Rogyasztás

Az internet kegyetlen közössége ismét szájára vette miniszterügynök urat – közkeletűbben O. V. -, és rajta élcelődött illetlen módon. De nem azért, amit tett, hanem, azért, amilyen. Ez infantilis tempó, és mégis jogos. Mert, ha púpja volna, mint III. Richárdnak, vagy húzná a lábát, mint Cipolla, netalán reszketne a keze, mint az Adolfnak a vége felé, ahogyan jobbjával a halálba küldött tíz éves hugyosok buksiját simogatta, a balja meg a háta megett ugrált megállíthatatlanul, nos, az ilyeneken megesik az ember szíve, és nem vihog rajta, mert a sors akarta így, és nem a kiröhögött delikvens akármilyen gyengeségei, ugye.

Ellenben, ha az ország ura, Európa leendő cárja, valamint atyaisten olyan ruházatban fotózkodik, mintha egy vak komondor szájából cibálta volna elő, és pláne az egész alkatából az tetszik ki, hogy egy fékezhetetlen zabagép, aki a szemünk előtt csúszik és folyik szét, akkor némi malíciával megengedhető, bár nem támogatandó a rajta való szörnyülködés. Hiszen sorsának mégis csak maga a kovácsa, annak is ő lesz az oka, ha majdan menekülnie kell az egyenes kaszák elől. Azt is magának köszönheti, mint ezt is, hogy elhájasodott már a szíve is neki. És a nagyközönségnek ennek ellenére a harmonikás gatyáján akad meg a szeme, és igaza is van, böszmén néz ki, bizony. Mégis: kicsi is, hibás is, de a miénk.

Bűnös, ha van ebben a skandalumban, az csak az Anikó asszony lehet, hogy elengedi szegényt ilyen hacukában, pláne jól szituált emberek közé, és a világ szeme elé. Nem szereti az az urát, vagy más okok vannak. Olyan például, hogy a szállás.hu-ról nem a vasalós, hanem a dobókockás opciót választotta, vagy csak időhiányban szenved. Tudjuk róla, hogy, mint minden försztlédi az univerzumban, a jótékonykodás tölti ki az összes percét. Ám, mivelhogy szegénység már évek óta nincsen, és a hajléktalanokat is megszüntette az ura törvényileg, a becses ideje – most már, hogy a gyerekek is lassan, mind az összes a saját lábukat tapodják -, csakis a szőlők, földek, rétek és kastélyok igazgatásában múlhat el.

Hogy ilyen gatyában engedi az urát emberek közé, azt mutatja, mérhetetlenül sok a dolga. Le is fogyott szegény, összeaszott, mint egy rossz szőlőszem, tisztára mazsola az ő Manócskájának. Vagy vehetnénk a Récsölt is, aki már divatguru, készül meghódítani a New York-London-Milánó tengelyt, mégsem szól rá az apjára, hogy fater, de nagyon hülyén nézel ki. De az is lehet, hogy még meg is lapogatta a hátát, hogy jóvan aptya, és elégedett vele. Ez is módozat, mert amikor Dubajozott a saját bejáratú urával, hogy az ország sorsáról tárgyaljanak, az is éppen ilyen kajlán nézett ki. Ilyen megközelítésből jogos az internet népének elszörnyedése és vigyora, ámde csöppet sem tudományos alaposságú.

Mert vegyünk csak egy jónevű, ámde sorosilag romlott orgánumot, amelynek részeges-bölcsész újságírója meglátva a képet, amelyen miniszterügynök úr sajátosan rogyasztott gatyában ácsorog, s hogy az ülepe nem lóg ki, az csak a fotózás előnyös szögének köszönhető, nos, ez alapján ez a slapaj fölmentette őtet a gengszterizmus vádja alól, holott tudvalévő, hogy keresztapa ő, s megengedően gengszterrapernek nevezte. Nagy tévedés és hiba. Ilyen migráncsos és kozmopolita műfajtól ő menekül, talpai egymásra lépnek csupán, vagy esetleg harci indulókra andalodik el. A megfejtés máshol van, mint az élet is.

Most, hogy Kásler miniszter és fősámán az egész magyar közgondolkodást, tudományos életet és gyógyítást az okkultizmus irányába pezsdítette el, ideje, hogy a szintén ebben utazó valahai barom, a nagy Cesare Lombroso munkássága alapján ítéljem meg miniszterügynök úr fizimiskáját, küllemét, és vonjak le messze mutató következtetéseket. Lombroso úr szerint vannak született bűnözők, akik valamilyen visszatérést jelentenek egy korai, primitív embertípushoz, amit a majmokra vagy alsóbb rendű főemlősökre emlékeztető fizikai vonások jellemeznek. Én magam ennek boncolgatásába nem mennék bele, mert nem vagyok náci, mint vizsgálatom tárgya. Ámde a hülye olasz más agymacskájával már megengedőbb vagyok.

A született bűnözők mellett leírta ugyanis a „kriminaloidokat”, akik lehetnek alkalmi bűnelkövetők, szenvedély miatt bűnözők, morális idióták és bűntettes epilepsziások. Itt már kapisgál valamit, a végkövetkeztetést azonban mindenkinek a gusztusára és belátására bízom. A magam részéről – mint már évtizedek óta kitartóan – azon a meggyőződésen vagyok, hogy miniszterügynök úr egy elfuserált, félművelt, ebből fakadóan bunkó, pszichopata hatalommániás parasztgyerek. És a rogyasztott gatyája csak annyit mutat, hogy nem való abba a klubba, ahová befogadták, mert belehugyozik a zongorába, és ellopja az asztalról az ezüstöt. A magyarok tragédiája, hogy ettől pisálnak állva, visítoznak és csókolgatják a kezeit. De hát, soha nem voltunk az a nyerő típus.

Fülöp, Fülöpünk

Polgártársak, tegyétek le a fröccsöt, vagy épp ürítsétek fenékig, mint a gyász italát, szörnyűség. Meghalt Fülöp, Fülöpünk, az igazmagyar gólya, és méltatlanul. Nekirepült a villanyvezetéknek, és a sorosista áram agyoncsapta őtet. Bánat üli meg Bodrogkeresztúr partjait, a Párt kósza lelkét, valamint a tágabb haza, a Kárpát-medence, és annak túlnani részei, Borneo és Celebesz, meg ősi földünk, Szíriusz valamennyi vidékét és zegzugát.

Erősen keresik a felelőst, aki kihúzta azt a nyüves drótot, és vizsgálják azt is, hogy valamely borsodi partizán nem kevert-e bódító szereket Fülöp italába a helyi kocsmában, ahol halála előtt pár órával – szokása szerint – kedélyesen beszélgetett barátaival, megvitatva a labdarúgás, a vetések és Irénke terméketlenségének gondjait. Itt csak a szokásos két sörét fogyasztotta, pár szárított és sózott békacombbal, ám valami miatt mégis feldúltan távozott, a biciklijét is ott hagyta. Innen indult a tragédia.

Fülöp jó elvtárs volt. Amióta letelepedett a faluban, már harminc kis magyar gólyát nevelt fel, és még CSOK-ot sem vett igénybe. Jó lesz nekem elvtársak – így mondogatta – néhány ágdarab, és a Párt segedelmével, erős hittel és kitartó akarattal megoldom ezt is. Takaros fészket épített délre néző ablakokkal, nagy éléskamrával, hogy a szűkös napokon se kelljen sorban állnia a Blahán az indiaiknál. Valami miatt erősen ódzkodott tőlük, és csak dakotaként emlegette őket.

Fény derült persze az ösztönös irtózás okára is, amikor a kultúrban vetített képes élménybeszámolót tartott bohó ifjúkora afrikai kóborlásairól. A falu krémje elhűlve nézte az iszonyú felvételeket, amelyeken csak migráncsok voltak láthatók, és Fülöp – jó dramaturgiai érzékkel – mesélt az AIDS-ről és mindenféle nemi nyavalyákról, amelyek sújtják azt a vidéket. Páran azt gondolták, meghülyült, de a Párt is ekkor figyelt fel rá.

A KDNP ifjúsági tagozatába lépett be, mert ugyan élete virágában volt már, de mégis csak tizenöt éves, és ezzel nem tudtak mit kezdeni. Szorgalmasan eljárt a gyűlésekre, gyakorolta az egymás talpára lépést, szórólapozott, és társadalmi munkában hordta a kölkeket az egész faluban, szárnysuhogása nyomán tele lett újszülöttel a Bodrog partja.

A kampány során kétnaponta mutogatta a képeit az afrikai veszedelemről, sőt, odáig is elment, hogy amikor március végén érkezett egy gólya messzi vidékekről, nem engedte be a fészkébe, mondván, migráncsokat be nem fogad. Ezek egyébként már az elhülyülés jelei voltak. Ekkor kezdett levéltárba járni, hogy magyarságát bizonyítsa, holott erre senki nem kérte a Pártnak tett szolgálatai után. Ám mégis lényegesnek tartotta, ez mutatja erős elhivatottságát és hűségét.

Nem is kellett sokat kutatnia. Kiderítette, hogy bár ő Aragóniában született, de mégis csak ősi magyar vér csörgedez az ereiben. Az ükükük apjáról született ugyanis a közismert sláger, amelyben a török gyerek megvágta a köbnagyfater lábát, a magyar meg gyógyította. Hogy miért nevezték az ősét egyben gilicének ebben a dalban, az már nem is érdekelte.

Megtudta ugyanis, megértette, hogy miért dobbant akkorát a szíve, amikor először meglátta ezt a tájat, s hogy mért képtelen elhagyni azóta is, immár tizenhárom éve. A génjeiben volt a magyarság, és érhető okból – mint a nóta is mutatja – az iszlamisták zsigeri gyűlölete, így kerekedett ki és vált egyenessé az útja az otthontalanságtól a párt ölelő karjaiig, és még tovább is.

Halála előtt nem sokkal Robiról, a medvéről tartott előadást a kocsmában, aki jól példázza a globalista multikulturalizmus kudarcát. Lám, itt kóborol az országban nyugalmat nem lelve, mert hiányzik belőle a szülőföld aléló szeretete. Golyót követelt neki, hogy megismerje a magyarok istenét, s amikor szabadon engedték, letargiába esett, mert a gyengeség jelét látta ebben. – Nem kéne irgalmat ismerni. – Ezt sutyorogta a napszítta csőrével.

Aznap este erősen berúgott – Isten legyen irgalmas neki -, kivetkőzött magából, és spanyolul hadovált össze-vissza. Ketten támogatták el a fészkéig, hogy a fiatalok ne lássák ilyen méltatlan helyzetben. Másnap semmi sem látszott a drámából, kimosakodva, sőt, csokornyakkendőben arról ábrándozott, hogy levelet ír Kásler professzornak, bemutatva neki kutatásának eredményeit. Ezután ütközött a vezetékkel, és halt érthetetlen halált.

Mindenki gyászolja, a KDNP helyi ifjúsági szervezete mégsem tekinti a saját halottjának. Végül is, csak egy gólya volt, ez áll a közleményükben, sőt, mint azt suttogják, kampány indult, hogy rábizonyítsák, ügynök volt, sorosista kém bizonytalan spanyol kapcsolatokkal. Egy ismeretlen az éjszaka piros matricát ragasztott a fészkére, és senki nem vette le azt. Ki érti ezt?

Bözsi is elmegy

Vállalható, hogy a jómagyar miniszterek fizetése akár kerek ötmillió is legyen. Ha ezt Gulyás Gergely állítja, akkor minden bizonnyal úgy is van. Még akkor is, ha egyetlenünk, amikor először kábult bele a kétharmadjába, azaz, 2010-ben, azt mondta: „Nem tarthatom elfogadhatónak, hogy miközben az ország komoly kihívásokkal néz szembe, ma ezeknél az intézményeknél előfordulnak havi négy-öt, sőt esetenként hétmillió forintos fizetések is.”

Ez olyan régen volt, hogy már csak az internet madzagjai emlékeznek rá, valamint pár elvetemült. Következésképp nem is érdekes, magyarán, le van szarva, mint minden, amit a kedves vezető amúgy kinyilatkoztat szavazatszedési szándékkal, mert a lényeges dolgok a saját rezgő fejében, de mindenképpen suttyomban történnek. Ezt a sejtést erősíti, hogy kormányülésről hangfelvétel immár nem készíthető, és a plebs annyit tudhat meg belőle, amennyit Orbán Viktor Mihály jónak tart. A végső megoldás részleteit sem közölte a Wölkischer Beobachter, mint az tudvalévő.

Itt, minálunk is azt mesél minden ilyen médiaizé csak, amire a legfelsőbb szinten rábólintanak. Ez okozhatja, hogy bár a TV2 tényleg egy ocsmány szarhalommá vált Vajna parókás irányítása alatt, és mégsem elég büdös, meg drága is, ezért lehet, a gázszerelőhöz lesz átcsoportosítva. Erről maga O. V. M. dönt majd, mint ahogyan a miniszterek fizetését is ő szabja meg pofára nézvést, vagy nem tudhatni, milyen vezérlő eszme által. Egyébként föltehetnénk azt a kérdést is, hogy egy miniszterelnöknek mi a redves köze van egy magántévé dolgaihoz, de ez Orbánia, ilyen mélázás tehát fölösleges és értelmetlen.

Ebben az államformában a miniszterelnöknek mindenhez köze van. Ahhoz is, hogy az alattvalónak hogyan áll a füle, lekonyul-e a farka, vagy van-e menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. Ilyen szisztémában az is csak rajta múlt, hogy a SZÉP kártyán kívül az összes többi cafetériát szarrá adóztatják. Hogy a saját lábon álló Récsöl a divaton kívül az idegenforgalomban is utazik, ez mindjárt érthető. Meg a sleppnek is ölég sok szállodája van, kérdés tehát e téren már nincsen is. Hogy a jómunkásember emiatt szívja a csöcsöt, azt meg ki nem szarja le, ugye, polgártársak? A lényeg, hogy javul a statisztika, amivel lehet az ősmagyar mellet döngetni.

Mert a munkaadóban több emberség van, mint az amúgy szolga jelentésű miniszterekben, pláne a prime előtagúban, ezért például a Bözsi utalványra fordított lóvé beépülhet a fizetésbe. Igaz, így a keményen dolgozó kisember veszíthet pár tízezret, mégis az jön ki, hogy nőtt a fizetése. Na, ugye. Viszont most én személy szerint elkezdek aggódni a nyugdíjasokért. Ha a Bözsi az ilyen varázslások miatt megszűnik, választások előtt nem lesz mivel lefizetni őket. Bár, ha négy év múlva esetleg még lesz ilyen fölösleges tortúra és színjáték, kaphatnak Viktor utalványt is, semmi sem lehetetlen.

Vagy minden számít, semmi sem használ, mint azt az A. E. Bizottság tánczenekar tudta már Kádár alatt, tehát, mintha most. Viszont teljesen fölösleges itt a hatalmon lévőket ócsárolni kizárólag, amikor az oda igyekvők sem különbek. A Jobbik például azt a pénzt, amelyet hívei arra adtak, hogy kifizesse a büntetését, kampányra baszta el, azt gondolván, a húsosfazék közelébe jutva nem lesz gond, aztán meg lett. Nem nekik fütyöl az a kurva madár, se lóvé, se semmi. De az MSZP-s Molnár Gyula is csak hasra ütve utalgatott volna a Fodor-féle társulatnak milliókat. Mindebből az látszik, hogy utánam az özönvíz állapot volt itt. Aztán most, hogy tényleg végigsöpör az országon a szennyes ár, totális a nihil.

Mindennek vége, úgy tűnik, és még Bözsi is elmegy.

Gatyamadzag

Mennyire megnyugtató már, hogy a világ ilyen egyszerű. Szavakkal, akarattal és szavazós gombokkal az összes gond elintézhető, minden más csak káprázat: a korgó gyomor, a lukas gatya, meg a lefagyott lábujj is. Ez főleg. Ebben a képeskönyvben, az üveghegy sötét oldalán, a kurta farkú kismalac rogyadozó óljában, a ganyészagban egy biztos, fix pont akad, amellyel ki lehet mozdítani a Földet, ami beleragadt Isten tenyerébe, s ez a Fidesz, csakis.

Hová is lennénk nélküle, amikor egyetlenünk gyámsága hiányában vak komondorként kóborolnánk a kereszténység nélküli sivatagban, kultúra, Németh Szilárd megnyugtató bölcsessége és Kásler professzor megtartó ereje nélkül. Ha most azt hiszed, hogy szórakozok, akkor tévedni tetszel. Úgy vagyok, mint valahai keresztapám malaca, aki, miután elvágták a torkát, csak vonaglott, és az a böszme azzal vigasztalt, most sír a legjobban, én meg néztem négyéves, könnyes szemekkel.

Ez száz éve volt, a Fidesz viszont most van. Tegnap a szavazógombbal betiltatott a hajléktalanság, és az huss, az éjszaka folyamán, de szerencsésebb helyeken már napnyugta előtt meg is szűnt. Ilyen egyszerű a világ, amely a fasizmus szögletes, fekete-fehér, lőporszagú és lábdobogástól hangos alakját öltötte épp fel, ritmikus tapsok közepette. Ez a formula, mint az tudvalévő, szereti rendben tudni a dolgokat, katonásan, ütemre.

Amikor tegnap bizonyossá vált, hogy a hajléktalanság száműzése mellett ki is jelölték törvényileg az üldözendő magyar polgártársakat, mindközönségesen akárkit, aki más, mint ők, vagy csak a házmesternek nem szimpatikus, nos, ebben a tisztítótűzben már föl sem tűnt, hogy Pártunk, Kormányunk és a kedves vezető ezzel párhuzamosan mintegy azt is tudatta, hogy a férfiakkal is nemzeti konzultálni fog gyerekgyártásilag. Úgy vélik, hogy nem elég kemény tökű a jódógos jómunkás, jómagyar ember.

Mindenféle embertelen rendszer szereti tudni, mit csinál az alattvaló, és azt is nagyon, hogy mit gondol róla. Ezen túl óhatatlan vágya megmondani azt, mit tegyen a szavazógép, mert ő nem tudja, mi a jó neki, ellenben a hivatal az meg igen. Eleddig a nők bugyogójában matattak soha el nem múló buzgalommal, most már a férfiak gatyamadzagját is megoldják, megemelik a tökeiket, és lágyan birizgálják, hogy jó magyar spermát termeljen.

Erről megkérdezhették volna szakértő Simicskát, de ő egyelőre még a sarokban térdepel, viszont nézeget hátra, a főnéni felé, és várja jutalomfalatot, mert már okos kisfiú ő. Visszatérve erre a mi dolgunkra azonban, az elkövetkezendő nemzeti konzultációban a kormány a férfiakat is megkérdezi, milyen kihívásokat éltek meg úgy családilag, mert szeretnék bevonni őket a családalapításról, gyermekvállalásról és a gyermeknevelésről szóló döntésekbe.

Innentől csak eldobom az agyam, és már indulok is. Fölmerül bennem ugyanis az a kósza kényszerképzet, hogy ebben a nyüves országban hány-, és miféle döntésbe vontak be a vezénylő tábornok hagymázas képzeletén kívül akárkit is. De hiába töröm darabokra a fejem, ilyet én nem lelek se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’ (kösz, K. D.). Viszont, ha én tökös magyar legény lennék, akkor erősen visítanék, hogy hagyjanak békiben családilag, gyereknemzésileg, nevelésileg meg pláne.

Kicsit túltolják a fiúk a biciglit, hogy a már el is feledett Balog tiszteletes örökzöldjével éljünk. Orbán et. pedig a mérhetetlen bölcsességével kefélési tanácsokat osztogat, és a szülőszobában is ott van, mutatja a vajúdó nőnek, miként lélegezzen, vele együtt sóhajt és fogja a kezét. A kisdedet pedig rögtön, miután felsírt, kiképző táborba viszi.

Ilyen ideák gomolyognak a légben, ezt fölösleges ragozni. Ő katonákat nevelne szíve szerint, akik megtartó ereje a keresztény hazafiság, a sportban megnyilvánuló hazaszeretet, meg, hogy barackszedés közben egymás talpára lépnek. Ezzel szemben az a magyar férfi, akit ő irtani akar, ezért elveszi a szivárványát neki, akkor készít gyereket, ha óhatatlan vágya támad rá, nem, ha a Párt arra utasítja.

Ezen felül a nevelésben a Modern család Jay-jének álláspontjára helyezkedik, aki azt mondta, az apaság az, hogy az ember ott van. Ennél tömörebben és bölcsebben nem lehet leírni a dolgot, de ilyet Fidesz-es meg nem ért. Ő úgy szereti, ha pontokba szedve leírják neki, mikor simogassa és mikor üsse a gyereket, hogyan terelje a labdarúgás felé, és melyik böcsületes szakmát adja a kezébe, hogy a rendszer hű alattvalója lehessen. Hát, lófaszt, mama.

Amit csak akarok

– Van hozzá többség, elfogadjuk. – Ezt válaszolta Orbán Viktor Mihály arra a kérdésre, mi lesz a Stop Sorossal máma a piroslámpás házban, hiszen erősen prüszkölnek a normális népek attól a fasiszta tempótól, ami abban leledzik. O. V. M. tehát a kétség legkisebb jele nélkül, szenvtelenül, és romlottságának biztos tudatában böfögte oda a tutit. Egyáltalán az volt a hír, hogy megszólalt, hiszen a Hír TV faggatta őtet, sőt, az elvetemült riporter még egyszer föltette neki a fölösleges kérdést, hogy nem várják-e meg a Velencei Bizottság állásfoglalását az ítélet kihirdetésével, amire újólag lakonikusan csak annyit böffentett: – Van hozzá többség, elfogadjuk.

Ezzel ő a maga nyelvén azt tudatta szeretett népével a technika segítségével, hogy mindenki bekaphatja, azt csinálok, amit csak akarok, és ezeknek a végtelen számú változatai illedelmes vagy kevésbé komilfó formában. Irigylésre méltó ez az önbizalom, amellyel O. V. M viseli az életet, ellenben fájó szívvel kell megjegyeznünk, minden joggal teszi azt. Le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Még nagyon régen elhatározta, lesz Stop Soros, s mire ezt olvasod, drágám, lehet, már van is. Nincs az az Isten, aki megállíthatná a gőzhengert, mert “Van hozzá többség, elfogadjuk”, és ezen nincs mit vitatkozni. Ha csalással, ha nem, mégiscsak a magyar proletár akarta így, következésképp dolgozik a szopóroller.

A magyar jómunkásember, akit négyévente választópolgárnak neveznek, azt szerette volna, úgy döntött, hogy legyen a feje fölött egy atyuska, mert valami történelmi átok, hibás gén vagy a seggén virító piros pötty miatt ő ilyen atyuska nélkül élni nem tud. Mit lehessen tenni, ugye, és majd csudálkozva nézi, hogy a van hozzá többség olyan törvényt fogad el, amellyel akármilyen koholt indokkal kirángathatják őt a dunna alól, bele a fekete autóba, mint a nép ellenségét és migráncssimogatót. Csak egy szomszéd vagy egy házmester kell hozzá, és kézzel írt, komoly feljelentés. Mert ez a stoppos passzus csak az egyik ága a dolognak, van más is, hogy a kerítőháló körbeérjen.

Ilyen a “migránsok betelepítését tiltó alkotmánymódosítás”, valamint a huszonöt százalékos bevándorlási különadó. Ez az utóbbi mutatja leginkább az azt csinálok, amit csak akarok tempót. Ez régebben benne volt a Stop Sorosban “bevándorlási finanszírozási illeték” lánynéven. S mivel azok, akik nem orbániul értenek a joghoz, ezt kifogásolták, ez a tétel átkerült az adócsomagba, ami ellen meg nem lehet prüszkölni, és a magyar nem is fog, mint a netadó ellen, mert ez nem zavarja az elalélt pornó-bámulást. A választópolgár nem hülye, csak pragmatikus, le sem szarja, ha nem az ő pénztárcája a célpont, aztán majd csodálkozik, ha érte is eljönnek.

Mert a nagy eszme törvénybe foglalása után a végrehajtás mocskos és macerás munkáját a verőlegények abszolválják majd. Ez is benne van a magyar zsigerekben, mint azt a múlt század szivárványos ’44-es éve mutatja nekünk a marhavagonjaival. Vagy, hogy a hajdani Szálasi-legényekből milyen természetességgel vedlettek át Péter Gábor katonákká, illetőleg munkásőrből ministráns gyerekké. Ilyen a magyar, nem csoda, ha idegennek érzi magát az ember olykor -olykor. Mert például Hollik István, akit inkább eposzi jelző nélkül hagyok, gyorsan-gyorsan bele is böfögte az éterbe, hogy az a minimum, hogy különadót vetnek ki. A maximumról nem esett szó, hogy csak leverik a delikvensek veséjét, vagy fölkötik kegyesen, mert van hozzá többség. Majd meglátjuk.

A mindenható érintése

Kásler miniszter megsarkantyúzta a lovát, s bár fordítva ült rajta, mégis a fülébe súgta, gyí betyár, majd csillogó páncélzatban beleiramodott a fénybe, amelyben a középkor várta őtet nagy-nagy szeretettel. És nem hátrakötős inges ápoló bácsik szurival, hanem manók, varázslók, ködben imbolygó keresztek meg tüzet okádó sárkányok, de legfőképpen boszorkák bibircsókkal, bazi nagy orral, valamint Jancsi és Juliska.

Ha mindenképp meg kell hülyülnie, megtehetné ezt magának. Ellenben oly korban élünk itt, a Földön, hogy idős mániákusok magas hivatalt kapnak, és ennek ormairól teljes bizonyossággal, valamint a butaság megingathatatlan bátorságával nagy nyilvánosság előtt szórhatnak szét olyan rögeszméket, amelyeket unokáknak kellene suttogni elalvás előtt mese gyanánt, de még akkor is értesíteni kellene a gyermekvédelmiseket.

Ezúttal azt tudtuk meg tőle, hogy Szent István kapcsolatba került a mindenhatóval, valamint alélt közléseket apostoli királyságról, beavató koronáról, szent koronáról meg Szent Korona-tanról. Nagyváradon szórakoztatta a nagyérdeműt ilyesmivel. Ezt is lehet, csak ne nevezze magát miniszternek, hanem inkább autodidakta, de leginkább outsider történésznek, aki beleájult a legendákba, és szakrálisnak mutat egy vértől csöpögő kort.

Kásler miniszter tobzódik a tisztségében, s eddigelé az látszik, hogy a bársonyszékkel felmentést kapott a gyógyítás nyűgei alól, és főállásban űzheti azt, ami eddig a hobbija volt, a dicső múlton való merengést. Ez tisztes időtöltés nyugdíjas napokra, a parkban, a padon el lehet vitatkozni azon, hogy piros pöttyös-e a seggünk, vagy a Szíriuszról jöttünk vajon. Ellenben ez most központi vezérlő eszmévé kezd válni.

Ezeknek ezt jelenti a keresztény-demokrácia. Meg azt, hogy ájtatos csöpögés üli meg az országot, és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keríti hatalmába azt, aki a felvilágosodás után párszáz évvel bízni mer a józan észben, a kétszer kettőben, és abban, hogy nem a Föld a világegyetem közepe, s legfőképpen nem lapos. Ilyen közegben nem csodálkozik az ember, hogy az Észbontókban olyanok hangzanak el, hogy a szegény kölyökdínókat halomra öldösték a gonosz emberek.

Más alvezéreknek másfajta dilijei vannak. Például Semjén a vadászat rabja, ha nem gyilkolhat, elvonási tünetei vannak, így nem csoda, ha a világ összes pénze nem elég neki, ha orgazmikusan lövöldözni vágyik. Mindennek a pénzügyi ganajságával most nem foglalkozok, az majd a tekintetes bíróság dolga lesz, ha elül a vihar. Sokkal inkább ennek az alaknak a keresztényileg beteg lelkével.

Odáig ment a mundér védelmében, mégpedig – és ez bosszantó pöttyet – nagyon öntudatosan, hogy a politikát csak addig akarja csinálni, amíg “normalitását” megőrzi, s ehhez múlhatatlan szüksége van az öldöklésre. Itt most lépjünk túl azon, hogy egyáltalán normális volt-e valaha, de, hogy egy embernek a lelki egyensúlyához szüksége van a vérszagra, az egészen delikát dolog, más kontextusban az ilyet pszichopatának nevezik.

Összeállítás nem létezhet Németh Szilárd nélkül, s nem azért, mert külön pikkelnék rá, hanem, mert kiérdemli, kivívja mintegy a jogot magának, hogy szobrot állítsunk neki. Most épp azért, mert a térség legerősebb hadseregét óhajtja világra segíteni szárazföldi, légi és minden bizonnyal tengeri haderővel (Hun Navy), hogy legyen mitől vérben forogjon a szeme, ha már a velőspacal elfogyott.

Pár napja még Kásler különös víziói okán magyar Wewelsburgot vizionáltam. Tudják, ez volt Himmler játékszere az ősgermán mítoszokkal, de rá kell jönnöm, ezek nincsenek azon a szinten. A hülyeség még nem állt össze egységes rendszerré és kerek egésszé bennük, egyéni kigőzölgések vannak csupán, amelyektől megrohad a hívek agya. Mindent elmond azonban Orbánról, hogy ilyen alakokkal veszi körbe magát. Végül is, a vakok közt a félszemű a legnagyobb király.

Ehess, ihass, meg a többi

A sor végén, mint azt J. A. valahai csudálatos költő, ellenben élhetetlen fráter elbeszéléséből tudjuk, az alhatás óhajtása áll, szíve mélyén azonban mégis inkább libasültek, cukrok és kuglerek után epekedett. Ő abban a korban élt, amelyet most Orbán Viktor Mihály visszaálmodik nekünk, a nagyméltóságú kormányzó úr alatt, s bár bele is halt, az az előnye velünk szemben mégis csak megvolt, nem dörgölték a képibe óránként, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, meg, hogy ő mennyire boldog benne.

Innen nézve még őszintébb is az az állattartás, mert kihajtotta ugyan az embereket a híd alá, de nem tiltotta meg, hogy aztán ott éljenek. Mert valahol csak kell, ha már ilyen materiális formát adott az embernek az úristen. Ha asztráltestünk volna, egyből nem is lenne baj, az ember libegne, mint az őszi szél, falakon át, kulcslyukakon keresztül, és O. V. M gyűrött zakójának zsebéből előbújva a fülébe sikítaná, hogy húúú, amitől ő a nagy farával meg tokájával együtt kapna szívszélhűdést. Ilyen tehetsége azonban a magyarok többségének nincsen, következésképp utcára is teszik őket ezrével.

Azt már egyszer elmeséltem, milyen álságosan illetlen dolog ilyen környülállások közepette ugyanakkor be is tiltani a homlesszlétet, mert valahol már csak a fizika törvényei miatt is kell lenni annak az anyaghalomnak, amely átmenetileg ember névre hallgat. Annyi börtön nincs is, amennyiben elférne az utcára toszott sokaság. Lakás még csak-csak lenne, de olyat valami különös ok miatt ilyen szerencsétlen proletárok meg nem kapnak, így a végkövetkeztetés, amellyel a birodalom szolgálni tud: annyit is érnek. Ördöginek mondható kör ez a Magyarország, a Belzebub terepe.

Ebben azonban semmi sincs véletlenül, még a Rétvári Bence névre, meg az elnyújtott füttyre hallgató molekulaszerkezet, atomtobzódás is okkal kapott magas hivatalt. Az ő létezésének indoka, a szerepe mintegy a gépezetben a győzelmi jelentések hozatala és világgá kürtölése. Minden hét végére jut valami örömhír tőle, erre a mostanira például az, hogy “egyre kevésbé megterhelő a háztartások alapvető kiadásainak előteremtése, és egyre nagyobb arányban jut a családokban pénz fogyasztásra, kényelmi kiadásokra”.

Az szerepelt még az e heti evangéliumban, hogy itt, a Kárpátok alatt jobb, mint az Unióban en bloc, sőt, hogy “a pozitív változás elsősorban a rezsicsökkentésnek, az adócsökkentéseknek és a béremeléseknek köszönhető.” Már alig van olyan magyar család, “ahol a lakhatás költségei a teljes bevétel több mint negyven százalékát teszik ki”, és továbbá: “kevesebb mint a felére csökkent azoknak az aránya, akiknek gondot okoz otthonaik megfelelő fűtése”, sőt és pláne: “a rezsicsökkentésnek köszönhetően több mint ezeregyszáz milliárd forint maradt a családoknál”.

Mindenki azt mond, amit csak akar, Rétvári et. is. Még az is lehet, hogy abban az univerzumban, amelyben ő éppen szuszog, így vannak a dolgok, viszont akkor ez egy másik, olyan húrelméletesen párhuzamos. Mert nem elég, hogyha én kimegyek az utcára, meg bele a jószomszéd boltba, akkor azt látom, mint Kafka Kastélyában a narrátor, hogy ezen a környéken más még az emberek koponyájának formája is, sőt, visszatérve J. A. munkásságához, a fejükön is másképpen tapad a haj, ergo, ez egy másfajta faj, mint amiről a rezsim tud.

Fösthetnék most ide szívszaggató képeket a sorban álló éhezőkről, síró, taknyos orrú kisdedekről és megfagyott polgártársakról, de ezt már megtettem, másrészt meg minek. Úgy van az ember ezzel egy idő után, akár az őrült Nietzsche a hősével: “…Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már! És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta…És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való…”

Hogy összegezzük is a hét végének rajtam kívül zajló eseményeit, az ország beleájult a láblabda hajkurászásába, ami mindenféle diktátoroknak kellemes. Az ilyesmivel bizonyítani lehet a nemzeti nagylétet, ha ez bajos, akkor fröccsel elegyest a feledkezést segíti a XXI. századi cirkusz, s ebben az elvarázsolt állapotban az ilyen rétváris hazugságok sem tűnnek akkora ótvarnak. Úgy van vele az alattvaló, mondja csak, de lássuk inkább az elefántcombú ronaldóistent, meg a többit. Ilyen terelések közepette fogadják el majd szerdán azt a törvényt is, amely majd arra lesz való, hogy a futballmámorból ocsúdó proletárt el is vihessék, ha nem tetszik a pofája. De azért örüljetek együtt ezzel a Rétvárival, míg el nem fehérül a száj is.

Soroshajó, aranycsapat

Az ember van szombat délután. Süt neki a Nap vagy nem, esik is meg nem is, él talán vagy mégsem egészen. Tisztára spleen, de semmiképp sem június. Az öröklét kezdete inkább. Egy dobozban emberek szaladgálnak labda után vég nélkül, aminek más emberek örülnek. Ilyenkor épp jó Pártunk egy perc gyűlölet című attrakciója, amely arról gondoskodik, hogy el ne felejtsük véletlenül se, hol is élünk, a világ mely elbaszott szegletében, amelynek Magyarország a neve.

A keresztbe tett lábú hoppmester a dobozban – az összes úgy áll, mintha készülne behugyozni – új fogalmat vezet be valamelyik böszme fideszes nyomán, s ez a soroshajó. Ezt a Sátán saját kezűleg hajtogatta Magyar Időkből, s ott ring a Föld összes tengerén, de csak azért, hogy a Kossuth téren kössön ki, kiokádva magából a hétfejű migráncsot, amely tüzet fúj, keresztény kultúrát vacsorál, miközben magyar hajadonokat kefél és toszogat, amíg azok visítanak.

A soroshajó képének beégetése folyik a magyar agyba, pár nap múlva flottája lesz neki repülőgép hordozóval meg tengeralattjáróval, és a kocsma hűvösében fröccsöt öklendező, futballt csordában néző magyarember, magyarférfi azzal a biztos tudással tér haza vak komondorához és monoklis asszonyához, hogy veszélyben van az európai léte neki. Bár nem tudja róla, az mijaszar, csak Németh Sz. pacalmester nyomán annyit, hogy zsidó meg görög, és ettől tömjén szaga van és narancsszínű.

És a kocsmában a futballtól aléló magyarember, magyarférfi, míg csettint, hogy bassza meg, ezek tudnak ám labdarúgni, és nem a puskásakadémisták, mert ezt sem a Párt, de még maga O. V. et. sem tudja eltagadni, ilyképp a futball a pőre valóság, de a magyarférfi, a magyarember nem döbben rá, hogy ott a teleképben migráncsok rohangásznak veszettül, hogy ő attól szarik be gyönyörűségében, miközben elfelejt gondolkozni egészen, ahogy a fröccse után nyúl, hogy csináljon ricsajt.

A szpíker is munkatáborba megy majd, ha lesz mersze hazatérni, mert a dán meccsen olyanokkal szórakoztatta a kocsmák kósza népét, hogy a dán hazáját szerető éjfekete Pione Sisto ez Ugandában született szudáni szülőktől, de nem volt kerítése a halszagú dánoknak, amely megállította volna az elvetemülteket, se aknazár a vizeken, így a kölök most itt rohangászik dánul, ámde négerül mégis, és mégsem szakad le az a kurva mennybolt. Sőt, mosolyog.

Ilyen visszásságokal tele van ez a rohadt VB. Az árja germánok között is olyan nevű alakok szaladgálnak, hogy Özil, Gomez, Boateng, Khedira meg Gündogan, sőt, azt hihetné a magyarember, hogy a Rüdiger nevű az már valami bajor paraszt legalább, erre az is fekete. A Führer forogna a sírjában, ha lenne neki olyan, de hát nincs, ami intő példa lehetne kezdő diktátorok számára, de ezek a maiak csesznek a történelemre.

Végigmehetnénk az összes csapaton, a franciáktól például kiegyenesedik a karikás ustor a magyarember magyar kezében. Azok maga a fertő, félhold alakú a szemük, és az is jól kivehető volt, hogy az Osmaune Dembelé névre hallgató egy kalasnyikovval a farzsebében rohangászott, le is kellett cserélni, mert a gyilkoló készség akadályozta őtet a góllövésben. Sőt, polgártársak, a Putyin csapatában is van egy Mario Figueira nevű alak, na, annak se medve volt az apja.

Mi meg nem keveredünk senkivel vezéri utasításra, és ez meg is látszik, ellenben nem könnyű szeretni a fajtánkat, ami meg érthető. Tegnap maga Trumpclown hívta fel a kerítés fontosságára egyetlenünk lankadó figyelmét. Mondta neki – belső forrásunk szerint meg nem erősítve de ziher -, hogy Vityus, ürgén, gáton rajta legyen a szemed! Rajta is van, így a beltenyészet ilyen Semjéneket eredményez, akiknek már szenteltvíz tisztaságú a vérük és velőspacal van az agyuk helyén.

Ebből fakadóan, mint az tegnap szintén kiderült, a futball nevű népi játékból is csak a megszépítő messzeség maradt, mert most meg azt találták ki, hogy legyen az Aranycsapat emléknapja november 25., így emlékezzünk azokra, akik a nemzeti összetartozás szempontjából maradandót alkottak, és akik a magyarság ismertségét a világban erősíthették. A piros pöttyös seggemmel nekem momentán nincs is kérdésem, mert megakadt a torkomon a magyarság, meg egy sorosnaszád. Vigaggyunk hát.

A birodalom belakása

Az lesz, az fog történni, hogy a felcsúti kicsi vasutat meghosszabbítják, mert ugyan szép miniszterügynök et. játszószere, csak egy kicsit kurta, mint Gogolákné elvtársnő szoknyája. Ilyen értelemben vágyakozott a birodalom pénztárosa is, mint helyi lakos, eleddig a falu hoppmestere, most már csak a hazáért aggódó állampolgár, összhangban O. V. M. kisvasútépítő óhajtásaival.

Felcsút fejlesztésének egyébként van miniszteri biztosa is egy bizonyos Tessely Zoltán személyében, ami nagy felelősség és nagy hatalom. A pénzek olyan mérhetetlen mennyiségének elkúrásáról kell gondoskodnia, ami összegek egy kisebb afrikai állam éhínségét is orvosolni tudnák, feltéve, ha keresztények volnának. De nem azok, így a felcsúti igazhitűek gazdagodnak csupán, mindenki más meg úgy járt.

Mindebben egyébként semmi unikum nincsen, csak a dolgok működésének módja változott meg az áprilisi újabb világraszóló diadal után. Minden módszeresebb lett, szisztematikusabb és szenvtelenebb, nem érződik rajta a sietség, sokkal inkább az elmélyült babramunka örömei és gondossága. Ezt a vasutat is dafke hosszabbította volna meg miniszterügynök et. még alig egy éve is, máma meg nem.

Nem azért toldanak, hogy az ellenzék toporzékoljon, mivel ilyen nincs, hanem, hogy számukra otthonosabb legyen a világ. A birodalom belakása folyik most, hogy nem újabb négy, hanem már tizenkét évre szólnak az ábrándok. Fölkerülnek a horgolt terítők a vitrinre, fényképek a falra, s minden olyasmi megtörténik, ami lakályossá teszi a magyarsufnit.

Nem mindenkinek, mert olyan Isten nem született még, aki teljes megelégedésre dolgozott volna a teremtéskor. Ki is fejtette miniszterügynök úr, hogy nehéz szeretni a mi fajtánkat. Nem tudni, ezt ontológiailag vagy esztétikailag értette-e, de talán jobban megértjük lelkének elborzasztó tartalmait, ha azt vizsgáljuk, mi minden és ki mindenki zavarja az ő fajtáját abban, hogy otthon legyen ezen a földön.

Itt vannak mindjárt a homlesszek, akik üldözendő állatfajta lesznek, mert elrontják az idilli képet. Az élet, mint olyan, büdös, hangos és mocskos. Ezt az ember mindenféle civilizációs trükkökkel fedi el, és azokat a polgártársakat, akiknek nem jut az ilyen áldásokból, otthontalanok és nyomorultak, nem megmosdatja és megeteti, hanem ketrecbe zárja és kiközösíti.

Ilyenek még a migráncsok, bölcsészek, melegek és hajadonok, rokkantak meg libsik. Van ez a keresztény úri középosztály, amely tagjait zavarják az ilyen elkorcsosulások, így jó fasisztaként megpucolja tőle nem csak az utcát, hanem az egész országot és világot is, és azért, hogy ő maga otthon legyen benne. Ezt nevezik ők hazaszeretetnek, meg a futballt.

Miniszterügynök úr jelentette ki, hogy a sportolás az maga a hon kebelén való csüggés, és még sok ilyen érdekes dolgot mondott, amitől eláll az ember füle meg lekonyul a farka. Most tökéletesítik a módszertant egyébként, Gulyás miniszter ki is jelentette, hogy “szükségünk van a diktatúra működéséről való tudásra, kik és milyen alapon döntöttek emberéletekről”.

Örvendetes, hogy így szomjúhozzák a bölcsességet, és mindent megtesznek, hogy méltóak legyenek a neves elődökhöz, és legalább olyan harcosak is. Azt hiszik, hogy a génjeikben van a kakaskodás, holott rossebeket, ez olyan suttyó tempó, hogy belekötök még az álló kőbe is. Viszont ezt tapasztalhatni fegyvergyártási ábrándokkal, ilyenekkel, amiből szintén kitetszik, mennyire saját bejáratúnak érzik már a szemétdombjukat, de ez jobb helyeken egyáltalán nem komilfó.

Itt van mindjárt nekünk ez az Izland. Nem öncélúan jutott az eszembe, hanem, mert olvastam a láblabda világesemény kapcsán, hogy megkérdezték a csapatuk edzőjét – mert ők ott vannak -, Heimir Hallgrímsont, mért olyan népszerű a csapata. Ezt mondta: “Nem lehet nem szeretni Izlandot: mi nem támadunk meg senkit, nem háborúzunk senkivel, kis ország vagyunk kedves emberekkel, legfeljebb a hidegre lehet panaszkodni.”

Ezek az izlandiak egyébként leginkább a véres szájú vikingektől származnak, és most nem azzal töltik az idejüket, hogy Káslerilag a dicső és véres múltat kutassák, hanem rámosolyognak a világra, és az, amilyen böszme, vissza is vigyorog rájuk. Azt is mondta ez az edző, hogy: “Leszögezném azt is: nem hagyom abba a fogorvosi praxisomat.”

Ez egy egyszerű kijelentő mondat, és nem jelent többet, mint ami a szavakban valóban benne van. Ennek az embernek tényleg csak a hideggel van baja, nem váltja meg a világot és nem forgatja ki a sarkaiból. Ha van bölcsesség az Univerzumban, akkor ez az. Nem azt mondja, hogy az ő fajtáját nem lehet szeretni, hanem, mi kedves emberek vagyunk. Ilyen egyszerű a világ.

Csak azt a hideget, azt tudnám feledni.

Bivalysült

– Mit früstökölnél édes, jó Lajosom? – Tette fel a szokásos kérdést urának a nő, virágos otthonkában, masszívan rögzített, frissen áztatott protkóval, és mamuszban, ezt el ne feledjük. Annyi ideje éltek együtt, hogy Lajos hasonlatossá vált a nejéhez, légzésének ugyanaz a sípoló ritmusa, fejének egy ütemű rángása és coregás mosolya volt, ellenben nem virágos otthonkában, hanem bizonytalan színű atlétában üdvözölte a felkelő Napot, és nem kontyban hordta a haját.

– Egy kis bivalyt ennék, drága jó Jolánom. – Ezt válaszolta a férfi, és tüsszentett egyet, hite szerint megerősítve az igazát, hogy csak úgy rezgett a kezében a nyomdaszagú újság, amelyről maga a nagy “Ő” mosolygott feléjük, körötte óvodások, kezében kósza kajak, tekintélyt sugárzó gyomrát pedig szögletes kevlár takarta, bár titkolni igyekezett, ezért lógott ki a nyelve a szája sarkából, mint valami szomjas kutyának. A fotós nagyszerűen kapta el a pillanatot, amely az egy vagyok közületek témájára született a Kossuth-nóta dallamára.

– Mit? – Értetlenkedett Jolán, mert azt hitte, rosszul hall.

– Bivalyt, Jolán, bivalyt. – Ordította Lajos, mert nagyot hallott kicsit, meg hülye is volt. Ez a következőkből ki is derült, mert látszott, fogalma sincs róla, mi lehet az a bivaly, amikor hajdanvolt filmélményére hagyatkozva szarvakat formált magának, hajlongott, ingatta a fejét, és azt üvöltözte: – Tatanka, tatanka.

Ekkor lépett be a szomszéd Józsi, csipás szemekkel, zsíros hajában párnából ott maradt tollakkal, kezében a házi kotyvasztású kisüstis üveggel, persze, hogy közösen, mód szerint, valamint illőn dicsérjék az urat. Együtt döbbent meg a Jolánnal, leesett az álla, nézték a férfit, aki hullámzott a konyha kövén, és üvöltözte ezt a tatankát. Azt hitték, rossz gyógyszert vett be, attól ment el az esze, de rázta az újságját, abban lehetett hát a baj.

– Mit csinál ez? – Értetlenkedett Józsi.

– Reggelit kér. – Válaszolta Jolán, de már maga sem hitte.

– Mi az Isten bajod van neked? – Így kezdett el emelkedni a hangja olyan hercek felé, amelyek az idők során elrongyolták Lajos dobhártyáit, aki ezért abbahagyta a tatankázást, leült az asztalhoz, kiterítette az újságot és olvasni kezdett.

– Azt írja itt – mondta -, hogy “Ópusztaszeren volt Rácz András, az Agrárminisztérium környezetügyért felelős államtitkára. A rendezvényen úgy fogalmazott, noha a bivalyhús nagyon ízletes és értékes portéka, ennek ellenére kevéssé ismert. A házi bivaly húsa a marhahúsnál szálkásabb, vörösebb színű, édeskésebb illatú, kiemelkedően magas a fehérje- és alacsony a zsírtartalma, ásványi anyagokban gazdag. A teljes országos állomány nagyjából ötezerhétszáz példányra tehető, és ez az állomány már biztosítani tudja a folyamatos ellátást a hústermékekből.”

Ezt olvasta fel Lajos az elámuló közönségnek, Jolánnak és Bélának, akik bután néztek rá, de Lajosból előjött valahonnan ötven évvel ezelőtti énje, nyúlós izmai megfeszültek, és az asztalra csapott, hogy csak úgy reccsent.

– Bivalysültet akarok. – Mondta olyan határozottsággal, mintha tényleg akarhatott volna akármit is, de a színjáték csak Bélának szólt, hogy ki is hordja azt a nyüves nadrágot itt, és tudta ezt Jolán is, így előjött belőle a gonosz.

– Akarsz ám te az idesanyád térgye kalácsát bivalysültet, te ökör, te naplopó. – Így kezdte a litániát, nagy szeretettel, hogy rezgett belé az ablak, és ez hatott. Béla behúzta a fülét meg a farkát, hóna alá csapta a pálinkás üveget és kislisszolt az ajtón, alig is merte betenni. Még hallotta a litániát, ahogyan a másik szomszédhoz csúszott be, hogy emberi szóra leljen, s míg mindez így lezajlott, Jolán úgy halkult el, és kacsintott, hogy jól átverték megint, ennyire egyek voltak ezek a Lajossal.

– Hozok én neked bivalyt, édes jó Lajosom – Búgta Jolán, és már indult is a kis kosárkájával a boltba, míg körülötte zajlott az élet. Guvadt szemű fiatalok piros matricát ragasztottak egy ajtóra ezzel a szöveggel: “Bevándorlást segítő szervezet”, a szembeszomszéd esernyővel ütötte egy hajléktalan fejét, és migráncsot ordítozott, csak a szokásos keresztényi szeretet ülte meg az utcát.

Jolán nem sokat lacafacázott a boltban, két szeletet kért az akciós dagadóból, ami kicsit zöld volt, kicsit málladozós, de a miénk, meg két farhátat is levesnek, mert hiába hitte a Lajos másképp, be kellett osztani a karácsonyról maradt utalványt. De Jolán már hatvan éve csak spórolt, mióta kijárta az óvodát, azóta, a vérében volt, ahogyan az a művészet is, hogy minden szarból olyan ételt rittyentett, hogy csak úgy énekelt.

– Na, volt bivaly? – Érdeklődött, Lajos, a hülye, s az igenlő választ hallva elégedetten lapozta tovább az újságját, amelyik megírta, hogy lesz bivaly, és lett is.

Jolán zsírt izzasztott, kicsit megklopfolta a nyúlós disznóhúst, sózta, borsozta, mustározta, hagymát karikázott hozzá, úgy pirította, mert értette a dolgát. Kontya alá ütött volna a gőz, de nem volt Vargáné, és nem káposztát főzött, ellenben öt perc alatt az ura elé tette a húst, aki falta, tömte, és teli szájjal beszélt.

– Érezni benne, ahogyan az államtitkár úr mondta, a fehérjét és az ásványi anyagokat. – Ilyeneket csámcsogott Lajos Jolán arcába, hogy csak úgy röpködtek a nyálbombák, és a nő nem tudta, mit is szeretett valaha benne, meg, hogy egyáltalán mért van vele egyáltalán, de már nem volt mit tenni. Lajos olyannyira elégedett volt, hogy az ajkain csorgó zsírral együtt megint elkezdett tatankázni, akár valami elkábított óvodás, és látszott rajta, hogy szép az élete, meg, hogy neki már nem kell több, sem más.

– Vedd be a gyógyszered, nehogy baj legyen. – Tolta elé a vérnyomáscsökkentőt Jolán, és még eszébe jutott, hogy a Pistához kellett volna mennie, de csak legyintett. Bekapcsolta a rádiót, mert híreket mondtak.