Kategória: Egyéb

Fajtiszta Szent Erzsébet

Mielőtt a templomjáró népek karóba húznának, felnégyelnének, és más kellemesen válogatott módon óhajtanának elveszejteni, mert gyalázom a hitet, arra kell fölhívnom a figyelmet, hogy nem én vagyok a bűnös, hanem egy számomra ismeretlen plébános úr, vagy sekrestyés bácsi, akinek az a feladata, hogy a megszentelt ház oldalán lévő falragaszokkal csábítsa a tévelygő bárányokat a plébánia programjaira.

Én csak értelmeztem, amit a faliújságjukra enyveztek, viszont azt a következtetést is levontam húsvét szentséges napján, hogy nem szabad nekem a barlangomból napvilágra jönni, mert minden bokor aljában találok megéneklendő dolgokat, és alapvetően nem azért, mert kötözködős fajta volnék, hanem, mert a jelek szerint a gondolkodás Füst Milán-i módon szenvedélyes szükségletem nekem, csessze meg.

Ott bagózgatok tehát a friss tavaszi szélben a templom oldalánál álló padon, hogy a hideg kellőképpen átjárja amúgy is sajgó csülkeimet meg ízületeimet, és olvasgatom a fölhívásokat, hogy mi mindennel óhajtja az egyház gondozni a választópolgárok lelkét. Van itt minden, nyári napközis tábor, házassági tanácsadás, sőt (sic!), szülésre való felkészítés is. Aztán a papírrengetegből kiemelkedik egy nemzeti színű szalag, ami szintén reklámoz valamit.

De őszintén meg kell gyónjam, fingom sincs, mi lehet az, mert az első sornál elakadtam, leesett az állam, tisztesség ne essék szólván. A nagy magyar színek közt így kezdődött a szöveg: „Száz százalékban Árpád-házi Szent Erzsébet…”, amitől hirtelen a piacra materializálódtam, vagy böszme reklámok világába, ahol úgy hívják zabálni a bambákat: „Ha marha vagy, legyél száz százalékig marha.” Ilyen terhekkel megverve iramodtam megfejteni, mit akart mondani a költő ezzel a fajtiszta Erzsébettel.

Mert másképpen ezt a szöveget értelmezni nem lehet, akármennyire is nem ez volt a plébános úr vagy a sekrestyés bácsi szándéka. Fiatalos lendülettel trendi óhajtott lenni, kikacsintani mintegy a penész alól, és beállni a miniszterügynök úr által meghirdetett monolit nemzetállam és mással nem keveredő magyar vér vonalába, mintha a komondorját simogatná ez a szerencsétlen. Arra jutottam, hogy a Nagy-Magyarország térképpel takarózó, a globális libsik, meg a minden buzikat megvető hívők lettek itt megcélozva ölég szerencsétlen módon, de a korszellemnek megfelelően.

Ebből a száz százalékos Erzsébetből az is következik, hogy már a szenteknél sem mindegy, hogy ősmagyarok-e, vagy olyan migráncsokkal kevert egyed az illető. Ez az a vonal, amely ma azzal szórakozik, hogy az Árpád-házi csontok azok nem finnugorok, hanem árják, meg ilyesmi agymacskák. Egyébként az Árpád-házi királyok mindig külföldi feleségei révén a magyar uralkodók génjeiben minden generációval egyre több nem-magyar, német, francia, olasz, orosz, lengyel, kun, görög és más elem jelent meg, az utalványos szent meg pláne ilyen.

Erzsébet olyan kurvára volt magyar, hogy, mint az ismeretes, Merániai Gertrúd volt az anyukája, amikor pedig a hites ura meg keresztes háborúba indult, akkor ő gardírozta Türingiát. Innen is van, hogy Türingiai Szent Erzsébetnek is nevezik, sőt, miután tizennégy évesen férjhez ment oda messze, egyáltalán nem foglalkozott a szülőföldjével. Innen nézve mindegy, hogy száz százalékban Árpád-házi vagy nem, ugyanolyan világpolgár volt a XIII. században, mintha most járna a CEU-ra.

Föltehetnők azt a kérdést is, hogy akkor például Aragóniai Erzsébet, aki szintén Árpád-házi volt, mert II. András dédunokájaként, sőt, a mi Árpád-házi szent Erzsébetünk nagyunokahúgaként lett Coimbra védőszentje, hogy ő a szombathelyi plébános olvasatában kevésbé száz százalékosan Árpád-házi-e, vagy mi a rosseb, hogy mi van itt. Hogy ő kevésbé szent-e attól, hogy a spanyolokat istápolta, ez a miénk viszont a németeket. Nehéz dolgok ezek, főleg így kampány idején.

Viszont a plébánosoknak is van felelőssége. És nem is arra gondolok igazán – arra is, persze -, hogy a szószékről nem agitálunk mindenféle hülyeséggel, hanem ilyesmikre is, hogy baromságokkal meg nem szédítjük a nagyérdeműt. Mert a zaklatott lelkek könnyen eljutnak a magyarkodásban odáig, hogy Turul-háznak nevezik ezt az árpádost, kizárólag rovásírásos irodalmat olvasnak, és megtalálják a szíriuszi őshazát. Enélkül is elég nagy a gebasz ebben az országban, fölösleges tetézni. Ennyi.

Na, induljatok locsolni, vagy fogadni a legényeket. Ennek van a napja máma, nem nekem.

Vadászat (Kisfilm)

A kamera madártávlatból, nagytotálból közelít, a felhők mögül előbukkan a rónaság, egy gémeskút mellett budi áll. Két alak poroszkál, az egyik tevén ringatózik, a másik szamáron kocog mellette, pitypangok nyílnak és boldog komondorok kergetőznek, az egyik vak. Ő tanácstalanul mászkál ide-oda, néha beleütközik a feje a budi oldalába, akkor nagyot koppan, azután elhallgat. A budi ajtaja nyikorog a szélben, a kép innen közelít a tevegelő alakra.

Ősz férfi pörge kalapban, abban egy szalonkatoll meredezik, s ahogy ring a teve, a főhős mellén annak ütemére inog egy feszület. Hátán átvetve egy AK 763-as meg egy aknavető, övében kézigránátok. Mosolyogva üget, és társalog a szamaras emberrel, aki furcsa mód öltönyben van, könyökvédőben, gemkapocsból készült nyaklánccal, tekintete alázatos teknőchöz hasonlatos, úgy néz fel a magasba a kalaposra, akinek innen csak a sziluettje látszik, mert a képet beégeti a Nap.

Így haladnak a bárányganés füveken, amikor a kalapos megkérdi:

– Mire megyünk, plébános úr?

– Jegesmedvére. – Feleli a szamaras ember, és sokat sejtetően vigyorog.

– Azt itt hogy? – Kérdi a kalapos.

– Nincsen lehetetlen, édes gazdám. Olvastam a kalandjaidat a szarvassal, férfias munka volt, meg azt, hogy a vágyad jegesmedvére vadászhatni. – Mondja ez a szamaras, és sokat sejtetően mosolyog.

– Itt, Hódmezővásárhely határában? – Értetlenkedik a kalapos.

– Nincsen lehetetlen. – mondja a szamaras – Isten és a Párt segedelmével minden lehet, célunk a végtelen. Ha Viktor velünk, ki ellenünk? – Így alázatoskodik ez a szamaras.

– Milyen igaz, milyen igaz. Magam se mondhattam volna szebben. – Így a kalapos, és csak haladnak, haladnak, a távolban feltűnik egy csipkebokor, ágai végén tüzek égnek, így látszik, közelebb érve tűnik csak ki, hogy lámpák vannak rajta. A tövében ül egy vejszerű alak, és tartja a mancsát.

– Húsz százalék. – Ezt sziszegi a szamarasnak, aki alig győzi elhessegetni.

– Majd aztán, majd aztán. – Tolja el, miközben taknyos zsebkendőjével porolja le a bokor tövét, és le is teríti.

– Hogy föl ne fázzál. – Ülteti le a kalapost a takonyra. – Itt várunk. – Folytatja aztán, és hunyorogva nézi a kietlen laposságot.

– Onnan kell jönnie. – Mutat a messzeségbe, de csak szúnyogok rajzása látszik, még messzebbről pedig bánatos tehénbőgés hallatszik. Békák vartyognak, és tücskök hangoskodnak. A kalapos izzad meg szuszog, nyögdécsel.

– Nem mehetnénk helikopterrel? – Kérdi már kétségbeesve.

– Sajnos a Tóni félretette menekülésre, de ne izgulj, már jön is. – A távolba mutat, ahol porfelhőben közeledik valami fehérség, vibrál körülötte a levegő, amikor hitelen megszólal egy szájharmonika, vészesen, hosszan. A kalapos izgalomba jön, a Kalasnyikovját igazgatja, szemeit meresztgeti.

Lassan bontakozik ki a kép, a fehér folt egyre vonalasabb, és, amint közeledik, látszik, hogy egy nyúl az, amitől a kalapos lelombozódik.

– Húsvét van, persze. – Ezt mondja csalódottan a szamarasnak, de az kétségbe van esve.

– Erről nem volt szó. – Ezt rebegi, amikor a nyúl már teljesen kivehető, vörösen izzanak a szemei, bundája meg csillog, mint a Salamon tökei. A nyúl pödör egyet a bajuszán, hátranyúl, és elővesz valamit, amitől a szamaras visítani kezd.

– Puskája van, baszd meg Zsóti, puskája. – Ezt ordítja, és rohanni kezd, de a nyúl már lő is, a kalapos négykézláb menekül, és bőg, csorognak a könnyei, taknya-nyála egybefolyik, és egyáltalán nem felemelő látvány, ahogyan a vakondtúrás mögött reszket. A nyúlnak félautomatája van, tüzel veszettül, fröcsög a föld, a kutyák vonyítanak, szalonkák röhögnek, fél perc az egész.

Közeliben a kalapos szutykos, izzadt, reszkető arca, amint veti a keresztet, a háttérben a nyúl befejezi a lövöldözést, megfújja a mordály csövét, és túlvilágian mély hangon ennyit mond:

– Hasta la vista, baby.

A kamera elemelkedik megint, madártávlatból mutatja a rónaságot. Minden nyugodt, amikor megszólal egy hang az égből:

– Még mindig centrumhétfő.

(Nem tudni miért, de ez a vége. A forgatókönyvíró biztosan teljesen be volt állva.)

Orbán letépett fülei

Húsvét van hiszen, jutott eszébe a nagyméltóságú úrnak, és ebből fakadóan körüllengte őtet a kereszténység dohos levegője, miközben a stúdióba tartott igét hirdetni, mert a férfiember meg az asszonyállat egyenlő. Nem én vagyok a hülye, nem az ujjamból szoptam a fentieket, hanem vezérünk delirálta.

Annyit keresztényi kultúrázott, amióta rettegni hívta népét az ismeretlentől, hogy végre kijegecesedett benne ennek az egésznek a sűrű, áthatolhatatlan masszája, és a kereszténység olyan, mondja a próféta, hogy körülveszi, mint a levegő, vagy a lepkefing, amelyben férfi és nő egy polcon van.

Ez mostanában lett az agymacskája neki, ilyen huncut kis duci feminista lett most meg, hogy alámerült a nőügyek rejtelmeibe megint, és a barátnőivel teázni jár, meg pletykálni a frizurájáról, a legújabb műköröm-divatról, meg a trendi kalapokról, amit Szabadkán lehet viselni.

Ez a kisebbik baj, velősebb ennél, hogy úgy megy el az esze végleg, mint valami őskori prófétának. A magam részéről például a Brian életében megtapasztalható, totálisan megzakkant, ágyékkötős és kifordult szemű alakot látok magam előtt, midőn miniszterügynök úr küzdelmeinek hatalmasságát jellemzi, amit érettünk folytat.

A csata a teljes világegyetemre kiterjed, az Univerzum minden rejtett zugára, az összes fekete luk mögé, és ilyen képek születnek belőle: “Letépik az ember fülét, lerágják a húst a csontjairól.” Ezt mondta ő magáról. Én vizuális típus vagyok, és látom a fületlen nagyméltóságú urat, meg a meredező, vértől csöpögő csontjait.

Ilyen Hieronymus Bosch fílingje van a dolognak, macbethi álmokkal elegyest, összegezve tehát, nem normális a manus. Ezekkel a letépett fülekkel és lerágott csontokkal, és épp nagypénteken, saját szenvedéseit mutatja szinte nagyobbnak, mint a megfeszített Krisztusé voltak, és ez már döfi.

Így például, ha én tényleg keresztény lennék, akkor még a tökeit is letépném a fülei mellett, és föltenném a kérdést a nagyméltóságú úrnak, hogy ki tette vele ezt a galádságot, amelyre egyetlen autentikus válasz jöhetne, ha szeretné azt a rohadt hangszórót, hogy a Vérnyúl.

Ezek a lények az ilyen középkori alakok fejében, mint a nagyméltóságú úr is, rendszeresen garázdálkodtak, és erre nem a Gyalog galopp a bizonyság, hanem avíttas kódexek hülye iniciáléjai, amelyeken a húsvéti nyulak tényleg embereket fejeznek le, mint korai ISIS harcosok.

Ebből is látszik, hogy semmi új nincs a világban, így abban sem, hogy nagyméltóságú úr ünnepi delirálásában végre teljessé vált a fejében meglévő Soros-univerzum, mondhatni, komplett lett az őrület. Ebben például szerepelnek a “a Soros-hadsereg tisztjei”, akik mindenféle furmánnyal átalakítják a kiszemelt országokat, hogy a haszon Sorosnál kössön ki.

Nem idézem a világméretű összeesküvés minden elcseszett részletét, egy a lényeg, hogy őt meg akarják dönteni, és eközben tépik le a fülét és rágják a húsát, ilyenek. Hogy emiatt ő kétezer magyart személyesen vett föl a likvidálandók listájára, az már csak hab a tortán, és azt mutatja, hogy a mi saját bejáratú diktátorunk útjának végső szakaszába lépett.

Ebben az eluralkodó félelem és rettegés egyre agresszívabbá teszi a beteget, teljesen elszakad a valóságtól, útját viszont börtönök, rabok, és bizony hullák is szegélyezik. Ne legyünk kétségünk afelől, képes rá, mint már számtalanszor bizonyította, hogy a léleknek nincs olyan aljassága, amely távol állna tőle.

Ez is, meg az a tény is, hogy minden jel szerint egyre inkább elhatalmasodik rajta a kór, ami kiszámíthatatlanná teszi, tényleg ez az utolsó alkalom, hogy nagyobb vérzivatar nélkül lehessen megszabadulni tőle, bár már ez sem biztos. Viszont, ha most nem, akkor már soha. Az utolsó percek ezek, vagy-vagy.

És én kérek elnézést, hogy ilyen gondokkal zavarom meg a tojásfestést, kalácssütést meg a sonka forralását, a torma reszeléséről nem is beszélve, amely művelet úgy csalja elő a könnyet az ember szeméből, mintha nyolcadikán éjjel azzal szembesül, hogy ez a basa már megint itt maradt a nyakunkon.

Ez már sok a többnél

A nemzet Récsöle rohadtul belejött az ácsorgásba. Sorra nőnek ki a lábai, tisztára rajzfilm, ami zajlik a képünk előtt, de mindenféle katarzis nélkül. Ebben, amit vetítenek, mindig a rossz győz, a gonosz mostoha, Hókuszpók vagy a bamba macska.

A permanensen ügyeletes rosszfiú, Juhász Péter egy fáintos videóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, és még maga a szervilizmus és aljasság, valamint álhírgyártási műhely atyamestere, az Origo muftija is elismerte, hogy a trónörökös hercegnő mondja felvételen ezeket:

„Ő nagyon szeretne turizmus promotiont, nagyon szeretnének pénzt keresni a magyar államból.” – mondja a felvételen a saját lábú, erre nevetés hallatszik, majd egy rosszul kivehető hang azt mondja, „az nem baj, ha van ellentételezése”.

Nem tudni, ki a titokzatos nagy Ő, valószínűleg nem Noszály vörös rózsával a lukában, ellenben lehet valami bahreini vagy svájci jóbarát, akik vihetik a nemzet vagy az Unió pénzét – tehát a tiédet, aranyom -, ha van ellentételezés, mint hallható, ami egészen biztosan nem egy Milka szelet.

Nem véletlen, hogy itt ugyan mindenki a Récsöl ura, a nemzet veje – akik így együtt állnak a lábukon – OLAF-os dolgairól sutyorog, ezzel szemben ez a bácsi sokrengeteg dologban vizsgálódik, az egész nyüves NER-t nézi lassan, de minek?

Ugyanis minálunk egészen más az ügymenet, mint odaát. Felénk döglött akták vannak, amelyet jól példáz mondjuk Seszták tolvaj ügye is, aki ténykedése nyomán megállapíttatott, hogy a pénzt fölvette ugyan, de a projektek célja nem valósult meg, a haszonélvező a kedvezményezett vállalkozások helyett Seszták Miklós cége volt, az ügyben az EU pénzügyi céljait sértő csalás történt.

A lóvét vissza kell pöngetni, sőt, Polt is vizsgálódott, a végkimenetelt el se kéne mondani, mégis a hűség kedvéért: a költségvetési csalás gyanújával megkezdett vizsgálatot 2017 januárjában már le is fújták. Most mit mondjak, hogy Polt és az ő cége a biztos „A” hang a lopás szimfóniájában? Ez egyáltalán nem nóvum, és mégis süt a nap.

Ilyenekkel van tele a padlás, a fiúk már menekülnek, Kósát, Rogánt, Tiborczot bombabiztos helyre vitték, senkinek nem bírnak a szemébe nézni, és mégis jó esélyük van győzni, ami a totális abszurd.

Voltaképp Orbánnak egy programja van: kerítés, de még ezt sem veszik komolyan. Lassan fél éve nem lehet összehívni a Nemzetbiztonsági Bizottságot, mer’ a Szél, holott csak fészkalódós dolgok derülhetnének ki, mégis a rezsis pöcs veri a nyálát. Emiatt az ellenzék nagy tehetetlenségében már a jóisten szaros gatyáját is beperelte, legutóbb kompletten a rendőrséget, a Belügyminisztériumot is, aztán tehetetlenül néz ki a fejéből, Polt meg vigyorog.

Néha érik meglepetések a fiúkat, akkor leginkább, ha máshol lopnak, mint például Semjén Svédiában. A jó Niklas Jonssonnak például tele lett a töke azzal, hogy az ő szarvasát lődözi a keresztény hóhér, a rendőrség vizsgálódott, és továbbította is az ügyet az ottani ügyészségre, amelyet szerencsére még nem Polt vezet.

Milyen cuki lenne már, ha megállapíttatna hivatalosan egyszer, amit informálisan úgyis tudunk, de mégis lenne papír róla, hogy Semjén tolvaj. Nem változna semmi, mégis jobb lenne az ember lelkének, ha tudná, hogy más is tudja, ezek nem a saját lábukon, hanem a miénken hédereznek.

Igaz, attól például Faludy Gyuri bácsi sem felejtette el Recsket, midőn onnan szabadulva a parasztbácsi megsimogatta a hátát, és azt mondta vigasztalásul, mindent tudunk, de ettől kezdte újra embernek érezni magát.

Hogy saját magam felé fordítsam a kezemet megint, mint valami elvarázsolt glóriás, nékem meg azért hozna megnyugvást, ha billogos tolvaj lenne az egész csürhe, mert akkor napra-nap nem kellene Peresztegi tanár úr örökzöldjét – amelyet gonosz csínjeink miatt sóhajtozott – hajtogatnom, miszerint: „Ez már sok a többnél!”.

Mert gonosz kamaszként az ember csak röhögött rajta, most, vén fejjel viszont megérti, milyen őszinte felháborodás rejtezett benne.

Húgyszag

„..Kirúgták a pécsi városháza hetvenhárom éves biztonsági őrét, mert őt tartják felelősnek azért, hogy Kósa Lajos sofőrje meghúzta a szolgálati autó oldalát, miközben az újságírókat próbálta kikerülni múlt kedden. Molnár József elmondta: megkérték, hogy biztosítsa az épület előtti utat, hogy a városházára érkező Kósa autója elférjen. Negyed 12-ig várakozott kint, de szólította a szükség, így be kellett mennie. Mire visszaért, velük szemben egy furgonból rakodtak, közben pedig megérkezett a miniszter, akinek az autója a furgon miatt nem tudott ráfordulni a kapura, így történt, hogy a sofőr meghúzta a kocsi oldalát. Végül elhajtott, és másodjára tudott befordulni az átjáróba. A biztonsági őrt másnap felettese vonta kérdőre, hogyan történhetett meg mindez, két nap szabadság után pedig elbocsátották…”

Ebben a bájos történetben benne van édes hazánk amúgy is dicstelen történelme jelenlegi meglehetősen zaklatott és nagyon sötét szakaszának minden mocska, amit az sem enyhít, hogy Kósa a nagy nyilvánosság előtt kérte a polgármestert, ne rúgja ki a szerencsétlen alakot. Sőt, még súlyosbít is az ügyön, és még inkább belengi az ammónia szúrós illata az egészet, ami amúgy a légutakat különben meg tiszticcsa.

Milyen ország már az, amelyben a hetvenhárom éves polgárnak dolgoznia kell, hogy megéljen, ugye. Jobb helyeken a hetvenhárom évesek, ha bírják még magukat, társas repülőúton iramodnak Ibizára a lábukat lógatni, minálunk a Párt esze jár csupán oda szippantós kocsinak álcázva magát.

Más helyeken, amelyek nagy vezérünk fenyvesektől ölelt tudatában élnek, a hetvenhárom évesek bölcsen ülnek a hintaszékben, lábukon pléd, és körülzsongják őket az unokák meg a dédunokák, akik kacarászva hallgatják a szájából soha nem is volt régi idők történeteit.

De hagyjuk a cifra nyomort. Milyen ország az, ahol a miniszter behúzott farokkal menekül a népek és újságírók elől, mert a rendszer nem engedi meg neki, hogy lemondjon, holott azt kéne tennie, és akkor mindenki lenyugodna, nem kéne függönyök mögött bujkálni, egyebek.

Milyen ország az, amelyben a munkatárs, mivel el kellett mennie pisálni, röpül, mert miniszter elvtársnak kellemetlenségei támadtak, és nem volt minden flott és tökéletes a nagy menekülés közepette.

És akkor jön rá az ember, hogy itt mindenki fél mindenkitől, amely állapotot J. A. fortélyosnak nevezett, bennem viszont nincsen ilyen festői véna. Ezért csak kataton monotóniával sorolom fel, hogy a bácsi, akinek morcosnak kellett volna lennie a kapuban, mint deli biztonsági őr, fél a főnökétől, az fél a polgármestertől, aki retteg a helyi képviselőtől, az a frakcióvezetőjétől, az meg magától O. V.-től van beszarva.

Hogy a csúcsokon ücsörgő alak mitől retteg, az egyelőre bizonytalan, de ő is tennalédieben jár meg páncélingben, Shakespeare-es álmai vannak boszorkányokról, Putyinról, de legfőképpen attól, hogy porba hull. Nem a feje épp, hanem az elcseszett egója, hogy nem függ tőle a frakcióvezető, attól a képviselő, ettől a polgármester, és a sor végén pedig a bácsika. Tehát az egész nyüves ország.

A félelem O. V.-től indul el, és oda is tér vissza, ami elég áldatlan állapot. Olyan ez, mint az „Így jártam anyátokkal”-ban a degenerált Barney ordításlánca, amellyel azt vázolta, hogyan ér el az üvöltés Marshall főnökétől Lilly óvodásán át vissza a feladóhoz. Próbálkozott ordításpiramis elmélettel is, abba azonban belebukott. Magyarország azonban mégsem egy szitkom sorozat, bár egyre inkább úgy tűnik.

Mert gondoljunk csak bele, kirúgják a bácsit, voltaképp Orbán miatt, mert rosszkor mert pisálni. Ő lógó orral hazabaktat, és máris hozza neki a postás a Bözsi utalványt, hogy éhen ne dögöljön, és szavazzon ennek örömére arra, aki miatt második vénségére az utcára került.

Édes nem? Nem. És mondom, a hab a tortán, hogy ez a Kósa még pluszban nyilvánosan kérleli a polgármestert, hogy mégse rúgja ki ezt a szerencsétlent. Jónak akar látszani, mégis csak egy tetű, így akarja mutatni a szívét, ami nincsen neki. Csak arculat-karbantartást végez, de azt már cseszheti.

És még az is beszédes – hogy rúgjak bele még egyet miheztartás végett -, hogy polgármesternél lejjebb nem lát a lelkem, neki könyörög, és nem a biztonsági cég főnökének, aki kirúgta a bácsit. Ergo, nem tudja, hol él, másrészt úgy beleszokott a feudális hierarchiába, hogy képtelen kikecmeregni belőle. Hacsaknem váratlanul pisálnia kell a húgyszagú országban.

Egy aberrált alak följegyzései

A nemzet pedellusa, tehát Kövér elvtárs már elég régen kiiratkozott az embernek nevezhető organizmusok közül, és szorgalmasan dolgozik azon, hogy soha ne kerülhessen vissza az odahagyott vidékre, de nem is akar igazán.

Ezúttal a jobboldalról mesélt köteles duma 2.0-módján, ami gondolatokat most azzal a használati utasítással teszek közszemlére, hogy előtte csöndesen megjegyzem, a fasiszta-kommunizmust már régen nem szokás annak nevezni, mint aminek a degenerált pedellus érti.

A többit azért szíjuk magunkba, mint lassú mérgeket: „A jobboldal a normalitás világa, a kommunistáktól a zöldeken, szocikon, libsiken át a névleg még konzervatív, de keresztény jelzőjüket egyre inkább rühellő pártokban is teret hódító, a ’68-as, agysorvadást okozó vírussal fertőzött baloldal meg az aberrációé.”

Ezt mondta ő nekünk, szívének minden bölcsességével, és egyáltalán nem mindegy, mit is akart közölni, ha volt mondanivalója egyáltalán az agytörzsi, tagolatlan üvöltésen kívül.

Meghatározza tehát önmagát, és a hozzá hasonló degeneráltakat, mint jobboldal, amely egy annyira monolit massza, hogy egyedül „normális”, és minden kívül áll rajta, az egész kerek világ, ami pedig aberrált. Ez egészen sajátosan elképesztő gondolatmenet, főleg, ha a pedellus logikáját követjük, és ebbe a körbe vonjuk a KDNP-t is, amely alakulat szintén névleg konzervatív és keresztény.

Ezt például én máris kikérem magamnak, hogy egy brancsba tartozónak jelöljön meg semjénekkel, harrachokkal, rétvárikkal meg a többivel. Vagy ők az aberráltak, vagy én – meg te, én nyájasom – más változat nincsen ebben a történetben.

De nézzük még, miből élünk. Ezek szerint aberrált – ha szigorú jelentéstanilag nézzük, „beteges hajlamú, amely eltér az általánosan elfogadott viselkedéstől, különösen a nemi életben”, vagy te is meg én is, meg a zöldek, a kommunisták, a liberálisok, meg mindenki, aki él és mozog a kerek világban, és nem Orbán elvtárs valagában tanyázik. Mondhatta volna egyszerűbben is: mindenki buzi, aki nem a Fidesz-re szavaz. Nem kéne a szavakkal annyit cifrálkodni.

Aztán idekeveri ezt a 68-at is, ami teljesen fölösleges, az egyatábornak fingja sincs arról, mit is akar ezzel mondani a költő, Cohn-Bendit meg nem igazán olvas 888-at, ahol a veretes interjú megjelent, és most elmondom, miről is van itt szó, hogy mi ez a 68-as agysorvadás.

Daniel Marc Cohn-Bendit az a patás alak az Európai Parlamentben, aki permanensen illetlen szavakkal ostorozza Orbán világát, mert meglátta benne a normalitás ellentettjét, magyarán az aljas hülyeséget, s ilyképp régóta vörös posztó ő a fidesznyik bagázs szemében, már majdnem Soros. Ez a Cohn-Bendit a ’68-as francia diáklázadások olyannyira ikonikus alakja, hogy ki is tiltották őt a kakasos földről egészen 1978-ig.

„1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket. Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit.” – így határozta meg a történések lényegét Gilles Lipovetsky szociológus.

Ez a forrongó tavasz sok egyéb mellett elég hevesen támadta a fogyasztói társadalmat is, így voltaképp legalább annyira nyugatellenes volt, mint most a fideszkommunisták, ám ezt Kövér elvtárs nem tudja, mert nem tanították a pártiskolán, de, hogy Cohn-Benditből elindulva mért lett mindenki aberrált, az is itt búvik meg.

Aki a fennálló rend ellen lázadozik, az aberrált, mert például Kövér elvtársnak kisebbrendűségi érzései vannak. Míg a 68-asok forradalmárkodtak, ő a kollégium langymelegében verte a nyálát, majd onnan kikerülve az MSZMP, a fennálló rend szolgálatába állt, így lett a munkásosztály élcsapatának tagja.

Lebontották a diktatúrát, hogy fölépítsék a sajátjukat, s aki ez ellen beszél akár, az 68-as aberrált köcsög. Ez elég egyszerű világlátás, viszont beszédes.

Voltaképp nem ide tartozik, aztán mégis, hogy Berkecz Balázst, az Együtt politikusát egy kozármislenyi, Hoppál Péter (Fidesz) és ifj. Lomnici Zoltán (CÖF) által fémjelzett lakossági fórumon megrugdosták és leköcsögözték, nyilván azért, mert aberrált.

Azon a fórumon Kövér szellemében ilyenek hangzottak el: „Sokak szerint szélsőséges, de mindenképpen egy nagyon markáns liberális nézetrendszert próbálnak ránk erőltetni, az Európai Unióra és az európai államokra, amelynek sarokpontjai például, adott esetben, a drogliberalizáció, a melegházasság előmozdítása, és hát természetesen a férfiak és a nők egyenjogúsítása.”

Valamint, Berkecz szerint másfél óra tömény gyűlölet volt ott goebbelsi mélységekkel, és, amikor az aberrált Berkecz megkérdezte: „Lomnici úr! Nem ég az arca egy ilyen náci propaganda után?”, na, akkor meggyakták.

Íme, hölgyeim és uraim a fideszvilág foglalata. A rajta kívül állók aberráltak, sorsukat pedig a Berkeczé mintázza. Ha ez így van, és így van, akkor én szívem minden melegével vagyok aberrált, buzi, cigány, migráncs, részeges bölcsész vagy kaftános filozófus, tökmindegy, mire van a rezsimnek gusztusa.

Ezt az egészet pedig miheztartás végett meséltem el, hogy például mi jusson eszedbe a fülke magányában, amikor esetleg gondolkodol, hová tedd azt a nyüves ikszet. Én például az aberráltakkal vagyok, csakis.

Fajok és kalapok

O. V. mindig tudja a módját, és meg is adja neki karakánul. Zsinagógába ilyen maffiózós, védelmi pénzes kalapban jár, hogy csak a dobtáras készség hiányzik a hóna alól, nyári táborokat foszöld-, vejes pálinkázásokat kockás ingben abszolvál, legjobban mégis akkor érzi magát, ha gumicsizmát ölthet, mert ott van ő honn, ott az ő világa.

Mindebből az tűnik elő, hogy nem volt neki gyerekszobája, vagy az Anikó készít ki neki reggelente rossz jelmezt az ágy végibe. Ám ez engemet egyáltalán nem érdekel, úgyis csöcsig fölhúzott mackóalsóban végzi, ha szerencséje lesz. Ha meg nem, és a hátán számozott koszosszürke öltöny jut neki élete alkonyára, akkor meg kisnyúl.

Nagyobb bajunk ennél, hogy nemcsak a ruhatárában, hanem a fejében is oltári katyvasz mutatkozik, mondhatnánk úgy is, hogy apám, ilyet te még nem sasoltál. Mert, ha egységében vizsgálnánk azt a trágyahalmot, amely úgy általában kigőzölög a száján, akkor kantáros nadrágban küldenénk a kisegítőbe, ehhez képest viszont miniszterelnök volna, vagy mi a rosseb.

Szólhatnának neki végre, mert magától nem tudja, hogy echte náci dumákat ereget, ami nemcsak a sorosista sátánoknak, hanem nagy általánosságban minden jobb érzésű embernek csípi a szemét, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szétfolyó személyiségét sehol, úri körökben nem fogadják, csupán bimbózó vagy viruló diktatúrákban, de ott is csak orrcsipesszel.

Most épp Szabadkán hozta a kalapos formáját, a fejében pedig a 2002-ben fortyogni kezdő trutymó buggyant egy újabbat. Emlékezhetünk, tizenhat éve egészen a Washington Postig repültek az élettérről szőtt omló álmai, de semmit nem tanult az akkori maflásból, mondhatnánk, hogy a butaság bátorságával mondja azóta is az ökörségeit, mert erre vágyik az egyatábor.

Hogy ilyen dumákkal kell egységben tartani ezt a hordát, már az is sokat elmond róluk, ezen csak bokréta, amikor esernyővel kardoznak, savval fenyegetőznek, migráncsot rúgnak vesén, meg viszket a tenyerük. Ez a csürhe most, Szabadkán burkoltan megkapta az árja címkét is, midőn mókamesterük arról ábrándolt, hogy „a magyar veszélyeztetett fajta”.

Erről is elég sokat lehetne elmélkedni, de minek? Meg arról is, hogy O. V. ezúttal az uniós polgár felsőbbrendűségével udvarolt a szerbeknek: „az Európai Unió fejlődése éppen megtorpanófélben van, és nekünk most új energiákra, új népekre, új gondolkodásokra is szükségünk van”. (A menekülők akkor hogy? Ugye.) – De ez a királyi többes ez nagyon klafa.

Mondjuk, én a szerb atyafiak helyében páros lábbal rúgtam volna tökön, amikor ilyen leereszkedő, Übermensch dumát megenged, ez a móka azonban ott – ott sem – történt és történhetett meg, mert azt is tudjuk, hogy milyen szigorúan válogatják ki most már, ki mehet a közelébe, és kinek jut az kitüntetés, hogy kezet csókolhat neki végül.

Itt tartunk most, polgártársak, nem épp sehol, ugyanis eljutottunk arra a pontra, amelyen Londonban a Canary Wharf-on fényreklám hirdeti a mi kedves vezetőnk lopásainak történetét, és az FBI védi azt a manust, aki el tudná mesélni ennek az egésznek az arab-terrorista vonulatát, de ez sem a legfőbb ügyészt, sem az egyatábort nem érdekli.

Mondjuk, ez utóbbi információ hozzájuk el sem jut, mert védett fajták. Ők annak örülhetnek viszont, hogy Seszták Miklós miniszter ötven, gégényi nyugdíjast cirkuszba visz, hogy így legyen teljes az életük, és rá szavazzanak nyolcadikán. Ez, amit itt fölvázoltam, csak egy egészen vékonyka szelete a tegnap krónikájának, de ennyi is megmutatja, hogy ez az egész megérett a pusztulásra. Teljesen és végleg.

Csillámos pocaktetkó

Orbán Viktor, minduntalan és örökké keresztapa tegnap azzal örvendeztette meg a saját fején kívül élő lesajnált publikumot, hogyha bevándorló-állam lesz kies hazánk, ami akkor következik be, ha ő valami csoda folytán nem lophat tovább, akkor megszűnik a női egyenjogúság, meg a tisztelet a nők iránt, amit ő megad, sőt, ő tudja, hogy abból mennyi jár, és ezt túl is teljesíti, hogy mindettől a delírtől sírni volna jó, de azért ne tegyük.

Ez újólag megmutatta, hogy a felcsúti organizmus minimum megváltónak, bővebben végtelen hatalmú atyaistennek képzeli magát, s ebbéli tévedését meg is erősíti az a sok-sok elvarázsolt honfitársunk, aki érette imádkozik, rosszabb esetben pedig hozzá.

Ennek két folyománya van. Az egyik, hogy ilyen országban tök fölösleges élni, de ez egyéni gusztus dolga, a másik még ennél is súlyosabb, mégpedig, hogy O. V. már nem tudja, mi a jó franccal riogassa a nagyérdeműt, ezért, mint a körmét reszelő nyuszi, kínjában össze-vissza beszél minden ökörséget. És azt hihetné az ember, hogy ennél lejjebb már nem lehet neki, és úgy is van. Rég elérte a feneketlen mélységet, és ott bóklászik magában reménytelenül.

Ugyanekkor, amikor mindez a nőkről való elcseszett orbáni ábrándozás napvilágra került, melléje tolakodott egy hír a Facebookról, amely arról tudósított, hogy nem magyari országban egy buszsofőr megállt a járművével, mert arra lett figyelmes, hogy a járdán egy idős nőnek kibomlott a cipőfűzője. Kiszállt hát ez a sofőr a nagyböhöm gépéből, odatérdelt a nő elé, és bekötötte a kajánkodó pertlit.

Ez az együttállás, az orbáni nőkép, meg az asszony előtt térdeplő sofőr sziluettje végtelen utazásra késztette képzeletemet, és oly sok minden kavargott benne hirtelen, hogy csak a kivonatát adom elő, hogy még napkelte előtt végezhessek a feladattal.

Elsőként egy vak komondor képe jelent meg, aki kegyetlen jószág direkt nők lába elé hempereg, hogy azok pofacsontjukat törjék. Ezzel pedig máris tovalebbent a gondolat, egészen valami Isztambuli Egyezményig, amelyet az istennek sem sikerül ratifikálni már négy hosszú éve. Így tehát Orbán országában a nők annyira egyenjogúak, hogy szabadon lehet gyakni az agyukat, bamba mosolytól kísérve.

Aztán az is eszembe jutott, hogy Orbán parlamentjében, az ő párttársa és gondolkodásának letéteményese fogalmazott úgy egy nőnek, hogy szép ugyan lehet, de okos nem, meg, hogy miniszterügynök elvtárs nevét szájára hiába ne vegye.

Azét a miniszterügynökét, aki nem is oly rég fennhangon jelentette ki, hogy nem foglalkozik nőügyekkel, annyira tiszteli őket. És ez az idős nő előtt térdelő, és a pertlijét igazgató sofőr azt is eszembe lebbentette, hogy a gesztus nem csupán a női nemnek, hanem a koros, elesett embernek is szól. Sőt, bevillant egy pillanatra az ezek által megvetett szentatya képe is, aki hajléktalanok vagy migráncsok lábát sikálja.

Ebből pedig következett, hogy a felcsúti parasztgyerek ki mindenkit tisztel legalább még úgy, mint a nőket, a nyugdíjasoktól a nincstelenekig, az annyit is érőkig, meg, hogy ki mindenki és mi minden kerül veszélybe, ha ő nem lophat tovább zavartalanul, így például földek, nyugdíj, munka, asszonyok, ami az ő olvasatában a keresztényi kultúrája neki, csak úgy, mint a kiskutya retkes farka is.

Ahogyan ő mondja, hogy nőügyekkel nem foglalkozik, én is megtehetném, hogy én meg taplókkal nem, ámde ez nem ilyen egyszerű. Mert, hogy kerek legyen a tegnapi elcseszett napom, fölfigyeltem még egy reklámra is a teleképben, amely valami terhesség alatt hasznos vitamin-készítményt úgy kívánt vonzóvá tenni a nők számára, hogy azzal csalogatta őket: a dobozban találnak egy csillámos pocaktetkót is, és ez nem vicc. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy ezek is minek nézik a nőt, milyen elbaszott Barbie babának, és csak legyint.

Mindez azt mutatja, hogy miniszterügynök elvtárs avas és hazug gondolatisága voltaképp feudális társadalmunk terméke, s mint ilyen élénk igény is mutatkozik rá. Persze ez nem menti fel őt az ótvaros bunkóság vádja alól, csak azért meglepődhetnénk, hogy olyan szinten áll, mint kölyökkoromban apám svájcisapkás szomszédjai.

Ezek közül az egyik egy sezlont helyezett a garázsába, amikor tán hat éves lehettem, tehát rohadt régen, és csillogó szemekkel tárgyalta a haverjával, hogy mit tenne a szomszédasszonnyal. – Lenyomni rá, csak úgy visítson. – Ilyeneket magyarázott a másik svájcisapkásnak, csillogott a szeme s folyt a nyála, ahogyan röhögött.

Akkor föltettem az örökbecsű kérdést: – Mi lesz velünk, nagymama? – Ez máig visszhangzik, és hát, Orbán lett belőle, nem több és nem kevesebb.

Még egy utolsó sóhajtás

Mivelhogy azon a héten, amelynek az utolsó napját tapodjuk ma, tehát ezen, ami most van nekünk, megint történt jó csomó olyan esemény, amely miatt egy normális ország miniszterelnöke, kormánya és pedellusa nem egyszer, hanem százszor lemondott volna, és ezen a megkurtított reggelen még mindig azt olvassa az ember, hogy Orbán így, Orbán úgy, és az egész bandája amúgy, szóval még mindig két pofára verik a nyálukat, amitől az ember gyerekének felfordul a gyomra, tehát emiatt úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

Nem Richárd módján, vértől csöpögő kezekkel, hanem, hogy egy napra feledve hivatásomat, amely ez: üsd, ahol éred, és minden önfényezés nélkül, de azért vállon veregetve mégis, beírom az ellenőrzőmbe, hogy feladatát, ha nem is hibátlanul, de a tőle elvárható szorgalommal végezte el. Mert ez itt drágáim, amióta forradalmárnak álltam, és beköltöztem a lövészárokba, azóta az ezerkétszázötvennyolcadik (azaz: 1258) dolgozat, amely azt a célt szolgálja, hogy szétrúgjam az Orbán valagát, és ez már döfi.

Ha azt veszem, hogy minden írással három órát foglalkoztam (nem ennyit, többet), akkor egyszerű szorzással azt kapom, hogy háromezer hétszáznegyvennégy (azaz: 3744) órát töltöttem az utóbbi években a frontvonalon – kaptam is, még a jó édesanyám is mindent érte, mi kapható -, ez pedig barátok közt is uszkve és kábé százötven nap szünet nélküli Orbánon való gondolkodás – alvás, evés meg cigi nélkül, hát csoda, hogy belefárad az ember? Nem úgy, hogy verejtékező homlokát törölgeti, hogy énédesistenem, elaláélok, hanem hogy jé, tényleg?

És tényleg, a rohadt életbe. Bár nem érdemel ennyi figyelmet ez a ganaj, voltaképp bolhafingnyit sem érdemelne, ha nem ő lenne az, aki szétcsesz egy országot, és pokollá teszi a benne élők napjait. Így kiemelt érdeklődésem, ha érthetetlen is, de legalább megmagyarázható. És az is igaz, hogy annyi trágyát, amennyit ez az alak szolgáltatott, száz istállóban sem lelhetni, és még midig nem fogy ki belőle. Itt, a célegyenesben is mindig újabb mocskok buknak föl az árból, hogy az ember belezavarodik, melyikhez nyúljon, hová kapjon, mert teljes pompájában mutatná be a tündöklő szarkupacot, és ez lehetetlen feladat.

Mondom hát magamban, ahogy felriadtam az éjszaka közepén, ami az állítósdi miatt szinte az eleje volt neki, hogy na, Kázmér, nézz szét a világban, mi örömök történtek benne három óra alatt, amíg te csorgó nyálakkal horkoltál, és semmi se történt benne. Egyetlen új pitypang nem nyílt ki, hogy megénekelhesse a ’zember, ellenben ezidő alatt is osztódással szaporodtak a sajtótájékoztatók, reagálások, nyilatkozatok, hogy tényleg és őszinte szívvel értem meg azon polgártársakat, akiknek nem a kula tanulmányozása a hivatása, hogy legyintenek, és azt mondják félhangosan: haggyámá!

És mégis, az a meglátásom, illetve javasolásom, ha élhetek ilyennel a legyintő polgártársak irányába, hogy tessenek még egy hetet kibírni, ennek leteltével pedig elbattyogni egy fülkébe, ikszelni egy jóízűt, és lehetőleg csakis ne a fideszgenyákra, mert ez a feltétele annak, hogy az elkövetkezendő munkás években, midőn a romjaiból újjá kell építeni az országot, ne sorosvíz folyjon a csapból és migráncs-szellemek lengjék be a levegőeget, hanem mondjuk madárcsicsergés meg vízcsobogás. Ilyet szerettem volna mára magam is, de hajnali ötkor átmásztam a piacra. Hát, nem összeokádták lelkes fiatalok az éj folyamán a bejáratot? Debizony.

Nem lesz egyszerű ez az egész dolog, innen is látszik.

Kampec dolores LXXVI. – Húsüzem

Most, hogy Béla fölsült a prófétasággal, mert rájött, hogy istenné önmagától nem, csak a duplagyűrűsök kántálásától válhat a bádogbános hathatós támogatásával, mert az nem elhatározás, hanem hatalom kérdése, egycsapásra lemondott arról, hogy megváltsa a cseresznyefát és rajta a rigókat, mert a valóság, mint kitűnt, sokkal vadabb, mint amilyet ő a legelázottabb képzeletével is elő bír állítani. Hogy jelenthet csupán, akárha kantáros, dagadt óvodás volna, tehát ugyanazt tette, mint már sok évtizede, az idők homályos kezdete óta, azaz leült a fenekéhez kopott székre, kezére eresztette állát, és hűsit szopogatva, megfigyelő állásba merevedve merengett a világ végeláthatatlan ostobaságán, és jól volt ez így.

Így jött el igazán a tavasz, és nem az általa meghatározott százhúsz nap után, ahogyan ő azt előírta, hanem hetekkel később, amiből az követezett, hogy már a bolygók suhanását sem képes irányítani, azok kedvükre száguldoznak a végtelen űrben, sőt, ez a Föld nevű egyszer azt mondta neki a szelek nyelvén, ha kedve tartaná, venne egy éles kanyart, és elindulna a szomszédba, a Proxima Centaurihoz, és duzzogva akörül kezdene bóklászni, hogy Béla faja, amely valami nagy-nagy jóindulatból kapta az ember nevet, megtapasztalja, hogy egyáltalán nem végtelen a hatalma, meg, hogy az életet csak ráadásul kapta, hogy csörgőzzön vele, de ezeknek beszélhetett. Azon a napon volt, hogy hajnal közeledvén Béla kíváncsian várta, mi lesz?

A kerítés pereme beleveszett a sötétbe, és Béla afelé nézegetett, mert ott szokott eloldódni az égtől a hajnal, mint valami nyúlós, túlfőtt tészta, de ezen a kócos reggelen nem kúszott fölfelé a fény, nem apránként vette birtokba a sötétség helyét, hanem hirtelen, váratlan, egy éles pendüléssel termett az égbolt peremén, hogy a kerítésen ücsörgő rigó ijedtében a földre esett, a haverjai pedig röhögtek rajta. És ekkor vette észre Béla, hogy kedvenc madarai minden hajnali napköszöntő koncertje nem az urat dicséri, meg a fény eljövetelét ünnepli, hanem harsány kacaj az óvatlan társakon, akiket váratlanul vág mellbe a napsugár. De mit is várhatott volna mást a mókás kedvű szárnyasoktól, akik emberebbek voltak minden olajos hajúnál, mert megvolt bennük az áldás, és tudtak nevetni még a világ ostobaságán.

Ahogyan így ez eszébe jutott, fölnyerített ő is, a fröccsök ura meg sem rezzent, mert tudta, hogy a barátja utazik, borongás, ha volt benne, annyi csupán, hogy a felfedezése után, amely arról szólt, öreg már a kocsma szobra, félelem ült el benne arról, hogy egyszer olyan messzire megy, ahonnan már nincsen visszaút, és ettől tartott nagyon, ha nem is vallotta be senkinek. Ott göcögött tehát Béla, minden titkok örökös tudója és bajnoka, aki már százszor megjárta a poklot és a mennyeket, de sehol nem tetszett neki, ezért volt még mindig itt. Feledve a rigókat kinézett hát a térre, át a légyszaros ablakon, és meglátta a két közmunkást, akiknek a szemeiből úgy kígyózott elő a sötétség, mint akiket elnyelt egy fekete lyuk, mert túlléptek a határon, pedig nem is akartak igazán.

Aztán jobbra nézett Béla, az utcára, a hunyt szemű házakra, amelyekből elődübörögtek a tavaszba a műanyag-dömperesek egy évvel idősebben, de változatlanul. Ott csoszogtak a duplagyűrűsök, ténferegtek botjaikkal a protkósok, és nyomukban bánatos szemű, melegítős asszonyaikkal ott meneteltek az olajos hajú traktoristák, és a tudatlanság összes bátorságával viselték az életet. Nézte Béla ezt a szerencsétlen vonulást, és rájött, hogy évek óta nem változott semmi, hogy soha nem változik semmi, a népeket a kultúrban gyártják szakmányban furmányos, öltönyös alakok, a bádogbános pedig finomít rajtuk, így jönnek le végtelen sorban a futószalagról.

És ekkor jött rá arra is, milyen kétségbeesett próbálkozás volt, amikor minden rafinált trükkjét bevetette, levitált, Buddhát eregetett alá a templomban, hogy mindez fölösleges volt, hacsak nem annyi haszonnal, hogy egészen jól szórakozott közben. De aeterno modo tökmindegy végül is, hiszen olyanokra akart hatni, akik épp kijöttek a húsüzemből, még rajtuk volt a szavatosság gúnyos cetlije, ami azt mutatta, hogy semmit föl nem fognak, semmi el nem jut hozzájuk, amire nem programozták őket az öltönyösök. És ez a reménytelen, kilátástalan szürkeség ülte meg az egész falut, ettől szállt a por, és csikorogtak az ablakok zsanérjai. Minden megrekedt az időben, amiből nem mutatkozott szabadulás.

Nem mondható, hogy mindez a felismerés nagyon megrázta volna Bélát, hiszen a gyomra mélyén úgyis tudta az egészet, csupán az éles tavaszi fényben tűnt újságnak, hová jutott minden, de ez is mindegy volt már. Fölhörbölte Bélánk a fröccsét, és nem kért még egyet, mert emberekkel dolga már nem akadt, elindult az udvarra, hogy újólag, és most már reményei szerint végleg tanyát verjen a fa tetején, és, hogy kudarcot ne valljon, mint legutóbb is, odafüttyentett az egyik rigónak, hogy segítsen neki fészket rakni, mert ehhez nem értett. A fröccsök ura csak nézte, hogy miben mesterkedik megint, de ahogyan a templomba vonuló népeket meglátta a tér túloldalán, ahogy kezdenek masszává válni, nem is tiltakozott, mert tudta, hogy ennek így kell lennie, és nem másképp.