Olvasom, amint a kedves kolléga kiakadt – szép kis sajtótájékoztató az olyan, ahol a tájékoztatottak elfelednek megérkezni, mert egyszerűen elfelejtik meghívni őket…
Ugyan már!
Ez a legújabb módi!
Még, hogy meghívni!
Minek ide a sok tamáskodó, fanyalgó, mindent aljas kritikával illető zsurnaliszta!
Legyen egy, – az „ő emberük” – akit kirendelnek, jegyezze le, amit diktálnak – de legjobb, ha üziben előre megkapja az ukázt, pontosan, mit is látott, mit kellett volna éreznie – színezze ki egy kevéskét, zengedezzenek a csasztuskák, aztán biggyesszen oda valami álnevet az egész fölé és lehet közkinccsé tenni a pontos tudnivalót.
Úgy, ahogyan a rendezvényt szánók akarták! Tuti siker… már ami a közvélemény kutatásokat illeti!
Mostanáig, évek óta, de mostantól hónapokon át ez lesz!
Borítékolható!
Rendezvénynek látszó, annak elnevezett, de szigorúan zártkörű összejövetelek, szalagvagdosások jönnek, virágládás, léggömbös emelvényekkel, hordozható hangládákkal, mikrofonokkal. Zelmútnyócév…
Már nem kell a folklórműsor, minek is jönnének népdalosok, meg népi táncosok, nem kell a „kimittud-győztes”, sem a „falu büszkesége”, éppen elég egy adott polgármester, néhány kormánymeghízott, meg persze a miniszter, akinek egy ideje helyettes-házelnöknek tetszik lenni…
A taps a gépben van, ahogy a zenék is, himnusz, szózat – mi a fene kéne még? Elkészülnek a fölvételek, mindig az előnyös szögből, amelynek köszönhetően soha nem látszik a gyalázatos semmi és senki – úgy nettó ennyi a magyar közélet.
Közönség nélkül!
Valaha azt tanította a testnevelő tanerőnk, hogy minden hegymenetnek neki kell vágni. Nem számít a helyezés, nem fontos a győzelem. Csak egy: a részvétel! Hja kérem, ma már ennyivel haladtuk túl a testnevelő tanerő világát: ma már a részvétel sem fontos. A rendezvények prímák, jobb, ha tudjuk, így is nekünk, miattunk, értünk vannak, és az sem fontos, ha senki nem lesz jelen – letudják!
Szinte mámoros az a csönd, ami a senkik által kísér mindent, ami valaha a közösségi élet része volt! A nyolc padsoros templomban csak az első hat padsor üres, a százezredszer újrahirdetett előadás csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető foghíjasnak – s különben sem illik végignézni a nézőkön! Azok ülnek ott, akik legközelebb a maradéknak előadnak majd. A kocsmapultnál senki nem támaszkodik, az asztaltársaságok odahaza zsörtölődnek, műanyagpalackban vásárolt tablettás bort kortyolgatva. Megszűntek a klubok, a közösségi élet egykor zsongó helyszínei, a kutyát sem érdekelnek a „termékshow-k”, meg a kizárólag jócselekedetnek szánt „árubemutatók” ingyen nyeles hússal, meg műanyag poharas jaffával. Már a puszta együttléttől is retteg mindenki…
A közösségi élet a világhálón zajlik. Bárki, bármilyen helyszín képeit letöltheti. Átméretezi, deríti, sötétíti… Ír hozzá néhány ostobaságot, odahazudja önmagát, aztán mások sárgulására utazva megjegyzi: ”szeretettnek érzi magát”…
Mert már a részvétel sem fontos! Ugye?