Kategória: hollik istván

Nyakpörkölt

Az egyik kedvenc blueszenészem, az áldott torkú Big Daddy Wilson egyik opusában valami nyakcsontpörköltről danászik teli szájjal. A klipben ül a konyhában, égnek meredően fogja a kezében a kést meg a villát, mögötte pedig farát riszálva méretes sötét bőrű háziasszony főzi a pörköltet. Egyébként Daddy bácsi is afroamerikai, mint ahogyan minden valamire való bluesista az. Ez annak a fájdalomnak a zenéje, mint az autentikus, tejesköcsögön előadott cigányzenéé, de most a pörköltről beszélgetünk esztétika helyett. Legalábbis elsőként.

Daddy bácsi, miközben két marokra fogja a kést meg a villát, vagy födőkön dobol, arról nótázik voltaképp, hogy sok szart összekeverve, alaposan megfűszerezve egész pofás étel állítható elő, így a Neckbone Stew akár özv. Kovácsné himnusza is lehetne innen az utca végiből, de sajnálatosan nem az. A csirkeláb és csirkenyak, valamint a farhát a nyugdíjas eledel minálunk, ezek szerint az amerikai délen is megvan ennek a megfelelője, a világ tehát egyformább, mint gondolnánk. Elég csak Trumpra nézni vagy a kedves vezetőre, és máris újabb bizonyságunk van erre.

Bármilyen fura is, ez egy felmérés miatt jutott az eszembe, amelyben lesújtó adatot közölnek kies hazánkról, hogy életszínvonalban minden szomszédunk, még a szőröstalpú románok is huss, eliramodtak tőlünk, pedig mi teljesítünk jobban. Az élet tehát igazságtalan. Mi magunk hiába tudjuk, hogy reánk ereszkedett már a Kánaán, mégsem akar látszani, vagy megint hazudik a művelt nyugat, bántják a magyart, sőt, még nem is tisztelik, pedig régen és most is egyedül tartja fel az iszlám hordákat, a vérét hullatja a hálátlan Európáért.

Ebből az Eurostat felmérésből az derül ki, hogy a magyarországi, egy főre jutó tényleges fogyasztás kétharmada csupán az uniós átlagnak. Ausztria beláthatatlan messzeségben előttünk, pedig Kádár apánk óta loholunk utána, most pedig kiváltképp, de a különbség inkább nő, mint csökken. Ha egyszerű okát akarnám adni ennek, csak utalnom kellene arra, hogy míg oadát a járvány miatt az állam egymilliárd eurót osztott szét a települések között, a mi kedves vezetőnk most szedi el az utolsó petákjukat is, nem azért, mert szüksége volna rá, hanem, mert bosszút akar állni. Ezt a faszit nevezik nagy formátumú politikusnak, mi több, államférfinak. Hát, igen.

De nem a járvány alatt és miatt jutottunk oda, hogy a jóléti listán már csak Bulgária és Horvátország van mögöttünk, kellett ehhez a NER tíz éves, kitartó működése. Amikor zsákszámra, számolatlanul dőlt a pénz az Uniótól, s mód nyílhatott volna arra, ne a haverok zsebében landoljon, hanem egy élhető ország kerekedjen ki belőle, mégsem ez lett. A kedvünk azonban mégsem emiatt rossz – már akié –, hanem például Hollik képviselő miatt, aki mintát adott abból, hogyan tarolják le ezek az országot nemcsak pénzügyi, hanem ideológiai szempontból is.

Hogy a nyomor mellett hogyan üli meg kies hazánkat a szellemi mocsok. Hollik képviselő az amerikai négereken élcelődött jóváhagyólag rasszista röhögéssel, ahonnan érthető Gyöngyöspata is, meg az is, miért jutott eszembe Daddy bácsi nótája, ahonnan egy kanyarral Ady jön megint, akinek fájt annak idején a szerb komitácsi szíve is. Nem tudom, érezzük-e azt az ördögi kört, amelyben száz éve bolyongunk, és amelyből a Hollik fajtájúaknak eszük ágában sincs kitörni, mert jól érzik magukat a langymeleg húgyban, ha az a kedves vezetőből szivárog.

Özv. Kovácsné azonban mindebből semmit nem ért és tud, és nem azért, mert képtelen rá, hanem, mert el sem jut hozzá, aminek el kellene jutnia. Ő annyit hall csupán, hogy a négerek fosztogatnak a nagy Amerikában, fenyegetik a felsőbbrendű fehéreket, ami miatt drágább megint a csirkeláb a boltban. Így fest a leegyszerűsített élet, és özv. Kovácsné azt sem tudja, mert ezt sem mondják el neki, hogy lenézett román sorstársa már jobban él, mint ő. Ehelyett kapja Trianont meg az Erdély-siratást, és nem tudhatja, mennyire átverik. Nagyon. Ez a magyar Neckbone stew, ahogyan a talpaink egymásra lépnek.

Hagyjatok má’ lopni!

Hagyjatok má’ lopni! Vagy inkább autentikusabban: Haggyatok mán lopni! Nagyjából így lehetne karakánul összegezni, amit Halász János – mint Fidesz-frakció szóvivő – és Hollik István – mint kormányszóvivő – egymásra feleselve összedelirált, majd Halász így vonta meg a mérleget: “Ez így nem mehet tovább!” – Az elkeseredett és fölháborodott, mintegy forradalmi ihletésű felvonyítás az Európai Unió vezetésének szólt, mert Brüsszel nem kellő mértékben járul hozzá a határok őrizetéhez. Drága a GYODA, na. Halász új vezetést akar az Unió élére, viszont szólni kéne neki, hogy a választások már megvoltak, és a gazdája elbukott.

Elmesélem azért, hogy min vergődött ez a két nyomorult. Hollik szóvivő bejelentette, hogy a határvédelemre 2015-től szánt költségeknek csupán mintegy egy százalékát, azaz 6,6 milliárd forintot térít meg Magyarország számára Brüsszel. Erre ordibált még aznap, tehát tegnap a sárkány másik feje, ez a Halász, hogy tarthatatlan ez már, ki sem lehet bírni. Megbeszélhették volna a vár menzáján is ezt akár, vagy a liftben, vagy egy kocsmában dülleszkedve, merengve a világ gonoszságán. Ilyen produkcióhoz fölösleges százmilliárdos médiát, plusz még további ötszázat tartani a KESMA kebelében csurig írástudatlan slapaj pártmunkásokkal.

Fideszi gondolkodással ezt is fizethetné Brüsszel, több maradna a gazdának és a haveroknak. Mert azért arra jó volt ez a mű-kifakadás, hogy az ember elkezdjen számolgatni a ducci kis – oder csontos, göcsörtös – ujjain, hogyha egy százalékot fizet Brüsszel a határi pénzekből, és az 6,6 milliárd pénz, akkor a bevallott költségek 660 milliárd magyar adóforintokra rúgnak. És akkor megkérdi az ember, mire, s ha nem látja, akkor, hogy: kinek a zsebébe. Egy vizes világbajnokság már ez a határvédelem, viszont ezt megpróbálják pofátlanul Brüsszelre lőcsölni, s ha nem megy, hörögnek.

Egyébiránt ilyesmi miatt plakátolták ki Orbánt a ködös Albionban.Őt mutogatták az angol parasztnak, hogy Joe/Steve, etc., ha az Unióban maradunk, ez a faszi teszi zsebre a pénzedet, és kész is volt a Brexit. Orbán már úgy is képes ártani, ha nem is tesz érte, vagy nem is akarja igazán. Ez ám a karrier, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi. Hogy mire ment el a határon majdnem hétszáz milliárd, az majd a bíróságon kiderül, de a Fidesz és a vezér tapló habitusa már most összegezhető: a legrosszabb fajta harácsoló tolvajbanda, amelyik nem átall mindenre pénzt kérni a klímavédelemtől, határőrizeten keresztül a kis maci valagáig, mondván, ez neki jár, ez őt megilleti. Hát, nem.

Nem lehet számolatlanul zsebre rakni az angol paraszt, a német gyári munkás és a holland halász adóját, s ha jobban körbenézünk, ma már a távoli és elátkozott Brüsszelben is egyre többen látják úgy, hogy nem kéne finanszírozni az Orbán, az ő családja és az ő haveri köre gazdagodását. Sokan látják így, de nem elegen. Az pedig már tényleg mindennek az alja, hogy amikor az Unió úgy dönt – mert ismeri már Tiborczot – hogy ellenőrizetlenül és hasra ütésre nem ad százmilliárdokat, akkor ezek ordítanak fenyegető hangon, hogy “ez így nem mehet tovább”. Tényleg nem, és tényleg röhejes, ahogyan egymással feleselnek a magyar paraszt ámítására, plusz rezsiutalvány és zacskó krumpli.

Mindezeken túl, hogy a létezését igazolja, Halász elvtárs még megjegyezte: “Nem csökken a migrációs nyomás”. Akkor szólni kellene a statisztikának is, mert elég csak felmenni a police.hu honlapra, ahol snájdig kis grafikon található a nyitóoldalon “Illegális migráció alakulása – heti bontásban” címmel, és a kék kis oszlopok azt mutatják nekünk, hogy hetente úgy nagyjából kétszáz szerencsétlen keveredik a határunkra, mert követtek egy madarat, aki azonban a kerítésnél visszafordult. Ha osztok-szorzok, ez naponta átlagosan kábé huszonöt-huszonhat menekülő ember. Hogy mi került és kerül ebben majdnem hétszáz milliárdba, az titok. Illetve a címben már megfejtettük, tehát semmiféle látnivaló nincsen már. Tudjuk.

Illetve stílszerűen: Tuggyuk.

Kockázatok és mellékhatások

Azt mondta Hollik kormányszócső, hogy az Európai Unió Magyarország számára kockázatot jelent. Én meg gondoltam, na, Kázmér, sok ökörséget hallottál már hosszú életed során, de ez esélyes a hangszóróra, s éppen ezért késztetés támadt bennem, hogy elgondolkodjak a kajla világ furcsa folyásán. Tudjuk, hogy Hollik elvtárs már harmad, negyedvonalbeli eresztés a csürhéből, így erősen terhelt a kontraszelekciótól, ezért többet várni tőle dőreség. Mégis, mindezek után azonban csak annyi ugrott be elsőként, ha kockázat, akkor keresse fel kezelőorvosát és gyógyszerészét, hogy közösen lássuk a fenyegető veszélyeket és a gyógyulás rögös útját.

Biztosan nem ezért – sőt, ennek ellenére -, de egyből be is szántották az Echo Tv-t, mert ott hangzott el ez az okosság Bayer vendégeként. És ez a hármas egység, Echo-Bayer-Hollik, garancia a tébolyra, ami állapot tényleg kockázatot jelent az ország számára, és mégsem történik semmi, sőt. Az Unió Hollik – illetve Orbán, aminek a szája – olvasatában a migráncsok miatt veszélyes, valamint, mert elfordult a keresztény értékektől. Magyarországi viszonylatban viszont egyik kockázati tényező sem értelmezhető, mert migráncsot csak annyit látunk, amennyit Orbán jó pénzért beenged, és keresztény értékeket sem lelünk sehol, esetleg itt-ott, néhány sorosista szívében, és ez egyáltalán nem ellentmondás.

Ott tartanak az elmeháborodottak, hogy az Unió, a Néppárt, azaz a világ normálisabb része, minden kockázat már meg veszély, és elsősorban azért, mert végre-valahára kegyeskedtek felfogni ezek ketten, és a többi is, hogy a Fidesz és annak vezére nem egyéb, mint egy handabandázó fasiszta csőcselék, és kezdenek ennek megfelelően viszonyulni hozzájuk. A The New York Times is közölt épp most egy dolgozatot, amelyben alapos indoklással állapítja meg, hogy Magyarország Putyin trójai falova az EU-ban, így az események kezdenek annyira összesűrűsödni, hogy visítás lesz a vége. Kovács levelező elküldi a picsába a NYT-t, Bayer pedig a halál faszára stílusának és a keresztényi értékeknek megfelelően.

Így csináljuk mi ezt Neriában, a lator államban. S bármennyire is fújják majd a kürtöt és verik a dobokat, a gazemberségen és a NYT igazán ez mit sem változtat, mert Hollik azt is elmondta ebben a műsorban, mert ezt írták fel neki, hogy “Nekünk az Európai Uniót belülről kell megváltoztatni.” Ebből kitűnik, hogy huszonnyolc ország ötszáztízmillió emberének kéne a csúti degenerált eszméihez igazodni, és úgy táncolni, ahogy ő fütyöl. Ez a vágy, és messziről is kitetszik, hogy ez nem fog menni egyáltalán, meg, hogy rossz vége lesz nagyon. Csak kibukik végül még a csiga-felfogású Unióban is, hogy ki jelent kire kockázatot és mellékhatást. Magyarország az Unióra, Orbán Magyarországra, és ez a környülállás nem indokolja, hogy megmaradjon a hivatalában.

Sőt, még szabadlábon sem, de ez csak a magamfajták kósza ábrándja. Momentán erősen úgy néz ki, hogy a Néppártnak és magának az Uniónak is az a maximális célja – és még ez sem biztos, hogy abszolválódik -, Orbánt az övéi, a fasiszták közé száműzik, de meghagyják mégis a mézesbödön közelében, és ekkor lesz az – ha lesz -, hogy adnak a szarnak egy pofont. Ezt az alakot, ha volna rá mód, ami nincs, örökre száműzni kellene Európából, mert, amíg szuszog, ártani fog. És bármilyen furcsa is ez, a hülye demokrácia, ami maradék azért még van, arra predesztinálja a józan magyarokat, mondhatni, az a történelmi küldetésük, hogy Orbántól egyszerre szabadítsák meg Európát és magukat is. Mint a töröktől, labanctól, ha már.

Ez pedig olyan nagy feladat, ami nem fog sikerülni. Majd egyszer, ha elpattan a húr, vagy még akkor sem, mert jól látszik az országban mindenütt, hogy teljes a letargia. Az ne tévesszen meg senkit sem, hogy vannak még megátalkodottak – velem együtt -, akik az életüket tették a változtatásra, mi vagyunk kevesebben és csak egymásnak vagyunk. Ha végignézek a környezetemen, a Józsikon és a Bélákon, az látszik, föl sem fogják, hol élnek. Erre utal az a nagy felismerés, hogy nemcsak az nem jut el hozzájuk, amiről én monomániásan hadoválok, de még a Hollik sem. Semmi, mert benne ülnek egy ingerek nélküli szutyokban. Ezer éve ülnek így, és átfolyik a fejük felett az idő meg az életük, az ilyenek pedig nem kérnek a megváltásból. Ez nem kockázat, viszont lehangoló mellékhatás, amin semmi sem segít. Ennyi. Jóccakát.

Megneveznek minket

“Ha valaki Magyarországot támadja, azt nevén fogjuk nevezni.” – Ezt mondta Hollik István fideszember, a csürhe egyik jelentéktelen figurája. És, bár fogalma sincs róla, mert setét, mint a tajtékos éjszaka, ezzel a dumával elnácult, elkommunistásodott, vagy a kettő sajátos elegye. Nem tudni, mi ő, milyen szerencsétlen teremtménye a jóistennek, ilyen iszap leginkább, ami bugyborékol. Az, meggondolva, akibe a pártközpontban beletöltötték a masszát, és most pöfög.

Egyébiránt az Echo Tv “Őszintén” című műsorában hirdette meg a kirekesztést, megjelölést, s emiatt, hogy ez a tévé ilyen című műsorral, sőt, a prostisrácok általi beszámolással tálalja a manust almával a szájában, így együtt kínosan komolytalanná teszi az egészet. Ámde valamit csak fölvillant Hollik elvtárs mérhetetlen sötétségéből, aki úgy fenyeget, hogy azt sem tudja, mit beszél, és ettől fémes ízt érez az ember a szájában. De majd én tovább gondolom helyette a szavai értelmét.

Elsőként egyébként Dub hadnagy ugrik be Hollik elvtársról, aki a frontra menet azzal riogatta Svejket, hogy majd megismeri őt a rossz oldaláról is, másodjára pedig Goebbels elvtárs, aki Nürnbergen a pártgyűlésen nevezte néven a zsidókat, mint az ország és a német nép ellenségeit. Valljuk meg, ez a két kép így együtt a groteszk és az abszurd képzetét kelti az emberben, a sírva nevetés ellentmondásait, csak momentán cserepes a szám és méla a kedvem, ezért nincs érkezésem egyikhez sem.

Azt nem mondta Hollik elvtárs, hogyan leszünk megnevezve, esetleg Proust módján, aki elindította, hogy helynevek, a név, és kimondta a varázsigét, miszerint Combray. Vagy csak úgy zakatolósan leszünk megbillogozva, hogy Kovács István, esetleg csoportosan, hogy a malomtulajdonos kulákok. Hogy elrebegik suttogva a nevünket mágiát alkalmazva, s hitük szerint így kerítve hatalmukba a lelkünket, vagy csak egy kitűzőt kapunk, sárgát, csinosat, hogy őt lődd a Dunába.

Mindmegannyi megválaszolatlan kérdés. De közelebb visz a megfejtéshez, ha azt is elmesélem, hogy ez a Hollik nagy és sűrű nyelvcsapásokkal jelentette ki, az ő szülei mélyen vallásosak és antikommunisták voltak. Ez azért érdekes, mert valaki azért szólhatna neki, ez itt a XXI. század, és nem Horthy keretlegény csapatába nyújtott be motivációs levelet – ahol az ilyen kritériumok előírások voltak -, hanem a nép egyszerű gyermekeit, meg a tartótisztjét akarja meggyőzni, hogy megérdemli a velőscsontot.

Nem tisztázott egyébként, hogyan lehet támadni Magyarországot, szóval, tettel vagy pediglen hallgatással is, hogy mi minősül egyáltalán támadásnak. Azt tudjuk, ha én azt mondom, Orbán lop, akkor már hazaáruló sorosbérenc vagyok, a nép ellensége, sötétben bujkáló ellenforradalmár. Hogy ezen kívül mivel lehet még támadni Mária országát, az is érdekelne engemet fölöttébb, nehogy bűnbe essek. Sőt, még Magyarország fogalma sem tisztázott egészen.

Hol kezdődik és hol a vége? Nemesmedves-Záhony a viszonylat, vagy Oberpullendorf-Csíkszereda, netalán egyenesen Borneótól a Szíriuszig nyújtózik, kitöltve az Univerzumot, ez sem mindegy egyáltalán. És, hogy kik lakhatják kies tájait, az is egy rejtély, mert a fideszcsürhe azt is mondta: “Magyarország nem mindenkié.” – Oké, de akkor kié lehet? Aki meg lesz nevezve, azé nem, aki pedig kijelöli őket, mint korcsokat, azoké csakis. Tehát az övék kizárólagosan.

A hajléktalanokat így kergetik el a padokról, a nem közülük valókat pedig az országból óhajtanák, ha tehetnék. Ezt jelenti Hollik elvtárs vallomása, valamint azt is, hogy a kampány kicsúcsosodott, a harc fokozódik, mert Márki-Zaynak is ezt üzenték: “A közeledő választások tétje, hogy Magyarország mindenkié, vagy csak a magyaroké lesz.” – Világos a sötétség, s ha már Goebbels elvtárs az elején eszembe ötlött, hallgassunk még tőle csinos gondolatokat:

“Az életünkért folytatott küzdelem közeledik a csúcsponthoz. Az nemcsak a német nemzet szabadságáért és biztonságáért folyó küzdelem, hanem óriási birkózás Európa jövő sorsáért, sőt az egész civilizált Nyugat sorsáért. Nagyon téved az ellenség, ha azt hiszi, hogy elveszítjük bátorságunkat, ha néhány ütést kell elszenvednünk. Ezek a csapások csak riadójel számunkra a totális háborúra.” – Ezt mondta a kacskalábú 1943-ban, s, ha a német nemzetet magyarra cseréljük ebben a szövegben, rájövünk, hogy Orbán sem mondhatta volna szebben.

És itt élünk, emberek. Gondoljatok bele, hogy már megint itt vagyunk.

Omerta

Maffiáéknál megy ez így, ott hallgatnak veszettül a mocsokról, míg el nem jő a másik család valami lőerejű fegyverrel, lófejjel üzenve, vagy a felügyelő a sarokról, illetőleg a kegyes végelgyengülés, bár ez ritka kincs arrafelé. Neriában sincs ez másként, a kedves vezető és mind a csicskásai összeszorítják a szájukat, hogy csak úgy fehérlik, és a halom szarról, amelyet önerőből kullantottak a szoba közepére, nem vesznek tudomást. Kussolnak róla magyarán, holott az egész redves világ, mind az egész, ami köröttük leledzik, orrbefogva mászkál már, öklendezve, és ennyi elég is a képes beszédből.

Ma délig mindenki a maga módján elsiratja a CEU-t, tegnap is lengtek a fekete lobogók, és zümmögtek a gyászbeszédek, mintha értelme volna annak, aminek egyáltalán nincs. Pártunk-kormányunk ugyanis a Hollik szócsövön keresztül volt kegyes közölni, hogy a CEU távozása politikai blöff, következésképp nem kíván foglalkozni vele. Mint nőügyekkel meg jogi kérdésekkel, különben is, boldog karácsonyt, ugye. Az ilyen aljas habitussal nehéz kezdeni akármit is, mert nem vitatkozik, nem azt mondja a fehérről, hogy fekete, hanem, hogy az nincs is. Ott áll, erre azt mondja, nincs ott. Ilyennel tehetetlen az ember.

Bohókás sorozatokban, mint az Agymenők, ez klafa fordulat, hogy Penny azt mondja a kedveseként fungáló Leonardnak: te jobban hiszel a barátaidnak, a saját szemednek és a saját fülednek, mit nekem? Vagy ugye Virág elvtárs, midőn így fakad ki: “Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?” – és máris célnál vagyunk, belesüppedtünk a fasiszta-kommunista korba, amely a miénk volt a múlt század bájos ötvenes éveiben és máma úgyszintén. Viszont mégsem erről a boldogságról gondolkozom most, hanem a párhuzamos univerzumokról.

Az is sarkall erre már megint, hogy a szerencsétlen Macedónia is kérte Gruevszki kiadatását. Kék szegélyű kistányéron adta be az igényét a saját külön bejáratú bűnözőjére, de pártunk-kormányunk nem, hogy átnyújtotta volna az inkriminált fejet, hanem nem is válaszolt a kérésre. Szóba sem állt ezekkel a macedónokkal, mint egy kiskölök, aki befogja a szemét, és akkor úgy hiszi, hogy láthatatlan lett, mint ilyen élménye mindenkinek volt már, aki összefutott apróbb emberekkel a nagyvilágban. Oviban ilyet játszani jó, országot vezetni viszont így nem lehet. Nem kicsinyes ez, hanem aljas, hogy lájtos legyen az a jelző.

Pedig nagyhangú, ámde terhelt vitézeink körében a módi ez. Ha megengedőbb lennék, akkor hasonlítanám őket a három bölcs majomhoz, Mizaruhoz, Kikazaruhoz és Ivazaruhoz, akik együtt testesítik meg a nem lát rosszat, nem hall rosszat, nem beszél rosszat ideáját. Vezető elvtársaink azonban ilyen majmokat maximum műanyag formában észleltek falusi céllövöldékben, és – magunk közt szólván – halovány fingjuk sincs ezek jelentéséről. Sőt, nem is gondolkodnak rajta, mert nincs meg hozzá a testbéli eszközük, a szükséges szerv. Azért vezető elvtársak.

És még csak ez sem érdekes igazán, hanem az viszont igen, hogy meddig lehet úgy csinálni, mintha a nekünk nem tetsző vagy nekünk kellemetlen dolgok nem is léteznének, hogy meddig lehet tagadni a valóságot. Mintha egy másik univerzum volna az, amelyben ezek a narancsfák virágoznak. Viszont minden lufi kipukkad egyszer, ez a miénk is, azonban csak jó sokára. Mert most is, hogy még ganyébb lesz a rabszolgatörvény, mint az eredetileg kinézett, a keményen dolgozó kisember azt mondja, gyere velem tüntetgetni. Mintha virágot szedni indulna a rétre.

Aztán meg, midőn szavalgatnak a fagyban és lelkesítő szónoklatok hangzanak el, majd hazamennek a legények, pártunk-kormányunk azt mondja aztán, ilyen nem volt, meg sem történt. Sőt, hosszas egyeztetés után a dolgozók kifejezett kérésére, a nyomásnak engedve szavazták meg a gyalázatot. És ezt addig mondják, ismétlik még a meccsek közti egypercesekben is, míg mindenki elhiszi. Pedig lehetne másképp. Szóra is lehetne bírni a hallgatásukat cigivel a szájban, reflektorral a szemben, könyékig tűrt ingujjal és asztalra csapva, vagy csak sárga mellényben az utcán. Különben a napot is letagadják az égről, és sosem lesz vége.

A szó vivése

Csámborgott ez az alak, poroszkált, csattogott a csámpás talpa a föhenyen, és nyerített a lába a porban haladtában. Szemüvege volt neki, haja viszont nem, és lelke sem egyáltalán. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amerre lépett, sprickoltak szét a hangyák és kabócák, a madarak pedig elhallgattak. Vászontarisznya volt a vállán “Gucci” felirattal valahogy, és Rolex a csuklóján a szakadozó inge alatt. Tisztára látszott, hogy álruha ez, a kereszt is, a feszület, amelyet a nyakában viselt egy madzagon, színarany volt, viszont a rajta lévő Jézus visított, mint a vett malac, és be nem állt a szája, hogy mért hagyta el őt az ura.

Ott ült az árokparton egy másik ilyen, ez se volt sokkal különb, csak ránézésre hülyébb csöppet. Valahogy rá volt írva az ostobaság, még a fülén is a bambaság folyt ki, a szájáról nem is beszélve. Ennek szakálla volt, opálos szemei, amelyek elnyelték a napfényt, mint egy stramm fekete luk, még csak meg sem csillantak rajta a sugarak, ahogyan zuhantak befelé a fejében meglévő végtelen sötétbe. Ezen öltöny volt, poros ugyan, de teljesen új, még kilógott az ujjából az árcédula, a nyakában pedig meredezett a jelzés, hogy aszongya “Hugo Boss”. Ebből látszott, hogy ez annyira hülye, hogy a mimikri se megy neki, viszont boldog volt a másik láttán, és csillogva üdvözölte.

– Hová, hová? Zoltán komám. – így vigyorgott neki.

– Hozzád, hozzád, István komám. – az a keresztes meg így válaszolt. Ilyen népiesre vették a figurát, mert mondom, hülyék voltak, és azt hitték, ettől majd nem látszik, mekkora egy takony mindkettő, de az megmutatkozott mindenképp.

– És mit viszel a tarisznyádban? Zoltán komám. – kedveskedett ez a másik.

– Szót viszek a tarisznyámban, István komám. – nem bírták abbahagyni ezt a komámozást sehogyan.

– Hová viszed a szót? Zoltán komám.

– Neked hoztam, István komám.

– És mit csináljak én a szóval? Zoltán komám. – értetlenkedett ez a Hugo Boss-os, mert mondom, tök debil volt.

– Mostantól te viszed a szót, István komám. – felelte a szemüveges, amitől meg az öltönyös visított, táncikált, pörgött, hogy megszédült és elesett, csak úgy huppant és csak úgy porzott, de azért kérdezett.

– Hová viszem a szót? Zoltán komám. – vált gyakorlatiassá a visongó, de azért meg nem nyugodott teljesen, mert tapsikolt is, és ütemesen mondogatta utána – Szóvivő lettem, szóvivő lettem. – és folyt a nyála. A szemüveges kivárta, míg elhallgat, csak akkor válaszolt.

– Csak úgy viszed ide-oda. István komám.

– És aztán? – értetlenkedett az öltönyös, és feledte a komámozást már.

– Semmi. – a szemüveges is lenyugodott – Viszed, hordozod. Te vagy a szóvivő. – így vigasztalta az eufóriából ébredező másikat.

– Ennek semmi értelme. – sóhajtott fel az öltönyös.

– Ha beérsz egy faluba vagy város közepére, összehívod az embereket, és mutogatod, hogy rémüldözzenek. – mondta a kopasz.

– Mitől rémüldözzenek, milyen szótól? – érdeklődött a hülyébbik.

– Igazából – vált őszintévé a kopasz – nem szó, hanem szavak.

– Milyen szavak? Milyenek? – esett ki a béketűrésből az öltönyös – Én szavakat nem viszek, nem szavakvivő vagyok, hanem szóvivő. – így erősködött, és ebből is kitetszett, mekkora egy ökör ez.

– Nem mindegy? Te barom. – ordított már rá a kopasz, és ettől a másik meghunyászkodott.

– Milyen szavak mégis? Nehezek? – gondolt a súlyra az öltönyös, a kopasz viszont másképp értette, és kiborította a szavakat a földre, hogy csak úgy potyogtak a porba, és sorba rendezgette őket.

– Nem nehezek egyáltalán – magyarázta – Látod? Soros, migráns, Brüsszel, kultúra, keresztény, harc, megvédjük, magyarok, család, Gyurcsány. – rakta egymás mellé őket.

– Ennyi? – értetlenkedett az öltönyös.

– Most éppen. – nyugtatta meg a kopasz – Olykor lovas futár hoz újakat, vagy elvisz párat. Volt már ENSZ, Sargentini, azokat elvitte, most ezek vannak. Pénteken szokott friss áru jönni, a szokásos rádióbeszéd után, legutóbb egy fél mondatot kaptam, hogy “száz év magyar magány”, de kilógott a tarisznyából, kidobtam. De – és félve körülnézett – ne mondd meg senkinek, azt hazudtam, hogy ellopta egy hajléktalan.

– Hajléktalan? – értetlenkedett az öltönyös.

– Az hát. Azoknak úgyis mindegy, lecsukják őket így is, úgy is. – ezzel zárta le a dolgot, a szavakat visszarakta a tarisznyába, hogy csak úgy zörögtek, és a készséget az öltönyös vállára akasztotta.

– Na, eridj! Mától te vagy a szóvivő. – meglapogatta a hátát, és eltűnt a ködben.

Az öltönyös bambán nézett, de csak egy pillanatig, mert harangzúgást hallott balról, ami azt jelezte, hogy arrafelé emberek laknak, akiket mostantól riogatnia kell. Ez komoly dolog – gondolta -, megigazgatta a tarisznyát benne a szavakkal, és most viszi.

Jelentés a pöcegödör aljáról

Tegnap úgy összesűrűsödött a kurvamagyar élet, hogy ember legyen a talpán, aki illendő szavakkal tud mesélni róla, miközben elönti az undor. Úgy figyeli, ahogyan végképp kiiratkoztunk már nemcsak Európából, hanem általában a kultúrnemzetek sorából is, és megérkeztünk Ázsia végtelen tájaira, ahová OVM kicsi szíve annyira vágyott.

Gruevszki elvtárs megkapta a menekülti státust. S mivelhogy nagy valószínűséggel ettől a hírtől zuhant önmagába a Facebook, ezen túl máma mindenki erről fog mesélni a szakmában, én úgy döntöttem, hogy ennek a folyományait figyelem ki, hogy mit vált ki az események ilyetén alakulása a fidesztaknyokból, és nem is kellett csalódnom ünnepi várakozásomban. – Gyurcsány, perszehogy.

Hollik elvtárs megint domborított egyet, mint az akárhány kommunikációs fidesztakony, mindenféle igazgatók és alvezérek, akik naponta játszanak az ember zilált idegrendszerével. Miközben Gruevszkitől bűzlött minden, mint egy jobbfajta pöcegödör, ez a Hollik fölszólította Gyurcsányt, tisztázza magát, milyen kapcsolat fűzi egy Cvetan Vaszilev nevű bolgár bűnözőhöz.

Ez a balkáni ember is lopott, és a fidesztaknyok arra kíváncsiak, jutott-e abból a pénzből Magyarországra is. A fidesztakony azt követeli, Gyurcsány “számoljon be arról, a DK kapott-e pénzt abból, amit ez a bolgár ellopott”. Ebből megint Czeglédy-féle vádaskodás lesz, ő is minden pénzét elpolitizálta szerintük, és annyiféle érdekességet állítottak róla, hogy most meg nem győznek helyreigazítani és bocsánatot kérni.

Mint ahogyan Rezsiszilárd is. Ő régebben az Eötvös Károly Intézetnek ment neki sorosilag, és mit ád Isten, hazudott. Bírósági ítélet kötelezte őt kártérítésre és bocsánatkérésre, ez a rezsis azonban szart az egészre, egészen tegnapig. Mert két napja már végrehajtást rendeltek el ellene, így mégiscsak kéri azt a bocsánatot és kifizeti a sérelemdíjat és a perköltséget is.

Ebből is kietszik, milyen viszonyban vannak ezek a törvénnyel, hogy szarnak rá egészen addig, míg személyükben fenyegetve nem érzik magukat. A gruevszkis döntéssel is fölrúgtak mindenféle írott és íratlan szabályt, sőt, a saját Stopsorosukat is, szembeköpték a jogot, az erköcsöt, a jó ízlést, a megvezetett választóikat és saját magukat is. Ott csorog a csula a képükön, és jól érzik magukat, sőt, nagy a pofájuk.

Az Állami Számvevőszék például már most befenyegette a DK-t, hogy nagyon sajnálja, ha a párt minden papírja elégett ebben a bizonytalan tűzben, ennek ellenére ő azokat kérni fogja. És, idézem “a politikai pártok döntő mértékben közpénzekből gazdálkodnak és működnek, így a kár közvetve közvagyont is érintett”. Az ember pofája leszakad, ahogyan látja, már dörgölik a mocskos mancsukat, hogyan szívathatják Gyurcsányt nemlétező papírok követelésével.

Ennek a Gyurcsány-féle Cvetan Vaszilevnek egyébként, ha lenne egy csöpp esze, menekülti státuszért folyamodna Orbánhoz, hogy őt a Soros üldözi és a kommunisták vegzálják. Hogy mi lenne akkor? Mert a hvg.hu egy olvasója karakán következtetést vont le a tegnapi trágyából: “Ez, bazmeg, olyan erős precedens, hogy a világ összes, aljas bűnözőjének csak azt kell mondania, rettegek, üldöznek, szeretetre vágyom, és a fideszparasztok idetaxizzák.”

Ebből is kitetszik, hogy a NER kezd önmaga paródiájába fordulni, ennek ellenére mégis erősen tarja magát. Ebben a Szent Korona Tan siet a segítségére, ahová Kásler miniszter a tízparancsolattól tegnap eljutott: “A Szent Korona eszme máig nemzetösszetartó erő, amelynek értelmében az ország és a hatalom nem az uralkodóé, hanem a koronáé, amelynek része az uralkodó és a nemzet, ketten együtt alkotnak egy egészet.” – Jelentette ki az onkológus fősámán.

Nincs mitől félnünk, ha ilyen emberek vezetnek minket, ha mást nem is, a végítéletkor a bűnbocsánatot biztosan elnyerjük, és az sem semmi. Sírunk, ahová elsüllyedünk, tökéletes lesz, mert tegnap azt is megtudtuk, hogy a V4 nemcsak OVM nagy barátja, hanem sírásóversenyeket is rendeznek benne. A hódmezővásárhelyi csapat Trencsénben bronzérmes lett, és állítólag nagyon jó hangulatú volt a viadal.

Ezt nem Örkénytől, hanem a delmagyar.hu-tól tudhattuk meg, megkoronázva mintegy az elmúlt huszonnégy órát, amely arra volt jó, hogy kies hazánk örvénylő mozgásban, szuttyogó hangokat hallatva szivárogjon alá a pöcegödör aljára, ahonnan most ezeket a sorokat írom. Innen az látszik, hogy Kásler baszhatja a tanait, Isten ugyanis nincs. Meg sem született, ha pedig volt, már nagyon régen meghalt. Magunkra maradtunk szükségünkben.

Keresztényi futball

Mélységes mély a Hollik kútja, és ép ésszel fölfoghatatlan dolgokat lelhetni benne. A fiatalember vén és reszkető szívvel kihullott a rostán, immár nem képviselő bácsi, viszont a tűz ugyanúgy lobog benne. A szervilizmus aljassága fűti őtet, vagy csak gyárilag hibás, elkúrták a nevelését, illetőleg kicsorbult az egyik génje sarka, s ettől lekonyult a füle, nem tudhatni. Mindegy is, itt van nekünk, örüljünk neki, és nézegessük az agya velejét, akárha Amy és Agymenők.

Az ilyen organizmusokban az az elrémisztő, ahogyan működnek. A gazda kimondta az éccát, hogy Horvátország mostantól mi vagyunk, s ez összetorlódva az utóbbi évek kék plakátjaival összegzést generál benne, ami ez: „A foci persze arról szól, hogyan küzd két csapat a pályán. De a foci ennél mindig sokkal többről szól. A világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal. Már csak ezért is hajrá Horvátország.”

Én nem tudom, mit vétettünk Isten előtt, hogy ennyire ver, de nagy dolog lehet. Holliki értelemben tehát tegnap délután a Luzsnyikiban Európa elesett, és a kereszténység is csorbát szenvedett, ebből fakadóan a Soros kurvaannyát. A bevándorlófattya Mbappe viszont ennek ellenére adott emberségből példát, és kiderült, hogy azért van valamilyen nexusa a hazájával. Sok pénzt kap ezért az aranyért, kurva sokat, amiért megdolgozott, mindenesetre többet, mint ez a Hollik egész életében.

És ez a pogány azt mondta, ha az ember a hazájáért futballozik, azért nem jár fizetség, és a tengernyi pénzt, amit kap, egy mozgássérült embernek ajánlotta fel. Vagy többnek, ezt nem tudom, és lényegtelen is. Az azonban biztos, hogy ő nem pakol utcára embereket a kereszténység jegyében, és nem lopja el a szerencsétlenek pénzét – vörösiszap -, amit a Soros is fizetett, a Hollik viszont nem, se a gazdája. Őnekik a kereszténységük van érdemül, amely erényről én például Máraival értek egyet nagyon is.

“…Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól..”

Ez a Hollik, meg az összes többi ilyen baksisért veri itt a nyálát, ilyenekből áll össze aztán a fideszhorda, amely a liberális kukacok (by: 888.hu) ellen küzd: “Amikor a liberális kukac szipogva, szemüvegét igazgatva nyomorgatta tamagocsiját, egy-egy osztálytársa néha hátbaverte, hogy törölje meg már az orrát, mert csöpög.” – Ilyeneket gondolnak a hollikok például rólam, hogy elmeséltem ezt a Mbappét, akit egyrészt majomnak tartanak, másrészt viszont soha nem is volt tamagocsim, csak a lányomnak. Akkor most mi van?

De, hogy ne csak ilyen mohamedán ördögökről essék szó, meséljünk a horvát Rebicről is. Nem azért, mert keresztény (még az sem biztos), hanem, mert ember, s ebbéli minőségében szülőfaluja összes szerencsétlenjének visszafizette mindenféle banki hitelét. A keresztény Dzsudzsáknak ilyenek nem jutottak eszébe a milliárdjaiból, igaz, nem is játszott VB döntőt, és nem is fog soha. Mint ahogyan mi sem leszünk Horvátország, sajnos, ahol például a devizahitelesek adósságát is elengedték bíróságilag, míg nálunk annak a hasznából veszeget Matolcsy palotákat. Bonyolult egy világ ez.

Visszakanyarodva azonban a futballhoz, mintegy összegzésként, Mbappe és Rebic példáját tanulsággá emelve megemlítem a spanyol Iniestát is azért. Újszülöttek kedvéért: ő spanyol bajnok, spanyol kupagyőztes, spanyol szuperkupa győztes, BL győztes, európai szuperkupa győztes, klubvilágbajnok, Európa bajnok és világbajnok, ezen felül keresztény is. Mégsem ezekre veri a nyálát és veti a keresztet, hanem, amikor Barcelonában a nyár elején elbúcsúztatták, azt mondta, ez mind lényegtelen. Az a fontos, hogy amikor befejezi a futballt milyen emberként teszi azt. – Hát, nem egy Hollik, azt meg kell hagyni. De nem is magyar.

Amit csak akarok

– Van hozzá többség, elfogadjuk. – Ezt válaszolta Orbán Viktor Mihály arra a kérdésre, mi lesz a Stop Sorossal máma a piroslámpás házban, hiszen erősen prüszkölnek a normális népek attól a fasiszta tempótól, ami abban leledzik. O. V. M. tehát a kétség legkisebb jele nélkül, szenvtelenül, és romlottságának biztos tudatában böfögte oda a tutit. Egyáltalán az volt a hír, hogy megszólalt, hiszen a Hír TV faggatta őtet, sőt, az elvetemült riporter még egyszer föltette neki a fölösleges kérdést, hogy nem várják-e meg a Velencei Bizottság állásfoglalását az ítélet kihirdetésével, amire újólag lakonikusan csak annyit böffentett: – Van hozzá többség, elfogadjuk.

Ezzel ő a maga nyelvén azt tudatta szeretett népével a technika segítségével, hogy mindenki bekaphatja, azt csinálok, amit csak akarok, és ezeknek a végtelen számú változatai illedelmes vagy kevésbé komilfó formában. Irigylésre méltó ez az önbizalom, amellyel O. V. M viseli az életet, ellenben fájó szívvel kell megjegyeznünk, minden joggal teszi azt. Le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Még nagyon régen elhatározta, lesz Stop Soros, s mire ezt olvasod, drágám, lehet, már van is. Nincs az az Isten, aki megállíthatná a gőzhengert, mert “Van hozzá többség, elfogadjuk”, és ezen nincs mit vitatkozni. Ha csalással, ha nem, mégiscsak a magyar proletár akarta így, következésképp dolgozik a szopóroller.

A magyar jómunkásember, akit négyévente választópolgárnak neveznek, azt szerette volna, úgy döntött, hogy legyen a feje fölött egy atyuska, mert valami történelmi átok, hibás gén vagy a seggén virító piros pötty miatt ő ilyen atyuska nélkül élni nem tud. Mit lehessen tenni, ugye, és majd csudálkozva nézi, hogy a van hozzá többség olyan törvényt fogad el, amellyel akármilyen koholt indokkal kirángathatják őt a dunna alól, bele a fekete autóba, mint a nép ellenségét és migráncssimogatót. Csak egy szomszéd vagy egy házmester kell hozzá, és kézzel írt, komoly feljelentés. Mert ez a stoppos passzus csak az egyik ága a dolognak, van más is, hogy a kerítőháló körbeérjen.

Ilyen a “migránsok betelepítését tiltó alkotmánymódosítás”, valamint a huszonöt százalékos bevándorlási különadó. Ez az utóbbi mutatja leginkább az azt csinálok, amit csak akarok tempót. Ez régebben benne volt a Stop Sorosban “bevándorlási finanszírozási illeték” lánynéven. S mivel azok, akik nem orbániul értenek a joghoz, ezt kifogásolták, ez a tétel átkerült az adócsomagba, ami ellen meg nem lehet prüszkölni, és a magyar nem is fog, mint a netadó ellen, mert ez nem zavarja az elalélt pornó-bámulást. A választópolgár nem hülye, csak pragmatikus, le sem szarja, ha nem az ő pénztárcája a célpont, aztán majd csodálkozik, ha érte is eljönnek.

Mert a nagy eszme törvénybe foglalása után a végrehajtás mocskos és macerás munkáját a verőlegények abszolválják majd. Ez is benne van a magyar zsigerekben, mint azt a múlt század szivárványos ’44-es éve mutatja nekünk a marhavagonjaival. Vagy, hogy a hajdani Szálasi-legényekből milyen természetességgel vedlettek át Péter Gábor katonákká, illetőleg munkásőrből ministráns gyerekké. Ilyen a magyar, nem csoda, ha idegennek érzi magát az ember olykor -olykor. Mert például Hollik István, akit inkább eposzi jelző nélkül hagyok, gyorsan-gyorsan bele is böfögte az éterbe, hogy az a minimum, hogy különadót vetnek ki. A maximumról nem esett szó, hogy csak leverik a delikvensek veséjét, vagy fölkötik kegyesen, mert van hozzá többség. Majd meglátjuk.

A családok éve, ja

Még ki sem hűlt a fideszkdnp képviselő-organizmusok segge, amellyel végighallgatták vezérük náci dumáját, tenyerük még zsibbadt az ütemes tapsolástól, és testük őrizte a szervilizmus soha nem érzett, hatalmas kéjét, de már munkához is láttak, hogy boldogságba és bőségbe lökjék az egész nyüves világot, s benne kiemelten saját magukat.

Reggelig kitartott az évértékelő mámora, és katzenjammer sem mutatkozott a gyomrokban, tehát totális volt a haligali, amikor az AVM (A Város Mindenkié) csoport ideáját lökte eléjük pár nyüves, tetves ellenzéki az ország rothadó házában arról, hogy a kilakoltatástól fenyegetett gyermekes családok elhelyezése legyen kötelessége az önkormányzatoknak, hogy ne az utcán nőjön fel egy nemzedék.

Ez olyan piszok a gépezetben, amire nem érkezett meg a sorminta a pártközpontból egyrészt, másrészt pedig sorosista civilek ajvékolása csupán, akik örüljenek, hogy luk van a seggükön, nem, hogy itt esetleg megfagyó kisdedek miatt verik a nyálukat. Hová vezet ez? Leszavazták a törvénymódosító javaslatot tehát, elsősorban azért, mert nem mutatkozik hozadéka az urnáknál, meg, mert a „Családok éve” van, elsősorban azért.

Most erre a „Családok éve” rigmusra verik a nyálukat. Ennek már saját honlapja is van, amelyről megtudható, hol, mikor rendeznek ennek jegyében zsákban futást, lepényevést, hol lesz hejehuja vigalom, nyenyerészés és Barbie-babák nyalogatása, mint a rózsaszínű magyar családok időtöltésének eszenciája, valamint az ezekre szánt pénzek baráti zsebekbe lapátolása. Ez a vezérlő elv leginkább.

Még az őszön sürgősségivel fogadták el ugyanezek a képviselők, a kilakoltatási moratórium meghosszabbítását április harmincadikáig, hogy a szavazósdi révületét utcán síró maszatos, porontyok meg ne zavarhassák. Ha ez lezajlott, és eldőlt, hogy újabb négy évig dolgozhatnak inuk szakadtáig a népért, akkor már mehet mindenki Isten hírével a picsába. Még azt is megmondják neki, hogyan.

Az ilyen magatartást úri szalonokban cinizmusnak hívják, én, a magam egyszerű, paraszti módján ótvaros ganyéságnak nevezem inkább, de ahogyan tőlük sem várható irgalom, ilyet én sem adok. Lehet itt azon verni a nyálunkat, hogy mit hebegett Orbán vasárnap, totálisan érdektelen, mert ezt meg csinálja. Földönfutóvá tesz családokat, és a füle zsíros cimpáját sem mozgatja érettük.

Persze csodálkozni ezen nincs mit, az ilyen családok annyit is érnek. Nem passzolnak bele a fasiszta ideálba, amely vak komondorok árnyékában szül, anya főz, apa olajtól iszamos kézzel dolgozik, vasárnap pedig nem bótba mennek, hanem templomba, ahol a plébános nemcsak azt mondja el nekik, kire szavazzanak, hanem, hogy mikor lehet toszni, azt is.

Az alapszar 2013-as módosítása úgyis rögzítette, hogy a jólfésült, világos ballonban mosolygó egyedek, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet elegye tekinthető családnak, mindenki más meggebedhet. A fideszkdnp szerint ezen a halmazon belül még azok is, akik rosszul osztják be a közmunkás bért, vagy mert a kósalali szerint elisszák.

Mindenki deviáns, aki kicsit is kilóg a sorból, de így volt ez Berlinben és Rómában is anno, és, amíg a fiúk Sztálingrádnál hűsöltek, a fölnyírt fejű dagadt árja utánpótlás élvezte a Párt jótékonyságát, és önfeledten pancsikolt a langymeleg húgyban. Aztán leszakadt az ég.

Itt minálunk is, aki a Párt előírásai szerint szaporodik, az a vezér kimondhatatlan kegyeit élvezheti. Nem is győzte ezt sorolni Hollik et., aki megkezdte a kampányát az V. kerületben, és máris előre mutató javaslatot tett a helyieknek. Azt kérte a belvárosi önkormányzattól, hogy a kerület megújuló játszótereire tegyenek úgynevezett baba-mama padokat, hogy kulturáltabb körülmények között tehessék tisztába kicsinyeiket az édesanyák.

Ettől viszont – már bocsánat – én szarok be, és nem a kölkek. Itt körbeértünk ugyanis, hiszen ebben a konstellációban nem lehet eldönteni, kire is gondolt a költő. Azokra-e, akik a kilakoltatás után másutt nem is tudnák kimerni a szarból a kisdedet, mert annyit is érnek, vagy a decens esztergályos főnemes elvtársakra (by: Fejes E.). A két halmaz nem találkozik ugyanis, sőt, mondhatni, rohadt messze van egymástól.

Az életre gyenge egyed nem érdemel törődést a keresztény úriemberek szerint, ezért hozzájuk csak egypontos használati útmutató jár: ne szavazz rájuk a világért sem. De télleg.