Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

2 301 463, avagy atomvillanás jobbról

Fárasztó már az én ízületeimmel még egyszer lepötyögni, tehát, polgártársak, a címbéli mennyiséget – nem többet és nem kevesebbet egy darabbal sem – konzultálta elhivatott nemzetünk a Soros patáiról. Ezt bizonyos Hidvégi Balázs tegnapi szíves közléséből lehet tudni, aki nem sajnálta a miseidőt, hogy az örömhírt közölje az erre szomjazó alattvalókkal, hogy még ünnepibb legyen Advent első, elcseszett, jeges napja.

Most már csak két dolgot kell tudnunk, hogy ezt a duci kis ujjain számolta-e ki, vagy a füle csattogtatásával, valamint, hogy ki a rosseb az a Hidvégi Balázs. Azt írja az újság, hogy a kormánypárt kommunikációs igazgatója, de mi tudjuk, hogy nálunk párt, kormány és frakció egylényegű, akárha Szentháromság, ezért marhára bizonytalan a dolog, de ki nem szarja le magunk közt szólván. Hidvégi urat csak úgy, mint a konzultációját is neki, amelyik egyébként világcsúcs.

Persze, hogy az, ilyen versenyszámot ugyanis sehol máshol a végtelen univerzumban nem ismernek, csakis itt. Sőt, megengedem, olyan sincs sehol máshol, az Üveghegyen túl se, hogy az ilyen habverést a demokrácia diadalának állítsanak be, mint tette azt nem a Hidvégi, hanem valamely másik csinovnyik az erről szóló permanens böfögés közepette, és, láss csodát, akkor sem érdekel ez engemet egyáltalán.

Sőt, a maradék 7 698 537 pöttyös seggűt sem, ha épp 10 000 000 ilyen organizmus van Nemesmedvestől Záhonyig bezárólag, és ennyire belemerültünk a számokba, ami érdekes egy dolog, ellenben teljesen érdektelen. Annyit mondanak, amennyit csak akarnak. Egy hete még 1 754 128 volt a nyerő Hadházy 400 000-es saccával szemben, amiből pör lesz, hogy folytatódjék a cirkuszi mutatvány, bár ez még annak is lapos.

Hogy itt dobálóztam a csodás számjegyekkel, annak egy, jól megfogható hátsó szándéka volt, hogy érzékletesen tudjam demonstrálni az értelmetlenséget, mert mondhatnánk számot a nullától a végtelenig bezárólag az egyenesen akárhol. Az sem számítana semmit, mert csak úgy nem lenne igaz, mint kiinduló tételünk, a 2 301 463. Mert itt nem a mennyiség a lényeg, hanem a kretén romlottság ideája, amit a népekre zúdítanak egészen jövő tavaszig már, ez teljesen biztos.

A tamtam elől csakúgy nincsen menekvés, mint az atomvillanás jobbról felkiáltás után a megdögölés elől, ahogyan annak idején Kádár sameszei oktatták polgári védelemből a népeket. Ami szintén nem azt a célt szolgálta, hogy a jómunkásember tudja menteni a redves irháját, hanem, hogy a reszkető gyűlölet őbenne kicsírázzon a dagadt kapitalista ellen, aki akkor még nem Soros volt, ellenben volt neki jenki zászlós cilinderje.

A módszertan és a nívó ugyanaz, ebből is látszik Orbán korai vallomásának igaza: nem az a baj, hogy diktatúra van, hanem, hogy más működteti. A számok azonban beszédesek, hiszen tegnap, vasárnap lévén, ami nap minálunk az örömök és diadalok közlésének ideje, azt is megtudhattuk, hogy a végéhez közelít a nyugdíjasok 2 700 000 utalványának gyártása, s ha csak ezt odatesszük a bűvös 2 301 463 szám mellé, akkor egyből kiderül, még ők sem küldték vissza mind a soros-cetlit. Hálátlan népség.

Kicsire viszont minálunk nem adnak, úgyhogy felejtsük el ezt is. Foglaljuk össze úgy a tegnapot, hogy a fidesz már megint észvesztő sikereket aratott, csak apróbb gikszerek csúsztak be. Ugyanis Uhrinyi Tamás, az Erzsébet Utalványforgalmazó Zrt. logisztikai igazgatója azt is mesélte ujját a magasba emelve, hogy a mohó nyugdíjasok a borítékjuk felbontásának fejedelmi pillanatában legyenek óvatosak „a sérülések elkerülése érdekében”.

Arról nem ejtett szót, hogy mért. Hogy bomba van abban a levélben, vagy a Soros ugrik-e ki belőle, ez egyáltalán nem tudható. Viszont, hogy valami egyértelműen örömteli közléssel fejezzem be az első adventi nap krónikáját, kiderült, hogy Balog Zoltán, aki szintén boldogságokat jelentett be tegnap matinéra, kérdésre válaszolva kifejtette, hogy miniszterként is fenntartja lelkészi jellegét. Ezt én eddig nem tudtam, viszont most már, ilyen ismeretek birtokában teljesen elnyugodok.

Imát az imaboltból

Jeles napra virrad máma Csepel, új, három méteres (kovácsoltvas kerítéssel ölelt), hófehér kőkeresztet kap. Ez szép, hogy gazdagszik lelkében a környék, hogy, mint meséli a csepel.hu, azért van rá szükség, hogy az aprók és a nagyobbacskák arra jártukban és keltükben, ha épp nem tudnak eljutni az Isten házába, az új készségre pillantva el tudjanak rebegni egy fohászt az elkárhozás ellen.

Mielőtt azt visítaná az üldözött kereszténység, hogy én gúnyt űzök az ő hitéből, sietve jelzem, hogy nekem ilyen illetlenség meg sem fordult a fejemben. A gúnyt a hitetlen ájtatosokon csattantom el, akik egyrészt azt hiszik, hogy ilyen totemoszlopok nélkül hit nem is létezik, pedig dehogynem, s csak úgy igazán. Másrészt az indokokkal szórakozok én, ha egyszer adja magát a buli.

Azt mondják az állíttatók, hogy a panelek között már régóta hiányzik a feszület, és éppen itt égető szükség is van rá az ördögtől való LIDL ellen, amely multi szeptemberben valamely termékéről leretusálta a csomagoláson látható keresztet, ami máig zengő botrányt okozott. Ezért a csepeli bambák – és itt nem a panelprolikról beszélek, hanem a szervilis dülledt szeműekről – a multi elé rakják a keresztet örök mementóul.

Ez van az indoklásban. Kitetszik, hogy kőkereszt nélkül nincsen élet sehol sem, főleg úgy, hogy az ittenieket – de inkább a pártja debilségét – a rezsik ura képviseli a görög-latin műveltségével, így, a hókuszpókkal neki és az ő urának adóznak. Nem valószínű, hogy elemi erejű követeléssel álltak volna elő a csepeliek, hogy keresztet akarnak a LIDL gonoszsága ellen. Mert ezután sem lehet bemenni a bótba tíz deka imádságért, és eddig sem lehetett. Ez nem így működik, csak a fidesznél.

Macondóban is elhajtották a halál bránerére Ricanor atyát az összes hókuszpókjával együtt, és az öreg Buendia kifejtette neki, hogy mért is. Azt mondta, ha Istennel akad dolguk, azt elintézik magukban, és így lehetnek ezzel a csepeliek is, akik feltehetően egyáltalán nem várják el, hogy Németh Szilárd levitáljon nekik a forró csokoládétól, megtérítési szándékkal, bár biztosan képes lenne erre is, amilyen ügyes és ugrifüles.

S ha most mindezért a cinizmusért engemet máglyára óhajtana küldeni a hitet hazudó keresztes sereg, jelzem, hogy szívesen a rőzsékre telepszek, legalább lesz egy kis melegség a téren. Viszont a keresztjüket, azt nem fogom megcsókolni, hogy behódoljak nekik, mert abban is teljesen biztos vagyok, hogy a magam módján több a hitem, mint a keresztállítóknak, csak nem csinálok belőle cirkuszi mutatványt.

Hogy érzékletesen bemutathassam, milyen a helyzet – nem csak Csepelen, hanem szerte a kerek országban is -, Hasek zsenialitását hívom segítségül, aki Otto Katz celebrálásával, Svejk ministrálása mellett mutatta be, hogyan is működik ez a hit, ami van az egyszerűeknek. Mert bárhogyan is csavarom, semmi nem változott azóta, csak a díszletek:

„…- Úgy látom, ön káromkodik – mondta komoran a fanatikus.

– Szokás kérdése – felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál, mint én, akkor éppen így bele fog szokni. Egyáltalán nem nehéz vagy fáradságos dolog, és mihozzánk lelkiatyákhoz nagyon közel is áll: az isten, a szentség, a Szűzmária, ugye milyen szépen és szakszerűen hangzik? Igyék, kolléga úr.

A volt hitoktató gépiesen ivott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem tud. Próbálta összeszedni a gondolatait.

– Kolléga úr – folytatta Katz -, fel a fejjel, ne üljön itt olyan szomorúan, mintha öt perc múlva az akasztófára kellene mennie. Hallottam önről, hogy egyszer pénteken tévedésből sertéskotlettet evett a vendéglőben, mert azt tetszett hinni, hogy csütörtök van, és aztán a klozetton meg tetszett piszkálni a torkát az ujjával, hogy kijöjjön az egész, mert azt tetszett hinni, hogy isten különben elpusztítja önt. Én nem félek attól, hogy böjtidőben húst egyek, és a pokoltól sem félek. Pardon, parancsoljon inni. No, most már jobban érzi magát? Vagy talán haladó nézeteket vall a pokolról, és a korszellemhez meg a reformistákhoz igazodik? Szerintük a pokolban most már nem olyan közönséges kénes üstök vannak a szerencsétlen bűnösök számára, hanem magasnyomású, Papin-féle fazekak, a bűnösöket margarinban sütik, a nyársak elektromos úton működnek, a bűnösökön sok millió évig úthengerlő gépek járnak, a fogcsikorgatásról fogászok gondoskodnak különleges műszerekkel, az üvöltést gramofonra veszik, és a lemezeket felküldik a paradicsomba az igaz lelkek mulattatására. A paradicsomban kölnivíz-spriccelő gépek működnek, és a filharmónia olyan sokáig játssza Brahmsot, hogy az ember inkább a pokolba vagy a purgatóriumba kívánkozik. Az angyaloknak repülőgép-propeller van a fenekükben, hogy ne dolgozzák magukat agyon a szárnyukkal. Igyon, kolléga úr. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak, úgy látom, nem érzi egészen jól magát…”

Hát, így valahogy.

Kampec dolores LXIV. – Paplan

Amíg Béla mindenféle messzi hidakról és a világ megkövült ostobaságáról ábrándozott, felidézve hajdanvolt ifjúságát és elsiratva előre a kiismerhetetlen jövőt, arra kellett riadnia, hogy odakint éktelen sivalkodás vette kezdetét, mintha vándorcirkusz érkezett volna a faluba, hirdetve az olcsó feledkezés ígéretét, pedig csak megeredt a hó.

Visítottak a műanyag dömperesek, ugráltak és rohangásztak, véget nem érő lamentálásba kezdtek a duplagyűrűsök, és a bádogbános úgy dicsérte az urat a templom kapujában a kavargó pelyhek között, mintha a különös módon fagyott víz a teremtés egyetlen bizonyítéka volna. Mégis, sokkal inkább abban reménykedett, hogy fehér lesz a karácsonya neki, mert havas tájképpel a háttérben az ilyenkor szokásos hókuszpókok is jobban mutatnak.

Ezt hitte a kénköves térítő, mert a fehérség csendjében a nyáj összeterelésének okát és lehetőségét látta, és nem azt a veszélyt, hogy néhány hajdanvolt traktorista, aki ma már a hamut is mamunak mondja, ott fagy meg a kihűlt sparherdje mellett, és nem azért, mert nincs ereje behozni a tűzifát az udvarról, hanem, mert nincsen mit.

A bádogbánost egyáltalán nem érdekelte az evolúciónak ez a modern változata, amikor a gyöngék nem azért hullanak el, mert nincs már erejük mamutok után futkározni, hanem, mert végleg és visszavonhatatlanul magukra maradtak egy olyan világban, ahol az olajos hajúak és fáradt szemű, melegítős asszonyaik hóembert vakarásznak a kölkeiknek tőlük pár méterre, és azt sem látják, hogy mellettük nem füstöl a kémény, nem táncolnak a hópihék fölötte, hanem úgy imbolyognak bele, mint tömjénfüst a frissen ásott sírgödörbe.

Ahogy tehát megeredt a hó, volt, aki táncot járt talmi boldogságában, és volt, aki reszketni kezdett, mert ugyan nem tudta, de megtanulhatta, hogy ez nem a Varázshegy, ahol akkor kezdenek melegedni a csövek, amikor hull a téli áldás vagy átok. Itt a kályha akkor duruzsol hamis illúziókat, ha befűtenek bele, feltéve, ha van mivel. Ha nincs, lehet bámulni lázas szemekkel a fehér gyilkost, ahogyan kavarog a koszos ablak előtt.

És, ahogyan a karácsony előtti karnevál megülte a falut, Béla is bűnbe esett. A torkosságéba, mert csuklyás szemei pillája mögött alámerült a mérhetetlen csöndbe, amit csak a hó adhatott kimerült hajnalokon, amikor mindenki belefáradt már a vég nélküli ünnepbe, és az összes nyüves bárány paplanok alatt szuszogott bambán és sután. Kivételes helyzetek voltak ezek, és tökéletes pillanatok, amelyeket csak a kiválasztottak élhettek meg, akiknek volt erejük kivárni az elnyugodást.

Ilyenkor teljesen egy volt a világ. Az elsőéves rigók és mókusok bámuló szemekkel néztek, fejükön hósapka, a cseresznyefa ágai pengtek és recsegtek a súlyok alatt, hogy olykor halk puffanású hópamacsokat küldjenek a földre lassított felvétellel, és még az örök józan és bölcs varjak, akik már száz ilyet láttak, károgása is csak a némaságot foglalta keretbe, de megzavarni nem tudta azt.

Ez a képeslap annyira megülte Béla tüskékkel borított lelkét, hogy engedett az ördög csábításának megint, és gyerek lett újra az összes telekkel, hangokkal és illatokkal, a csatakos kutya szagával, és észre sem vette, de az udvaron bóklászott. A hósapkás rigók őt nézték csodálkozva, és nem ismerték meg benne azt, aki, amikor nyáron mindenhová lefolyt a Nap, szomszédjuk volt a fa tetején, mert a tél más árnyakat adott az életnek, mint a cseresznyefa virága, pedig az is fehér volt.

Élénk káromkodás zaja oszlatta szét az idillt, amikor Béla megcsúszott és seggre ült. Egy pillanat alatt mállott szét minden a szózuhatagtól, ami nem az elesésnek szólt, hanem a leselkedő halálnak, mert Bélának abban a pillanatban jutott eszébe az anyja, aki egy halk sikollyal és Béla nevének sóhajtásával esett el nem is az udvaron, hanem a konyha kövén.

S ahogyan Béla talpra ráncigálta, egyből látta, hogy egyik lába csípőből megrövidült, mintha petyhüdt melle alá csúszott volna, és a mentősök is csak hümmögtek, hogy ez bizony az. Nem mondták ki a halálos ítéletet, viszont Béla három hét múlva temette a combnyaktörött asszonyt.

A káromkodás ennek az emléknek szólt, és nem azért, mert Béla ódzkodott volna a Styxen túli látogatástól, hanem, mert nem akart tehetetlenül maga alá vizelni, mint volt módja ezt tapasztalni a kiszolgáltatottságban. A szegfűszeg és fahéj illatát így váltotta fel a szenvedés és elmúlás bűze, és az együgyű rigók és csalfa mókusok voltaképp ettől riadtak meg, és nem is Béla kurvaanyázásától. Viszont az egész téli rege hangos csörömpöléssel tört össze egy pillanat alatt.

Béla visszatért a kocsmába, szelíden ébresztgette a bóbiskoló fröccsök urát, hűsit méretett magának, és a légyszaros ablakon keresztül bámulta az elnyugodott falut. Hóval födött templomot látott, hósipkás Szentháromság szobrot, amely mellett ott ácsorogtak a közmunkások árnyképei örökre odaragasztva, és látta a vígan pöfékelő kéményű paplakot is, és látta a falakon túl horkolni a bádogbánost izzadva és lerúgott paplannal.

Aztán jobbra nézett, és nézte hosszan, ahogy a téren túl, a szemközti házban a redőnyökön keresztül derengő fény rajzol csíkokat a hóra, és azt is észrevette, hogy a hideg kéményen bagoly ücsörög, és mellette szivárog alá a fagy, be a konyhába, be a szobába, és látta, hogy éppen egy öregember csontjait készül belülről szétfeszíteni.

Nem gondolkodott. Zsíros kenyereket kenetett a fröccsök urával, üveget töltetett meg vérszínű borral, szenet lapátolt egy vödörbe, gyújtóst meg gyufát kért, és ezzel a pakkal csúszkált át a túloldalra, ami mutatványt a kocsmáros megnémulva figyelt, felkészülve minden tragédiára, de nem történt baj semmi sem. Bement a házba, és amint már a kocsmából is látta, ott ücsörgött az öreg, takarója lecsúszva, miközben jégvirágok kezdtek átkúszni az ablaküvegről az orrára.

Világított a szeme a sötétben, lobogott benne az álmatlanság tüze, és ahogyan Béla befűtött, ráteregette bütykeire a paplant, és a keze ügyébe igazgatta a kenyeret meg a bort, a jámbor öreg valami távoli tájon kószált közben, és csak azt kérdezgette: Te vagy az, Irén? – De Béla nem felelt, csak visszaiszkolt az ivóba csöndesen. Így lehetett az, hogy amikor egy rohadt kakas szétordította a varázslatot, a halálra ítélt látta, hogy kapott még egy kis haladékot, és dicsérni kezdte az Urat, aki, ím, csodát tett megint. És élénken vetette a keresztet a szerencsétlen.

Azt mondják, hülyék vagyunk

Az már eddig sem volt vita tárgya, hogy Isten másodszülött fia, O. V. és az ő udvartartása, amelyet összefoglaló néven fideszkdnp-nek és folyományainak neveznek, mélyen megvetik és lenézik azokat a népeket, akiktől a lopás lehetőségét megkapták. Arra azonban most először volt példa, hogy nyílt színen le is hülyézzék őket, és a mennybolt még mindig nem szakadt le, és nem is fog soha.

Mindez akkor bukott ki, amikor jó szokásukhoz híven nagyképűen pofán röhögték Soros Györgyöt – miután a pénzét zsebre rakták persze -, aki megunta a permanens, immár két éve folyó anyázást-hazudozást, és tiszta vizet óhajt önteni a pohárba.

Ellenkampányt indít, a fideszek meg dörzsölik a mocskos mancsukat, mondván, az emberek túl ostobák, hogy megértsék a milliárdos üzeneteit, ezt „csak egy nagyon szűk, értelmiségi réteg tudja értelmezni, a választók széles tömege csak annyit ért majd az egészből, hogy Magyarország ellensége visszatámadt.”

A hülyékkel pedig így kommunikálnak: „Soros György=migránsáradat, míg a Fidesz/kormány/Orbán Viktor=kerítés=biztonság.” Nagy hangon kijelentették, mindegy, ha Soros pontról pontra, tételesen és logikusan cáfolja őket, az is, hogy igazat mond, vagy sem, mert „az átlagos választó értelmi színvonala nem ez”.

Hogy mért Sorost pécézték ki, arra a válasz, csak. Szerintük a mozgósítás sokkal hatékonyabb egy konkrét „ellenséggel”, mint egy absztrakt fogalommal szemben. Nem baj, ha nem tudják ki az, az a lényeg, hogy tudják, hogy az illető „veszélyes” és „meg kell védeni tőle az országot, és a Fidesz ezt meg is teszi”.

Két dolog van itt, amit nem árt értelmezni. Az egyik, hogy Soros üzenetét csak „csak egy nagyon szűk, értelmiségi réteg tudja értelmezni”. Ha még el is fogadjuk, hogy ez így van (nincs így), kitetszik, hogy a rezsim szerint az értelmiség számukra nem tétel, le van szarva úgymond. Ennek oka, hogy feltételezésük szerint nem képviselnek kellő számú szavazatot, ergo, feledhetők. Ez is milyen szép már.

A másik réteg a kerítések között „a választók széles tömege”, akik alkalmasak arra, hogy a fülkében mandátumot adjanak nekik, ők viszont degeneráltak a fiúk szerint. Az ő lelküket kell tehát ápolgatni mindenféle egyszerű hazugságokkal, és ezt is teszik.

Ha én most a „választók széles tömege” volnék, kiegyenesíteném a kaszámat, hogy szórakozzanak a fiúk a jó édes anyukájukkal. Ilyen viszont – mint azt mindannyian tudjuk – nem fog megtörténni sohasem.

Demokráciákban a pártok párbeszédet folytatnak a választóval, akitől voksokat remélnek, s aztán általában értük is dolgoznak a hatalom birtokában. Amit a fidesz tesz, azt manipulációnak nevezik, és ennek módszertana jólfésült diktátorok kézikönyveiben lelhető fel. Ebben az állam polgára egy szám, egy lehetséges szavazat, akire addig van szükség, míg a hatalom megragadható általa, utána mehet a szemétbe.

Viszont meg kell hagyni, hogy a rezsim jól csinálja, amit csinál. Lendvai Ildikó mutatott be egy esetet a facén: „Soros mindenkit férfivá operáltatna, hogy megszűnjenek az egyenlőtlenségek. Kötelezővé tenni a drogokat, mindenkit pedofíliára noszogatna, a magyarokat részben kitelepítené, részben a híd alá költöztetné, és ha ez nem pusztítaná el a nemzetet, akkor – irgalom atyja, ne hagyj el! – felélesztené az SZDSZ-t, de hogy még ijesztőbb legyen, Gyurcsánnyal az élen.”

Mint megtudjuk, a Hírcsárda szövegét egy feldúlt, síró hangú betelefonáló olvasta fel, és a rádióban együtt szörnyülködtek a műsorvezetővel. Már csak abban reménykedek, hogy nem ez az általános nívó, de egy olyan országban, ahol Isaurának is képesek voltak gyűjteni, minden lehetséges. Innen tényleg el kell menni, győzött a Sátán, aki viszont nem Soros.

Simicskiáda

Simicska Lajos jár-kel hózentrágerjában a kerek világban, mint valami búvalbélelt moncsicsi, és időnként egy plakátra rajzolja meggyőződését, ami ez: „Orbán egy geci”. Ilyenkor a fél ország belealél a forradalomba abban a kósza tudatban, hogy Orbán megbuktatásának kulcsa Simicska festékes flakonjában rejtezik.

Olykor az autodidakta graffitis meg is szólal, ilyenkor pedig azt mondja, azért irkál monomániásan, mert ettől jó neki. Van így az ember, neveltetés, habitus meg az elfogyasztott hűsik együtthatása szabja meg, hogy a zaklatott lélek mitől nyugszik meg. Kevésbé cizellált választópolgárok törnek és zúznak, beverik embertársaik pofáját, a Lajos meg rajzolgat.

Van ez a Ripost nevű tudományos szaklap, amelyiknek sikerült ezekből a tünetekből azt diagnosztizálni, hogy Simicska, midőn írogat, „kritikátlan és agresszív” akciókat követ el, és ezért: “Igen, tudjuk. Lajos mániás depressziós”. Mindezt hátborzongatónak nevezi a Ripost konzíliuma, és ebben látja „Simicska újabb és újabb kitöréseinek valódi okát”, mintha valami elfuserált Etna volna. Vagy Vezúv.

Attól tartanak tán, hogy a levitézlett APEH elnök előhúz valamit a ládafiából a gazdájuk ellen, így előre lelövik a poént: „A fázisok közti időszakok jellemzően ötven-hatvan napra tehetők. Mint ismeretes, Simicska utoljára hozzávetőleg két hónapja, október elején ragadtatta el magát Veszprémben. Eszerint a következő roham február elejére, majd a választások feltételezhető időpontjára, április első hetére várható.”

Már az elmebaj is Orbán ellen dolgozik, ha jól értjük a végkövetkeztetést. A Ripostnak az a baja, hogy ír, de nem olvas. Illetve maradjunk meg ennél az eufemizmusnál, hogy ír, nevezzük nagylelkűen így a betűk bizonytalan sorrendbe való rakosgatását. Az ilyen tevékenység előtt azonban nem árt tájékozódni a nagyvilágban, mert egészen meglepő dolgok mutatkoznak benne.

Jelesül az, hogy amikor ezzel a delírrel a bulváralja előállt, a graffiti-mester úgy „tört ki” épp, hogy az RTL Klubnak nyilatkozott, ahol egy megfáradt öregember képét mutatta, aki valami elfuserált Bakunyinként gyónta meg bűneit. Teljes letargiában, egyben azt is kifejtve, ha lennének is terhelő dokumentumai a közös időkből Orbán Viktorról, azokat öngyilkosság lenne nyilvánosságra hozni.

Ennyit azoknak, akik a megváltást remélték tőle, ideje tehát más próféta után nézni. Mindemellett elhangzott ilyen is: “Abban, hogy az ország ide jutott, és maffiaállam épült ki, abban nekem volt szerepem, és ebben van felelősségem, és a felelősségem elől nem szaladok el. Mi volt a felelősségem? Az, hogy részt vettem benne. Az, hogy támogattam és segítettem, és nem ismertem fel időben.”

“Ez a szövetség megbomlott, amikor úgy éreztem, hogy ő véglegesen elárulta azokat az értékeket és célokat, amiket kitűztünk magunk elé.” Ezt is mondta még édes, jó Lajosom, mi pedig hadd legyünk már annyira tiszta fejűek, hogy megidézzük, Simicska megvilágosodása, a híres G-nap 2015 elején történt, ami azt mutatja a jámbor választópolgárnak, hogy ami addig történt, az még belefért Simicska „értékeibe” és „céljaiba”.

Belefért a hosszú bájtok éjszakája meg Kaja Ibrahim, rendben volt a székházpénz ellopása, a „ne mi nyerjük a legtöbbet” filozófiája. Rendben volt a 2006-os államcsíny, amelyet az ő tévéje közvetített forradalmi hangulatban, vagy oké volt a nyugdíjpénzek elrablása is. Mindez gusztusa szerint való volt, amíg ő lehetett Mészáros Lőrinc. A reklámadó viszont már nem fért bele.

Kétségeink ne legyenek, oldalakon keresztül tudnám sorolni, hogy mi minden aljasság fért még bele Simicska „értékeibe” és „céljaiba”, ami miatt előadhatja itt a megtért bárány csudálatos szerepét, de bocsánatot és együttérzést egyáltalán nem érdemel. Ezt egy módon nyerhetné el, ha, mint emlegeti, öngyilkosság volna Orbánról teríteni, akkor legyen már kamikázé. De nem lesz, helyette föstöget és sóhajtozik. Felejtsük el.

Ufók, nőügyek és teknősök

Azt nem lehet tudni, hogy azzal a tizenhárom millióval, amelyet ötezer Soros-könyvre utalt át Pártunk, a pestisrácok büdzséjét, vagy a kötetet jegyző Andreas Von Rétyi ufológus és bohóc számláját óhajtotta-e föltuningolni. Azt azonban igen, hogy állítólag ezzel a könyvvel a Párt képviselőinek szellemi horizontját óhajtották szélesíteni, és illik is a nívóhoz a műalkotás, azt meg kell hagyni.

Ezen a Rétyin a Lajtán túl csak röhögnek, hogy miket delirál össze ufókról, illuminátusokról és csillagkapukról, ezeknek viszont ez is megteszi, gondolta valaki, és így is lett. Mit lehessen tenni, ha valami perverz módon vonzódik miniszterügynök úr a németbe szakadt hazánkfiaihoz, mint ez a Leslie Mandoki zenészügyi kamumókus is például, akinek a munkásságát szintén támogatják a magyar adófizetők.

Mégsem ez az érdekes igazán, hanem, hogy miniszterügynök úr miképp reagált arra a kérdésre, miszerint akkor most mi van Rétyi-ileg, amire ez volt a válasz: „A kormány nevében vissza kell utasítanom a feltételezést, hogy ufókkal foglalkozunk. Nem, az ufók nem tartoznak a kormány hatáskörébe.” Ezt már ismerjük, az ilyen válaszokat, amikor is egészen véletlenül Orbán et.-t meglegyinti a valóság, és ettől szűkölni kezd flegmán.

Amikor arra vártak választ tőle, hogy mért rúgja valagba Szemerkényi Réka washingtoni nagykövetet, lányos zavarában azt felelte, hogy: „Nőügyekkel nem foglalkozom”. Ebből egyfelől az látszik, hogy Orbán et. egy szexista vadbarom, másrészt, hogy alkalmatlan egy ország vezetésére, mert az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások inkább egy bandavezérhez illő stílust és habitust mutatnak nekünk, mintsem valaminő emelkedett államférfiét.

Ez sem igazi nóvum azonban, az már sokkal inkább, hogy ezek a jópofinak szánt mondatköpedelmek a valósághoz való ambivalens viszonyát mutatják. Ez sem most alakult ki, kedvenc példabeszédem, amikor személyesen toltam a képibe a kérdést, hogy mondjon már valamit az ÉS riportjáról, amely a tokaji szőleivel foglalkozott, arról sem tudott, mondván „ilyen sajtótermékeket én egészségügyi okokból nem olvasok”.

Az ember nem hülye, jól tudja tehát, hogy a pökhendi tudatlanság csak álca, arra utal viszont mégis, milyen szűkölve kell menekülnie mindentől, ami élő, s emiatt kellemetlen. Ez egy ponton túl betegség – s bárcsak ez az egy gondja lenne -, amikor a delikvens kialakít magának egy hermetikus búrát, amelyben aztán a rögeszméi beterítik. Ilyen most épen a Soros-dolog, amely egyetlenünk tudatának minden szögletét kitölti.

A jobbikos Mirkóczi Ádám feljelentése nyomán az NNI tételesen cáfolta Orbán lázáros Soros-álmának összes tételét, így mondta ki kimondatlanul, hogy a Fidesz, következésképp Orbán Viktor hazudik, és ezt nem lehet másképp mondani. Erre sincsen reakció, senki meg sem szólal fideszéknél, Orbán meg pláne nem, nyilván egészségügyi okokból. Lehet ezt így csinálni csak a végtelenségig nem megy.

Épp tegnap, amikor ez a sok minden kavargott a fejemben meg a számológépem monitorján, elém került egy érdekesség a drága teknőcökről, akik télvíz idején, hogy túléljék a fagyokat meg az összes kínt, a külvilágot teljesen kizárva a seggükön át lélegeznek. Ez a kloákalégzés, amely módit O. V. is bevezetett minden jel szerint, hogy elmenekülhessen a zavaró hétköznapok elől. Hogy a jég alatt Putyinról és Kínáról álmodhasson. Ilyen képet mutat miniszterügynökünk drága proletárok, amit alaposan meg kell gondolni. A költő is ezt tanácsolja nekünk.

Etetés

Pártunk vasökle ezúttal az EMMI képében óhajt lesújtani az ellenre, így megtiltaná a civileknek meg a pártoknak, hogy ételt osszanak az arra rászorulóknak, csak azt nem tudni, miért. Illetve dehogynem. Összefoglaló képet föstve, mert legalja, mocsadékszarok, de ha az ember ilyen karcos, akkor azt nem árt alá is támasztani, hogy mért érett meg a pusztulásra az egész végőzös NER-kupleráj.

Mint azt a fentiekből érezhetted, nyájas olvasó, a fogalmazás bevezető része az indulat jegyében született erre a világra, aminek az a megfejtése, hogy így kellett tennem, mert nem óhajtottam, hogy az agyam fölrobbanván a képernyőre fröccsenjen, mert akadályozott volna a kilátásban. Ebből is látszik, hogy Pártunk működése erősen káros az egészségre, csak épp nincsen figyelmeztetés írva a csomagolására.

Az úgy van, drágáim, hogy miközben jobban teljesítő, rózsaszínű barbie-babák potyognak alá a kénköves égből, országunk báránykái egyre szaporodó számban készülnek éhen dögölni, ezért civilek az igazi segítő szeretet – az agapé, amely terminus technicust semjének nem ismernek – nevében etetik őket, hogy éljenek még kicsit. A civilek viszont sorosügynökök, rések a monolit NER pajzsán, miniszterügynök úr számára eltakarítandó piszkok csupán, mióta teljesen elment az esze.

Nem úgy van tehát, hogy a hasára üt a partizán, és eteti az éhezőket – akik a nagykönyv szerint nincsenek -, mert egyrészt hogyan néznek ki már a kilométeres, gulyásra váró sorok, amelyek a hazaáruló ellenzék kreálmányai, és valami forradalmi tüzeket is oszthatnak nekik étel formájában. Különben is rosszul mutatnak a stadionok árnyékában, zavarják a permanens holidayt.

Erre utalhat az is, ahogyan fejlődik honunk, már nem csak a homelessek tátják a szájukat két megfagyás közben, hanem átlagmókusok is. A kormánynak pedig nyilván nem tetszik, hogy a választások előtt azok a nyugdíjasok és nagycsaládosok állnak sorban közterületeken a fővárosban és vidéken, akiknek hivatalosan egyre jobb a helyzetük, a kormány politikájának a homlokterében álnak, és egyik ajándék után a másikat kapják .

A NER megoldása tehát az, hogy az etetést is központosítja, mert már Kádár apánk óta tudjuk, hogy ami államilag működik, az szarul működik. A bejáratott módszeren meg minek is változtatni, ugye. Viszont énbennem – mert eredendően gonosz vagyok – fölsejlik egy másik ok és indok. Ha nem egy ütemre táplálják az éhezőket – akik nincsenek -, ki tudja, mivel tömik tele a fejüket, milyen, a NER számára ordas eszmékkel.

Jobb tehát a szánalmat saját kézben tartani. Az EMMI ugyanis úgy képzeli, hogy a jövőben kizárólag az állam, az önkormányzat vagy az egyház etethet. S mint az tudvalévő, ez a három minálunk egyenlő a Fidesszel, máris előttünk áll a terv aljassága, hogy még az éhező is a Fidesztől függjön, az ő tenyeréből kapja a kaját, így sulykolva Pavlov módjára a nyálat csorgatóknak, hogy kinek is köszönhetik nyomorult életüket.

Amikor a bevezető részben villámokat okádtam, akkor ez a következmény járt a fejemben, így tehát és talán megbocsátást nyerek a cafatos szájamért. De, hogy ezek mennyire nem keresztények, figyelmezzünk arra, hogy amit Jézus a felebaráti közösségvállalás dolgában kíván, az mind egyszerű dolog. Az éhezőnek ennivalóra, a ruhátlannak ruhára, a jövevénynek befogadásra, betegnek és fogolynak látogatásra van szüksége. A szeretet parancsa feltételezi, hogy az ember ezek alapján el tudja dönteni, mit kell tennie az adott esetben.

Orbán szerint meg nem, ezt is csak ő döntheti el hatalmi tébolyának alárendelve. Már köpni sem kell.

Belzebub térgye kalácsa

Az indiánok köztudottan tisztelték a szellemi fogyatékosokat, miniszterelnökünk tán ezért menekült egy időben dakota földre. Most viszont már odahagyta azt, semmi nem indokolja tehát, hogy vele és udvartartásával irgalmasak legyünk. Ám a gyermeki kíváncsiság nem hagyja nyugodni az embert, és vizsgálgatja, mint tudós néz üvegedénybe, a szellemi toprongyság sajátos jeleit és hömpölygő áradatát.

Itt van nekünk mindjárt ez a Halász János, aki szóvivője volna a Párt farkának, amelyet frakciónak neveznek tévesen egyes híradásokban. Lelkük rajta. Ő az egyik jele, megtestesülése annak a jámbor hivalkodásnak, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenféle rangokat osztogatnak egymásnak, ez a Halász épp szóvivője a faroknak, és emellett mókamester is, természetesen.

Most is térdre ereszkedett, úgy könyörgött az országgyűlésnek, amelyek voltaképp ők maguk, napirendezzen má’ kicsit sorosilag, hogy a képviselők elmondhassák a véleményüket. Mintha olyan lenne nekik egyáltalán, és nem Orbánt okádnák ki magukból fékek és kontroll nélkül. Ennek jele az is, hogy ez a Halász a nemzeti levelezősdiről azt állította, a legtöbb emberre van szükség ahhoz, hogy meg tudják védeni Magyarországot a migránsok betelepítésétől. (Most elmélázok kicsit, ha szabad.)

Szerinte Soros György “frontális támadást indított”, azt szeretné, hogy másik, bevándorláspárti kormány kerüljön az Orbán-kormány helyére. Abban épp igaza van, hogy rajtuk kívül a háromnegyed ország és a fél világ szeretné, ha másik kormány kerülne a mostani helyére, amelyet viszont kormánynak nevezni erős eufemizmus. Nem más ugyanis, mint az ütődött főnök kannásbor lerakata, és annyi kárt is okoz, ha jól belegondolunk.

Mintha részegek volnának ezek, elég csak Kósára gondolnunk, midőn megszólal, vagy a rezsiharcosra. Látatlanban és szonda nélkül mégsem mondhatja az ember, hogy máttós volna az egész bagázs, és nem is lenne helytálló meg ildomos. Marad tehát az a végkövetkeztetés, hogy degeneráltak, mint például valami Puskás Imre, aki megint csak szóvivő és zászlófelelős.

Ő meg azt hangsúlyozta – ezek mindig nagyon hangsúlyoznak, követelnek, öklöt ráznak, egyebek -, hogy az ellenzéki politikusok nyíltan szembehelyezkedtek a magyar emberek álláspontjával, akik az erről szóló népszavazáson elsöprő többséggel utasították el a kvótát. Ha belegondolok, az a referendum érvénytelen volt, arra hivatkozni, mint népakaratra erősen aljas dolog, de én ilyet nem feltételezek.

Viszont bárhogyan is forgatom, egy következtetés marad: ha a valóságot ennyire és ilyen következetesen hagyják figyelmen kívül, akkor tényleg fogyatékos ez a sajátosan eszelős társaság. Látni a permanens kontraszelekció eredményét abban is, amit összedelirálnak a kézivezérelt híradójukban, amiben tiszteletet is követelnek, és csodálkoznak, ha röhögnek rajtuk. Itt értünk vissza az indiánokhoz.

Ám a dakota vonal befulladt, így a körtánc helyett valahogyan tenni kell a démon ellen, aki a Soros, a jelek szerint megszállta az egész országot, és nem elég ellene a fokhagyma. Keresztény kultúránkat óvva ajánlom a plébániák szakirodalmát a mostani vész esetére. A démoni befolyás elleni tennivalók eszerint:

„Sok odaadott szentmise, szentáldozással. Gyakori gyónás, nagyon komoly imádságos felkészüléssel, különösen nagy hangsúllyal a megbocsátáson és az erős elhatározáson. Rózsafüzér (Rendszeresen). Felajánlások, életfelajánlás. Dicsőítő imádságok, szabadulást és gyógyulást kérő imádságok. Szent zene. Gyakori szenteltvíz-használat. Áldáskérés a szülőktől.”

Szent könyvünk szerint a démonok olyan szellemi lények, akik a Sátán királyságában a gonosz angyalok alatti hatalmi szinten vannak, céljuk pedig az, hogy emberek testébe költözhessenek, és bűnös kívánságaikat rajtuk keresztül végrehajthassák. Vezetőjük Belzebub. Ebből a szemszögből, amely látásmód immár jellemző Pártunkra, nem elég csak a Soros tökeire lépni.

Ez a Belzebub még számtalan formában küldi országunkra a rontást, úgymint Gyurcsány, Vona, Botka meg a többi, csak úgy nyüzsögnek. A drágalátos fidesz-faroknak így a nagyágyú bevetését javasolnám ennek a Belzebubnak a térgye kalácsa szétrúgása témakörében, hogy a veszedelem egyszer s mindenkorra elmúljék sokat szenvedett hazánk egéről, s amely ez:

“Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica…Ergo, draco maledicte et omnis legio diabolica…Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire, te rogamus, audi nos.”

Van bővebb változat is, de én ezek helyett nem dolgozok. S ha most, midőn ide jutottam, azt mondanád, nyájas olvasó, hogy én is hülye vagyok, meg kell cáfoljalak. Kognitív készségeim strammul működnek, és épp emiatt jutottam a fentebb vázolt képtelenségekre. A fortyogó téboly, mint kiindulási pont, hülye válaszokat feltételez, így kívánja a logika. De, hogy e kettő elegye épp a NER maga, arról én már végképp nem tehetek.

Kamuzáció

Hadházy Ákost természetszerűleg bepörölik, mert más valóságot látott, mint amit mutatni óhajtottak neki. Örök dilemma ez, hogy mi az igaz. Most épp az-e, hogy valóban annyian küldték vissza a konzultációs szerelmes levélkéket, mint azt Pártunk állítja végtelen hatalmában, vagy csak annyi elveszett lélek akad, mint amennyit Hadházy látni vélt.

Nem mindegy, hogy egészen pontosan, mégis úgy, hogy senki emberfia nem számolta meg 1 754 128, vagy 400 000, mint azt egy ügyintéző elkotyogta, akinek most nem igazán lennénk a helyében, mert már gyűjtik a rőzsét a segge alá szolgáló máglyához. Ennek a kekeckedő LMP-alaknak sok-sok dobozt mutattak a csinovnyikok, mondván, bennük lapul az igazság, Hadházy szerint pedig üresek voltak azok.

Ezt már soha nem tudjuk meg, pör ide esetleg oda. Bizonyítani úgy lehetne valamit is, ha a drágalátos bíróság kiszállna a dobozokhoz, megrázogatná őket, mint a rumbatököt, hogy kotyog-e benne sok levél oder nem. A bíróságnak azonban dobozokat rázogatni ideje nincsen, valószínűleg becsületszóra és eskü alatt mondanak majd neki ellenkező dolgokat.

Bölcs pedig akkor lehetne, ha odabaszna egyet a pulpitusra, és elordítaná magát, hogy neki fütyöl. Más igazság soha nem is fog kiderülni, és fölösleges is volna teljesen, mert az az alternatív valóság, amelyet a NER épített föl, mindent fölzabál, de a polgártársak tudatát egészen biztosan. Tele van zombikkal az ország, nekik szól a dal, a tátott szájjal bámuló magamfajtának biztosan nem, de a játék nem is az ilyen hazaárulók számára zajlik.

Az ilyenekről rég lemondtak, levelet sem kapnak, kívül esnek a fideszvilág folyásán, mert menthetetlenek. Én például azt látom már százezer éve, hogy például a munkanélküliség adatai, a szegénység és különösen a gyermekszegénység tényei, a migránsok áradata és nem utolsó sorban Soros rontó szelleme egészen másképp jelenik meg nekem, mint az ő mozijukban.

De mit is várhatunk, amikor miniszterügynök úr azt mondja, hogy ne azt bambulja a nép amit mond, hanem, amit tesz. Sajátos módon ez a duma annak az Uniónak szól, aki a lóvéjával életben tartja a kábulatot, a nyáj szíves felhasználására ott a mindent megülő kamu, magyarul hazugság. Hacsak nem fogadjuk el a húrelmélet párhuzamos univerzumait, hogy mi egy másikban ülünk, mint ő, de ugyanaz történik mégis. De itt még nem tartunk.

Van úgy az ember, hogy azzal verte meg a teremtő, értelmet keresgél ott, ahol ilyennek nyoma nincsen. Így vagyok én is, és regényíró mesteremtől (F. M.) tudom, hogy hazudni lehet, fikciót teremteni lehet, minden ábrázolható és elhitethető, egyetlen föltétellel, éspedig, hogy nem szabad kiesni a szerepből. A legkisebb részletnek is passzolnia kell, s akkor szárnyal a történet és a mese.

Ez mondjuk, nem megy a fiúknak, és sajnálandó igyekvésükben olykor és gyakorta K.F.H. von Münchausen nívóján állnak. Ő például olyannal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy úgy szerezte vissza a kését egy fa tetejéről a medve szorításában, hogy lepisált, a húgy azonmód megfagyott, és mint valami vontató kötéllel húzgálta föl a bicskát magához a mackó orra előtt.

Ez például nem F M. alaposságával kidolgozott hazugság. A mi NER-ünk mégis hasonló színvonalon áll, amikor például a gáz áráról állítja, hogy megvédte azt a némethszilárd, holott feketén-fehéren látható, hogy drágább, mint egyetlenünk uralma előtt. De ilyenekkel a hívek nem foglalkoznak egyáltalán, akárha degenerált Tertullianusok lennének – “credo, quia absurdum” -, viszont nem azok.

Sőt, és pláne. Végül azonban az összes lufi kipukkad, csak ki kell várni. Minden jóslás és ráolvasás helyett idesrejbolom a szerencsétlen Münchausen gyászos végét. Felesége elvesztése után, hetven évesen újra megnősült, de ezúttal rajta fogtak ki: a tizenhét éves asszony fűvel-fával csalta, ura hét év boldogtalan házasság után, botrányok közepette, szegényen halt meg.

És most mindenki arra asszociál, amire csak akar.

Kampec dolores LXIII. – A híd

Amikor Béla azon gondolkozott, hogy nyitott szemmel alszik majd téli álmot a rigók első szaváig, rá kellett jönnie, hogy ez ugyan csodás elképzelés, de kivitelezhetetlen mégis. Arra jutott, hogy bár nagyon vágyik rá, mégsem olyan különálló sziget, mintha egy barlangban szuszogna, mert körülötte a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek mindent megtesznek, hogy ugyanúgy elfeledkezzenek nyomorult életükről, mint ő. Ám ezt a vágyukat kajla ünnepekbe ölik, amely napokat önkényesen kijelölnek, hogy valami fogódzót kapjanak az idő végtelen és monoton tengerében, és hazugság ez is, de mégsem tudják, mert nem is akarják igazán.

Ott ült hát az asztalánál, és most, hogy magára rántotta a saját telét, azt is tudta, hogy nincs menedék sem a karácsony, sem a szilveszter elől, amely ünnepek arra alkalmasak, hogy az állandó szürkeségbe ne bolonduljon bele az ember, ha már át nem aludhatja. És az is érdekes volt, ha jól belegondolt, milyen csalásokkal teremtették meg a feledkezést a tél iszonyata ellen. Mindjárt ez a Jézus is, állítólag, aki ilyenkor született volna, holott nem. Az az eszme, amely most és itt épp a bádogbánosban öltött rontó testet, nagy hazugságai mellett azt is sikerrel ültette el, hogy a Názáreti decemberben jött volna a világra akkor, amikor még december sem volt. Sajna, csak a korai sámánok háziasították ezzel a Szaturnáliát, a nyári világra jövetelt összekapcsolva a pogány rítussal, mert nem tudtak jobbat kitalálni.

Az ember az az állatfajta, akinek muszáj imádnia valamit vagy valakit, különben elpusztul. Jellemző módon előbb volt istene, mint kapája, és most is valami földöntúlira hivatkozva gyilkol és rombol. Amióta rájött, hogy halandó, a túlvilági jutalom reményében követi el az összes mocskot, ezért halálra van ítélve mindenképp, és közben mosolyog. Mosolyog, és petárdával ünnepli az évfordulót, holott sírnia kéne, ha képes lenne gondolkodni, hiszen minden egyes szilveszteri tűzijáték annak a bizonyítéka, hogy a számára adatott idő reménytelenül fogy. Ezt az állandó hanyatlást pedig a ritmusa adja, ahogyan a Föld nevű bolygó pörög és kering, napokra és évekre szabdalva a megmagyarázhatatlant, és ebbe a zakatolásba önkényesen tettek egy cezúrát, hogy az év télen ér véget, de lehetne akár tavasz közepén is, mert minden csak konvenció.

Ekkor jutott eszébe az is, hogy ezt az állandó dobpergést úgy kerülhetné el, ha valamely elszabadult bolygón verne tanyát, amelynek nincs csillaga, és cél nélkül száguldozik az űrben. Nem lenne azon sem reggel sem este, se tavasz és nyár, tél meg pláne nem. Azon ott és akkor megállna az idő, vagy legalább úgy sejlene, ami szintén csak káprázat volna, hiszen a Bélánk testét alkotó atomok, molekulák akkor is csak rezegnének, hogy egyszer csak megszűnjenek a kötések, és Béla teste, mint kelme feslene szét, mit összerágtak a molyok, de ez már költészet. Kósza módon még eszébe ötlött, mi lenne, ha uránból teremtené újra magát, ami anyagnak évmilliárdokban mérhető a felezési ideje, de nem akart sem sugározni, sem pedig fűtőanyag lenni Pakson, így maradt meg romlandó embernek még a képzeletében is.

Itt tartott épp csöndes mélázásában, amikor egy olajos hajú lépett be a templomába, és egy fél cseresznyét kért, ami méregről Béla azt sem tudta, hogy létezik még. Viszont ez a kérés, mint valami madeleine ütötte szíven, mert szívének gőzeiből fölszállt az idő, valahonnan az elveszett múltból, és eszébe juttatta Triplát, aki közös ifjúkorukban arról kapta a nevét, hogy hármasával kérte a cserkót sörrel öblítve, így leginkább részeg volt. Ez a részegség predesztinálta arra, hogy mint valami vérszerződést vezette elő, hogy 2000 szilveszterén a Sidney-i hídnál, amelyről nem tudták, hogy Sydney Harbour Bridge a neve, szóval, hogy ott találkoznak majd. És ez a dátum olyan messzinek tűnt akkor a jövőben, mint amennyire ma már elveszett a múltban azzal a ráismeréssel, hogy a cserkó-szerződésesek közül senki sem ment el a randira.

És ez az előugró emlék odavarázsolta a kocsmába Béla elé az egész szerződést szegő bagázst, akiket egyenként gondolt újra azzal a ráismeréssel, hogy nagy részük már halott, mert ezt tette velük az élet. Volt olyan, aki elmehetett volna a találkára, mert már rég disszidált, de az elnyert szabadságot arra használta, hogy megtömje a zsebét, és volt olyan is, mint Béla például, aki még az esélyt sem adta meg magának a nagy útra, mert restségből vagy más, ismeretlen okból itt maradt, és itt várta be, hogy zaklatás nélkül elmehessen, és még akkor sem indult útnak, mert minek. A vérszerződők közül volt olyan, aki mérhetetlen szabadságban részegen és álmában fulladt bele a saját hányásába, másokat kevésbé színpadiasan tarolt le a kaszás, hogy alig is voltak már a hídról álmodozók közül, és azok is várták a halált azzal az igazsággal, ami lehet Füst Miláné vagy Ivan Iljicsé is akár, hogy ha letelt, már mindegy, hogyan telt le. Ez Bélát ugyan nem nyugtatta meg, csak erőt adott neki, hogy továbbra is nevessen a világ ostobaságán, és meg is tette őszinte szívvel.