Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Kampec dolores LXXX. – Medvekaland

Béla, amikor a tapló polgártársat kihajította a kocsma ablakán, úgy érezte magát, ahogyan mondani szokás, mint aki jól végezte a dolgát. Ahogy repült a traktorista át a levegőégen és az ablakon, azonmód szállt el a haragja, s még mielőtt földet ért volna a közmunkások csámpás lába előtt, Bélát megszállta a szentlélek, vagy valami más földöntúli nyugalom, és olyan lett a szeme, mint a ma született báránynak, olyan véreres, valamint jámbor is egyben. Ezért hiába visítozott a fröccsök ura, hogy hülye vagy te, mi a szart csinálsz, cseszhette a cirkuszt magunk közt szólván, mert a barátja kiesett az időből, és ilyenkor szoktak mozit vetíteni a szürke falak, istenek alászállani az égből meg más ilyen cukiságok, és ez volt az az állapot is, amikor hősünk szót értett a teremtő összes tákolmányával a bádogbánostól a tücsökig bezárólag. Mind egy hangszeren játszott neki ilyenkor, és ez volt az az állapot is, amikor eljöttek hozzá, akárha a kisdedek, vagy Ferenchez a madarak a feje búbjára.

Nem volt hát véletlen, hogy Béla az udvarra indult, csak azt nem lehetett tudni, a fa tetejére telepszik vagy a tövébe heveredik épp. Most is, már a rigók, a macska és az összes patkány azt nézte remegve, mi lesz, melyikükkel elegyedik szóba ezúttal, és Béla sem tudta, mire kíváncsi most, a madarak örökös panaszára, a macska sunyi dumájára, esetleg a patkányok tudálékos, és mégis lapos okoskodására. Szóval, ott állt tanácstalanul, amikor pisszegést hallott a bokor mögül, és odakapva a fejét látja ám, hogy egy mahomet medve integet neki a fejével, s ugyan a hangra minden más teremtmény, a madarak, a macska és az összes patkány lelépett, sőt, a hangyák is meneteltek a bolyba gyorsan, hogy csak úgy rengett a föld, és mégis a medve szemében ült meg az űzött vadak riadalma, holott mancsának egy óvatlan mozdulatával letarolhatta volna az egész kocsmát, és leheletétől ledőlt volna a templom tornya. Mégis ott pisszegett bujkálva, mert ismerte már a kétlábúak világát alaposan, ezt a magyari részét meg, aranyapám, ne is emlegessük.

– Hé, cimbora! – ez jött elő a medve szájából, s mivel nem kapott választ egyből, megeresztett egy cifra káromkodást is, de rájött, hogy mégis csak ő van vendégségben, ezért udvariasabbra fogta, már amennyire tőle ez tellett.

– Gyere már ide! – integetett a kezével, letarolt két bokrot eközben, és megjegyezte, hogy el kéne már mennie manikűröshöz, mert rendezetlen a körme. Béla ebből tudta, hogy baj már nem lehet, odaslattyogott a medvéhez, és álltak egymással szemben, mint a kamasz szerelmesek, akik az első csókra készülnek, de nem tudják, mit és hogyan kell csinálni, ettől pedig egyre nagyobb a zavar bennük, s csak toporognak. Eltelt fél perc, mire a medve megunta a tökölődést, nyújtotta a mancsát és bemutatkozott.

– Béla.- Ezt mondta, és a másik Béla, ez a miénk egy hatalmasat sóhajtott.

– Ne szórakozzál már.

– Komolyan – erősködött a medve -, a nagyapám után, Isten nyugosztalja. – és keresztet vetett, de tényleg – Az a szemét Ceasusescu végzett vele a Havasokban, de meg is kapta a magáét, hogy rohadna meg holtában is.

– Ugyan. – képedt el Béla, ez a másik, hogy milyen messziről jött és tájékozott vendége van, és már kérdezni akart, de a medvéből ömlött a szó.

– Most is ott van az a sok barom, az ember, illetve a medve már egy jót sem sétálhat, hallatlan.

A mi Bélánk szeme elkerekedett, és bár sokat látott és tapasztalt, mégis óvatosan kérdezte.

– Csak nem Tusványosról?

– Hát honnan az anyám valagából? – ezt vágta rá a medve, de rájött, hogy nem az erdőben van, ezért visszavett kicsit az arcából, ami nehézségekbe ütközött, mert hatalmas egy pofája volt neki.

– Onnan. – mondta aztán olyan szerényen, ahogyan csak telt tőle.

– Ne má’. – hitetlenkedett az ember Béla.

– Aranyapám – vált megint kioktatóvá a medve hangja -, nem hallottál még teleportálásról? – és látva vendéglátójának elképedt arcát, feledve az óvatosságot, nagy hangon folytatta.

– Látnod kellett volna, hogyan rohangászott utánam a sok ökör, már épp elkaptak volna, amikor annyit mondtam nekik, mikkamakka, és itt is voltam. Úgy látnám a buta képüket most.

Emberbélának ez már sok volt egy kicsit, szóhoz sem jutott, csak nézte a medvét, és nem tudta, egy csaló kókler, vagy tényleg igaz, amit mond, de valós lehetett, meglepően tájékozott volt ugyanis. Ezen merengett, mígnem a medve megunta a hallgatást, és barátibb, de mégis határozott hangon felszólította.

– Meg sem kínálod a vendéget?

– Ja, egy kis zsíros kenyeret? – ezt tudta kinyögni elmélkedésében, a medve viszont visítva felröhögött.

– Édes Bélám – így kezdte a lehengerlő monológot -, mint azt Ginsberg Leples Bitangja óta tudjuk, én, mint a világ kivetettje, jól élek szemetes kannákból. És kérdezhetnéd, honnan a nyavalyából tudok én ilyeneket, de nem tudsz te semmit. Van rokonság a Yellowstone-ban is, igen, onnan kapom az irodalmat, de Misa bátyámtól, az Uralon túlról is, most épp Jerofejevet küldött, isteni a delírium ilyen magasröptű ábrázolása, de beszélgethetünk Kafkáról, vagy a kategorikus imperatívuszról is, esetleg a kiskutya kajla füleiről. Zsíros kenyér, Isten a Holdon. Mézes pálinka, azt akarok.

De megint rájött, hogy messzire ment, hiába, benne volt a vadság, tehát módosított:

– Egy kis mézes pálinkát innék. Arra vágyok.

Emberbéla pedig beiramodott az ivóba, szót sem szólt a fröccsök urának, aki a leszálló alkonyatban épp újságpapírral fedte be a kitört ablakot. Szóval Emberbéla magához vette a pálinkás üveget, a hóna alá csapta, és kislattyogott az udvarra. A kocsmáros hagyta, s ahogyan dolgozott, az udvarról Béla hangját hallotta, ahogy vitatkozik, érvel csodálkozik, nevet és szörnyülködik. Így telt el egy óra, a holdfogyatkozás már elkezdődött, a falu is elnyugodott, mert az ilyesfajta ég nem érdekelte sem a duplagyűrűsöket, sem a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat meg pláne. Ők elteltek a bádogbános talmi egével, és, amikor a bagoly kettőt huhogott, elcsendesült az udvar is. A fröccsök ura kinézett azért, mi van a barátjával, és elképedt, ahogy látta, egy hatalmas plüssmackót szorongat, amit tegnap hajítottak ki a szemközti házból, mert lomtalanítás volt. Hogyan került ide, senkise tudta. Béla ezt ölelgette, és a részegek magabiztosságával beszélt a fülébe.

– Na, akkor ezt mondd meg, te überokos. Mennyi földi esztendő egy galaktikus év, Jézus tényleg élt-e Indiában, és végül, hány térgyem kalácsa van, ha gumiból vannak a falak? Ezt mondd meg te nagyokos. – Oldalba bökte a medvét, és az ölébe hajtva fejét elszenderdett.

A fröccsök ura hagyta, hadd aludja ki magát, ahol van, indult az épületbe, amikor suttogó brummogást hallott a háta mögül.

– Mint már egyszer elmondtam…- a kocsmáros hirtelen visszafordult, és csalfa mosolygást látott a mackó gombszemeiben. Megrázta a fejét, fölnézett a Holdra, aminek máma különös, vörös fénye volt. Béla békésen szuszogott, ez a másik meg, aki mesélt neki, csak nézett maga elé, és, hogy tényleg Béla volt ő is, vagy pedig nem, ezt már soha meg nem tudjuk. Viszont árulkodó volt, hogy a macska szolidan ült a háztetőn, a rigók pedig hallgattak, ami nem szokásuk így pirkadat előtt.

Pofájuk, az van

“Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Ez a fölirat virított a színpadon lévő emberek háta megett, akik egy zupás őrmester indulatával és összes intellektusával, illetve az arcukra kiülő gonosz terhével vitatkoztak irodalomról, illetőleg arról, hogy ők mondják meg, kiket és miket olvasson a magyar. Mi a jó irodalom és mi meg nem, és a távolból könyvek égő szaga imbolygott elő. Ez volt Tusványoson, kies hazánk fasiszta szeánszán tegnap. Sütött a Nap, mert mér’ ne sütött volna.

Ilyenkor fölteszi magának a kérdést a kajlafülű magamfajta, hogy ki a faszomok ezek, kinek is képzelik magukat, hogy ítéletet mondjanak élőkön és holtakon. Másrészt meg, hogy mi ez a prófétai és megváltói attitűd, hogy őket azért szarta a világra a teremtő, hogy nekem legyen otthonos, holott nélkülük inkább érzem magam komfortosan a barlangomban, mint a medve is egészen jól elvolt ott, amíg ez a csürhe meg nem szállta a lakhelyét. És őt is elűzték onnan, mint engem is akarnak, meg tégedet szintén, nem bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Meg, hogy kurválkodnak Tamási Áronnal is, elferdítve a városos Ábel szövegét: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – és ez is jellemző, ez a kifacsarás, hogy nem majd én otthon érzem magam, hanem a nyikhajok megmondják, hol és hogyan legyek otthon. Elmennek ezek a langymeleg náthásba. Akik velük szemben ücsörögtek, és itták a szavaikból a mérget, biztosan az édesanyjuk kebelén érezték magukat a gyalázat közepette, amikor Romániában szidták a románokat és azt az irodalmat, amihez szaglásuk nincsen, és fröcsög belőlük emiatt a gyűlöletbe ojtott irigység.

Mégis azért, hagyjuk most a betűket és a Parnasszust valamint elefántcsont-tornyokat, és szőrmentén, csak huszonnégy órára figyelve nézzük, mitől kéne otthon lenni az embernek szerintük. Azért csak ilyen kurta az intervallum, mert az immár majd’ évtizedes dúlást leírni szinte lehetetlen, ha mégis megtennénk, egy ilyen “Tulajdonságok nélküli ember”-féle kétezer oldalas dolgozat kerekedne. Ezt a mutatós szövegtengert viszont fenntartjuk a majdan elkészülő vádiratnak, amely alapján a milliárdokkal kistafírozott irodalmárok, költők és a cimboráik a plafonig bezárólag otthont lehetnek a Naptól óvott hűvös homályban.

A szülész államtitkár asszony, aki az életét tette április óta a nemzeti szaporulatra, a kismamákat szövetkezetbe terelve dolgoztatná a jövőben, biztosan, miután megtáncoltatta őket, hogy ne legyen nekik csontritkulásuk, meg, hogy el ne apadjon a tejük. A nyugdíjasokkal együtt táncolnának és dolgoznának egyébként, és ropja majd és otthon lesz a világukban az a pár család is, akiket ezen a napon, amikor Esterházyt hajtották el a világ végire a színpadon, épp akkor tettek az utcára, hogy majd az ősztől dutyiba rakjanak, hogy abban legyenek otthon. Lesorosoztak egy autista gyerekét sétáltató anyát, Mészáros pedig megvette Kádár üdülőjét.

Az Emmi nevű minisztérium pedig hat méteres világító keresztek állogatását finanszírozza a kézmosást reklámozó plakátok mellett, mert ennyire futja a gondolatiságából a Tízparancsolat mellett. Ezek a fekete levegőeget fehéren beragyogó keresztek fölhorgasztják bennem a lángolók képzetét, amelynek keresztényi tövében csuklyás alakok – szemük helyén két lukkal – védték a fehér übermensch fajt. De lehet, hogy csak nekem ilyen élénk a képzeletem és ennyire csapongó, viszont az már nem az én látomásom, hogy a magyar proletár abba a Romániába jár már dolgozni, mert ott többet fizetnek, amit ezek oly bőszen szidnak, és éppen ott.

Szóval totális a káosz és a téboly, miközben ott virít mögöttük a fölirat: “Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Már csak azzal a toldással kellene kiegészíteni, ki, és hol? A Hair jut eszembe, midőn Berger a keresztény úri középosztály ozsonnás asztalának tetején ropta, s csak ennyi szakadt ki az egyik öltönyösből: pofája, az van. És még biztatásként nyugtázzuk azt is, hogy a fő fogás, egyetlenünk, az univerzum folyását a jövőben kijelölő felszólalása, mint desszert, még hátra is van. Hogy mi lesz, ha ebben a közegben még az ő beteg képzelete is elszabadul, az megjósolhatatlan. Ám ami riasztó, hogy ezt a diliházas színdarabot véresen komolyan is kell venni.

Idáig jutottunk.

Úrnak rongyok

A Magyar Helsinki Bizottság, ha lehet ezt ilyen módon elmesélni egyáltalán, úriembereset játszik a tébolydában. Teázni akar a nyálacsorgató baltás gyilkossal, ami öreg hiba, sőt, ha szabad ilyen közvetlennek lenni: fiúk, ez így nem fog menni egyáltalán. Az van, hogy a fideszhordák gecik voltak meg aljasok, jól ragadta meg tehát a torkánál a tökét Simicska bácsi, aki immár jobbra el és taps nélkül.

Ezeknek a civileknek jogerős ítéletük van arról, hogy a mi drága egyetlen kormányunknak az oldalukon, ahol az agyrémeik vannak, azaz, a kormány.hu-n harminc egész napon át világgá kell kürtölni azt a cáfolhatatlan tényt, hogy hazudtak éjjel és nappal, de legfőképpen akkor, amikor a nemzeti konzultációjukban azt állították, hogy az M. H. B. a törvénytelenségeket elkövető bevándorlókat védi.

De a mi drága kormányunk nem tette ki a szöveget arról, hogy hazug, mocskos és aljadék, hanem a Kúriához fordult orvoslatért, hogy nyújtsa az élvezeteket. Mindeközben pedig nyájasan megkérték a Helsinkit, amíg a Kúria monyol, ne kelljen kirakniuk a szöveget, és ezek a drága lelkek mit válaszoltak, hát ezt: “Szemben a kormánnyal, mi ennél a pernél is megőriztük a józanságunkat, és a lehető leggálánsabban járunk el, noha az alperes erre nemigen szolgált rá”.

Tökön többféle módon is szúrhatja magát az ember, többek között így is. Tudom én, hogy egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, meg gyerekszoba és elsőáldozás vagy filozófia szakkör. De könyörgöm, csak rá kell nézni prime minister Victor Orbanra, a trottyos gatyájára, és meg lehet állapítani, hogy ilyen alaktól tyúkot sem venne az ember, mert a fazokból vinnék el, kiderülvén, azt is lopta.

Ezen kívül élénk háború is van, amiben nem szoktak kegyelmet osztogatni. Az M. H. B. meg úriembert játszik itt, holott ő kapta a stigmát, ráadásul már matricája is van, amely mutatja a szabadcsapatoknak, melyik ablakot kell betörni. Mindjárt elszedik a pénze huszonöt százalékát hadiadóba, majd fölszeletelik, megsózzák, megborsozzák, és így vetik a falka elé, ők pedig csak jópofiznak, és eltartott kisujjal szürcsölik a teát.

Játsszák a gentlemen’s agreement-et, amit viszont csak úriemberekkel lehet, ilyet viszont ezekről a fideszesekről egyáltalán nem állíthatunk. Ezek nem lovagok, az ilyesféle erények teljesen hiányoznak belőlük. Nem olyan keresztény magyar úriemberek sem, mint ami a mintájuk nekik az ellentengernagy idejéből, mert azokban minden ocsmányságuk ellenére volt úri böcsület, és legalább főbe lőtték magukat a kártyaadósság után.

Ezekben ennyi sincs, a gerinc leghalványabb jele, még gerinchúr sem, egyszerűen nincsen mit kezdeni velük. Tényleg az van, hogy betódultak a klubba, és széthugyozzák a zongorát. Adyval mutatható meg legjobban a világ: “…Minden a Sorsé, szeressétek,/ Őt is, a vad, geszti bolondot,/ A gyujtogató, csóvás embert,/ Úrnak, magyarnak egyként rongyot./ Mert ő is az Idők kiküldöttje/ S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze/ Hunnia úri trágyadombja,/ Ez a világnak nem közösse…”

Bandi bácsi ezzel a szöveggel a forradalomba rohant több mint száz éve, ilyesmitől most viszont meglehetősen távol állunk. Olyannyira, hogy a Szerencsen vasárnap tartandó időközi polgármester választáson már csak egy jelölt van, természetesen a Hazafias Népfronté, amely Fidesz-KDNP alakban reinkarnálódott. Kommunisták ezek is, csak aljasabbak és gátlástalanabbak.

Az M. H. B. rosszul teszi, ha gesztusokat gyakorol feléjük, mert ő nem fog kapni, és el fogják taposni a tankjaikkal. Ezt nem értette az egyik szerkesztőm sem, aki vinnyogott, hogy finomítsak, amikor mosdatlan szájjal szidtam a Fidesz kurvaannyát, de ennek most nincsen itt az ideje. Hogy korhűen fejezzem ki, nem lehet kenyérrel visszadobni, ha mindenképpen be akarják törni a fejünket. Ehhöz képest az egész ország kenyeret dagaszt, de még azzal sem tud hadakozni. Elszedik tőle, és éhen is marad. Így megy ez Neriában.

Herehűtés

A Magyar Labdarúgó Szövetség, úgymint MLSZ, nagyon komolyan veszi magát, ahogyan kell is azt egy olyan, a társadalom működésének központi elemét koordináló és gardírozó gyülekezetnél, mint amilyen a láblabda-központ. Enélkül nincsen élet a Kárpátok alatt, amit jól mutat az is, hogy például a felcsúti, übergazdag klub hazai összecsapásait rendszeresen száznál is többen kísérik figyelemmel a Makovecz-kupolák alatt, ilyenkor a kisvasút is alig bírja az iramot.

Ebből fakadólag teljesen érthető és indokolt, hogy elrendelték, a 2020-2021-es bajnoki évadtól már a magyar másodosztályú – és itt hangsúlyosan magyar és másodosztályú – láblabda kluboknál is kötelező lesz a fűthető gyöp, vagy, ha nem, hát kisnyúl. Ennek több indoka is van. Fölfáznának a játékosok hengergőzésük során, a jégcsapok kilukasztanák a labdát, vagy, ha mókára vesszük a dolgot, akkor a forró talaj élénkebb mozgásra késztetheti a delikvenseket. Viszont mégsem vesszük dilisre ezt az egész trutymót, mert sírnivaló.

Ennek a tébolynak ölég komoly és fajsúlyos pénzügyi vonzata van még a kódolt lopáson túl is. Balmazújvárosban például már van ilyen csudadolog, ilyen radiátoros talaj, és mégis csak a baj van vele. Mert például egy meccsre azért nem tudtak pályát fűteni, mert ezt termálvízre tervezték, s ha a láblabdások talpait fűtötték volna, a közeli fürdő vize fagy be. Pénz melegítésre meg nem volt, ebből is látszik, hogy bonyolult az élet a föld nevű bolygón és a Magyar nevű országban még inkább.

Ilyen erővel és ekkora haszonnal azt is rendeletbe lehetne foglalni, hogy a kimelegedett láblabdás mókusok ne viseljenek tökvédő alkalmatosságot, sőt, meccs közben kötelező lehetne a herék hűtése, nehogy hiányt szenvedjen aztán a Párt által óhajtott szaporulat. Sőt, a boxeralsó is kötelező lehetne, a fecskéseket pedig száműznék Szibériába medvékkel párosodni. Ha abszurdnak találod, igazad van, az is. De minden lehet már a NER-ben.

Amint ez a gyöpfűtős hír tegnap napvilágot látott, az internet csahos közönsége egyből hajléktalanokat, kórházakat és nyomorgókat kezdett emlegetni, hogy bezzeg arra meg nem jut. Nincsen igaza a NET népének, ezt a kettőt – fodball oder nyomor – nem lehet pénzügyi párba állítani, illetve lehet, de nem úgy. A kórházakban nem azért halnak értelmetlen halált az emberek, nem azért éheznek, mert szegény az ország, hanem, mert az másodlagos gond itt, Neriában a futballhoz képest.

Csak rá kell nézni prime minister Victor Orban cselekedeteire, ha már a szavaira nem ér, és mindjárt látszik, hogy az elesettek, hajléktalanok, szegények, rokkantak, otthon ápolók, és az ilyen selejtek – már elnézést, csak O. V. agytekervényeit mutatom ezzel -, tehát a fentebbi körrel jellemzett réteg csak a terhet jelenti neki. Voltaképp ő és a kormánya passzív euthanáziát hajt végre leírt parancs nélkül, mint ahogyan a végső megoldásra is csak úgy kezet adtak jóváhagyólag.

Sőt, mint a támogatási rendszerükből kitetszik, családból is csupán a fehér, keresztény, sok kölkes változat a szívük szottya, a csonka, az egy gyerekes nem játszik, sőt, mint lebeg a légben, aki nem gyártott utódot a nemzetnek, az a jövőben nyugdíjat se nagyon kapna. Hogy ez vegytiszta nácizmus? Perszehogy, de nem erről visítozok már hosszú évek óta? Dehogynem, polgártársak, dehogynem, oszt látjuk, mégis, mi van máma itt.

Így hát, midőn a hírt csócsáljuk, ne gondoljunk nehéz szívvel az MLSZ-re, mert nem tehet arról, hogy hülye, másrészt meg neki is ott a tornyosuló föladat, hogy a király játékszerét kiszidolozza. A fűthető gyöpről szóló rendelkezés csak az ország romlottságát mutatja, hogy midőn leszarja az állampolgárait, a diktatúrák módján képeskönyvbe való kirakatot gányol. De, ha azt egyszer megvakarjuk, aranyapám, akkor magam sem tudom, mi lesz. Földindulás talán. Illetve esetleg.

Az utolsó tangó Árpival

A tíz órakor kezdődő leálláskor – szokás szerint – megszólalt a hangszóró az összes irodában, recsegett-ropogott, majd kiszűrődött belőle az “Így kell járni, úgy kell járni” kezdetű dalocska. Ebből a ellaposodott fejű alkalmazottak tudták, hogy szerda van, és este táncklub lesz a társalgóban, ahová ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott elmenni, mert rákerül a kartonra, hogy az alkalmazott milyen elszánással vesz részt a közösségi programokban.

Egy rossz pont, és máris lőttek a nyaralásnak, vagy a gyereket nem veszik föl egyik keresztény iskolába se, ami nélkül továbbtanulásra esélye sincs, és dolgozhat a Mészáros, Mészáros és Mészárosnál. Ez a cég az egész országra kiterjedt, és mindent gyártott, amire szüksége lehet az embernek, a macskatápon át a füldugón keresztül a zenélő játékvonatig. Voltaképp az egész országban csak ez az egy vállalat volt, ez volt a “Cég”.

A Párt és ez határozta meg Neria mindennapjait, amióta a nagy háborúban csapataink legyőzték az egyesült Soros-Migráncs-Európa-ENSZ seregeket Rezsi tábornok vezetésével, de a tudjukki – akinek a nevét azóta ki sem lehetett mondani – eszmei útmutatásával. Amióta a Rákos patakon haditengerészetünk szarrá verte az ellenséges anya hajóit, aki nem szült parancsra, és a kerítés is körbe ért teljesen, azóta béke volt, csak a TEK tankjai cirkáltak, de ezt mindenki megszokta már.

Aranka, aki tizenkilenc éves volt, és még nem szült – biztatta is a csoportvezető erősen, sőt, tréfálkozott, hogy be is segít, ilyenkor hülyén vigyorgott és kacsintott -, szóval Aranka a “Tömegtájékoztatási Szöveggyártó Központi Iroda” alkalmazottja volt, itt az engedélyezett régi regényekből kellett kigyomlálnia a nem megfelelő jelzőket. Most épp a “Szerelem a kolera idején” című alkotáson dolgozott. Ennek zöld utat adtak, mert sok volt benne a toszás, csak nerizálni kellett a szöveget.

Szóval Aranka hallgatta a hangszórót, benne Cser Ágnes sámánasszonyt, aki elmagyarázta, hogy este induljanak táncolni, hogy megelőzzék a csontritkulást. Akinek szükséges, igénybe veheti a nemzeti nagymama-szolgálatot, ez olyan volt, mintha Mikulást bérelne az ember. Zárásként még reklámot adtak, a “Fáj a torka? nincsen gondja, ha a Miatyánkot elmondja. – Imát az imaboltból!” kezdetűt a nemzet csalogánya, Ákos szintetizálásával ötven millióért.

Arankát ez az egész nem érdekelte. Ahogy a hangszóró elhallgatott, csak a táncon járt az esze, már hallotta magában a fiúk évődését, hogy “Lépjen a talpamra kisnaccsád”, ami után táncba vitték, és mindegyikből áradt a “Mészáros No5” kölni illata, szájukból meg a “Mészáros garantáltan házi kisüsti” savanyú szaga. Az igazán menők Habony-porokkal akartak hódítani, a gyengébb lányok ki is mentek velük a WC-re, ahonnan fehérlő orral és szakadt bugyogóval tértek vissza, de a teremfelügyelők ilyenkor félrenéztek, hadd játsszanak a fiatalok legyintéssel.

Aranka azonban nem vágyott máma ilyen hedonista örömökre. Illetve már régóta nem vágyott, mert Aranka szerelmes volt. Hiába tanította neki az alapszervezeti vezetője, hogy ez burzsoá csökevény, és matricázzon inkább, ügyeljen az ellenséges irodákra, sőt, Kásler atya is hiába magyarázta, hogy ábrándozás helyett a Tízparancsolatot forgassa főként, a szívnek nem lehetett parancsolni, és, mint meglátjuk, annak a szívnek meg is kellett szakadni.

Árpi volt az, aki elvette az Aranka eszét teljesen. Ez a karamell bőrű, fekete szemű és hajú, ábrándos tekintetű gyerek, aki emiatt teljesen kilógott a cserkész-egyenforma tömegből. Távoli óceánok meg őserdők vonzása áradt belőle, és nem “Mészáros No5” szaga volt, hanem csokoládéval kevert pipafüst illata, mint régebben a részeges bölcsészeknek, és amerre ment, egy szivárvány utazott fölötte, mint valami glória, ezért is volt magányos nagyon és örökre.

Aranka teljesen megszédült tőle, bár csak távolról látta olykor, mert a vers-osztályon dolgozott, és hihetetlen történetek keringtek róla, hogy dekadens szövegeket engedett át, meg is büntették emiatt sokszor, és fenyegették, hogy kirúgják. Mégsem tették meg, mert a nagy többség már olvasni sem nagyon tudott, csak a jelszavakat értették. Árpit néhányszor elvitték, úgy mondták, továbbképzésre, de mindig bambán jött vissza, napok kelletek, míg visszatért az értelem a szemeibe.

Aranka kicsinosította magát munka után. A sötétkék, nem kurta szoknyát vette fel, fehér blúzt nyakig gombolva, meg magas sarkú topánt, holott tudta, hogy attól megvadulnak a fiúk, sőt, alaposan befújta magát “Récsöl-démon” parfümmel, amitől a szomszéd kutyája felvonyított, és megrezgett a csillár. A klubban jótékony félhomályban rázták magukat a fiatalok a “Boldogasszony anyánk” diszkósított ritmusára, amitől apácapornó fílingje lett a teremnek, körben a felügyelőkkel, akik diszkréten rejtették el a gumibotokat a reverendájuk alá.

Ahogy Aranka belépett, meglátta, hogy csak egy ember ül a sarokban, és izzó szemekkel nézi, és ő volt, az Árpi. Arankának gumivá vált a lába, elfolyósodott és imbolygott, hóna alól izzadság-szökőkutak sprickoltak még akkor is, amikor, mint valami földöntúli Isten, hozzá lépett, és nem azt mondta, hogy csörögsz a talpaimon csajszi, hanem, hogy hölgyem, szabad, és Aranka nem volt se élő, sem holt.

Akkor sem, amikor Árpi a karjain vele odalibbent a zenepulthoz, ellökte onnan a dizsikölket, egy pendrájvot dugott a gépbe, kattintott, és föltekerte a potmétert a plafonig. Mint a végítélet, úgy dörgött föl a pampák hangja és az argentin kurvák bánata, és tangózni kezdett Arankával, hogy együtt haljanak bele a végtelen szabadságba. A lány fejét csak kevés ütés érte, amikor Árpit csépelni kezdték, és elcibálták mellőle.

A hajánál fogva húzták ki a teremből, bekapcsolták a füstgépet, s ahogy kitisztult a levegő, mintha semmi sem történt volna, a rend helyreállott. Aranka ott állt a terem közepén egyedül, és nem tudta, mindez megtörtént, vagy álom volt csupán. Teljesen megzavarodva elfogadott egy kis Habony-port, másnap pedig szakadt melltartóban ébredt otthon. A telekép bemondta, hogy migráncsot fogtak a mulatságon, aki régóta álcázta magát, elvette a munkáját sok embernek a hivatalban, és akkor tették ártalmatlanná, amikor meg akart erőszakolni egy magyar hajadont.

Aranka végignézett magán, a nem kurta szoknyáján, a szakadt melltartóján meg a gyűrött blúzán, a szívébe révedt, hogy megkeresse Árpit a mélyén, de nem találta már sehol. Nappal volt, indult a józan robot.

A pitiáner szervilizmus rongyai

Van nekünk itt – illetve nekik – ez a kettő rúle, mint a takony, olyan nyúlósan, úgy nemzeti, hogy az angollal kurválkodva – 2rule – adja ki az ősmadarat, másrészt meg ki nem szarja le ezeknek a nyomorát. Hogy ez is mi, azt én nem tudom, de igyekezek megfejteni a kajla agyammal, azon vagyok éppen, mert a királyi láblabda ligából már három mókás egyesület is Tatabánya csúcsaiba öltözött. Ott ül az összes nyomoronc a hegy tetején, néz alá az ősmagyar világra, amint zúgnak a géperejű járművek a szürke szalagon, és azért búsong mind csupán, mert elfogyott a kumisza neki.

Ilyen ez a kettő rúle, valamint dohos és tömjénszagú, mint a kötelező hittan. Hogy mi vett rá felnőtt embereket arra, hogy a csapatukat ilyen szarba öltöztessék az tudjuk. Azt viszont nem igazán, hogy miért csinálnak bohócot magukból, hogy ez mért jó nekik. Itt van mindjárt az én városom csapata, ez a Haladás, amely megkapta a stadionját, hogy beledöglik a kongásba, és az elsők között öltözött a nemzeti rongyokba, de mégsem egészen. A Király nevű kapusunk világhíres a szürke macijáról, ebből szombaton nem volt ilyen rulettes, de más se nagyon. Úgy is néztek ki.

Ömlött baromira az eső a felemelő mérkőzésen, ellene Adidas dzsekibe bújt a Haladás, így úgy föstött a társulat, mint valami szedett-vedett vándorcirkusz. Rulettes mez meg gatya, a kapuson saját márkás maci, és megint más típusú dzseki, mert az ősmagyar-madaras cucc, hogy szar-e, azt még nem tudjuk, ellenben nincsen készen egyáltalán. Egy futballcsapat öltözete az nem a trikó meg a klottos, na jó, a libalegelőn igen, de ez a százmilliárdokkal felpumpált nemzeti liga vagy mi a rosseb. Inkább a rosseb, efelé hajlok, ennek az összes kajánságával elegyest.

Mészárosuknak erre a szarra szüksége semmi nem volt, lehet, azt se tudja, hogy van neki. Miheztartás végett azonban Virág elvtárs mondandóját tessenek átfordítani ilyen rulettesre, és mindjárt világos lesz minden: “Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

Így lett a rulett is. Kicsit gányolt, kicsit undorító, de a miénk. De hogy mért, az a baj. Rátelepüléses elfoglalásilag, ahogyan újraírták az egész országot, most épp a felépítményen dolgoznak, mint tudomány és művészet, de a legkisebb, legeldugottabb luk sem maradhat szárazon, hogy mindent megüljön a belőlük szivárgó szag. Ez pedig átitatja a hegyeket, a városokat meg réteket, pállott és verejték-ízű, hogy elhervadnak tőle a virágok, kipusztulnak a fák és lekonyulnak a csillagok. És semmi sincsen készen, mint a Bazárjuk, meg ez a rulett is, mert hogyan is lehetne.

Egy sportcucc az évtizedekig épített brand, abban munka van meg gondolat, nem olyan, hogy gyere cipó, hamm bekaplak. Ezek olyan villámléptekkel építik az új világukat, a rettenthetetlen rencert, hogy semmi sincs készen. Hirtelen vesznek birtokba mindent, és ilyen ótvar a vége, mint egyetlenünk trottyos gatyája. Látszik, hogy nem volt gyerekszobájuk, se gyökereik, azt keresik most égen földön Szent Pistában meg a kormányzó úrban, hogy igazolást találjanak a létezésükre. Ez mind benne van ebben a rulettes mókában, mint Proust teájában az egész nyüves Combray, bár tudjuk, az nem irodalom. Irodalom az, amit a Magyar Idők annak tart, s amely olyan, mint a mi Királyunk szürke gatyája. Szaros.

Az audiencia elmarad

Orbán Viktor Mihály, akárha kiskutya az ugatásba, annyira belemelegedett a rongyrázásba, hogy már hétköznapi halandóval szóba nem is áll, csakis királyokkal, hercegekkel meg grófokkal. Néhány szultán, és ismeretlen okból ilyen köztársaságis államfő-muki még belefér, és röpköd is hozzájuk, mint valami megszédült veréb a “Hungarian Air Force” nevű kicsi gépével. Már csak a “One” fölirat hibádzik, és máris olyan mókás frizurája lenne, mint a másik baromnak, ennek a Trumpnak.

A mi egyetlenünk azonban inkább a rogyasztott gatyájával kápráztatja el a világot, azt sugallva tán, ez van, ezt kell szeretni. De nékem ez a magyar légierő ez bassza a csőrömet, hogy három helikopter meg két Gripen az van-e olyan klafa, mint a Luftwaffe. Igaz, O. V. M. külseje már hasonlatos a feledhetetlen marsalléhoz, a Göringéhez, akkora a gyomra legalább, de a régebbi nácinak volt olyan tamburmajoros botja is, amivel szaladgált, és vadászni is imádott. Ő volt az ősapja a Semjénnek, és ezek szerint akár Orbánnak is.

Hogy miként nem áll szóba senkivel sem ez a mi zsebcirkálónk, az is már toposz, őstörténet úgymond. Hiszen Marquez, aki mindent tudott az életről és az egész univerzumról, így személyesen ismerte O. V. M.-et, és meg is írta már ötven éve. Mint azt tudhatjuk, Aureliano Buendia ezredes is beleőrült a hatalomba, és uralkodásának ormain botjával egy három méter sugarú kört húzott a tyúkszaros udvar porába, amibe emberfia be nem léphetett. Még Ursula sem, ahogy ismeretes.

Varga-Damm Andrea, a Jobbik színeiben pompázó képviselő asszony sem közelítheti meg a királyt, sőt, választ sem kap a kérdéseire, amelyeket látszólag a panelprolik érdekében tett föl kilakoltatásokról és ápolási díjakról. Ámde a mogult olyannyira nem érdekli a népek kínja, hogy le sem szarja magunk közt szólván, ebből fakadólag nem válaszol még ennek a Varga-Dammnak sem. Ő pedig vagy felháborodott, vagy csak szereti a cirkuszt, ezért a vezér dolgozójának ajtaja elé telepedett.

O. V. M. udvarias embernek szimulálja magát, így, midőn átlépett rajta, köszönt neki, és úgy távozott. Ez a Varga-Damm Andrea azóta kisebb kitérőkkel ott táborozik. Azt mondja, míg választ nem kap, szerintem meg, amíg Kövér fogdmegjei a hajánál fogva el nem cibálják az ajtó elől. Nem osztottak lapot ennek az Andreának, nem rendelték oda ad audiendum verbum negrum, magyarán, az audiencia elmarad, Varga-Damm le van szarva egyszerűbben szólván.

Mint ahogyan a hvg.hu is – így legfőképpen annak olvasói -, amely orgánum munkatársa szintén kérdéssel illette a fényes tekintetűt, ami illetlen dolog. Még jól is jött ki a buliból, hogy azt vágta a képibe a magyarok istene, gyűjtögesse a hülyeségeit egész évben, s majd karácsonykor választ kap rájuk – vagy nem -. Mindezzel ez a mi egyetlenünk azt az üzenetet manifesztizálta, miszerint mindenki bekaphatja, és azt csinálok, amit csak akarok.

A hvg-s jóember még örülhet is, hogy nem hurcolták el a fogdmegek a királyi tömlöcbe, ahogyan ez a feudalizmusban szokásban van, mert például Simicska már menekül. Egyik reggel bizonyosan véres lófejet talált a dunnája alatt, amitől megvilágosodva minden birtokát és javát kékszegélyű kistányéron rakta az ura elé, majd mindjárt elindul világot látni, hogy vissza se forduljon. De tudjuk, hogy már csak egy nagy falu a mi bazi nagy sárgolyónk, így, hogy biztonságban érezhesse magát az esőerdőben, még letétbe helyezett valami videót is.

Szegény, nem tudja, hogy a videó őrizőjét is meg lehet venni, mint ahogyan mindent ezen a világon annak, akinek hatalma és pénze végtelen, mint most már O. V. M.-nek is. Ember nem áll meg előtte, max Putyin és Erdogan anító és atyamesterek, de még ez sem egészen biztos. Mert, ahogyan példáink is mutatják, itt, minálunk, Neriában a feudalizmus keveredik a mindenható maffiával, s ha ez a két sötétség elegyet alkot, az már tényleg az éji homály.

Valami szép

Egyszer csak kopogtak a vidéki folyóirat szerkesztőségének ajtaján. De nem is kopogás volt ez, sokkal inkább kaparászás, amilyet kölyökmacskák tudnak kartondobozuk oldalán, mint ahogyan a szerkesztőség sem nyüzsgő hely volt szaladgáló slapajokkal, hanem egy paneltorony földszinti lakása. És az íróasztal végiben ott ücsörgött egymagában a főszerkesztő hatalmasan, zsíros hajjal, valamint világot megváltó aljas malacszemekkel egy kézirathalom közepén, amint éppen pasziánszozott a számítógépével.

– Tess… – Ennyi jött elő belőle nagy kegyesen, csak úgy a torka közepéről, hogy alig is lehetett hallani, ezért kapartak újra az ajtón.

– Gyere be! – Váltott most már kettes hangerőre a fölkent irodalmár, sőt a szemével is az ajtó felé nézett, amely nyikorogva kitárult. A huzat fölkapott pár papírt az asztalról, és lengtek ezek a szoba közepén, akárha valami szellem, így fogadva az érkezőt. Úgy lépett be, ahogyan kopogott. Az egész lénye elnézést kért a létezésért, és látszott, hogy bűnösnek érzi magát, mert egy levegőt mer szívni a főszerkesztővel, élet és halál urával, ha arról volt szó, ki jelenhet meg, és kit feled el végleg a történelem. Bár ez voltaképp mindegy is volt, hiszen az emberek egyszerűen nem olvastak, de alanyi költők és merengő novellisták mégis útra akartak kelni a halhatatlanságba meg a Parnasszus felé, mert az ember jámbor álmodozó mégiscsak.

Kortalan egy lány volt ez, aki belépett a porszagú szentélybe. Ugyanúgy lehetett volna tizennyolc is, mint ahogyan nem, huszonkilenc vagy tizenkettő, mert csak a méretes szemüvege virított, meg az, hogy átdereng rajta a hűtőszekrény kontúrja, és az is látszott, ahogy csinos pofija mögött betűk kerengtek a fejében össze-vissza és rendetlenül. Alig is mert belépni, ott reszketett az ajtóban a megtiszteltetéstől, meg a bátorságától is persze, hogy meg merte tenni, bejutott, mert már háromszor fordult vissza az ajtóból kétségbe esve és csatakosan a félelem verejtékétől.

– Mi tetszik? – Kérdezte a főszerkesztő, és bár maga is furcsának találta, de a hangjában fel lehetett lelni a nyomát némi kedvességnek. Szuszogott, mert kövér volt nagyon, s csak ekkor vette ki a cigarettát a szájából, amely végig ott figyegett, az asztal közepén álló csikkhalomra hajította, aminek az alján tán hamutartó lehetett, de ez egyáltalán nem volt biztos.

– Verseket hoztam. – Ezt suttogta a lány, inas kezeivel a táskája mélyén kaparászott hosszan, hogy majdnem elveszett benne. Kitartó küzdelem után elővett egy köteg papírt, lógatta maga mellett, tanácstalanul és reménykedve nézve erre az alakra, aki dobolt a duci ujjaival, és hosszan, nagyon hosszan sóhajtott, majd ennek a végén, mintegy ezzel együtt préselte ki magából a józanító pofont.

– Ó, kedveském, versre momentán nincsen szükségünk, versünk az annyi van, mint a pelyva, száz évre is el vagyunk látva versekkel. – Így akarta volna rutinból félresöpörni ezt a szerencsétlent, akinek azonban a térdéig görbült a szája, és látszott, hogy mindjárt előtör belőle a sírás, hogy a könnyeivel okozzon mindent megsemmisítő cunamit. Így inkább elővigyázatosságból mint irgalom miatt megszólalt nagy kegyesen ennek a gyereknek a fölkent irodalmár, meg, hogy megelőzze a bajt.

– No, adja ide. – A lány odareszkette a kezével a papírjait, a főszerkesztő a homlokáról az orrára csapta a szemüvegét, és hümmögve olvasni kezdett. Aztán a hümmögés abbamaradt, zizegtek a papírok a kezében, ahogyan olvasott, egyiket a másik után, és olyan kerek lett a szeme, mint egy túlfújt strandlabda.

– Maga drogozik? – Ezt szegezte neki, a lány pedig eltátotta a száját, válaszolási vagy sírási szándékkal, de egyik sem következett el, mert a dagadt folytatta.

– Ezek a képek, amiket használ itt a csillagokról, tengerekről meg a jámbor elefántokról, a képzettársításai főzelékről meg falvakról elég mellbevágóak. Én se értem, más se fogja, nem ilyenekre van most szükségünk. – Így józanította a reszketőt, aki teljesen összement ezidő alatt, és a választ is alig tudta kinyögni a kérdésre, hogy hol tanulta ezt a szemetet.

– A Szent Benedek Gimnáziumban…- Ennyi fért ki a lány száján, de folytatni nem tudta, mert a dagadt fölcsattant, egycsapásra tűnt el belőle minden nyájasság.

– Kovács tanár úr mi? Meg a szakköre. Mikor érettségizett?

– Tavaly.

– Jellemző. Felejtse el azt a fertőt, amit magába pumpáltak.

– De hát, Kovács tanár úr…- Próbálkozott volna a lány, ámde feleslegesen.

– Hagyja már azt a sorosbérenc Kovácsot a nyugatmajmolásával. Kovács ott van, ahová való. Közmunkában söprögeti a szart az utcán, örüljön, hogy luk van a seggén. – Így hengerelte le a fölkent irodalmár a szerencsétlen lányt, aki összement még fél métert, hogy már alig is látszott ki két pormacska közül. A dagadt szeme ettől a diadaltól kiélesedett, mert meglátta, hogy ezt még lehet formálni, nem olyan menthetetlenül elvetemült, mint a többi, akik mind valami esztétikáról papoltak, és nem értették az új idők új szeleit.

– Próbálkozott már prózával? – Készítette elő a végső csapást.

– Nem. – Jött az őszinte válasz, amitől a dagadt már nyeregben érezte magát.

– Nézze! Van magában spiritusz, látszik, hogy ért a szavakhoz, csak rosszakat használ. – Így kezdte puhítani a lányt, akinek a szeme most már a kétségbeesés helyett őrületet kezdett sugározni, és a fölkent irodalmár ettől már ülte a győzelmet.

– Kisebb novellára bármikor vevő vagyok megfelelő témakörben. – S mivel a lány köpni, nyelni nem tudott, fojtatta a puhítást.

– Három szóval leírhatom magának a kívánatos témákat. Isten, haza, család. De látom, hogy nem érti, és még valami lányregénnyel jön majd nekem. Itt egy szótár, amely tartalmazza a megfelelő szavakat. Vannak benne alkalmas jelzők, főnevek, igék, ezek segítségével bármikor összeüt egy forradalmi kisprózát. Azt már holnap megveszem, és maga egy óra alatt össze is tud rakni egy ilyet. – Kis, narancssárga füzetkét nyújtott át a lánynak ezzel a címmel “Irodalmi szójegyzék novellisták számára – Jóváhagyta a Párt agitációs és propaganda osztálya”.

– Vegye csak el. – Így biztatta, s mivel a lány nem volt már sem élő, sem holt, és a szemei is elfátyolosodtak, a táskájába csúsztatta a brosúrát, de látszott, hogy nincs egészen magánál.

– Van magának fiúja? – Tette fel az értelmetlennek tűnő kérdést a dagadt. A lány csak bólintott.

– Helyes, nem homokos, ez lényeges. Menjen hozzá, szüljön neki gyorsan és sokat, meglátja, ettől egyből rájön, hogyan és mit kell írni. Isten, haza, család, tudja. Zúgjon az az élet abban a rohadt írásban, Trianon meg a bércek, tudja. Esetleg Szent István.

A lány már egyáltalán nem volt magánál, úgy hátrált az ajtó felé, s ahogy nyitotta ki, ez a fölkent nagy vidáman utánaordított, tudja-e, mi a szépség. Választ nem várt, de nem is kaphatott volna, az ajtó éppen záródott, amikor újraértelmezte az egész nyüves esztétikát.

– Szép az, ami érdekből tetszik, kisanyám. – Ezt ordította még bele a kattanó ajtóba, rágyújtott, és azon gondolkozott, hová tegye azt a kurva hetest, hogy kijöjjön a sor.

Csak egészség legyen

Bár a TASZ kiperelte, az Emmi nem hajlandó kiadni az adatokat a kies hazánkban szapora halált okozó kórházi fertőzésekről. Első indokként azért, mert a kért információk személyes adatnak minősíthetők – mondják. Az én anyám szintén az ő szíves közreműködésükkel halt meg, és ezt a boncolási jegyzőkönyv is bizonyítja a bájos “szepszis” szóval, amit, ha kifordítok, és ha be, akkor is azt jelenti, hogy elcseszték. És nem hiszem, hogy angyalom erősen tiltakozna holta után, ha a TASZ megtudná, hogy őt is megölték.

Sokkal közelebb áll a valósághoz – bár lányos zavarukban bizonyára nem tudták, mit beszélnek – az az indok, miszerint az adatok kiadása “nem releváns, helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő lenne”. Ez egy csudálatos félmondat, és benne van, hogy az új, okkultista emberminiszter miért javasolja az imát és a tízparancsolatot abban az esetben, ha a magyar szavazópolgár a lerohadt, ámde világszínvonalú egészségügy karmai közé kerül. Ez a négy jelző: helytelen, megtévesztő, félrevezető és pánikkeltő, mutatja azt is, hogy az új koncepció legerősebb bástyája miért az utcai plakátokkal való ráolvasás.

Ennyit tudnak. Brüsszelt és Sorost is megállították a papírokkal, bizonyára így lesz a baktériumokkal is, más okot és indokot nem lelek a sámánisztikus elemek használatára. S bár abban a korban, amikor a főpap tánca esőt hozott és eltántorította a gonoszt, az volt az elfogadott halotti jelentés, hogy Isten adta, Isten elvette. Most meg, amikor már megtudhatjuk azt is, hogy a főorvos úr szaros keze volt a bűnös, azt tartaná célravezetőnek az egészségügyi kormányzat, ha mindenki befogná a pofáját, mert, ha kiderülne az igazság, még elborulna a népek agya. Az iránymutatás tehát ennyi: kuss!

Így is lehet, sőt, ez már divat is. Két nappal azelőtt, hogy az Emmi csak semmi pánik felkiáltással tagadta meg az adatok kiadását arról, hogy hány ember hal meg szíves közreműködésükkel, a mi Parlamentünkben a Bangóné névre hallgató komcsi nőstényördög az iránt érdeklődött, hogy a kormányzat miért titkolta a rákkeltő gyógyszerek ügyét. Soltész államtitkár pedig nem magyarázta el tanáros hűvösséggel, hanem odasétált Bangónéhoz, és Csernobilt emlegetve leordította a fejét. Ebből több érdekesség is fakad. Ha ők sunnyognak, akkor már nem csak az eemút nyóc, hanem a hajdani negyven a hibás, valamint, hogy Soltész államtitkár egy kőbunkó organizmus is, de ez nem újság.

Továbbá, s leglényegesebben, hogy a NER-kormányzás lényege, a központi vezérlő eszméje úgymond, ha valami nem illik bele a vaníliaszagú, rózsaszín világba, és nem lehet előtte átvágni a nemzeti színű szalagot, az nincs is. Ha meg igen, az Soros-ármány, de minimum a komcsik bűne. Ők tehát folttalanok, csak az a zavaró az egészben, hogy mindeközben miért kell úgy megnyilvánulni a Parlamentben, mint mondjuk a Stauffenberg-ügy náci vérbírái, akik a kivégzés előtt még megalázni is igyekeztek a kezük közé került áldozatot. Aztán persze henteskampóra is fellógatták a delikvenst, lefilmezték a vonaglását, hogy a Führer zaklatott lelke ettől nyerjen békét.

Ilyen habitusok vannak most Neriában, és a győzelmi jelentések is olyanok, mint amilyeneket a bajuszos Sztálingrád után kapott. A végeredmény ismeretes már. Hogy ez a mi sorsunk hová lukad ki, az még ingoványos, de az már most tudható, hogy a hagyományos nyugdíjas-köszöntés, miszerint “Csak egészség legyen”, soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban. És pláne azért, mert ez most nem a betegség hiányát, hanem a biztos halál karmai közül való menekvést jelenti. Mert, mint az Emmi filozófiája is mutatja, amiről nem beszélünk, az nincs is, a fertőzésekről nyilatkozni pánikhoz vezet, s a vége az lesz, ha igazat szól az ember, akkor sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár válik belőle. Illetve már az is, csak még nem reszket.

Kényszerzubbony is kapható

A végén majd csak egy elnyújtott, hosszú, artikulálatlan üvöltés hallatszik a hangszóróból, aztán sercegés és néma csend lesz, az egyazászló pedig kókadtan csüng majd, mint a disznó hasa, és senki nem találja az injekciós tűt, mert azt is ellopták.

Pedig voltaképp szépen indult a nap a birodalomban. Olyan kerek volt a világ, a bamba madarak danásztak, Lőrinc barát barna csuhában megvette a fák mögött megbúvó kiskutya redves farkát is, az ennek tövében rejtőző bolha fingja még nem volt az övé, de elégedetten sóhajtott fel a jachtján: meglesz az is, mert a kemény munkának mindig megvan a jutalma. Főleg a kétkezinek.

Reggel nyolc óra volt, amikor kiderült, hogy a zUnijó aszonta, hogy eddig és ne tovább, mert tele lett a töke neki az illiberális álmokkal. És még aszt is onta, hogy bíróság elé citálja az egész redves bagázst. Igaz – mert olyan neki az ügymenete -, majd csupán a vezér saját lábán ácsorgó kisunokája kap intést száz év után, hogy ugye, kicseréled majd a nagytata szaros pelenkáját, és ő rávágja majd, perszepityu, és most jó? És a zUnijónak jó lesz, de nagyon.

Ennyire nem lát előre azonban a rencer, és mondta is legott – miközben habzott neki a kicsi szája – a Halászjani, a pecás, akit azért hagytak életben, hogy jártassa a száját de mindig, hogy a Sorosmegin. Hogy az egész nyüves világ aztat védi, sőt, a zUnijó meg egyenest az ezer éves bütykeit nyalogatja, mert ez a mániája neki, hogy vénembereket gyömöszöl, hogy a kedvükre tegyen, és persze, hogy a nagyvezírt meg bosszantsa, ezt a mienkét. Azzal cukkolódnak minduntalan, mert a világon még nem született olyan, aki értené a zsenijét, ahogy ő látja a világot, olyan magának valóan egyedi módon.

A vendégségből épp távozó szlovák nagykövet is – valami Kácer, a neve is má’ milyen – ezt ordította vissza az ajtóból, hogy hülyék ezek meg aljasok, a királyukon bohócsipka van, és megváltónak hiszi magát, pedig csak egy nyomorult féreg. Sőt, azt is visszaüvöltötte, hülye az, aki egy vénembert démonizál, akibe hálni jár a lélek, így búcsúzott el a díszes kompániától ez a Kácer.

Ott ücsörgött persze a sarokban egy srác, aki prosti volt, és hozzávágta volna a távozóhoz a cipőjét, de olyanja nem volt, nehogy kárt tegyen magában. Tehát cselekedet helyett szóval hadakozott, és a Kácer után sercintett, hogy a falon folyt a takonnyal elegyes nyál, hogy hülye, aki mondja. Volt ilyen monomániája ennek a prostisrácnak, hogy a vezérét a népek választották ki a feladatra, hogy vezesse ki őket a pusztaságból, s egyrészt ez nem így volt, másrészt nem is vezetett ez sehová sem, csak a Lőrinc baráttal sutyorgott a sarokban egyfolytában, és csörgették az aprót a zsebükben.

Fél tizenegy volt talán ebben az idillben, amikor a tarajos, de nem a sül, szólásra emelkedett, nézett ki a szemüvege lukán, és, mint, aki meglelte a bölcsek kövét, azzal a bizonyossággal adta elő, hogy a ‘zország kiiramodik az ENSZ-bűl, messzire tőle, a globális csomagból, mert attól van veszélybe’ a haza.

Lett is öröm, a vezír kibújt a Lőrinc barát seggéből, égnek hajigálta a csörgős sipkáját, és ordított, minta a fába szorult pondró és akárha, hogy kilépni, az egész univerzumból kilépni, én vagyok a ‘zisten csakis. Éljeneztek neki, megminden, a plafon leszakadt, de nem esett le, csak himbálózott, mint a hajnali nyál, mert gumiból volt.

És az ápoló benézett az ajtó lukán, de nem röhögött, csak elsírta magát. Kiegyenesítette a táblát, melyen ez állt: Magyarország, zárt osztály. – Filctollal még odasrejbintotta, hogy kényszerzubbony kapható, és lekapcsolta a villanyt nagy kegyesen.