Hamarosan új ukáz érkezik.
Megint a hatalmas kékség, ordító vakfehér szöveggel, s talán egy újabb pocsék kép, hogy könnyebb legyen gyűlölni.
Róla!
Róla, akiről szinte alig tudunk valamit.
Csak a riogatások sablonjain keresztül jöhetnek át gondolatok, valahol a „minden magyar nőt megerőszakoló” migráncsokon túl.
Nyilván maga a szókapcsolás is felháborító – volna: Gyuri bácsi.
Felénk, ha erre vetemedem, nyilván magam vagyok az ellenforradalom, a ránk zuhanó csőd, a szuperjó NER ellensége, ha ezt a számomra tökéletesen ismeretlen bácsit, öregurat simán „legyuribácsizom”.
De tényleg nem tudom, miért is kellene őt utálnom?
Nem utálom a szomszédban lakó szájszagú bácsit, amikor hajnali ötkor beordítja a kapunk alatt a szokásos „aggyistent”, nem utálom az Irénke nénit, amikor tüzet rak a nappalink előtt és persze nem utálom, nem utálhatom Tibor bácsit sem, aki rendszeresen elagyabugyálta a számára oly idegesítő proligyerekeket, míg a menzára vártunk…
Valahogy úgy érintett engem a nevelés, szüleim és tanítóim minden erőfeszítése, hogy kimaradt a gyűlölet minden formája!
Ha kellene sem tudom véghezvinni ezt a legeslegújabb programot!
Már előre félek, képtelen leszek arra koncentrálni, nehogy ő nevessen majd a végén! Sőt, ha jobban belegondolok, azt sem tudom, minek a végén nem szabad majd nevetni, e derék Gyuri bácsinak!
Mert sajnos nem tudom kellő gyűlölettel sercegni a nevét, fogaim közt sziszegni valami átkozottul lekezelően ezt a fránya Soros nevet!
Még jó, hogy a probléma mindennél jóval nyilvánvalóbb!
Nem az a lényeg, hogy ő vigyorog, vagy sem, hiszen naponta tolnak a képünkbe millió vénembert, bárgyú vigyorral.
Nem az a lényeg, hogy ő nevethet, vagy sem a végén! A lényeg, hogy az én hazámban nem nevethet „bárki” a végén. Igen, ez a „bárki” a lényeg, mert itt bizony már csak a kiáltságosék nevethetnek, a nevetés maga csak nekik adatik. Akik a tűz közelében élnek, akik nyakig benne vannak a pikszisben, akik minimum Alcsútdobozon születtek – na jó, lehetnek felcsútiak is, de ez határeset! Ez a világ nem lehet jó mindenkinek, de mindenkinek, aki egyívású, azonos fizimiskájú az Orbánékkal, jó kell, hogy legyen. Mert ez a világ, mely minden világok legjobbika lehetett volna, immár az Orbánoké, csakis az övék, hogy mosolyoghassanak, vigyoroghassanak, nevethessenek a legvégén.
Elvégre kész röhej, mi itt van!
Gyuri bácsi… a Gyuri bácsik meg könnyezhetnek! S velük könnyezhetünk mind, akik egy pillanatra felkenődünk majd a nagy kék semmire, a vakfehér betűtenger mellé. Ez van, ezt kell szeretni! Aki pedig ellenáll – nos, annak ott a szép kis megtorlás.
De mi van, ha ez nekem nem jó? Ha neked és még sokaknak nem frankó így? Szóval, mi van, ha ezt a végtelen mocskot már nem bírjuk benyelni? Ha okádni van kedvünk és ordítani, miközben szájon rúgják a magunk féléket? Mi van, ha mi szeretni szeretnénk Gyuri bácsit, megköszönni amit értünk tett és tenni fog…?