Balog miniszter szétnyílt mellkasa

Meghalt egy kislány, akit nyitott mellkassal szállítottak át egyik magyar kórházból a másikba, mert az előbbiben nem volt CT. Ilyenkor az ember elszomorodik, megdöbben, elmélázik, ki-ki habitusa és gusztusa szerint. Tiszteletesek imádkoznak, és mindenfélét kérnek az Úrtól.

Balog miniszter, miután esztergált a Diósgyőri Gépgyárban, teológusnak szegődött, aztán meg Fidesz-es lett. Hogy a lelkét mikor veszítette el, azt csak ő, meg az ő Ura tudhatja, viszont most ebbéli állapotában áll előttünk, nem igazán mondhatnánk, hogy nagy örömünkre, viszont a mostani rendszer díszes példányaként.

A kislány halálára az egyik televízióban ezt bírta mondani: „Lehet, hogy nyitott mellkassal át kell szállítani a beteget egy másik kórházba, hogy CT-vizsgálatot kapjon, de eddig a másik kórházban sem volt CT.” Tehát az ország jobban teljesít. Sőt, talán meg sem halt az a gyerek, hiszen így folytatta: „Álhírekkel támadják a magyar egészségügyet, mert csak azzal foglalkozik mindenki, hogy melyik kórházban nincs CT, miközben kétszer annyiban van, mint korábban volt.”

Ismét mindenki vérmérséklete szabja meg azt, hogy milyen átkot szór a miniszter fejére, vagy, hogy lelkében miképpen verné szét a fején a hokedlit, de nem is ez a lényeges igazán, hanem, hogy Balog miniszter a rendszer eszenciája mintegy, a Fidesz lelke (hm), mert ilyen az összes.

Fingjuk sincsen a magyar valóságról, vagy, ha van is némi tudomásuk róla, akkor gondosan titkolják a hatalom gyakorlásának aljas szándékától vezérelve. Mindeközben pedig nemhogy senkit nem hagynak az út szélén, hanem egyáltalán tudomást sem vesznek az „aljanépről”.

Ugyanebben a műsorban a kórházi várólisták kapcsán merült fel ugyanis, hogy azt némi cash-el meg lehet gyorsítani. Az emberi miniszter szerint: „Aki tehetősebb, az meg tud olyan dolgokat is vásárolni, amiket mások nem.” Akinek nincs semmije, az annyit is ér, ugye.

De, hogy ne csak erről a Balogról essék szó, idézzük ide Harrach Péter nem is oly régi esetét a gyermekéhezés kapcsán. Nekiszegezte a szervilis műsorvezető a sugalmazó kérdést-állítást, hogy: „Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést, melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes.” A mindig vidám keresztény válasza: “Gondolom, ez életforma kérdése”.

És a Nap vidáman süt a temetéseken. Emlékezhetünk továbbá – hogy visszakanyarodjunk Baloghoz – a hiltoni vacsorára: „Negyven nehéz körülmények között élő gyermeket ajándékoz meg a Református Szeretetszolgálat egy különleges vacsorával, melynek fővédnöke Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere.”

Ezen a libaerőleves után „Nyilas Misi Pakkokat” kaptak a szerencsétlenek, viszont annyira már nem becsülték őket, hogy a nevüket megkérdezzék, pláne megjegyezzék, a csomagokra ugyanis csak annyi volt írva, hogy “6-7 éves fiúnak”; “10-14 éves lánynak”; “5-10 éves fiúnak”.

Ez a lányka, aki Balog szerint meghalt vagy sem, szintén névtelen, de a tiszteletlennek mindegy is. Nincsen, és nem is volt. Te sem létezel, proletár. Hülye pártok ilyenkor teljesen feleslegesen lemondásra szólítanak fel. Minek? Úgysem fog. A magam részéről például a fölháborodáson is túl vagyok. Undorodom csak. Ha akarsz, csatlakozz.

JÚLIUS TIZENHARMADIKA – a törpéket megölik, ugye?

„ A »törpe« egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”

Minden esztendőben eljön a nap, minden napok legszebbike, amikor boldogan emlékezünk, s eltűnődhetünk! Vágyakozva gondolhatunk a néhai hősre, aki képes volt megszabadítani az „övéit” a rémes törpétől. Igen, a történelem egyik legszebb napján ma egyre többen gondolunk Charlotte Corday-a, aki egy konyhakéssel szíven szúrta Jean-Paul Marat, svájci származású orvost, természettudóst, filozófust és francia forradalmárt, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetőjét. Akit korábban milliók bálványoztak, aki maga volt a változás – tréfásan akár úgy is fogalmazhatnánk – akkoriban ő volt az a bizonyos nemzet, aki nem lehetett ellenzékben…

Victor Hugo pontos idézete hű rajzolatot adott Marat-ról, akinek alakját Hugo-nak megköszönve szinte a magunkénak érezhetünk – olyan, mintha Marat köztünk járna, s nekünk magyaroknak gajdolna a ránk-ránktörő ellenségeinkről, mintha olykor felmutatná mumusainkat, hogy azután elmerülhessünk vele a jelen világraszóló medencéiben… Jean-Paul Marat-nak csak egy fürdőkád jutott, vére pirosra festette a vizet. Charlotte Corday pedig felettébb élvezte elhívatottságát – másokért ölt, mások nevében, s úgy tűnt, kiélvezte a pillanatokat!

„A nép barátja” – így neveztette önmagát Marat. Így gondolt önmagára az a törpe, s bár alig töltötte be ötvenedik életévét, már a leginkább mártíromsága közelgett: egyre súlyosbodó, akkoriban még kezelhetetlen bőrbetegsége, valamint epilepsziára emlékeztető nyavalyája egy ócska bádogkádba száműzte a forradalom élvonalán járó, dühödt jakobinust. Elérte a végzete, már-már úgy tűnt, nem adatik meg neki, hogy igazi vértanú lehessen, amikor a fürdőszobája padlóján koppantak végre Charlotte Corday léptei…

Július tizenharmadika jelképpé magasztosult. Az üzenet ennyi: Nem kell a sok mellébeszélés, nem kellenek a szóvirágok! Hölgyek kellenek, bátrak, némi szúróeszközzel, meg víztározó edény, kádnyi, akár medencényi…, s kezdődhet a móka!

A törpék elvérzése, mint minden más ismétlés a történelem lapjain, különleges esemény! Ünnepeljük hát, gondoljunk szeretettel Marie-Anne Charlotte Corday d’Armont alakjára.

De lássuk, hogy emlékezett meg minderről a történetírás:
„A Palais-Royalban vásárolt egy kést, és megírta Adresse aux Français amis des lois et de la paix (Szónoklat a béke és jog francia barátainak), amiben megmagyarázza tettének okait. Július 13-án délelőtt felkereste Marat-t azzal az indokkal, hogy informálja őt egy Caen-ban szerveződő girondista felkelésről. Akkor elküldték, de este újra próbálkozott, és ez alkalommal Marat a dolgozószobájában fogadta. A jakobinus politikus legtöbb ügyét egy kádból folytatta le, most is így tett.

Marat leírta a girondisták nevét, amit Charlotte diktált neki. Ekkor rántotta elő kését és mártotta bele Marat mellkasába, megsértve tüdejét, aortáját és bal szívkamráját. Mielőtt meghalt, még segítségért kiáltott: „Aidez, ma chère amie !” (Segíts, kedves barátom!).

Tárgyalásán Charlotte kijelentette, hogy egyedül követte el tettét, mint mondta: „Megöltem egy embert, hogy százezreket mentsek meg.”


Ezek a szavak hangzottak el Maximilien de Robespierre szájából is XVI. Lajos francia király kivégzésénél. Négy nappal azután, hogy Marat-t 1793. július 13-án megölte, Charlotte Corday-t guillotine-nal kivégezték. Ahogy fejét vették, egyik hóhérja felemelte fejét a kosárból és arcon ütötte. Szemtanúk azt állították, hogy amikor arcon ütötték, arcán mély felháborodás volt látható. Ezt a pofont elfogadhatatlannak tartották a „guillotine-etikettben” és az elkövetőt 3 hónapra be is börtönözték.

Charlotte Corday testét más kivégzettekkel együtt egy árokba dobták. Az azonban nem tisztázott, hogy levágott fejét is teste mellé temették, vagy megtartották, mint kuriózumot. Van olyan elképzelés, hogy a koponya a Bonaparte-család tulajdonában volt egészen a XX. századig.”

Kampec dolores LIII. – Keszonbetegség

Amikor a kocsma szétesett a nagy zuhanástól, Béla a cseresznyefa csúcsai és odvai felé iramodott, ott remélve végső menedéket, de még az udvarra nyíló ajtóig, illetve annak romos maradványáig sem jutott el, összeesett, mint valami elájult tehén. Szemei fönnakadtak a fán, zihált és rángatózott, mert nem vette figyelembe, hogy a lélek távoli tájairól visszatérni a valóságba, és főleg ebbe, hirtelen megrázó élmény, ezért nem is ajánlatos. Ugyanabba a hibába esett megint, amitől újra és újra, mondhatni örökké menekülnie kellett, bár ez jelenlegi állapotában kevéssé látszódott. A fröccsök ura is csak annyit látott, hogy nagy a baj, és vénásan kell beadnia neki a fröccsöt, hogy életben maradjon.

Miután ez megtörtént, és Béla már az asztalánál darvadozott, jöhetett volna az újabb gyógyír. De ő elutasította a hűsiket és beöntéseket, mert tudta, hogy ezúttal vagy itt hal meg, vagy pedig azt teszi, mint minden mélytengeri utazó, hogy fokozatosan, mintegy lépésről-lépésre bukik föl az árból. Nyomorult életének nyamvadt, tyúkszaros elemeit egyenként vizsgálja át, illetve hát, nem is ezt, hanem a díszleteket, hogy amikor végül felnyitja a szemét, a kétszer kettő józansága elviselhető legyen, mert nem azzal van a baj, ki ő, hanem, hogy ennek az egész cirkusznak milyenek a díszletei. Tulajdonképpen így bújt ki a felelősség alól, de végül is, igaza volt. – Nézzünk szét csalás nélkül, könnyedén! – Adta ki a jelszót, a fröccsök ura nem értette a motyogást, de megnyugodott, hogy akkor a beteg most már életben marad.

Körkörös védelemre rendezkedett be Béla, mint valami hülye hadvezér, és módszeresen kezdett vizsgálódni, hogy mi vár rá, ha majd a felszínre ér. Imhol a plébánia, illetve hát, előtte a Szentháromság szobor, amelynek avatási szertartása annak idején annyira felzaklatta. Átnézte hát újra a képet, amelyen koncot leső szaralakok szerepeltek, mint az összes életek urai a környéken, a friss feudalisták, pocakosan és hülyén, amilyen már a természetük ez már nekik. Béla ebből az emlékből az hüvelyezte ki, hogy a világ igazságtalan, mert nem az érdemek, hanem a gerinctelenség és aljasság mentén osztja el a javait. De ez sosem volt másként, és nem is lesz, ebből a szempontból tehát el is nyugodhatott volna, ha kontrasztként ott nem áll a háttérben a bamba népség, szemeik fönnakadva az ájtatosságtól, ami viszont az ő nyomorúságuk.

Ezt az egész középkori szertartást a bádogbános celebrálta akkor, akiről kiderült, hogy csak egy urat szolgál, és az nem az égben lakozik. Béla gondolatai tehát a templom dohos falai közé iramodtak, annyi móka helyszínére, ahonnan vitték őt már el a rendőrök az illetlenkedése miatt, ahol Buddhát bocsátott az oltárra, hogy a tévelygőket jobb belátásra bírja, és, ahol nem győzött kacarászni a duplagyűrűsök vernyogásán, de mégsem tudta legyőzni a gonoszt, aki nem Jézus volt, hanem a bádogbános. Vele még elbírt volna, az őt körüllengő ostobasággal azonban nem, de hát, nem volt ő forradalmár, csak egy…Itt elakadtak a gondolatai, mert kiderült, nem tudja, ki is ő valójában, és úgy döntött, ezt egyszer még ki kell vizsgálnia lelke hatóságának, de addig más munka van.

Folytatta hát a bolyongást, és meg is akadt a szeme a két közmunkáson, akik már a világ kezdete óta dölleszkedtek ott sárga vészmellényben a gereblyéjükön, mint a rabszolgaság szobrai. Béla ekkor melléjük képzelte az összes többit. A vernyogó duplagyűrűsöket, akik már nem siratták az uraikat, az ábrándos tekintetű fiatalasszonyokat, akik viszont igen, a dömperes kölkeket, olajos hajú traktoros apjaikat, a sóhajtozó kamaszokat meg a fogatlan nagypapákat, és az összesből úgy áradt a büszke reménytelenség, mint a halál bűzös lehelete. Ez megülte a falut, csöpögött a házfalakról, és azt mesélte, hogy nincs menedék. Béla ekkor elment a kukoricás mellé, a szakadt, kék plakáthoz, alá és fölé nézett, kiforgatta meg vissza, és megértette, hogy hazaért, tehát fölébredhet.

Zúzós szemével fölnézett álmai gőzei alól, ment a tévé, benne asoros, hogy ő ne győzze le az országot már, és ne vihoghasson a gyönyörű nemzeten. – Ennek sosem lesz vége? – Ezt kérdezte a fröccsök urától, aki szegény megijedt, nagyon, mert azt hitte, barátja szunyókál. – Nem. – Ezt válaszolta a kocsmáros, sprickolt egy fröccsöt a visszatérés örömére, és kérdőn nézett. Béla szükségét érezte, hogy megint okos legyen, ezért kijelentette: – Tudod, mit mondott az öreg dán? – A fröccsök ura nem tudta, ezért Béla föllapozta lelkének éjfekete könyvét, és felolvasott belőle, mint aki meglelte a bölcsek kövét, és az írt az összes bajokra.

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve kinézett a tyúkszaros ablakon, a kocsmáros pedig kikapcsolta azt a rohadt tévét, hogy nyugtuk legyen végre a potrohos csőcseléktől.

ETIKÁTLAN AKCIÓK – valóban csak a 99 forintos Tesco-s dinnye hergel?

Etikátlan akciónak minősítették a Tesco 99 forintos dinnyedömpingjét – akkor, amikor a magyar dinnyetermelők hátrányos helyzetbe kerültek azáltal, hogy a vásárlók végre elfogadható áron vásárolhatnak mézédes nyári csemegét. Az éhezők, pár ezren…
Ez a nap híre!

A dinnyetermelők beledöglenek, demonstrációt szerveznek, a lepukkant, többnyire éhes tömegek pedig leginkább végre dinnyét falnak – most, hogy megengedhetik maguknak ezt a fényűzést. Bonyolult számadatok ismertetése helyett az a legegyszerűbb pár mondat, amit a kialakult helyzetről megállapíthatunk. Az igazság és a termesztők igaza fényévekre van egymástól, ahogy az éhezők helyzete is a kiváló magyar statisztikáktól. Majd láthatunk képriportokat az áruházak elé döntött pótkocsinyi dinnyéről – meg olykor egy-egy szociográfia szintű írást a nyomorgókról. A magyar ember mindkét valósághoz hozzászokott már rég…
(…)

Etikátlan akció az is, amit kormányunk művel egy bizonyos Soros György kapcsán. Nyilván, nincs olyan ember, aki nem találkozott volna még a nyílt utcán Soros óriásplakátokról vigyorgó arcképével, meg a meglehetősen idiótává sikeredett szöveggel – szokás szerinti kék alapon.

Az akció szerint a sokak által alig-alig ismert öregúr nevetni készül, persze a végén. De mégis, minek a végén???
Hmmm.
Nem is volna gond, ha a mai kor átlagembere tudna mit kezdeni a „Ki nevet a végén” fogalmával – de ez éppoly gyermeteg elvárás, mintha éppen tikitakizni, vagy gumizni szeretne Gyuri bácsi.

Így a plakátokon terpeszkedő vég meglehetősen sokértelmű, s a zsidó hitközség vezetői szerint otromba és etikátlan is. Sokakban antiszemita megnyilvánulásokat válthat ki, maga a plakát rossz emlékeket ébreszt – jó volna mielőbb megszabadulni tőlük! Persze a kormány megmagyarázhatja, vezető hír lehet, hogy éppen kitől és mitől óvják a magyarokat – sajnos e magyarázatok más irányban futnak, mint maga az etikátlan akció. Ez pedig megbocsájthatatlan állapotokat eredményezhet! Vajon, mit érezhetnek azok – a kormánytagokon kívül persze – akiknek életét éppen Soros György segítette? Hja, ők csak pár ezren lehetnek, ugye?
(…)

Etikátlan akció, amikor egy megvádolt embert, az előzetesbe hurcolt, nyilvánvalóan politikai okokból a szabadságától megfosztott embert lökik bűnösként a tömegek elé, róla lepukkant hírportálokon, rossz bértollnokok, valótlanságok tömegeit jelentetik meg.

Etikátlan akció, de nyilvánvalóan nagy öröm ez nekik, az erőtlen nyomorékoknak, akik nyílt színen soha nem voltak képesek a versenyre, akik képtelenek voltak a tiszta játszmára. És reményük, mely szerint az átlagember mindenevő, itt is bejön majd!

A megbélyegzett ember ellen fordíthatók mindig többen lesznek, mint akik ragaszkodni mernek az ártatlanság vélelméhez! (Ha ugyan akadnak, akik értik ezt a rém egyszerű jogi fogalmat!) Akiknek pedig kötelessége volna, hogy kiálljanak a valós okok nélkül naponta meghurcolt emberért – lapítanak. Semmi baj, nyilván a túlélésen spekulálnak, ahelyett, hogy naponta és percenként emlékeztetnék társaikat az igazságra! Mert persze az igazságszolgáltatás itt most majd a leglassúbb tempóban fog vacakolni.

Ezt a hitvány megbízatást teljesítik akkor is, amikor a folyamatban lévő vizsgálatok közben kész tényként visítanak bűncselekményekről, bűnszervezetekről, gyermekek meglopásáról… amikor külföldre menekített aranyról cikkeztetik csahos hírportáljaikat, s a megvádolt helyreigazításának persze nem adnak helyet. Ahogy kellene… Ugyanott, ugyanakkora betűkkel!

(…)
Vajon fontos lehet még, hogy mit éreznek most azok a sorstársaim, Szombathely, a Derkó lakói, akik kizárólag Czeglédy Csaba barátnak, ügyvédnek, képviselőnek, sportembernek és vállalkozónk köszönhették az életük örömeit, (egy padot, mászókát a játszótéren, karácsony este a gyönyörű fenyőfát, tál meleg ételt, téli tüzelőt…) vagy éppen a havi életben maradásukat, olykor kiváló eredményeiket, sikereiket? Merthogy mi is vagyunk pár ezren!

Mi, akik töretlenül hiszünk Czeglédy Csaba, az Ember ártatlanságában, Soros György nagyon is Emberi értékeiben, no és az éhes embereket segítő akciókban!

Nekünk ez a rengeteg, rossz história meglehetősen etikátlan!

Ugyan, érdekelhet még valakit, mi is etikus, vagy etikátlan Magyarországon?
Vagy sikerült elérnünk a pöcegödör legaljára, s most képtelenné váltunk a fordításra?
Dinnye, Soros, Czeglédy… Ne gondolja senki, hogy nem lehetne folytatni, akár napestig. A kérdés csak az, mi maga az „etika”, mi etikus még egyáltalán, ha a jelen Magyarországa az etikátlan minta-ország? Meg persze erős és büszke…

A NAGY HO-HO-HORGÁSZ! – avagy Bubu legújabb kalandjai Szombathelyen…

Mesés ez a nyár!
Sehol egy mumus!
Ugye?
Éledhetnek a szenvedélyek, lehet letarolni a várost – aktuálisan, mindenféle ócska vásári komédia feldobásával!
Volt itt már Szent Márton hőlégballon eregetés, Szent Márton lóverseny, majálisnak tűnő szentmarci gyermeknap, meg Márton bátyó sörfesztivál – s bár a névadó elbandukolt, miért is ne lehetne akkor most Vasi Halas Napok? Naná, hogy ezen a hétvégén is lesz mindenható-Bubu fesztivál – ahogy ez várható, egészen a választásokig!

Jó nekünk, szombathelyi mafláknak: szunk és szünk és szunk és szünk!

Mi jöhet még?
A jelek szerint bármi!
Határ a csillagos ég!
Jó hűvösön a lepcses szájú, aki állandóan elcseszte itt a jó kis bulikat – lehet nyomulni ezerrel!
No limit!
Évek kellettek, úgy kb. másfeledik ciklus, mire gyakorlatilag minden hagyományos rendezvényt sikerült kiüresíteni – a helyükbe besüppedt a jól megérdemelt bóvli – nekünk ez is jó lesz alapon! Többek között – de rendesek is vagyunk! – ezért vált fontossá a hang, az Ember eltűntetése!

Lám, akadt, aki beválthatta ígéretét, melyet a közgyűlésben oly lelkesen mutogatott töppedt ujjacskáival… Most azután lehet végre nyugisan újjáalkotni ezt a porfészket – mintha soha nem lett volna itt semmi!

A halas napok után simán lehet szervezni a vadas napokat, a gombafesztivált, a kakastöke napokat, meg a lepkeháló-dáridót!
Jöhetnek az úrhajós-hetek, a feltámadási ramazuri, meg a zanati rókafogó napok, csakúgy, mint a Gyöngyös menti libatolltépő hacacáré… hogy csak a legprímább álmainkat említsük!

Bubu beöltözhet majd Mikulásnak, de mint pufók angyalka is lebeghet majd a megújuló városháza erkélye felett, midőn a csúcsdísz elhelyezésén sertepertél – neki mindez menni fog! Szinte láthatjuk a városcsalogató óriásplakátok képeit, melyeken némi melldögönyözés közben lesz látható a helyi Döbrögi, a háttérből pedig a még regnáló bürgelmejszter danolgatja majd Solymos Tóni örökzöld nótáját, a „Minden jót Mónika…” kezdetű ópuszt!

Ím, a nagy Ho-ho-ho-hehe-hende, íme a mi kis Mészáros Lőrincünk! Éljen a néhai Szombathely, a jövő Bubulandja!

Amúgy a halasbuli – mint minden hasonlóan elhelyezett rendezvény – kiválónak ígérkezik!
A frissen felvett fizuk elrablására szakosodott tömegrendezvényen itt lesz a „sikere csúcsán danolászó” (sic!) Irigy Mirigy, meg… No mindegy, a többi töltelék már közvetlenül a legurgatott szeszek után lesz mértékadó – a kis laoszinak így is nagyon fog tetszeni!

Akinek közben kedve támad, beugorhat egy laza püspökszentelésre – lesz akinek ez feszülős pólóban is menni fog… – aztán lehet visszaspurizni, falni a Szombathelyre oly nagyon jellemző halételeket!

Halas város lettünk, na!
Meg aztán a halas mutyi is épp elég kedvezőnek tűnt… nyilván!

SENKI NEM HIBÁS – csak egy kölyökkutya nem tartotta be a HACCP-t!

Szombathely, 2017. július eleje.
Hétköznap, délután négy óra.
Ezt az időszakot nevezzük csúcsforgalomnak – kiszabadulva a munkából, mindenki igyekszik hazafelé.
Néhányan megcélozzák a szupermarketet.
Amolyan rohamtempóban végezhető bevásárlás jön, a legszükségesebb napi apróságok összekapkodása – harapnivaló, némi sör, meg valami kevés a kifogyott dolgokból, amit a hétvégi nagybevásárlásig már nem nélkülözhetünk.

Eddig a pillanatig minden a napi sablon szerint zajlik.
Feltelik a parkoló, az eddig lézengők helyébe kisebb tömeg érkezik. Pakolunk, gyűlünk a lefolyó felé – nyílnak a kasszák – az üzlet, mint valami kaptár zsong, morajlik. Ha jobban belegondolunk, semmi különös nem zajlik, társadalmi életet élünk – elhaladnak pár százan másik pár száz mellett, – egymásra sem nézünk, gyűjtögetjük a portékákat, kosárba, kocsiba, szatyrokba. Fel sem tűnik, mennyire nem normális, ahogy levegőnek nézzük a másik több százat. Olykor azért kizökkenünk, eltapossuk egymást, nekitoljuk az irányíthatatlan monstrumokat egymásnak, feljajdulunk, felüvöltünk, jól letoljuk egymást, aztán a dolgunkra eredünk. Emberek vagyunk, elég hülyék – ennyi!

És akkor, a délutáni csúcs kellős közepén berohan egy eb az üzletbe.

Beront egy kölyökkutya, mit sem törődve az üzlet HACCP rendszerének szigorú előírásaival, szaladgál körbe-körbe. Közénk jött, emberek közé. Ahogy ez a legnormálisabb reakció egy háziasított állat számára. Az emberek közelségének örömébe bambulva rohangál az üzletben – többen jól látható rettegéssel engedelmeskednek a „kutyától tartani kell” elvnek megfelelően. Aztán a bolt egy alkalmazottja – üzletvezető, polcfeltöltő, ki tudja kiféle – erélyes szavakkal próbál a betévedt, hívatlan látogatóra hatni. A szokásos „nemiszinnen” és hozzá hasonlatos beidegződések repkednek, míg a riadt állat menekülni nem kezd. Naná, hogy mit sem tudva a szabályokról, a bejáraton át tódul kifelé! Még szerencse, hogy a fotocellás ajtók éppen belassultak, eltűnhet! Eltűnik…

A bolti alkalmazott elégedetten konstatálja, hogy sikerrel győzte le a boltra leselkedő veszélyt. a vásárlók is megkönnyebbülhetnek – elpucolt a pár hónapos fenevad. Itt véget is ért a történet – nem nagy ügy!

A gazdája után bóklászó, nyakán nyakörvet viselő, tehát „gazdit” kereső állat nem probléma többé.
Kiment! Eliszkolt! Tőlünk…
Ennyi!
Hogy mi lett vele, s mi velünk – nem kérdés többé. “Ki nem szarja le…”

Lehet újra a semmibe bámulni, üres tekintettel befejezni a bevásárlást.

Senki nem hibás – ez a lényeg! Megúsztuk!

A magamfajta is csak azon töprenghet azóta, vajon, mi a fenének írta meg emlékezetes tanulmányát Hankiss Elemér a pesti kukáról?
Vajon mi értelme hadakoznunk a migránsokkal, meg Soros Györggyel? Miért szorul ökölbe a gyomrunk, valahányszor barátunkra, a politikai fogolyra gondolunk?

De lehet, hogy ezek az összefüggések több gondot kívánnak másoktól? Mindegy…

Mindenesetre az üzlettől nem messze csak a puffanást lehetett hallani. Ha ugyan lehetett! Senki nem látta, ahogy az állat a fájdalmaival a bokrok mögé kullogott. Ha kullogott… Senki nem látott semmit. De nem is ez a lényeg! Fenébe a kutyával…
Senki nem hibás! Ilyenek vagyunk, mi, büszke és erős, európai magyarok…

Maratoni nyár

A ’zember, midőn kiterítve fekszik Reviczky módján, békén, és, mert nem ügyel kellőképpen, belekavarodik a tévézésbe. A barma. Nyomkolódik az irányítón, mint akárha vakegér, és tébolygásai közepette megérkezik egy röpke pillanatra a Dunához, mint csatorna, amely a keményen dolgozó kisember szórakoztatására szolgál, és, aztán csodát lát, nem is akármilyet. A kisember, aki soha a francos életben el nem tud menni nyaralni, most a csatorna révén és módján a világ összes csodáját a képibe kapja, csak úgy cuffan. (puffan, ömlik, toccsan, megazisten) Képzeld el, drága olvasó, hogy van egy bazi nagy móló, rámpa, vagy mittudomén, amely stúdióként fungál, és a kamera a partról veszi a bulit. A kép előterében ott ücsörög egy kádári strandlabda piros fehér kékben, aztán a műsor vezetői, meg valami vendég, aki a hóttszuper épp, és a végiben az idillnek, a móló végén egy csökött pálmafa. Meg a túlbéli partok. Az volt az összes Magyarország, ami van minekünk. Mind az egész, a teljes reménytelenségével. Itt, az elején a lufi, a hetvenes évek szimbólumával, a háttérben meg a hazugság omló álmai, hogy jobban teljesít. Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt.

ORBÁN FÉL – naponta szaporodik a mumusok száma!

Egyre többször és egyre hangosabban nevezi meg a magyar miniszterelnök mindazok körét, akiktől tart, retteg, akiket szeretne kiiktatni, mielőtt a következő választási terminusba belevághatna. Szaporodnak a kényelmetlen megnyilvánulások, a kormányerők által elszenvedett vesztes csaták, egyre többször derül fény a turpisságokra, s valószínűleg egyre többször kell lassan és érthetően elmagyarázni – még a közvetlen végrehajtóknak is – miként kell érteni, bizonyos dolgokat. Mindezek közben persze folyamatosan kell gőgösnek és pökhendinek, önhittnek – látszólag tehát magabiztosnak lenni.

Az óriásplakátokra bízott jövő egyre gyatrábban fogyasztható – lassan eltűnnek a képek, a plakát műfajára jellemző megjelenések. Csak betűk ordítanak minden felől, tőmondatok, ukázok a szavazni kész alattvalók felé. Meg a mumusok, személyek és szervezetek, akiktől van félnivalója – igenis van félnivalója az egyre ellentmondásosabb politikusnak. Vitatkoznak vele, legyintenek rá, a háta mögött és egyre többször már szemtől szembe is támadják, s mindezekre rendszeres magabiztossággal kellene válaszolni – na itt kezdődnek a gondok!

Mert Orbán fél Brüsszeltől, fél Sorostól, fél az elzárható pénzcsapoktól, a kizárástól és közben egyfolytában hőbörög, mint egy nyomorult kiskakas! Akit már sem Kövér, sem Áder, sem más néhai haver a koleszból nem állíthat meg – mint korábban annyiszor!

Orbán fél a korábbi legközvetlenebb munkatársától – Simicska Lajostól. A „G” nap óta hivatalosan is kirekesztendő, lesajnálandó nagyvállalkozó eltűntetése szinte a leghőbb vágya Orbánnak. Mert Simicska tökéletesen tisztában van a gyengéivel! Simicska, a fidesz minden szerkezeti elemét maga tervezte és építette fel, nélküle nem jöhettek létre gazdasági alakulatok, szervezeti egységek – bár sokan nem tudják, de Simicska még az induló párt ideológiai megfontolásaiba is beleszólt. Ma a legelemibb kérdésekre is rálát, olykor megmosolyogja a szinte naponta elkövetett pitiáner hibákat – mert a pártban ő volt az ész! Mindenki más az ő karmestersége alapján muzsikált! Az orbáni hadsereg ugyan kapott helyette izomagyú tábornokokat, van új vezérkar, de a sereg erejét és gyenge pontjait mindössze egyetlen ember ismerte és ismeri.

Simicska pedig nem egyéb ma, mint a sértett fél, akinek semmi sem túl drága a bosszúhoz! Mert úgy vált persona non grata-vá, hogy közben ideje sem volt levegőt venni…
Orbán fél az ellenzék minden lehetséges diadalától. Rettegve figyelte, amikor a „vidéki” ügyvéd felbukkanásával sorban úgy zárultak a bírósági tárgyalások, hogy azok után magyarázkodnia kellett. Elmarasztalták őt és felelősségre vonhatatlannak hitt csapatjátékosait, s a Czeglédy név egyre élesebb fájdalmat okozott neki! Kapóra jött a miniszterelnökség alá rendelt adóhatóság folyamatos és átláthatatlan vizsgálata, a szinte bármikor, bárkiből gazdasági bűnözőt varázsolni tudó számviteli dzsungelek átláthatatlansága… kapóra jött, mert dübörgött a nyilvánvalóan körvonalazódó – Orbánék számára várható veszteségek mértéke!

Simicskából és Czeglédyből is ellenszenves figurát kell kreálni! Csak úgy győzhet Orbán, ha ellenfeleit előbb megsemmisítik, helyette! Orbán nem akar versenyt, nem ismeri a tisztességes mérkőzés örömeit – gáncsol és elbuktat, elzárat bárkit, aki útjába állhat egy „újabb négy év” elképzelésének.
Furcsa, de most éppen ezt a két embert kell párhuzamosan figyelnünk, velük kell szolidárisnak lennünk!

Akkor is, ha ez a kettejüket ismerve, lehetetlennek tűnik! Nem szabad, hogy elfogadjuk, hogy egyetlen rágalmazó, félrevezető mondatot elhiggyünk akár Simicskával, akár Czeglédyvel kapcsolatban! A bűnt kiáltók semmiféle bizonyítékot, konkrét cselekményt nem mutattak még, de a legnagyobb igyekezettel feketítik be Dr. Czeglédy Csaba munkáját, eddigi életét. A hírhedt televíziós csatorna és a kormány által eltartott sajtótermék, – mely szégyenletes módon az 56-os forradalmárok által kitalált nevet bitorolja – naponta kész újabb hazugságokkal traktálni a fogyasztókat. Míg egyik nap szombathelyi papírdarálmányokra építik remekműveiket, másnap a süteményeiért ballagó Simicskát próbálják kihozni a béketűrésből!

Ez ma Magyarország – mely e pillanatban se nem büszke, se nem erős, s az európai normáktól lassan fényévekre járva imbolyog. Mindössze azért, mert Orbán fél! Ez a fortélyos félelem az, amely ma igazgat, melynek minden szervezeti egysége és minden vezetője az orbáni félelem vírushordozója. Jó eséllyel indulnak a következő választáson, míg Czeglédy Csaba politikai fogoly, s míg Simicska Lajost akár baleset is érheti – ahogy ő fogalmazott… Ahogy Önt és Téged is!

Hja és most éppen uborkaszezon méltóztatik lenni! Ugye?

ELADÓ A MAGYAR TÖRTÉNELEM – a kisváros új monumentumot épít

Jó pénzért persze!
A helyzet az, hogy a nagy történelmi arcképcsarnok szinte naponta bővülhet – valahogy úgy hozta a sorsunk, hogy szinte bárkiből lehet mártír. Van rá! Nem számít, hogy korábban semmit sem hallottunk legendáiból! Csak az egyetlen és „megfelelő” politikai háttér, meg persze ennek nyomán fix havi apanázs szükségeltetik, hogy előbb-utóbb kiderüljön – jóságos nagyapánk patrióta, lánglelkű hazafi, köztiszteletnek örvendő jótevő, esetleg hős volt, akinek nevét nem illik elfelejteni!

Felháborító és borzalmas elvárás, az aljasság legjobb példája, amint a mai kor szerencselovagjai hirtelen legendákká magasztosuló elődöket rángatnak elő az eddig – ki tudja miért – lezárt szekrényekből!
Ha a terv készen van, már csak néhány telefon, esetlen személyes látogatás szükségeltetik, aztán megerednek az ötvenhatos mariskák pénzcsapjai – dübörög a soha nem múló ötvenhatos emlékév, s ha jól muzsikál a következő esztendő választási gépezete, ez a dolog még éveken, évtizedeken át így maradhat!

Mari meg fizet, mint a katonatiszt! Aztán a Stefkapisti brigádja majd megírja hozzá az aktuális történelmi leckét…

Ja, és talán a legfontosabb: senki nem fog ellenhuhogni! Olyan szemtanú, aki esetleg bizonyítani tudná, hogy a felbukkanó hős, a sosemvolt mártír még véletlenül sem tett semmit azzal kapcsolatban, amiért felmagasztalják – nem létezhet! Mindenki halott, mindenki arccal lefelé, szögesdróttal összekötözött lábakkal szundikál – ugyan, kinek volna esélye fellépni a történelem meghamisítása ellen!

Dózsa László ámokfutása – melyben egy vadidegen fiú képe alá bátorkodtak felírni a színművész úr nevét – jó példa a szélhámosság lehetőségeire. De persze hetente akadnak Széna tériek, meg Corvin köziek, akik mostanában jönnek csak rá, milyen keserves harcokban védték szeretett hazájukat – s a „srácok” körül sertepertélő fruskák is idővel hon-anyákká magasztosultak… még olyan is akad, aki ezt a magyar parlamentben gyakorolhatta!

Hölgyeim és uraim! A helyzet az, hogy eladó a magyar történelem! Ha akad az ismeretségükben pár istenközeli káder, vagy, ha véletlenségből éppen ez ügyben – ezekben a színekben – tetszenek domborítani… lehet felépíteni a nagyapit! Nem számít, hogy az öreg azt sem tudta, mi fán terem a forradalom, nem számít, hogy később rokonszenves munkásőrként, vagy éppen pártmunkásként gyűjtögette a kitüntetéseket! Most lehet belőle ötvenhatos hőst faragni, mártírt, akinek leendő emlékműve előtt évről évre lehet majd keserves dalokkal, meg harcias versekkel idézni a semmit!

Hogy miért éppen most és itt van helye az írásnak, vagy éppen a szólásnak? Nos, a verebek, ezek a derék, soha el nem inaló szürkécskék éppen arról csiripelnek, hogy kedves szomszédságunkban ötvenhatos emlékhely készül! Ami eddig volt, az hátrébb lép, lesz új monumentum, rajta a névvel. És mert kultúrnemzet vagyunk, már a régi, jól bevált táblát sem applikálják majd az emlékmű oldalára: köpködni tilos!

Budibuli

Dezső már éltes egy disznó volt magunk közt szólván, és nem is szerették őt igazán a zemberek, a kutyák meg pláne nem, de ez egy másik történet. Mindenki tudta ezt, hogy Dezső egy bunkó, egy kőkorszaki szaki, és mindenki hallgatott is róla, de senki nem tudta, miért. Valami kimondatlan egyezség született a hátsó kert lakói közt úgy húsz éve, hogy Dezsőt nem bántják (Malacka szerint bánccsák, ki tudja már az emmi iránymutatásai közt), szóval, hogy békén hagyják. Olyan jól nézett ki a trágya tetején, föss egy disznó volt, tokája, hasa csüngése böllérek álomvilága. Mondta is a macsek, hogy elmegy ecsetért meg gyurmáért, hogy Dezsőt aztán szoborba meg vászonra kalibrálja a leendő kettőegészegyes szaporulat ámítására, de a hülye kakas lekukérkolta ezt is. Neki olyan gyurcsányfeje volt, de ezt senki nem tudta, és ebből fakadón észre sem vette se a kacsa, se a liba, meg a hülye tyúkok sem, és mindebből az fakadt, hogy a macsek már megint hazudott, viszont éppen ezért mindenki nagyon boldog is volt, hát hogyne. Nézték, mindenki együtt, ahogyan Dezső ül a szarok csúcsán, és, akár valami nyomtató, préseli ki a halomból a lét, amelynek ótvar szaga volt, a kiscsibék meg alig is tudtak odébb tipedni, hogy ne érjen a csőrükig a sár, de a Dezső le se szarta ezt az egészet, csak pofázott egyre. Mondta a baromságait a trágya tetején, a kakas taraja lekonyult, és a birka is csak annyit tudott mondani, hogy „He”. A csibék ámulva lestek, hogy jé, ez megtanult beszélni, de á, dehogy. Csak leesett az álla, és elgurult. Így nézték ők közös örömökkel a Dezsőt, amikor megcsikordult a ház ajtaja is, és abból panelprolik kis csapata pergett ki a napvilágra, az egyik kezében fémesen csillogott a frissen fent kés, és senki nem tudta, mi a lófasz lesz ebből, kinek a torkát vágják át, kinek a fejét basszák neki a háznak, egyszóval, hogy ki fiának lesz azonmód kampec, ha dolores nem is, és nem mennyország, de legalább hullaszag. Mindenki menekült. A csibék, kacsák, birkák és más mélyfagyasztott áruk, mind az összes szerteinalt, hogy mentse kis ideig a szaros életét, így volt nekik jó, és aztán így lesz vége a világnak, ha nem is tudjuk. Mostmég. Ámde így lesz. Így alakultak a dolgok az udvarban, és a Dezső ebből semmit nem látott az ég egy világon. Ott ücsörgött a trágya csúcsain, ajkaival megszólítva a csillagokat is, mikor az egyik panelproli elkapta az ő fenséges lábát, és húzta volna le a teszkós mocsokba alá, hogy megtudja, mi az élet, még a halál előtt. Dezső azonban éber volt, húgyos lábát kiszabadította, kiiramlott a szorításból, és az egyetlen menedékben csapta magára az ajtót, amely a budi volt, tisztesség ne essék szólván, és az mti se tudja meg. Ott ült hát hősünk zihálva a világ budi közepén, és, hogy sírt e vagy sem, azt még a kacsák sem tudták, ám a legyek ott kvaterkáztak az orra közepén, és a panelprolik – egyikőjük késsel, ezt el ne feledjük -, szóval ők nekiláttak nyitogatni a klozet ajtaját. Tisztára dili.