajuk, hanem, ha valaki kilóg a csordából, mert van neki arca.

Innen nyer értelmet, hogy a kétfarkúak jámbor járdapingálódása miért üldözendő hivatalból, hogy mért vágnak ki minden fát, és tosznak tele minden teret füstszínű térkövekkel Továbbá hogy az egyre hivatalosabbá váló kultúrpolitika a nemzeti nagylét fölötti borongást preferálja, s nem az afölötti elmélkedést, hogy mivégre vagyunk ezen a furcsa világon. És azért is sűrűsödik össze a rikoltás ezen a megveszekedett nyáron, mert eddig is tudható volt, mi szúrja a szemüket, viszont most áll össze rendszerré, egységes egésszé a NER eszmei fölépítménye, s így kijelölődnek azok is, akiknek ebben hely nem jut.

Most mondják ki az eddig kimondatlant, rámutatnak az üldözendő elfajzottakra, miközben az országot megüli a nemzeti trutymó. Megvan ennek a bejáratott ügymenete. A prostisrácok és magyarkurvák töltőtollas toprongyai kimondják az ítéletet a kijelöltek fölött, a párt ebben felfedezi a nép hangját, és arra kéri a kormányt, hogy intézkedjék. Így születnek meg majd a könyvégető törvények, miközben pár ellenzéki képviselő véletlenül igent nyom.

Már megkezdődött egyébként a homogén nemzeti kultúra kiépítése, amelybe sajátos módon nagyon jól passzol a dzsúszi meg a szmúti is, mert ennyi trendiség belefér a nemzeti modernitásba, hiszen a XXI. század ez, vagy mi a rosseb, ugye. Sajátos elegy lesz ez, illetve már van. Most is, reggel ötkor a piacra menvén lehetett találkozni bájos magyar fiatalokkal, akik az átszórakozott éjszaka után ebben a szellemben okádták és ordították tele az utcát, ami belefér a városképbe, a hajléktalanok meg nem.

Minden mindennel összefügg. Így tűnnek el a szenvedések és bonyolultságok a birodalomból, talpaink egymásra lépnek, miközben látom a szomszéd Józsi agytörzsi, troglodita szemeit, amelyből kilafog a fokos, a szájával meg egyetlenünk dicsőségét zengi. Egyébként szarul érzi magát, siratja az elivott íkúját, aminek viszont a kommunisták az okai, esetleg a Gyurcsány. Olyan spirálba került ez az ország, amelynek alja sincs, csak a végtelen, nagy zuhanás a nemzeti színű dzsúsziban. Így döglünk meg heteken belül.

Selejt

Ezen a különös júliuson négy nemzeti láblabdacsapatunk kilépve a nagyvilágba, és találkozva luxemburgi meg mindenféle gólemekkel egyet sem bírt nyerni, egy nyüves meccset sem. Jó esély mutatkozik arra tehát, hogy, mire Medárd átka tovaúszik a szürke fellegekkel, már egy sem lesz a piacon, na, ugye. Ezeket a nemzeti csoportosulásokat, amelyek kicsik és savanyúak, meg nem is a miénkek, már a nyár közepén, a selejtezőkben kiselejtezik, ez az évek óta mutatkozó általános tapasztalat.

Tulajdonképpen ezért kellenek a selejtezők, hogy a selejtet kiselejtezzék. Ez egy igazságos, darwini rendszer, s bár, ha belegondolunk, lehet, épp ez a baj vele, hogy immunis a miatyánkra meg az üdvözlégyre. Ilyképp azt is mondhatnánk, hogy selejtes az az áru, amelyet miniszterügynök elvtárs előállít szeretett népe és a saját szórakoztatására az imádott nép ellopott pénzéből, ezt el ne feledjük. Férges az egész, hiányoznak belőle a csavarok és rohad az ereszték.

Ámde miniszterügynök elvtársat is bízvást nevezhetnénk selejtnek, illethetnénk a selejtes ugyan bájos, de mégis illetlennek tűnő jelzővel, ami mégis találó lenne. Ám ettől ő, meg az udvartartása minden bizonnyal fölhúzná azt a pömszli orrát, pedig semmi joga nem lenne hozzá. Mert ezek a népek nehezen viselik az igazat. Amikor, még e század elején a helyi járatú televízióban úgy jellemeztem Orbán elvtársat, hogy ő a csőcselék vezére, micsoda zivatar lett egyből.

Mekkora országos visítás meg szörnyülködés, hogy már rakták a máglyát, azon megtisztítandó beteg és bűnös lelkemet, csak nem tudtak alágyújtani, mert megeredt az eső. Addig se nagyon szerettük egymást a helyi elvtársakkal, azóta meg pláne. Visszatérve azonban kiinduló tételünkhöz, ami a láblabda lenne, azt nem tudhatjuk meg sohasem, hogyha miniszterügynök úr hagymázas agyában a horvát futballsiker a miénk is, ebbe a képbe hogyan illik a belsőbb haza csapatainak gyalázata.

Most biztosan fölkaptad a fejedet, hogy mi a rosseb az a belsőbb haza, mert ilyet eddig nem hallottál, megnyugtathatlak, én sem. Most szoptam a göcsörtös ujjamból, midőn eszembe jutott miniszterügynök elvtárs náci alapvetése a magyar haza életterének kiterjesztéséről. Ilyenekről Tusnádfürdőn ábrándozott az illiberalizmussal együtt, ez utóbbi már múkodik, az élettér gyarapításához meg nyőleszti a haderőt. Tán annektálja Croatiát az arrafelé nyaraló ezernyi magyarra hivatkozva.

Miheztartás végett azonban nem ártana megjegyezni, hogy ezeknek a horvátoknak nagyobb a harci tapasztalatuk. Azidőtájt lettek függetlenek, amikor miniszterügynök elvtárs a téren Nagy Imrével kurválkodott bohó ifjúságában, és milyen az élet, az ő szobrát is el óhajtja cipelni a helyéről, leselejtezi úgymond, hogy zavartalanul írathassa át a történelemkönyveket, kiemelve abban Óceánia örök győzelmeit, és farigcsálva önmaga szaros szobrát.

Az ilyenekkel azonban csínján kell bánni, ezt mutatja a tapasztalat. Vigyázó szemeit miniszterügynök elvtárs vethetné akár Mugabe bácsira és az ő sorsára, őt tavaly novemberben zavarták el a susnyásba Zimbabwében, mint ahogyan minden diktátort eltakarítanak egyszer. Erre figyelmezhetne a mi fénylő csillagunk, de neki ilyenhez nincsen érkezése, mert ő is selejtes a maga módján. Az az érdekes dolog történt azonban Afrika mélyén, hogy ott maradt a raktáron ötmillió olyan póló, amelyen Mugabe bácsi vigyorog, és ezzel most nem tudnak mit kezdeni.

Ezt csak azok kedvéért jegyeztem meg, akik most, a konjunktúra idején Orbán arcképek előállításából kívánnak meggazdagodni. Csak óvatosan, mert hamarosan sok lesz a remittenda, amivel csak a seggüket törölgethetik. Mindez tehát, a teljes összeomlás megelőzhető azzal, ha már most a megfelelő célra használjuk a selejtes árut. Sokmillió kósza magyar van így ezzel, így számukra Mugabe bácsi fölemlegetése nemcsak azért történt, hogy a fölösleges pólók vásárlásától óvjuk a tárcájukat, hanem példameseként. Most gondoljanak bele, de őszintén. Na, ugye.

A homlessz kutyája

Csak nem bír leszállni Orbán országa a hajléktalanokról, és tovább nyekteti őket, most épp a féltő gondoskodás meg az enyhítés álcájába bújtatva a gyalázatot. A vadászok, tolvajok és ingyenélők sáskahada, amely szarkupacot gyűjtőnéven országgyűlésnek nevezünk, most azt találta ki, hogy módszeresebben és precízebben kell vegzálni a szerencsétleneket, nem csak úgy hasra ütve cipelni őket egyből el a világ szende szeme elől a tömlöcbe, mert hová vezet ez.

Eddig nagy kegyesen az volt az écca, ha valaki nagy boldogságában az utcán éldegél, mert arra van késztetése, s nem azért, mert az orbáni pribékek kirakták a karon ülő kisdeddel együtt, emberbaráti módon nem tervezték elszedni azt a pénzt tőle, ami nincs is neki, mert akkor nem a csillagos ég lenne a kalapja, és szép, rogyasztott szárú naciban járna, mint a fényes tekintetű, szóval, csupán közmunka járt a kéretlen és végtelen szabadságért cserébe, illetve jóindulatú börtön fűtött szobával és teljes ellátással. Viszont ezek a kiváltságok és jótétemények náci precizitással módosulnak a fényes jövőben.

Eztán csak harmadjára viszik el a túlkényeztetett delikvenst, addig is azonban gondosan nyilvántartásba szedik, aktába írják. (Sorszámot a bőrére tűvel majd aztán kap, ha már teljes lesz a gyönyör.) A rend éber őre ezután majd felszólítja a szerencsétlent, hogy húzzon a francba a templom oldalától, és kap egy fekete pontot az ellenőrzőjébe. Kis idő múlva az összes nyüves homlessz minden adata ott hever majd az állam orra előtt, s ha harmadjára bukik le, hogy még mindig nem vett magának fűtött medencés villát az apja pénzéből, akárha Szijjártó, akkor betuszkolják őtet a rabomobilba, és huss, már nincsen is ott a zavaró tényező a bámészkodó elsőáldozók orra előtt.

A NER azonban gondoskodik magatehetetlenné tett alattvalóiról, mert, ha rabláncra veri, még enni is ad neki, és nem hagyja a tömlöc mélyin éhen dögölni. Azt írják, hogy: “A szankcióról bíróság dönt. Mivel az eljáráshoz az érintettet előállítják, a rendőrség ez idő alatt köteles gondoskodni a hajléktalan tisztálkodásáról és tiszta ruhájáról, de az érintett ingóságáról és vele élő állatáról is.” – Megindító ez az atyai szeretet és törődés, amellyel a rezsim viseltet az általa megalázott és megnyomorított organizmusok iránt, s ha már békén nem bírja hagyni, úgy tesz, mintha törődne vele, pedig csupán a lelkét is elveszi a gatyája után.

Akinek nincsen semmije, annyit is ér, akinek az emberi kapcsolatokból egy kutya maradt csupán a keresztényi akolmelegben, vele alszik, ő melegíti, és vele diskurál, elveszik azt is. Akárha J. A. zokogna, hogy “…a kis kanász sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát…”, mert mit tenne a homlessz barátjával a fakabát, ha nem a zord lelkű sintérnek adná át, hogy a bőréből aztán csizma készüljön a haditengerészet számára, mert erre utal ez is: “Az ingóságokat hat hónapig őrzik majd, ennek letelte után az arra kijelölt szerv megsemmisíti azokat.”

Hogy lefordítsuk ősmagyarra, mi készül itt, a következők miheztartás végett: a homlessz bácsit aktákba írják, onnan nézik, eltakarodott-e már a hívek kényes orra elől, sa ha harmadjára sem, bezsuppolják akkor őtet a dutyiba. A koszos és szakadt takaróját, a hálózsákját meg a redves párnáját, a bicskáját meg a dugóhúzóját megsemmisítik. Ha kutyával, macskával vagy tengeri malaccal beszélgetett magányában, velük dobta fel kies napjait, és ilyeneket szeretett, mert ennyi maradt neki, elveszik azt is. Megszüntetik a maradék emberi létét, és hatjegyű számmá változtatják, ahogyan azt megkívánja a náci állam törzsfejlődése, s amely kitaposott úton édes hazánk töretlenül halad. Meg a pokolba.

Keresztény és fehér

Nem lehettek cserkészek a sajókazai magyar gyerekek, pedig szerettek volna cserkészek lenni nagyon. A Dr. Ámbédakar Iskola vezetése végigkilincselte az összes nyüves borsodi cserkésztábort, de mindenütt büdösnek bizonyultak. A végén a kiscserkészek országos gecijei – nem fölhúzni az orrot, a geci az geci, akárhogy forgatjuk is – oldották fel a rejtélyt, mondván, ezek a gyerekek “sem származásuk, sem hitük alapján nem illenek a magyar keresztény cserkészek közé”, – és máris itt vagyunk a hittel teli náci Magyarországon, építjük a kereszténydemokráciát, és hullik le az egész szar rendszer álarca az ótvaros, ganyé anyaföldre.

Az ájtatos fasiszták megtiltották még a cserkész név viselését is a sajókazaiaknak, feltehetően, mert romák többnyire, és egy buddhista közösség áll mögöttük. Ilyképp arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a magyar cserkészek felsőbbrendűek, mert keresztények, és legfőképp fehérek. Ez a két tulajdonság a NER Magyarországában az árjaság feltétele a jelek szerint, és mindeközben Semjén Zsolt vigyorogva lődözi a szarvasokat meg a fülemüléket, a Nap vidáman süt, és a hívek templomokba mennek. Így rohad szét minden orgonaszóra a tömjénfüstben, és immár eljutottam odáig is, hogy mindenki bekaphatja. Bálint György szerint ez a habitus nem újságírás, de ő nem ismerte Orbán Viktort, én viszont igen.

Olykor kiülök a városomban a kedvenc kávézóm teraszára. Oldalvást szökőkút zubog és surrog, de nem tudja ez sem elnyomni a szemben virító templom harangjának zúgását, amint invitálja a bárgyú népeket a talmi igére. Látni, ahogyan a fehér keresztények háza befalja és kiköpi a masszát, amely tagjai biztosan viselhetik a cserkészek büszke nevét. A legtöbbjük a kávézóból indul a tömjénszagú megpróbáltatásokra, vagy ide tér meg a bevetés után. Ha hosszan elücsörög az ember a teraszon, akkor képet kap a keresztény és fehér Magyarország hű oszlopairól, és elmegy a kedve még az élettől is. Viszont egyben hálát ad a jó édesanyjának, hogy gyerekkorában hihetetlen buzgalmával megutáltatta vele ezt az egész cirkuszt.

Keresztelkedés, elsőáldozás és bérmálás után, miséken eltöltött végtelen és iszonytató órák nyomán volt alkalmam kiábrándulni és megundorodni nem a hitből és hittől, hanem a vallásból és a magyar katolikus és mindenféle keresztényi egyházból, hogy áldom érte a gusztusomat és az eszemet. Ha dönteni kell, milyen mesével hazudom magamnak szebbé az elviselhetetlen világot, akkor Sziddharthát választom vezénylő csillagul, s tán ezért is fáj a kis roma buddhisták sorsa, akiket kitaszít a világ, és még nem olyan kérges a szívük, hogy mindezt sírás nélkül elviseljék. Később majd, ha életben hagyják őket, rájönnek maguk is arra, hogy így jártak jól, mert megmenekültek a mindent eluraló hazugságtól.

Ahogy a kávézóban elnézegetem az ostyára kiéhezett népeket, annyi erő még van bennem, hogy megkeressem a szívem mélyén eltemetett irgalmat, és a megvetés helyett elnéző sajnálattal lássam, mivé lesznek, akik a hitük felsőbbrendűségébe álcázzák gyávaságukat, mert saját erőből képtelenek szembenézni a halállal. Így és ezért emelnek dogmává babonaságokat, azt vélve, ha halkan suttogják, szakrális lesz, ha meg aranyba mártják, reszketve imádni való. A böjtjük valaha volt egészségügyi rítus szentté alélása, a cölibátus szimpla birtokféltés, és ilyen háttérrel dirigálnak az egészséges léleknek élettől idegen dolgokat, az egészet ájtatos maszlaggal öntve le, ezzel fedve el a gyűlöletet.

Tiszteletet követelnek a hitüknek, holott senki le sem szarná őket, ha nem akarnának erőszakkal téríteni, mintha csak ágyékkötős majom lenne a rajtuk kívül álló a dzsungel mélyén dobolva, és az ilyesmit előbb-utóbb megunja a józanabbja, akiből viszont kiközösített hitetlen lesz. Származására és hitére nézvést nem közibük való, mint ahogyan nem voltak azok a szigetszentmiklósi down szindrómás gyerekek, és nem is kerülhettek föl a tablóra sem a keresztényi szeretet nevében. Ha nem voltam kellően szofisztikált, akkor sem kérek elnézést a rasszista, homofób, nagyhangú keresztény kisebbségtől, akiket a szekularizációt feledve immár törvénnyel védenek, hogy mindenki rajtuk kívül másodrendű állampolgár legyen, holott nem erre szerződtek vele. Ha szerződtek valamire is egyáltalán a gyalázaton kívül. Köpni kell.

Bűnvadászok

– Kurvából lesz a legjobb feleség, mindannyian elkövettünk ezt-azt. – Ilyen bölcsességekkel vigasztalja McBride kapitányt a jóindulatú rendőr, amikor bamba képpel ott áll előtte Wilbur Walsh és Matt Kirby kéretlen felvételre várva, s persze belebukva a mókába, “Te mondd, hogy rablás, a te hangod mélyebb”. – Úgy lesznek rendőrök, hogy nem is akarnak, sőt, hat hónapig föl sem mondhatnak, hallatlan.

Az ott Miami és egy film, ez pedig itt Magyarország, és nem köztársaság. Az egyik mese, a másik meg nem, s míg abban azt tanulmányozhatjuk, hogyan lesz a pofozkodó favágóból stramm rendőr, itt pedig annak vagyunk tanúi, miként rohad szét minden, és marad rendőr olyan is, akinek pedig emberi számítás szerint nem ott lenne a helye, de Pintér Sanya mégis így akarja.

A Fidesz, mint a vezére, eljátszotta itt is ugyanazt, mint mindenben, hogy mást mond, mint amit csinál. Annak idején a Bajnai-kormány (2009-ben) eltörölte a belügyminiszter azon jogát, hogy jogerősen elítélt embereket a rendőrség kötelékében tarthasson. Ellenzékben Orbánnak habzott a szája, hogy az úgy nem jó, ez így nem elég, aztán hatalomra kerülve 2011-ben mégis visszaállította az egészet.

Pintér Sándor pedig, aki két hét alatt rendet tett, 2012-óta huszonkilenc olyan rendőrnek adott felmentést, akiket a bíróság korábban akár két év felfüggesztett börtönbüntetésre is ítélhetett, a mérlegelés egyetlen kritériuma pedig ez: „az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja”. – Minden bizonnyal.

Ezt az egészet a Magyar Helsinki Bizottság piszkálta meg és hozta nyilvánosságra, mert nekik úgyis mindegy, hiszen a fiatal keresztényektől megkapták már a kilövésüket engedélyező matricát. Addig is azonban, amíg kivégzik őket, amiatt aggódnak, hogy a belügyminiszter ilyen elnéző gesztusai táptalaja lehetnek a testületen belüli fellazulásnak, s ebben van is némi igazuk, valljuk meg.

Egy jóindulatból állásában hagyott ember könnyen utasítható olyasmire, amire másképp amúgy nem, és most, hogy az ellenségek száma – úgymint hajléktalanok és civilek – exponenciálisan növekszik, szükség lehet minden jóöklű harcosra, mert mindent a kopaszok és forró vérű nyugdíjasok sem bírhatnak, ugye. Másrészt a rovott múltú kollégák amúgy is közel állhatnak belügyér et. ragyás szívéhez, ismerve az ő bájos előéletét is.

Egészen elképesztő iramban suhanunk valami meghatározhatatlan állapot felé. Nem Dél-Amerika, hanem a bizonytalan kelet irányába. Baltás gyilkosokat is elenged a fényes tekintetű jó pénzért, a kétmilliárdot (vagy mennyit) sikkasztó roma vezér meg ott pöffeszkedik az ő jobbján, hogy egyéb nyalánkságokkal, amelyet úgyis ismer minden újszülött, most ne is hozakodjak elő.

A helsinkiek azt mondták, az ilyen rehabilitált rendőrök azért veszélyesek, mert olyanok, mint a rohadt alma, amely megbetegíti a körötte lévőket is, az egész testület sokkal jobban kitett így a korrupciónak és a hatalmi arroganciának. Nem mondtak nagy újságot, ehhez hasonlatosan rohad szét az egész ország a fejétől a talpáig, Orbán íróasztalától a legutolsó tanyasi kalyibáig bezárólag.

Visszatérve még a Bűnvadászokra – ha már ezt választottuk példamesének -, emlékezhetünk, hogy Walsh és Kirby abban a reményben szorongatják meg a szenátor és az ügyész tökeit, hogy emiatt majd őket McBride kapitány jól elbocsátja, aztán meg nem. Csalódniuk kell, és még dicséretet is kapnak, mert mint már említettem, az ott Miami, ez viszont itt Magyarország, és ennyi köztünk a különbség.

Illiberálreál

Szijjártó et.-nak nem tetszett a képe, ezért az ő javaslatára a fényes tekintetű leváltotta a Balassi Intézet éléről Hammerstein Juditot. És állítólag leginkább azért, mert korábban a Magyar Idők – ami izé, ugye a fényes tekintetű kedvenc valamije, bár ismeretlen okokból újságnak nevezik – bírálta az intézetet, mert a magyar kultúra külföldi népszerűsítésekor túl nagy teret adott a balliberális művészeteknek.

Ilyesmikről fogok mesélni most, arról majd más alkalommal, hogy óvakodni kell a Magyar Időkbéli bírálattól, mert ez akasztást von maga után. Láttunk már fotót, amelyen a fényes tekintetű a repcsijén ilyet nézeget nagy gonddal. Most is, midőn repült a messzi Törökországba a friss szultán avatására, bizonyára látta a zorgánumban, hogy ez a Hammerstein komcsikat éltet, s mivel egyetlenünk meg jó bolsi, elküldte neki a selyemzsinórt.

Első blikkre nem tudja az ember, mi a baj a balliberális művészettel, mert ilyen fogalom a valóságban nincsen. Csakis jó művészet van, illetőleg szar, a NER szívének meg ez utóbbi a kedves. Ebből fakadhatott például az a móka is, hogy egy szombathelyi tanácsnok asszony a Weöres Sándor Színház repertoárja fölött óhajtott őrködni, amikor itt Alföldi rendezett, és voltak értő támogatói is, mondván, az nekik túl súlyos.

Ez például lehetséges ok, nehéz olyasmit befogadni a jelszavakhoz szokott elmének, ami nem egydimenziós, fekete meg fehér, és nem a katonás térkövek hamis szimmetriája jellemzi. Az ilyesmi csak megzavarja a választópolgár rendhez szokott lelkét, és elvész belőle az a nyugalom, amit a gondolkodás teljes hiánya nagy kegyesen biztosít. Rendnek kell lenni ugyanis.

1937-ben is az volt, amikor Hitler bácsi Münchenben megrendeztette az “Entartete Kunst”, azaz, az elfajzott művészetek kiállítást a “Nagy német művészeti kiállítás” ellenpontjaként. Az utóbbiban a “tiszta művészet” képviselői állítottak ki, az “elfajzottak” a “kultúrbolsevik” minősítéssel, amely a mi balliberális művészetünk megfelelője, mintegy elriasztásként kaptak helyet egy padlásszobában.

Hitler a kiállítás ismertetőjében így fogalmazott: „ezek a műalkotások önmagukban nem érthetők, ezért van szükség egy olyan útmutatóra, amely megindokolja, hogy a jövőben miért tartsuk mindezt távol a német emberektől.” – A mi egyetlenünk kiállítást még nem nyitott meg, de ennek a Hammersteinnek a menesztése, s főleg az indoka mindennél beszédesebben mutatja a NER által idvezítőnek tartott művészeti irányt, amelyet bízvást nevezhetünk a szocreál nyomán illiberálreálnak is talán.

Ennek egy jeles darabja például a “Nemzeti összetartozás dala”, de köztéri iszonytató szobrokat, épületeket, tereket is bízvást belerakhatnánk a demonstráló szatyorba. Írásművekről nyilatkozni én nem tudok, a Kerényi-féle borzalmaktól eddig megóvott a jóisten meg a finnyás orrom, viszont a jómunkásember nem rendelkezik kellő immunitással, veszélyeztetett fajta tehát.

Ez az egész irány a szocialista realizmus kisöccse. Azt sem a művészet természetes fejlődése, hanem gonosz ideológiák hozták létre, s olyan is volt. Az is tartalmában szocialista, formájában nemzeti izé volt, amely az engelsi tipikust volt hivatott lelkesen ábrázolni. De ennek taglalásába most inkább ne menjünk bele, mert itt van nekünk ez az idebiggyesztett képünk, a fényes tekintetű lelkesítő portréja, mint minta és irány.

Bármily meglepő ez az etalon, s nem az orbántorgyánpolgárkormányt ábrázoló műalkotás, amely, mint emlékezhetünk, puttók, huszárok meg minden kutyafasza közepette ábrázolja egyetlenünket, s túlzó lelkesedés és igyekezet tükröződik rajta. Ezzel szemben ez a portré, amelyet van szerencsém közszemlére tenni, már a letisztult illiberálreál remek darabja. Benne van a népért való élés, a darukkal tömött ég és a tiszta jószándék teljessége.

Még nem annyira kifinomult, mint a Kim Jong Uné a testvéri keleten, de még olyan is lesz, ha el nem basszuk.

Rágjon sokat!

Vajúdott sokat a Kásler nevű hegy, bejelentette, hogy bejelent, aztán hatásszünetet tartott, és előbukott belőle az egy igazság, hogy talán mégsem mindent old meg az ima és a tízparancsolat. Illetve lehet, de az ő lelke és szíve a pogányokért is remegve dobban, így kiderült, ha a hitetlen gyaur képtelen imádkozni, s így nem akar kórházban bájosan benyalt fertőzésben elpusztulni, mert amúgy hullunk ettől, mint a legyek, akkor mosson kezet.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy anyám is azért halt meg ettől, jegyzőkönyvileg igazolva, ámde még annyit sem mondva kórházilag, hogy bocs, redves volt a főorvos úr körme, amikor benne turkált. Sőt, felidézve, amit ugyan nem ismertek el, de apám is azért lehetett holtában olyan sárga, mint a sütőtök, mert beléje is belegyömték a szepszist. És mindketten élhetnének talán, ha már akkor megjelennek azok a plakátok, amelyek most megoldják az összes bajt és gondot.

Mert a Soros ellen oly jól bevált fegyvert vette elő a kormány, és plakátkampányt indított a kórházi fertőzések visszaszorítása érdekében. Ezek a műalkotások nem kékek, hanem bájosan narancssárgák, és ez áll rajtuk: “A megoldás a te kezedben van: előzzük meg közösen az egészségügyi ellátással kapcsolatos fertőzéseket!” – És a plakáton éppen kezet mosnak Semmelweis után kétszáz évvel, ami komoly teljesítmény valamint agybaj.

A többség elalélt itt, hogy na, végre, valami értelmes dolgot plakátoltak ki nagy buzgalmukban, meg, hogy a hirdetős céges havernak is csurranjon. Én meg úgy vélem Gyurcsány után szabadon, hogy lófaszt mama. Annál tényleg felemelőbb, mintha az lenne odasrejbolva, hogy öljünk meg minden rohadékot, de ez itt annyi csupán, mintha egy varázsló állana a papíron és delejezne, hogy múkodj! Értelme annyi csak az egésznek.

Emlékeim szerint ugyanis már az óvodában is tudnak annyit a kiscsávók, hogy szaros kézzel nem turkálunk a saját szájunkban, de vessenek a mókusok elé, ha ez nincs így. Ezen túl, talán – de nem biztosan – az egészségügyben dolgozók is vannak ennyire felvilágosultak, és megsúrolják a mancsukat, feltéve, ha van mivel, ugye. Ilyképp elég lehangoló ez az egész, mert mutatja, mire tartja állampolgárait a hatalom, illetve jelzi, hogy mire véli saját magát is.

A “Cipőt a cipőboltból”, a “Még mindig centrumhétfő” világa ez, illetve, ennek az egészségügyi vonulata idéződik fel megint, hogy “Rágjon sokat, mosson fogat”. És erre hajaz az is, midőn a kórház rothadó falára lehet pöfögő Orbánt pingálni, és itt nem a vezér kisvasutas képe a lényeg, hanem, hogy van penészes kórházi fal, amelyre rákerülhet. Sőt, hogy e falak mögött meg nincs klozettpapír, hogy a beteg kitörölhesse a szaros seggét.

Egyébként, aki kitalálta ezt, a tökeinél ragadta meg a probléma velejét – vagy miket is mond Virág elvtárs -, mert a szaktárca mindettől a plakáttól harminc százalékos csökkenést vár, csak nem tudni, mihez képest. Mert az máig titok, hogy az űrkorszaki magyar egészségügy hány polgártársat gyilkolt meg és gyilkol a mai napig szepszisekkel, s tán sokat, mert azt is felvetették, hogy majd többet költenek fertőtlenítő szerekre.

Igaz, nem ez áll a plakáton, így, ha hülye lennék, akkor azt hinném, hogy például anyám még ma is élhetne, ha a combnyaktörése után megmosatom vele a kezeit, és így adom át őt szíves operációra. Mert most is azt mondják a józanabb szakértők, hogy az irány jó, csak az a kérdés, lesz-e elég szakképzett dolgozó a kórházakban, aki betartja a szigorításokat, és haza is érkeztünk.

Mindemellett, hogy adtak a szarnak egy pofont, nem is ez a leglehangolóbb az egészben. Hanem, hogy idáig jutottunk megint. S bár a szétrohadó egészségügyre kéne gondolnom, mégsem azt teszem, hanem afölött andalodok el, hogy a hanyatlásban visszaértünk a jelszavakig, aminek olyan munkásmozgalmi és ezen kívül náci bukéja van. Az ilyesmitől meg berzenkedik az ember, ha nem egydimenziós, és az a reakciója, hogy inkább dögöljek meg, de ezeknek nem mosom meg a retkes mancsomat.

Bennem ilyenek a fölhorgadások, bár lehet, én vagyok a hülye. Vagy inkább hüje.