rezeda – Oldal 273

Napi hülye

Van a fideszfiúkban valami sajátos kényszer, hogyha eljő a vasárnap, akkor összetrombitálják a sajtó segédmunkásait, hogy agyuk különös, bugyborékoló tartalmát megosszák a nagyvilággal. Mindezt tán azért, hogy a hívek ne maradjanak szellemi falat nélkül, az ellenoldal pedig höröghessen vagy röhöghessen, ki-ki gusztusa szerint.

Tegnap, amikor megdőlt a melegrekord megint, Németh Szilárd volt a soros – hehe -, hogy magas hőfokon tartsa a harci kedvet, és az ínyencek dörzsölték is a tenyerüket, mert az ő szeánszai mindig különleges szellemi kulináris élménynek ígérkeznek, és, magunk közt szólván nem is kellett csalódniuk. Új értelmet nyert a világ a csepeli fiatalember szavai által.

Mielőtt azonban belevágnánk mondandója ismertetésébe, némi malíciával vegyes csodálkozással tesszük fel a hangszórót érő kérdést, miszerint Németh Szilárd mért nem a templomok dohos, tömjénszagú mélyén hűsölt a megszentelt napon, hiszen valaha ezt annyira akarták, hogy még a boltokat is bezárták miatta. Mindenkinek sokkal jobb lett volna, ha a miatyánkot pofázza, és nem azt, ami alább következik.

Németh Szilárd, mint szülőanyja, Orbán Viktor, meg úgy általában az egész tolvajbanda szerte a világon összeesküvéseket föltételez, amely az ő Istentől eredeztetett hatalmukat akarná aláásni és aknázni, és így volt ez most is, midőn a rezsiharcos előállott a farbával, hogy aszondja: „Egy olyan furcsa koalíció alakult ki az ellenzéki oldalon, amelyben a baloldalt Soros György, a Jobbikot pedig Simicska Lajos rángatja, finanszírozza.”

A Sorost azt már megszoktuk, ez a simicskás közlés viszont teljesen új, és itt a lényege: „Simicska Lajos azt követően gondolta úgy, hogy kell keresnie magának egy parlamenti pártot, miután a Fidesz-kormány nem úgy táncolt, ahogy ő gondolta, sőt, a parlamentben neki nem kedvező döntéseket is kezdeményezett. Vona Gábort meg is találta, meg is vette dekára, Simicska Lajos a Jobbiknak juttatott pénzért cserébe azt kérhet a párttól, amit akar.”

Érdekes dolgok ezek, el nem tudom képzelni, Simicska mi a szart kérhetne cserébe az amúgy nem létező támogatásért, de a Dunában megbúvó ellenséges békameberek óta tudjuk, hogy a veszedelem ott van minden kilométerkőnél, ott lapul minden bokorban, de legfőképpen Németh Szilárd likacsos agyában.

Viszont még ez sem volt elég, Vonát is meg kellett rónia a cuki kutyás pálfordulásáért, mondván: „A párt agyonhallgatta a kvótanépszavazást a részvételi arány csökkentéséért, majd nem szavazta meg a betelepítési kvóták ellen kezdeményezett alaptörvény-módosítást, továbbá végig összeállt azokkal az álomgyilkosokkal, akik az olimpia megbuktatásával akartak maguknak új politikai esélyt teremteni.”

Aztán, amikor ebbe a katyvaszba valahogyan még belekeverte Heller Ágnest is, akkor tényleg látszott, hogy egészen nagy a baj, amit bizonyított a szimfónia befejező tétele is, ami így szólt: „A Jobbikkal ellentétben a Fidesz-kormány nem engedett semmiféle üzleti, vagy politikai nyomásgyakorlásnak, és ezután sem fog.”

Nos, ekkor a magam részéről fölnyerítettem, és egyben meg is sajnáltam szegény ördögöt, mert nagyon szar lehet ilyen szellemi munícióval élni abban a világban, amelyről fingja sincs az embernek, mert eltakarják előle a fényt a rezsicsökkentett csekkek. Mindenki mögött áll valaki, ez tudvalévő, Németh Szilárd mögött is ott áll a főnöke, aki kiterelte őt a pihenőnapján ökörségeket előadni, és nem mehetett ezért misére, de még TESCO-ba sem. Hallatlan.

Viszont, mint aztán a nehéz nap délutánján kiderült, a simicskázás nem volt ok nélkül való. Állítólag a hajdani haver házát hetek óta megfigyelés alatt tartják a paparazzik, ami kezdi kiborítani Lajosunkat, és most a gecizésnél bővebben is kifejtette álláspontját, mondván: „Ez egy büdös bűnöző banda, amelynek el kell takarodnia.” Mindezt az egyik fia, Ádám egészítette ki ezzel a szösszenettel: „Azért a családdal csak ésszel! Viktor! Most az kell neked, hogy teljes coming outot toljunk a kis pereputtyodról??? Teljeset???? Ettől félsz te is! Ti vagytok a nagy keresztények???”

Mi pedig mindezek után szívrepesve várjuk már azt a coming outot, ami viszont soha nem fog bekövetkezni. Ugyanis, amikor Lajos még NAV elnök volt, és a „Hosszú bájtok éjszakáján” eltakarította a mocskot, akkor börtönt érő bűnrészessé vált maga is. Ergo, kölcsönösen tartják egymást sakkban a gecivé vált cimbivel, nagy reményeink tehát ne legyenek. Marad nekünk, hogy Németh Szilárdon röhögjünk, és ez se semmi.

Plakáthalál

Özv. H. J.-né, miután a rigók napkelte előtt egy órával fölkeltették álmai gőzeiből, oldalra nyúlt, a pállott vízből kiemelte fogsorát, konyharuhával kicsit megdörgölte, és aszott ínyére helyezte a rágást szolgáló műanyagot. Mindezek után a sarokban lévő lavórhoz csoszogott, megpaskolta vízzel ráncos arcát, lafogó mellei tövét meg hónalját, így felfrissülvén pedig magára öltötte szakadt otthonkáját meg a mamuszt, és nekilátott túlélni ezt a napot is.

Tegnapról maradt még egy kis cikóriás teje, cukorral, csakis cukorral, abba belemorzsolt egy fél száraz zsömlét, megvárta, míg gusztustalan, alaktalan péppé alakul át az egész massza, és kiskanállal majszolgatni kezdte az életben maradás ocsmány moslékát, és még mindig sötét volt, de a rigók egyre hangosabbak voltak, majd beszakadt ordításuktól az ablak. Bekapcsolta hát az urától rá maradt Sokol típusú hangtéglát, ahol híreket mondtak, örökké csak híreket.

Özv. H. J.-né ilyenkor szokott meghasonlani, ami minden egyes elcseszett napját teljesen tönkretette már kora hajnalban, mert amit ott hallott, sehogyan sem passzolt azzal, amit pápaszemes szemeivel látott, pláne nem, amit saját, lehangoló életében tapasztalt, de úgy hitte, benne van a hiba, hiszen nem dolgozott már keményen, mint a többi kisember. Bár egész életében ezt tette a gyárban, aztán, amikor azt bezárták, a bölcsőde konyhájában, de ez olyan régen volt, hogy már alig is emlékezett rá.

Kitartottnak, az állam ribancának érezte magát, és tán épp emiatt, mintegy törlesztésként hallgatta minden reggel a híreket, amelyekből semmit sem értett, csupán szavak maradtak meg a fejében, hogy Brüsszel, migránsok, terrorizmus, kommunisták, ilyenek. Ettől mindig megkeseredett a túlcukrozott cikória a protézise alatt, és elkezdett a szíve kalapálni, mert az nagyon gyenge volt szegénynek, összevissza, kihagyásokkal verte a tamtamot a melle alatt, ilyenkor lila lett a szája, mintha kirúzsozta volna.

Okosabb ő ezektől a hírektől nem lett, csak a rossz érzés növekedett benne minden reggel, amit estére úgy-ahogy ki tudott heverni. Most viszont elfogyott a szívgyógyszere, és nem volt képes megregulázni az öreg jószágot, viszont a boltba át kellett imbolyognia, mert nem volt otthon se tej, se zsömle, és főzni is kellett volna valamit már ezen a héten. Ahogy világosodni kezdett, úgy, ahogy volt, mamuszban, otthonkában indult a túrára, és amint kilépett az utcára, ott állt előtte egy bazi nagy kék tábla, rajta a felirat, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”

Ezt ismerte már a rádióból, de ilyen testközelből még soha nem tapasztalta meg a harcot, vizsgálta hát elölről meg hátulról, de csak a fölirat égett bele a szívébe meg az agyába. És ekkor fordult be a sarkon a kamion. Özv. H J.-né rendetlen szíve kalapált, már alig is volt magánál a reggeli csípős hidegben, és ahogy a monstrum közeledett feléje, elméje teljesen elborult, úgy érezte, hogy a karácsonyi utalványát meg kell szolgálnia, hogy a tartása visszatérjen. A kamion haladt, ő már nem is látott semmit, csak, hogy valami közeledik. Jön Brüsszel, gondolta, és feltartott kézzel állt az autó útjába, testével védve a hazát. Akkorát csattant, hogy a környék összes kutyája egyszerre ugatott fel.

Kampec dolores XLV. – Evolúció

Miután Béla felismerte, hogy Istennek hagymaszaga van, ilyképpen nem morózus öregember, hanem sokkal inkább dúdolászó nagymama lehet, belátta, hogy a szakralitás teljesen odaveszett, hogy a bádogbános inkább csaló, elvetemült cirkuszi mutatványos, mintsem az elveszett lelkek mestere, ebből fakadón pedig aljadék gazember, újra idejét látta annak, hogy felforgassa a duplagyűrűsök életét, akik immár egyedül tartották életben a babonák földjét, ami mindig csütörtök.

Ahogy idáig jutott elmélkedésében, rádöbbent, hogy nem a túlvilág, hanem a földi idő fogja, és ebből sokkal inkább nem tud szabadulni, mint a dohos és tömjén szagú hókuszpókból, mert olyan erővel zuhant rá a tavasz a rigók ordibálásával, hogy teljesen laposra nyomta, és már-már látni vélte a fény végét, ami az ő megfogalmazásában poszt mortem hallucinogén állapot, amelyet tévesen neveznek mennyországnak.

Meg kellett vizsgálnia tehát, hogyan hagyhatná oda az örökös csütörtököket, ami nagyon nehéz mókának ígérkezett, hiszen nem túlvilági démonokkal, hanem kézzel fogható, látható, érezhető öregasszonyokkal, meg olajos hajú traktoros legényekkel kellett szembe néznie, és nem lehetett mindezt úgy intézni, mint ami kedvenc időtöltése volt, hogy lelkének éjfekete tartalmát a kocsma pókhálós falára mozizza, és mintegy kívülről szemléli azt, ami a szívében kavarog.

Így köszöntött be a józanság kora, amihöz természetszerűleg fröccsöt kellett abszolválni elsősorban, mert, lássuk be, enélkül túl nehéz lett volna szembe nézni a valósággal, ami szürke, kizárólag mindig csak szürke, mintha egy kutya szemével látná az elcseszett világot, és majdnem elkezdte csóválni a farkát, amikor a fröccsök ura elébe tolta az italt, mint gondos gazda, és akkor nekilátott elmesélni neki az evolúció csodáját, hogy a harang zúgásába ne őrüljön bele.

– Tudtad? – Állt neki a mesének. – Tudtad, hogy az emlősök, amikor még a dínók uralták a Földet, és csak apró, egérszerű jószág volt az összes ősünk, és csupán éjszaka mozogtak, hogy a bazi nagy t. rex föl ne zabálja, vagy agyon ne tapossa őket, szóval emiatt nem láttak színeket? – A kocsmáros hülyén nézett rá, nem tudta elképzelni, honnan keveredett elő most meg ez barátja lelkéből, de nem is érdekelte igazán. Megszokta már, hogy a saját ritmusában éli az életét, és ennek megfelelően egészen váratlan tartalmak bugyognak ki belőle.

És akkor Béla nekilátott fölmondani mindazt, ami hosszú élete során az evolúcióról megragadt benne, az ázalék-állatkáktól kezdve a halakig, aztán jöttek a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök, és már az előembernél járt, amikor egyszemélyes mozijába megérkezett az első vendég a külvilágból, ami jelenleg a falu volt, és egy fogatlan nagypapa képében tette tiszteletét Béla szabadegyetemén, de nem igazán törődött vele, reszkető kézzel szopogatta a fröccsét a bambaság kegyes állapotában.

És Béla, midőn a neander völgyiek és a homo sapiens öldöklő küzdelméről mesélt fennhangon, arra jött rá, hogy a demencia nem azért ül ki az öreg ráncos arcára, mert fölzabálta őt az idő, hanem, mert ilyennek született. Olyan volt a ráismerés, mint az ostor csapása, mert arra mutatott rá, nem ővele, nem Bélával van az eredendő baj, hanem az összes többi emberképű organizmussal körülötte, akik alig is különböztek a trogloditáktól, csupán barlang helyett kalákában kinyögött kockákban laknak, ami szuszogás fölzabálja az életüket, mielőtt a világra rácsodálkozhatnának.

Ilyen az összes, rémült meg Béla a ráismeréstől. Ilyenek a műanyag dömperesek, a sóhajtozó fiatalasszonyok, a férjeik, a nagymamák és a nagypapák, a rügyező arcú kamaszok, ilyen a bádogbános meg a két közmunkás, egyforma massza, ezért idegenek. Ekkor jött rá arra is, hogy az utóbbi tízezer évben semmi nem változott, csak a díszletek a nemzedékek egymást követő bamba forgatagában, csak ezek nem a tűz istenét imádják, hanem valami szakállas, szenvedő alakot, akit a bádogbános mutogat nekik napról napra.

Meg az apját, meg a szent lelket, hogy ezzel a hármassággal, meg az eredendő bűn hazugságával tartsák félelemben őket, hogy terelni lehessen a jámbor csordát, amerre csak akarják. És mindettől nem gerjedt éktelen haragra, mint az elvárható lett volna tőle, legalábbis nekünk, akik már alaposan ismerjük őt, hanem elöntötte a végtelen szomorúság, mert csak most látta meg, hová is született. Hogy a faja, amely az evolúció csúcsterméke volna, ezer generációval ezelőtt megrekedt az iszapban, és azóta egyhelyben rúgkapál.

Változás, ha van, csupán annyi, hogy most nem a kardfogú tigris, hanem kék plakátok ordas eszméi törnek rá, tartják rettegésben és rabságban, amelyek ellen nem elég a csontvégű dárda, hanem egyéb fegyverekre lenne szükség, amit még nem találtak föl, és talán nem is fognak soha. Szomorúan nézte a nyammogó öreget, aki a templomba készült, hogy hülyeségében őt a bádogbános újólag megerősítse, és ekkor jött rá arra, hogy az ellenség nem ezeknek a szerencsétleneknek a lelkében van, hanem rajtuk kívül, így semmiről sem tehetnek.

– Menthetetlen a világ. – Tette meg a cáfolhatatlan kinyilatkoztatást. – A fröccsök ura lemondón legyintett, mert ismerte Bélában a prófétát, a bamba öreg meg nyálcsorgatva nézett rá. – Tudod, tata – fordult most már célzottan hozzá Béla – pár milliárd év múlva ez az egész kóceráj önmagába hullik vissza, összezuhan, egy végtelenül sűrű pontba tömörül, hogy aztán esetleg újra robbanhasson, és kezdődhet minden megint elölről, és a te nyamvadt Istened semmit nem tehet? – Az öreg debil módjára forgatta a szemeit, amivel föltüzelte Bélát.

– Aztán lesz először megint hidrogén meg hélium – tört elő belőle a csillagász-filozófus -, ezek a bazi nagy csillagokban összesűrűsödnek, nyomódnak, tömődnek, aztán lesz a vas, meg a többi szar, amiből állsz te is tata. Kis víz, kis trutyi meg buborék, és az élet, pár milliárd év, aztán fölegyenesedsz a szavannákon, innentől már csak pár millió pillanat, és bölényt rajzolsz a barlang falára, és még néhány százezer esztendőcske, és kinő a földből a szaros falud, és megszülethetsz újra. Na, az lesz majd a föltámadás, nem a harsonaszó. – Itt tartott, amikor megszólalt a misére hívó harangszó. – Viszontlátásra. – Mondta az öreg, és elcsoszogott bálványt imádni. – Szerencsétlen. – Ezt bökte utána Béla, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és rákérdezett. – Hülye vagy? – Azt hiszem. – válaszolta Béla, és alámerült a kétségbeesés hívogató, zöld tengerébe.

Kiborogatott Heineken

A tegnapi, heti szellemidézésen, amelyet egyszerűsítő néven kormányinfónak neveznek, Lázár vezérminiszter et. szórakoztatta a publikumot a tőle megszokott magas művészi színvonalon. A hódmezővásárhelyi győző azt találta mondani az elmúlt hetek heroikus küzdelmeiről, amelyet ezúttal egy söröket gyártó cég ellen vívtak, hogy: mindenkinek köszöni, aki a gigászi csatában megivott egy Csíki sört, és kiborított egy Heinekent.

Ez, amennyire röhejes, annyira félelmetes is egyben. Teljesen biztos vagyok ugyanis, hogy egy csepp holland habzó nem sok, de annyi sem került a megszentelt magyar földre, hacsak nem már újrahasznosítva, okádás formájában, túlfogyasztás következtében. A magyar ember ugyanis nem hülye, ha a megspórolt lóvéját sörbe fektette, akkor nem fogja rituális céllal, dobszó kíséretében kiborogatni. Inkább a halál.

Másrészt meg, ha valami ismeretlen erő közreműködése nyomán mégis akadt pár partizán, aki ezt tette, akkor mi változott volna? A hollandok miképp károsultak volna, hiszen a borogatáshoz is meg kell venni azt a rohadt komcsi italt, ilyképp kár egyáltalán nem érte volna a galádokat. Nem. Sőt, mint hírlett, midőn Pártunk meghirdette a csatát, némely helyeken növekedett is az eladás ebből az ellenséges, nemzetrontó folyadékból.

De nem is erről van itt szó elsősorban, hanem a rituáléról és szimbólumokról. Olybá tűnik, ez a sörborogatási delír, hasonló funkciót töltött volna be, mint a klafa könyvégetések. Ezek, ugye vallási vagy politikai okokból történnek szertartásos keretek között, és azokat szokták máglyára vetni, amelyeket veszélyesnek tekintenek a hatalom gondolkodásmódjára nézvést. Nem föltétlenül a nácikra kell gondolni, Angliában égették el már a Sátáni verseket, a hülye Amerikában meg Harry Pottert.

Visszakanyarodva mégis Lázár vezérminiszter et. baromságára, ebből is kitetszik, hogy a rezsim szimbólumokkal és jelszavakkal óhajtja irányítani és butítani az alattvalókat. Ezt a célt szolgálják az óriásplakátok odaböfögött tőmondatai, a nemzeti konzultációk, a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” visítás, meg a futballban egyesülő a nemzet, hogy más példával ezúttal ne is éljünk. Az egész kormányzásuk ilyen szimbólumok sorozata, hacsak nem közbeszerzésekről és más, zsebtöltő intézkedésekről van szó.

Ezekben ugyanis fölöttébb leleményesnek mutatkoznak. Egyenesen művészi szintre fejlesztették a szerzést, amely technikákat, ha majd egyszer Isten és a nép segedelmével megbuknak, és nyilvánossá válnak a titkos és szent iratok, tanítani fognak mindenféle egyetemeken, legfőképp a CEU-n, amely akkor már messze országokban fog székelni, ha így mennek tovább a dolgok. Rá is kimondták a Heinekent, és momentán nem tudni, mi lesz a vége, de már rakják a máglyát a könyvek égetéséhez.

Ilyen háttérrel büszkélkedett azzal a mi prime miniszterünk az Európai Néppárt őrsi gyűlésén – ahol egyébként elfogadtak egy Oroszországot elítélő fogalmazványt, és ő szemrebbenés nélkül megszavazta ezt is -, hogy nem vagyunk mi populisták. Na most: ebben a tömörülésben harminckilenc ország hetvennégy pártja van jelen. A másik hetvenhárom lehet, hogy nem populista, de hogy ez a miénk igen, az hétszentség. Olyannyira, hogyha tovább halad egyetlenünk a lenini úton, ki fogják baszni a közösségből, és akkor kereshet új haverokat. És ami a legfélelmetesebb, találni is fog, csak jobbra kell fordítania tokásodó, nemtelen élű orcáját.

Útban a lelki szegénységhez

A szombathelyi színházbotrány kellős közepén fölszólamlott az egyik Fidesz-es városatya, és előadta abbéli kifogását, hogy őnéki a WSSz repertoárjából az Ivanov túl nehéz, ezért könnyebb darabokat javasolt színre állítani, hogy jó legyen, nagyon. A városatya főorvos amúgy, amely állapot nem tételezi, hogy az élet mélyebb értelmét keresse, ellenben jól mutatja, hogyan taszítja demenciába az országot a rendszer.

Így. Amióta a talpaink egymásra léptek, és jelszavak irányítása alatt élünk, egyre többek számára válik túl nehézzé az Ivanov, és oktatási rendszerünk elzüllesztése is arra utal, hogy a NER számára az ilyen főorvosok az ideálisak, de még jobb, ha betanított munkát végző robotok az alattvalók, akik menekülnek a bonyolultságoktól, és a Párt irányelvei szerint szervezik nyomorult életüket. Ez gyalázat, de egyszerű hatalomtechnikai okai vannak.

A liberális azért is válhatott szitokszóvá, mert ez rakoncátlan elme. Kérdez, vizsgálódik, matat, és nem elégszik meg a hatalom nyújtotta csukaszürke egyenvilággal. Lám, a Kétfarkúak járdafestései is rendszeresen rendőrért kiáltanak, mert egyre több a házmester, akiknek gyanúsak a színek, mindenféle zsibongó alakok, akik rendetlenséget hoznak a bejáratni kívánt monotóniába, a mindent fölzabáló betontengerbe.

Az elhülyített emberen sokkal könnyebben abszolválható Noam Chomsky tízparancsolata, amelyet naponta tapasztalhatunk a bőrünkön, s amelyek az alábbiak:

1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.

2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.

3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a „fehér” propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a „szürkét” (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a „feketét” (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.

4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet („majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk”) évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.

5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.

6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.

9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.

10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.

A lelki szegénységről a Magyar Katolikus Lexikon is egészen elképesztő dolgokat állít, íme: a lelki szegénység erény, mely arra tesz készségessé, hogy döntéseiben az ember a lélek szempontjaira figyeljen. Kísérő erényei az egyszerűségre törekvés, valamint a pozitív tartalmú igénytelenség és közömbösség. A lelki szegény ember nem érzékenykedő, nem sértődékeny, nem terheli felesleges ötleteivel, túlzott kreativitásával és aggályaival a környezetét, nem követelőző. A lelki szegénységre tudatosan nevelni kell!

Ennyi, drágáim, és nem több. Főorvosunk, és minden egyes hívő tökéletes példája és alanya az elbutításnak, és ő olyan ötven éves lehet. Borzadva képzelem el tehát, mi lesz itt, ha felnövekszik a NER által tenyésztett generáció. Csárdáskirálynő a köbön, hogy maradjunk azért a színháznál, ha már onnan indultuk. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Nincs bocsánat

Most, hogy a Népszava pofánköpte magát és nem utolsó sorban saját olvasóit, fölösleges akármiről is beszélni. Megtörtént a behódolás, amikor egész oldalas kormányhirdetést fogadtak el, tettek közzé ezzel a szlogennel, ugye: „Állítsuk meg Brüsszelt!”

Ez a hirdetés maga a NER, maga Orbán Viktor, aki, s ami ellen minden jobb érzésű írástudó immár hét hosszú éve mondja a magáét. Így a saját volt és leendő szavát nullázta most le a Népszava, eladva a lelkét az ördögnek pár százezer forintért. Vagy többért, ha az irány folytatódik.

Nem lehet a gyalázatot enyhíteni szerkesztőségi cikkekkel, miszerint „A konzultációs propagandakampány alatt a szabad újságírás zavartalanul üzemel”. Nem üzemel. Vagy-vagy helyzet állott elő, és a Népszava azt választotta, hogy még egy csöppet kidugja a fejét az iszapból.

A Népszabadságnak választása nem volt, egyetlen metszéssel vágták át a torkát, Németh Péter viszont mérlegelhetett, és elbukott. Nem lehet a szüzességet csak egy kicsit elveszíteni, az már teljesen odavan. Pofán köpték az olvasót, aki, ha komolyan akarná venni, ami ezen a kolumnán kívül szerepel az újságban, nem tudja, minek higgyen.

Annak-é, ami ott kéklik előtte, mint a NER üzenete, vagy annak, amely a következő oldalon meg ezt szidja. De ne legyenek kétségeink, lesz ez még rosszabb is. Orbán úr nem véletlenül jelentette ki annak idején, hogy jó sztorikat kell írni, és akkor jönnek a hirdetők is. A hirdető, ím megérkezett, már csak a sztori van hátra, ami tudjuk, mi lesz.

Egyszer majd kérünk magától valamit Pelikán. Ezt az alapigazságot vette semmibe most Németh, aki bizonyára megszokott egy életszínvonalat, ha így döntött, és eladta a lelkét az ördögnek. Gál J. Zoltán erre nem volt hajlandó, és fölállt, mondván a lapok körül úgy alakult a politikai környezet, hogy az számára vállalhatatlan, és a lelkiismerete szerint abban már nem kíván részt venni.

A Népszava ebben a számban látványosan odaszart, ahonnan eddig evett, sőt, le is leplezte magát, midőn a kormányhirdetés mellett ezt fejtegette: “A magyar sajtó egy része a kormányzati reklámokért cserébe rég feladta az elveit és a tisztességét, a másik felét pedig megpróbálja kivéreztetni vagy megvásárolni a hatalom”.

Mintha a saját helyzetét mutatná be, köldöknézés közben. A Völkischer Beobachter sem fogadott be zsidó hirdetéseket, hogy teljesen sarkítva mutassam be a helyzetet, és mégis ez van. A Fidesz-nek életre-halálra időszak következik, jól mutatja ezt Kövér László kijelentése is.

A degenerált bajuszos szerint, ha elveszítenék a 2018-as parlamenti választásokat, mindazt, amit eddig felépítettek, le fogják nullázni. „Nem négy évet buknánk el, vagy nyolcat, mert legyen szó családtámogatásról, nemzetpolitikáról, vagy a magyar gazdasági szereplők támogatásáról, bármiről, azt visszacsinálnák. Mindent megtennének annak érdekében, hogy még egyszer egy olyan politikai garnitúra ne kerüljön hatalomra, mint mi vagyunk.”

A Népszava pedig odatartotta a valagát, és némi apróért cserébe szerepet vállal abban, hogy ez a bagázs megtarthassa a hatalmát, és emiatt és ezért nincs semmiféle bocsánat. Amit tettek, az már nem bűn, az hiba. Kéretik a tükör elé járulni, alaposan belenézni, és meghallgatni Dobó István szavát, ha már csak ifjúsági regény, akkor is.

„- Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom.”

És most tessenek a tükörre csulázni!

A malac érési ideje, meg a repülő maki

Miután Szijjártó külügyes kisdobos lejattolt Rodrigo Dutertével, aki tudjuk, milyen áldott lélek, legott megszületett a győzelmi jelentés a Fülöp-szigetekről, mert anélkül nem megy.

A csatából csakis azzal térhetett meg a visszafelé nyilazó tarajos, és kékszegélyű kistányéron – akárha Osztap Bender – nyújtotta át szeretett vezetőnknek, valamint az ő népének a tutit, hogy ezentúl özönölhet a magyar malachús a trópusokra, mert van még hová fejlődni.

S lám, mit ád Isten, máris 2001-be röpített bennünket az időgép, mert megboldogult Torgyán bohóc volt képes ekkora hatalmas sikerekre és baromságokra, mikor is elmesélte a magyar gazdáknak, hogy a dél-chilei cseresznyefák nem ütik meg magyar fajtársaik színvonalát, így hatalmas lehetőségek vannak a két ország éghajlatbeli különbségeinek kiaknázására. Például amikor Magyarországon érik a cseresznye, Chilében nem, és fordítva. Az ilyen különbségek ésszerű kihasználása folyamatos cseresznyeellátást biztosítana mindkét ország számára. – Ábrándolt a doktor.

Azóta ezt már tanítják, és valóban, minden magyar és chilei polgártárs másfél évtizede egész évben két pofára tömi a cseresznyét. Ahogyan a hajdanvolt kisgazda a thaiföldi király titkos tanácsadójával arról is megállapodott, hogy paprikát, zöldséget és dísznövényeket vesznek tőlünk, libafarmot létesítünk a távoli országban, és beszállunk a thai krokodilbőr-feldolgozásba is. Ezek az álmok is zakatolnak, ugye.

Ilyesmi tárgyalásokat folytat a jelenben szerte távoli földrészeken Szijjártó et., aki a mai hülyeségről gondoskodik, viszont Torgyán legalább szórakoztató volt, Szijjártón viszont nem lehet röhögni.

Ő a Hitlerjugend konok elszántságával hajtja végre, amit parancsba kap. Most ugye például, hogy a magyar malac más ütemben érik, mint a ’szigeteki, elsősorban az éghajlati különbségek miatt, és az együttműködés okán mindkét országban egész évben biztosított lesz a húsellátás, ilyesmi.

Viszont egészen másról van szó. Házi kedvencük, az Eximbank ugyanis egyből kijelentette, hogy ötszáztíz millió eurós hitelkeretet nyit meg az együttműködés támogatására, ami azért is felettébb érdekes, mert az eddigi export-import kétszáz millió dollár volt a ’szigetekkel, a hitelkeret tehát többszöröse a jelenlegi forgalomnak. Ugyanezt eljátszották már Új-Zélanddal is, hogy legyen mit osztani a havereknek, azért.

Ugyanis ez az az erszény, amelyből került a TV2 megvásárlására Andy Vajna filmügyi kormányhülyének, több mint hatmilliárd forint, ugye, és jutott a miniszterelnök közeli barátjának, Garancsi Istvánnak is tizenhat milliárd a kopaszi-gáti építkezésre. Egyik beruházásnak sincs köze exporttevékenységhez, és emiatt már az Európai Unió statisztikai hivatala is vizsgálódik, a rohadék.

Fölteszem, ahogyan Andy a tévéjére, most meg a Mészáros házipénztáros kap majd dellát a mangalicáira, meg még akinek kell, eleddig ismeretlen alakok. Ilyesmikről szólnak a nagy távoli utak és még nagyobb szerződések, nem egyébről.

A ’szigetek mezőgazdasága ugyanis meglehetősen fejlett – magunk közt szólván -, és sok más egzotikum mellett a szarvasmarha, bivaly, ló, szamár, sertés, kecske, juh tenyésztése is kiemelkedő, a magyar paraszt viszont ezt nem tudja, sőt azt sem tudja, hogy a ’szigeteket eszik oder isszák, így lehet őtet vakítani a Szijjártó-féle csodákkal.

Abban a távoli világban, ott, és csakis ott őshonos a repülő maki, amely exportja az elkövetkező időben jelentősen megugrik majd. Hogy ez hülyeség? Bizony, hogy az, legalább akkora, minthogy a magyar húsexport ettől a hókuszpókusztól növekedni fog, és Duterte naponta magyar malacot vacsorál. Dehogy, erre ott vannak neki a helyi polgártársak, szájukban almával. Nekünk meg marad a lopás. Illetve nekik, már meg vagyok zavarodva teljesen.

Körbebútorozás

Gaskó István szakszervezeti vezér, aki 2010 előtt oly szorgosan szervezgette a sztrájkokat, a NER-ben ilyen jellegű munka nélkül maradt, érdekeket meg sohasem védett, kénytelen volt tehát mással elütni a drága idejét, ezért lakberendezőnek állott. Ennek folyományaként közel ötven millió pénzért bútorozta be haszontalan irodáját.

Mint volt szíves kifejteni: “Egy országos szintű, jól működő, megfelelő anyagiakkal és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező érdekvédelemhez ez dukál. Vasúti vezérigazgató korában a mai osztrák kancellár, Orbán Viktor és különböző miniszterek is megfordultak ott. Nem lehetett olajos padlón járni és napórával fogadni őket.”

Értve vagyunk. Méltóképpen akarta vendégül látni egy teára szeretett vezetőnket, ha arra tévedne. Nincs ebben kivetni való semmi, hiszen a neves vendég, midőn aláereszkedik majd a budavári ködökből, ahol őt a rosseb se tudja már, hány milliárdért veszi majd körbe a mahagóni, és ellátogat Gaskóhoz, még földhöz csapná a hirtelen környezetváltozás, mert meglátná a valóságot, amitől az orvosai viszont eltiltották.

Ilyképp új lakberendezési fogalmat kell bevezetnünk, amely a körbebútorozás volna. Ez kényszerpálya úgymond, hiszen midőn egyik elöljárónk a másikat meglátogatja, arra kell gondosan ügyelniük, hogy a „Magyarország jobban teljesít” életérzés díszletei megmaradjanak, ami tényleg nem lehet olajos padló, pöcegödör azonban sokkal inkább.

Így bútorozta körbe magát Szijjártó et. is a családi kölcsönökből, mert kénytelen volt. Sőt, számára kitartója, akit szintén Orbán Viktornak hívnak, elő is írta szinte, aminek meg is lett a haszna, mert már Putyin külügyminisztere is vacsorált a lakban. Ilyképp, amikor ilyen híreket hall az ember, dagadozik a keble a honfiúi büszkeségtől, mert ezzel az egész szerzéssel csak a mi javunkat szolgálják.

Más szemszögből viszont az én kedves hősömnek, Sheldonnak már megint igaza van. Ő világosított fel arról, hogy a múlt század hetvenes évei óta létezik egy új közgazdaságtani fogalom, az exponenciális javaké. Ez annyit tesz, hogy bizonyos dolgoknak csak attól van értéke, hogy valaki birtokolhatja azokat, más pedig nem. E fogalom hiányában a tulajdonló csak annyit mondhatna: bibí, vagy valami ilyesmit.

Ezek után pedig nyájas olvasóm, hogy szótárunk két új lexikával – körbebútorozás és exponenciális javak – gazdagodott, azt is alázatos szívvel kell belátnunk, hogy ezek egyszerűen nem tehetnek mást, annyira él bennük az éhe a szépnek. Ezért vesz dögivel Matolcsy festményeket, ezért aggatja tele az anyósa stelázsiját Habony szépművészetis cuccokkal.

Sőt, hogy meglássuk bennük a mai kor Medicijeit, értelmet nyer az is, hogy föstetnek. Krisztusban boldogult Torgyán bohóc csak úgy, mint a pitypangos Kerényi. Ám, míg a reneszánsz ember a saját pénzét szórta el Leonardónak, ezek a mostani magyarok a miénket basszák, ami nem elhanyagolható különbség. S miközben ők szuszogva szereznek, a sheldoni szókészlet hiányában csak annyit tudnak mondani, bibí, mi pedig azt teljes szívünkből, hogy: na, elmentek ti a picsába!

Balog Zoltán kisfiúnak született

Nehéz dolog ez a gender dolog, egészen annyira, hogy Pártunk magukat macsónak képzelő, ámde csak hímsoviniszta férfitagjai nem is tudnak mit kezdeni vele. Odáig jutottak, hogy a buzilobbi készül fölforgatni társadalmunkat.

Az elgondolásnak ékes bizonyítéka Balog lelkész Kossuth Rádió-béli miséje a Vasárnapi Újságban, ahol azt az igét hirdette, miszerint: „Mi pedig azt gondoljuk, legalább azt a biztonságot hagyjuk már meg a bizonytalanság világában a gyermekeinknek, hogy ők kisfiúnak és kislánynak születtek.”

Balog lelkészt megnyugtathatjuk, innen úgy látszik, ő kisfiúnak született, aztán meg úgy is maradt. Nem a fütyijére, hanem az agyacskájára utalunk ezzel. Amióta az ELTE bejelentette, hogy szeptembertől elindulhat a társadalmi nemek tanulmánya mesterszak őnáluk, azóta úgy áll a bál, mintha az egyetem is Heineken volna.

Több jobboldali szereplő azt követeli, a kormány akadályozza meg, hogy elindulhasson a képzés. A tiltakozás már a politika ingerküszöbét is átvitte, a KDNP ifjúsági tagozatának elnöke is hevesen tiltakozott a szakindítás ellen. Én édes, jó Istenem.

Általában gender alatt arra gondolhatunk, hogy nők és férfiak számára a társadalom olyan különböző szerepeket ír elő, ami aztán egyik vagy másik nem számára az élet más területein hátrányt okozhat: például a női munkavállaló lesz mindig a problémás a munkáltató szemében, mert ha beteg a gyereke, mindig ő marad vele otthon.

A társadalmi nemi egyenlőtlenségek vizsgálata során a mesterszak és a hozzá kapcsolódó kutatói tevékenység megoldásokat keres a diszkrimináció felszámolására. Korábban a CEU-n indult képzést konzervatív oldalról érték kritikák, ugyanis a tanulmányok során nemcsak a biológiai, hanem a választott nemek diszkriminációjával is foglalkoztak, tehát a nők diszkriminációja mellett például a transzneműséggel is.

Ebből jönnek elő aztán olyanok, hogy a meleglobbi valamilyen viselkedést vagy értékrendet akar az emberekre erőltetni, ami tévképzet eredményezi, hogy a gender nemeket eltörlő, egy nem nélküli emberekből álló társadalmi rém, ami ellen tiltakozni kell. Itt tart Balog is, amikor azt mondja: „A legújabb megközelítés szerint a gender megközelítés szembefordul a biológiai nemmel.” Mit is mondhatna mást?

Macsó világban él, amelynek rohadt messze vannak a gyökerei. Még Lilitnél, aki a lázadó asszony, Ádám első felesége. A hagyományos Midrás szerint ugyanis Isten Ádámot és Lilitet egyazon agyagból formázta, hogy Ádámnak társa legyen. Első este Isten magához hívta Lilitet, és azt mondta neki, hogy Ádám alárendeltje lesz, aki ezt nem fogadta el, összeveszett Ádámmal és az Édent elhagyva a sivatagba ment.

Ezután jött az Ádám oldalbordájából teremtett Éva, aki így már mindenben alávetett a férfinak. Ez az „ideális” kép él a magyar macsóban, amely elgondolásból aztán következik a nem is oly rég számos magyar vezérhímtől jött megnyilatkozás, amelyek a nőt egészen egyszerűen szülőgépnek tekintik. Na, ebbe kavar bele ez a rohadt gender, hát persze, hogy buzilobbit kiáltanak.

A lelkész úr azt is fájlalja nagyon, hogy többször próbált szakmai viszonyba kerülni az Oktatói Hálózattal. Azt várta, hogy elmondják szakmai elképzeléseiket, de ez soha nem sikerült. Balhéban nagyon jók, tudományban gyengébbek – mondja -, meg azt is: tudósokkal nem tudósként vitatkozik, hanem mint a kormányzat szereplője kötelessége állást foglalni.

Innen látszik, hogy Balog lelkész tényleg kisfiú, és az ő jó, édes apukáját Orbán Viktornak hívják. Zárásképp azért kíváncsi volnék, hogy melyik tudós énjét nem tudja kibontakoztatni. Azt-e, amelyik a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedő negyedik helyezettje volt, a betanított esztergályosost, esetleg a gondnokként fungálót, mert ez egyáltalán nem mindegy.

Rezsiamazon

H. J.-né, Erzsike néni arra ébredt már hajnali kettőkor, hogy szinte elviselhetetlenül fáj a bütyke. Nem volt ez nagy újság, több évtizede riadt föl már arra, hogy hol ez fáj vagy hol az, megszokta és beletörődött, hiszen öreg volt már nagyon. Az lett volna a gyanús, ha nem sajgott volna valamije, akkor küldetett volna a plébánosért, de ez a mai ébresztő különösen kegyetlen volt.

Ott horkolt mellette az ura, akivel már negyvenhét éve nyüstölték egymást az életnek nevezett valamiben, horkolt, és a házi főzésű pálinka savanyú gőzeit eregette ki magából, de ez is rendben volt. Megrángatta a párnacihát, és addig mondta magában a miatyánkot, amíg a kakas szava nem szólt, hogy már szabad kikelni a dunna alól, nekilátni a napi zakatolásnak, ami már csak pöfögésnek volt nevezhető.

– Ébredj, aptya! – Bökte oldalba az urát csak úgy ezer éves megszokásból, mert a ház körül már régen nem volt teendő, az utolsó disznót tíz éve, a legkisebb unoka keresztelőjére bökték le, és amint az utolsó kanál zsír is elfogyott a bödönből, már disznajuk sem volt. Minek, egyrészt, másrészt pedig nem volt már moslékuk, hogy újat neveljenek.

Alig is pirkadt, az öreg indult abba a rohadt kocsmába – hogy szakanna rá az ég -, meginni azt a keveset, ami amúgy volt, de Erzsike néni már régen túl volt azon, hogy ezen pöröljön. Megtette ezt végtelen életük során fiatalasszony kora óta naponta minden eredmény nélkül, most meg már úgy volt vele, ezt rendelte az Úr egészen bizonyosan, mert különben mért lenne így, és nem másként.

Az öreg elzötyögött a gumicsizmájában az ivóba, Erzsike néni magára vette az otthonkáját, göbös ujjaival megcsomózta álla alatt a kendőt, és belesüppedt a gondolkodásba, mert neki sem volt mit tennie. Maradt még köménymagos leves meg krumplistészta tegnapról, a két vézna tyúk elkapirgált magában, a loncsos szőrű, különös keverékű Morzsa kutya meg élte a maga önálló életét.

Ült a hokedlin a konyhában, és ahogyan az első napsugár megvilágította az asztal sarkát, rávetült a fény egy sárga csekkre, amiről tudta, hogy nem fizeti be, mert nem kerül rá. Ez a szemétről szólt, amit Erzsike néni sehogyan sem értett, mert szemetük se volt hónapokig. A maradékot a Morzsa ette meg, ami ezen kívül keletkezett, az meg a kert végében álló budiban végezte.

Nem értette, hogy ezt mért kell neki fizetni, és pláne ennyit, egy heti élelem árát, és ahogy idáig jutott vélekedésében, valami eltörött benne. Minden rossz okát Jenőben, a polgármesterben látta meg ekkor, aki suttyó korában lopta a cseresznyéjét, és mindig röhögve futott el a kapanyél elől, és már akkor is rosszul állt a szeme neki, most meg itt dirigál díjakról, meg az egész életről.

Fogta a sárga csekket hát, átballagott a hivatalba, ami ott volt a kocsma mellett, és életének összes keserűségét, az összes ellopott cseresznyét, minden szemetet és minden mocskot a Jenő arcába káricált, és csak mondta. A Jenő meg elkezdett paragrafusokról meg ilyenekről beszélni, aztán valami Németh Szilárdról meg rezsiről, de Erzsike néni nem az öltönyös embert, hanem a pofátlan kölköt látta benne.

Nem volt nála a hajdani kapanyél, ezért összegyűrte azt a sárga csekket, az asztalra kente, és két maflást adott a cseresznyetolvajnak, aki nem lepődött meg, a hóna alá kapta a húsz kilós öregasszonyt, és kirakta az utcára. A kocsma népe – az ura is – látta mindezt, egyként kortyolt a fröccséből, egy bicikli váratlanul eldőlt, mert épp arra járt a szentlélek, Erzsike néni arcán, szeméből pedig megindult szerencsétlen életének sós patakja.

(Idén február végén egyik reggel a polgármesteri hivatalban kereste fel egy szatmári település vezetőjét egy idős asszony, és kérdőre vonta az általa fizetendő szemétszállítási díj összege miatt, ugyanis azt eltúlzottnak tartotta. Bár a polgármester megfelelő tájékoztatást adott a jogszabályi előírásokról, ezen a néni annyira feldühödött, hogy az íróasztala mögött ülő férfinak lekevert két pofont és a nyakát is megkarmolta. A polgármester ezután megragadta az asszonyt, és kivezette az irodából. Hivatalos személy elleni erőszak miatt kilencvenkétezer forintra büntették a nőt. – MTI)