Egyéb – Oldal 279

Születlenül

Kiderült, hogy a nemzet ropogós nagyasszonya, az Oscar díjra törő tengerparti fetrengő, Lamborghinivel csapató aranyzabáló, tehát mindösszesen Vajnáné nem NER kompatibilis, és most holtan zuhannak le a csillagok az égről. Hiába jelentette be szellemi vezetője, valamint zsebpénzének gondos őre, azaz, maga a prime minister O. V., hogy 2018 a családok éve lesz, ez a háládatlan szarik rá, és nem szül.

Ezt ő saját erejéből jelentette ki, a KDNP pofájába vágta mintegy, ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy választhattam volna én is azt az életet, amit az osztálytársaim, akiket a Facebookon látok: fiatalon férjhez megyek, és gyereket szülök. De nekem mást rendelt a sors. Bár mindenki ezzel nyaggat, őszintén szólva, nem érzem, hogy olyan nagyon szülni akarnék. Azt gondolom, az sem baj, ha ez az érzés sosem változik bennem. Nem kell mindenkinek szülnie.”

Ne cseszd meg, senki nem kérte, és nekilátott a saját méhében turkálni, s amíg kiderül, hogy mi a rossebet rendelt neki a sors, annyit azért nyugtázzunk, hogy Ákos és Kövér elvtársak intelmei ellenére döntött így, és mégsem hengergetett a lábai elé egy vak komondort az ura, hogy szilánkosra törjön a pofacsontja, és azt sem vágták a képébe fidesz-vadbarmok, hogy maga szép lehet, de okos nem.

A szivaros nem kuvaszozott, nem tehette, nem volt rá ideje, annyira lekötötte a lerabolt milliárdok külföldre szállítása, hogy nem bírt odanézni az asszonyra. Egyébiránt ki nem szarja le, hogy Vajnáné szül vagy nem szül, különben is, ki tudja, milyen bajokkal érkezne meg erre a csodálatos világra a kisded, az arany, amelyet ez a némber zabál, ugyanis kevés olyan tápanyagot tartalmaz, amelyre a magzatnak szüksége volna az ő fejlődéséhez.

Mindez engemet egy kutyafingnyit sem érdekelne, ha nem élne ezen a Földön egy Gajdics Ottó névre hallgató organizmus, aki a NER idillikus családjának oly heves védelmezője és szószólója, hogy amikor Bagóné Borbély Ildikó – egyébként három gyermekes családanya – fölszólamlott, hogy a teleszülős családmodell okán ne turkáljanak az ő méhében, illetlen szavakkal illette őt.

A családanyát némbernek, nem nőnek, nem embernek és banyának nevezte egészen bensőségesen, ellenben most, amikor Vajnáné betekintést engedett az ő méhe világába, és megtagadta, hogy gyarapítsa a nemzetet, viszont hallgat, mint szar a fűben.

Egyáltalán senki a rezsim megmondóemberei közül észre sem vette, hogy Vajnáné pofán köpte a NER-t, és így egyben O. V-t is, aki pedig 2020-ra két egész egytizedes kívánatos szaporulatot irányzott elő családonként, most majd Bangóné szülhet a Timi helyett, és mégis őtet basztatják.

Ez a nulla egész egytized gyerek, amely családonként a kettő fölött kívánatos Orbán likacsos agyában, ez emlékeket generált bennem. Fölélesztette azt a hülye viccet, hogy megszületik a gyerek, akinek csak feje van, s amikor négy éves lesz, és begurítják a karácsonyfa alá, bánatosan így sóhajt fel, már megint sapka.

Hát, így valahogy, de hiába tűnik úgy, hogy ezen az egészen én most jól szórakozok, ez egyáltalán nincs így polgártársak, ugyanis a Vajnáné megjegyzéséből süt, mennyire lenézi a volt osztálytársait, akik fiatalon férjhez mentek és gyereket szültek. Mint valami asszonyi übermensch úgy nyilatkozik arannyal a fogai közt a lamborghini kabrióból, mint az egész NER szinte, amitől bennem fölhorgad az indulat, és mégis csak halkan motyogom, hogy a kurvaannyát a Vajnánénak, a Gajdicsoknak, az egész elcseszett NER-nek, és legfőképpen a delír vezérének, Orbán Viktornak. A kurvaannyát. A KDNP pedig baszódjon meg, természetesen.

NYEREGBEN – Áder János valami Csíkban járt

Akadnak magyarok, akiknek fontos ünnep a pünkösd.
Nem hívják ők hosszú hétvégének az átzabálható, átvedelhető napokat, nem terülnek verdáik, masináik alá, elvégezve a nyárelő nagygenerálját, nem nyírnak füvet napestig, s nem bőgetik unottan óránként a vasat, s még csak nem is fesztiváloznak, már bocsi… stb.stb.

Elmennek, szinte minden esztendőben útra kélnek, s meg sem állnak a Nyeregig. Azt mondják, ott a százezernyi szívdobbanás közt a maguké is hevesebben kalapál, azt mondják, a Búcsú napjaiban még a legnehezebb lélek is szárnyra talál.
Azt mondják.

Csak nekünk marad, kik itthon ülünk a bezárt ajtók és ablakok mögött, minden esztendőben ugyanaz, sőt egyre több! Nekünk Áder jut, meg Áderné, olykor egy kevés Semjén, de a lényeg minden esztendőben ugyanaz – egy lényegtelen esemény, melyet fényárral ragyog a nagy Áder, meg az Áderné.

Csíksomlyó az idei esztendőben sem küldhetett komolyabb, veretesebb üzenetet, pedig Veres is úgy tett, mintha ő is, ott volna fontos – de legalább látott százezreket, ezreket a pajti, akikről oly megadóan vízionált egy esztendeje, még a püspökünkként a szombathelyi emlékmű dombjánál…!

A szertartás, a szentmise, a vonulások és a mindenféle örömek odaát ragadtak – alig-alig tapasztalhattunk egy egészen keveset a jóból! A médiák fotográfusai, a televíziók operatőrei csak egyetlen párocska rezdüléseit vélték fontosnak! Áderék!!!

Persze, a csodálkozás és dicséret nyilván a főméltóságnak, a címnek szólt – csak az a fránya közelmúlt ne sározta volna össze az Áderék idilli párosát!

Persze, minden jóravaló ember bízik, és várni is megtanultunk már türelemmel – egyszer tán elmúlnak ezek az idők, nem lesznek már nyeregben, eltűnnek, elhullanak majd megtipróink, nemzetünk árulói, akik, ha alkalmat kapnak, odareppennek, hogy zarándoklatnak hihessük fáradozásaikat!

Ott, a Nyeregben…

Csíksomlyó értéke talán egyszer az lehet majd, s arról is szólhatnak hírek, amit néhány éve Csintalan László fohászából őrizgethetünk:

„Isten áldd meg a magyart, beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai.
Áldd meg a keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről-évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk!
Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt!
Ámen.”

Mert amúgy ez a csíksomlyói pünkösd lényege – nem pedig az Áderék!

Kampec dolores LI. – Rastafari

Miután Béla hosszas vizsgálódás után arra a megállapításra jutott, hogy mégiscsak él, bármennyire furcsa volt is ez így első ránézésre, elhatározta, hogy odahagyva minden ősmagyar kesergést, ezentúl azon munkálkodik, ha már itt kell lennie ebben a világban, akkor mindent megtesz azért, hogy otthon is legyen benne. Befejezte hát a táncnak hazudott rogyadozást, mert így indulásként tisztán látszott, ez nem az a létforma, amelyet neki találtak volna ki, sőt, ha jobban belegondolt, ez volt az a reszketegség, amely minden baj okozója, tehát menekülni kellett tőle és előle.

Első, határozott lépésként lehanyatlott tehát a székére, amely már őrizte a tompora formáját, Bélához alakult mintegy, de ez azt a veszélyt is magában hordozta, hogy mint valami négylábú fekete lyuk, magába szippantja, nem ereszti, és végleg elveszik az olajos hajúak, a sóhajtozó melegítősök, és leginkább a duplagyűrűsök egydimenziós világában, ami elől pedig egész életében menekült. Föl akart állni, de amint nyújtotta volna rozoga lábát, megszólalt a harang, mintha a bádogbános vágta volna nyakon, akárha kölökkorában a hittan órán, amikor a lelkét kísértették hamis, egyszarvú angyalok.

Visszazuhant a székre, és a fröccséből óhajtott erőt meríteni a szökéshez, de ez a szék, ez az asztal és ez a kocsma mint valami elátkozott Alcatraz szorította, és be kellett látnia, hogy csak úszva juthat el a szabadulásig, amire mindennél nagyobb szüksége volt, mert a tévéből monotonul ömlött a trianoni kesergő, váltakozva a zarándokok óbégatásával, ami két színház már rogyadoztatta az ivó tetejét, hogy a hülyeség teljesen és végérvényesen maga alá temessen mindent és mindenkit. Béla érezte, hogy ez az a pillanat, amikor menni kell, de jobb híján, mint abszurd darabokban, csak a kopott udvar mutatkozott átmeneti mennyországnak.

Hörbölt még egyet, és egy, kettő, három, Béla gyerek legjobb a világon kiáltással a kockakőre vetette magát, majd élénk karmozdulatokkal, hadonászva, hason csúszva indult el az udvar felé. Ez volt az a perc, amikor a fröccsök ura minden meggyőződése ellenére keresztet vetett, mert látta, hogy a kocsma padlója hullámokat ringat, amitől táncoltak az asztalok meg a székek, és hajszálrepedések iszkoltak a légyszaros falon. Béla keményen dolgozott, s amikor a templomból a duplagyűrűsök sipogása és sikongatása az édes Jézusról eljutott a kocsma tengeréig, egy nagy húzással a cseresznyefa tövéhez ért, és keményen lihegett.

Célját elérve hátát a fa törzsének vetette, hogy találjon egy fix pontot a hagymázban, és éppen körülnézett volna felmérni új birodalmát, amikor egy hülye rigó ráürítette a cseresznyétől még hígabbá váló emésztményét, és, amint a fehér massza végigcsorgott Béla barázdált képén, röhögve fejest ugrott a fal mellett álló vizes vödörbe, mert a Nap már ott hömbölgött a kerítés mellett, készen állva arra, hogy mindent, fát, fémeket, Bélát és templomot pocsolyává olvasszon. A pofátlan rigó azonban, ahogyan kiemelkedett a habokból, a sárga golyó fölé röpült, azt is megkínálta cseresznye-változattal, amitől a galád csillag sistergett, füstölt, és visszamenekült az égre.

És most, hogy így minden veszedelem elmúlt, Béla maga alá húzta a lábát, lótuszülést óhajtott felvenni, hogy a bódhiszattvaságig iramodhasson képzeletében, de azzal nem számolt, hogy a cseresznye-, az nem fügefa, továbbá beteg lábával sem, mert a térdei akkorát roppantak, hogy a hang percekig ott pattogott a kerítés és a kocsma fala között, és ahelyett, hogy feltűnő pötty jelent volna meg a homlokán, akkorát ordított, hogy a templom tornya is belerogyott. Mégis, és elsősorban éppen ezért megérte a hasító fájdalom, amely miatt mindenféle Sákjamuni nyugalom a vakondtúrásokba költözött, és a rigó is rémülten pislogott a vödör welnesséből.

Olyan hirtelen szakadt rá a józanság, hogy megérezte a cseresznyefa kérgének szagát, odafordult, meglátta a marsi tájakat, göcsörtöket és bogokat, ormokat és völgyeket, amelyekben hangyák masíroztak kérlelhetetlenül, átellenben egy pocsolyában papírdarab hevert, Béla felemelte, de szaros volt, benézett a kocsmába, és látta, hogy a fröccsök ura hirtelen elhízik, valahonnan lila nadrágtartó materializálódik rajta, valaki pedig azt mondja a benti hűvösben, egy calvadost, gyermekem. Ekkor érezte az émelygést, a tolulást a torkában, a szorítást, hogy aztán vulkánszerűen elhányja magát, ami lávával együtt roquentini léte is kiszakadt belőle, és elnyugodott.

A rigó olyan hülyén nézett, hogy Béla elröhögte magát, s miközben sárgára, pirosra és zöldre változott, sávosan, mint egy elcseszett országzászló, amelyet beállt szövőnők szőttek, mint omló álmokat, valami nagy béke költözött belé, amit már régen nem, vagy sohasem érzett, fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, és megindult vissza, az ivóba. Minden lépéssel nőtt a hurkás haja, az ősz, bozontos szakálla, s mire a repedezett falak közé ért, piros, sárga, zöld, kötött sityakja is lett. Annyira sugárzott róla a szabadság, hogy a fröccsök ura megnémult, úgy nyújtotta volna az italát, de Béla szelíden eltolta, és csak ennyit mondott: – Jó volna egy joint. – Mi az Isten van? – Ez szakadt ki a kocsmárosból, mert már semmit sem értett.

Pletykastop

A Fővárosi Törvényszék gazdasági hivatalához új igazgatóhelyettes érkezett, és, mint a NER túlérett gyümölcse, egyből bele is tenyerelt a lecsóba, mert azt hiszi a drága, hogy ő szarta a spanyolviaszkot. (Ez olyan plasztikusan zavaros kép, hogy levédetem.) Kiadott egy befehlt az alábbi dumával: „Nem kívánatos, kerülendő, sőt tilos a pletykálás, a kéretlen véleményalkotás, a híresztelés, a munkahelyi közösség széthúzása, uszítása, az ügyeskedésekkel remélt előnyszerzésre irányuló magatartás és egyéb, hasonló jelenségek.”

Az ökörség mellett, ami süt ebből a dumából, az tűnik ki leginkább, hogy beosztottjainak nyelvét akarná megzabolázni a hatalmába beleájult hivatalnok, ami törekvés egyáltalán nem újdonság a rezsim életében. Félnek a szabad beszédtől, és joggal. Nem tudják, csak sejtik, hogy a nyelv a gondolkodás, a gondolatformálás, a gondolat közlésének, a cselekvésnek, az emberi létnek az egyik legmeghatározóbb eszköze.

A nyelv segítségével sajátítjuk el a kultúrát, válunk emberré, ez az emberi kommunikáció legfontosabb tényezője. A jelek segítik a világban való eligazodásunkat, tájékoztatnak, ismereteket adnak át, üzeneteket közvetítenek. A nyelv és gondolkodás között szoros kapcsolat van, Babits szerint „Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva.” Szükséges hát korlátok közé szorítani a féktelen dumálást, erre minden diktatúra kínosan ügyel.

Human rights A

Nem is oly rég az emberminisztérium gondoskodott arról, hogy csinovnyikjai ne azt mondják, amire gondolnak. Emlékezhetünk, ekkor született meg a stadion helyett a „fedett sportlétesítmény”, mint a fideszes nyelvújítás igazi gyöngyszeme. De tiltólistára tettek olyan szavakat is, mint rokkant, fogyatékos, terhes, szegény, szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység, esélyegyenlőség, ápoló és gondozó.

Értem én, hogy az a törekvés, minden katona egyformán beszéljen, és ha ezt sokáig teszik, a likacsos, gömbölyded agyuk is egyen-kockaformájúvá válik, ami nagyon hasznos egy jelszavakkal operáló társadalom számára. Csak hát, nem erről volt szó, amikor állítólag elzavarták a komcsikat és a ruszkikat, hogy kiviruljon a kikelet. Ma ott tartunk, hogy visszatér az aparátcsik nyelv, hűen tükrözve a hatalom monolit jelegét, hogy ilyen virágnyelven mutassam be, ami itt van.

De, hogy még pletykálni is tilos, az már sok a többnél, hogy Peresztegi tanár úr örökzöldjével fössem le az abszurdot. Kitetszik, hogy az új igazgatóhelyettesnek fingja sincs a kulturális antropológiáról, amely kutatások során bizonyos Gluckman arra a következtetésre jutott, hogy a pletyka a csoporthatáron belül forog, azaz a csoporttagokról szól, és a csoporttagok terjesztik, funkciója pedig a társadalmi szabályok újból és újból történő rögzítése a csoportnormák mentén. Ennek megfelelően a pletyka bizonyos értékítéletet hordoz, ezáltal erősíti meg a normatív rendet és a társadalmi kohéziót.

Ilyenekről fingja sincs sem az új seprőnek a hivatalban, sem amúgy a rezsimnek. Ők csak annyit észlelnek, hogy ezek itt pofáznak és duruzsolnak suttyomban, ki tudja, milyen ellenforradalmi eszmékkel tömik egymás fejét, ezért a zsigeri reflex, hogy betiltjuk a fölösleges dumát, a mágikus szavakat és mondatokat. Csak hát, az a kérdés, hogy így érdemes-e élni. Nem a pletykára gondolok elsősorban, hanem, ha még azt is megszabják, milyen szavakat használhat az ember, és kinek mondhatja azokat.

Öröm azonban a homokos, vizes síkon, hogy az ilyesmi a kéretlen hatalom végóráit szokta jelezni. Nem azt mutatja, hogy milyen erős a rezsim, hanem, hogy mennyire be van szarva. Viszont azt is sajnálatos opcióként kell figyelembe venni, hogy a friss igazgatóhelyettes egészen egyszerűen csak egy vadbarom. Kár lenne érte, olyan szépen levezettem, hogy mindjárt vége lesz a delírnek, és a végén még csalódnom kell. Ezért aggódva figyelem, mi lesz ebből az egészből, ordas eszmék, vagy hullaszag.

Sokkhatás

Drága-drága miniszterelnökünket saját bevallása alapján sokkhatásként érte, hogy az ember, akinek a seggét legutóbb fülig érő szájjal nézte, fölrúgta a klímaegyezményt, hogy az emberiség a saját mocskába fulladjon bele, vagy legalábbis megfőjön a saját levében belátható időn belül.

Úgy vagyok ezzel, hogy minek higgyek neki. Annak, aki megszünteti a környezettel foglalkozó minisztériumot, és megadóztatja a napelemeket, elég bajos is volna. Hitelesen tán ’álamelnök úr 2.0, a bajszos Simicska-csöpögvény ajvékolhatna, de nem teszi nagyon is érthető okokból, mert ez nem ponty.

Amitől sokkot kaphatott volna épp tegnap miniszterelnök úr, az az, hogy az őt kistafírozó Soros Gy. megunta a folyamatos basztatást, és kimondta az igazat, hogy az a kóceráj, amit mindenféle oxfordi stúdiumot feledve itt felépített nekünk, az maffiaállam volna.

Igaz, ez sem teljesen nóvum, hiszen Magyar Bálint már évekkel ezelőtt felállította a diagnózist, hiszen ez a magyar államforma. Működési módja demokráciának álcázott diktatúra, a rendszer ideológiája fasiszta, de az államformája maffiaállam.

Akkora sokkhatás azonban nem érte miniszterelnök urat, hogy ne adja elő újra a lényeget, miszerint az egyetlen maffiaszerűen működő hálózat Magyarországon Soros Györgyé, és ennek úgynevezett “ügynökszervezeteit” is ezzel a jelzővel illette. Azt is mondta, hogy Soros György magyarországi támogatói végre akarják hajtani a “pénzügyi spekuláns” programját, a migránsok beengedését. Az ökör.

Mindebből az is kitetszik, hogy a sorosozás mire megy ki. A Gyurival semmit sem tud kezdeni, hacsak nem küld neki egy kis Putyin féle polóniumot a kávéjába, de ez macerás, helyette a civileket basztatja a kerítésen belül.

Ennek ékes példája, hogy a Heti Betevő nevű szervezetet, amelynek maffia-tevékenysége abban nyilvánul meg, hogy hetente háromszáz annyit is ér embert lakat jól, elüldözték az ételosztás helyéről, mert áldatlan tevékenysége nyomán még túl sokan maradnának életben.

Lázár János is sokkot kaphatott, mással nem lehet magyarázni, hogy az OLAF jelentés nyomán, amely feltárta, hogy tényleg maffiaszerűen működik a gépezet, s emiatt tán kurva sok pénzt vissza kell csöngetni a kasszába, nos, nem azt mondta, hogy mea culpa, se nem, hogy mea maxima culpa.

Inkább kijelentette, hogy sok a feljelentés ezekkel a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Sőt, sikerült neki a kormányzati korrupciót feljelentők és a Rákosi-, illetve a Szálasi-rendszer besúgói között párhuzamot húznia. Milyen már ugye, hogy nem lehet háborítatlanul lopni. Skandalum.

Akkora áramütés azonban nem érte őket, hogy ne igyekeznének jó előre gondoskodni a jövőjükről, ami aggodalom miatt miniszteri biztost neveztek ki a határon túli birkák terelésére, hogy legalább adják fel azt a kurva levelet a rezsim érdekében.

Mindez azért is különös, mert az igazi polgártársak meg, akik messzi vidékekre menekültek a rendszer elől, vagy csak azért, hogy ne dögöljenek éhen a pitypangok között, ilyen opcióval nem élhetnek, igaz, miniszteri biztosuk sincsen.

Ez, drágáim, amit itt nagy hirtelen felsoroltam, egyetlen elcseszett nap nyüves krónikája, és még csak nem is teljes. Így, ha belegondolunk abba, ez az egész már több mint hét éve zakatol, csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy másfél, uszkve kétmillió honfitársunk permanensen sokkolt állapotban leledzik, és élteti a dagadt manót. Viszont a lobotómia még hátra van, ha szükségessé válik. De annak is eljön majd az ideje

Habitus

Egyre inkább úgy tűnik, sőt, most már teljesen bizonyos, hazánkban a züllött kormányzó oldal megszülte az ő lingua francáját, amely a kurvaanyázás, a tagolatlan, gyomorból érkező, elsöprő ordítás. Káromkodni sokféleképpen lehet, kint a földeken kapálás közben, juhokat terelve, ízesen, de ez valami egészen más.

Ebben benne van a sarokba szorított állat nyüszítése, a tehetetlen, tomboló düh, amely könnyen átcsaphat bicskázásba a budi tövében, ha úgy hozza a helyzet, csak még egyelőre nem tartunk ott. Ilyen tempóban persze, amikor O V.-nek viszket a tenyere, egyszer csak óhatatlanul átszakad a gát, és fröcsögni fog a vér.

Ennek az új nyelvnek a szókészletét, hangsúlyait és hanghordozását Bayer Ötös Számú Tagkönyv alakította ki lelkes munkával, miután a hajdani Népszabadság pártrovatát odahagyta, és magához hasonló szaralakokat vizionál az ellenoldalra, akiket egy kanál vízben fojtana meg legszívesebben.

Miután ezt egyelőre még nem teheti meg, ebből fakadó frusztrációja előhozza belőle a vadbarmot, mint most is, amikor a FB letiltotta az álkeresztények oldalát, ami skandalumot nem tudni, ki fedezhetett fel. Valamely mazochista mókus, akinek ahhoz is volt gyomra, hogy ilyesmiket nézegessen.

Végül is, mindegy is, az azonban éppen nem, hogy emiatt mit okádott a légbe a kitüntetett publicista, bár ez utóbbi besorolással volna némi vitám. A publicisztika az a műfaj, amely azért némi gondolatot föltételez, ami luxust viszont a Tagkönyv munkásságában alig is lelhetni fel. Mellesleg most még, magához képest úri kisasszony volt, amikor így bődült el:

“Mindenki, aki normális, nem elmebeteg, nem idióta baromállat, az azonnal hagyja ott a Facebookot. Mert a Facebookról, amit én gondolok, azt kizárólag b-vel, k-val, p-vel és sz-szel kezdődő szavakkal tudnám leírni, hogy kicsodák csinálták, és hogy ez az egész micsoda. Ez egy ilyen náci, komcsi rohadvány, hogyha azért letörölnek valakit, mert kiáll a hagyományos családmodell mellett.”

Hogy nincs eszénél, az is mutatja, hogy a zsidóké a bűn – kicsodák csinálták, ugye –, akik egyben kommunista nácik is. Érdekes halmaz ez így, ami azt jelzi nekünk, Tagkönyv elvtárs agya végképp elborult, és fogalma sincs róla, mit beszél, ellenben a törzsközönségnek tetszetős lehet, mert minden mumusuk benne van.

Ha most valaki azt mondja, hogy ezzel, ezekkel le kell ülni egy kávéra, és jót beszélgetni, akkor abba a hibába esik, mint az Első Világháború után a pacifisták, akik azért nem léptek fel éppen a nácik ellen, mert ’14 és ’18 között sok vér folyt, amit nem akartak újra. Aztán hirtelen mindenféle táborokban találták magukat.

Veszélyes üzem ez, hiszen a Tagkönyv nincsen egyedül. Éppen O. V. szeretett lapja, a Magyar Idők főszerkesztője, bizonyos Gajdics Ottó is beállt a sorba, aki szintén a Fidesz teleszülős családmodellje ellen szót emelő Bagóné Borbély Ildikót illette pokrócos szavakkal:

„Az a némber, az a nem tudom én micsoda, akinek erről az intézkedésről az jutott eszébe, hogy neki ne turkáljanak a méhében, meg ő nem tenyészállat, az nem normális. Nemcsak, hogy nem nő, az nem ember. Az egy nem tudom, micsoda, az egy külön entitás. Ilyet épeszű ember nem mond. Különösen nem mond felelős politikusként akkor, amikor vészesen fogy a magyar, amikor mindenki látja, hogy Európa-szerte mekkora problémával küzdünk, akkor kiáll egy banya, szocialista képviselőként, és elkezd ilyen undorító szöveget mondani.”

Ezt mondta a főszerkesztő úr – aki lehet, most épp Csíksomlyó felé pöfög négynapos ájtatoskodásra -, és mindehhez annyit tennék hozzá csupán, hogy a hitlerájban volt divatban bizonyos nem tetsző alakokat „nem ember”-ként meghatározni, s annak megfelelően bánni is velük. Mindez azonban messze vezetne, vizsgálódásom tárgya ezúttal ugyanis a nyelv és a beszéd.

Ez pedig gyalázatos képet mutat a farkasfalkában. Ha azt tételezzük, hogy a nyelv a gondolkodás lecsapódása, két opciót láthatunk a mai elit agyára. Az egyik a Kósa-féle kupakos, a másik pedig ez, amikor a szavakból élő emberek teljesítménye simicskai magasságokba emelkedik, és ott meg is reked. Mondhatnánk, hogy jóvan, ilyen hirtelen a habitusuk, de aztán mégsem. Ótvaros bunkók csupán.

A SZEGÉNYSÉG HASZNA – tudományos konferencia szánalomból, segítésnek álcázva

„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírva-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”
(Móricz Zsigmond)

Megérkezett a tikkasztó nyár, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja ugyan miről rendezhetne kellemesebb konferenciát, mint a szegénységről! A Humán Tudományok Kutatóháza Budapest Tóth Kálmán utcai nagytermében felbőgtek a légkondik, a kényelmes fotelekben hátra dőlhettek az okosabbnál okosabb delegáltak, hogy kitárgyalhassák a jelen Magyarországának legégetőbb kérdését: vajon kit illet a szegénységből származtatható haszon, kinek a javát szolgálhatja, ha több mint két és félmillióan éppen csak vegetálhatnak, megszenvedve a szegénység megaláztatásait?

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor kedves magyartanárom, irodalom órája legelején, tapintatosan felvezette Móricz Hét krajcárját, szabódva mesélte, mennyi szenvedéssel járt évtizedekkel azelőtt „szegénynek lenni”. Úgy beszéltünk a nyomorról, mint a soha vissza térni nem képes állapotról, mely felőrölte az abban osztozni kényteleneket. A megrázó történet olvasása közben meg-megálltunk, s a tanító emlékeztetett arra a kivételes szerencsére, ami nekünk jutott – akkoriban a szegénység felszámolása nem szólam volt. Nem voltak mindennapos anyagi gondjaink!

Na igen, az a bizonyos átkos idő, a szocializmus, hovatovább a kádári gulyáskommunizmus idejét írtuk, amiről ma csak megvetéssel és mocskolódások közepette szabad emlékezni. A jelen kiválóságai szinte minden alkalmat megragadnak, hogy felmagasztalják a jelenünket, amikor minden annyira tökéletes, ismeretlen a nyomor, mindenkit megillet a szabad vélemény-nyilvánítás, meg a jog a tisztességes élethez.

Igen, ezek a mai idők annyira tökéletesek, hogy az út szélén senkit nem hagynak, ugye?

Ezért volt meglehetősen furcsa, hogy éppen a szegénységről kellett konferenciázni, de, ha komolyabban elmerülünk a konferencia leiratában, még inkább megdöbbenünk! Egyedi megközelítésből vizsgálja a szegénység jelenségét az MTA TK konferenciája.

„Magyarország lakosságának mintegy egynegyede ki van téve az elszegényedés és az ezzel járó társadalmi deklasszálódás veszélyének. A szegénység, mely jelen állapotában hosszú távú strukturális képződménynek látszik, a társadalom sok szereplője világának nem kiküszöbölendő eleme, hanem szerves része. Hogyan és miért válik a társadalomban működő rendszerek szerves részévé a szegénység? Ki sajátíthatja ki a szegénységet? Ki húz hasznot belőle? Hogyan lehet ennek a jelenségnek a felismerése egy konzervatív társadalompolitika része?”

Ezek a kérdések foglalkoztatják ma a konferenciák résztvevőit. Nyilvánvaló, hogy az ehhez hasonló tanácskozások nem léphetnek túl a ténymegállapításokon. A szegények javát Magyarországon semmi nem szolgálja, “azok” megsegítését senki nem kívánja megoldani! Felesleges azon gondolkozni, hogy vajon miért nincs hozzá megfelelő akarat, amíg a gazdagok egyetlen dolga a gazdagodás, a korábbi közvagyon és érkező javak totális lenyúlása.

A szegénység megtörése nem az ő kompetenciájuk!

Érdemes felidézni a konferencia előadásainak célkitűzéseit:
„Bemutatnak és értékelnek egy olyan társadalompolitikát, amelynek legfontosabb szervező ereje az „érdemes” és „érdemtelen” társadalmi csoportok mind élesebb elválasztása egymástól. A két csoport 2010 utáni meghatározása szerinti új felosztásban az „érdemesek” csoportja az elsődleges munkaerőpiacon legálisan foglalkoztatottakra és családjaikra szűkül, míg „érdemtelenként” tételeződnek a munkaerőpiacról kiszoruló csoportok.

Megnézik, hogy a jelenlegi szociálpolitika – mely közvetve vagy közvetlenül számos társadalmi csoport érdekeivel találkozik – mennyiben stabilizálja a társadalmi egyenlőtlenségeket, és járulhat hozzá az egyenlőtlenségek növeléséhez és konzerválásához
Megvizsgálják, miért nem váltak fenntarthatóvá az elmúlt években a szegénység csökkentését helyi szinten kezelni kívánó programok. A jelentős eredmények ellenére ugyanis hiányzik a szegénységcsökkentést stratégiai módon kezelő szemlélet, és ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a programokat megvalósító középosztály maga is súlyos társadalmi deficittel küzd.

Egy alföldi kisváros példáján keresztül bemutatják, hogyan hat egy kisvárosi szociális földprogram a szegények helyi társadalmi integrációjára, ezen keresztül helyi identitására, önképére és a közösségen belüli megítélésére. Képes-e egy projekt alapú innovatív fejlesztés a helyi társadalmi viszonyok átalakítására?
Választ keresnek arra, különbözik-e a politika szerinti „helyes”, „meritokratikus” szegénykép a helyi társadalomban élő hétköznapi szegényképtől.

Bemutatják, hogy a Jobbik 2011-es gyöngyöspatai sikeres mozgósításának, és általában a nacionalizmus új formáinak sikeréhez hogyan járult hozzá az, hogy társadalmi szereplők új keretbe helyeztek gazdasági és társadalmi okokra visszavezethető ellentéteket.”

Az MTA által rendelkezésünkre bocsájtott anyagból ennyi derült ki – vajon, miről is tárgyalhattak a kiválóságok? Miközben a forgalmas főváros utcáin szerteszét kóboroltak nincstelenek, hajléktalanok és naponta éhezők, koldusok és alamizsnáért megalázkodók. Miközben az éhbérért rabszolga sorba taszított százezrek vonszolták a mindennapok nyomorát, mint közmunkások, közfoglalkoztatottak.

A konferenciáról beszámolhatott Mészáros Lőrinc felcsúti gázszerelő valamennyi sajtóterméke, a nagy nemzeti konzultáció kiírói örvendezhettek, hogy kipipáltatott a szegényekkel való törődés, Orbán konstrukciója, a NER…

A szegények kilátástalanságból hasznot húzó rendszer gazemberségei helyett létre jött egy tudományos ködbe burkolt nyavalygás-sorozat, egy jól ünnepelhető konferencia. Csak a lényegről nem beszél senki…

Arról a több, mint két és félmillióról, aki rendszeresen éhezik, szomjazik, akinek a télben komoly félelmet adott a hidegtől való rettegés. Csak azokról nem beszélünk, akik közöttünk élve szenvedik meg az egymástól elidegenítettséget! Mert a mindig mások szegénységéről írni, csak a nagyon távol szenvedőkről rebegni nem elég! Olykor el kell fogadnunk, hogy a szomszédunk, az ismerősünk, az egykori barátunk ugyanúgy szenved. Csak jóval egyszerűbb a nagyon messzi tájon tengődőn bambulni…

A szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Ez volt és ez lett Magyarország. A sírásók, lapátos kizsákmányolók hazája… Állatfarm, ahol az egyenlőbbek éppen megállítani készülnek az aktuális Jones gazdát… hogy azután maguk is gazdaállattá válhassanak.

Félelem és más mókák

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán.”
(FM)

Lassan szüksége lesz O. V. polgártársnak egy saját bejáratú Reichstagra, mert nem úgy működnek a dolgok, ahogyan azt Finkelstein hülyeség-guru elképzelte. A migráncs tamtam ugyan pörög, és nap nem telik el, hogy ezek a szerencsétlenek ne tosznák szét fél Európát, de a mi lányainkra és asszonyainkra csak nem támad gusztusuk a rohadékoknak.

A nógrádik és más szaghoz értők óránként mesélik a rémíteni kívánt magyarnak, hogy a kerítések tövében ott liheg több millió vérszomjas fenevad, aztán csak nem látni egyet sem, így jobb híján a megafonos embert kell súlyos évekre láncra verni, miközben Manchesterre mutogat a paraszt, és a panelproli még most sem fél eléggé.

Ölik a keresztényt, irtják, így hazánk egyetlene óvó karjait kiterjeszti szerte a nagyvilágra, hogy valami fogvacogást érjen el kedves választói körében, de csak nem akarnak csattogni azok a protkók. Minálunk feltámadási körmenetbe nem hajtanak furgonok, elsőáldozást nem zavarnak meg távirányított bombával, tarthatatlan.

Elszívják a kultúránkat, lófaszt. Ugyanúgy szól a nóta a jó ebédhez, a talpak ugyanúgy lépnek egymásra. Fenyegetik a rezsiharc vívmányait, hogy államunk milyen faszán kaszál a központosított árakon, de ezt sem kell tudnia a parasztnak, hogy lehetne olcsóbb, mint amit a birkózó kitalált. De Brüsszel itt tornyosul már a fejünk fölött, eltapos, és elfogytak a kék plakátok.

A rezsim toporzékol, féjjé má, cseszmeg, és másfél millió agyhalotton kívül a többség erre nem hajlandó, dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ. Lassan két éve megy a nyüszítés, és a népek nem reszketnek kellőképpen, hozzuk hát közelebb a terrort, amely leszarja kies hazánkat, amint az kitetszik.

Legalább már egyetlenünket akarja valaki legyilkolászni, ha mást nem is. Tegnap ezért újra felmelegítették a még 2015-ben letartóztatott két barom ügyét, akik sorozatlövő fegyverekkel, hangtompítóval és éles lőszerekkel szambáztak az autópályán, amikor lekapcsolták őket. A mértékadó Magyar Idők szerint azt akarják bizonyítani, hogy merényletre készültek O. V. ellen, de ez se megy.

A nyomozást tehát meghosszabbították szeptember 21-ig, és minden valószínűség szerint egészen a választásokig el is húzzák, két kimenetellel. Vagy az urnák nyitása előtt egy héttel derül ki, hogy na, ugye, ezek le akarták mészárolni a jótevőnket, vagy a választás után két héttel fölmentik őket. Más eshetőség nincsen.

További delikátok lesznek még, hogy némely tüntetéseket tettlegességig provokálnak a kopaszok, s ha ez sem lesz elég, Habony fölgyújtatja a Lendvai utcát, mert félelemre és reszketésre olyan szüksége van a despotának, mint egy falat kenyérre a pröküttjéhez, amelyet golyóállóban tunkol. Itt tartunk jelenleg.

A delírtől egyetlen módon menekülhetünk, de ezt ne adja Isten. Ha Botka, a szocik új királya tovább folytatja a Gyurcsány elleni hadjáratát, lenullázva a váltás minden lehetőségét, akkor a fentebb vázolt forgatókönyvre egyáltalán nem lesz szükség. A primitív és agresszív bagázs fütyörészve folytathatja az ország lezüllesztését, és a végén a mi hülyénk csettinthet majd hurkás ujjaival, hogy na, ugye. Viszont akkor félnék inkább, ha lehet.

MI A GONDOTOK BOTKÁVAL? – fizessenek a gazdagok!

Még jó, hogy előbb utóbb közellenséggé válhat a szegedi polgármester! Itt ez is simán összejöhet…

Magyarországon vállalkozott valamire, amit a világ bármely részén meghirdethetett volna – csak nálunk nem!

Itt az agyalágyúlt meséink végén a jó elnyeri jutalmát, a rossz, pedig sanszos, hogy meglakol. Szép dolog ezt a jókora ostobaságot belenevelni a fiainkba, mint ahogy elég tisztességes gazemberség elvárni azt is, hogy „aki nem hiszi, járjon utána”!

Ez a mostanáig szimplán eredményes és szimpatikus városvezető pedig fix, hogy tudta, mi lesz vele, ha nekiveselkedik – mégis belehúzott. Sok idióta fejtegetés, meg kommentár született az eddig megvalósultakhoz, csak éppen egyetlen dolgot nem feszeget senki: mégis, mire vártok pajtikák? Ti folyton elégedetlenek, odamondogatók?

Ez a jóember összepakolta és vásárra cipeli az irháját, valahogy úgy, ahogy egykor a Megváltó, simán tudja, hogy kicsinálják, mégis tör, egyre, előre. Valahol távol tőlünk ezt bozótharcnak hívják. Csak mi magyarok mondjuk hülyeségnek! Mert nálunk kalkulálható a bukta, az öngyilkosság, meg a többi hasonló maszlag…

Talán senki sem kérdezte még meg, de frankón: mi a gondotok a Botkával? Mert, ha ez a kérdés végtére is előkerülne, vajon kinek volna fontos a válasz? Az eleink közt kedves szólás volt a széllel szemben való dolog végzésének kritikája. Csak így… Mert tudták, hogy ami érthetetlen, azt nagyon is a szájába kell rágni az ostobáknak! Tudták, hogy akadnak jó szavak, amelyek feltüzelik a magyar ember lelkét – és akadnak mondatok, amitől képes kinyílni az a bizonyos bicska.

Na ilyen mondat a 2017. év eddigi legfontosabb mondata: fizessenek a gazdagok!

Botka szerint ez annyit tesz:
Fizessenek azok, akik havi 1 milliót visznek haza! Fizessenek azok, akiknek jachtjuk van! Fizessenek azok, akik helikopterrel járnak szórakozni! Fizessenek azok, akik luxusvillában, kastélyban urizálnak!

Ha ilyen egyszerű a válasz a legégetőbb gondjainkra, ugyan miért is tűnik úgy, hogy a botkai mondat pusztába kiáltott szó? Szó nincs arról, hogy pártmunkás szeretnék lenni, nem érdekel a mozgalom, sem a vacak csődületek! Már rég kiábrándultam mindenféle hitegetésből, fogadkozásból – s a naivitásom is megszűnt, hogy „ezek” egyszer eltakarodhatnak az édesanyjukba! De, könyörgöm, elgondolkoztatok már azon, akár csak egyetlen pillanatra is, amit Botka üzent?

Fizessenek azok, akik havi 1 milliót visznek haza! Fizessenek azok, akiknek jachtjuk van! Fizessenek azok, akik helikopterrel járnak szórakozni! Fizessenek azok, akik luxusvillában, kastélyban urizálnak!

Tudom, hogy utálnak és megvetnek azok, akiknek bántja a fülét, amikor nyomorról szólunk, tudom, hogy bénán lökik félre a szavakat, melyekkel a szegénységről és nyomorról zengünk. Tudom, hogy zavarom a köreiket, amikor piti bűnözőnek tartom valamennyit – akkor miért baj, ha tetszik, nagyon is tetszik a botkai mondat?

Mihály bácsi ledarálása

Már két alkalommal foglalkoztam – akkor most egyenesítsük ki – Németh Mihály kálváriájával – „Ki szereti Mihály bácsit?” (2017.02.14.), „Aki szegény, az a legszegényebb – Mihály bácsi” 2.0 (2017.04.28.) -, aki egy vasi idősotthon lakója.

Slágvortokban: onnan indult el minden, hogy meglátogatta őt I. I., aki régebben az intézményben dolgozott, ami látogatást az igazgatónő nem nézett jó szemmel valami okból. Olyannyira nem, hogy az ápolónőkön keresztül üzent a hajdani alkalmazottnak, ügyvédi tiltás van ellene, így nem léphet be az intézménybe. Hozzátették a hírt hozó nővérek, ha nem megy el, rendőrt hívnak.

Nem hívtak, és ez az ügyvédi kitiltási határozat azóta sem került elő, holott az érintettek nagyon szerették volna látni. Második alkalommal már ez is megtörtént, jöttek a rend őrei. I. I. felhorgadt, és választ is kapott értetlenségére, ezt: „A látogatók a látogatáskor legyenek figyelemmel az intézményben lévő ellátottak nyugalmára. Az intézményvezető a látogatás rendjét súlyosan, szándékosan megzavaró személyek látogatását megtilthatja, szükség esetén az intézmény területének azonnali elhagyására utasíthatja. A panasz kivizsgálásának eredményeként megállapítást nyert, hogy a panasszal kapcsolatos eljárás során szabálytalanság nem történt, sem az intézményvezető, sem pedig a dolgozók részéről.”

Azóta az intézmény falain kívül találkozik rendszeresen Mihály bácsi és gyámolítója, jelenleg pedig erősen szeretnék látni a mesebeli határozatot, amely miatt szegény öreg – vétlenül – egyre nagyobb kalamajkába kerül.

Második fázisként valamely ismeretlen tartozás miatt a bíróság letiltotta Mihály bácsi nyugdíjának jó részét, amelyről az érintett így nyilatkozott: „2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Miután, mint kitetszik, gondjával magára maradt, Mihály bácsi meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon. I. I. neki is látott a jogszerű intézkedésnek, és mindenki elégedetten dőlt hátra, bízva a bíróságban.

A második írást így brékingeltem: „Hírét hozta a szél, hogy fenti dolgozatunk után az idősotthon is arra az elhatározásra jutott, maga is segít Mihály bácsinak” Nos, segít, a maga módján.

Tulajdonképpen egy jófajta pofáncsapással ér fel az a levél, amelyet most kapott kézhez az öreg, s amely meg erről tudósít: „A Szombathelyi Járási Hivatal Gyámügyi Osztálya nevében értesítem, hogy hivatalból, az Ön gondozását ellátó intézmény vezetőjének bejelentése alapján az Ön gondnokság alá helyezése és az Ön részére ideiglenes gondnok rendelése ügyében eljárás indult gyámhivatalunknál. A becsatolt pszichiátriai szakvélemény szerint cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezése indokolt belátási képességének hiánya és szellemi hanyatlása miatt.”

És most itt áll előttem Mihály bácsi értetlenül. Azt meséli, hogy az intézetben behívta egy orvos beszélgetni. Ennyi volt. Ennek lett az eredménye a szakvélemény, amit senki sem látott. Mint ahogyan azt a papírt sem látta senki, amely kitiltotta volna I. I.-t az intézményből, azt a hangfelvételt viszont én is hallottam, amelyen azt állították a magasságos intézményben, hogy I. I. hagyja békén az öreget, mert tud ő gondoskodni magáról.

Ehhöz képest most meg szellemileg hanyatlik. Érdekes dolog ez, az igazság sajátos értelmezése, és jól példázza, hogy az intézmény hajdani vezetője, aki ma már a részleget irányítja csupán, I. I. iránt érzett ellenszenve miatt hogyan darálja le az öreget, aki különös játszmák kereszttüzébe került. Félve kérdem, ha netán úgy hozza a sors, akkor jön majd a lobotómia? Csak, hogy igaza legyen a főnéninek. Itt tartunk most, és azt sejtem, hogy nincsen vége.