rezeda – Oldal 216

Lomtalanítás

Az egyik különös pénteken a bohókás Nap úgy határozott, akképp fog sütni egy pöttyet, hogy elvegye az emberek eszét teljesen. Olyan bágyadt lett és mégis forró, amiben benne volt ötmilliárd évének minden tapasztalata, valamennyi furmánya és kajánsága. A népek pedig tényleg meghülyültek, mert elkezdtek mindenféle tárgyakat hordani az utcára. Mintha egy délután akarnának megszabadulni az összes mocsoktól, akárha azt lehetne, de nem. Ilyet persze nem tudtak a jámborak, és csak cipelődtek konokon.

Odarakták az életüket a bugyborékoló aszfaltra. Kanapékat, hálószobák tudóit, sütőket, rezsókat, hülye ünnepi vacsorák hordozóit, függönyök cafatjait, tévéket, zenegépeket, mindent, ami nélkül pár évvel ezelőtt élni sem tudtak volna, megnyomorodtak, hogy legyen, s lám, itt végzik az utca kövén, kivégezve nyilvánosan, nagy közönség előtt. Lukas lábosok, szakadt melegítők, csillárok és fajanszok, minden ott hömbölgött, és senki nem állt föléjük bánatosan, hogy levonja az aznapi igét: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.

A Nap vigyorgott, és nem akaródzott neki lenyugodni. Odaszögezte magát az egyik kémény fölé, hunyorogva nézte a cirkuszt. Még csak egyet sem pislantott, de az egész utcát belepte a mocsok. Ezért szelet küldött a vén mókamester a világra, az fölkapott mindent, és lám, a proletárok élete ott lebegett, kúszott-csúszott süvítve és visítva a levegőégen. Bugyogók szálltak a kandeláberekre, csillárok csörögtek kanálisok fölött, míg meg nem jött a felmentő sereg kordékkal, biciklikkel, a szájak sarkában cigarettával és félretaposott cipőben, csakis abban.

Sebészi pontossággal válogattak az utca emlékeiben, összepakolták a lakók szívének szilánkjait, és ezek nem is tudtak róla, hogy a fél életük csomagtartókon gurul a semmi felé, mert már a sarki kocsmában dicsérték az urat. Az asszonyok meg függönyök mögül, kócosan figyelték, ahogy széthordják hajdanvolt álmaikat, és nem látták, csak a Nap, ahogyan sercenve nőttek ősz szálak a hajukba, szemük fátyolosodott, ajkuk fölött pedig a boszorkányok dupla ránca mélyült. Az otthonka ekkor a szekrényben kézen fogta a mamuszt, és elébük állt. Így lettek visító vénasszonyok, mire az uruk részegen hazaért.

De mégsem gördült le a függöny, hogy véget érjen a darab, mert a Nap nem mozdult, készült még valamire a vén mafla. Benézett egy ablakon, egyenest G. bácsi csukott, ámde mégis csipás szemeire pillantott a lukas függönyön át, amitől az utca medvéje egyet mordult, életre kelt, és elkezdte tanulmányozni a rajta kívül eső világot, mint a szemeit felnyitó, frissen látó kölyökkutya. Meglátta a dzsumbujt a flaszteron, a káoszt az égen, és észrevette, hogy a lelke is rendezetlen.

Ahogy támolyogtak haza a férjek, nagyfiúk, özvegyek és nő után epekedő, serkenő bajszú legények, s miközben a díszletet apróra vágott, megrágott és trutymóban úszó sárgarépával szaporították, G. bácsi kölyökkutya szemekkel ugyan, de észvesztő határozottsággal mégis hajigált ki mindent az ablakon át. Nem tudni, honnan költözött erő a karjaiba, de röpködtek a székek, szekrények, lámpák, könyvek, edények és poharak, mintha sértett szerető, s nem kiábrándult vénember lenne. Az utolsó mozdulatával letépte a függönyt, és azt is kiszórta a nagyvilágba.

Ott állt a lakás csupaszon és koszosan, képfoltokkal a falon, csikknyomokkal a padlón, amelyre G. bácsi letelepedett lótuszülésben, s amíg ez a szertartás lezajlott, a kocsmai népség félkörben az ablak elé állt, és nézték. Mentőt nem hívtak, mert megbabonázta őket a látvány, ami nem is csoda. G. bácsinak egyszerre méteres szakálla nőtt, a szoba sarkaiban pipacs ütötte föl a fejét, a plafonról pedig aranyeső szirmai hulltak. A kocsmajárók csak nézték a jelenést, s amint egyikük meglátta G. bácsi lukas cipőjét a flaszteron, feje fölé tartotta, és elordította magát: ez az ő saruja.

Térdre borult az összes, a Nap pedig ekkor unta meg a cirkuszt és alázuhant. Egy pillanat alatt lett éji sötét, a csillagok sem ragyogtak, csak a friss megváltó szemei foszforeszkáltak a szoba közepén reménytelenül.

Nem ilyen a boksz

Pásztón lemondott a fideszes többségű képviselő-testület, mert hirtelen nem bírnak együtt dolgozni Dömsödi polgármesterrel, s emiatt időközi választásokat kell tartani. Feltehetőleg, hogy a narancs zavartalanabbul virágozhassék. Hódmezővásárhelyen nem voltak ennyire mimóza-lelkűek a brigadérosok, legott beásták magukat a lövészárkokba, hogy így csinálják ki Márki-Zayt, aki köztudottan az ördöggel cimborál.

Ez ellen manapság nem fokhagyma-füzérrel lehet küzdeni, hanem úgy, hogy megvonják tőle a százmillió forintig terjedő rendelkezési jogkörét, és átcsoportosítanak egymilliárd forintot, hogy lehetőleg csődbe menjen a város. Ezzel voltaképp a polgárokat büntetik, akik amúgy is le vannak szarva a NER-ben, akkor meg pláne, ha volt pofájuk szembe menni a nemzetvezető akaratával. Menthetetlen ez az ország.

Ez a jövő, amely elkezdődött. Nem elég az elcseszett kétharmad, hogy besöpörtek szinte mindent, tovább tart az ámokfutás, csupán azért, mert megérezték a vér szagát, és rombolnak, ahol csak érnek. A hordán egyébként megfigyelhető a törzsfejlődés. A választások előtt a hajdani komcsi jelmondat volt az iránymutató, miszerint „Hűség a néphez, hűség a párthoz”, amit például a legvéresebb szájú Bencsik jól ismerhet pártrovat-munkatársi korából, de ez az ő lelkének a baja. Majd felel érte.

Viszont amint sikerült ordenáré módon megszerezni a kétharmadot, ez a hazugság egyből elfelejtődött, és helyébe lépett egy másik. A nép egyáltalán nem játszik szerepet már a történetben, kivonták mintegy az egyenletből, maradt a pőre hűség a párthoz, ez azonban elég súlyos képzeteket kel az emberben. A szépemlékű Waffen SS jelmondata volt ez: „Meine Ehre heisst Treue”, magyarán, becsületem a hűség, és már helyben is vagyunk.

Ehhez az egészhez kell egyfajta lélek, ami típus bőven tenyészik minálunk, talán történelmi okokból. Szokták ezt a „Dögöljön meg a másik tehene is” sajátos magyar habitusával magyarázni, ámde ez sokkal több annál, és mélyebben romlott. Nem a tehén pusztulását óhajtja ugyanis a perverz lélek, hanem a gazdájáét, őt akarja megsemmisítve látni és eltiporva, holott ebből már kézzel fogható haszna nincs. Hóhér habitusnak nevezném, ha tételes filozófus lennék, de nem vagyok az.

Én például szeretem a sportot, s mint ilyen, ideális alattvaló is lehetnék, de aztán mégsem. Mindez azért érdemel figyelmet ebben a kontextusban, mert elvetemült módon a meccsek tudósításai utáni olvasói reakciókat is rendszeresen átnyálazom a képernyőn, hogy érzékletessé tegyem a dolgot. S hát, elborzasztó, ami ott folyik. A magyar szurkoló ember ezekben nem a saját sikerének örvendezik, hanem a más kínjának tapsol.

De még ez sem elég. Megsemmisítve akarja látni a vesztes felet, hogy recsegjen a csontja meg fröccsenjen a vére, és felsőbbrendűnek érzi magát attól, ha embertársa feje felett van borulat. Ha úri kisasszony volnék, akkor azt mondanám tea közben: elképesztő, és csak úgy rezegne a kalapom. Viszont trampli bunkó volnék csupán, aki magában megállapítja, hogy ez valami ősi ösztön törzsi korokból, ami fölbukik itt. És gonosz rosszindulat, persze.

Ha belegondolunk, az emberi faj genetikusan még mindig meleg égövi ragadozó, ami determinációkat évezredes kultúrákkal fed el. Ebből fakad, hogy nincsen nála kegyetlenebb fajta, amely ugyanakkor irgalomra is képes. Viszont, ha a kultúra lehull róla, mint ruha másról, mint az tudvalévő, nos, akkor előtör belőle az állat, és minden aljasságra képes. Lerúgja a ligetvédő fejét például. Ha hordákban járnak, akkor képviselő-testületnek nevezzük őket, akik előtt más nem lebeg, mint a központi, szent akarat.

Erre jutottam ezen az éjjelen. Egyáltalán nem vigasz, hogy a jelek szerint minden, ami történik és történni fog, eleve elrendelt, mert az összes jóravaló filozófia, Isten, de még Sheldon szerint is az embernek van szabad akarata. A lökött fizikus ezt úgy mesélte el érzékletesen, hogy szükséges a táplálék bevitele, oxigén ennek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Így, ha nem is vigasztal az a tudat, hogy most csupán a gonoszság üli torát, az talán igen, hogy ez is elmúlik egyszer. Hosszú lesz az út.

Állásinterjú

– Szóval, professzor úr, a miniszteri állásra jelentkezik?

– Igen. Miért, van más is?

– Rendőr, postás, vasutas. Kisvasutas, teszem hozzá.

– Maradok a miniszternél.

– Melyik érdekli?

– Több is van?

– Rengeteg.

– Az tetszene, ahol okosnak kell lenni nagyon.

– Olyan nincs.

– Milyen van?

– Önnek a Balog tiszteletesé állna jól.

– Az mivel foglalkozott?

– Ne érdekelje. Egy a kérdés, lojális ön, hűséges, szervilis?

– A végletekig.

– Akkor nem lehet baj.

– Ez az a kormány, amelyikért élni, halni akarok.

– Helyes. Nyelve van?

– Mint a kaméleoné.

– Nem fél használni?

– Verdesek, nyaldosok.

– Nagyon jó. Miért akar miniszter lenni?

– Nem akarok.

– Hogyan?

– Mondták, hogy legyek. Mi több, hogy ajánlatos lennem.

– Értem. Térjünk át a szakmai életútjára.

– Melyikre, az orvosira, vagy a történészire?

– Az érdekelne, hogyan látja a világot.

– Nagyon jól, kiváló szemészem van.

– Nem így értettem, a világnézete érdekelne. Isten?

– Szeretem őtet, az összes szenteket tisztelem, még az aprószenteket is.

– Teremtés vagy Darwin?

– Ne is emlegesse nekem azt az eretneket. Meg kéne égetni. Teszem hozzá, ha elnyerem az állást, a követői meg is kapják. Olyat lehet?

– Azt hiszem, nem.

– Öreg hiba.

– Tetszik a lelkesedése.

– Igyekszik az ember.

– A Föld lapos?

– Milyen legyen?

– Amilyennek tapasztalta.

– Már láttam a peremét álmomban.

– Gyakran álmodik?

– Egyfolytában.

– És miket?

– Ilyen tudósos dolgokat.

– Például?

– Gyógyításról sokat.

– Hogy?

– Ha betartjuk a tízparancsolatot, nincs rá szükség.

– Ne mondja. Érdekes, megfontolandó idea.

– Örülök. Tudja, hogy ősrobbanás sem volt?

– Honnan gondolja?

– Én magam nem láttam, senki nem látta, kitaláció, spekuláció, egy nyamvadt video nincs róla. Akkor? Kérdem én.

– Tetszik a határozottsága. Oktatással is kellene foglalkoznia.

– Ugyan!

– Sajnos. Ért hozzá?

– Menni fog Isten segedelmével az is.

– Van elképzelése?

– Kéne?

– Nem feltétlenül, azért mégis, valami halvány derengés.

– Nem kell túlzásokba esni.

– Kapisgálja már.

– Az iparkamara mondja meg úgyis.

– Beletrafált.

– Az ikszet ismerjék azért.

– A szívünkből beszél. Mondja, magyar ember ön?

– Árpád házi egyenest.

– Kiváló.

– Semmiképp sem finnugor.

– Olyan halszagú, ugyan.

– Ugyehogy.

– Misejáró ember ön?

– Ott lakok a sekrestyében.

– Helyes. Semjén elvtársat ismeri?

– Nem volt szerencsém eddig.

– Majd lesz.

– Tehát elnyertem a hivatalt?

– Honnan tudnánk?

– Nem önök döntenek?

– Hová gondol? De gyanús. Van akarata?

– Legyen?

– Egyáltalán ne. Önálló gondolata?

– Szükséges?

– Imperialista maszlag.

– Akkor nincs.

– Helyes. Majd megkapja a szókészletét.

– Kérem?

– Mit mondhat, mit gondolhat, egyéb szabályok.

– Ezek szerint van esélyem?

– Ha sokat kérdezősködik, nem lesz.

– Bocsánat.

– Majd belejön.

– Értesítenek majd?

– Egyáltalán nem.

– Az eredményt honnan tudom meg?

– Szokott ön újságot olvasni, hetilapot?

– Olykor. De csak a tiszta forrásút. Magyar Idők, ilyenek.

– Tökéletes. Az elkövetkező időben szerezzen be Figyelőt.

– Miért?

– Abban benne lesz minden. Előbb tudják, mint mi.

– Világos. Azért remélhetek?

– Azt lehet. Meg imádkozni.

– Szűz Máriához? A magyarság miatt, tudják.

– Ugyan. Magasabb helyre. Cinege utca, ki nem mondom a nevét, legyen elég ennyi: RBNVKTR.

– Ja, hát úgyis benne vagyok a láncban.

– No, akkor nincs semmi baj. Örültünk.

– Én jobban.

– Na, menjen már, kis huncut.

Ketrec

Május nyolcadikán reggel hattól délután kettőig lezárják a Kossuth teret, hogy ott szabadon mozoghassanak az országgyűlési képviselők, a diplomáciai küldöttségek és a külföldi védett személyek. Ezzel a szesszel kordonoznak, ami arra utal, nem alakuló szeánsz lesz, hanem koronázás, ha küldöttségek és védett mókusok garmadája fog ott szambázni. Ugyan már, királylány.

Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

Trójai faló

Tényleg, szó szerint egészen köldökig leesett állal ül az ember a telekép előtt, és guvadt szemekkel nézi a paletta egyetlen műveletlenségi vetélkedőjét. Ez hiánypótló műalkotás, mert megmutatja Füst Milán mély bölcsességének igazát, miszerint: “Semmi sincs egészen úgy”. És tényleg.

Olyanokat tudhatni meg a versenyzőktől, ami unikumokat sehol máshol az univerzumban nem. Arra az egyszerű kérdésre, hogy szerintük a trójai falovat bevetették-e az Első Világháborúban, teljesen logikus levezetést kapunk, miszerint az kizárt. Mivel az első V.H. idején csak kőbalták voltak a világon, ezért a falovat csak a másodikban használhatták és használták is.

Ezzel nem lehet vitatkozni. És nem azért, mert a butaság bátorsága ilyen kikezdhetetlen, monolit kődarab, hanem, mert teljesen logikus a maga nemében. Megad egy premisszát: kőbalták, amiből fakad a konklúzió, akkor nem lehetett faló, mert ez ahhoz képest fényévnyi technikai fejlettséget tételez.

Így lesz kerek a világ. Kitetszik, ez a műsor nem arra van, hogy derüljünk kognitív hiányosságoktól szenvedő embertársainkon, hanem, hogy tanuljunk tőlük, hogyan kell szemlélni az életet, hogy otthon érezhessük benne magunkat. Kafka is elcsodálkozott azon, hogy vannak olyan organizmusok, akik arra a kérdésre, mit csinálnak, képesek olyan választ adni: ozsonnázunk a zöldben. Csodálkozott, milyen biztonsággal viselik ezek az életet.

Például az is teljesen egyértelmű, mint kiderült, hogy a levegő szilárd halmazállapotú. Más nem lehet, mert egyrészt nem folyik, másrészt a gáz meg büdös, és árt az embernek. A három lehetséges válasz közül ezek után tehát bátran mondjuk a kamerába, hogy a levegő szilárd halmazállapotú, és a fenti levezetés után ezt el is hisszük.

Nincs mitől tartani, ha ilyen egyszerű a világ. A nemzetvezetőnek is teljesen igaza van, ha ilyen közegben nem bíbelődik az élet nagy kérdéseivel, hanem azt mondja a putri lakójának, féjjé, és ő azt szívesen meg is teszi.

Tiborcz pedig röhöghet a markába a halogénjeivel. Ez ugyanis, mármint a halogén, mint szintén megtudhattuk, örökölhető a szüleinktől, mert légzési rendellenesség. A kvartett egy tagból sem áll, mert az kőműves-szerszám, az ember nem emlős, mert az emlősök a növényevők, és csakis azért, mert a ragadozók meg lesből támadnak, az erdőben pedig onnan tudjuk, merre van észak, hogy a Napot követjük, mert mindig ott kel föl. Ha borús lenne, csak meg kell nyálazni az ujjunkat, föltartani, és érezni a szelet, mert az is mindig északról lengedez.

Egyébként irigylésre méltó az a következetesség, ami ebből a világból fakad, és a tudás feltétlen tisztelete is. Mert például az a versenyző, aki eldöntötte, a kvartett az szerszám, teljes bizonyossággal állította, csakis így lehet, mert őneki magának mondták az építkezésen, hogy vigye oda a kvartettet, amivel egyébként a falat simítják.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem a társa, aki ezek után kijelentette, te tudod, te vagy a kőműves. És ebben megnyugodtak.

Nincs mitől tartani tehát, a világ otthonos, minden megmagyarázható benne, csak a fix kiindulási pontot kell megkeresni. Virág elvtárs is megmondta: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” – Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata.

Cövektelenítés

A Magyar Nemzet munka és hon nélkül maradt újságírói, miután saját pénzen szamizdatban kiadták az elbúcsúzó számot, az erre szánt összeg maradékát, négyszázhuszonötezer forintot el akarják jótékonykodni. Viszont nem olyan egyszerű ez, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ha az ember leprás a hatalom szemében. Ilyenkor a pénze sem kell.

Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Központosított szaporodás

Úgy vélhetné az ember nagy jámboran, hogy egyedi korcsosulás vagy perverzió, midőn miniszterügynök úr a magyar lányokkal és asszonyokkal egy zserbó mellett diskurálni óhajt szaporodási szokásaikról és hajlandóságukról. Hogy tangát hordanak-e vagy bundásat, misszionáriusan szeretik vagy orrba-szájba, meg más hasonló cukiságok.

Végül is, ha ő a nemzet „G”-je, akkor csak akként viselkedik, ahogyan erre őtet a teremtő generálta. Csapkod a busa farkával és tolul a mahomet fejével, keresve a megtapadási pontot, de ne legyek ilyen naturalista, Zolának se állt igazán jól. Különben is, a hétvége történései és lengedező hírei arra világítottak rá, hogy a toszás lesz az, amibe belemekkennek eztán még a Soroson kívül. Fasza kilátások, hogy stílszerű legyek.

Itt van mindjárt nekünk valami Novák Katalin, ebből is szülésznő lett, és arról ábrándozott a visegrádi országok nevében, nagyon komoly kérdés, hogy a demográfiai problémákra saját vagy külső erőforrások jelenthetik-e a megoldást. Bővebben nem fejtette ki a néni, mit ért külsőn és, belsőn, hogy tenyészkanokat hozat, vagy viagrát oszt a kókadt farkú magyar legényeknek, ezt nem tudjuk.

Csak annyit, hogy az ország – mármint a magyar – álláspontja ebben a kérdésben nagyon határozott, a belső erőforrásokat kell erősíteni. Ilyeneket szögezett le ez a Novák Katalin a tudósítások szerint, csak azt nem mondták el, honnan van neki kalapácsa. Ám ebből is látható, ha ilyeneket szögez le ez a nő, akkor a napiparancs már megszületett, ezt a tamtamot kell püfölni, felkészül keresztényileg Rétvári.

Addig is azonban van nekünk egy Nézőpont Intézetünk, és benne egy Fodor Csaba nevű elemző. (Ez is, na mindegy) Szóval ez a manus is belekezdett, hogy most meg, és most tessenek jól figyelni: demográfia-központú kormányzás következik. Ilyenkor látja ám az ember, hogy ennek a fele sem tréfa, itt keményen el akarják kapni a legények tökeit, a lányokat nem ábrázolom képileg, mert nekem is van lelkem, csak nem látszik.

Viszont nini, hát nem volt már ilyen a redves történelemben? Dehogynem, polgártársak. Itt van mindjárt nekünk ez a bajuszos festőlegény, az Adolf. Ő is ilyenekről ábrándozott, fajtiszta germánokról, mint ahogyan miniszterügynök úr is az ő homogén nemzetéről. Nincs új a nap alatt. Az őrvezető is a szabályozott szaporodás megszállottja volt, a geci is.

Mutatok valamit: A magabiztos, önálló véleménnyel rendelkező és munkájában sikeres nő mellett a férfi nem tud regenerálódni. A nők a nemzet örök anyjai, a nők a férfiak örök társai, a nők sikere a gyermekszülésben és nevelésben áll. A nőnek megvan a saját harctere. Minden egyes világra hozott gyermekkel a nemzetéért harcol. – Ezek a nemes gondolatok a Mein Kampfból valók, de miniszterügynök úr se mondhatta volna szebben. És akkor még a Lebensborn-programról nem is beszéltem, de nem is akarok igazán. Aki nem hiszi, járjon utána.

Nem ragozom én ezt az egészet tovább, hiszen, mint mindenre, Füst Milán erre is tudja a megoldást. Illetve nem megoldás ez, csak a probléma költői nyakon ragadása mintegy (Éljen Virág elvtárs!):

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…”

Következő találkozásunkig ezen kéretik elmélkedni. S ha valakinek van rá érkezése, mutassa már meg ennek a degenerált Orbánnak, hogy gondolkozzon el ennek szellemében a szaporodás titkain, és fogja már be végre a pofáját. Köszönöm.

Dézsma

Az újabb, és soha véget nem érő kétharmad első buzgalmában mit is tarthatott volna fontosabbnak, mint a kórházaktól visszaszedni a pénzt, ezzel párhuzamosan pedig az egyházaknak biztosítani az apanázst, amelyek ugyan nem Virág elvtársak, de biztosan kérnek valamit. Nem egyszer majd, hanem soha véget nem érőn.

Az adófizető polgártársak idén még előtte állnak az adó egy százaléka fölötti rendelkezésnek, s hogy, hogysem, ha a térdre csuhásoknak adakoznának, a nagyhatalmú NAV lehetővé teszi számukra, hogy a felajánlásuk ne egy alkalomra szóljon, hanem mindhalálig. A homlesszeket pátyolgató sorosisták javára ilyet tenni nem lehet.

A csuhásoknak szóló, sírig tartó adakozás vissza is vonható persze, de jure tehát semmi baj, csak de facto üli meg a lelkeket az iszap. Nem tudható ugyanis, illetve persze igen, hogy mért nyalja Tállai et. az egyházak valagát, és miért igazgatja vissza tündöklő országunkat a digitalizált középkorba. Az egyházuk az a kampányeszköz, amely az üdvözülést Orbán valagához köti, a kampány meg pénzbe kerül.

Kivethetnének tizedet is – magyarul dézsmát – az Isten munkájára való felajánlásként, amit például Aranyszájú Szent János keresztényi kötelességnek tartott. Igaz, még abban az időben, amikor piros pöttyös seggünkkel keleti rónaságokon nyargalásztunk, vagy épp a Szíriuszon volt a haligali. Viszont ez az adófajta minálunk éppen 1848 után szűnt meg, az összes aradi vértanú forog most tehát a sírjában.

Orbán azonban beteges vonzalmat érez a feudalizmushoz, ami berendezkedéshez ebben az országban ölég sokaknak nem fűlik a foga. Fideszék kurválkodnak itt a hittel, amire oly igen érzékenyek, pedig ez, ami itt van, nem nevezhető annak. Hite a totem előtt leboruló pápuának van, a magyar Béla nénik csupán egy félkatonai erőszakszervezet mórikálásának áldozatai.

Elmondhatnám a keresetlen véleményemet az egész ájtatos bagázsról, úgy is, hogy visítva szaladnának ki a világból, és mégis több lenne bennem a transzcendens mint az összes püspökökben együttvéve. De máglyára majd később óhajtok kerülni, most jó lesz a fekete autós fogda is egy időre. Az is eljő majd, ha kiteljesedik a téboly.

Máma azonban nem tartok hittanórát, hanem azon elmélkedek inkább, mire jó az, ha a manus úgy nyilatkozhat, hogy amíg meg nem murdel, a csuhások fixen kapják a lovettáját. Emögött, bár üldözési mániám még nem komplett, bizonyos listák készítésének lehetőségét tételezem. Nyilván lehet tartani, ki a jó keresztény és ki nem az.

A NAV jelen halmazállapotában sok mindenre alkalmas. Czeglédyket lehet vele lesittelni, régebben fideszes cégek lába nyomát eltüntetni, amikor a Lajos még nem világosodott meg geciileg. A NAV-al pokollá lehet tenni a keményen dolgozó kisember életét, nagyobb hatalom akármely perzekútornál.

De megint csapongok csak. Visszatérve a cinizmus bájos ösvényére azonban, arra veszettül kíváncsi volnék, hogy a nemzetvezető rendelkezik-e adójának egy százalékáról, s ha igen, mely felekezet javára. Hiszen, mint tudvalévő, száz gyerekét ezernyiféle első szentségben részesítették, a Gáspár meg most egyenest új egyházat alapít.

Az egész família ilyen ambivalens viszonyban van Istennel, amiben az a ciki, hogy a keményen dolgozó kisember szívja miatta a csöcsöt. Olykor nem mehet boltba vasárnap, máskor a mindenható nevével az ajkain kell teleszülnie a Kárpát-medencét, most meg egy életre nyilatkozni arról, hogy azokat tartja el, akik a templomok ajtaján óvnak az éhező embertársak etetésétől.

És akkor még csodálkoznak, ha az ember ferdén néz rájuk. Egyből eretnek, hitetlen, és nem magyar. Most durva vagyok, ha azt mondom, hogy tele van a tököm az egésszel? Döntsd el te, én nyájasom.

Weltschmerz

Megértük hát ezt is polgártársak, Lázár et. jobbra el. Nem lép le ugyan a színről teljesen, de futása mindenképpen véget ért, pár év múlva azt sem tudják majd a népek, hogy a világon van vagy volt, ették-e vagy itták. Csúszik bele a feledésbe a manus, mivelhogy állócsillagok egyáltalán nincsenek, az csak hamis illúzió és múló káprázat, pláne a Fidesz-univerzumban.

Mondhatnók, hogy a pór eleget ártott már, a pór mehet. Ettől azonban a keze és a szája által megalázottaknak és megnyomorítottaknak egyáltalán nem lesz jobb, csak mindenképp jelez valamit. Azt, hogy kitelt a becsülete a gazdájánál, meg, hogy másfajta dolgok vannak születőben a kerítések között, hogy újabb rácsok vannak épülőben.

Azt, hogy cezúra van a birodalomban, s hogy valami ismeretlen következik. Nem feltétlenül, sőt egészen biztosan nem jobb – mit is képzelhetne az ember -, sőt, ha lehet még ennél lejjebb, akkor a pokol alja, egy szenvtelenebb, gépiesebb daráló, mert a maga módján ez a Lázár egy szórakoztató gyilkos volt tulajdonképpen, egy nyeretlen kétéves, és nem is igazán arcnélküli.

Nem tudható, de szinte teljesen bizonyos, hogy új típusú robot érkezik helyette. Szűkebb, a végletekig lecsupaszított szókészlettel – ötven-száz lexika max. -, kezdetleges mimikával, amelynek az archetípusa a Szijjártó nevű ártány. Ezt fejleszti majd tovább a gazda kiismerhetetlen mélységekig, csahos kutya üzemmódig.

A nyolcadikai maflás óta voltaképp az ember csak néz ki a fejéből, lassan körvonalazódik azonban az elkövetkezendő négy év. Simicska például cseszheti az atombombáit, azok lepattantak a magyar társadalom érzéketlen szövetéről. És abból is kitetszik, milyen alomból jött, hogy mindenféle gecizés ellenére, most egyből föladja.

Látszik, hogy azért állt bele a Jobbikba, hogy az megdöntse neki a gecit, de egyáltalán nem elvi, hanem jól körülírható anyagi megfontolásokból, hogy aztán a Vona csináljon belőle másfajta Mészárost. Nem jött össze, hagyja a francba az egészet, lásd Magyar Nemzet és Hír Tv. Nincs itt éthosz, mocskos kapzsiság van. Pepita Orbán.

Mindegy is. Viszont az ember ilyenkor körülnéz, hogy mi maradt. Hát, nem sok, nagymama. A zene itt a gépben, versek a fejben, cigi a szájban, meg a párod. Ez sem kevés, sőt, mondhatni, ez a minden, csakhát, ott vannak a villanyoszlopokon, a kopott házak falán a cafatokban lógó plakátok, emlékeztetve egy nem is oly rég volt mámoros fél napra.

Ilyenkor az embert kéretlenül elönti a Weltschmerz, amit semmit nem tudó szótárak szívtelenül világfájdalomnak fordítanak, holott sokkal több annál, ez már melankólia, vagy, hogy újólag Sheldont hívjuk segítségül: az idealizált világ és a valóság közti szakadék, és ez már talán megállja a helyét a kényes ízlésemben, ámde azért mégsem egészen.

Mert ahogyan kinézek az ablakon, és látom a reménytelenséget, egy másik nagy gondolkozó, Bud Spencer jut az eszembe, aki, midőn haladtak a kietlen floridai pusztaságon, s emiatt a jó Terence sóhajtozott, ekképp vigasztalta: változik mindjárt, még lepusztultabb lesz. Ilyen rőzse-dalok lengedeznek énbennem is, mert a helyzet ha nem is rózsás, viszont teljesen kilátástalan.

Mert gondolj csak bele drágaságom, a mostani etap végén azok lesznek tizennyolc évesek, akiknek Orbán már hat éves korában kezdte mosni és centrifugálni az agyát. Nincs menedék. Aki még észlelkedni képes, már nincs itt, vagy most menekül, el vagyunk veszve, azt hiszem.

Visszakanyarodva viszont a lökött Sheldonhoz, aki szerint a németek mindig vigaszt nyújtanak, be kell látnunk, hogy igaza van. Gondoljunk csak Schopenhauer agymenésének első mondatára, miszerint: „Die Welt ist meine Vorstellung” – azaz, a világ az én képzetem: s mindjárt jobb is kicsit, persze csak, ha nagyon akarjuk.

Mert azt mondja ezzel, hogy az a szarhalom, aminek momentán a közepében ücsörgünk, voltaképp nem létezik, csak gondoljuk, mélázunk felőle. S hogy a lökött németnek mégsem biztos, hogy igaza van, gondoljunk bele, biztos, hogy nincs a világon nyolcmillió ember egy helyen, aki épp ugyanazt delirálja, pedig ez csak egy rossz álom. Aztán mégsem.

Kampec dolores LXXVII. – Istenek alkonya

Ott állt tehát Béla a Föld nevű bolygón, annak is a legközepén, a kocsma-csakra udvarában a fa alatt, és azon tűnődött, mi legyen most azzal a bohókás elhatározással, amelyben nem a fröccsök urának, sem más egyébnek ígérte meg – mert azzal lehetett volna mit kezdeni -, hanem saját magának, hogy engedve bohókás ifjúkora álmainak, a fa tetejére költözik, és ott tűnődik aztán a világ ostobaságán az idők végezetéig. És még egy nap, ezt el ne feledjük.

Fölnézett emigrációjának vágyott gyönyörűségére, amely ideálisnak tűnt mindenféle szempontból. Messze sem volt, hogy habzó nyálú tengereken vagy porzó pusztaságokon, fagyott rónákon lehessen eljutni odáig, mégis kívül esett a földi poklon, mert azzal kecsegtetett, hogy duplaisten válhatik belőle, ahogyan Mohamed koporsójaként ott imbolyog ég és föld, a rigószaros udvar meg a tajtékos mennyek között, s mindeközben reászáll a jó Sziddhartha minden nyugalma, bár ez kétséges volt.

Nézte Béla, nézte a fát, és reciprok tériszonya támadt, mert a magassággal szembesülve kezdett zsibbadni a lába, és azt hitte, fölesik mindjárt. Mindezt azonban betudta annak, hogy a bimbózó levelek között meglátta Isten háromszögletű szemét, és úgy hitte, abba borzong bele. Hiszen mi lesz, ha felköltözik, és előbbi gondolata nyomán ő lesz a migránsok színe virága és a Mount Everest csillaga is egy személyben, hogy akkor már hárman lesznek, akik semmit sem tudnak majd kezdeni az elcseszett világgal, és tanakodhatnak, hány isten kellhet a megváltáshoz, míg rá nem jönnek, hogy egy sem vagy számtalan, ez gusztus dolga.

Ilyenek hömbölögtek a fejében, míg azon tűnődött még ezzel mintegy párhuzamosan, hogy vagy a fa nőtt meg egy év alatt, amióta utoljára táborozott rajta, vagy ő ment össze véglegesen a világ nyomása alatt. Ez azonban momentán eldönthetetlen dilemma volt, és értelmetlen is persze, mert nem ez volt a lényeges, hanem, hogy fel kéne jutni rá. Nem emlékezett arra, régebben ez hogyan sikerülhetett, és már kezdett nyúlós melankóliába süppedni, hogy szégyenszemre azért marad megváltatlan a világ, mert a következő próféta nem tud fára mászni.

Ilyen csúfság nem eshetik meg. Így volt ezzel az egyik rigó is, és nem tudni, honnan, de szerzett egy kötélhágcsót, ledobta az alant nyüszögve tanakodóak, és füttyentett. De olyan élesen, mintha Pál utcai fiú lenne, sőt, mintha mondta volna is, hogy papuskám, ezt azonban Béla csak képzelhette, mert a szárnya a csőre között volt klasszikusan, akárha ujjak, hogy kipréselhesse magából a gőzmozdonyok hangját. Ott imbolygott a hevenyészett lépcső a leendő Isten orra előtt, a madár pedig a másik szárnyával hívogatta, mint valami elcseszett szirén, kacsintott és fütyölt megint.

Az éktelen hangtól leomlott a templom tornya, és látszott, hogy elkezdődött a végítélet, amelyet egy jószándékú, ámde hebehurgya madár fütyörészése indított útjára. S nehogy valami visszafordíthatatlan baj történjék, Béla lábaiba visszatért az élet meg messzire tűnt fiatalságának ereje és rugalmassága, így termett egy csapásra a fa tetején, mint egy macska. És tényleg, az udvar kandúrja ezt látva rákacsintott, megpödörte a bajuszát és mórikálta magát, mert itt volt a tavasz, és buzgott a vére. Béla azonban nem kért az udvarlásból, hanem kicibálta a rigó csőréből a szárnyát, hogy füttyögésével ne dönthesse romba a falut.

A tűzoltást így elvégezve, útban az istenség, s így egyben a lelki szegénység felé, megvizsgálta az új létállapot lehetséges előnyeit, és rá kellett jönnie, hogy ez nem is annyira kívánatos. Mert még bódhisszatva sem volt, de már nyomta a seggét a fa egyik bütyke, és ez így valahogyan méltatlan volt. Viszont magyarázatot adott arra, hogy az összes isten miért szenvedő képpel szerepel az egész képirodalomban, mintha a megváltandókért vennék magukra a kínokat, holott csak az ülés kényelmetlen. Ekképp minden más lehetne vagy lehetett volna, ha Jézusnak van egy kispárnája.

Így gyalázta meg Béla egy szempillantás alatt az egész redves falu évezredes kultúráját, és efölött ott lebegett mintegy glóriaként a rigó füttyétől összeroskadt templom pora, mint egy utolsó, kétségbeesett sóhajtás. A bádogbános pedig visított nyüves életének romjain, amiből látszott, hogy az ő hite nem a rongyos lelkében, hanem dohos falak között lakik csakis, ilyképp hoppmester ő csupán egy kopott cirkuszban, másodosztályú idomár, akinek rég lejárt a szavatossága de mindig újra csomagolják. Nevetséges volt a kisszerű alak, Bélában azonban nem véletlenül lakott ezer isten.

Nem a bádogbánosért, nem is a szaros temploma, hanem a duplagyűrűsök miatt megkereste a csatakok mélyén rejtőző irgalmat, s hogy ne vegye el a falutól az életet, amelyet a jelek szerint csak a nekik celebrált cirkusz adott, mert ennyit érdemeltek és nem többet, megkérte a rigót, hogy szívjon vissza mindent. A fütty, mint valami sarki fény, a messzi horizontról indult visszafelé lilán és zölden. Áramlott a rigó tüdejébe, s amikor a templomhoz ért, az téglánként épült újra, a port szívta magába, egyet, reccsent és készen volt minden. A bádogbános dicsérte az urat, és a rigó magára is vette. Olyan peckesen üldögélt, mint egy zupás őrmester, s hogy kiteljesedjék a kegyelme, odaszart a fűre, és a rend egycsapásra helyreállott.