Kategória: Egyéb

FÉLREVEZETÉSÜNK CSODÁI – aktualizált szóbeszéd a lombikbébi programtól a #metooig

A jelenkor hőseinek legfontosabb jellemzője a tapasztalatok hiánya.
Mert bárkiből lehet hős, miközben bárki, bármit vélhet igaznak, s ami talán ennél is aggasztóbb, a tévedés lehetősége, a korrigálható hibák kijavítása sem eléggé elterjedt.
Mindenki versenyben van, melynek egyértelmű következménye, hogy mindenki kizárólag győzni akar és tud.

Persze,ez az egész fényévekre van a valóságtól.
Az az igazság, hogy a többség ma is eredménytelen, vesztésre ítélt, szinte kötelességszerűen hibázik, majd a bukásainak köveit cipelve, önmagát feloldozva próbál mindenáron a győzelméről, eredményességéről beszámolni. Ezt a permanens hurrá-hangulatot néha megállítja egy-egy porszem, a rendszerbe jutott morzsa, hetekig szóbeszéddé magasodik, majd az érkezéséhez hasonló gyorsasággal – persze, mindig megoldások nélkül, elillan, elpárolog. A dialektika kapcsán tanult igazság egyre inkább célba talál: sötét szobában nem létező fekete macskát kergetni, s közben mindegyre felkiáltani: “Megvan!” – nos, valahol itt tartunk most…

Valami furcsa sorozat kezdetét láthattuk augusztus huszadikán, amikor sokak sebét feltépve a lombikbébi program bűneiről kezdett disputát a MKPK vezére, Veres püspök. A több irányból egyszerre érkező felhördülést szabályos lavina követte, orvosok, papok és mindenféle tudós emberek érvei szabadultak be a konyhákba, csak éppen a lombikbébi programban mindent elszenvedők sikolya sikeredett kissé túlmagyarázottra! Miközben maga a sikoly természetesen némaságra ítéltetett! A kérus néhány – a kirobbantóhoz legközelebb eső – köre azóta is bőszen mondja a magáét, előadásokat tartanak a jó módszerekről, a mesterséges megtermékenyítésről, meg persze mindeközben gyűjtögetik rendre a hasábokat, melyekből irgalmatlan máglyák lobbanhatnak majd az ellenszegülők alatt, ha mégis úgy adódik… Csak azok hangja csuklott egyre csendesebbre, akik ebben az egész perpatvarban édesanyaként, gyermeket világra hozó emberként próbáltak és próbálnak élni! Akiknek meg kell tanulni hallgatni akkor, amikor egy pap – az édesanyák által felvállalt és átélt helyzetek után – fura kérdést szegez nekik: „mi történik akkor, ha egy ilyen procedúra „gyümölcseként” született gyermeknek tudomására jutnak születési körülményei. Mit fognak mondani neki a szülők?”

Ugyanez a tudományoskodva boncolgató írás azt a kérdést is felteszi és megválaszolja, mely már önmagában, kérdésként is aljasság azok számára, akik átestek a procedúrán: „Szükségszerű-e, hogy egy párnak gyermeke szülessen? A válasz egyértelműen nem.” Nos, az augusztus huszadikán megkezdett őrület itt akár véget is érhet. A főnöknek 1./ mindig igaza van, ha mégsincs igaza, úgy 2./ életbe léphet az 1./ változat…

A lombikbébi programon átesettek semmit nem fognak elfelejteni. Gyermekeik semmiért nem fognak „haragudni”, sőt, készek lehetnek a normális életre, ha addig nem találnak ki ellenük egy újabb praktikát…

Augusztus után jött szeptember, majd október…

A közéleti letyepetye persze nem állhat meg, máris itt van a világ legprűdebb, legostobább társadalmának egy újabb szemétdombja – a csámcsogósdi mások elszenvedett zaklatásán.
Mert akár elfogadjuk, akár nem, a magyarok szexuális alultápláltságán nem segíthetne senki!
Ostobaságaink, beteges tiltólistáink tükrében akár Veres Pali bácsi is újfent bukdácsolhatna, miközben lelkesen sorolná a női és férfi nemi szervek különféle elnevezéseit. Ez a paplan sötétje alatt készült nép képtelen az őszinte beszédre. A nálunk lefolyt és általunk elszenvedett zaklatások – a tapitól a megerőszakoltakig – nem feldolgozhatóak, mert késztetésünk sem lehet, hogy megpróbáljunk a XXI. századi ember szintjén elgondolkozni! Ha pedig nincs szándék bizonyos szintek megközelítésére, nem lehet egyéb eredménye ennek a legújabb borzalomnak sem – lesz még hetekig tartó csevegés, meg pironkodás, néhányan belebuknak és lemondhatnak időlegesen felelős pozícióikról, de az áldozatokból nem lesz más, csak tovább kussoló, a szégyent életük végéig magukban hordozó megbélyegzettek.

Hallott valaki arról, hogy a lombikbébi program szétszövegelése után végre komoly megnyilatkozások sora, esetleg valódi oktatás kezdődhet a mindenek előtt álló generációknak?

Hallott valaki szeretettel gondolkodni és tanítani képes felelősökről, akik a további zaklatások előtt képesek felkészíteni fiainkat és lányainkat a rájuk leselkedő veszélyre?

Láthatunk végre valami mást is, a korábban a rendőrség által kiadott és a fiatal leányokat elmarasztaló kiadványokon túl is?!

Kezüket mosó atyaisteneink helyébe mikor lépnek végre rendet tenni képes egyének? Miért kell beérnünk néhány államtitkár gondosan összehordott szövegdobozával, miért kell elfogadnunk, hogy itt is kizárólag a „bünti” lesz bevetve – majd, ha már mindenki elszenvedte a magáét?

….”De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma….” Babits gondolatai már megint a lényeget sugározzák.
Csak e lényeg valahogy senkinek nem az érdeke odafent!
Mert ez már félrevezetés, nem holmi feledékenység, bódulat!

Kampec dolores LX. – Mesél a köd

Béla másnap valóban visszatért, valami ócska suhogósban állított be a fröccsök urához, akiből, amint meglátta barátját az aluljárók népének ünneplőjében, fékek nélkül, ellenállhatatlanul tört elő az öblös röhögés, és még csak azt sem tudta észbe venni, hogy ezzel netán megsérti őt, mert a látvány mindent felülírt. Béla besuhogott az asztalához, és nem bántódott meg. Egyetlen mondattal szerelt le minden érdeklődést, mielőtt még megkapta volna az első beöntést, kijelentette, ami a rendőrségen történt, az ott is marad.

– Holnaptól én is ott kapargálom majd az avart. – Ezzel döbbentette le Béla a kocsmárost mégis, felrúgva az előbb mondottakat, és elmesélte, hogy pénzbüntetést kapott a pucér rohangászásért, és azt, mint valami hülye csekket, egyből be is váltotta közmunkára, mert ő ezeknek nem fizet. Ez volt az egyetlen indoka, de ez is épp elég alapos volt. – Mennyi? – Kérdezte a fröccsök ura. – Nyolc hét. – Válaszolta Béla, és a kocsmáros agyában csattogni kezdett a számológép, ami azt dobta ki, hogy még karácsonykor is nézegetheti őt az ablakon át. – Legalább jó levegőn leszel. – Mondta. – Legalább. – Felelte Béla, és átsuhant a homlokán valami kósza melankólia.

A bevonulás előtti napot hősünk révedezéssel töltötte, a légyszaros üvegen át nézte a teret, leendő száműzetésének helyszínét, ami csak három méterre volt a kocsmától, mégis egy világ választotta el tőle, mert azzal fenyegetett, hogy bekerül a darálóba, és a falu megeszi őt, megrágja, megemészti, majd engedelmes állampolgárként öklendezi vissza. Erre példa és minta volt a két közmunkás, a két régi bútordarab, akik már végtelen ideje sertepertéltek a Szentháromság szobor körül olyan tempóban és olyan kifejezéstelen arccal, hogy az óvatlan szemlélő a szobor részének vélhette volna őket. Lerítt róluk a metszés nélküli lobotómia, így lettek hű polgárai a hazának.

Látta ezt Béla is, érezte a veszélyt, hogy rohadt hosszú bír lenni az a nyolc hét, amit egy öt másodperces vágtáért kapott. Nem volt megfelelő az ár-érték arány, mint megállapította, főleg azzal a fenyegetéssel, hogy ő is belehülyül a saját forradalmába. Mégsem bánta meg, hiszen régóta megvoltak a módszerei, amelyekkel úgy kivonta magát a környező világból, mintha soha benne sem lett volna. Úgy döntött hát, élénk és szapora beöntésekkel edzi magát, hogy helyt tudjon állni a munka alapú társadalomban, csak azzal nem számolt, hogy a mai feledés holnap iszonyú vámot szed, ha egyáltalán föl tud kelni az ágyból, amit falevelekből és abroszokból vetett magának az udvaron, a cseresznyefa tövében, hogy csöndben beleájuljon a feledésbe.

A fröccsök ura is sejtette, hogy neki sem lesz egyszerű az eljövendő idő, de annyi mindenen ment már át barátjával a múltban, hogy a jövő sem hozhatott semmi meglepetést. Esetleg a töménysége okozhatott gondot, hogy Béla az összes hülyeségét egyszerre veszi elő, s főleg kint, a téren, így attól lehetett tartani, hogy az egész falu megkergül majd, és feje tetejére áll az elcseszett, zsírosbödön élet. Így telt el az éjszaka. Béla öntudatlanul horkolt az avarban, a rigók ott ücsörögtek a fején, mintha a sarokban álló vödör lett volna, és nem segítettek neki a pirkadat előtti ordítással, hogy belé költözzön az élet, mert már annyira ősz volt, hogy az árnyékok csak nyolc óra tájban kezdtek megnyúlni, és egyből el is tüntették őket a ködök.

Még szerencse, hogy a friss közmunkásnak pisálnia kellett hajnal hasadta előtt, így, mire a polgármester megérkezett a sárga csíkos mellénnyel meg a munkaeszközökkel, úgymint sika, kasza léc, Béla már úgy-ahogy frissen álldogált a téren, hogy ne érje szó a háza elejét. A polgármester átnyújtotta a készségeket a friss húsnak, és csupán annyit mondott, csak szorgalmasan, majd látványosan elmenekült a bűntett helyszínéről.

Így maradt ott Béla a két törzsdolgozóval, akik annyira hülyén néztek rá, annyira szavazópolgárként, hogy hősünk úgy döntött, színt visz az életükbe, szórakoztatja őket, hogy oldódjon az eredendő bambaságuk. Csak közben annyira leereszkedett a köd, hogy semmit sem lehetett látni már, és Béla hangja is valahonnan a túlvilágról szólt az egybegyűltekhez. – Látom itt a lapátomon, hogy az van ráírva, 4268. Erről a jó Svejk jut az eszembe. Elmeséljem maguknak? – Ez hangzott a köd mélyéről, mintha az beszélt volna, de ez a kettő egyáltalán nem reagált. – Akkor mondom, így szólt a köd, és elkezdte. Hogy honnan fújta szó szerint, senki sem tudta.

“– 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna, hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: “A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell, hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na, most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám…”

Ezen a ponton a köd vihogott, sőt, röhögött, amitől túlvilági hangulat támadt a téren, s amikor a harang kongásával egy időben fölszállt a massza, mintha soha ott sem lett volna, éles kontúrokkal és reménytelen ábrázattal ácsorgott ott a másik kettő Béla legnagyobb megrökönyödésére, akire ettől a homálytól úgy ereszkedett rá a reménytelenség, mintha duplagyűrűs volna csámpásan és otthonkában. A fröccsök ura kitárta a kocsma ablakát, utat engedve a fénynek, a friss hús pedig bekiáltott rajta, és long island teát kért dupla örömökkel. Meg is kapta.

A kocsmáros telitöltött egy kétdecis palackot vodkával, kis teával megszínezte és úgy vitte ki a munkában megfáradtnak, aki, hogy ne menjen el az esze, illetve, hogy ne úgy menjen el, ahogyan mindenkinek a faluban, csöndben és visszavonhatatlanul, egy slukkra kiszívta az elixírt, s ahogyan ettől megjelent benne az élet, odasúgta: – Holnap táppénzre megyek depresszióval. – A fröccsök ura megnyugodott, hogy akkor semmiféle mutatvány nem dönti majd romba a falut, de bánat is költözött belé, mert tudta, hogy barátjának egyáltalán nem kell szimulálnia a doktor előtt. És mégis így volt a legjobb.

EMLÉKÉT FELIDÉZVE – gyertyát gyújtok az emlékparkban

Volt egy ember – a legjobb tanító volt, aki végigcsinálta ötvenhatot…

„Végigcsinálta” ötvenhat forradalmát.
Igen, így mondta, így kezdte valahány csendes tanúságtételét, az Ember, aki soha nem kérkedett az ő „ötvenhatosságával”, nem szavalt, zengett órákon át kitalált, vagy éppen a korszellemnek megfelelően átrajzolt történeteket a kíméletlen mészárlásról, a vértócsákról… – ahogy annyian.

Csak… olykor keserűen konstatálta, hogy egyre többen vallották magukat az akkori idők mártírjának, szép életpályákkal, tekintélyes egzisztenciákkal és felemelő karrierrel a hátuk mögött. A mi szombathelyi tanítónk tudta jól, hogy az akkori hősöknek ez nem járhatott. Lehetetlen az akkori helytállás, a meggyőződés szerint megélt történelem utólagos megszépítése.

Neki az irtózatos megtorlás jutott, az egyetlen óra alatt elvégzett büntetés, – ahogy ő mondta – a leggyorsabb fogkezelés, amit ember elviselhetett. Ütötték és rúgták, válogatott kínzásokkal próbálták „jobb belátásra” bírni… Eredménytelenül.
Egyetlen óra kellett, hogy emberi torzóvá változtassák a szombathelyi ÁVÓ pincéjében, egyetlen óra, hogy egy életen át hurcolja a megmagyarázhatatlan embertelenség köteleit.

lyukaszaszlo

Volt egy ember, aki soha nem adta fel…
Már a negyedik októberi gyertyát gyújtom nélküle!
Szerette volna minden szombathelyinek megtanítani, mi történt valójában; akarta, hogy emlékezhessenek a név szerint felsorolható áldozatokra, a tőrbe csalt és aljas módon kivégzett nemzetőrökre!
Mindent megtett, hogy képviselhesse a „hálás utókort”, miközben a leghálátlanabb közegek falaiba ütközött.

Az egyetlen ember, aki a halott nemzetőrök megbecsüléséért tettekre is képes volt. Valamennyi bajtársát posztumusz nemzetőri rangra emeltette és utólag valamennyien kiérdemelhették az 1956-os Vitézi Lovagrendhez való tartozást is. Soha addig és azóta nem látott, méltó és emberi megemlékezést tartott valamennyiükért a Szent István szobor előtt, aztán szinte sziszifuszi harcot kezdett, hogy a szombathelyi hősi temetőben születhessen emlékhelyük. A mű soha nem valósulhatott meg, az emlékhelyre még az előző városvezetés által elkülönített összegből a nemzetőrökre a legkevésbé sem emlékeztető monumentum készült, egy tankkal átlőtt vaslemez éktelenkedik a szovjet hadisírok előtt…

Volt egy ember, aki a lakóháza mellett, szinte a semmiből teremtett csendes zugot a szelíd emlékezésnek. Kisnyugdíjából, jószándékú mesteremberek adományaiból hozta létre az emlékparkot, Trianon és 1956 szellemében. Bántották érte, törték, zúzták – ma is törik, zúzzák!!! – minden darabját, ő pedig tűrte, akár a vallatás egykori perceit, óráit…
bodi
Október 23-án felöltötte díszegyenruháját, tisztelgett és koszorúzott, senkinek nem ártva, mégis mindeneknek szálkaként útját állva.

Mert rettenetesen féltek az öreg tanítótól…

Tűnődéseim közben egyre az öreg tanító jár az eszemben. Vajon, mit gondolna most, hogy az egykor oly nagy könyörületességgel és odaadással Budapest szívében létrehozott Forradalom Lángját egy kutyafuttató mellé száműzték, s mostantól távol a Kossuth Tértől loboghat…ha akar egyáltalán.
Mit szólna a Dózsa – Pruck ügyhöz, mit a meggyalázott Pesti Srácokhoz?

(…)

Vajon, miféle bölcsességgel tűrné ezt is, akár a többiek, a valódi ötvenhatosok?
Szomorú volna látni, amint messze néz, miközben azok rendre ontják a hazugságot!

Szanyi böfögött egyet

Szanyi Tibort, az MSZP örökös üdvöskéjét sohasem az eszéért szerettük – ha egyáltalán -, és ezt a bennünk terjengő vonakodást és húzódozást most újólag sikerült igazolnia és megerősítenie. Röviden és közérthetően, Szanyi egy ökör. Most épp valami igazságérzet buzgott föl benne, amivel – éljünk ezzel a csodás képpel – sikerült újabb rézszöget verni pártja mahagóni koporsójába.

Szanyi Tibor posztolt, posztolgatott ’56 kapcsán, s tette ezt a butaság összes bátorságával. A mű pedig a következő volt: a parlamenti képviselő egy megkínzott, véres, fejjel lefelé fellógatott ÁVH-s portréjával örvendeztette meg a nagyérdeműt, és ezt a brigantit épp egy csinos lyányka illeti turhával a műalkotáson. Szanyi idézőjelbe tett ünnep szóval ad többrétegű jelentést a képnek.

Voltaképp, ha nem bamba az ember, lehet érteni, hogy Szanyi milyen üzenetet óhajtott ezzel közvetíteni, de lelkének bonyolultsága elveszett a Fidesz alélásában, akiknek ’56 csak hősökről – és Dózsa Lászlóról – szól, tehát fekete és fehér. Az élet azonban, ráadásul forradalmak idején ennél egy kicsit bonyolultabb szokott lenni. A citált kép ugyanis ’56 október 30-án készült, a pártház elfoglalását követően.

Ott, és akkor a fegyveres civilek egy csoportja megvadult, az ÁVH-sokat – vagy csak annak vélteket – kihozták az épületből, az első kilencet verték, kivégezték, és valamennyiük holttestét meggyalázták. Kettőjükét a helyszínen összegyűlő tömeg fejjel lefelé a tér fáira akasztotta, ütlegeléssel és egyéb módon szidalmazta és meggyalázta, ezt pedig külföldi tudósítók fényképen és filmen is megörökítették.

Nem egy lányregény, például Mussolini is hasonló dolgokról adhatna számot, ha lenne rá érkezése. A forradalmak, elszabadult ösztönök már csak ilyenek. A bemutatott incidens viszont nem a kommunisták ellen végrehajtott hőstett volt. Az ávósok nem voltak azok, hanem legaljamocsok népek, s ha igaz az a feltételezés, hogy az ott meglincseltek kiskatonák voltak, akkor a holttesteket meggyalázók sem sokban különböztek Péter Gábor szellemiségétől.

Szanyi célja az volt, hogy bemutassa ezt az árnyoldalt is, de egy olyan országban, ahol minden kibeszéletlen, ilyennel kár is kísérletezni, csak a félreértések vannak belőle. A Fidesz-nek félre sem kell érteni, egyből ugrik és hörög, mint most Gulyás Gergely is. Mert ha már Szanyival ilyen keresetlenek voltunk, akkor a frakcióvezetőt is tegyük bele a körbe. Ő nem kevésbé barom, mint szoci cimborája, tetézve még a NER iránti elhivatottsággal, ami így együtt halmazati eset.

Ez a Gulyás alkalmat talált arra, hogy újra elővegye a rég elfeledett mantrát, miszerint: „Az 1956-os forradalmárok vérében és hazaárulásban fogant MSZMP jogutódja, az MSZP lett a demokráciában is a baloldal vezető ereje. Szanyi Tibor posztja bizonyíték arra, hogy az ő esetében a közvetlen eszmei közösségvállalás a diktatúra állampártjával és a forradalom eltiprásával ma is fennáll.” Ez, bár hülyeség, de ziccer fideszéknek, akik nem szoktak hibázni. Ott a szög.

Arra azért jó ez az egész vihar az éjjeliedényben, hogy újra emlékezzünk néhai Antall József zsengéjére, „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, és hálát adjunk a teremtő Istennek vagy Darwin apánknak, hogy nem volt ez így, mert a példa előttünk áll, hogy bármi megtörténhet. És a jövőre nézvést is hasznos ez a csetepaté, mert például a NER urainak is bemutatja, mivé képes fajulni az ember, ha sokáig cukkolják. E gondolatok szellemében örvendjünk a holnapnak. Klopfoljunk húst, és mosni is lehet, ha amúgy elmaradt volna, a jelenlegi kupleráj másra nem alkalmas ugyanis.

Ég és föld között

Mindjárt lesz itt nekünk ez az ünnep, illetve a sok politimókusnak lesz, akik nagy részének halovány fingja sincs arról, miért vannak zárva a boltok ezen a napon. Hős népek meg orosz tankok kavarognak a tudatában, ebből fakadóan az egyik oldalon az lesz az egészből, hogy komcsik, migráncsok, Soros, amihez nem kell feltétlenül huszonharmadikának lenni. Alkalmas a terep a böszmeségre akármely hónap elsején vagy tizenharmadikán ugyanúgy, mint azt érezhetjük is a bőrünkön meg az agyunk mélyén permanensen.

Az ellenérdekelt fél pedig megrendült szívvel, és a himnusz eléneklése után, élire vasalt sötét gatyában, Rolex-szel a hóna alatt jut el az állandó végkövetkeztetéshez, hogy jó lenne, ha Orbán eltakarodna a picsába. Ehhöz sem kell éppen katonai tiszteletadás, se nem ünnepi pillanatok, ez az óhajtás, s főleg az érte való tevés – ami nincs – a legközönségesebb hétköznapok babramunkája, csöndben dolgozni viszont ezeknek zsenánt. Pedig tényleg jó volna Orbánt elsüllyeszteni a történelem pöcegödrébe, mert alapos bajok vannak itt, minálunk.

Elkészült egy tanulmány a Jó Állam Jelentés mellékleteként, amely a NER családjainak pénzügyi helyzetével bíbelődik, és egészen elképesztő dolgok derülnek ki belőle, amit sejtettünk, de nem tudtunk, vagy tudtuk ugyan, de nem hittük el. Azt mondják ezek a papírok – sok más ocsmányság mellett -, hogy a magyar lakosság hatvanhárom százaléka annyi tartalékot sem tud összeszedni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani mostani életszínvonalát, ha megszűnnek a rendszeres bevételei.

Ezt nem fogja elmesélni nekünk az emegy híradó, se nem a meccsek szünetében abszolvált egypercesek, de voltaképp fölösleges is lenne. Hiszen ez a hatvanhárom százalék, amely duci ujjainkon kiszámolva, szorozva és osztva, az egyszerűség kedvéért hatmillió háromszázezer pöttyös seggű magyar proletárt jelent, ami már tényleg kétharmad, még csak trükközni sem kell hozzá. Ma, Magyarországon ennyien élnek emberhez méltatlanul, örökös fenyegetettségben, összeszorult gyomorral, ég és föld között mondhatni.

Mert minden olyan dolog, amely az élet természetes velejárója, betegség, halál, akármi gond, a jómunkásember végét jelenti. Éhen hal, utcára kerül, vagy elmegy rőzsét és kakaós csigát lopni. Az ilyesmi pedig zavarja az emelkedett ünnepek fényét, kordont kell állítani, hogy a szónok ne érezze az alattvalók szagát. Nem ma derült ki, de ide tartozik, hogy a magyarok kétharmada él a létminimum alatt. A létminimum az, tudják, amikor a rabszolga újra tudja termelni a munkaerejét, hogy el tudjon menni dolgozni, hogy újra tudja termelni a munkaerejét, beleveszve egy ördögi körbe.

Kétharmad magyarnak ennyije sincsen, ami mocskosságot nem kell körberagozni. Így hát további sóhajtozások és átkozódások helyett azt teszem, hogy a Füst Milán-féle költészethez fordulok bemutatva a magyar panelproli sorsát azzal az útra bocsátással, hogy mindenki bekaphatja.

„Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem.”

Ennyicsapó.

Seggtudat

Szégyenszemre itt, életem ormain, a távol közelében Kelemen Annácska filozopter-művésznőtől kell leckéket vennem ontológiából. Gondjai rettentőek, mert erősen szeretné tudni, hogy szép a segge vagy sem, de nem kap olyan visszajelzést, mint a csöcseiről, amely készségekkel igazi sikereit aratta a tudományos körökben.

Egyszerűen – mint mondja – nincs seggtudata, s efölött felettébb sajnálkozik, mert így, mint az általunk is belátható, az életnek semmi értelme sincsen. Hasznos tanácsként azt kapta, minden reggel nézzen bele a tükörbe és ismételgesse, hogy szereti a fenekét. Szakértők ettől a terápiától várják, hogy kialakuljon az oly igen szükséges seggtudat, mint a létezés origója, kezdete és vége, minden tudások eredője, a bölcsek köve.

Seggtudat tehát van, így a lételmélet érdeklődési körébe tartozik, egyszerűen a levéstől. Mert azt, ami van, vagyis ami különbözik a semmitől, filozófiai szakkifejezéssel létnek vagy létezőnek nevezzük, a létezők összességével és alapjával foglalkozó filozófiai tudományt pedig általános lételméletnek. Már Arisztotelész is megállapította: “amit régen is, meg most is és örökké keresnek és kérdeznek, így fogalmazható meg: micsoda a létező?” (Metaphüszika, 1028 b).

Tudta ezt már az AE Bizottság Tánczenekar is, akik az idők, de legalábbis végleges elkurvulásunk kezdetén Putty Putty című örökzöldjükben vetették fel a problémakört, mint azt negyven évvel ezelőtti lázadó alakok ismerhetik, ha felidézik a „Mit látsz Laca? Egy nagy segget látok! De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!” – színpadi ordítást, amellyel a segg, következésképp seggtudat az objektív-, oder szubjektív idealizmus antagonisztikus karmai közé kerül.

Ezt megerősíthetjük azzal is, ha belegondolunk Platonba, aki szerint meg a mindenkori segg nem más, mint árnykép a barlang falán. Viszont, ha szublimáljuk a seggtudatot, hogy kigőzölögve a teljes univerzumot betöltse, és légiessé váljon önmaga és a jelentése is, akkor könnyen belátható, a seggtudat éteri szinten is létezik.

Nem kell ehhez egyebet tennünk, mint fellapozni a Kósa és Németh Szilárd összest, amelyek tömény kivonatát adják a seggtudatnak, amely a NER maga. Köszönetet kell hát mondanunk Kelemen Annácskának, aki gondolati csírájával lehetőséget adott arra, hogy feltáruljon előttünk korunk eszenciája.

A neki adott tanácsok nyomán nekünk sem kell egyebet tennünk, mint reggelente egyetlenünk képét nézegetni, és szuggerálni, hogy szeretjük. Ha ennek ellenére egy méretes valag lebeg a szemünk előtt, az már nem a mi hibánk, hanem eleve elrendelés, determináció mintegy. A titokzatos tudat így jelzi nekünk, mi rejtezik gyomrunk mélyén.

OK AZ ÜNNEPRE? – 2017. október 23.

Akad itt néhány nap, amit „hosszú hétvége” címkével ellátva az idén is megünnepeltetnek velünk. Nettó ennyi az egész…

Szombat, vasárnap, hétfő kínálkozik otthonülősre, átkajálhatóan, átpiálhatóan, mintha bizony mindez a semmi, valami ajándék volna! Pedig csak jól tapintható manipuláció, bamba fogyasztásélénkítés zajlik – ezt konstatálhatjuk vígan, vagy szomorkodva, látva az üzletekben kígyózó sorokat.
Megzabáltatják velünk ezt a kellemesnek ígért őszi programot, benne az 56-os magyar forradalom emléknapját. Ez az összes okunk az ünneplésre – mondhat bárki, bármit, ennyi az egész! Az elmúlt év nagy ívűre tervezett hacacáréjából ez maradt. Meg persze az aktualitás, hogy Soros ne nevethessen a végén.

1956-ból egyetlen „dolog” maradt.
Dózsa László.

Az a Dózsa László, aki 1956-ban még Pruck Pál volt, de aztán Pruck Pálról kiderült, hogy szar alak volt, Dózsáról meg, hogy egy nagyszerű hős.

„Közel egy éve húzódik a botrány, és bár az emlékév rég véget ért, Dózsa László továbbra sem enged az állítólagos 1956-os hőstetteiről szóló meséiből. A rendező – aki állítása szerint háromszor támadt fel a halálból és egy alkalommal 7 nővel szexelt egyszerre – nemrég azt mondta, keresztre feszítve érzi magát, és szerinte az ügyben Pruck Pál a Barabás, illetve már olyanokat is állít, hogy Maléter Pál elárulta a forradalmat.”

Az index által felsoroltak értelmében 1956 kb. ennyi lehetett, és, ha Schmidt Mária főigazgató asszonyon múlik, ez már így is marad!
Persze, simán azt is megkérdezheti bárki, hogy kik „ezek”? Ki az a Pruck Pál, kicsoda Dózsa László, de a leginkább, kicsoda az 1956-os Emlékévért felelős Schmidt Mária kormánybiztos? Ez utóbbi kérdést feltenni persze nagyon nem ildomos! Olyan ez, mintha Cseh Péter plébános után újrakérdeznénk: kicsoda Habony Árpád?

E fent említett csapat okán több, mint egy esztendeje ennyi az, amiről beszélgethetünk, felidézve az 56-os eseményeket! Ezt méltóztatnak megünnepeltetni.
A „dologról” ma így foglalhatóak össze a lényeges elemek: Született egy kép, Pruck Pálról 1956-ban. E képet óriásplakáttá nagyították, majd rávésték Dózsa lászló nevét…Hmmmm!

„A képet Dózsa vallomása alapján tévesen beazonosító, az ügy miatt lemondott Horváth Miklós hadtörténész azt írta: Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója félrevezette a kuratóriumot, és utólag hárítja a felelősséget, ugyanis Horváth cáfolja, hogy emlékév történészszakmai vezetője lett volna. Ráadásul – bár Schmidt Mária tett ilyen ígéretet, helyette – bocsánatot kért a Pruck családtól, elismerve, hogy Pruck Pál van a fotón. Az ügyben felkért történészek is egyértelműen erre jutottak, de ezt Schmidt azóta sem fogadja el, több interjúban is a forradalmat ért politikai támadásról beszélt, és arra, hogy most akkor mégis ki van a fotón, azt mondta: „Jelen tudásunk kevés.” Pruck Pál lánya pert indított a Terror Házát fenntartó közalapítvány ellen az igazáért. Az Index szeptemberben ott volt az első tárgyalási napon. Mint írták, a közalapítvány ügyvédje körmönfont eszközökkel próbált védekezni, például hivatalos angol fordítást kért egy 2 mondatos angol nyelvű képaláírásról, arcfelismerő szoftver alkalmazását vetette fel, és azután érdeklődött, hogy Pruck lánya valóban emlékszik-e az apjára.”

Pruck lányának ügyvédje akkor így foglalta össze a pert: „Ez egy ikonikus fénykép. Az 56-os hős pesti srác szerepe mindenki számára vonzó. Ennek a szerepnek az eljátszására több jelentkező van. Van Dózsa László, aki foglalkozására nézve színész, és úgy tűnik, hogy az alperesnek emlékezetpolitikai érdekből az az álláspontja, hogy ezt a szerepet Dózsa Lászlónak kell eljátszania.” (Index)

Még jó, hogy egy másik plakát kapcsán Wittner Mária helyett nem jelentkezett utólag egy pest örömleány, aki magát vélte volna felfedezni a forradalmár fideszes képviselőnőben! Mi volna itt akkor! Hajajjjj!

A 2017-es ünnep utáni évben amúgy már októberig is sikerrel kiköhögtek – a hatvanadik évfordulóra hivatkozva – újabb pár milliót. Jutott, és jut pénz utólag mindenféle szoboravatókra Budapersten, de vidéken, így Vas megyében is. Hja kérem, akadnak még elő-előkerülő bajtársak, hősök és mártírok is, valakiknek a valakii, akkor is, ha ez így a legkevésbé sem felel meg a magyar helyesírás szabályainak!

“Szerencsére” a szemtanúk többsége már meghalt, akik pedig örömmel mesélnek a forradalomban betöltött szerepükről, többnyire otthon vacogtak akkor, azokban az emberpróbáló napokban. Csak utóbb jutott eszükbe néhány bátor hőstett… ugye, milyen szép ez! Legendáik ugyan rendre ellentmondásokba keverednek, de azért a „hálás utókor” így is megdermedve olvasgathat ujjnyi vértócsákról, meg mindenféle nemzetőrködésekről.

A Pesti Srácokból egy alkoholista vezette szennylap lett… Segítőjük egy komcsi ügynök, aki önmagát „öregnek” nevezve, a közelmúltban Szombathelyen is hősként ünnepeltette magát a városvezetés által, a város főterén… Szégyen, de úgy tűnik ez jár nekünk!

1956? Csak a papírosok nem hazudnak. A bírósági peranyagok, kivégzési jegyzőkönyvek, meg a korábbi feljegyzések azoktól, akiknek akkor még nem járt végkielégítés, ha sikerült bedobni egy-egy ordas hazugságot!
Azok az emberek már rég meghaltak, s magukkal vitték legendáikat, a legtisztább forradalom emlékét.

Kampányok, eszmék, Soros

Hollik István minden bizonnyal egy jóravaló fiatalember, aki olykor leviszi a szemetet, vasárnap, mise után pedig meglátogatja a mamáját. Olykor-olykor (elég gyakran) viszont szól is neki a szája, amit nem kéne annyira erőltetni, mert elrontja a rózsaszínű idillbe hajló összképet.

Az Agymenőkben, amikor Sheldon a saját személyiségéről akart értekezni, Leonard frappánsan állította le a kibontakozni készülő szózuhatagot. Azt mondta a kényszeres fizikusnak, hogy neki nincsen személyisége, csak kedvenc sorozatai vannak.

Hollik keresztényi manusnak sincsen saját arca, ám sorozatai sem, az ő agyát nem a scifi meg a húrelmélet, hanem a párt zabálta föl. Neki kedvenc orbáni hagymázai vannak, amelyeket hirtelen-váratlan a legszokatlanabb helyeken böfög fel, arra ügyelve, hogy legyen a közelben mikrofon.

Nem róhatjuk meg ezért igazán, ilyen az összes. A már nem is tudható hányadik fideszvonal a permanens csatában, akiken távolról szaglik a kontraszelekció. Hol vannak már a pokornik és társaik? Elfújta őket a szél, és eljött a némethszilárdok kora, ami hasonlítással minden magasságot és mélységet sikerrel megmutattam.

És akkor Soros.

Róla annyit kell tudni holliki megközelítésben, hogy be fog lépni a magyar választási kampányba. A bazi sok dollárját ezért utalta a saját alapítványának, amely, s innen szó szerint: „…eddig is bőkezű és intenzív pénzforrása volt azoknak az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek és politikusoknak, akik rendszeresen beavatkoznak a magyar közéletbe, és megpróbálnak nyomást gyakorolni a magyar kabinetre.”

És még: „…ezek az NGO-nak nevezett, nem kormányzati szervezetek és politikai támogatóik az Orbán-kabinet elleni támadásokhoz is minden eszközt felhasználtak, tüntetéseket szerveztek, Brüsszelbe jártak feljelenteni Magyarországot. Brüsszeli politikusok vannak a zsebükben, akiken keresztül üzengetnek és fenyegetnek.”

Továbbá: „… A kormánnyal szemben ellenséges civil szervezetek időközben országjárásba kezdtek – bevallásuk szerint uniós pénzből –, amit az általuk vallott ideológia terjesztésére igyekeznek felhasználni.” Látjuk, hogy ökörségeket beszél, két fogalom azonban megragadta kalandozó figyelmemet, úgymint kampány és ideológiák.

De először a pénz.

Mai árfolyamon saccperkábé négyezer milliárd forintot csoportosított át Soros, ami a Fidesznek kurvára fáj, de nem tudni miért. Gyuri uraságnak ez a lóvé a sajátja, ha úgy szottyan kedve, még a seggét is kitörölheti vele. Amivel a Fidesz kurválkodik, az viszont nem az övé, hanem közös. Ez az egyik.

A másik pedig, hogy fölösleges visongani, Pártunknak is van közel ennyije, csak be kell nyúlni a bugyelláris mélyére, és előkotorni a nyugdíjak lerablásából származó háromezer milliárdot – ami valami rejtélyes módon már senkinek sem fáj -, és máris kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Főleg úgy, hogy Soros ezt a dellát nem Magyarország elpusztítására szánja, azt csak úgy képzelik a jól fésült hollikok és más degeneráltak.

Sőt, míg Soros itteni költéseiről semmilyen adat sincsen, az övékéről viszont igen. Ennek az elcseszett 2017-es évnek az első hat hónapjában harminchat milliárdot költött államunk reklámokra, s mint az ismeretes, nem mosóporokat, se nem bontott csirkét népszerűsít ezekkel, hanem a saját hülyeségét.

Ennek a dolgozatnak nem tárgya ugyan, de a sztori kedvéért lemásolom a hányást: „5,9 milliárdot kapott a TV2 főcsatorna (a teljes csoport 7,9-et), 4 milliárdot a JCDecaux plakátcég – ők a G7 szerint nem egyértelműen kormánypártiak, viszont az Orbán-Simicska szakítás óta az egyetlen választási lehetőséget jelentik a kormányzati plakátkampányokra. 2,1 milliárd ment az Origo-Adnetworknek, 1,45 milliárd a Duna TV-nek, 1 milliárd az M1-nek, 923 milliót kapott a Rádió, 880 milliót a Petőfi Rádió, 870 milliót a Kossuth Rádió, 830 milliót a Lokál Extra, és 650 milliót a Ripost.”

Apróbb tételekkel, amelyek más, az egész univerzumot kitöltő úgynevezett kormányközeli médiumoknál landoltak, most nem foglalkozunk, meg a konzultációkkal sem. Csak miheztartás végett srejboltam ide, hogy a jómunkásember verejtékkel befizetett adóforintjait hogyan basszák el propagandára. Plusz a stadionok, templomok, futballcsapatok meg a többi trágya, ugye.

Ez a közel negyven milliárd egy félév költéseinek summázata, 2010-óta pedig már rohadt sok félév telt el, tessenek osztani és szorozni, majd megdöbbenni, befejezésképp pedig átkozódni, de még nem végeztünk teljesen.

Holliknak fáj, hogy a közelítő választások okán kampányolni fognak, akik a NER megrohasztásában érdekeltek. Érdekes idea ez, főleg, ha figyelembe vesszük azt, Orbán és hordája 2010-óta megszakítás és egy perc szünet nélkül kampányol. Máshoz nem is értenek, tulajdonképpen ez kormányzásuk alfája és omegája, a kampány. Ezért mállik szét az ország.

És itt érkezünk el az eszmékhez és ideológiákhoz, amelyek ezt a kampányolós, pénztől tocsogó felépítményt mozgatják. Sorosnak van ilyenje – mármint víziója a világról -, ami már harminc évvel ezelőtt is kiderült Akkor, amikor ezeket pénzelte, hogy lebontsa a kommunista – jó, szocialista – diktatúra vasfüggönyeit. Az ő bűne az, hogy nem változott, a mi tragédiánk viszont, hogy az idő körbeforogván ma éppen ott tart, mint akkor, és Soros most újra arra cseszi el a saját – hangsúlyozom még egyszer – pénzét, hogy az orbáni sötétséget elűzze.

Soros maradt, aki volt, Orbán nem igazán, így vált ebben az általa egyáltalán meg nem értett világban üldözőből üldözötté. Ez fájdalmas lehet, de mit lehessen tenni. Ez a mi átkunk annyiszor váltott ideológiát, jelszavakat hatalmi tébolyában, hogy mára valami kiismerhetetlen, fortyogó massza lett az ő lelke. Világnézetről, kiérlelt világlátásról, eszményekről esetében nem beszélhetünk, olyanja soha nem is volt, csak a trón akarása.

És bár a degenerált Schopenhauer szerint ez éppen elég, ő is lebuktatta önmagát, mert azt a szöveget, amelyben eljut az akarat diadaláig, azzal kezdi, hogy a világ az ő képzete. Stimmt, most szakítottuk át a célszalagot, most értettük meg Orbán et. zavaros tudatát és látomásait. Mit ne mondjak, nem egy üdítő elegy, de ez látszik a véreres szemein is.

Legaljanépek

Még 2004-ben, a Szombathelyi Televízió élő adásában volt szerencsém kijelenteni, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Nem voltam egy vátesz, csak már akkor is szaralak volt, és szeretem a tényeket pontosan rögzíteni. Hejj, de mekkora palávert csaptak, nyüszítettek és röfögtek fideszék, szétrobbant a város, szaladgált hozzám az akkor még nem megvilágosodott Hír TV. Nagy örömök voltak tehát, meg a monnyon le, persze, hiszen főszerkesztőként sértettem meg a Hello kittys lelküket, ami rezgett nekik a bordájuk mögött. Csoda volt.

Elszaladtak a vasellájukért, és a Fő téren vágták volna belém, koncoltak volna föl istengyalázás címszó alatt, mert már akkor is a hitük terelte őket a sötét oldalra, meg a markuk, természetesen. Aztán eljött persze 2006. Mondhattam volna, hogy na, ugye, de egyrészt nem vagyok akkora költő, mint Orbán, másrészt meg, hiába igazolta az élet szemem korai élességét, nem volt az annyira happy, hogy az apám fiának kedve támadt volna élcelődni. Most sem boldog az ember ebben a világban, de vannak egyenlőbbek, akik viszont igen.

Azok a hajdani Hír TV-sek, akik akkor nem voltak restek kétszázötven kilométert autózni, hogy eretnek személyem fölött jófajta autodafét tartsanak, a „G” nap után tovalibbentek, s ma már az Echóban művelik ugyanazt, négyzetre emelve, és végleg elfajulva. Ahogyan elburjánzott a NER, úgy lett belőlük annyi, mint hercegnő a Burgban, és ezek egészen sajátos egy organizmusfajta. Próbálja megfogni az ember, hogy mitől annyira visszataszítóak, és más viszonyítási pontot nem talál, mint a romlott, kamasz horda típusjegyeit, akik öntudatukat és arroganciájukat abból merítik, hogy sokan vannak kevesek ellen.

Még továbbá, hogy perverz örömüket lelik a másik ember gyalázásában. Ami vasvillát 2004-ben magukhoz vettek, de akkor még nem használták, mert tulajdonképpen beszari alakok, máma kéjes szuszogással forgatják mindenki mellkasában, mert a gyűlölet, az megmaradt. Jószerivel csak az maradt. Most is csámcsogva és röhögve, a butaság bátorságával törölték bele a szaros csizmájukat a megruházott indexes újságíróba, akinek az a bűne, hogy indexes, és ettől ő irtandó organizmus. Azon is göcögtek volna elégedetten, ha a belei a környülálló fák ágairól lógtak volna alá.

Bencsik András, Huth Gergely és Szentesi Zöldi Lászó viccesnek találták, hogy a Király utcai KFC-ben véresre verték ezt az indexest, ezzel indokolva virágos jókedvüket: „Egyébként az Index egyik legvéresszájúbb, leggátlástalanabb paprikajancsijáról van szó, akinek a megjelenése is irritáló.” Efféle szellemben folyt a diskurzus, kiegészítve ezzel: „Nem tudom, mi történik a liberálisoknál éjfél és öt között, ugye, a magyar ember alszik ilyenkor, vagy ha már rendesen elmegy valahova, akkor úriemberként viselkedik rendszerint. Én nem tudom, bevadulnak fél három és fél öt között.”

És ott vihorásztak a reflektorok alatt. Újságírónak képzelve és nevezve magukat, és látszott, hogy itt már rég nem világnézetek csapnak össze, hanem a zsigeri gyűlölet irányítja az írástudatlan brosúra félnótásokat, akiknek a pénzéhes szervilizmuson kívül más nem nagyon mozgatja az öntudatát. És ezt kápóként teszik, szar ávós vallatótisztként, akik elcseszett életük minden kínját a védtelenen verik le, de csak addig, amíg abban biztosak, hogy senki nem üt vissza. Ahogyan kinéz a válaszpofon, nyüszítve iszkolnak a másik horda langymelegébe, mint a pártrovattól a bocskais nemzethy akolig.

A pártjelszavak monoton mormolásán túl ezt nevezik ezek újságírásnak. Ők közvetítik a vezír igéjét a népnek, annak a másfél, uszkve kétmilliónak, akik tőlük tanulják a gyűlölet módszertanát, nagyképűen röhögnek, belerúgnak a földön fekvőbe, és itt már nem csak a KFC-s ügyről van szó. Mind a többi nyolcmillióról is, akit páriának tekintenek, aki minden erkölcsi skrupulus nélkül eltaposható. Nincsen más, csak a vegytiszta gyűlölet, és ez az ő komfortos világuk. Legaljamocsok népek, söpredék, csőcselék, Orbán-csőcselék. Milyen szar bír lenni, amikor az ember rádöbben, hogy tényleg igaza volt tizenhárom évvel ezelőtt.

Minőségi éhezés

Kétfajta éhezést ismer a népi folklór, valamint a dietetikusok, viszont Hegedüs Zsuzsa az nem. Sem Pártunk és ormányunk. Az egyik tök egyszerű, ennek a „mennyiségi éhezés” elnevezést találták ki a szagemberek, és nagyon könnyen kivitelezhető. Annyit tesz a dolog, hogy a kísérleti alany nem jut elegendő táplálékhoz, és a szó szoros értelemben éhezik, nem eszik eleget, nem jut a tányérjára annyi falat, amennyi megtölthetné a gyomrát. Éhes, és tud is róla, viszont sokat tenni ellene nem igazán képes.

Faludy Gyuri bácsi Pokolbélijében, a Recskről szóló bohózat-fejezetben ezt nagyon plasztikusan tudta ábrázolni, amikor is azt taglalta, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes, ha tetszenek érteni, mire gondolt a költő. Harrach Péter ilyeneket nem ismer, mindenki kívülről fújja ugyanis a zsengéjét, miszerint: “Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”.

Miközben Afrikából mutatnak nekünk kiálló bordájú és felpuffadt hasú kisdedeket, voltaképp senki sem tudja, hogy a NER kebelében hányan vannak olyanok, akik mindennapjaikban a Faludy-féle recski örömöket élik át rendre. Gonosz sorosbérencek milliós tétellel számolnak, és az ételosztások sorállásával példálóznak, hogy hangulatot keltsenek a magyar Kánaánban. De tényleg nem tud senki pontos adatot felmutatni, ezért efelől nem nyitok vitát, mindenki saját gusztusa szerint eldöntheti, hogy Magyarországon létezik-e mennyiségi éhezés, mint az ideállá emelt Horthy korban, amikor mint az tudvalévő, épp ez elől tántorgott ki emlékezőn és okádva másfélmillió emberünk.

Van viszont a szakirodalomban egy másik fogalom is, és ez a „minőségi éhezés”. Ez sunyi dolog, hiszen a mintamókus ebben az esetben elegendő élelmiszerhez jut, így az éhségét csillapítani tudja. Az eszébe sem jut, hogy szervezete éhezhet, hiszen bármikor jól tud lakni, és fel sem tételezi, hogy a teste ezek elfogyasztásával nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz. Pedig – sajnálatos módon – az az érzés, hogy valakinek tele van a hasa, még nem jelenti azt, hogy valóban ellátta magát az összes szükséges tápanyaggal. Ha ezt az ember nem tudja megvalósítani, akkor hiányt szenved bizonyos anyagokból, aminek egészségromboló hatása lesz. És mindez független attól, hogy éhesnek érzi magát, vagy jóllakottnak.

Mindez azért jutott most eszembe, mert jobban teljesítő hazánkban készült egy felmérés, hogy egy átlagos családban milyen kajára futja a jómunkásembernek, és felettébb érdekes az eredmény. Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy a panelproli családokban naponta egy mókusra jut körülbelül negyven deka kenyér, vagy éppen öt darab zsemle, gusztus szerint. Tizenöt deka parizer vagy kilenc deka sonka Esetleg három tojást vesz a manus, vagy hét deka trappistát, oder fél liter tejet, ezt önmaga eldöntheti, együtt már nem megy.

Negyvennyolc forintja van gyümölcsre, ebből egy almára futja, hetvennyolc pénze van zöldségre. Ebből fél kiló krumplira telik, másra nem nagyon, a paradicsom már nem fér bele. Ezekkel végezve negyvenegy forintja marad édességre, ebből vehet mondjuk egy lejárt szavatosságú sportszeletet. Ez viszont kár belé, ha az egészséges táplálkozás prófétái vagyunk. És itt a vége a megveszekedett költekezésnek. Ha ezeket szép nyugodalmasan összeadogatjuk, akkor máris előttünk áll a minőségi éhezés klasszikus esete. Vizsgálati alanyunk nem éhes, ezért elégedetten dorombol, ám, ha a vázolt étrendet követi, előbb-utóbb tele lesz a töke vele.

Ez az egész, amit itt teljesen higgadtan leirkáltam, nem azt jelenti, hogy a kákán is csomót keresek, és mindennel elégedetlen vagyok. (De.) Csak csöndben elmerengek, hogy a huszonegyedik században, Európa közepén ennek feltétlenül így kell-e lennie. (Nem.) Mert ilyen kondíciókkal a magyar proletár élete nem sokban különbözik a rabszolgáétól, akit úgy tartottak a gazdái, hogy dolgozni azért tudjon, más meg nem volt érdekes. A magyar választópolgár is teletömi a gyomrát, hogy újrateremtse, megőrizze a munkaerejét, másra nem nagyon telik, ugye. Feltehetnők a kérdést, hogy akkor Lóma óta változott-e valami? Semmise. Jóvan, ustorral nem noszogatják a beszélő gépeket, viszont ezen kívül minden ugyanaz. Fasza.

Igaza volt Spenglernek a társadalmak ismétlődéséről. Ajánlott irodalom: A nyugat alkonya. (De nem úgy, ahogy Orbán képzeli.)