Apa, kezdődik!

Maga a minden bizonnyal szeplőtelen, ezen kívül rohadt sokat is érő überminiszter, összefoglaló nevén Lázár János járult a magas hatóság elé, amely aktus folyományaként a Polt cirkusz hirtelen felébredt téli álmából, és legott nyomozást rendelt el különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanúja miatt a Welt 2000 Kft. ellen.

A hirado.hu, amely a Kunigunda utcai házimozi testvérlánya, pedig rákapott a neki rendelt koncra, és megszületett az „ügyet” majd kísérő vezérmotívum, amely így hangzik: „Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnököt és feleségét, Dobrev Klárát is érintő”. S ezután már akármit mögéje, eléje lehet tenni. De, hogy úgy kétnaponta halljuk majd, az hétszentség, hiszen vészesen közelednek a választások, és a konzultációjuk is véget ért.

Ugyanígy életre kelt az eddig tetszhalott Budai Gyula is, aki szerint „az előzetes teljesítés, a közbeszerzés kijátszása és a metrókocsik előzetes engedély nélküli legyártása mind azt feltételezik, hogy előre megállapodott szereplők voltak, a beruházás körül bábáskodó SZDSZ-MSZP városvezetés a saját haszna érdekében valósította meg azt.”

Itt tartunk hát megint. A szavazóbázis ébren tartása érdekében életre kelt a rendszer egyik – persze melyik nem az – legaljasabb technikája, amelynek végén vezetőszáron lehet majd mutogatni mindenféle mókusokat a tévéjükben. Hogy később, ki tudja mikor, de mindenképpen 2018 tavasza után majd felmentő ítéletek születnek, azt ki nem szarja le, magunk közt szólván.

Hogy más példával ne éljek, 2013-ban Simon Gábort is úgy sétáltatták, mint valami cirkuszi medvét, és most, négy év után sincsen semmi sem, mutatja a módszer lényegét. Pedig Simon még lehet szaralak, de, hogy Dobrev Klára nem az, az is ziher, és mondom ezt annak ellenére, hogy nem ismerhetem. Viszont a férjét, a Patásfletót meg alaposan, és közelről.

Bizton állíthatom, lehet, hogy bohóc, lehet, hogy elbaszta, de a kisujjában több ész van, mint a Németh Szilárd vonulatnak, valamint, hogy a zsebében meg több gerinc és tisztesség, mint a Rogán Antaloknak, az is teljesen bizonyos. Mégis ő a Sátán egy személyben Igaz, már vetélytársai is akadnak, momentumosok, Gulyás Márton, egyebek, akik friss húsok a piacon.

Csak akad majd köztük valaki, akit mutogatni lehet a kameráknak bilincsben, mint aki élve megette a saját anyját. Ez itt a koncepciós perek kies világa azzal az abszurddal, hogy nincsen előre megírt ítélet, mert nem is lehet, a hangsúlyok eltolódtak a sugallás felé, ami médiától átitatott korunkban éppen elég. A prolinak meg lehet mutatni, ő lopta el a kabátot, és kész is a tudatmódosító. Egy egész ország gágogott évekig a Libajnainak. Ki törődik ma már vele mi volt az igazság?

Így lesz ez az elkövetkezendő rohadt hosszú évben, csak szólok, mielőtt majd nagyon elkezdenek csodálkozni a népek, hogy ezek ilyen gecik? Ilyenek, a Simicska is megmondta, és ő csak tudja, csupán immár a szopóroller másik oldaláról. Hogy amúgy ezt az egész mostani bagázst kéne a manézsban mutogatni, azt is tudjuk. Viszont annak csak később jön el az ideje.

Kósalajosok és más hangalakok

Nem a mondat, nem a tartalom, ami nincs, és amely a némethszilárd betűsorral jelölt organizmus mélyiből előbugyog, hogy kihívom egy birkózómeccsre, ha van kedve, aztán leülünk tárgyalni. Hanem a tempó, hogy gyere ki, ilyenek, akárha valamely falusi búcsú szaros budija mellett hullámzanának a dolgok, olyan itt.

És akkor rájöttem, hogy mi mozog bennem, mint a lét türelme, hogy nem a düh, nem a lázadás már, mert ez immár felesleges. És nem is a tanáros tempó, hogy elmesélem, mért vagy hülye fiam, mert nem érti, föl nem foghatja, lepörög róla, bambán bámul, vigyorog és vicsorít.

Hanem az undor. Az ösztönös, génbe kódolt roguentini öklendezés, amikor a beleivel gondolkozik az ember, mert ez az egész kupleráj egy lila nadrágtartó, szaros, vizes papír vagy göcsörtös fa. Egy calvadost, gyermekem! Megy ez fiúk, még darabig, aztán vége lesz, és úgy tetszik, az csúnya lesz.

Midőn némethszilárdok, kósalajosok és más hangalakok teljesítik a beléjük kódolt parancsot, és nem azért, mert meggyőződésük, és már nem is csak azért, mert lopni muszáj, hanem az erősebb kutya ököljogán, amely csak a csordájában, az övéi közt bimbózik, idáig züllöttünk nagy igyekezetünkben.

A spirál rég önmagába fordult, és minden egyes tüntetés, az összes érv csak még egyet teker rajta, s amint egyre világosabb szavak hallatszanak el, úgy bukik elő belőlük egy újabb mélység, hogy tárgyalunk, persze, csak gyere ki te takony, liberális állat, vedd a karikás ustort, oszt nézzük, ki a faszagyerek.

Mint alvadt vérdarabok pörögnek le róluk a szavak, csak az ököl a tiszta beszéd, s ha ettől az ember okádva aláfordul, akkor nem férfi, hanem Tajgetoszra való bölcsész, ahonnan majd a melós alapú társadalom olajtól iszamos kezű hóhérai taszajtják alá, miközben böfögve törlik meg pörküttől zsíros pofájukat, ahogyan a vezérürü, dagadt angyalkám.

Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő, amely lassan elszivárog, és nincs alku. Lehetett volna más, és mégsem az lett. Valamikor a születéskor volt néhány kósza, ihletett pillanat, csak hát fölbuktak az árból az y-végűek, jött a bocskai, a zuram, a bátyám, és abban a szétcseszett pillanatban lett vége az egésznek.

Ez, ami most itt folyik, már a végjáték. Kiteljesítése az antalli bűnöknek, és Soros vétkének is, aki a saját csecsén hizlalta ide nekünk ezt a disznót, és már minden hiába. A csuhások fölálltak a térdre imához után, és míg a Lőrincek az ország egyik felét viszik el, ők a másikat, és fogy a levegő, és nő a baj, hámlik le a vakolat.

És már minden mindegy, gyí lovam, gyí betyár, megy ez fiúk, fokozzuk a tempót, míg el nem fehérül a száj is. Aztán nosza, gyere ki, ég a házad ideki, meg vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül! És akkor csönd lesz végre. Kurva nagy, halálos csönd. Míg el nem kezd az eső cseperészni.

Három ebéd (szociográfia)

Part. 1./ Miközben az ország első számú embere – aki csak érettünk él – betért egy lakótelepi étterembe, amelyet előzőleg féregtelenítettek és bombamentesítettek, a panel alatt sátrat vertek a tévéstábok, és alkalmi árusok telepedtek meg. Eközben pedig első számú segítője asztalterítőből partedlit kanyarított a kedves vezető tokája alá a népiesch hatás kedvéért. A műalkotás, amely emberünk ebédjét ábrázolja, gyermeki lelket mutat. A szemek az ételre koncentrálnak, a partedli is a helyén van nagyon, csupán a két kis fülecskét nem látjuk, amint a fenséges nyakhoz rögzítették a textilt. Valószínűleg az ingnyakba gyömték. A pörkütt bőséges, köret alig mutatkozik a tányéron, a húsételt alaposan ellátta erős paprikával a munkás kéz. Villát is használ a beteg, kést nem adtak neki, ezért csupasz baljában nyugszik az ubi. A környezet egyszerű, magyarosch, a háttérben egy nőnemű választópolgár mutatkozik, a kevlárt a partedli jótékonyan eltakarja, viszont TEK és harci jármű nem látszik a fotón, mindettől bukolikus báj terül szét a képen. Az ingujj föltűrve, ahogyan hősünk nekiveselkedik a föladatnak. A stábok ezt az idillt kiküldik az éterbe, és magyarságunk böszmébbik, ámde kisebbik és hangosabbik fele egyből elalél, és rohan a fülkébe forradalmárkodni. Röhögni ér.

Part. 2./ Midőn országunk másik embere – aki majd érettünk él -, és aki ezt az elsőt igyekszik leváltani, betér egy pesti kisvendéglőbe, amelyet nem féregtelenítettek, bombákat meg nem raktak oda, mert minek, a kertek alatt nem települnek meg alkalmi árusok, és stábból is csak egy van, hogy diabolikus voltát megmutassa magyarságunk böszmébbik, ámde kisebbik és hangosabbik felének, hogy hitében őt megerősítse, semmi különös nem történik. A másik ember nem gyöm partedlit a füle mögé, hanem csak úgy van. Az utcára pakolt asztaloknál foglal helyet a vendég, a kép nem népiesch, se nem magyarosch, látszik rajta a Soros keze. Míg az ország első számú embere magányosan zabál, ez itten ketten van, és láthatóan konspirál. A tudósítás szerint nem ez a botrány, hanem, hogy mi várható egy olyan alaktól, aki Budapest egyik legdrágább éttermében bukott le, holott az árakat nem közli a hívekkel. Itt az állítás önmagáért beszél, mint úgy általában, ahogyan máma a propaganda működik. Ettől elalélva magunk a képen migráncsokat is föl vélünk fedezni, akiket ez a másik ember az asztal alatt a tenyeréből etet, és látszik, hogy titokban patája van neki. A tudósítás szétterül az éterben, és az ország nagyobbik, ámde halkabbik fele az asztal alá esik a röhögéstől nagy kínjában.

Part. 3./ Amikor az ország egyik embere – özv. H. J.-né – a tízmillióból, akiért/ből ez az első jelenleg él, a másik meg majd szeretne, ebédhez készülődik, csak a Blöki van féregtelenítve, és kerti budi mellett várja majd a terített asztal, viszont addig meg is kell főzni. Az ország egyik embere tehát szertenéz a nagybüdös spájzban. Az egyik sarokban talál egy marék sárgaborsót, ami életet majd fokhagymával készít el, szerencsére zsír is akad a bödön alján (mázli). Fölteszi ezt a kibaszott borsót, és addig rotyogtatja, míg fölismerhetetlen massza nem válik belőle. A szalonna bőrét már tegnap megfőzte feltétnek, így már csak annyi a feladat, hogy első fogásnak magyarosch köménymagos levest kreáljon, amibe a száraz zsemléből pirít népiesch kockákat, hogy tartalmas legyen. Amint készen van a nagy mű, kiviszi a menüt a budi mellé, mert már csirpolnak a madarak, elmondja magában az asztali áldást, és fogatlan szájához emeli a falatokat. Végezvén az ötszáz michelines tobzódással a maradékot a féregtelenített Blöki elé önti, aki majd ettől lesz anyahordozó. Stábok őtet nem kísérik, csak leveleket kap, hogy állítaná meg Brüsszelt a göcsörtös hátával. Ennyi figyelem jut rá, mert ő nem Bözsi, hanem Jolán, hogy bassza megazisten! Érzelmi reakciót ki-ki a gusztusa szerint produkálhat.

Orbán micsodája

Hihetetlen dolgokra képes a football, a népeknek ez a nagy, közös vallása, mondhatni, olvasztótégelye. Minálunk pedig különösen. Volt egy ilyen láblabda esemény, amelyen egymásnak feszült az Újpest, valamint miniszterelnökünk nagy-nagy szerelme, a Videoton.

A tévések nyertek a valahai belügyesek ellen ez utóbbiak otthonában 3-0 arányban, amelyet a hazai szurkerek lelke nehezen viselt el, ezért ők az ellen rajongóit arra szólították fel, hogy kezdjenek orális szexbe Orbán Viktorral. Emiatt az éber MLSZ négyszázezer forintra büntette a lila-fehér klubot.

A hazai láblabdát irányító szervezet büntet naponta, néhanap, viszont a szövetség eddig még soha nem rótt ki sarcot azért, mert fanatikus drukkerek közszereplőt pocskondiáztak. Ebből is kitetszik, hogy ezek hálátlan népség, fölépíti nekik a stadiont, aztán ezt kapja érte cserébe.

Viszont nézzük, mennyibe került maga az aktus. Jobb esetben is ezer ilyen videotonos lehetett a fedett sportlétesítményben, így, ne legyünk prűdek, egy darab szopás ÁFA nélkül négyszáz forintot kóstál. Hát ennyit ér az MLSZ-nek miniszterelnökünk becses dákója, hallatlan.

Viszont vannak ennél érdekesebb dolgok is. Amikor ezek a dózsások látogatnak el a Franzstadtba, ott általában az fogadja őket, hogy „lila majmok”, ez még hagyján, de rosszabb esetben meg szó szerint ez: „Újpesti cigányok, basszátok az anyátok!”, ami szintén nem egy komilfó mondat.

Tegyük hozzá rögtön, amióta Kubatov et., mint az FTC atyaistene a vénaszkennerjével kiszűrte a vehemensebb népeket a Groupama Arénából, ez már ritkább. Ugyanis, azok a kopaszok, akik a fentebbi a népi rigmust szokták ordítani, ma már Fidesz, illetve NVB székházakat védenek. Így transzformálódnak át a dolgok kies honunkban.

Viszont verstani szempontból nem értem a dolgot. Mert, amint kitetszik, az édesanyával való közösülést lehet ritmizálni, az orális szexre való felszólítást viszont nem, akárhogyan is fordítgatom le népi nyelvre az inkriminált mondatot. Ebből is kitetszik, hogy leleményes népek ezek a dózsások, vagy olvasták a Hadrovics-Gáldi versformákról szóló alapművet, de erre kevés az esély.

Más aspektusból meg az is bevett buzdítási forma a hazai pályákon, hogy „Indul a vonat!”. Erről mondta a rossz emlékű Dávid Ibolya, hogy nem ért a focihoz. Tiszta beszéd, viszont Pintér Sándorról nem tudjuk, hogyan is van ezzel. Ő sms-ben utazik, meg kerítéseket épít, és mostanság alig is hallani róla.

Viszont miniszterelnök úr szerszámját egyénileg is szopogatják. Zana művész úr személyesen, amikor kijelentette, hogy ő focizott együtt OV-vel, ami miatt Kossuth-díj jár neki, amit állítólag meg is ígért neki egyetlenünk. Mondom, elképesztő dolgokra képes ez a football, még arra is, hogy kijelentsem, én is együtt rúgtam a bőrt valaha a Nagy Ő-vel (tényleg), és ezért nem, hogy nem kérek semmit, hanem leginkább elfelejteném.

Derű és szabadság

Sheldon:
„A kínaiak azt mondták, ez a legnagyszerűbb dolog a Kommunista Párt óta. Azt hiszem, a Kommunista Párt utasította őket arra, hogy ezt mondják. Szeretem Kínát, ott tudják, hogyan kell rendet tartani.”

Miniszterelnök úr világot látni volt a messzi Kínában, és úti élményeit meg is osztotta a széles közönséggel szokásos pénteki szeánszán, és bár ne tette volna. Mielőtt azonban elmerülnénk a zakkant lélek tobzódásában, nem árt figyelembe venni, hogy miért utazgat egzotikus vidékekre minduntalan.

Egyszerűen nincs érkezése máshová menni. Az amerikai kirándulás már nem opció, és másutt sem látják szívesen. Van neki a V4-e, ami egy rossz galeri, amely főleg a két bandavezérrel – úgymint lengyel-magyar hű cimborák – az élen úgy viselkedik – hogy képes beszéddel éljünk -, mint tahó kamaszok, akik terrorizálják az egész lakótelepet.

Vagy, hogy Váncsa örökbecsű megfogalmazásával éljünk, beengedtük őket a klubba, de belehugyoznak a zongorába. Most, hogy Párizs is elesett, szűkül a kis hugyos játszótere. Itthon riogathat, másutt nem annyira, ezért elment megnézni a Mennyei Béke Terét, hogy nagy tudásokkal vértezetten térjen meg az övéihez, és hülyeségeket dumáljon.

Nagy bölcsen azt mesélte, hogy: “A kínaiak derűsebb emberek. Filozófiai gondolkodásuk középpontjában a harmónia, a harmóniára törekvés áll. Ehhez képest Nyugaton meg van a szabadságra törekvés, ami mindig konfliktushoz vezet. A szabadságot veszélyeztető dolgok miatt folyamatosan alarmírozott állapotban van az EU.”

Ha jól értem, itt mintegy filozófiailag állítódott szembe a derű és a szabadság, amely kettős közül miniszterelnök úr a vigyorgást választja a csak gondokkal terhes, és voltaképp megfoghatatlan, ezért számára értelmezhetetlen szabadsággal szemben. Ezek nem dakota lovak, innen eredhet a baj, de azért segítsünk neki.

Az a derű, amelyre gondolhatott, a taoizmus áldott állapota, amely szerint a legfőbb cél harmóniát találni a természet erőit mozgató teremtő őserővel, elérni a nem-cselekvés (Wu-wei) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást. Ez maga a szabadság, és nem egyenlő a vigyorgó kínaival, aki mosolyogva húzza le az ember gatyáját.

A szabadság ellentettje nem ez, hanem a zsarnokság, amelyet a Mennyei Béke Terén 1989-ben történtek is mutatnak, amikor is a hadsereg páncélos, ejtőernyős és egyéb egységeit vetették be a Tienanmen téri demonstrálók ellen. A beavatkozás mintegy háromezer ember életét követelte. Ez egész jó minta lehet miniszterelnök úr számára, ha itthon nagy a ricsaj, ugye.

Sok mindent lehetne mesélni a szabadságról még, én beérem a drága Eörsi Pista – akivel nagyokat lehetett unikumozni itt, Szombathelyen – két sorával: „Vedd példának a madarat, /Olyan szabad, hogy visszaszáll./ Ki messze megy az itt marad./ Ki itt marad az messze jár.” De ilyenekhez miniszterelnök úrnak lövése sincsen magunk közt szólván.

Kampec dolores XLIX. – Legkisebb Hitler

Miután Béla kellőképpen és a maga módján örvendezett május első napjának, stroke-ot sem kapott, mint ahogyan a fröccsök ura feltételezte, és magányából is kivonszolták a sárga pillangók, az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba.

Amikor az olajos hajú traktoros legények büszkén pöfögtek a földekre, amikor a műanyag dömperesek harsogása a rendelkezésre álló összes teret kitöltötte, amikor mackónadrágos anyáik sóhajtozása már az égig hangzott, elvegyülve a harang szüntelen zúgásával, nos, akkor döntött úgy Béla, hogy a kocsmában töltött téli álom után újra felkeresi rég nem látott otthonát.

Amint belépett, elámult a látványtól, mert mindent ugyanúgy talált, ahogyan hónapokkal azelőtt odahagyta. Az ágy vetetlen volt, és meleg, a pohárban frissen állt a víz, régi reggelijének maradéka üdén hevert a konyhaasztalon, és az ősszel odahagyott légy is ugyanúgy zümmögött, pedig minden emberi számítás szerint már az örök vadászmezőkön kellett volna lócitromra vadásznia. S ami felettébb furcsa volt, egy szem port nem talált sehol sem.

Így látta meg tehát, hogy a világnak ebben a szegletében megállt az idő, és ha itt marad, akkor végleg biztosítva van számára az örök élet nyugalma, amiből viszont köszönte, de nem kért. Jobb szeretett ő a halandóság minden kínjával és kalandjával együtt élni, mert végül is, ez a móka, nem a mennyország békés zsolozsmája.

Ezért elfogyasztotta rég elfeledett reggelijének maradékát, a rántotta még gőzölgött, és a bögre fala is harmatos volt, amiben a tejet tartotta, a sercli pedig olyan ropogós, ahogyan mindig is szerette. Miután megpaskolta az arcát némi vízzel, és látta, hogy a bőre kezd olyan feszessé válni, mint a baba segge, eliszkolt hazulról, hogy az eszét ne veszítse.

Kilépve az utcára jól esett az orrának a tehénszar és húgy ammóniája, a bokatörő göcsörtök a flaszteron, és a mindent beborító millió éves por. Hogy hol él, azt mutatták a kék plakátok cafatjai, amelyeket a szél olykor meglendített, és a kimozdíthatatlanul cövekelő két közmunkás, ami ugyan kissé megrendítette bimbózó virágos kedvét, de hát, ez a magyar ugar, gondolta, és benyitott az ivóba.

A fröccsök ura úgy üdvözölte, mintha száz éve indult volna el valami háborúba, ami úgy is volt, és az újra megtalált barátság kitörő örömével törölte le a légyszaros asztalt, hogy föltegye a kérdést – A szokásos hűsit? Uram. – Az igenlő választ meg sem várva sprickolta a szódát a borba, és mint valami mennyei italt, úgy csúsztatta, huppantotta a kétes tisztaságú poharat hősünk elé.

Béla hörbölt egyet, és kijelentette, hogy a megtalált élet bizonyosságában tévét nézne akkor. Óhaja teljesült, a dobozra nézett, és valami elemi ráismeréssel kiáltott oda barátjának: – Odanézz, keresik a miniszterelnök urat. – A kocsmáros hülyén nézett rá, ezért megerősítette: – Azt mondják, biztos ön is keresi a legkisebb Hitlert.

A fröccsök ura a tévére pillantott, ahol valami degenerált reklám folyt ki a képből, és úgy elkezdett röhögni, hogy a pohár kiesett a kezéből. Béla csodálkozva nézett rá, és megkérdezte: – Mi a franc bajod van? – A barátja csuklott már, úgy válaszolt: – A legkisebb hitelt, te ökör. – Béla nem lepődött meg egy csöppet sem, és rezignáltan válaszolt: – Hát, ez az élet, Babocsai néni. – És ekkor jött rá arra is, mért volt olyan furcsa neki, amikor egy műsort meg úgy reklámoztak, hogy exek az edényben, és ő is vihogni kezdett.

Malomalja, fokos

Jó nekünk itt, Szombathelyen. Ez a Kőszegi-hegy, akit valami ismeretlen okból neveznek Alpokaljának, holott, ha az ember nagymamaként Tarvisióba megy bőrdzsekit venni, már tudja is, hogy az igazi alagutak csak Klagenfurt után kezdődnek. Viszont az tagadhatatlan, ez a domborulat nagyon jó szolgálatot tesz, ha nyugatról jönnek a viharok.

Ez itt, a helyem nekem, beltenyészet, egy különös pontja az atlasznak, amit az is mutat, hogy a rendszer színeváltozásakor két cikluson át is szabaddemokrata polgármesterünk volt, és az volt az az időszak is, amikor az ember úgy gondolta, még lehet, érdemes is azt az életet leélni, ami kijutott neki a végtelenből. De elmúlt ez is, Isten is meghalt Nietzsche óta.

Teljességgel elképesztő módon ez reggel ötkor jutott eszembe, amikor a piacon megláttam a gyöngyvirágokat. Eltettem a kiflimet, meg az előre csomagolt kalbászt, amiről az eladója nem tudta, mennyibe kerülhet. Mondtam neki, tegnap kettőnyolcvan volt. Erre aszondja, akkor biztos. Amint tőle elfordultam, akkor láttam meg a gyöngyvirágot, ami tapasztalat érthetetlen módon bokszolt a szívembe.

Ahogyan a nagy hegységnek hátat fordítva vánszorogtam dél felé, meg kellett fejtenem, mi a rosseb a bajom ezzel a nyomoronc gyöngyvirággal. Amikor bódult csoszogásom közben majdnem elhasaltam egy kukában, akkor ugrott be, hogy május közepe van. Ez pedig évezredek óta strandidő, ahogyan az volt, amikor az érettségi szünetemet vízparton töltöttem, hogy tök barnán hülyítsem meg a szétszívatásomra haszontalan készülő tanári kart, mint éretté váló kisdiák.

Május közepén nincsen helye az életben gyöngyvirágoknak, ha mégis ott van a piacon, márpedig ott van, akkor ez a skandalum annak a bizonyítéka, hogy az idő kifordult önmagából. Mire a házig értem, ahol lakok – a gyöngyvirágtól ötszázhuszonhét lépés, kiszámoltam -, arra kellett rájönnöm, ez meg is történt. A hegy csak a nyugatról érkező dolgoktól ment meg, a rohadt Pest meg balra van, ha a kukának oldalt állok.

Manapság onnan jönnek a bajok. Mindenféle NER-ek, amelyek mentőorvos polgármesterként manifesztálódnak nekünk a hegy alatt. Ez a miénk böcsületes embernek tartja magát, és lehet, hogy az is. Viszont fingja nincsen a dolgok működéséről. Ez a beltenyészetem nekem itt mókát szervez a Fő térre május 31-re, egyetlenünk szülinapjára. Polgármesterünk pedig „letűnt idők szellemiségét idéző” volta miatt nem vesz részt rajta.

A nyomást, amelyet az ilyen megnyilvánulásokat hozó nyilatkozatokat okozzák, értem. Viszont az ötszázhuszonhatodik lépés közben, amikor egy mestercsellel kikerültem a kukát, megvilágosodott hirtelen minden. Helyére került a nyamvadt gyöngyvirág, meg polgármester úr is, akik mindketten kizuhogtak az időből. Ott tartunk épp újra, mint amikor nagyapámnak a benne felgyülemlett mérgek miatt elment az esze, és különös fények gyúltak a szemében. Délután aszfaltrepedéseket föstögetek szivárványosra. Ez tökbiztos.

Mi amor

Kertész Csillát, a Fidelitas elnökségi tagját a címbéli fölsóhajtással vonom a keblemre. Miután a gépolajat letörölgette hamvas kacsóiról, az orra alá dugtak egy mikrofont szegénynek, és bár ne tették volna. Olyasmik szakadtak elő belőle, amilyen gyönyöröket sokat megélt fejem sem volna képes delirálni hatszázhúsz fröccs után. Sem.

Én egy nagyon elnéző alak vagyok. Amikor az egyik diákom olyan érettségi dolgozatot bocsátott elém, hogy kurvára megszenvedtem az ő ketteséért, amit az érettségi elnök csak így véleményezett röhögve, hogy na, ezért is megdolgoztál, akkor igaza volt. De a mese lényegéhez tartozik, a delikvens annyira hülye volt, hogy a szóbelin meg kellett buktassam.

Sírt a lelkem, mert hiába mondtam el az osztálytársainak, ha ez a degenerált bejön, akkor ezt meg azt kérdezem majd tőle, nézze át a könyvben, és jó lesz nekünk, ez se jött össze. Tanári pályám mélységes kudarcának tartottam, hogy meg kellett buktatnom. Két év múlva találkoztam a volt diákkal, és büszkén mondta, lediplomázott. Hitoktató lett.

Kertész Csilláról nem tudom, sikerrel tette-e le az érettségit, de biztosan találkozott egy magamfajtával a pódiumon, hogy itt lehessen nekünk. Sajtótájékoztatót is tartott Salgótarjánban amiből ilyenek derültek ki: „Közel egy hónapos kampány során több mint két ezer kampányt fognak országszerte kihelyezni a Fidelitasosok, és amely során a plakátnak a támogatását a Fidesz anyapártunktól kaptuk és kértük tőlük.”

Én nem osztályozok, mert most már minek, ellenben fölhívnám a tisztelt közönség figyelmét arra, ilyen organizmusokból kurva sok van, és, ha nem figyelünk oda, jövőre ő lesz a polgármester. Az a polgármester, aki majd színházi direktorokat nevez ki, akik olyan műsortervet állítanak össze, amely nem lesz nehéz. Azt hittem lányos zavaromban, hogy majd ezt is egy legyintős röhögéssel tudom le. Hát, nem. Megeszik a zagyunkatazombik. Bikibik.

Randalír

Most, hogy ’asoros már a rigókat is megvette kilóra, nem lehet nyugtunk egy percre sem. Egy közülük, aki terrorista kiképzést kapott, egy Boeinggel óhajtotta megkerülni amúgy mindent megállító kerítésünket. De nem a csomagtérben húzta meg magát, hanem a pilótafülkében akciózott, ott randalírozott, ami galádságra a személyzet nem volt felkészülve. Mint írják, “összerondította a pilóták ülését, és vadul csapkodott a szárnyaival”.

És nem volt ott egy Kövér Laca, hogy kitiltsa őtet, ezért törölni kellett a járatot, holott mindent megtettek, hogy ne erőszakolja meg a légikisasszonyokat. Bajba jutott madarak rögzített segélykiáltásait, segélycsipogásait játszották le neki, hogy megijedjen. A terv annyiban jó volt, hogy a madár megijedt, de nem szállt ki, hanem úgy elbújt, hogy sehol sem találták. A gépet emiatt végül nem merték elindítani.

„Állítsuk meg a rigót!” címmel nem indított akciót pártunk és kormányunk, mert elfogyott a pénze. Mint kiderült, azért, mert egy, a Fővárosi Vízművel közös projekttel 22 ezer euróval, vagyis 6,8 millió forinttal mozdítjuk elő egy szíreket befogadó menekülttábor vízellátási gondjainak megoldását. Az ENSZ szakosított szervezetei afrikai munkáját pedig 2012 óta – vagyis öt év alatt – 1,2 millió euróval, 374 millió forinttal támogattuk.

De ez is alig negyede annak a summának, amennyit a sajtóhírek szerint a két hónapja zajló nemzeti konzultáció „Állítsuk meg Brüsszelt”- plakátjaira költött a kormány, és kevesebb, mint tizenkettede annak, amennyibe a tavaly októberi menekültellenes kormányzati gyűlöletkampány hirdetései kerültek a közel egymilliárdos utólagos „tájékoztató kampány” nélkül.

Ilyen kiadások mellett, amikor az oroszoknak adjuk át a keményen dolgozó kisemberek hálószobatitkait, azt is megtudtuk, hogy miniszterelnök úrral kapcsolatban nem merült fel a nemzeti szuverenitást érintő biztonsági kockázat. Ez a nemzetbiztonsági bizottság ülésen derült ki, amit Gyurcsány miatt hívtak össze, de sem ő, sem a ’zorbán nem ment el reá.

Mindebből az következik, hogy tégedet, nyájas olvasó, valamint engemet is hülyének néznek. Annyit sem érünk a hatalom, és állítólagos ellenzéke szemében, mint a rigó a pilótafülkében. Ez szomorú dolog, de Isten segedelmével túléljük ezt is. A rigók jó fejek egyébként. Tavaly, amikor nyáron száz fok volt, egyikük a kertben ugrált fejest a vizes vödörbe, amely látomáson oly jól szórakoztam, mint egyetlen Gyurcsányon és Orbánon még sohasem. Csak a rigókban lehet bízni most már.

Más történetek

Tegye a szívére a mocskos mancsát az, aki határozottan állítja, ő pedig tudja, ki a rosseb az a Mocsár Gábor. Nekem szerencsém volt, az unokaöcsém még szaros korában elmajszolta egy könyv elülső borítóját – ennek már majd’ negyven éve -, és ami megmaradt belőle, az volt a Mocsár Gábor könyve Süli-bógni néven, illetőleg címmel. Hogy honnan került a fogai közé, azt máig sem tudom.

Viszont, miután a kölök taknyát és nyálát letörölgettem, egészen kellemes olvasnivalót leltem benne, és nem is egyszer röhögtem végig az egészet, a „Kerek egymillió” címre hallgatót meg különösen. Az a történet arról szólt, hogyan, milyen küszködéssel szerez be egymillió forintot a vályogvetés kamu megsarcolásából a főhős, és ami lóvét a rendszer működése fel is emészt.

Ez az unokaöccs-rágta kötet azért zúgott bele pállott agyamba, mert pártunk győzedelmes jelentést adott közre, hogy átlépte az egymilliót az eddig visszaküldött nemzeti konzultációs kérdőívek száma. Én ennek teljes szívemből örülök, annak ellenére, hogy értelme csak annyi, mint a vályogvetési illetéknek hajdani olvasmányomban, tehát zérus.

Mocsár írásai a működő szocializmusról szóltak, és azt mesélték el, milyen értelmetlen és álságos a rendszer, amely annyiban mégis jobb volt, hogy bizonyos munkához kötötte a millió megszerzését. Máma ez nincs így. Korunkban még a kerek egymilliárd névre hallgató kisregény is anakronizmus volna, hiszen ez az összeg csak bagó, smafu, gázszerelő legyen a talpán, aki nem szed be havi tízet belőle, mert olyan szorgalmas és okos, mint az ugrifüles.

És az a röhej, hogy ebből az egészből, ami minket most körülölel, már kacagtató történetet sem lehet írni, mert nincs cselekmény. Nem kell Pannónia motoron szambázni falvakban, pecsétet hamisítani, se semmit, be kell adni egy pályázatot a magasságos hivatalnak, ahol Isten és a szotyihaver segedelmével nyerünk. Az Orbán rendszerről már humoreszket sem lehet írni, annyira egyértelmű a búgása, zakatolása.

Szürreális világ, amelyben manapság élnünk adatik. Ebben az ököljog uralkodik, a „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül” kukoricajánosi egyszerűsége a réteken meg a mezőkön. Viszont ugyanaz van, hatványozottabban, mint Mocsár idejében, akiről azt érdemes tudni, hogy 1986-ban a Tiszatáj című folyóiratban engedélyezte Nagy Gáspár „A fiú naplójából” című versének kinyomtatását, amely az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára íródott, ezért az egész szerkesztőséget menesztették.

Ismerős történet, nemigaz? A mocsok körbefordult, és itt van nekünk megint. És azabaj, hogy azt sem tudom, ezt az egészet mért mesélem el, mert már röhögni sem nagyon lehet. Kínos, fogcsikorgatós idők vannak, meg öklök zuhogása. Nincs vállalati autó, amellyel a befagyott tavon elő lehetne adni a Süli-bógnit, amely amúgy műkorcsolyázós mutatvány. Most suttyomban közlekedő, páncélozott kisbusz van, és a szerkesztőségből nem kirúgják az embereket, hanem beszántják a lapot.

Viszont, ha már előkerült az agyam mélyiről Mocsár szerkesztő, azt javasolom, hogy az „Illetlenek” című kisregényt tessenek föltétlenül elolvasni. Amikor az unokaöcsém épp ezt rágicsálta, egypárszor behugyoztam rajta, illetve fölötte, ám be kell látni, az már rohadt régen volt. Akkor csak egymillió pénz dolgos ellopása volt az álombéli tét, és nem az egész országé, ami így kimondva csöppet sem röhejes. Lássuk be, vihogásért is a múltba kell menekülnünk, és ezabaj. Mostan Bözsi nénis történetek vannak, amelyek fölött csak sírva lehet vigadni.