Kategória: Egyéb

A lopás evolúciós eredete és fiziológiája

Abban fradista és dózsás is egyetért, ebből fakadóan szinte teljes a társadalmi konszenzus, hogy ezek itt, a fejünk fölött ipari méretekben lopnak, nevezzük akárhogyan is az elvakult, szuszogó szerzést és gyűjtögetést. Ez meglehetősen irritálja a Kárpát-medencei polgártársakat, legalábbis azt a döntő hányadot, akinek nem vette el az eszét, hogy Orbán et. előtt leboruljon, tehát rohadt sokakat.

Ordítani emiatt lehet és szükséges is, ám attól még semmi sem fog megváltozni, sokkal hasznosabb tehát, ha tudományos alapossággal veselkedünk neki a problémának, hogy miért. Elsősorban is genetikai okai vannak, amelyek az ősidőkbe vezetnek bennünket, amikor a homo akármi még erősen ki volt szolgáltatva környezete szeszélyeinek, és az életben maradást szolgálta, ha minél több bogyót tett félre a barlangjában úgy is, ha ezért fejbe verte a szomszédját.

A párduc is elássa a maradékot, meg a medve is. Ez a fölhalmozó elemi ösztön tehát mutatja, hogy szemben a kreacionisták tanaival igenis van kapcsolatunk az állatvilággal. Sőt, maga a papság is bizonyság erre – holott nem is tud róla -, amikor liheg a pénzért, gyűjtöget perselybe, esküvőért, temetésért meg minden lószarért, holott föl nem használhatja, mert akkor a torkosság bűnébe esik, és mégis megteszi, pedig kurvákat sem vehet rajta.

Brit tudósok kutatásai derítették ki, ez a génmódosulás okozza, hogy akinek a mai világban van százmilliója, miért veszik meg az újabb százért, aztán tovább a többiért. Nem tehet róla, ez a késztetés még akkor alakult ki a fajban, mikor kardfogú tigrisek akarták átharapni a torkát, tehát, ha a fideszfiúk máma elborult aggyal szereznek, csupán egy, az őseink által kódolt parancsnak engedelmeskednek. És még örülhetünk, hogy nem bunkó segítségével einstandolnak, hanem törvényt hoznak, hogy olajozottan menjen a dolog.

A mai történéseknek emellett még Kubiláj nagykán az oka. Ez a mongol, aki ráadásul még kínai császár is volt, a XIII. században a hasára csapott, és kibocsátotta az első papírpénzeket, és rendelettel kényszerítette ki a forgalmat. Kötelező volt a fecnijeit fizetésnél elfogadni, illetve a fémpénzeket rájuk beváltani, a pénzjegyekkel szembeni fedezetet azonban nem garantálta. Akinek nem tetszett az új móka, annak testét elválasztotta a fejétől.

Ez a rohadt vágott szemű az oka mai nyomorunknak, a hülye találmánya teszi lehetővé, hogy a mai kubilájok milliárdokkal dobálózzanak. Aranyban, ezüstben ezt nem tehetnék meg, hülyén nézne ki a gázszerelő, a filmes-kaszinós, meg a többi Dagobert bácsiként az érmékben tempózva, másészt meg annyi arany nincs is a Földön. A fölhalmozás elől tehát elhárult a fizikai akadály, viszont még mindig nyitott a ‘demiért fluimucilábeles kérdése. Mert a bogyós ösztönök mellet más is dolgozik a mai rezsim élharcosaiban, és igen.

Mert azt már nem brit, hanem komoly neurobiológusok állapították meg, hogy a pénz szerzése olyan kémiai folyamatokat generál az agyban, mint amit az ópium okoz. És itt van a mi kutyánk elásva, hiszen az közkeletű, hogy az ópium bevitelével a mindennapi szorongások enyhülnek, a használó pedig álmodozó lesz. Mivel a szervezet igen könnyen hozzászokik a szerhez, ehhez a hatáshoz egyre több és egyre gyakoribb anyagbevitelre van szükség.

Az erős pszichikai és fizikai függőség kialakulása miatt az ópium/pénzfüggő nagyon erősen ragaszkodik a használatához, mindehhez hozzájárul a szörnyű megvonási tünetektől való félelem. Az ópiumtól/pénztől megfosztott egyén izzad, izomgörcsök, végtagfájdalom, remegés, hányás, orrfolyás, láz, hasmenés kínozzák. A legsúlyosabbak mégis a folyamatosan rájuk törő szorongás, rettegés és a rövid alvási periódusokat megzavaró borzalmas lidércnyomásos felriadások.

Íme, hölgyek és urak, a magyarázat, hogy miért lopják ki a szemünket. Evolúciós és fiziológiai okai vannak, a kórt gyógyítani klinikai körülmények között lehet, a terápia helyét az egyszerűség kedvéért nevezhetjük akár börtönnek is.

Nem bosszúállási, hanem filozófiai okokból. Max Weber ugyanis a protestáns etika keretei között foglalkozik a pénz problematikájával, és megjelenik nála a kettősség, mivel ugyan visszautasítja a fogyasztást, de a szorgalmas munkát és az érte kapott fizetséget nem. Ápoltjaink viszont nem izzadós tevékenységért kapják a dellát, hanem csak játszásiból, ami nem összeegyeztethető a régebben kialakult társadalmi konszenzussal, de a polgártársak gusztusával sem.

AZ ELHERDÁLT SZELLEMI HOLDUDVAR – Hja, az agyhalottak mégiscsak többen vannak!?


Kampány van. Választási készülődés.
A ma még ellenzéki oldal próbálkozik – nyomul, tiltakozik, tüntet és táblákat cipel, szerencsétlenkedik… ügyeskedik – és buzdít, ki több, ki kevesebb sikerrel. Persze sosem együtt, leginkább csak egymás ellen. A nép pedig állítólag latolgat. Úgy nagyjából ennyi, amitől a matematikai többség változást remél. Meghallgatni, mi volna ha… aztán hazaballagni a jó meleg szobába, bevégezni a vacsorát. Kuksolni – ahogy ezt anno elnevezték!

Olvasom ugyanakkor a ma hatalmat gyakorlók néhai „támogató cimboráinak” már-már lesajnáló megnyilatkozásait. Arról hadováznak, vajon mi lesz Orbánnal, az elveszített szellemi holdudvar nélkül. Orbán és a fidesz valaha ugyanis nem nélkülözte a gondolkodni tudókat – ma mindazok, akik fájlalják a változásokat, lesajnáltakká váltak, a szavukra már nem kíváncsi a kedves vezető. Kiszeretett az igazságaikkal ellentmondókból, a csalódottakból, akik valaha éppen az ellen lázadtak, ami lett, ami most van, vagy éppen alakul! Mert a nyomorultak nem voltak képesek a hátraarcra, most megvetést és kiokosító dorgálásokat kapnak.

Érvényesülni és a kormánynak tetsző módon talpon maradni, valahogy csak azok voltak képesek, akik felvették az újabb táncrendeket – éppen úgy, ahogy Viktor fütyült, vagy inkább, ahogy őt legújabban fütyültetik!

A 2018-as voksolás közeledtével egyre inkább úgy látszik, ez lesz minden idők leghiábavalóbb demokratikus választása. A fidesz matematikai kisebbsége megkapja a behívót, kicsit kirittyentik magukat, azután elmennek, és szépen megszavazzák a megváltoztathatatlant.
Ők, akik mostanra éppen elegen lesznek.
Az addig hangos szóval tiltakozók, az elégedetlenek, a reménybeli kormányváltók, a kiábrándultak és állítólag változtatni akarók pedig szépen, nyugodtan otthon maradnak majd. Mert ahogy a legfrappánsabb igazságaik szólnak: nélkülük is eldönthető, merre tovább; ezt a kormányt nem lehet meneszteni; ez a választási törvény csak a fidesznek kedvez stb. stb. stb. Így lesz ez Magyarországon és egy évvel ez után majd Szombathelyen is! A gyűlölt bumburnyákok betonszarkofágot kapnak, öröklakást a budai várba, hogy egy esztendő múlva ugyanez ismétlődhessen a helyhatósági választásokon is.

Ja, és az „elégedetlenkedőknek” majd lehet nyugodtan agyhalottnak nevezni a narancssárga sálakkal magukat cicomázókat, lehet gúnyolódni a korlátoltakon, akik nyomják a betanult süketelést a rezsicsökkentésről, meg Brüsszel megállításáról! Lehet nyomni a vakert a bibircsókos tokájú Németh Szilárdról, a hibbant Gulyás Gergelyről, a helyzet az, hogy az éppen elegendő választó akaratából jöhet a „még négy év”, meg azután is a „még négy év”! Mert ők pontosan tudják a dolgukat! Nem velük van a baj!

Orbánt nem érdekli az elpártolt szellemi holdudvara!

Az ellenzék szellemi holdudvarára sem lesz kíváncsi!

Jöhet ide az okos TGM az ő kampeceivel, jöhet mosolyogva Botka a sanyarú jelen képeivel, gitározhat Gyurcsány Fletó, egyszerre mindhárom gitárján, a szuperhangos Marci meg dobálhatja festékes palackokkal a falakat… a helyzet mindaddig nem fog változni, amíg a nép, az „istenadta nép” nem kegyeskedik felemelni végtelen nagyra nőtt valagát, és nem lesz képes túlszavazni az éppen elégséges kormány-nyájat!

Már csak a késztetés hiányzik!
Talán most kellene elkezdeni a sanyargatást!
Mert nagyon úgy tűnik, hogy a tudomány helyébe tolt böszmeség elfogadhatóvá lett, s amíg a bélcsatornákba mindezek ellenére is kaja juthat, ezt a derék matematikai többséget képtelenség lesz aktivizálni!

Valóság nagybátyám

Nem kell ahhoz kétfarkú torz tükör, hogy belássuk, az a bűzös halmaz, amelyet összefoglalóan Fidesz-nek neveznek, megspékelve KDNP-vel, valamint a rajongó, illetőleg hívő táborral, oly mértékig szakadt el a valóságtól, amelyet bízvást nevezhetünk imbecillis kegyelmi állapotnak. Olyik organizmuson viszont már a debilitás jelei is mutatkoznak, hogy az észelmenés legkarakteresebb fokát, amelyet idiótának hívnak, most csupa jószándékból kihagyjam a szótárból.

Imhol van nekünk mindjárt Nógrádi szagértő, akit a dakoták – mert az indiánok tisztelték az eszementeket – valószínűleg szentté avattak volna, olyanokat tud ő. Legújabb delíriumában azt vizionálta, hogy az usákok már kijelölték a mi egyetlenünk trónjának saját akolból kinövő várományosát, ami a dombóvári tátott szájú panelproliknak biztosan annyira érdekes volt, hogy hányták a fürge keresztet, és az susogták, mi lesz velünk nagymama?

Semmi se lesz. A mókus őrs kommunikációs igazgatója (és az is van), bizonyos Hídvégi et. aszonta, hogy ők ilyen híresztelésekkel nem foglalkoznak, holott nem ártana, és nem azért, mert az egész eszemenésnek volna valamelyes valóság alapja, hanem mert éppen nincs. És ez mutatja, hogy kezdenek repedések szétrózsázni a varázsgömbön, amelynek a vége már csak a fizika törvényei szerint is az lesz, hogy iszonyú csörömpöléssel hullik darabjaira az egész hóbelevanc.

Ez az egy állítás számos öngólt eredményezett a bábszínházban, ha jól odafigyelünk. Ha ugyanis igaz volna, akkor baj van. Ha meg nem, akkor is, mert a Pártnak cáfolnia kellett a riogatásért felelős alkalmazottja delirálását, amivel nem kevesebbet vall be nekünk, hogy amit Nógrádi mond, az nem igaz. Ilyen tényállások után, ha kellőképpen tökös a ’zember csak elmorfondírozik, hogy ez a szagértő mikor mondhat igazat. A legelvetemültebb liberálbolsik úgyis tudják, sohase.

Node, ha a Bélák és pláne a Józsik is kiszagolják ezt, mert az a kurva korsó egyszer csak eltörik a kútnál, főleg, hogy ilyen alternatív valóságot szétsugárzó rágcsáló annyi van a rezsim környékén, mint kerek égen a csillag, akkor súlyuktól egyszer csak hirtelen és váratlan leszakad a mázsás, szörnyű mennybolt. Ilyen Spöttlék, és különösen Bakondik erősen dolgoznak ezen, hogy a vezérről és közvetlen udvartartásáról ne is beszéljünk.

Ha jól emlékszek, a drága Marquez bácsi az ő mágikus realizmusával, de az is lehet, hogy Füst Milán az indázó dumájával – ki tudhatja ebben a tömegben – mondta volna azt, hogy akármilyen fiktív világot föl lehet építeni, csak arra kell ügyelni, hogy az ember a legkisebb részletben se essen ki belőle. Amint ez megtörténik – tanította ez a kettő vagy az egyik – azonmód omlik össze az egész építmény. Jelzem, megtörtént a hiba, roskadófélben van a ház, mállik le a vakolat. Hogy mikor dől össze, az csak idő kérdése, hiszen azt meg Camus-től tudjuk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

De, hogy mivel nem törődik még meglehetősen szeles módon a Fidesz, az is érdekes. Magomed Daszajev, csecsen polgártárs megfenyegette a szovjet emlékművet összefestékező Komáromy Gergelyt, és Halász szóvivő aszonta, hogy piti esetekkel ők nem foglalkoznak. Hogy Komáromy él-e, vagy hal-e, az őket teljesen hidegen hagyja, az viszont már égethetné a valagukat, hogy az oroszok a spájzban vannak. De ez sem érdekli őket, így hát kénytelen vagyok bemutatni, mit csinálnak Volga anyácska gyermekei az éléskamrában.

Nagyapám mesélte a megszépítő messzeség miatt göcögve, hogy amikor a felszabadító erők benyomultak ’45-ben a Vas megyei Sorokmajorba, akkor a távoli sztyeppékről származó hős katonák értetlenül álltak a zsírosbödön előtt. Nem tudták hová tenni a magyarok különös alkotását, és az égető dilemmát úgy oldották föl, hogy meglelve a titkos funkciót, beleszartak az amúgy akkor már üresen álló edénybe. Mindebből kitetszik, hogy addig-addig osztogatja itt nekünk ez a bagázs a fikcióját, míg végül a parlamentjükben a szent koronájuk kap egy adag megemésztett pirogot, ami nekik újdonság lesz, minekünk viszont tényleg szar. Szép kilátások, azt meg kell hagyni, viszont nem kellene elfajulni engednünk a dolgokat.

Legyen velünk a nevetés

Most hajnalban gyors szemlét tartva a Fidesz-médiákok között, azt lehet tapasztalni, ezek a drágák annyira ledöbbentek, hogy nem találják a szavukat a tegnapi kétfarkú pörformansz után. Ha komolykodó, izzadságszagú tüntetés lett volna, már ömlene a mocsok minden mennyiségben, ám azzal, ha pofánröhögik az embert, nehéz bármit is kezdeni.

Kitetszik, hogy ezzel a jelenséggel képtelenek megbirkózni, se megrágni, se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudják, így hát hallgatnak. Mert mit is lehetne kezdeni azzal, ha a tömeg azt szajkózza széles vigyorral a száján, amit maga a diktatúra is mondana. Tagadni a somolygó népek állításait nem lehet, hiszen akkor saját maguknak mondanának ellent, ordítani miatta viszont szintén ilyen okok miatt zsenánt.

Ezzel a szaltó mortáléval a kutyások olyan spirálba irányították a közbeszédet, amiből a nemzethy oldal jól kikeveredni nem tud. Kénytelen mosolyogva tűrni, ahogy pofán köpik, és a langyos csula csorog le az orcáján, hogy ilyen csodás képzavarral mutassam meg a helyzet felemelő abszurditását. Még a híradó.hu is meghasonlott egyetlen tudósító Orbán-orgánumként, és nagy kínok között tényszerűen leírta a történéseket.

„A magasba tartott táblákon olyan jelmondatok szerepeltek, mint “Tiltsuk be a tömegrendezvényeket”, “Le a szólásszabadsággal”, “Nem akarunk nyugdíjat”, “Viktor, haza, család”, “Ne engedjük, hogy a Soros pénzelte provokátorok megzavarják a békemenetet”. A hangoztatott jelszavak között szerepelt, hogy “Nem kell több választás!”, “Vesszenek a civilek!”, illetve “Magyar földre orosz tankot! A – végig ironikus hangvételű – tüntetés végén a szervezők hivatalosan is hadat üzentek Brüsszelnek.”

Nem lennék most sem a tudósító, sem a szerkesztő helyében, mert hétfőn ebből még baj lesz, csak azt nem tudni, hogyan. Sorosozni, mint kitetszik nem lehet, sőt, semmit sem lehet, viszont hogy Orbán Viktor, ha érti még – de ez korántsem biztos -, nagy valószínűséggel kényszerzubbonyban toporzékolva csap majd szét közöttük, az is nagyon valószínű.

És akkor is minden hiába lesz. Ez a tegnapi dili a rendszer velejét, a pátoszos magyarkodást tette röhejessé, a komolykodó beszédeket és az izzadság szagú váteszeket, politológusokat, ellenzéki pártokat, meg a szélsőjobbos hülyéket, amit még a sors is jól mintázott, midőn a Nyugatinál összegyűlő Betyár Sereg, a Magyar Gárda és a Szkíta Motorosok csak arra jutottak: „Minek ide ez a retkes egyetem?”, és a pódiumjuk nemes egyszerűséggel összeomlott a molinó súlya alatt.

Mindezek után, amikor derűs lélekkel nyugtázható, hogy sikerült fogást találni a tébolyon, miközben az ember szétröhögte magát, az a rossz érzés motoszkál benne mégis, hogy tán minden hiába. Hiszen az a sokaság, aki a fülkékben megdönthetné a rezsimet, nagy valószínűséggel semmit sem fog fel az egészből, mint az egészen valószínű.

Viszont jólesik, ha a rezsimből bohócot csinálhatunk, mert netalán olyan folyományai lehetnek, hogy a despota, miközben fogai kihullanak a folytonos csikorgatástól, desszertként még szélütést is kap tehetetlen dühében. A hamut is mamunak mondja majd, mint sormintája, Kádár et. a végső napokban, igazolva Kierkegaardot, aki így foglalta össze, mit is kér az élettől:

„Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”

Hányinger

M. József tegnap este megünnepelte a kocsmában, hogy eltelt a hét, meg a nap, és jön a hétvége, aminek amúgy semmi jelentősége nem volt, hiszen szombaton és vasárnap csak úgy nem dolgozott, mint hétfőn vagy pénteken. Amióta összeveszett a polgármesterrel, közmunkát sem kapott, és tulajdonképpen hálás volt neki, mert így alkalma nyílt arra, hogy heti egyszer-kétszer elmenjen feketézni, és sokkal többet keresett vele, mint a közös árok-kaparászással.

A péntek este mégis karácsony volt minden héten, hiszen ekkor a haverjai őszintén örültek az eljövendő két napnak, amikor nem csörög hajnalban a vekker, nem ordibál a főnök, és szakad le a kezük a robotban. A péntek este a szabadság volt maga, ellazulás, nők és futball megtárgyalása ordibálva, valamint az Orbán kurva anyjának szidása nagy hangon és teljesen értelmetlenül, viszont következetesen, ezt meg kell hagyni.

Tegnap azonban valami ismeretlen erő miatt túlzásokba estek a nagy lazulásban és a hűsik kortyolgatásában, aminek következményeit M. József most reggel a párnái között nyögte. A másnaposság hullámzott benne a fejétől a talpáig, a homlokát hideg verejtékbe borította, lábai görcsbe rándultak, és az ingamozgás közepén, amikor a gyomránál járt az expressz, olyan öklendezések szállták meg, hogy majdnem kiszakadt a belseje. Ezen csodálkozott, és ez ellen küzdött, kamaszkora óta nem hányt ugyanis, amire nagyon büszke volt.

Vaskos tapasztalatból azt is tudta, ha a hét végét nem akarja ágyban és párnák közt átszenvedni, akkor fojtást kell tenni a gyalázatosra, ezért, amikor a rigók jelezték, hogy mindjárt pitymallik, átvonszolódott az ivóba, és szombat lévén nem is az első volt, nagy hanggal már ott ültek a haverjai olajtól iszamos kézzel, ahogy mindig, mint az ország ideális alattvalói. Lesték a tévét, amiben a tegnap estét ismételték. M. József letelepedett, markolászta a fröccsét, amikor a képernyőn föltűnt a nemzet gázszerelője.

Midőn a riporter megkérdezte tőle, hogy is van a dolog Balaton fölvásárlásával, ez a gázszerelő valahová a messzeségbe nézett, úgy mondta: „Nem tudom, én nem vásároltam be semmit.” A kocsma népe egyszerre visított fel és dübörgött, de M. József hallgatott. Az első korty teljesen megkavarta, émelygést érzett, böfögni próbált, de nem sikerült. A riporter rámutatott egy plakátra, amelyen a gázszerelő állott Orbán Viktor társaságában, és rajta a felirat: „Ti dolgoztok, ők lopnak.”

A gázszerelő kijelentette: „Ez hányinger.” A tőmondat mintha startpisztoly lett volna, mozgásba hozta M. József hasi izmait, és bár hősiesen küzdött, nyeldekelt, semmit sem tudott tenni, gyomrának mai, tegnapi és sok éves tartalma óriási sugárban lövellt ki a kocsma légterébe, csattant a padlón, és a közönség tagjai miután kecsesen kitértek a mindent letaroló sugár elől, nem ordítottak, hogy te barom, hanem ovációban törtek ki, mert megdőlt M. József rigmusa, amit részegen mindig szavalt, hogy rókamentes móka ’93-óta.

A kocsmáros is röhögött, miközben a bűnös a klozettból előszedte a fölmosórongyot, és nekilátott szétkenegetni a tócsát, a sarokban meg a nyeszlett tudálékos előadásba kezdett, hogy gyakorlatilag bárki hányhat, kortól és nemtől függetlenül. A nők és a kisgyerekek könnyebben hánynak, meg azok is, akik refluxosok. Itt tartott, amikor a többség leordította a fejét, és kollaboránsnak nevezte M. Józsefet, aki szimpátia-hányást hajtott végre, valamint magára vette a gázszerelő bűneit.

Így vihogtak, de közös döntéssel átkapcsolták a tévét, hogy ne legyen újra baj, de ez a másik adó sem volt jobb, ezen meg valami Tuzson nevű ökör értekezett arról, hogy most következik a végső összecsapás Brüsszellel. Ettől a kocsma közönsége egyként hülyült meg, és kórusban, mintha futballmeccsen lettek volna, úgy kántálták, hogy hányinger, hányinger. Viszont M. József az általános hangzavarban valami időtlen múltba csúszott, amikor még volt esze, és látta a Bouville-i naplementét, a szaros papírdarabot, meg a tintatartót.

Ekkor újra elöntötte az émelygés, de ez már nem az okádás előszele volt, hanem a mesterfok, az undor, amitől nem lehetett egy gáláns sprickolással megszabadulni, mert az oka és indoka nem az elfogyasztott maligánokban, hanem a Tuzsonokban és Mészárosokban rejlett. Ezek tették végleg tönkre az életét, gondolta M. József. Ránézett a kocsmárosra, akin lila ing és rózsaszín nadrágtartó volt, émelygéséből szólt kifelé neki Roquentin úrként: Egy calvadost, gyermekem. A kocsma népe megállapította, hogy na, már megint máttós, pedig soha nem volt józanabb.

LEFAGYOTT KORMÁNYABLAK – amikor a nyolcvanöt éves ember ügyintézni kényszerül

Nyilván az a legegyszerűbb válasz, hogy nyolcvanöt évesen az ember már örvendezzen a reggeli ébredésnek, passogasson órákon át, bámuljon kifelé a lefüggönyözött szobából, aztán tévézzen – majdcsak elmúlik a nap!
Főleg ne üljön volán mögé, véletlenül se vezessen!

No, nem mindenki, de akadnak bőven, akik az öregséget nyűgnek tartják, a megvénült embertársainkat tehetetlen teherként, elviselendő feleslegességként kezelik, ezért tőlük előre elnézést kell kérnünk, hogy egyáltalán előhozakodunk Lali bá’ bagatell történetével!

Szóval. Lali bá’, a nyolcvanötödiket tipró nagypapa, az általa tervezett rendben, kedd délután felkereste körzeti orvosát, hogy a részletes, szakorvosi vizsgálatok hetei után végre beszerezhesse a jogosítványa meghosszabbításához feltétlenül szükséges dokumentumot, a „népiesen elhíresült dokipapírt”, amivel beadhatja igénylését az újabb két esztendei gépjármű vezetési jussra. A jogosítványa meghosszabbításáért éppen két hete kezdte meg a kálváriát, szorgosan felkeresve a szemészet, belgyógyászat, reumatológia és még néhány kedves intézmény rendelőit.

Mivel mindenhol zöld jelzést kapott, s az időpontja pontosságra intette, ezért ment kedden – még a napfényes tavaszban – a körzeti rendelőbe. Nem kellett soká várakoznia, megmérték a vérnyomását, összesítették a beszerzett dokumentumokat, s már fizethette is az ötezres dézsmát.

Hogy a nyugdíját barátságból tépázó összeg még frappánsabb lehessen, már a rendelőben megsúgták neki, hogy ugyan két esztendőre szól a hosszabbítás, azért ne örvendezzen annyira! Mivel a bácsi május végén született, így gyakorlatilag csak egy év, egy hónap az a két év! Ez az új módi, a szülinap emlékeztet az évfordulókra – ezt a remek törvényt alkották a közelmúltban… A gyomros, így a két hét canossa után szép zárást adott a napnak.

A sokat látott öreg hazatért és feltárcsázta az „okmányirodát”.
Ő még így ismerte a hivatal nevét, bár korábban járt már a tanácson, a polgármesteri hivatalban is, a legeslegújabbat, a „kormányablakot” még nem igazán szokta meg. Számára ez a hely évtizedek óta a régi otp helyén leledzett, időpontot szeretett volna kérni, de csak csütörtök délelőtti javaslatot kapott.
Ma már elég, ha ott húz sorszámot, pár pillanat lesz az egész! – hallotta…

Szerdán megérkezett, csütörtökre beállt a tél. Havazott és a fákat tépázta az orkán erejű szél.

Lali bá’ látott már néhány kemény telet, nem habozott hát, hosszasan búcsúzkodva asszonyától, útra kelt, s olykor ugyan komoly erőfeszítést jelentett a számára a talpon maradás, begyalogolt a lakóteleptől a Városháza melletti intézményig.

Sorszámot váltott, aztán várakozni kezdett.
A fránya időjárás miatt „lefagytak” a kormányablakok, s így, mintegy egy órányi remény után azt az üdítő javallatot kapta, hogy fáradjon át egy másik hasonló intézménybe, akár a vasútállomásra, akár a Hollán Ernő utcába. Ott talán minden működik…

Ekkor már jócskán elszaladt az idő, a bácsi mégis felcihelődött, hogy az ítéletidőben keressen egy kevésbé lefagyott ablakot.
Mert nem szeretett volna dolgavégezetlenül hazaballagni.
Így baktatott át a „Hollánba”, ahol készségesen és azonnal fogadták, elkészült a fotó, rögzítették az adatokat, s már készült volna a melegség beköltözni a szívébe, már-már beletörődött, hogy lám, az ügyfélbarát rendszerben egy nyolcvanöt esztendős ember mégiscsak eléri a célját, amikor a kezébe nyomták a csekket!

Hja, igen, ez a legeslegújabb rend ezt is másként követelik, mint a korábbiak! Már nem lehet fizetni a hivatalban, csak a bankkártyások teljesíthetik az ezerötszázas dézsmát!

Az egyébként minden végtagját fájlaló, a hidegben még nehezebben mozgó bácsika újra útnak eredhetett, mehetett a postára, befizetni!
Újabb hóesés, újabb orkán erejű szél…

Miután a postán kiderült, hogy a csekk nincs kitöltve, nekiláthatott, hogy megfagyott ujjaival odakanyarítsa a kért adatokat, fizethetett és újra nekilódult, hogy a feladóvevényt visszajuttassa a hivatalba!

Aztán már készen is volt a nagy mutatvány! Pár pillanat…

Egy év, egy hónap múlva lehet újra jönni!
De mókás ez az ügyfélbarát hivatal, különösen egy nyolcvanöt esztendős, tisztességben megvénült, sajgó végtagokkal mozgó embernek!
Lali bá’ hazaballagott az áprilisi télben.

Itt, ahol minden a legnagyobb rendben van, ahol a fránya időjárás, meg a szabályok érvényesülhettek, senki nem hibázott. Mindenki tette a dolgát. A sok-sok – éppen csak kevéske hálát váró – doktorúr, a lefagyott gépekre várakozó irodisták, biztonsági őrök csakúgy, mint a jegykiadó automata mellett álló jegykiadó szakember is… Tette a dolgát a postáskisasszony, meg a többi irodista, mind, kik jól végezték a munkájukat.

Lali bá’ jól bírta az ügyfél-barátságot, meg az emberséget… Neki csak ennyi volt a dolga. Csak ennyi!
Magyarország, 2017. április 20. Tivadar napja volt…

Vérszag

„Aggálytalan bizonyossággal” állapította meg a bíróság, hogy Nyakó István nem sértettje az emlékezetes, NVI-nél történt kopaszok, kontra MSZP ügynek, amikor is a jámbor Kubatov-legények szerény ténykedésükkel a mi drága Erdősinénket állították a startvonalra az ő népszavazási kezdeményezésével, mint az tudvalévő.

Az ítélet előzménye az volt, hogy Pintér et. rendőrsége nemcsak a népszavazás rendje elleni bűncselekmény, de a hivatali visszaélés, a garázdaság és a kényszerítés bűntette miatt indult nyomozásokat is vádemelés nélkül szüntette meg, mert a tények ellenére nem tudták eldönteni, hogy az ominózus hajnalon J. Lőrinc vagy valamelyik társa volt-e az, aki Nyakót megakadályozta az időbélyegző elsőkénti használatában.

Olyan ez, mint amikor a családon belüli erőszak témakörében a szerv addig nem avatkozik be, míg nem sprickol a vér, aztán meg hümmög, hogy mért nem szóltak neki előbb. Viszont azóta a kopaszok rátelepedtek a mindennapokra, egészen váratlanul, de jól kiszámítható módon mindenhol feltűnnek, ahol Orbán hazáját meg kell védeni a kozmopolita csürhe ellen.

Volt már ilyen a történelemben, bizonyos Ernst Röhm még a múlt század húszas éveinek elején hozott létre „teremvédő” csapatot, akik az NSDAP rendezvényeit biztosították. Ezek az elsőáldozók aztán 1921. november 4-én a „Sturmabteilung”, magyarul SA nevet kapták a keresztségben, és ez a véres szájú mókus őrs sajátos fejlődése során a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé vált. Olyannyira, hogy beépült a bajor kormány mozgósítási terveibe is.

Van tehát minta és vitézségből forma, amelyből a mi jámboraink szelleme táplálkozhat. Voltaképp determinisztikus ez az egész, a hét éve szakadatlan tartó háború, amelyet Orbán folytat, kitermeli magából ez erős embereket, van hozzá elég degenerált alak, s ha Kubatov et. még noszogatja is őket a listái alapján, akkor készen áll a recept az eljövendő pogromokhoz.

Lehet, hogy túl sokat nem is kell várni rá, hiszen elátkozott miniszterelnökünk keresztényi tenyere már viszketni kezdett, mint azt volt szíves hívei tudomására hozni. Meg is lett az eredménye, egy tüntetőt hazafelé haladtában pár ilyen mókás fiú betuszakolt egy kapualjba, és alaposan elverték, pedig történelemkönyvet sem olvastak, csak Bayert. Onnan lehet a buzgalom.

A meggyakott férfi beszámolója szerint „Tüntetgetsz? Miért tüntetsz?”, valamint „A CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!” magyarázat után kapott a pofájába, világossá téve, hogy nem testvéri szeretetből, hanem nevelési célzattal ruházták meg, miheztartás végett. Pintér et. rendőrei pedig – a beszámolók szerint – még azt sem hagyták neki, hogy normálisan elmesélje a történteket.

A vége az lesz, hogy mindez meg sem történt, vagy maximum az ufók voltak a bűnösök. Ennél szomorúbb azonban, hogy a jelek szerint minőségi szintet ugrott Magyarország közélete, és életbe lépett az ököljog. Orbánt és Bayert felbujtásért lehetne beárulni, de ennek ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mintha ezt 2006-ban tettük volna, amikor a most pofozkodók tankokkal furikáztak, és autókat gyújtogattak, tudjukki által logisztikázva.

A helyzet most annyiban komolyabb azért, hogy már Kövér magánhadserege is felfegyverkezett, és nem azért, mint mondják, hogy eltévedt drónokra vadásszanak, hanem sokkal inkább a Kossuth téri ricsajozók ellen, akik esetleg felhorgadásukban behatolnának a Parlamentbe. Ez teljességgel biztos, mint ahogyan az is, hogy immár kétségeink nem lehetnek, ezek készülnek a csatára. A legfélelmetesebb viszont az, hogy az SA-ként működő kopaszaikkal ezt ki is akarják provokálni.

Nem lesz ennek jó vége. Már érződik a vér édeskés szaga, és te tetted ezt, király.

Hungória Conanjai

Békés Márton a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, akinek a szívét vérzésig megsebezte, hogy szeretett intézményének falát összefestékezték. A megrendülés mértékét mutatja, hogy szinte már egy hét is eltelt a hallatlan atrocitás óta, de csak nem tud napirendre térni a történtek fölött.

Tegnap öntötte ki lelkének éjfekete tartalmát a nagyvilág, és elsősorban a leendő választók előtt, hogy hitükben őket tudományosan megerősítse. Könnyeivel küszködve, szüpögve, taknyát nyelegetve adta elő a megfelelő orgánumnak az örök igazat: “Ne legyenek kétségeink, a támadás a hősök és az áldozatok ellen ment.” (sic)

Ezen kívül barbárságnak nevezte a dolgot, amely megállapítás engemet sűrű továbbgondolásokra kényszerített, mert ez már minősített eset. Az ókori görögök barbarosz (βάρβαρος) kifejezéssel illették a nem görögöket, ebben a kontextusban tehát igazgató úr megállapítása egybecseng a nagyfőnökével, miszerint a rajtuk kívül álló elemek nem tekinthetők magyarnak.

Más megközelítésben a bárdolatlan népelemeket tekintették a rózsaszín lelkű hellének barbárnak, de a perzsa háborúk után a szónak megvető értelme is volt, jelezve a durvaságot, kegyetlenséget és műveletlenséget. Nem véletlen, hogy az újkorban a nácikat szokás barbároknak nevezni, meg Móricz pásztorait, akik birkákért gyilkolásztak.

Ha tehát igazgató úr a barbár morfémával illeti a jámbor föstékes alakokat, akkor azt kell tételeznünk, hogy a leendő választóknak üzen csalafinta módon azt sugallva, hogy ezektől óvakodni kell, nincsen előttük se Isten, se ember, ezek újszülött kisdedjeinket fogják elmajszolni früstökre, miután szétkúrták asszonyainkat.

Más megközelítésben a barbár megjelölés a görögöknél civilizációs eltérésekre is utalt, és be kell látnunk, hogy tényleg, a ma kormányzó erők, a kormányhoz közel álló kiszolgáló személyzet, az oligarchák és a hívők, valamint a velük szemben elhelyezkedő immár a festékszórás alapján megkülönböztethető sokaság között leginkább kulturális különbség van.

Nem arról van szó elsősorban, hogy a fideszbirka olvasta-e, mondjuk, a Tulajdonságok nélküli embert, vagy létezni sem bír Wagner nélkül. A kultúra ebben az esetben az egész személyiséget jelöli, amely az egyik esetben européer, a másik oldalon pedig a természeti népek felé hajlik, ily módon kettejük között antagonisztikus az ellentét.

A Fidesz és nyája erősen hajlamos arra, hogy totemeket alkosson, amelyeket és akiket vallásosan lehet tisztelni, s egyúttal félni is tőle, mint például Orbán Viktort, aki egyben tévedhetetlen is. Totemizálnak ezek mindent, mint most a terror otthonát, amikor is szakrálissá tettek egy nyüves múzeumot, amit pedig csak azért hoztak létre, hogy a főnökük beteges kommunista fóbiáját kielégítsék.

A szakralizált tárgyakról és dolgokról, úgymint és többek között szent jobb, szent korona, himnusz, meg ilyenek, csak suttogva lehet beszélni, minden más megnyilvánulás istenkáromlás, ami a libsibolsik védjegye. A Fidesz éra így röpít vissza a középkorba, és még azon is túl, megférni ezek semmiféle szabadabb elmével nem tudnak.

Innen nézve világos az is, hogy amint vezérünk egyre inkább elsötétül, úgy veszi őt körbe az egydimenziós emberek tömege, és aki egy kicsit is képes az összetett, elvont gondolkodásra, menekül előle, ahogy csak bír. Így válnak mértékadó emberré a Németh Szilárdok meg a Kósa Lajosok, akik determinisztikusan nem értik a paintballozókat.

Ők – szerintük – rombolnak, ricsajoznak, hangoskodnak, istentelenek, ügynökök, etc. Így van az, hogy ezek a mókusok fölépítették maguknak a saját Hybóriájukat, amely esetünkben inkább Hungória, amelyre az erőtől duzzadó harcosok és a sötétség a jellemző. Csak ebben a mi hard fantasynkban nem a snájdig Schwarzenegger küzd tébolyult szemekkel ellenük, hanem nyeszlett bölcsészek.

Conan-Schwarzenegger egyedül kaszabol és nyiszatol, hogy végül király váljék belőle, itt, a mi délibábunkban sok, és egyre több a harcos ellenálló, akik csak úgy nem ismernek félelmet és látszólag fájdalmat sem, mint a kimmériai barbár. Hogy emiatt totyakos vezérünk és hű szolgái be vannak szarva? Perszehogy, mivel váratlan zavar keletkezett az erőben, és roskadófélben van a ház. Eljött tehát a Conanok ideje a csillagok állása szerint.

LEX DECATHLON – jöhet a törvény az újabb ellentmondó kiirtásához?

A helyzet az, hogy ma már viccelődni is kockázatos!
Jól beolvasni – simán bűn!
Belegondolni, bizonyos várható következményekbe, számolni a rizikófaktorok új generációival – szinte kötelező. Bárkit kinyírhatnak…
A más gondolat, más vélemény előlépett a meggondolatlanság, helytelenség, hovatovább a „tiltott” kategóriákba – csak az jó, ami fentről érkezik, „egyenesen onnan”, s akinek nem tetszik, jobb, ha hallgat.

A sanyarú sorsú, „Budapesten kívüli perem” lett mostantól a még inkább lepukkant vidék, az egybefüggő engedelmesség paradicsoma – a béna bárányok hallgatnak, a bősz birkák kussolnak – még figyelmeztetni sem kell őket, teszik a dolgukat… Olykor bekapcsolnak néhány kormánypárti adót, hallgatják, nézik, lesik a semmit, konstatálják, hogy minden oké, s ha véletlenül áttekernek némi simicskás, vagy sorosbérences adóra, ott nyilván valóan hazugság, meg uszítás megy, hogy tönkretehessék a kemény munkával felépített rendet – a hazát! Amely, mint tudjuk, nem lehet ellenzékben!

E méla katyvaszban azért néha fel-feltör némi buborék – persze, csak az igazán bátor nézelődőknek, akik amúgy a „minden-mindegy elvből” kiindulva fogyasztanak válogatás nélkül mindent.
Ez maradt az összes bátorságuk… Ez van!

Nézzük a tényállást! Orbán Viktor „ricsajnak” nevezte a napok óta tartó kormányellenes tüntetéseket, s megismételte, a tiltakozók mögött Soros György áll, aki szerinte azért támogatja pénzzel a tüntetőket, mert Budapest is meg akarja állítani a magyar származású amerikai milliárdos által támogatott migrációs hullámot.

A Vasárnapi Újságnak nyilatkozó miniszterelnök szerint a kormány politikai ellenfelei kampányfőpróbát tartottak, s azért töltötte be ricsaj a húsvét előtti nagyhetet. „A békés és derék keresztény embereknek is viszket a tenyere” – hangsúlyozta a miniszterelnök, s hozzátette: ez erőpróba mindenki számára.

Mindez persze csak a „szokásos” direktíva, az alaphang, amit a mi derék Kimdzsongununk olykor-olykor az éterre ereszt – a miheztartás végett.
Ez dőlt húsvétkor a megnyomorítottak ölébe, leginkább ezt tojta a nyúl!
A legváratlanabb helyről, egy népszerű sportáruház vezetőjétől, Pósfai Gábortól érkezett a frappáns válasz – mely nem akart ellentmondani, sem kioktatni.
Éppen csak hivatkozott a sokat és sokszor emlegetett keresztényi elvekre:

“Viszket a tenyered? Mosd meg és nyújtsd oda Felebarátodnak. Ha már Húsvét van. Abba most ne menjünk bele, hogy én keresztény emberként akár ezt ki is kérhetném magamnak és számonkérhetném rajta a Tízparancsolat különböző pontjait, különös tekintettel a VII., VIII. és X. pontra. De a legfőbb bajom inkább az, hogy aljasul megint előjön az uszítás, a magyar emberek tudatos egymással szembe fordítása, az „amit szabad nekünk, azt másoknak nem” effektus.”

Pósfai Gábor, – a Decathlon magyarországi irányítója nem volt rest megosztani a gondolatait, annak ellenére sem, hogy a kormány mostantól nyilván megfontolhatja a Lex-Decathlon törvénybe foglalását, egy sikeres nagyvállalat ellehetetlenítését. Itt ez így szokás! Pósfai Gábor azt is le merte írni, hogy náluk – a cégnél természetesen – semmi baj nem lehet abból, ha bármely dolgozója másként gondolkodik a világról, mint ő. Nem függesztik fel, nem rúgják ki, nem állítják félre – meghallgatják!

„Azért még lehet más is normális, hogy nem ugyanazt gondolja, amit én. Azért még dolgozhatunk együtt sikeresen, mert pont a sokszínűség, a sok különböző vélemény viszi előre a világot. Jobb helyeken.”
Pósfai persze tovább is feszegeti a húrt, bátorkodik szembemenni a nagy hatalmasságok diktátumaival, s a szimpla facebook bejegyzés így birizgálja azok fantáziáját:

„Csak egy vélemény lehet helyes. Csak nekünk lehet igazunk. Mindig háborúzni kell. Elmúltnyolcév, magánnyugdíjpénztárak, Gyurcsány, Bajnai, kizsákmányoló multik, migránsok, EU, Simicska, Brüsszel, Soros – állítsunk meg mindenkit, mindenki ellenünk van! Mindig más a hibás. És közben embereket, barátokat, családokat fordítanak egymás ellen a demagóg, sokszor teljesen alaptalan és értelmetlen érvrendszerükkel. Magyarországon mindig is hiányzott a normális vitakultúra, de az „elmúlthétév” még a csíráit is megszüntette, elkezdte teljesen elbutítani az embereket.”


Pósfai Gábor

“Mert vitázni veszélyes. Ahhoz kellenének kellően alátámasztott érvek. Ahhoz tisztelni kellene a másikat. És az poiltikailag nem lenne olyan kifizetődő. Miért nem lehet normálisan leülni egymással? Ha erősödik egy ellenvélemény (netadó, vasárnapi zárvatartás, olimpia stb), akkor gyorsan levesszük napirendről. Miközben ezekből több olyan téma is volt, amiről lett volna értelme vitatkozni, átbeszélni. Ugyanez igaz a migránshelyzetre is. Valódi probléma, de nem normálisan beszélünk róla, hanem háborús, rövid távú politikai érdekeket szolgáló kontextusba helyezve.”

Egy pillanatig nem lehet kétséges, hogy a fúrógép motorjait felizzították. Az orbáni gépezet belendült, keresik a lehetőséget, hogy lehetne szétbarmolni egy tehetséges cégvezető munkahelyét.

A Decathlon nyilvánvalóan negatív példa lesz mostantól, akik ott vásárolna, valamennyien aljas sorosbérencek, s azon sem kell megdöbbennünk, ha napokon belül megírja majd a ripost, hogy Pósfai Gábor homoszexuális és üzleti kapcsolatokat ápol Simicska csapataival is. Aztán mehet, ahová csak akar!

A magunkfajta írkáló emberek meg mehetnek az utcára tüntetni, persze mostantól még büszkébben feszítve a Decathlonban vásárolt rucikban, bakancsokban!


Viszket a tenyered? Mosd meg és nyújtsd oda Felebarátodnak. Ha már Húsvét van. – ez az üzenet, ami nálunk nem bírt célt téveszteni!

Színek és évek

Momentán ott tart lángoktól ölelt kis országunk, mint Ildi néni középső csoportja a sarki óvodában szuszogós szivárvány-rajzolás közben, miszerint a színek tobzódása határozza meg a mindennapokat, sőt, már a világnézetet is.

Az egyik fél a csukaszürkére esküszik, amin csodálkozni nincs mit, hiszen, mint tábornokunktól tudjuk, permanens a háború, az ellenállás egyre szélesülő körei viszont a prizma csodás hatásában bíznak, és lehet, hogy igazuk van.

Ez az a jószág, amely, amint azt Newton bácsitól tudjuk, szétbontja a mafla fénysugarat cuki kis csíkokká. Viszont itt és most nem fizikai, hanem sokkal inkább néplélektani kísérlet zajlik, hogy az agresszív sötétlő bambaság, vagy a friss tavaszi szellő kerekedik-e felül a Kárpátok alatti ringben, és ez egyáltalán nem mindegy.

A kimenetel hatással van ugyanis a választópolgár testi és lelki egészségére is, egyszerűbben leföstve, vagy megdöglünk az új középkorban, vagy szabad lesz megint lufit eregetni.

Itt vannak mindjárt a jámbor kétfarkúak, akik valami isteni sugallattól vezérelve a járdákat föstögetik szerte az országban, amitől olyan elviselhető lesz az áporodott magyar ájer, hogy egyből kivirul a kikelet, meg leveles lesz a liget.

Orbán mindenféle helytartói, meg a házmesterek ezt pedig nem szívelhetik, tenni ellene viszont eleddig nemigen tudtak, csak toporzékoltak a kipingált járdák fölött, és súrolták azokat gyökérkefével, ami voltaképp leglényegük, ugye.

Szita Károly, aki pincsiként Kaposvár életét keseríti meg időtlen évek óta, viszont semmit sem bíz a véletlenre. Kihasználja, hogy a rábízott várossal csakúgy megtehet bármit, mint a nagytestvér az országgal, így rendeletben tiltaná meg a járdafestést.

“Aki járda, vagy közút felületén, valamint a közterületen elhelyezett eszközökön, dísztárgyakon a tulajdonos vagy vagyonkezelő hozzájárulása nélkül festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más anyaggal létrehozott képi, grafikus, vagy szöveges, nem vízoldékony felületbevonatot hoz létre, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges, közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el.”

Így szól a tervezet, és ki nem szarja le az egészet, viszont az indokolás, hogy a járda kifestő könyvnek való használata megsérti a közösségi együttélés alapvető szabályait, az már delikát.

Legalább annyira, mint amikor Gulyás Mártont és b. társát azért ítélték közmunkára, mert, amikor a Sándor-palotát vették célba festékes flakonbombákkal, akkor riadalmat keltettek a tüntető tömegben – legalábbis a csinovnyik bíró szerint -, holott az egybegyűltek szívük szerint a bajuszos patkány nyakát tekerték volna ki.

Ilyen színes ricsajok vannak ma kies hazánkban, amit akár fél évvel ezelőtt sejteni sem lehetett. Hogy a rendszer eresztékei nem füst-, hanem festékbombák miatt kezdenek el recsegni és ropogni, és végül is, van benne valami. Hiszen, ha az ország kiszínezése hatványozódik, bedugul a mechanizmus, mert lehetetlen mindenkit közmunkára ítélni. Nincs annyi gereblye az országban.

Így a magam részéről üdvözlöm a paintball által halálba indulókat, hiszen ők száz év múlva leporolhatják a drága Kaffka Margit – akitől a címet einstandoltam – látomását, mert Pórtelky Magda őnála arra a következtetésre jut, hogy ennek az anakronisztikus, az ember kibontakozását gátló feudális dzsentrivilágnak pusztulnia kell! Körbeértünk, polgártársak.