Egyéb – Oldal 285

ZSIGERI GYŰLÖLET A JÁTSZÓTEREKEN – valóban a gyermekzsivaj jelenti a gondot?

Amikor először olvastam végig az itt látható levelet, még nem voltam képes eldönteni, hogy áprilisi tréfa, amit látok, vagy az elembertelenedés újabb mérföldkövébe botlottam.
Mindenesetre a győri Nádorváros, Török István, 56-os forradalmárról elnevezett utcájában valami olyan határt léptek át, amit sem feldolgozni, sem megmagyarázni nem lesz egyszerű. Az esztendők óta sulykolt gyűlöletkeltés, a másik ember zsigeri utálata olyan szinthez ért, amit már nem lehet egy egyszerű legyintéssel elintézni! Csak a többszöri nekiveselkedés után merészelem azt gondolni, hogy az esetet közzé kell tennem – ne Brüsszelt, hanem az ilyen leveleket gyártó „Lakókat” állítsuk meg, de feltétlenül, azonnal, ha még nem késő!

(Persze, lehet kardot rántani, rémképeket festeni a felénk is irtóztatóan elviselhetetlen, sikoltozó és hisztiző siserehadakról, meg a lakótelepi csőcselékről, a lumpenek traccs partiktól hangos őgyelgéseiről, a tinédzserbandák dühöngéseiről… s akár visszaállíthatjuk a sokat emlegetett Taigetoszt is – mi, akik valaha gyermekek voltunk és szerettünk azok lenni; felháborodtunk!)

Íme, egy tipikusan grafomániás, lakótelepi „megmondó ember” gyötrelme 2017. áprilisából, szó szerint idézve. Mert minden sora döbbenetes!

Tacepaó a Török István utcai játszótérről:

Kedves Szülők!
Miután ezt a játszóteret sajnos átgondolatlanul és felelőtlenül a lakótelep kellős közepére, házakkal szorosan körülvéve alakították ki, így ez, mint látható, nagyon közel van a lakásokhoz és az ablakokhoz. Kérjük, szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy ez elsősorban mégis csak egy lakótelep, ahol nagyon sok idős, nyugdíjas, beteg, gyermektelen, három műszakban dolgozó aktív, tehát nem csak kizárólag gyerekes család lakik, akiknek a nyugalmát és pihenését a nappali órákban Is rendkívül zavarja a gyerekek állandó sikongatása, ordibálása, hisztizése, a zörgős műanyag motorokkal a járdán és a házak fala melletti körbe-körbe motorozása. Ez különösen igaz a hétvégére, ami mindenkinek pihenőnap.

A kis, műanyag motorok olyan hangosak, hogy zajuk még csukott ablakok mellett is behallatszik a lakásokba (egészen a negyedik emeletig). A házak tövében a kis járdán pedig olyan a hangjuk, mintha egy tank dübörögne el az ablak alatt. Elviselhetetlen. A járda és a házak közötti füvesített, parkosított terület már egyébként sem játszótér. Nem focipálya és se nem gyerek, se nem kutya WC, nem véletlenül kerítették el a játszóteret a füves résztől. A füvet és a virágokat pedig azért nem kellene hagyni kitaposni, mert a már így is ritkás, kopár, földes területről a por száll be a lakásokba.

A járdán gyakran a gyalogosok és kerékpárosok nem tudnak közlekedni, csak a gyerekeket kerülgetve. Előbb-utóbb baleset lesz belőle, mert egy motoros, vagy biciklis majd véletlenül fellök egy gyereket. És akkor majd a motoros/biciklis lesz a hibás, mert nem figyelt a gyerekre (a szülő helyett, aki éppen beszélget, telefonál, stb. és éppen nem a gyerekével foglalkozik)?

Kérjük, szíveskedjenek azt a nyilvánvaló tényt figyelembe venni, mikor gyermeküket lehozzák a játszótérre, hagy az itt lakó embereknek legalább annyi joguk van a saját tulajdonú lakásukban a nyugalmukhoz és pihenésükhöz, mint amennyire a gyermekes szülők azt gondolják, hogy joguk van a gyereküket a játszótérre lehozni. A játszótér nem dühöngő!
Ez itt a mi közös lakókörnyezetünk, aminek tisztaságához, rendjéhez és nyugalmához ragaszkodunk és mindenki részéről elvárható a másikkal szembeni tolerancia. Különösen igaz ez azokra a szülőkre, akik még csak nem is közvetlenül itt laknak, hanem távolabbról, más utcákból, házakból hozzák ide gyermekeiket játszani. Mi sem megyünk oda hangoskodni, sikongatni és nyugalmukban zavarni másokat az ő lakókörnyezetükben, így jogosan elvárható, hogy más se tegye ezt itt.

Ehhez senkinek nincs joga, ez tapintatlanság! Senki ne gondolja, hogy azért, mert csak néhány lakó teszi szóvá a fenti problémákat, akkor ezekről más lakóknak ugyan úgy nincs meg a véleménye, csak legfeljebb nem veszik a fáradságot, hogy szóljanak, vagy nem kívánnak senkivel veszekedni, nézeteltérésbe keveredni. És mielőtt még egyes szülők felháborodnának ezen a levélen és az lenne a véleményük, amit már mi, itt lakók, többször megkaptunk, nevezetesen: „akinek nem tetszik, hogy ez itt egy játszótér, az költözzön el!”, azoknak erre az ostoba megjegyzésére csak annyit tudunk válaszolni, hogy az egész lakótelep nem tud és nem is fog elköltözni néhány rendetlenkedő, hangoskodó, neveletlen gyerek és tapintatlan szülei miatt.

Természetesen tisztelet a kivételnek, az a szülő, akire ez nem vonatkozik, ne vegye magára! Egyébként is érthetetlen, hogy a szülők miért nem veszik a fáradságot, hogy gyermeküket e helyett a poros, koszos, házak közötti játszótér helyett, inkább a tiszta levegőjű, árnyas, csendes és minden tekintetben gyerekeknek kialakított Erzsébet ligetbe vigyék, ami ráadásul távol van a lakóházaktól és a gyerekek kedvükre üvöltözhetnek, sikongathatnak, hisztizhetnek, a nélkül, hogy másokat ezzel zavarnának.

Megértésüket köszönjük, Lakók

Ennyi a műalkotás szövege.

Ennyi volt a közlendője egy önmagát konkrétan megnevezni nem óhajtó nyugdíjasnak, beteg, vagy éppen gyermektelen párának, aki nyilván heteken át készült erre a hőstettre, aztán nagy nekibuzdulással kalapálni kezdett a háztáji számítógép klaviatúráján.
(Már, ha tényleg ő írta a levelet…)
Ütötte a billentyűket, élvezte, amint kemény mozdulatokkal pofozhatja az apró kockákat – mintha bizony, éppen a fertelmes kölyköket üthette volna!

A gyerekekre pórázt és szájkosarat aggatna, s nyilván tűnődik a tíz éven aluliak kijárási tilalmának lehetőségén… Ez vezetné el az ő lelki békéjéig – nyilván!

Taposta a klaviatúrát, kiélte minden elkeseredését, az átszenvedett és megsavanyodott életét, az átélt sérelmeket, igazságtalanságokat. A gyermekek nyakába varrta elszenvedett bántásait, ítélkezett és a legszívesebben a hóhér szerepét is elvállalta volna!

(Éppen úgy, ahogy ezt az ő derék gazdaállatától elleshette!)

Mert ne legyenek kétségeink, ott, a lakótelep játszóterén megvilágosodott plakát-gyárosok, az óriásplakátoktól mérgezett hazában, rábukkantak a bűnbakokra, minden gondjuk okára! Hát persze, hogy az átkozott kisgyermekek miatt kell szenvedniük! Persze, hogy az aljas fiatalok jelentik a gondok minden okát – fájdalmak nélkül járnak, igazi fogakkal teli szájjal kacagnak és még a gyermekszülésre is képesek!

Szerintük ez a probléma!
(…)
Csak reménykedhetünk, hogy a győri, nádorvárosi példa nem lesz, nem lehet ragadós! Hajdanán a gutaütésben reménykedni legalább annyira tisztességtelen ábránd volt, mint manapság bízni a józan többség megértésében… De mégis!

Ó, bár csak gyermek lehetnék, ott, a távoli Török István utcában! Sivítanék és kacagnék napestig, miközben kis, műanyag motorokon száguldozva gördülnék a gyűlölködő aszalékok felé! Az ám!

Köszönet a Kisalföldnek!

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.

GUERNICA – egy ócska csizmáért nézhették Picasso képét a bombázásra emlékezők

A modern kor művészettörténetének oktatásakor csak igen kevés világhírű alkotást ismerhet meg a mai tanulóifjúság. Fájó, de a tananyagszerkesztők nem tartják igazán fontosnak, hogy a Pablo Picasso által festett Guernica mellett más művek is „érdekesek” lehessenek!

Nem kényeztetjük el gyermekeinket a valódi értékek megismertetésével! Valahogy, e festmény – talán egyetlenként… – mégis meg-megjelenik, mesélnek alkotója különc életviteléről, s egyes könyvek még azt is szívesen felemlegetik, hogy „a festő öt hét alatt készítette el művét, amelyet 1937-ben a párizsi világkiállításon mutattak be, majd Londonba vitték. Itt a belépti díj egy pár csizma volt, a lábbeliket aztán a köztársasági hadsereg kapta meg.”

Hogy valójában miért is született ez a kép, mit ábrázol, melyek a történelmi gyökerei – végképp kevesen tudják, pedig ma, amikor Aleppo tragédiájáról naponta érkeznek beszámolók, nem árt tudnunk a világtörténelem talán legelső és legértelmetlenebb szőnyegbombázásáról!
Ma nyolcvan esztendeje történt…

Sokak szerint nagyon jellemző Spanyolországra, hogy a mai napig nem nézett szembe polgárháborús múltjával, mely ország az elmúlt években jelentős kulturális és gazdasági hatalommá vált, de kritikusai szerint ez a siker a legnagyobb katasztrófa romjaira épült.

„Miután Spanyolországban 1931-ben megdöntötték a monarchiát, a köztársaság középbal kormánya demokratikus reformokba kezdett. Két év múlva, a gazdasági válság csúcspontján a jobboldal került hatalomra, és visszavonta elődei intézkedéseit. Az 1936-os újabb választáson azonban a baloldal győzött.

A választásokat jobboldali katonai felkelés követte, és kitört a polgárháború. A nacionalista erőket a falangista Francisco Franco y Bahamonde tábornok vezette, akit a fasiszta Németország és Olaszország hadianyag-szállításokkal és önkéntesnek álcázott katonákkal támogatott. A köztársaságiak helyzetének enyhítésére a Szovjetunió küldött fegyvert és tanácsadókat, a Komintern pedig nemzetközi brigádokat toborzott.

Guernica évszázadok óta a baszk kultúra központja, a tartományi parlament székhelye volt. Stratégiai jelentőséggel rendelkezett ugyan, határában két hadiüzem is működött, de jelentősebb köztársasági erők nem állomásoztak a környékén, ahogy nagyobb harci cselekmények sem folytak ezen a vidéken. A városka elpusztítását eredményező Rügen-hadművelet hivatalos célja a Bilbao felé előnyomuló nacionalista erők támogatása, a közeli Oca folyón átvezető híd lerombolása volt. Az akcióban huszonnégy bombázógép vett részt, közülük hármat olasz pilóták vezettek.

A bombázók első hulláma délután fél ötkor érkezett Guernica fölé, az ötödik és utolsó hullám pedig két órával később. A támadás során a németek nemcsak bombákat dobtak le, hanem géppuskatűzzel árasztották el a városból kivezető utakat is. A légitámadásban az épületek tíz százaléka semmisült meg, de az erős szél következtében a tűz átterjedt a zömmel faszerkezetű többi házra is. Mire a lángokat sikerült megfékezni, Guernica kétharmada elpusztult…”

Tíz esztendővel ezelőtt, az akkori megemlékezéseken még szólhattak túlélők: A 84 éves Luis Iriondo például elszakadt a családjától, és egy óvóhelyen bújt el a város központjában. “Nem volt világítás, nem volt szellőzés, és olyan sokan zsúfolódtunk össze, hogy alig lehetett lélegezni. Attól féltem, hogy becsap egy bomba, és a romok élve maguk alá temetnek.” Végül úgy döntött, kimegy az utcára: “Jobb, ha lelőnek, mintha a romok élve maguk alá temetnek” – meséli. Pedro Balino a vasútállomáson tartózkodott a barátjával, amikor megszólaltak a szirénák, és az első repülők megjelentek. A város körüli dombokra menekültek, és onnan nézték a pusztítást. Amikor vége lett, visszamentek, hogy túlélők után kutassanak. “A bombázás után lejöttünk a dombról, Guernica bejáratánál nyolc vagy tíz halottat találtunk. Az egyiknek hiányzott a feje, a másiknak nem volt karja. Néhányat ismertem közülük. Mind fiatalok voltak, 15 vagy 16 évesek” – meséli.

80 évvel ezelőtt, 1937. április 26-án a Francisco Franco tábornokot támogató német és olasz vadászrepülőgépek tehát földig rombolták Guernicát, a történelmi baszk várost. A legnépszerűbb elmélet szerint a támadás a baszkok megfélemlítését szolgálta, akik visszautasították a Francóhoz való csatlakozást, és akiknek a függetlenségét a spanyol tábornok szívből utálta. A spanyol királyok a hagyomány szerint Guernicában egy tölgyfa alatt tették le az esküjüket, amely különleges jogokat biztosított a baszkok számára. A fát nem érte találat, és azon kevés helyek egyikén állt, amelyet elkerültek a bombák. Végül 2005-ben elpusztult, helyére egy az eredeti fáról származó makkból kinőtt facsemetét ültettek, amely ma is ott áll…

Pablo Picasso a köztársasági kormány felkérésére festette meg a tragédiát. A 7,8 x 3,5 méteres, fekete, fehér és szürke tónusú hatalmas tabló csonka emberi- és állattestek, gyilkos fegyverek nyugtalan kavalkádjában mutatja be a háború szenvedéseit, és csupán egy égő villanykörte és egy gyertya fénye jelenti a remény sugarát.

A történelmet megismerni akarók számára Guernica döbbenetéről írások találhatóak a Múlt-kor portálon csakúgy, mint a Paraméter oldalain – köszönjük, hogy gondolataikat mi is megoszthattuk!

Áder és a sánta sakál

Neeem, én nem akarok tiszteletlen lenni „a nemzet golyóstolla” 2.0 ’álamelnök úr/et. szentséges egójával, de mindent megtesz azért, hogy kajánul szemléljem immár őt, valamint legyalult intézményét is. Következésképp azt az országot, amelyet állítólag képvisel, és amely mára egészen sajátságos állagúvá vált nem éppen általa, viszont az ő hathatós közreműködésével.

Gimnáziumban járt tegnap vendégségben ’álamelnök úr/et., hogy mi a rossebnek, azt csak ő és magas hivatala tudhatja, tán, hogy házhoz menjen a pofonért, amelyet azért nem kapott meg, mert ezek a gimnazisták nem kopaszok, hanem mindenféle más frizurát viselnek a fejükön, és az abban lévő tartalom is másfajta, mint amilyet a hatalmi gépezet megszokott híveitől.

Ezek nem savaznak, nem ütnek esernyővel, hanem kérdeznek, többek között azt, hogy ’álamelnök úr/et. mi a jó francért irkál alá olyan törvényt, amely az ő fejükben mindenféle frizurák alatt megbúvó fickándozó gondolatokat akarná megzabolázni egyetemek dresszírozásával, s amely ellen jól láthatóan testes tömegek emelik fel a szavukat, tehát a Lex CEU-t.

Golyóstoll bácsi erre pedig olyat válaszol, amely búbánatosan mutatja be, kies hazánk jelenlegi állapotát, a hatalom működési módját és aszott, elcseszett lelkivilágát. Azért írta alá a gyalázatot, mint volt szíves kifejteni, mert: „Legalább annyian lehettek volna a törvényjavaslat mellett az utcán, mint amennyien ellene voltak.” Ezt mondta mérhetetlen bölcsességében.

Mint kitetszik, itt, minálunk az igék feltételes módjának múlt időben való használata indokolja fajsúlyos döntések, meghozatalát, azaz, a legfőképpen a mi lett volna, ha lett volna a legfőbb érv, amely gondolkodásmód, mint azt F. M. ötödik cé osztályos tanulótól tudjuk „a képzelet adományából fakadó átok”. F. M., ötödik cé osztályos diákunk részletezi is nekünk ezt az egészet:

„A sánta sakál nem tűnődik azon, hogy mi volna, ha nem lépett volna bele a csapdába, sem azon, hogy milyen boldog volt ő azelőtt, hanem a lábát nyalogatja és törvényének veszi azt, ami vele történt. Vagyis azt, hogy sánta…De nem képzelődik afelől, hogy mi volna, ha megvolnának sántasága miatt elveszített kölykei, hogy még tovább is hiányozzanak neki.”

Ebből a képes beszédből látszik, ’álamelnök úr/et. még egy sánta sakál érzelmi és gondolati szintjét sem éri el, midőn egyfolytában azon rezeg, hogy mi lett volna, ha lett volna, ha meglennének a kölykei, amelyek nincsenek. Ha annyian mentek volna az utcára a törvény mellett, mint ellene, de hát, az Isten szerelmére, ez nem történt meg, és mégis aláírta. Ilyen megközelítésből viszont kitetszik, hogy tényleg bajszos szar ő, sőt, inkább olyas simicskai folyadék, mint a főnöke is.

Ezen a gondolati ösvényen tovább haladva, és tökéletesítve F. M. ötödik cé osztályos tanuló képes beszédét, eljutunk országunk tragédiájának eredőjéhez, amit K. Zs. polgártársnő danászott el nekünk már nagyon-nagyon régen, hogy aszondja, lehetett volna, mégsem az lett. Ez lángoktól öleltünk sorsának eszenciája, ha jól belegondolunk.

Az 1989 óta eltelt huszonnyolc évben annyi minden lehetett volna. Ha Antall úr nem kúrja szét az országot már a rajtvonalnál, ha O. V. nem hülyül, következésképp nem gecül meg, ha Gyurcsánypatás nem öszödözik, és nem ágyaz meg a tébolynak, és így tovább, meg még egyszer így tovább. Lehetett volna ez egy élhető ország, aztán mégsem az lett. Csak egy golyóstollas, gőzölgő szarkupac immár az egész. Énekeljünk hát, polgártársak, vigadjunk sírva, mint jó magyarokhoz illik.

A lopás evolúciós eredete és fiziológiája

Abban fradista és dózsás is egyetért, ebből fakadóan szinte teljes a társadalmi konszenzus, hogy ezek itt, a fejünk fölött ipari méretekben lopnak, nevezzük akárhogyan is az elvakult, szuszogó szerzést és gyűjtögetést. Ez meglehetősen irritálja a Kárpát-medencei polgártársakat, legalábbis azt a döntő hányadot, akinek nem vette el az eszét, hogy Orbán et. előtt leboruljon, tehát rohadt sokakat.

Ordítani emiatt lehet és szükséges is, ám attól még semmi sem fog megváltozni, sokkal hasznosabb tehát, ha tudományos alapossággal veselkedünk neki a problémának, hogy miért. Elsősorban is genetikai okai vannak, amelyek az ősidőkbe vezetnek bennünket, amikor a homo akármi még erősen ki volt szolgáltatva környezete szeszélyeinek, és az életben maradást szolgálta, ha minél több bogyót tett félre a barlangjában úgy is, ha ezért fejbe verte a szomszédját.

A párduc is elássa a maradékot, meg a medve is. Ez a fölhalmozó elemi ösztön tehát mutatja, hogy szemben a kreacionisták tanaival igenis van kapcsolatunk az állatvilággal. Sőt, maga a papság is bizonyság erre – holott nem is tud róla -, amikor liheg a pénzért, gyűjtöget perselybe, esküvőért, temetésért meg minden lószarért, holott föl nem használhatja, mert akkor a torkosság bűnébe esik, és mégis megteszi, pedig kurvákat sem vehet rajta.

Brit tudósok kutatásai derítették ki, ez a génmódosulás okozza, hogy akinek a mai világban van százmilliója, miért veszik meg az újabb százért, aztán tovább a többiért. Nem tehet róla, ez a késztetés még akkor alakult ki a fajban, mikor kardfogú tigrisek akarták átharapni a torkát, tehát, ha a fideszfiúk máma elborult aggyal szereznek, csupán egy, az őseink által kódolt parancsnak engedelmeskednek. És még örülhetünk, hogy nem bunkó segítségével einstandolnak, hanem törvényt hoznak, hogy olajozottan menjen a dolog.

A mai történéseknek emellett még Kubiláj nagykán az oka. Ez a mongol, aki ráadásul még kínai császár is volt, a XIII. században a hasára csapott, és kibocsátotta az első papírpénzeket, és rendelettel kényszerítette ki a forgalmat. Kötelező volt a fecnijeit fizetésnél elfogadni, illetve a fémpénzeket rájuk beváltani, a pénzjegyekkel szembeni fedezetet azonban nem garantálta. Akinek nem tetszett az új móka, annak testét elválasztotta a fejétől.

Ez a rohadt vágott szemű az oka mai nyomorunknak, a hülye találmánya teszi lehetővé, hogy a mai kubilájok milliárdokkal dobálózzanak. Aranyban, ezüstben ezt nem tehetnék meg, hülyén nézne ki a gázszerelő, a filmes-kaszinós, meg a többi Dagobert bácsiként az érmékben tempózva, másészt meg annyi arany nincs is a Földön. A fölhalmozás elől tehát elhárult a fizikai akadály, viszont még mindig nyitott a ‘demiért fluimucilábeles kérdése. Mert a bogyós ösztönök mellet más is dolgozik a mai rezsim élharcosaiban, és igen.

Mert azt már nem brit, hanem komoly neurobiológusok állapították meg, hogy a pénz szerzése olyan kémiai folyamatokat generál az agyban, mint amit az ópium okoz. És itt van a mi kutyánk elásva, hiszen az közkeletű, hogy az ópium bevitelével a mindennapi szorongások enyhülnek, a használó pedig álmodozó lesz. Mivel a szervezet igen könnyen hozzászokik a szerhez, ehhez a hatáshoz egyre több és egyre gyakoribb anyagbevitelre van szükség.

Az erős pszichikai és fizikai függőség kialakulása miatt az ópium/pénzfüggő nagyon erősen ragaszkodik a használatához, mindehhez hozzájárul a szörnyű megvonási tünetektől való félelem. Az ópiumtól/pénztől megfosztott egyén izzad, izomgörcsök, végtagfájdalom, remegés, hányás, orrfolyás, láz, hasmenés kínozzák. A legsúlyosabbak mégis a folyamatosan rájuk törő szorongás, rettegés és a rövid alvási periódusokat megzavaró borzalmas lidércnyomásos felriadások.

Íme, hölgyek és urak, a magyarázat, hogy miért lopják ki a szemünket. Evolúciós és fiziológiai okai vannak, a kórt gyógyítani klinikai körülmények között lehet, a terápia helyét az egyszerűség kedvéért nevezhetjük akár börtönnek is.

Nem bosszúállási, hanem filozófiai okokból. Max Weber ugyanis a protestáns etika keretei között foglalkozik a pénz problematikájával, és megjelenik nála a kettősség, mivel ugyan visszautasítja a fogyasztást, de a szorgalmas munkát és az érte kapott fizetséget nem. Ápoltjaink viszont nem izzadós tevékenységért kapják a dellát, hanem csak játszásiból, ami nem összeegyeztethető a régebben kialakult társadalmi konszenzussal, de a polgártársak gusztusával sem.

AZ ELHERDÁLT SZELLEMI HOLDUDVAR – Hja, az agyhalottak mégiscsak többen vannak!?

Kampány van. Választási készülődés.
A ma még ellenzéki oldal próbálkozik – nyomul, tiltakozik, tüntet és táblákat cipel, szerencsétlenkedik… ügyeskedik – és buzdít, ki több, ki kevesebb sikerrel. Persze sosem együtt, leginkább csak egymás ellen. A nép pedig állítólag latolgat. Úgy nagyjából ennyi, amitől a matematikai többség változást remél. Meghallgatni, mi volna ha… aztán hazaballagni a jó meleg szobába, bevégezni a vacsorát. Kuksolni – ahogy ezt anno elnevezték!

Olvasom ugyanakkor a ma hatalmat gyakorlók néhai „támogató cimboráinak” már-már lesajnáló megnyilatkozásait. Arról hadováznak, vajon mi lesz Orbánnal, az elveszített szellemi holdudvar nélkül. Orbán és a fidesz valaha ugyanis nem nélkülözte a gondolkodni tudókat – ma mindazok, akik fájlalják a változásokat, lesajnáltakká váltak, a szavukra már nem kíváncsi a kedves vezető. Kiszeretett az igazságaikkal ellentmondókból, a csalódottakból, akik valaha éppen az ellen lázadtak, ami lett, ami most van, vagy éppen alakul! Mert a nyomorultak nem voltak képesek a hátraarcra, most megvetést és kiokosító dorgálásokat kapnak.

Érvényesülni és a kormánynak tetsző módon talpon maradni, valahogy csak azok voltak képesek, akik felvették az újabb táncrendeket – éppen úgy, ahogy Viktor fütyült, vagy inkább, ahogy őt legújabban fütyültetik!

A 2018-as voksolás közeledtével egyre inkább úgy látszik, ez lesz minden idők leghiábavalóbb demokratikus választása. A fidesz matematikai kisebbsége megkapja a behívót, kicsit kirittyentik magukat, azután elmennek, és szépen megszavazzák a megváltoztathatatlant.
Ők, akik mostanra éppen elegen lesznek.
Az addig hangos szóval tiltakozók, az elégedetlenek, a reménybeli kormányváltók, a kiábrándultak és állítólag változtatni akarók pedig szépen, nyugodtan otthon maradnak majd. Mert ahogy a legfrappánsabb igazságaik szólnak: nélkülük is eldönthető, merre tovább; ezt a kormányt nem lehet meneszteni; ez a választási törvény csak a fidesznek kedvez stb. stb. stb. Így lesz ez Magyarországon és egy évvel ez után majd Szombathelyen is! A gyűlölt bumburnyákok betonszarkofágot kapnak, öröklakást a budai várba, hogy egy esztendő múlva ugyanez ismétlődhessen a helyhatósági választásokon is.

Ja, és az „elégedetlenkedőknek” majd lehet nyugodtan agyhalottnak nevezni a narancssárga sálakkal magukat cicomázókat, lehet gúnyolódni a korlátoltakon, akik nyomják a betanult süketelést a rezsicsökkentésről, meg Brüsszel megállításáról! Lehet nyomni a vakert a bibircsókos tokájú Németh Szilárdról, a hibbant Gulyás Gergelyről, a helyzet az, hogy az éppen elegendő választó akaratából jöhet a „még négy év”, meg azután is a „még négy év”! Mert ők pontosan tudják a dolgukat! Nem velük van a baj!

Orbánt nem érdekli az elpártolt szellemi holdudvara!

Az ellenzék szellemi holdudvarára sem lesz kíváncsi!

Jöhet ide az okos TGM az ő kampeceivel, jöhet mosolyogva Botka a sanyarú jelen képeivel, gitározhat Gyurcsány Fletó, egyszerre mindhárom gitárján, a szuperhangos Marci meg dobálhatja festékes palackokkal a falakat… a helyzet mindaddig nem fog változni, amíg a nép, az „istenadta nép” nem kegyeskedik felemelni végtelen nagyra nőtt valagát, és nem lesz képes túlszavazni az éppen elégséges kormány-nyájat!

Már csak a késztetés hiányzik!
Talán most kellene elkezdeni a sanyargatást!
Mert nagyon úgy tűnik, hogy a tudomány helyébe tolt böszmeség elfogadhatóvá lett, s amíg a bélcsatornákba mindezek ellenére is kaja juthat, ezt a derék matematikai többséget képtelenség lesz aktivizálni!

Valóság nagybátyám

Nem kell ahhoz kétfarkú torz tükör, hogy belássuk, az a bűzös halmaz, amelyet összefoglalóan Fidesz-nek neveznek, megspékelve KDNP-vel, valamint a rajongó, illetőleg hívő táborral, oly mértékig szakadt el a valóságtól, amelyet bízvást nevezhetünk imbecillis kegyelmi állapotnak. Olyik organizmuson viszont már a debilitás jelei is mutatkoznak, hogy az észelmenés legkarakteresebb fokát, amelyet idiótának hívnak, most csupa jószándékból kihagyjam a szótárból.

Imhol van nekünk mindjárt Nógrádi szagértő, akit a dakoták – mert az indiánok tisztelték az eszementeket – valószínűleg szentté avattak volna, olyanokat tud ő. Legújabb delíriumában azt vizionálta, hogy az usákok már kijelölték a mi egyetlenünk trónjának saját akolból kinövő várományosát, ami a dombóvári tátott szájú panelproliknak biztosan annyira érdekes volt, hogy hányták a fürge keresztet, és az susogták, mi lesz velünk nagymama?

Semmi se lesz. A mókus őrs kommunikációs igazgatója (és az is van), bizonyos Hídvégi et. aszonta, hogy ők ilyen híresztelésekkel nem foglalkoznak, holott nem ártana, és nem azért, mert az egész eszemenésnek volna valamelyes valóság alapja, hanem mert éppen nincs. És ez mutatja, hogy kezdenek repedések szétrózsázni a varázsgömbön, amelynek a vége már csak a fizika törvényei szerint is az lesz, hogy iszonyú csörömpöléssel hullik darabjaira az egész hóbelevanc.

Ez az egy állítás számos öngólt eredményezett a bábszínházban, ha jól odafigyelünk. Ha ugyanis igaz volna, akkor baj van. Ha meg nem, akkor is, mert a Pártnak cáfolnia kellett a riogatásért felelős alkalmazottja delirálását, amivel nem kevesebbet vall be nekünk, hogy amit Nógrádi mond, az nem igaz. Ilyen tényállások után, ha kellőképpen tökös a ’zember csak elmorfondírozik, hogy ez a szagértő mikor mondhat igazat. A legelvetemültebb liberálbolsik úgyis tudják, sohase.

Node, ha a Bélák és pláne a Józsik is kiszagolják ezt, mert az a kurva korsó egyszer csak eltörik a kútnál, főleg, hogy ilyen alternatív valóságot szétsugárzó rágcsáló annyi van a rezsim környékén, mint kerek égen a csillag, akkor súlyuktól egyszer csak hirtelen és váratlan leszakad a mázsás, szörnyű mennybolt. Ilyen Spöttlék, és különösen Bakondik erősen dolgoznak ezen, hogy a vezérről és közvetlen udvartartásáról ne is beszéljünk.

Ha jól emlékszek, a drága Marquez bácsi az ő mágikus realizmusával, de az is lehet, hogy Füst Milán az indázó dumájával – ki tudhatja ebben a tömegben – mondta volna azt, hogy akármilyen fiktív világot föl lehet építeni, csak arra kell ügyelni, hogy az ember a legkisebb részletben se essen ki belőle. Amint ez megtörténik – tanította ez a kettő vagy az egyik – azonmód omlik össze az egész építmény. Jelzem, megtörtént a hiba, roskadófélben van a ház, mállik le a vakolat. Hogy mikor dől össze, az csak idő kérdése, hiszen azt meg Camus-től tudjuk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

De, hogy mivel nem törődik még meglehetősen szeles módon a Fidesz, az is érdekes. Magomed Daszajev, csecsen polgártárs megfenyegette a szovjet emlékművet összefestékező Komáromy Gergelyt, és Halász szóvivő aszonta, hogy piti esetekkel ők nem foglalkoznak. Hogy Komáromy él-e, vagy hal-e, az őket teljesen hidegen hagyja, az viszont már égethetné a valagukat, hogy az oroszok a spájzban vannak. De ez sem érdekli őket, így hát kénytelen vagyok bemutatni, mit csinálnak Volga anyácska gyermekei az éléskamrában.

Nagyapám mesélte a megszépítő messzeség miatt göcögve, hogy amikor a felszabadító erők benyomultak ’45-ben a Vas megyei Sorokmajorba, akkor a távoli sztyeppékről származó hős katonák értetlenül álltak a zsírosbödön előtt. Nem tudták hová tenni a magyarok különös alkotását, és az égető dilemmát úgy oldották föl, hogy meglelve a titkos funkciót, beleszartak az amúgy akkor már üresen álló edénybe. Mindebből kitetszik, hogy addig-addig osztogatja itt nekünk ez a bagázs a fikcióját, míg végül a parlamentjükben a szent koronájuk kap egy adag megemésztett pirogot, ami nekik újdonság lesz, minekünk viszont tényleg szar. Szép kilátások, azt meg kell hagyni, viszont nem kellene elfajulni engednünk a dolgokat.

Legyen velünk a nevetés

Most hajnalban gyors szemlét tartva a Fidesz-médiákok között, azt lehet tapasztalni, ezek a drágák annyira ledöbbentek, hogy nem találják a szavukat a tegnapi kétfarkú pörformansz után. Ha komolykodó, izzadságszagú tüntetés lett volna, már ömlene a mocsok minden mennyiségben, ám azzal, ha pofánröhögik az embert, nehéz bármit is kezdeni.

Kitetszik, hogy ezzel a jelenséggel képtelenek megbirkózni, se megrágni, se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudják, így hát hallgatnak. Mert mit is lehetne kezdeni azzal, ha a tömeg azt szajkózza széles vigyorral a száján, amit maga a diktatúra is mondana. Tagadni a somolygó népek állításait nem lehet, hiszen akkor saját maguknak mondanának ellent, ordítani miatta viszont szintén ilyen okok miatt zsenánt.

Ezzel a szaltó mortáléval a kutyások olyan spirálba irányították a közbeszédet, amiből a nemzethy oldal jól kikeveredni nem tud. Kénytelen mosolyogva tűrni, ahogy pofán köpik, és a langyos csula csorog le az orcáján, hogy ilyen csodás képzavarral mutassam meg a helyzet felemelő abszurditását. Még a híradó.hu is meghasonlott egyetlen tudósító Orbán-orgánumként, és nagy kínok között tényszerűen leírta a történéseket.

„A magasba tartott táblákon olyan jelmondatok szerepeltek, mint “Tiltsuk be a tömegrendezvényeket”, “Le a szólásszabadsággal”, “Nem akarunk nyugdíjat”, “Viktor, haza, család”, “Ne engedjük, hogy a Soros pénzelte provokátorok megzavarják a békemenetet”. A hangoztatott jelszavak között szerepelt, hogy “Nem kell több választás!”, “Vesszenek a civilek!”, illetve “Magyar földre orosz tankot! A – végig ironikus hangvételű – tüntetés végén a szervezők hivatalosan is hadat üzentek Brüsszelnek.”

Nem lennék most sem a tudósító, sem a szerkesztő helyében, mert hétfőn ebből még baj lesz, csak azt nem tudni, hogyan. Sorosozni, mint kitetszik nem lehet, sőt, semmit sem lehet, viszont hogy Orbán Viktor, ha érti még – de ez korántsem biztos -, nagy valószínűséggel kényszerzubbonyban toporzékolva csap majd szét közöttük, az is nagyon valószínű.

És akkor is minden hiába lesz. Ez a tegnapi dili a rendszer velejét, a pátoszos magyarkodást tette röhejessé, a komolykodó beszédeket és az izzadság szagú váteszeket, politológusokat, ellenzéki pártokat, meg a szélsőjobbos hülyéket, amit még a sors is jól mintázott, midőn a Nyugatinál összegyűlő Betyár Sereg, a Magyar Gárda és a Szkíta Motorosok csak arra jutottak: „Minek ide ez a retkes egyetem?”, és a pódiumjuk nemes egyszerűséggel összeomlott a molinó súlya alatt.

Mindezek után, amikor derűs lélekkel nyugtázható, hogy sikerült fogást találni a tébolyon, miközben az ember szétröhögte magát, az a rossz érzés motoszkál benne mégis, hogy tán minden hiába. Hiszen az a sokaság, aki a fülkékben megdönthetné a rezsimet, nagy valószínűséggel semmit sem fog fel az egészből, mint az egészen valószínű.

Viszont jólesik, ha a rezsimből bohócot csinálhatunk, mert netalán olyan folyományai lehetnek, hogy a despota, miközben fogai kihullanak a folytonos csikorgatástól, desszertként még szélütést is kap tehetetlen dühében. A hamut is mamunak mondja majd, mint sormintája, Kádár et. a végső napokban, igazolva Kierkegaardot, aki így foglalta össze, mit is kér az élettől:

„Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”

Hányinger

M. József tegnap este megünnepelte a kocsmában, hogy eltelt a hét, meg a nap, és jön a hétvége, aminek amúgy semmi jelentősége nem volt, hiszen szombaton és vasárnap csak úgy nem dolgozott, mint hétfőn vagy pénteken. Amióta összeveszett a polgármesterrel, közmunkát sem kapott, és tulajdonképpen hálás volt neki, mert így alkalma nyílt arra, hogy heti egyszer-kétszer elmenjen feketézni, és sokkal többet keresett vele, mint a közös árok-kaparászással.

A péntek este mégis karácsony volt minden héten, hiszen ekkor a haverjai őszintén örültek az eljövendő két napnak, amikor nem csörög hajnalban a vekker, nem ordibál a főnök, és szakad le a kezük a robotban. A péntek este a szabadság volt maga, ellazulás, nők és futball megtárgyalása ordibálva, valamint az Orbán kurva anyjának szidása nagy hangon és teljesen értelmetlenül, viszont következetesen, ezt meg kell hagyni.

Tegnap azonban valami ismeretlen erő miatt túlzásokba estek a nagy lazulásban és a hűsik kortyolgatásában, aminek következményeit M. József most reggel a párnái között nyögte. A másnaposság hullámzott benne a fejétől a talpáig, a homlokát hideg verejtékbe borította, lábai görcsbe rándultak, és az ingamozgás közepén, amikor a gyomránál járt az expressz, olyan öklendezések szállták meg, hogy majdnem kiszakadt a belseje. Ezen csodálkozott, és ez ellen küzdött, kamaszkora óta nem hányt ugyanis, amire nagyon büszke volt.

Vaskos tapasztalatból azt is tudta, ha a hét végét nem akarja ágyban és párnák közt átszenvedni, akkor fojtást kell tenni a gyalázatosra, ezért, amikor a rigók jelezték, hogy mindjárt pitymallik, átvonszolódott az ivóba, és szombat lévén nem is az első volt, nagy hanggal már ott ültek a haverjai olajtól iszamos kézzel, ahogy mindig, mint az ország ideális alattvalói. Lesték a tévét, amiben a tegnap estét ismételték. M. József letelepedett, markolászta a fröccsét, amikor a képernyőn föltűnt a nemzet gázszerelője.

Midőn a riporter megkérdezte tőle, hogy is van a dolog Balaton fölvásárlásával, ez a gázszerelő valahová a messzeségbe nézett, úgy mondta: „Nem tudom, én nem vásároltam be semmit.” A kocsma népe egyszerre visított fel és dübörgött, de M. József hallgatott. Az első korty teljesen megkavarta, émelygést érzett, böfögni próbált, de nem sikerült. A riporter rámutatott egy plakátra, amelyen a gázszerelő állott Orbán Viktor társaságában, és rajta a felirat: „Ti dolgoztok, ők lopnak.”

A gázszerelő kijelentette: „Ez hányinger.” A tőmondat mintha startpisztoly lett volna, mozgásba hozta M. József hasi izmait, és bár hősiesen küzdött, nyeldekelt, semmit sem tudott tenni, gyomrának mai, tegnapi és sok éves tartalma óriási sugárban lövellt ki a kocsma légterébe, csattant a padlón, és a közönség tagjai miután kecsesen kitértek a mindent letaroló sugár elől, nem ordítottak, hogy te barom, hanem ovációban törtek ki, mert megdőlt M. József rigmusa, amit részegen mindig szavalt, hogy rókamentes móka ’93-óta.

A kocsmáros is röhögött, miközben a bűnös a klozettból előszedte a fölmosórongyot, és nekilátott szétkenegetni a tócsát, a sarokban meg a nyeszlett tudálékos előadásba kezdett, hogy gyakorlatilag bárki hányhat, kortól és nemtől függetlenül. A nők és a kisgyerekek könnyebben hánynak, meg azok is, akik refluxosok. Itt tartott, amikor a többség leordította a fejét, és kollaboránsnak nevezte M. Józsefet, aki szimpátia-hányást hajtott végre, valamint magára vette a gázszerelő bűneit.

Így vihogtak, de közös döntéssel átkapcsolták a tévét, hogy ne legyen újra baj, de ez a másik adó sem volt jobb, ezen meg valami Tuzson nevű ökör értekezett arról, hogy most következik a végső összecsapás Brüsszellel. Ettől a kocsma közönsége egyként hülyült meg, és kórusban, mintha futballmeccsen lettek volna, úgy kántálták, hogy hányinger, hányinger. Viszont M. József az általános hangzavarban valami időtlen múltba csúszott, amikor még volt esze, és látta a Bouville-i naplementét, a szaros papírdarabot, meg a tintatartót.

Ekkor újra elöntötte az émelygés, de ez már nem az okádás előszele volt, hanem a mesterfok, az undor, amitől nem lehetett egy gáláns sprickolással megszabadulni, mert az oka és indoka nem az elfogyasztott maligánokban, hanem a Tuzsonokban és Mészárosokban rejlett. Ezek tették végleg tönkre az életét, gondolta M. József. Ránézett a kocsmárosra, akin lila ing és rózsaszín nadrágtartó volt, émelygéséből szólt kifelé neki Roquentin úrként: Egy calvadost, gyermekem. A kocsma népe megállapította, hogy na, már megint máttós, pedig soha nem volt józanabb.

LEFAGYOTT KORMÁNYABLAK – amikor a nyolcvanöt éves ember ügyintézni kényszerül

Nyilván az a legegyszerűbb válasz, hogy nyolcvanöt évesen az ember már örvendezzen a reggeli ébredésnek, passogasson órákon át, bámuljon kifelé a lefüggönyözött szobából, aztán tévézzen – majdcsak elmúlik a nap!
Főleg ne üljön volán mögé, véletlenül se vezessen!

No, nem mindenki, de akadnak bőven, akik az öregséget nyűgnek tartják, a megvénült embertársainkat tehetetlen teherként, elviselendő feleslegességként kezelik, ezért tőlük előre elnézést kell kérnünk, hogy egyáltalán előhozakodunk Lali bá’ bagatell történetével!

Szóval. Lali bá’, a nyolcvanötödiket tipró nagypapa, az általa tervezett rendben, kedd délután felkereste körzeti orvosát, hogy a részletes, szakorvosi vizsgálatok hetei után végre beszerezhesse a jogosítványa meghosszabbításához feltétlenül szükséges dokumentumot, a „népiesen elhíresült dokipapírt”, amivel beadhatja igénylését az újabb két esztendei gépjármű vezetési jussra. A jogosítványa meghosszabbításáért éppen két hete kezdte meg a kálváriát, szorgosan felkeresve a szemészet, belgyógyászat, reumatológia és még néhány kedves intézmény rendelőit.

Mivel mindenhol zöld jelzést kapott, s az időpontja pontosságra intette, ezért ment kedden – még a napfényes tavaszban – a körzeti rendelőbe. Nem kellett soká várakoznia, megmérték a vérnyomását, összesítették a beszerzett dokumentumokat, s már fizethette is az ötezres dézsmát.

Hogy a nyugdíját barátságból tépázó összeg még frappánsabb lehessen, már a rendelőben megsúgták neki, hogy ugyan két esztendőre szól a hosszabbítás, azért ne örvendezzen annyira! Mivel a bácsi május végén született, így gyakorlatilag csak egy év, egy hónap az a két év! Ez az új módi, a szülinap emlékeztet az évfordulókra – ezt a remek törvényt alkották a közelmúltban… A gyomros, így a két hét canossa után szép zárást adott a napnak.

A sokat látott öreg hazatért és feltárcsázta az „okmányirodát”.
Ő még így ismerte a hivatal nevét, bár korábban járt már a tanácson, a polgármesteri hivatalban is, a legeslegújabbat, a „kormányablakot” még nem igazán szokta meg. Számára ez a hely évtizedek óta a régi otp helyén leledzett, időpontot szeretett volna kérni, de csak csütörtök délelőtti javaslatot kapott.
Ma már elég, ha ott húz sorszámot, pár pillanat lesz az egész! – hallotta…

Szerdán megérkezett, csütörtökre beállt a tél. Havazott és a fákat tépázta az orkán erejű szél.

Lali bá’ látott már néhány kemény telet, nem habozott hát, hosszasan búcsúzkodva asszonyától, útra kelt, s olykor ugyan komoly erőfeszítést jelentett a számára a talpon maradás, begyalogolt a lakóteleptől a Városháza melletti intézményig.

Sorszámot váltott, aztán várakozni kezdett.
A fránya időjárás miatt „lefagytak” a kormányablakok, s így, mintegy egy órányi remény után azt az üdítő javallatot kapta, hogy fáradjon át egy másik hasonló intézménybe, akár a vasútállomásra, akár a Hollán Ernő utcába. Ott talán minden működik…

Ekkor már jócskán elszaladt az idő, a bácsi mégis felcihelődött, hogy az ítéletidőben keressen egy kevésbé lefagyott ablakot.
Mert nem szeretett volna dolgavégezetlenül hazaballagni.
Így baktatott át a „Hollánba”, ahol készségesen és azonnal fogadták, elkészült a fotó, rögzítették az adatokat, s már készült volna a melegség beköltözni a szívébe, már-már beletörődött, hogy lám, az ügyfélbarát rendszerben egy nyolcvanöt esztendős ember mégiscsak eléri a célját, amikor a kezébe nyomták a csekket!

Hja, igen, ez a legeslegújabb rend ezt is másként követelik, mint a korábbiak! Már nem lehet fizetni a hivatalban, csak a bankkártyások teljesíthetik az ezerötszázas dézsmát!

Az egyébként minden végtagját fájlaló, a hidegben még nehezebben mozgó bácsika újra útnak eredhetett, mehetett a postára, befizetni!
Újabb hóesés, újabb orkán erejű szél…

Miután a postán kiderült, hogy a csekk nincs kitöltve, nekiláthatott, hogy megfagyott ujjaival odakanyarítsa a kért adatokat, fizethetett és újra nekilódult, hogy a feladóvevényt visszajuttassa a hivatalba!

Aztán már készen is volt a nagy mutatvány! Pár pillanat…

Egy év, egy hónap múlva lehet újra jönni!
De mókás ez az ügyfélbarát hivatal, különösen egy nyolcvanöt esztendős, tisztességben megvénült, sajgó végtagokkal mozgó embernek!
Lali bá’ hazaballagott az áprilisi télben.

Itt, ahol minden a legnagyobb rendben van, ahol a fránya időjárás, meg a szabályok érvényesülhettek, senki nem hibázott. Mindenki tette a dolgát. A sok-sok – éppen csak kevéske hálát váró – doktorúr, a lefagyott gépekre várakozó irodisták, biztonsági őrök csakúgy, mint a jegykiadó automata mellett álló jegykiadó szakember is… Tette a dolgát a postáskisasszony, meg a többi irodista, mind, kik jól végezték a munkájukat.

Lali bá’ jól bírta az ügyfél-barátságot, meg az emberséget… Neki csak ennyi volt a dolga. Csak ennyi!
Magyarország, 2017. április 20. Tivadar napja volt…