Ó, drága nagymami

Németh Szilárd latin-görög műveltsége azt is kiderítette, hogy a nagymama a család legfontosabb része, a legerősebb láncszem mintegy a CSOK háza táján, és ehhez egészen Csepelig kellett mennie. Nem volt épp dolga a rezsi táján, ezért szűkebb hazájában nyugdíjasokkal kvaterkázott, hogy közösen gyűlöljék a Vonát. A megjelenteknek a birkózó guru el is magyarázta, kiről lenne szó, mert még nem hallottak róla, nem voltak benne a telefonkönyvben ugyanis.

De mindjárt kiforrott vélemények is születtek a dedóban, legfőképpen is az – az MTI szerint -, hogy a csepeli nyugdíjasok tiszteletet és megbecsülést várnak el mindenkitől, leginkább a politikusoktól. Ezen a ponton mindjárt szar került a propellerbe, mert ha én nyugdíjas volnék, és pláne nagymama, akkor fognám a fakanalamat, és pofán verném Németh Szilárdot, hogy ne nézzen már tök hülyének, meg főként ne infantilis bohócnak.

Koncz Zsuzsa, amikor még kissrác volt és naiv, rövid szoknyácskájában megdanászta ’62-ben, hogy „…vállalja az otthon összes gondját, mert nagymaminak úgysincs semmi dolga, hisz a jó nagyanyó otthon ül, s ez neki semmibe úgyse kerül…”, és egészen biztosan nem ezért szeretjük máma. Túlhaladta a vészekkel terhes idő a konty alá ütő gőzökkel operáló, és ezüstkörmökkel öltögető Malvinkák – lásd a Kincskereső kisködmön című thrillert -, világát, aztán mégse, ha a szavazatszedés úgy kívánja.

A Németh-féle ideális társadalomban a nyugdíjasok ilyen rezgő, fehér fejű bábuk, akiknek úgysincs semmi dolga, mert a párt majdnem két százalékos emelést adott nekik, következésképp imába is foglalják a kedves vezető nevét, és az ő szobra előtt borulnak le. Viszont kiérlelt és alapos véleményük van a világról, benne Vonáról és a Jobbikról. A Csepelen megjelentek részt vehettek valami házmesterképző stúdiumon, mert a híradó.hu szerint meglátták az összefüggéseket, a világot fenyegető káoszt, ha nem Németh és csapata kormányol. Érdemes szó szerint is vizslatni.

„Volt, aki szerint a nyugdíjasokon keresztül a családokat támadták meg, mert a nagymamák a családok legfontosabb részét képezik, és hogy jön valaki ahhoz, hogy a nagymamát egy ilyen vérben forgó szemű, agresszív valakinek nevezze. Németh arról is beszélt, hogy másokban az a kérdés merült fel, hogy ha bármely kisebbségi csoportot ilyen típusú támadás érhet egy ellenzéki politikus részéről, akkor mi lesz, ha majd hatalomra kerülnek, meddig fognak elmenni, és mit fognak megengedni maguknak.”

Olyan nyugdíjas nincsen – Harrachon kívül -, aki így beszél, esetleg a székházat védő savas bácsi, de ő meg nem ilyen kifinomult lélek. Ezen túl, aki nyugdíjast én ismerek, keresztbe leszarja Vonát, és persze vele együtt Németh Szilárdot is. Leginkább az a gondjuk, hogy a csirkelábakat beosszák, naponta egy, mert hizlal, vagy – ilyet is tapasztaltam -, hogy egy tojásból hogyan lehet rántottát és galuskát csinálni egyszerre, és ez nem vicc. Megengedem, hogy nem mindenki éhezik, de nem is mindenki tökhülye. Tele hassal is lehet szidni a Fideszt.

Ami ebben a kuplerájban mégis felzaklat, azt hiszik ezek, hogy mindenki olyan imbecillis – ha megengedő vagyok -, mint a pártjuk krémje Kósástól. A magyar nép pedig rózsaszínű barbie-világban él, talpai egymásra lépnek, a nyugdíjasok pedig alélva hallgatják Konczot – akitől én kérek elnézést, senki nem születik tökéletesnek -, miszerint: „…Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami. Jajj, de jó, hogy köztünk élsz! Tenálad nem lehet senki kedvesebb, Mindig adsz csak és nem kérsz…”

Hát, lófaszt, mama, hogy Gyurcsány örökzöldjével cifrálkodjak ismét. Ha nyugdíjas volnék, pláne nagymami, azt javasolnám a rezsis embernek, hogy a saját farkával csapkorássza azt a nyüves csalánt, és ne az enyémmel. De hát, nem vagyok nyugdíjas, és, ahogy kinéz, nem is leszek soha már a NER legnagyobb megelégedésére.

Bugyogó

Valamikor az idők kezdetén, és pláne az Üveghegyen túl, amikor Simicska még hózentráger nélküli, és pláne bozontos hajú, lánglelkű adóügyi elnök volt, tehát ide, s tova a „hosszúbájtok éjszakája” körül, a kurtafarkú kismalac túrásának tetején, Kaja Ibrahim és Joszif Tot kapcsán a még geciületlen filozopter megadta a kezdőlökést a mindenható debilitásnak, midőn lefektette a máig érvényben lévő axiómát, miszerint a hülyeség állampolgári jog.

Vagy, mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. A betűhív szövegben még nem egyeztek meg a kutatók, viszont ez az origó az azóta szárba szökkent NER gondolatiságában, minden innen indult el, és ide is tér vissza. Manapság a kiteljesedés állapotát éljük épp, erre utal egy blogger kolléga frappáns értékelése a mi görög-latin hősünkről: „Németh Szilárdon már korábban is látszottak azok a jelek, amely szerint nincs teljesen birtokában annak a szellemi képességnek, hogy egymaga képes legyen elengedett kézzel ülve maradni a kerti vécén.”

Még maga Kósa Lajos is hozzátette a saját tudását, miután végzett a kupakokkal, meg a tuszukkal és a hutikkal. Ebben a magasságban jelentette ki, hogy a hülyeség nem betiltható, majd büfizett egy csöppet. És, hogy ez valóban így is van, annak élő bizonyítéka éppen ő maga Viszont mostanában már a bíróságok is haladnak a korral, és bugyogókkal foglalkoznak két kokós gázoló szabadon engedése között. Illetve hát, leginkább Handó Tünde, aki még nyolc millert sem sajnált a Mici néni kosztpénzéből, hogy rend legyen ebben a világban, de az ő szemétdombján mindenképpen.

A Design Alapok néven világra jött biblia sok egyéb más mellett a nők bugyogójával is foglalkozik, amelyből ötöt ír elő, fehéret és testszínűt. Ha feltéve, de nem megengedeve az ösztrogénben feredőző bírósági alkalmazott ad magára, és naponta váltja a tundráját, akkor, vasárnap, odahagyva a hús klopfolását, fedetlen seggel kell az Isten házába látogatnia, mon dieu! Viszont a férfiak boxeralsójával mégsem foglalkozik, azaz vak komondorosan szexista. Tehát beleillik a trendbe, hiszen a mai Virág elvtársak miden skrupulus nélkül róhatják meg a női egyedet: „Gogolákné elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”

Így valahogy. Rémlik, mintha látnám, midőn a bíróságok folyosóján nem kurta, hanem épp megfelelő aljban, fekete bokafikszben, illő frizurával és decens hónaljszaggal – mert a Krasznaja Moszkva még tilos – suhannak az alkalmazottak, kezükben aktákkal, és még csak az orrukat sem túrják. A műkörmöket, csatokat és csingilingiket a retikülbe rejtik, hogy föl ne fedezze a pedellus. Kérdezhetné tőlem is Virág elvtárs, hogy: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

És mondanám neki, miközben a sült malac bőrét roppantanám, hogy ezen, Virág elvtárs, ezen. Mert azért kitetszik, mi folyik itt. Előbukkan a kulturális forradalom, amelyben a közmunkással napocskát rajzoltatnak, így mérve fel azt, hogy esetleg megérti-e az írásban megkapott Befehlt, hogy merre menjen árkot vakarászni, gyermekeink csillogó szemmel éneklik meg az egymásra lépő talpaikat, a csapokból pedig ájtatosság csorog reménytelenül. Leszarom én – magunk közt szólván -, hogy milyen bugyogót visel akármelyik bírónő, és az esetleg vonalkódos-e. Csak ne kelljen már mindenkinek Kósa Lajoshoz hasonlítani, Németh Szilárdhoz meg pláne, pedig ez a kitűzött cél. Az eljövendő mennyország.

Elpattant egy húr

Özv. K.-né, Manyi néni, nem volt egy partizán alkat, meg forradalmár sem soha. Ugyan nem vak komondoros, de azért magyaros idillben pörgetett le az urával olyan negyven évet, mígnem Abadonna le nem vette a szemüvegét neki, vagy a mája ment össze, ez is lehet, nem tudható bizonyosan, de mindenképpen elvitte az ördög. Ez ellen már nincs mit tenni. Kampec dolores, ahogyan az öreg paraszt mondja a bajszát pödörve.

Manyi néni addig sem túl érdekes élete a temetés után még lehangolóbb lett, és percre pontos. Úgy működött, mint egy kakukkos óra, reggel, dél, este, tavasz, nyár, tél. Az egyre gyorsuló időben apró megállókat jelentett Margit, a szomszéd özvegy, a valaha volt zenetanár, aki göcsörtös ujjaival már a cipőjét sem tudta megkötni, nemhogy zongorázni, a lelke finomsága ettől viszont még hatalmasabbra nőtt.

Manyi néni azért elviselte minden nap déli tizenkettő és délután három között, és csak azért, mert addigra minden elképzelhető munkát elvégeztek a lakásban, és mindkettőt az a veszély fenyegette, hogy a tompa délutánokban szeletenként őrülnek meg, és észre sem veszik, hogy rajtuk röhög az egész utca.

Így volt ez azon a napon is, amikor a zúgó hőségben egyszer csak megcsörrent a telefon, amitől porfelhő emelkedett ki belőle, mutatva a magány hatalmát. Azóta nem volt használatban, amióta az utolsó kondoleáló hamis hangja is el nem halt benne, tehát ide, s tova ezer éve talán, vagy még több. Megrezzentek az öregasszonyok a váratlanságtól.

– Mi a rosseb. – Cihelődött Manyi néni a jószághoz, felvette, kifújta belőle a halott legyeket és szúnyogokat, aztán kapcsolatot teremtett a falakon túli világgal. – Ki van ott? – Kérdezte, és Margit is érdeklődött, hogy hát ki is lehet az. – A Fidesz. – Mondta Manyi néni, és elkerekedett a szeme. – Hangosítsd ki, hangosítsd ki! – Kérlelte a széplelkű hajdani zenetanár, és Manyi néni megnyomta az a rohadt gombot. Ilyeneket hallottak:

„…Azért hívom, mert önnek is tudnia kell, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. Azt mondta róluk, hogy szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak. Ez felháborító! A Jobbik szégyellheti magát! Nem először fordítanak hátat az időseknek, nem először sértegetik őket. Vona Gábor kijelentése csak a legutóbbi példa. Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk! Köszönöm, hogy meghallgatott…”

Aztán csönd lett nagyon. Margit látta, hogy Manyi néni arca elfehérül, illetve fehérebb nem lehetett, inkább olyan opálos-viaszossá vált, a szemei pedig fennakadtak, hogy szinte ördögűzőt kellett hívni hozzá a ráereszkedő hártya miatt. Száját pedig hatalmasra tátotta, és Margit csodálkozott, hogy nem esik ki a protkója. De valami csoda folytán a helyén maradt, hogy olyan cifraságoknak engedjen utat, amilyeneket csak vajúdó cigányasszonyoktól lehet hallani.

– Telefon? Telefon, mi? Hogy szakannátok meg a telefonálásba’, rogyna rátok az ég, csapna belétek az istennyila, mocsadékok, szartúró bogarak! – Margit vetette a keresztet buzgón, és de… Manyi, hát…, sóhajokkal igyekezett megállítani az áradatot, és elkerülni egyben Isten haragját is, de nem volt menedék, Margit nénit tényleg megszállta a sátán, csak ő lehetett. – Az uram rokkantját elvenni? Leveleket irkálni? Nyugdíjat emmejé’ cseszd meg. A drága Tóth doktor is elment, elüldöztétek, itt döglök meg, nincs, aki gyógyszert írjon, de minek is, ki váltja azt ki, he? Stadion? Migráncs? Kenyérvégem van a spájzban, cseszd meg. A cipőm lerohad, éppen, hogy éhen nem döglök, ki szégyejje magát? Ki? – Karjait felemelte, mint valami másodosztályú próféta. – Szavazzon rátok a radai rosseb.

Amilyen hirtelen jött a vihar, azonmód tűnt el egyszerre. Manyi néni amazonból reszketeg öregasszonnyá vált újra. – Mit főzöl Margitom? Nekem van tegnapról egy kis paprikás krumplim. – Ezt mondta, Margit nézett rá bambán. – Tudod, hogy ezt nem hallotta senki? – Kérdezte az áradatra utalva, de Manyi néni már el is felejtette a lelke sötétjét. – Láttad tegnap a híradóban ezt a Németh Szilárdot? Milyen föss ember. – Ilyet delirált, Margit pedig csodálkozott, hányféle világ van a Földön. – Egy kis grenadírt csinálok. – Ezt motyogta Margit, és a rend végleg helyreállott. Csak a telefon sípolása hallatszott, mert Manyi néni elfelejtette visszatenni a kagylót.

Tűzifatangó

Egy nagycsaládos nő február végén húszezer forint értékű akácfát vágott ki. A büntetlen előéletű, hat általános iskolai osztályt végzett közhasznú munkás elmondta, hogy két-három napig járt ki az erdőbe, a kivágott fát pedig fűtésre használta. A nyomozás során az erdőben tizenkét csonkot észleltek, a fa egy részét az elkövetőnél megtalálták, így az alacsony elkövetési értékű kár egy része meg is térült. A vádlott tettét elismerte és megbánta.

A bíróság szabálysértési értékre, jogellenes fakivágással elkövetett lopás vétségében mondta ki a vádlott bűnösségét, akit egy évre próbára bocsátott, és rendelkezett a bűncselekmény elkövetéséül szolgáló eszköz elkobzásáról, valamint kirendelt védői díjat állapított meg. Az ítélet jogerős. Másutt volt olyan férfi, akit negyven kiló gallyfával fogtak el, és hamar a rendőrőrsön találta magát. Nem véletlenül, hiszen az öt centiméter átmérőjűnél vékonyabb rőzse gyűjtéséhez is hatósági engedély kell. (Munkácsy már fösteni se tudna ilyen rőzsehordó nőket máma.)

Efféle tudósításokból annyit őriz a net, hogy nem győz válogatni és szemezgetni belőle az ember, és igaz, hogy most fulladozik a napsugártól, illetve Afrika leheletétől, de közelít a tél, és baj van. Hiány van tűzifából, ráadásul drága is. Tavaly körülbelül kétezerhatszáz forint volt egy mázsa akácfa beszerzési ára a fakitermelőknél, most négyezer, a vegyes és a keményfa olcsóbb, de annak is felment az ára, és hiány van abból is. Korábban szokás volt, hogy legkésőbb augusztusban megvették az emberek a jövő évi tüzelőt, de ma már nem tehetik meg, és vizesvébé ide meg oda, valahol a huszadik század elején van az ország jó része. (Vagy Mohács korában.)

Tűzifát általában kisebb városokban, falvakban élő emberek használnak, a társadalom azon rétegei, akiket leginkább sújt a munkanélküliség és a szegénység. Nekik nagyon nem mindegy, hogy mennyiért kénytelenek télen fűteni: egy hónapban a pénzük felét, vagy csak a harmadát kell arra költeniük, hogy ne fagyjanak meg éjszaka a házukban. A tűzifa az egyetlen rezsitétel, amelynek az árát nem próbálta meg szabályozni a kormány. Igaz, egyszer már megtették, a 2014-2015. évi fűtési szezonban, viszont azóta sem. Rezsiszilárd annyira belefeledkezett a sorosozásba, hogy ez teljesen kiment a fejéből.

S miközben a rezsicsökkentett vízzel feltöltött, rezsicsökkentett gázzal fölfűtött medencéjében ejtőzik a rossz érzésű nermagyar, ilyen gondok és gondolatok őt egyáltalán nem zaklatják a nyugalmában. Mint ahogyan kormányunkat sem, amely ganajulat ebben a pillanatban a szent jobba, Szűz Máriába és a soha nem volt tűzijátékba alél bele épp, s ha lesz a baj, amikor tutul a szél és hordja a havat, Pintér belügyes majd küld egy sms-t a fagyhalálra készülőknek, hogy üljenek át másik viskóba. Ez nehézségekbe ütközik ugyan, mert nincsen okostelefonjuk, de kicsire nem adunk, ezért a kiválasztottak mindenféle hangos szó nélkül fagynak meg, utolsó hallucinációjukban pálmafákat és ugrándozó delfineket nézegetve.

Dickens egyébiránt munkába állhatna minálunk, csak csettintgetne, és bólogatna elégedetten a bőséges nyersanyagot látva, amiből születhetne magyar Twist Olivér is, akit úgy hívnának, hogy Kovács János.

Sineár földje, vagyis Epepe

Volt nekem egy bájos rokonom, akinek meg volt egy még tündéribb, Svájcba szakadt oldalága, a Kálmán, ottani feleséggel, és hazalátogatással, tacskóstul. Ez a Hédi, ez a külhoni feleség egyik látogatós délelőttön kereste a tündéribb férjét, de nem lelte sehol. Se a spájzban, se az ágy alatt, se a befőttes üvegben.

Bájos rokonom sietett a segítségére, hogy bele ne szakadjon a kutatásba, és leföstötte, hová tűnt ez a Kálmán. – Kálmán spacíren, városba, kutyával. – Ilyen információkat kapott a Hédi, egyre hangosabban, a végén már ordítva, hogy biztosan megértse, de nem sikerült neki, nem fogta föl, mert debil svájci volt. A bájos rokon meg nyugtázta, hogy hülye ez a Hédi, amikor ilyen világosan van a fülébe ordítva a tuti, és ebben maradtak.

Mózes első könyvének tizenegyedik fejezetében Noé apánk decens utódai Sineár földjére mentek. Az összes magyarul beszélt, és egy égig érő stadiont akartak építeni, de nem számoltak Istennel, aki, ha lehet ilyen, még Orbánnál is nagyobb úr, és persze ő is Simicska folyadék. Összezavarta hát a nyelvüket nagy elbizakodottságukban, ezért szanaszét takarodtak szörnyű bánatosan a Föld nevű bolygón. Ezért van tele az univerzum magyarokkal, és nem, mert emlékezőn és okádva.

Karinthy Ferenc sokadik könyvében, amely az Epepe nevet kapta a keresztségben, a főhős egy ismeretlen helyre vetődik, és képtelen megértetni magát, ugyanis a helyiek egyáltalán nem ismernek semmilyen nyelvet a magukén kívül. Meg különben is, mogorva egy népség lakik ott, tisztára Magyarhon, magyar ecsettel, meg a Juhász Gyuszi a degenerált álmodozásával.

Tíz tolmáccsal megszakította tavaly az együttműködést a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal, mert szerintük “helyzetükkel visszaélve megpróbáltak segítséget nyújtani az eljárás alá vont migránsoknak”. Ha már Epepe akarunk lenni, akkor azért semmi ganajság nem kevés. Nehogy már a szent, hungarikum nyelvünk elfertőződjön, ha már úgyis megerőszakolták az összes magyar lyányt, meg elvették Németh Szilárd görög-latin műveltségét, ami erősen meg is látszik rajta, és egyre jobban.

Egy magyar anya és feleség kies fővárosunk poklában hagyta idegenszívű férjét és gyermekeit, hogy buszozzanak haza, Bécsbe. Állítólag a kiskölköknek gyerekülés kellett volna, de ez soha nem derült ki, mert a magyar alkalmazottak csak ordítottak, hogy Kálmán spacíren, városba, kutyával, és ennek folyományaként az egész család valami rendőrőrsön kötött ki, mert már elmúlt a vizesvébé, és újra lehet igazi magyarnak lenni. Jönnek a plakátok is mindjárt, meg különben is ezek az utazók untermensch színesek voltak, terroristák tehát, örüljenek, hogy Pintér nem küldött nekik sms-t, hogy szálljanak át egy másik buszra.

Ha most azt hiszed nagy önbizalommal én nyájasom, hogy arról óhajtok panaszolkodni, a magyar panelproli nem beszél külföldiül, akkor nagyon tévedsz. Ez is benne van a csomagban oldalágon, mégis, a felskiccelt történetek arra adnak bizonyságot, hogy a piros pöttyös seggű ázsiai fajtánk egyrészt bunkó, másrészt pedig még gonosz is, igazi egyazászló.

Ennek a kettőnek – tapló meg aljas – a sajátos elegye a NER, amely igazi hungarikum, és egyben megoldása annak a rejtélynek, mért fog jövőre győzni megint a z’Orbán. Készen van a rajongó, és egyben kellőképpen elvetemült fülkemassza. Még pár kiló krumpli és lehet tálalni az ebédet, amely Gyurcsány lesz, szájában almával, jól kisütve, és Csíki sörrel locsolgatva bőségesen, hogy ropogósan piros legyen a bürkéje neki.

A magam részéről már indulok is spacíren, városba, kutyával.

Németh Szilárd vízilovacskája

A Fidesz-KDNP képviselőcsoportja nem vesz részt, mert a Soros. A kérdés, hiszik is, amit mondanak, vagy csak úgy szivárog belőlük. Az FKDNP, más néven NSDAP azt csinál, amit csak akar. Meg amit a Viktor óhajt. A Viktor egyszer, egy valószínűtlenül őszinte pillanatában azt találta mondani, hogy ellenzék nélkül is működik a parlament, aztán elment analízisre Freudhoz Grazba.

Viszont az ellenzék próbálkozik, és csak ő tudja, miért. Ott ücsörög a tiszteletlen házban, mert odakint esik, vagy meleg van. Értelme más nincsen a dolognak. Kövér házmester már kérdezni sem enged, igaz, a Viktor sem, hacsaknem alá a Kossuthban. És ezt a homokozót nevezik kormányzásnak meg demokráciának, ami jó móka. Nekik. Van a mi vezérünknek egy rögzülése még a felcsúti avas szagú parasztudvarról.

A férfiként kiállás, a face to face, ezt ordítozta már Goodfriendnek is, kihívta a budi tövihöz, malomalja, fokos. ’89-ben is így zavarta haza a ruszkikat, akik már rég Záhonynál jártak. Kifeszítette a mellét, és kérte a lövést. Viszont már akkor fingnyi tétje nem volt az ordítozásnak, és ez valahogyan rögzült benne, cukorkával erősítették meg az ingert, és sajátjává vált a látszattempó, az egérdübörgés.

Szóba nem áll ez az alak senkivel, csak mondja, ami a likacsos agyában kavarog. Elképesztő dolgok. Ez a habitus leszivárgott egészen Németh Szilárdig, aki amúgy nagyhangú kölök a kantáros nadrágjában, és, ha valaki meg óhajtja kérdezni, mért ilyen hülye már, akkor ilyeneket delirál: „Soros György a helyi embereivel akarja összehívatni a magyar Országgyűlést.”

Ha ő ebben hisz, akkor adjunk neki langyos tejet, és simogassuk meg a buksiját, vakargassuk meg a pociját, tán lenyugszik. A műanyag dömper is működő opció lehet, de csak a tapasztalat mutathatja meg, mire reagál pozitívan a beteg. Ha meg nem hisz ebben a tébolyban, amit elővezet, akkor hazudik. Nem tudható, tehet-e róla, vagy más a baj.

Több eset lehetséges. Az egyiket konfabulációnak nevezi a szakirodalom, és organikus háttere van a hazudozásnak. Ez homloklebenyi, agyi probléma, ami baleset vagy valamiféle rendellenesség következtében alakul ki. Az érintett nincs tudatában annak, hogy hazudik, a hazugság nem jár nyereséggel, csupán a személyes emlékek sérültek, a hiányokat pedig a beteg fantáziája segítségével pótolja.

A kóros vagy krónikus hazudozó egészen más, ő a probléma megoldására használja a hazugságot, a megtévesztés pedig napi rutinná válik nála. Tessék választani. Harmadik opció, ami jó volna nagyon, ha ez a galeri, annak összes tagja a fantáziahazugság állapotában leledzene, amely kinőhető, ha iskolaéretté válik az ember, meg a frakció.

Nekem van otthon egy saját vízilovam, a fürdőkádban lakik, és minden este én etetem. Ilyenekkel jönnek az óvodások, ami nem sokkal nagyobb téveszme, mint, hogy a Soros hívja össze a parlamenti kabarét. Ha Németh Szilárd vízilovazna, az sem volna különb baromság ennél, csupán az a kérdés, elnézzük-e neki, tudjuk-e be a latin-görög dedónak, vagy sem.

A mese és valóság közötti különbségtétel nem megy olyan jól a gyerekeknek. A füllentés nagycsoportos korban a legintenzívebb, a beiskolázás idejére azonban a gyerek képi gondolkodása fogalmi gondolkodássá alakul, s ezzel párhuzamosan világossá válik számára a hazugság fogalma. Ez az egyik jele sok más mellett, hogy a felnőtthöz hasonló módon különválik valóság és álom, fantázia és realitás, ami korábban egy nagy gomolygó zűrzavar volt a gyerek fejecskéjében.

Én vagyok a hülye, és én kérek bocsánatot, hogy rációt keresek ott, ahol ilyen luxus nincs is. Németh Szilárd tényleg egy hároméves szellemi-, és lelkivilágával rendelkezik, de a gonoszabb fajtából, aki sutyiban copfokat cibál. Hogy gomolygó zűrzavar van a fejecskéjében – elnézést az eufemizmusért – az is hétszentség, még csak fehér köpeny sem kell a diagnózishoz.

Eldöntendő dolog viszont, hogyan viszonyuljon ehhez a panelproli. Jóindulatú mosollyal, a debilek iránti elnéző jósággal viseltessen iránta, vagy hagyja ezt a rézbőrű tempót, és rúgjon egy nagyot a tottyadt valagába. Ezt az egészet jövő tavaszig el kell dönteni. Hogy a vízilovakkal leszünk-e azután a dedóban, vagy netán valahol egészen másutt, szivárványos réteken, pillangók között, ugye.

Másnap

Véget ért a kéthetes éjszaka, amelyben nemzetünk apraja meg a nagyja lehengerlő nemzethy részegségben fetrengett, mindeközben pedig a földteke összes lakosa – Szváziföldtől Timbuktuig – csodálta az álságos előadást, elalélva, ezt el ne feledjük azért. És eljött a józanító másnap, amikor egyből kiderült, hogy a sorosmaffia firkászai mért fanyalogtak jó előre a soha nem látott, tapasztalt, földbe döngölő és dagadó cirkusztól. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy tán tovább láttak az orrukban lifegő fikánál, azért.

Nem volt ez így a királyi közvetítések során, amikor is minden, a medencéből félholtan kiszálló úszónak hitet kellett tenni amellett, hogy ez az uszoda a lehetséges uszodák legjobbika, ez a VB valahonnan az űrből jött, de legalábbis a kedves vezető fényesre nyalt valagából. A szervilis sajtóemberek éppen csak nem noszogatták a víztől csöpögő embereket, hogy köszönjék meg a határtalan örömöket egyetlenünknek, de, ha kitartóan várunk, és erősen akarjuk, még ez is meglesz. Sőt, teljesen bizonyos.

Máma meg kínzó katzenjammerben hömbölög mindenki, hétfőtől ugyanis nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Senki emberfia nem vállalta az évi milliárdos terhet, így csak lötyög a víz bánatosan magában. Fenn az erdő, nincsen kas, másképpen szólván kilóg a seggünk a gatyából. Valami kormánymegbízott arról álmodozott szintén ebben a tévében, hogy a csecsszopótól a ténfergő nyugdíjasig mindenki itt feredőzik majd, és, hát nem, mert nincs, aki kinyissa az ajtót.

Elmúltak az ünnepek, és fába szorultak a férgek. Pusztuló civilizációk jellemzője ez a tempó, gondolhatunk itt a hedonizmusba ájult Rómára akár. Bár, ha Spenglerre ügyelünk, akkor annak is utána lehetne nézni, hogy hol marad a kultúra. A szalonnáci filozopter szerint ugyanis az emberiség elcseszett történetében a kultúra és a civilizáció kialakulása váltogatja egymást, s ebben a második a hanyatló szakasz.

Viszont bánatos szívvel azt tapasztalhatja a Németh Szilárdnál egy kicsivel alaposabban görög-latin dekadens magyar, hogy a Fidesz törzsfejlődéséből a kultúra szakasza valahogyan kiveszett. Egyből a civilizáció közepibe trafáltak bele, amikor nyakló nélkül építenek minden szart tök fölöslegesen, amely fedett sportlétesítményeknek, kisvasutaknak és a kismaci vérveres faszának az lesz a sorsa, hogy csendben belepi a pókháló, fölfalja a rozsda, és megebédelik a termeszek.

Lehetne az ember gyereke olyan álmodozó is, aki lélegeztető gépekről mesél, de ez teljesen fölösleges volna. Itt, most minálunk az ország erőforrásai arra vannak, hogy Orbán dicsőségét zengjék, és akkor lesz fájdalmas az ébredés, amikor az ezerszer átkozott Unió pénze már nem táplálja az utolsó tangót. Na, akkor, legyen hatalmon akárki is, eljő a jeges, és egy szempillantás alatt omlik össze ez az egész kóceráj. Hogy ez így lesz, az hóttziher, addig viszont tolják a pofánkba a vurstlit.

Engedve az irodalom incselkedésének, Faludy Gyuri bácsi Villon átiratával mutatom be a fényes jövőt: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,/ és hű barátom egy akadt: a köd./ Rakott tálak között kivert az éhség,/ s halálra fáztam rőt kályhák előtt./ Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,/ s szájam széléig áradt már a sár,/ utam mellett a rózsák elpusztultak/ s lehelletemtől megfakult a nyár,/ csodálom szinte már a napvilágot,/ hogy néha még rongyos vállamra süt,/ én, ki megjártam mind a hat világot,/ megáldva és leköpve mindenütt.”

Nincs kecmec, és igazi tanulságok sincsenek, csupáncsak egy. Sheldon szerint Júdásban legalább volt annyi jóérzés, hogy az árulása után fölkötötte magát. Erre az analógiára Szakhmáry Zoltánban meg annyi büszkeség maradt azért, hogy felgyújtotta a tanyáját és a saját szívébe eresztett egy bájos golyót, amikor meglátta, mire jutott. S bár az ilyen szakhmáryak a mérce manapság, de az úri erkölcs teljesen hiányzik a fiúkból, bácsikból, nénikből, szaralakokból. Egyáltalán minden éthosz kiveszett ebből a bagázsból. Most ott tartunk épp, hogy elkúrtak százharminc milliárdot a vezér dicsőségére, aztán minden más le van szarva. És nagyon kíváncsian várom, mi lesz még, meg az ordas eszmék, ha tetszenek belegondolni.

Inquisitio haereticae pravitatis

Most, hogy az új elit – amelynek zsinórmértéke például Németh Szilárd – a maga lehengerlő intellektusával bekvártélyozta magát a Kárpátok alá, és rohadtul otthon érzi magát, akár házmester a pállott, húgyszagú lépcsőházban, egészen sajátos lélekállapotba került. Mind, az összes helóta, valamint Spongyabob.

Nehéz ezt megfogni, csak a tapasztalat taníthatja a felőle való elmélkedést, ilyenből viszont bőséges a felhozatal. Minden napra jut egy mese. Éppen ezért volt szükség például Czeglédy szíjon való vezetgetésére is, hogy kis időre meglegyen az origó, amelyből kiindulva el lehet söpörni a világ alkalmatlan egyedeit, ergo, a Fidesz-en kívül mindent, és legfőképpen mindenkit.

Homokos, füves és vizes sík lesz az, ahová robog a kisvasút, amelynek állomásai mocskosak, ürülékkel és okádás tócsáival terhesek, de ez egyáltalán nem nóvum, ezek ezt tudják, ez jön elő belőlük olyan természetességgel, ahogyan kikelet előtt egy órával megszólalnak a rigó polgártársak.

Ha már a latin-görög tudatú Németh eszembe jutott, folytatnám is vele, mert megéri. A Czeglédy-saga kapcsán olyan bűnlajstromot vizionált a markáns arcélével ő, hogy a Népbíróság Pelikánt már meg sem környékezné, békaemberekre sem lenne szükség, semmire egyáltalán. Ha Némethen múlna, holnap vinnék akasztani, hajnalban, aztán tégedet is, ne bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Pedofílián és a terrorizmuson kívül szinte minden szerepel a rezsi-étlapon, de még az is meglesz, ha jól odafigyelnek. És mégsem ez az igazán érdekes, hanem a stíl, az előadás csökött tudattal terhesen, hogy a birkózó, és az összes haverja már annyira otthon érzi magát ebben a világban, hogy nekiállt szarni a spanyolviaszkot, mert a segükben is felyük van, vagy, mert helikopterek.

Aztán továbbá még, hogy ebben a nagy homepartiban az összesnek nőtt legalább három feje, így egy személyben hozzák nekünk a vádlót, a bírót, és az ítélet végrehajtóját is. Most állnak össze épp valami furcsa szimbiózissá, vagy mi a rosseb, már nem is tudható, mert eltakarja a pelyva.

Fogják ezek a saját mészporos agyukat, és telefújják a világot, kezükben feszület, az tolják az áldozat képibe, s mondják, üvöltik, hogy ismerd be, akkor jó lesz a lelkednek. A spanyolcsizma máma így hangzik: “Várjuk a szocialista nagyhalak vallomását, szólaljon meg most már végre, és mondjon igazat Botka, Molnár és Ujhelyi!”

He? Fasza a kutyának? A Schmidt Mária intézmény kénköves falai közt a leendő tetem képibe toljuk a feszületet, hogy valld be bűneidet, és a lelked megmenekül, miután alád gyújtottuk a rőzséket, akárha Giordano Bruno segge tövébe, vagy netán ha előtte kivertük a fogazatod a vallató lámpák fényénél ÁVH-módra, vagy mi a rosseb?

Vallja be? Mi ez itten? Inquisitio haereticae pravitatis (panelproliul inkvizíció), tehát a tévelygő eretnekség kinyomozása? Tanainkat tán vissza is kellene vonni, és a feszületet reszkető ajakkal csókolni, miközben szivárog fölfelé égett lábkörmünk fenséges illata, sőt, a bűnös nyelvét is kivágják, hogy sülése közben ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez?

Ez megy most már, és az is tudható, miért. A templomosokat is azért abáltatta meg a negyedik, szépséges Fülöp, mert köllöttek neki a kincsek, aztán ráfogta az eretnekséget a nyuszira, mint most is. De ennek oka van és indoka. Hogy Joe Strummer (The Clash) kéretlen szavait idézzem: „All the power’s in the hands/ Of the people rich enough to buy it.” Tehát orbánul: „Minden hatalom azoknak a kezében van, akik elég gazdagok, hogy megvásárolják”

Értjük hát Mészárost is alaposan, csak ez nem a szavannák vidéke, vagy tán mégis az. Az evolúció visszaforgott, és újra az erősebb kutya baszik, ha csálé is a farka. Most már tényleg nem tudom, hogy ezervalahányadjára miért mondom el újra meg újra ugyanazt, hogy J’acusse, pedig nem is vagyok egy Zola, csak egy utazó, aki arra kéri Buddhát, hogy engedjen azért még beszélni, míg el nem jő a cethal. Ti viszont jobban odafigyelhetnétek a kuplerájra, mert bűzlik a madám valaga. Momentán nincs több közlendőm.

Tajtékos szavak

Gyönyörűséges ez a mi nyelvünk nekünk, egyszersmind kiváltképp nehéz is, egyeseknek pedig különösen nagy feladatot jelent a megfelelő használata. Gondoljunk csak a kupakokra és Németh Szilárd egynémely zsengéjére, hogy a többi szómágusról most szó se essék. Másrészt veszélyek is rejlenek benne, mert lássuk be, ha a szem a lélek tükre, akkor a nyelv pedig az organizmus hol tétova, hol pedig csillámló tudatáé.

Ma már százszor is meg kell gondolnia az embernek, hogy miket pofázik és irkál össze, mert a nemzeti téboly jelen szintjén könnyen kattanhat a bilincs a meggondolatlanul, össze-vissza hadováló ellenforradalmár csuklóján, mint ahogyan így járt dr. Dániel Péter ügyvéd, akit a reptéren kapcsoltak le, vagy Szily László újságíró, akit meg hajnalban az ágyából rángattak ki a fülkeforradalom éber őrei.

Előbbi Wittner Máriáról nyilatkozott a szíve szerint, utóbbi pedig Fásy Zsüliett kapcsán használt illetlen kifejezéseket, amitől a két érintett, illetve egyikőjük apukája igényelt saját használatra meghatározhatatlan mennyiségű seduxent. Dániel Péter azt mondta ’56 nagyasszonyáról, hogy „Primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti.” Ezek fajsúlyos szavak, s hiába kért bocsánatot, Dózsa László – a fényképről – is igazolta, hogy nincsen igaza, s ez így egyben már megér egy vezetőszíjat.

Főleg úgy, hogy Wittner Máriát hamarosan szentté fogják avatni, s mint azt tudjuk, szakralitás tekintetében a fiúk nem ismernek tréfát. Szily László vétke mókásabb, ő csupán idézett Fásy Zsülikéről írt szavakat, de ennyi is elég volt a rabosításhoz. A végeredmény az, hogy a jövőben nem lehet használni Zsülikével kapcsolatban az alábbi hangsorokat: álgipsy, álking, álénekes, kisfosy, tehetségtelen, borzalmas, hallgathatatlan, parasztvakító, és ezt a jelzős szerkezetet: szőke fosgyáros.

Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.

Amúgy, hogy ki min áll neki duzzogni, az habitus dolga. Svejk a fogdavagonban azzal állt elő az őket őriző szerencsétlen katonának, hogyha őt pézsmapocoknak nevezné, akkor azon megsértődhetne-e. A szerencsétlen megszólalni sem tudott, mert Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta az agyát némely előadásával, és ebből is kitetszik, hogy a szó valóban veszélyes fegyver.

Egyes források szerint százharmincezer magyar szó volna. Ezt nem tudom, hogyan számolták ki, mindenesetre Babits Mihály a vizsgálatok szerint műveiben közel négyszázezret használt, amiből huszonhétezer volt az egyedi. Arany Jánosnál ez a mutató kétszáznyolcvanhétezer, illetve az egyediből majd’ hatvanezret rittyentett oda a papírra.

Iszonyatos számok ezek, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy mai magyar átlagos értelmiségi proletár úgy nagyjából harmincezer szó segítségével mutatja meg likacsos agya tartalmát egy év alatt. Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fideszfiúk ebben a végtelen szótengerben is csupán a rendetlenséget, a káoszt látják, és mindent elkövetnek, hogy feldolgozható szintre redukálják a használatos szavak mennyiségét.

Sikerült is nekik, manapság a Fidesz szókincse kimerül az alábbiakban: momentum, brüsszel, dk, mszp, botka, soros, jobbik, vona, migráns, gyurcsány, terror és rezsi. Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit. A KDNP erre még rápakolja a család és a keresztény morfémákat, és ezek segedelmével minden közlendőjét meg tudja oldani. Föltűnt viszont, olyat, hogy Isten, nem igazán használnak, amely tapasztalat elgondolkodtatja a magyart. Már, amelyiknek erre van érkezése.

A rajongó hívőknek nincsen igazán, hiszen a folyamatos dob-, és harsonaszó úgyis elnyomja a bonyolultabb tartalmakat, a cizellált mondatoknak egyáltalán nincs funkciója a csatatéren. És ezért van az is, hogy minálunk a haldoklót és holtat a kántor vernyogása kíséri, és esélye sincsen arra, hogy negyvenkilenc napig olvassák a fülébe a Bardo tödolt (Bar-do thosz-grol), hogy utat mutassanak a léleknek. Mérhetetlen pazarlás volna ez, amely luxust a nemzetgazdaság egyáltalán nem engedhet meg magának.

Ockham borotvája

Annak, ami jelenleg folyik kies hazánkban, jól megnevezhető oka van. Túl sokat nem is kell rajta tűnődnünk, hogy rávágjuk a bűnös nevét, akinek záloga a kezünkben van, és ez Orbán Viktor volna, mon Dieu. És persze azt is megkérdezhetnénk, hogy mit érdemel, ha úttörőtáborban volnánk, de nem vagyunk ott. Viszont semmi sem ilyen egyszerű.

Tagadhatatlan, hogy vészes állapotban van az ország, valamint a benne élő emberek. Miközben a fortélyos félelem igazgat, és most már tényleg nem lehet tudni, mikor, honnan és kit visznek el, és pláne, hogy miért, mint most például Czeglédy Csabát, azok, akik pedig vakon hisznek, kezdenek teljesen megőrülni, mint az én ismeretlen cimborám is a boogie woogie klubból.

Ő fáradságot nem kímélve ostoroz engem az oldalamon, rajtam tartja a szemét, s holott felhívtam rá a figyelmét, hogy ne igyekezzen annyira, úgyis kivágom a kommentjét a francba, ez nem hatotta meg, és tátott szájjal szidja az anyámat, engemet, s holott magam sem riadok vissza a mocskos beszédtől még írásban sem, okádását inkább nem citálom.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.

Szelényi István, az MTA és a Yale kutatója minden bajok okát a hajdani alkotmányozásban látja, szerinte ott van valahol az ősbűn, meglátásom szerint viszont Sorosnál, és ezt most tényleg komolyan hiszem. Ő emelte ki a budi tövéből a parasztgyereket, és tartotta lélegeztető gépen a pártját jó ideig, most meg ott tartanak, ahol, de nem is ez a lényeg.

Egy Szelényi professzor megállapításában csalódott olvasó szintén demonstrálja nekünk, hogy az ország tényleg zizeg, éspedig így:

„Már azt hittem, valami olyan konkrét történelmi pillanatról rántja le a leplet a cikk, ami közvetlen kihatással volt a csutigeci szellemi integritására, ami kiváltója volt a Graz-protokollnak. Például a 2002-es nagy állfelkopás, vagy amikor El Kúró feltörölte vele a padlót a tévévitán, aztán még egyszer kicsavarta és kitörölte vele a seggét is. Az ősbűn valami ilyesmi lehetett, amikor a Grazi vitaminbomba hatása alatt, kábultan, egy parányi tudatossággal elhatározta, hogy felforgatja az egész az országot, a magyar népet pedig egy magához hasonló pitiáner, passzív-agresszív, ellenségeskedő, mindenféle kényszerképzetektől terhelt elmeroggyanttá teszi. Ezzel még adós nekünk a világ, a sors, az Isten, hogy legalább az okot megismerjük, ami miatt a csutigecit érdemeljük!”

Karakteres szavak és mondatok mitagadás, de azt tényleg nem lehet tudni, ha mindezek az örömök túlcsordulnak a klaviatúra peremén, mi történik, mi történhetik. Hiszen nem mindenki kétfarkú kutya, aki magáévá tette a kierkegaardi óhajokat, hogy legyen vele a nevetés. Például a CÖF-ös bagázsnak is egyfolytában rángatózik a szája széle, hogy az ilyen Németh Szilárdokról szót se ejtsünk.

Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.

Tehát minden külön értesítés helyett fogadjuk el a gyakorló orvos diagnózisát, miszerint Orbán Viktor súlyosan beteg. A gyakorlott szem szerint skizofréniában szenved, ami sajátos pszichotikus állapot, és ez nem tréfadolog.

Röviden úgy jellemezhető, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Több tényező játszik szerepet kialakulásukban, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. Viszont a beteg úgy rakja össze a külvilág történéseit, hogy azokból egy veszélyes, ijesztő kép áll össze. A betegség aktív szakaszaiban a beteg veszélyes lehet önmagára és környezetére is.

Itt a hunyó, stimmt, sokat merengeni ezen fölösleges. Azon azonban már sokkal inkább, hogy a környezete és csatlósai ugyan nem terheltek, viszont mégiscsak Simicska-folyadékok. Tudjuk, hogy bár determinisztikus világban élünk, mindenkinek van szabad akarata. Sheldon előadásában: szükséges a táplálék bevitele, a salakanyagok ürítése, és oxigén a sejtek működéséhez, minden más választható.

És hogy ezt az egészet, amit most itt előadtam, erkölcsi szintre emeljük, térjünk vissza a dánhoz, aki így morfondírozott: „Az én vagy-vagyom nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.” Gondolj tehát Malacka, gondolj.