Tavasszal születtem meg most épp, és ezúttal. Illetve nem is lehet ezt megszületésnek nevezni. Egy kemény koporsóból kellett kievickélnem valahogyan, olyanból, amilyet halálomban soha nem kapok meg, mert nem vagyok sem ember, se pedig hülye macska, akit elsiratnak, pedig észben hozzám soha nem érhet fel, nyávog meg dörgölőzik, egy korrupt féreg csak minden hűség és értelem nélkül. Egérfaló zabagép.
Én viszont számát sem tudom, hányadszor testesülök meg újra légy formájában. Valamit mindig elcseszek a dharmában, soha nem lesz belőlem gőgicsélő kisded, de hála a magasságosnak giliszta sem. Ha korrektül akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy az átmanom megrekedt a szanszárában, ez azonban teljesen fölösleges volna. Itt, ahol újra meg újra élnem kell, valami kereszténységben hisznek, emiatt sivalkodnak egyfolytában, és gőzük sincs az örök igazságról.
Ez a faszi is, akinek a szobájában élek már fél éve mindig új testben, havonta újjászületve, ez is mindig gyertyákat éget, halálról ábrándozik, ami nincs, de soha nem tudja meg. Ahogy így elnézem, ha feldobja a talpát, maximum ganajtúró lehet belőle távol Afrikában, egy fordított migráncs, és kezdheti az útját elölről a szerencsétlen. Szemben velem, aki akkor is itt leszek, és élvezem a megszokott kilátást.
Tulajdonképpen füllentettem az előbb, nem elcseszem a dharmát, hanem mindig mindent ugyanúgy csinálok, hogy mindig minden ugyanúgy kezdődjön újra. Ez az örök élet receptje, s bár sokan unalmasnak találnák a légységet, a kétkedőknek csak annyit mondok, dínók. Elég volt egy nyüves kődarab, és végük is lett, mert szokva voltak a nagy zabálásokhoz, szemben velem, aki csak csipegetek, szívogatok, szó szerint minden szart megeszek, és ott szaladgáltam az ő hátukon is.
Nincsenek is gondjaim, mint ennek az alaknak itt, a szobában, aki hátszínekről álmodik, közben parizert zabál, és ettől is boldogtalan. Rég megtanultam a mértékletességet és az állandóság tiszteletét. Valahol olvastam, hogy Einstein azt tartotta őrültnek, aki mindig ugyanazt csinálja más eredményt remélve. Innen nézve zseninek nevezhetem magam, az állandó ismétléstől ugyanis semmi változást nem várok, ez felhőtlen boldogságom foglalata.
Egyébként tényleg zseni vagyok. Legalábbis a többi, egyszeri légyhez képest, akik csak szaladgálnak a plafonon, a kezüket dörzsölik, és annyi eszük sincs, hogy a sarkokat elkerüljék. Mindegyikben ott ücsörög egy pók a hálójával, csak les a hülye nyolc szemével, és vár. Ezek meg beleröpülnek a hálójába früstüknek, a padló tele van foszladozó szárnyaikkal. Barmok, nincs mit sajnálni rajtuk, a légypapírról is képtelenek megjegyezni, hogy ragad.
Kiemelkedő szellemi képességem már nagyon régen bebizonyosodott. Úgy ezer éve, amikor Kínában kalandoztam bizonyos Pi Seng mesternél, aki ténylegesen föltalálta a könyvnyomtatást, két nap alatt megtanultam a hülyeforma írásjeleiket, pedig több ezer volt belőlük. Egy rövidre sikerült, húsz napos inkarnáció alatt kiolvastam minden szart, amit találtam, utána döntöttem úgy, hogy ide, a Kárpátok alá teszem át a székhelyemet, csupa kalandvágyásból.
Élénk szellemi tornával elértem, hogy eztán mindig ugyanott jöhessek világra megint. Itt, ahol a mostani szobám áll, átéltem tatárt, törököt, labancot, muszkát, nácit és kommunistát, ezek alatt épült ez a kockaház, és azt láttam, hogy akárhány lakója van és volt, az mind szomorú vagy fél valamitől, a vidámságot és mókát csak én képviseltem. Rá kellett jönnöm, hogy szar lehet embernek lenni, s főleg magyarnak.
Ezek búsonganak, átkozódnak, egymás torkának esnek, míg én az orrukon szaladgálok, erről nem tudok leszokni. Jót röhögök mindig, ahogyan hadonásznak, de semmire sem mennek, mert egy lépéssel mindig előttük járok. Szeretem ezeket a csíneket, ez a mostani lakó azonban meghunyászított, s nem azért, mert mindenféle rongyokkal üldözött kitartóan, azt én leszarom, hanem mert felismertem benne magamat, a lelki társamat.
Senkivel nem beszél, csak ül a számítógép előtt, és éjjel-nappal bámulja ezen keresztül, mi történik a nagyvilágban. Kapcsolatunk mára annyira konszolidálódott, hogy ott szaladgálhatok a képernyőn, és nem akar egyfolytában megölni. Így zavartalanul olvasgathatok magam is, kitágítva amúgy sem szűk látókörömet, és szobatársamhoz hasonlóan borzadok el, mi folyik itt.
Én már megértem azt, amikor a ház előtt fekete Pobjedák suhogtak, ez az én emberem nem, csak érzi ugyanazt, és látom, hogy napról-napra lesz kisebb, és egyre többet iszik, mert azt hiszi, abban van a feledés. Drága, tudatlan lélek. Annyira szolidáris voltam vele, hogy a lecsöppent tablettásából szívogattam kicsit, hogy alig is bírtam megállni a lábaimon, le is estem a monitorról, tisztesség ne essék szólván.
Szörnyű fejfájásra ébredtem másnap, de azzal az elhatározással, hogy kétlábú szobatársamat felrázom a mindent megülő apátiából. Elkezdtem megint a kezén, homlokán szaladgálni pofátlanul, s bár először csak horkangatott végül csak visszatért belé az élet. Éreztem, hogy gyűlöl, és így jól volt, mert ezt akartam, elővette a rongyát és csapdosott, mint régen, és egy pillanatra elfelejtette a világ ostobaságát.
Kitárta az ablakot, hogy azon üldözzön ki denevérek és rigók közé áldozati bárányul, és én megtettem neki a szívességet, hagytam, hogy győzzön. Látványos körök után kirepültem a bágyadt napsütésbe, mert négy hetes életem utolsó óráit éltem amúgy is, és mindegy volt. Behúzódtam egy fűszál alá, és hagytam, hogy a lelkem kipárologjon, bele az újjászületés koporsójába, amit friss izmokkal feltörtem, és láttam, hogy emberem ott ül a gépnél persze, a régi, kedves szobában, és olvas meg sóhajtozik. Kezdődhetett minden újra, rátelepedtem hát a monitor tetejére, hogy meglássuk, mire megyünk így együtt megint a vérzivatarban.
Bármily furcsa is, nem brit tudósok állapították meg, hogy: “A gyűlölet és harag érzése az agyban noradrenalint, oxitocint és dopamint szabadít fel, nagyjából ugyanazokat a vegyületeket, mint a szex és a kokain”. Erre természetesen rá is lehet szokni, és ha más forrásból nem kapjuk meg, akkor beszerzési módnak marad a gyűlölködés. Hogy valami szer hatása alatt állnak, az jól látszik bájos nyugdíjasainkon – ezeken a Bunyós Bálintokon, hogy ne általánosítsunk azért -, megborult agyuk tükröződik fátyolos szemükben és visító hangjukban.
És máris előttünk áll az írástudó nagy dilemmája a mostani vérzivataros időkben. Látja, hogy minduntalan nehézségekbe ütközik az elbeszélés, hogy az elmondhatatlan ellenére mégis csak tagolt mondatoknak kéne előjönnie az ember szájából az igének . De azt is tudja, hogy az angolkisasszonyok módján való fogalmazás egyáltalán nem ér célt, és úgy jár az ember gyereke, mint Nietzsche küldetéses hülyéje, Zarathustra, aki kénytelen volt szüntelen prófétálásának eredményét ekképp összegezni: “Röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”
Minden ember egy országot tekint hazájának, így a haza egy ország és emberi közösség, ahová egy személy tartozik; a szülőföld és az ott élő nemzet, társadalmi, érzelmi közösség, ahol a személy otthon érzi magát, ahol értik a hexametert is esetleg. A hazaárulást a lehető legegyszerűbben úgy definiálhatjuk, mint az adott nemzet biztonsága ellen a saját állampolgára(i) által elkövetett bűncselekmény. 
Becsöngetnek, mint a jehovisták a fekete öltönyükben meg a fehér ingükben, azzal a különbséggel, hogy azokra rá lehet cseszni az ajtót, ezekre nem, mert pofán vágják az ember, és elkapják a fülét, ha rosszul áll a szeme. Hogy már a csendes rezignáltságot sem engedik meg, és mindent megtesznek, hogy mindenki együtt ordítson velük.
Az etilénglikol az alkoholokra jellemző bódító hatást fejt ki, az első tünetek a részeg ember aldehides fázisához hasonlóak, a kedvenc állatoknál is a mozgás összerendezetlensége, dülöngélés, tudatzavar, hányás, gyengeség, görcsök fordulnak elő, gyakran a végtagok is lebénulnak. Ezek a tünetek nagyon gyorsan, a méreg felvételét követően fél-hat órán belül feltűnhetnek. Ezt követően huszonnégy-harminchat órán belül már jelentkezik a súlyos anyagcserezavar, a vese,- és az agy károsodására utaló rángógörcsök, aztán a blöki vagy macsek megmurdel.
Ünneplőbe öltöztette rezgő szívét, elgyalogolt a bicikliboltba, és szerzett. Meg minden hozzá valót is még, sisakot, pumpát, lámpát, és olyan zárat, ami hét nyelven beszélt, és már a látványa is elég volt ahhoz, hogy minden ártó szellemet és lopni vágyó emberi rohadékot messzire riasszon. Ernő a kapuszínbe állította a teremtés csodáját, és ünnepelni hívta a szomszédokat. Mutogatott, magyarázott, csak egyet nem mert tenni vele, kerekezni rajta, mert már látta, ha akárhol egy percre is odahagyja, azonmód viszik el tőle enyves kezek. S így, ahelyett, hogy a flaszteron parádézott volna vele és lányokat hódított volna, csak munkába menet és jövet simogatta meg a szemével a biciklit. De jó volt a tudat, hogy van.