Kategória: orbán viktor

Miben él ez a nyomorult nemzet?

Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy “nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A “Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: “Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

“…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a “Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: “Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

Dzsudzsák fölolvasta

Tegnap, még mielőtt nemzeti csapatunk kikapott volna a szlovákoktól (megint és újra), és így a kedves vezetőnek nem állt módjában egy tagolatlan mondattal, miszerint “Na, ugye!” igazolni, jóváírni és népének daccal megmutatni a száz stadion és ezermilliárdok futballba pumpálását, annak helyességét és egyedül üdvözítő voltát, fodbalistáink, fiaink, nemzetünk büszkeségeinek kapitánya, Dzsudzsák Balázs szólott a népekhez a nemzeti televízón (száz milliárd), úgymint M4, keresztül (még a nemzeti gyűlölet egy perce előtt, valamint után, tehát közötte), és azt mondta nekik, legyenek jók, ha tudnak.

A stadionban ne zsidózzanak, ne niggerezzenek-huhogjnak, ne induljon a vonat sehová, zászlókat ne égessenek, ne tótkurvaanyázzanak, mert azt az UEFA nem szereti, és összevonja a brezsnyevi szemöldjét netán. Mondjuk, ehhöz képest a Nemzeti Sport az este kilenckor kezdődő fodbalmeccs tudósítását délben elkezdte vagy húsz kiküldött – mármint utcára küldött – tudósítóval, akik magukhoz nyúltak nemzeti boldogságukban, hogy a nemzet szurkolói füstbe borították a nemzet fővárosát, ahogyan készítették a lelküket a nemzeti csapat nemzeti fellépésére. És még nemzeti is, ezt se feledjük.

Viszont nem is erről akarok mesélni, ez csak úgy kicsúszott, mert nem vagyok fegyelmezett, pedig a nyár ellobbant már. Szóval, ott tartottunk, hogy ez a Dzsudzsák, mint nemzeti csapatkapitány szólott a nemzeti szurkolókhoz a nemzeti televízióban, mert mondták neki, hogy szóljon. Ott ült a nemzetiül egyáltalán nem tudó Rossi kapitány mellett a nemzeti leplek előtt, és szép szavakkal mondta el, amit el kellett mondania. Csak olyan furcsa volt a manus, nem nézett a kamerába, s azon keresztül természetszerűleg a nemzet szemibe. Mondok, mi a rosseb baja van ennek, hogy szégyelli magát, vagy mi a franc?

És akkor, mint Buddhába a megvilágosodás, úgy hasított belém a felismerés, hogy Kázmér, cseszd meg, ez olvas. Olvassa, amit eléraktak, bassza meg. És tényleg, mondta a leckét asztalra, illetve a papírra szegezett tekintettel, hadarta gyorsan a kötelességet, még csak nem is hangsúlyozott, olyan volt, mint egy rosszul sikerült robot. Szájtátva álltam (na jó, ültem), és a boldogságtól föl-, fölkiabáltam. Viszont, mert romlott is vagyok, nem csak gonosz, kerestem a hátsó szándokot egyből, mert ez az élet. Elsőre azt hittem, dicsekszenek, mutatják, hogy nem hülye ez, olvasni is tud, amellett, hogy jól fésült, ilyenek.

De, ahogyan a mondanivalót, a nemzeti tartalmakat hallgattam, tudtam már, hogy se nem a dicsekvés, hogy milyen okos, betűismerő nemzeti kapitányunk van nekünk, se nem az ő féltése, hogy lányos zavarában meg sem tud szólalni, szóval nem ezek munkáltak a szeánszon. Hanem, hogy a nagy, nemzeti színdarab, aminek a részesei vagyunk – és ez a szerencsétlen Dzsudzsák is – ne legyen fals és disszonáns, hogy minden klappoljon és illeszkedjenek a fogaskerekek. Hát, hogy épp a szerencsétlen Dzsudzsák nyilvánulhatna meg spontánul, ha még maga a kedves vezető sem tud soha, az is olvas, nehogy baj történjék.

Ilyen felolvasás az életünk. Kommunikációs színjáték, amelynek adott időben kijelölik a fő irányait, a csapásvonalakat – rezsi, migráncs, Soros, család, nemzet -, és ebben a rézsűben még a hívószavakat is előírva folyik a mantra a nemzeti médiából, a nemzeti képviselők pállott szájából, hogy az ember nem tudja, álom-e vagy valóság amiben él, hogy mi az igaz és mi nem, mi a tény és mi a hazugság. Parancsokká és útmutatásokká egyszerűsödött a világ, csak azt kell eldönteni, részt veszünk benne vagy nem, hiszünk vagy nem, élünk vagy halunk. Ez mindenkinek a saját bejáratú nyomora azonban.

Az ellenben nem, hogy mi marad a nemzet fejiben, amikor már nem mondják meg neki, mit illendő és mit kell gondolnia. Itt áll majd üres, lukas fejű polgártársakkal a nemzet, karjai, agya mint Chaplin “Modern idők” című remekében a gépiessé váló munkás-állaté, még akkor is ugrándoznak, húzzák a nem létező csavart, amikor az már ott sincs. Munka alapú társadalom, Isten, haza, család – így gyalul le Orbán, plusz a nemzeti maszlag. Ez volt abban, ahogyan Dzsudzsák gépiesen olvasta a szöveget, ahogyan azt is felolvasta volna, hogy öljünk meg minden meleget, vagy tosszunk meg minden kecskét. Szaporodnak a jelek, kedveseim, tele vagyunk rosszra mutató jelekkel dögig. Úgyhogy, dönteni kell, mi legyen. Mi is.

Modern család

Ha jól értem a kedves vezető Kötcséről kiszivárgott áporodott gondolatait – legalábbis, amelyek az új migráncsról mint témáról, a gyerekekről szóltak -, akkor készül belefoglaltatni a gránit szilárdságúba, hogy a gyereknek joga van anyához meg apához. Ha ez így lesz, márpedig mért ne lenne így – mert Neriában minden is megtörténhet -, akkor az egész arra szolgál csupán, hogy a melegektől valahogyan elvegye, törvénnyel tegye lehetetlenné a gyermekvállalás ilyen-olyan módozatait.

Ha nem is alapvető jog ez, de biológiai és nem spirituális lényként az ember óhatatlan szükséglete lehet a gyermek utáni vágyakozás, kivéve, ha gyerekgyűlölő Csoszogi suszter vagy Küsmödi az Isten fia. Ekképp Orbán Viktor Mihály, a homofób törpe embertársaink számos tagjától óhajtja elvenni azt, amire a génjei miatt égető vágya van. Bár tudjuk, hogy a magyar kan ősgenomját OVM hordozza csakis, mégis, talán másnak is van ilyenje, ha nem is olyan festeni való, mint az övé.

Nekem személy szerint kezd nagyon tele lenni a tököm a középkorral, ami Orbán Viktor Mihályból kifolyik. Szavazatom viszont csak egy van, tankom meg nincs, ezért írok, amíg lehet. Így szeretném elmesélni azon embertársamnak, akik nem nézik a Comedy Centrálon a “Modern család” című sorozatot, hogy nagyon tanulságos dolgok vannak abban meleg embertársaink, az ő házasságuk és gyermekvállalásuk kapcsán, hogyha a fideszisták ilyet látnának, ott fordulnának le a székről.

Vagy, ami inkább lehet, látják is, a szívük mélyén még tetszik is nekik. Viszont, mivel nem akarnak éhen dögleni, inkább fölveszik a szöges bakancsot, beállnak a csürhébe és vesén rúgják Krisztusban testvérüket, valamint kiverik a fogát. Ezt momentán képes beszédként kell értelmezni, de, ha így mennek továbbra is a dolgok kies hazánkban, szó szerint is megtapasztalhatjuk, nem kell túlságosan sok hozzá. A szellem kint van a palackból, elég csak a Coca-Cola afférra gondolni.

De, hogy visszatérjek ahhoz, amit elkezdtem, ebben a sorozatban – sok más mellett – Mitchell és Cameron alkotnak egy meleg párt Lilyvel, a lányukkal, akit Vietnámból fogadtak örökbe. Természetszerűleg itt sem minden habostorta, meg kell küzdeniük az előítéletekkel, de, hogy az USA kényszeresen korrektségre törő társadalma még Trump ellenére – vagy inkább juszt is – hol tart a be-, és elfogadásban, azt az a rész szemlélteti legjobban, amelyben az aggódó apukák óvodát keresnek a kicsi lánynak.

Nos, ülnek az ovi várójában az igazgatóra várva és körmöt rágva, amikor a titkárnő megnyugtatja őket, nincs mitől tartaniuk, náluk az adu ász. Ki is fejti, hogy meleg pár ázsiai gyerekkel, ez tuti befutó. Mivel ez szitkom, kell is röhögni valamin, ezért a forgatókönyv írói túltolják a biciklit csöppet, és megjelenik a színen egy leszbikus pár ugyanott, ráadásul az egyik tolószékes, és néger a kisfiuk. Hőseink ekkor horgadnak le, hogy a maguk különösségével – meleg pár ázsiai gyerekkel – sehol sincsenek a kiváltságosok sorában a leszbi, mozgássérült, fekete gyerek kombóhoz képest.

Tanulságos mese annak fényében, ha tudjuk, ők, ott a nagy vízen túl mennyire megszenvedték a rasszizmust és szegregációt, viszont tanultak is belőle. S bár az emberek gondolkodását nem lehet megváltoztatni – ez a sorozat is azért ilyen felhőtlen a témában, mert Kaliforniában játszódik és nem Texasban -, mégis, szövetségi szinten mindent megtesz az az ország, hogy a polgárai boldogok legyenek. Törvényekkel akarja elérni, míg ez a miénk a jog erejével akadályozza meg azt.

Hozhattam volna európai példát is, csak itt nem csinálnak ilyen klafa sorozatokat, mondandóm lényege azonban így is, úgy is egy és ugyanaz. Akinek módja van rá, állítsa meg Arturo Uit, hogy kies hazánkat ne kormányozza vissza a középkorba, mert nem először mondom, hogy nekem már teljesen mindegy, a többségnek viszont reményeim szerint nem. Vagy, ha mégis, akkor bocsánatot kérek, és kiülök a kertbe a fa tetejére fütyörészni, bámulni a csillagokat, és merengeni a világ ostobaságán.

Gyerekszag

Van nekünk a talonban ez a bájosan visszataszító képünk, amelyet nem átallottak közzé tenni az ügynökségek, s ezen a fotón a demográfiai csúcson férfiak ücsörögnek székeken sorban, néznek szúrós tekintettel a kamerába bele az örökkévalóság számára, de már most elfeledve mégis. Lehangoló az egész. Elmegy az ember kedve az élettől is, nemhogy a gyerekcsinálástól, s nem azért, mert gusztusa szerint nem kerül megfelelő állapotba, nem ihletődik, mert még a füle is lekonyul, hanem, mert fölteszi magában az egyetlen releváns kérdést, miszerint: ezeknek?

És még csak nem is az a legfőbb baj, hogy nő nincs a képen. Ők bizonyára a háttérben várják a parancsot, hogy szaporodjanak, csak előtte még mosogassanak el. Hanem, hogy az éltes férfiak a képen abban a nagyon helytelen feltételezésben leledzenek, hogy az ember nem azért szaporodik, mert boldog a kölke gügyögésétől, hanem, hogy a nemzetet megmentse a pusztulástól. Úgy nagy általánosságban a gyerekcsinálás élénk érzelmekkel jár, s nem azért történik, hogy szülessen kis katona és kis kőműves Orbánnak meg a többi hülyének, hanem bensőbb örömre és boldogságra. Nem matematika és nem honvédelem a dolog.

Ha a lelket kivesszük az egyenletből, akkor gépek fognak vezényszóra kefélni, mert szorít a CSOK határideje, vagy, mert kell egy kölök a kisbuszhoz. Ez így nem megy. Vagy, ha igen, akkor tragédiák fogják kísérni, mert, ha van valami szakralitás az életben az egyáltalán nem Isten, hanem a születés csodája és misztériuma, amiről nem lehet brigádnaplót írni. Ezért nem matatunk az állam nevében a lányok bugyijában, és ezért nem fogdossuk a fiúk heréit, de ezeknek beszélhet az ember. Csak rá kell nézni a szaporodásra buzdító férfiakra, és hányinger keletkezik zaklatott gyomrunkban, jófajta émelygés és undor.

De most már mindegy. A baj megtörtént, a konferencia lezajlott, s voltaképp nem volt más, mint haverok és elvtársak a gonoszságban közös seggnyalása, mert mindenhol lesznek egyszer választások, kell hozzájuk a publikáció, mint a doktorihoz is. Az derült ki elsődlegesen, hogy a gyerek az új isten, és a család az ő prófétája, valamint, hogy Orbán Viktor nemcsak a történelemhez ostoba, hanem a jelen világhoz is, így meg is szenvedjük alaposan, hogy van nekünk, illetőleg, hogy kizárólagosan és alternatíva nélkül van. Látszik az ország egén a borulat menthetetlenül most már.

Új dolgot hallottunk tőle, egy egészen nagy történészi nóvumot, ami szerint a II. Világháború európai polgárháború lett volna, amelyért az államok a felelősek. Az iszonyatos emberveszteségért is az államok tehetők felelőssé, így most az ő kötelességük az emberhiány pótlása is. Ezzel indokolja, hogy ő, kormánya és a pártja mostanában büfi meg kakiszagú, és pelenkába van csavarva a feje. A nyolcvan év, ami azóta már eltelt, két és fél emberöltő szinte, a hiány rég pótlódott, felesleges tehát tenyészteleppé változtatni az országot. Olybá tűnik, mintha Novák nacsasszonynak az Ivo Dzsima-i halottak fájnának, s mintha a doni kétszázezer is most hiányozna az egyenletből.

Nem igazán, de ezeknek beszélhet az ember. Amit a köpcös ez ügyben összedelirál, érdektelen ökörség, ám, mint ilyen, mégis tankönyvi anyag lesz, ha az ország, vagy a világ pusztul is bele. Isteni szerencse, hogy hatásköre Záhonytól Nemesmedvesig terjed csupán, különben már ember nem élne a Föld nevű bolygón, néhány zombit kivéve. “Engem is csak a napokban vágott mellbe. Hogy lehet úgy gondolkodni a gyerekekről és az életről, hogy azt szembeállítjuk a természettel és azt mondjuk, hogy a Föld akkor járna jobban, ha kevesebb gyermek születne.” – Ezt mondta a kedves vezető.

Ha ebbe belegondolunk, akkor tiszta elmével meglátjuk, Orbán elvtárs valami varázsburokban él, amelynek a pereme a felcsúti budi ajtaja, és képtelen belátni, hogy ezzel nem Kis Jánosnét buzdítják abortuszra, hanem az az aggodalom mutatkozik meg az ideában, hogy az emberi faj civilizációja fölzabálja a bolygót. S ha értené, aggódna azért az unokájáért, akinek a szaros pelenkáját a kedves lánya ajándékba adta Horvátország népének. De idáig el nem jut, csak a következő választást akarja megnyerni, amiért, mint már tudhatjuk, semmi sem drága. Az állam ad pénzt, ha szaporodsz, az állam jó. Itt tarunk.

S mindezt az alvezérei töltik meg igazi aljassággal. Mert Novák nacsasszony kijelentette, hogy a családalapítás érték- és kulturális kérdés, következésképp aki nem szül, untermensch, illetve bizonyos Dömötör Csaba – ő is valamilyen államtitkár – ebben a kérdésben félre akarja tenni a politikai korrektséget, ami egyet jelent a melegek, szinglik etc. basztatására való burkolt felszólítással. S ha innen nézzük, ezek már nagyon veszélyes vizek. Ez a demográfiai konferencia hozadéka, és ez nem kevés. Így hát az feltételezhető, hogy akinek az elkövetkezőkben nem lesz gyerekszaga, ne számítson semmi jóra. Ezt üzenik nekünk a képen ülő morcos férfiak, akik falloszok és vaginák urainak képzelik magukat. Annak is.

A kismalac hasmenése

Nemrégiben Budapestet megülte a szarszag. Beterítette a bűnös várost oly titkos eredettel, hogy mindenki mindent képzelt, a legmerészebbek odáig jutottak, hogy a kedves vezető csinált be, vagy a budijából leng a penetráncia a parlamentig egészen, mert sok volt a tejszínhabos babgulyás házi kisüstivel. Ilyen népmesei elemek. Pedig akkor még meg sem jött a meghívó a messzi, imperialista Brüsszelből, ahol be kell számolni a hazai fasizmusról, s pláne nem klakőrök és krumplival lefizetett nyomorultak előtt. Az ilyesmi magában hordozza a baj előfordulását.

Szeptember tizenhatodikán lesz a tetemre hívás, s nem azért, mert a soros (nem Soros) elnök finnek berágtak volna a kedves vezetőre, amiért őméltósága Tusványoson illetlen szavakat használt róluk, hanem, mert Helsinki az már nyugat. Oda kell battyogni a szaros gumicsizmában, és elmesélni az MTA-t, CEU-t, a KESMA nevű gólemet, bíróságokat, és sok mindent Mészárosig bezárólag, hogy aztán eldönthessék, méltó-e Orbán a klubtagságira. Az igen képzett, óriási tapasztalattal rendelkező igazságügyisünk, ez a Varga Judit odáig ment a rinyában, hogy egyenesen Timmermansnál érdeklődött, mi lesz most?

Mi lenne – válaszolhatta volna a sorosi, démoni szintre emelt Timmermans -, átharapjuk a torkotokat. De ilyet ő nem mondott, mert úriember, hanem udvariasan közölte, majd a szeánszon minden kiderül. Most akkor Orbán rághatja a koszos körmét, mert még az is lehet, hogy a brüsszeliták azt mondják neki, fasisztáknak nem adunk pénzt. És akkor fejre állna a kurva nagy magyar siker seperc alatt, és odalennének a vetések meg a hatalom is. Ilyen szerencsénk azonban nekünk nincsen egyáltalán, viszont az emberben azért annyi gonosz lakik, hogy jó neki, ha ezek be vannak szarva. Mert be vannak, nem véletlenül érdeklődött az amúgy ordenáré nagyarcú Varga – bírósági fogalmazó -, vigyenek-e magukkal fogkefét és borotvát az útra.

Brüsszelbe menni kell, az OLAF vezetője meg jön. Alighogy Isten nevében megnyitottuk a tanévet, a szeptember olyan nyüzsgést hozott, hogy ihaj. Megjelent a legfrissebb OLAF jelentés is, lesújtó eredménnyel, megmutatva, hogy az országban súlyosan lopnak. Az OLAF vezető is azért érkezik, hogy Poltnál érdeklődjön, miért nem történik semmi, amikor ők bebizonyították, hogy a burgenlandi traktorista adóját Tiborcz lopja el, és ez nem komilfó. Bár épp ez a tizenhárom milliárd kikerült a vizsgálati körből, hogy a kormányzó család jó híre ne sérüljön, az osztrák – német, holland – paraszt ellopott pénzét pedig a magyar fizette be, és így minden rendben lévőnek mutatkozik Orbán szerint. Szerintünk meg nem.

Viszont, ahogyan a szarszag sem Orbán budijából jött, kiderült, a tavaly ellopott pénzekért is a szocik meg a Demszky a felelős, legalábbis Deutsch szerint, akire mindezek után sem szakad rá a mennybolt. Sőt, valami elképesztő módon az EP Költségvetési Ellenőrzési Bizottságának alelnöke, s mint látjuk, ebbéli minőségében sem átall hazudni, de természete ez már a fideszembernek. Mindez azonban nem vigasz, csak annak a bizonyítéka, hogy az EP nem tökéletes, sőt, nagyon tökéletlen, sokat remélni tőle naivság, a kevés meg nem érdekes. Ezek a csillagot is letagadják az égről, vagy ráfogják Gyurcsányra. Innen nézve nemcsak Varga nacsasszony kérdezheti aggódóan, mi következik a heréléskor, hanem mi is.

Mi, a magunk erejéből, hogy mi lesz velünk Timmrermans bácsi, segítetek-e a gonosz tökeire lépni, mert a mi csülkünk ehhez láthatólag kicsi. Valami lesz, mert végül aztán kiderült – legalábbis ezt mondják -, hogy a budapesti szarszagot az Óbaroki Kerti Vasút Kft. okozta a földjein végzett trágyázással, ez eredményezte a kellemetlen “szaghatást”. Ma már ott tartunk a világ hitelességében, hogy hiszem, ha akarom. Még az is lehet, hogy Orbán dögletes lehelete volt, vagy egy kismalacnak ment a hasa. Ha ennek az ellenkezőjét egy kormányhivatal állítja, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van. A világ is annyira relatív, hogy például Tiborcz bukszáját is Gyurcsány tömi, a térkő fa, az őserdő bozótos, és Kósa is okos.

Magyari világunk annyira szürreális már, hogy Unió legyen a talpán, ha eligazodik benne. Most majd kiderül, sikerül-e neki, bár eddig sem ment.

Nemzeti, nemzetibb, legnemzetibb, békasegg

Tegnaptól van Nemzeti Sporthíradónk is már az M1-en. Naponta háromszor van, és szerte az Univerzumból – Lajosmizsétől Gyergyószentmiklóson át egészen a Szíriuszig – tudósítanak magyari nagylétünk sportos diadalairól. Vagy arról, hogy Dzsudák Balázs fingott, illetőleg, hogy Mészáros Lőrinc jachtja fedélzetén szotyolázva Kertész Ákos tanácsára fölvásárolta a Toronto Ratptorst, vagy stadiont épített Bukarestben, hogy bosszantsa a szőröstalpúakat.

Az M4-volt kijelölve eddig a sportra. Miden lószart közvetítenek rajta, ami a kutyát sem érdekel, vízi szánkózástól Holdon ugrálásig, és ezen is van meccsek között, szünetekben és hosszabb labdamenetek alatt közélet. A gyűlölet egypercesei, hogy a nemzeti jódógos kisember agya ne lazíthasson. Verik bele ott is a Gyurcsányt, Sorost, migráncsot, nemzeti családi autót meg a nemzeti CSOK-ot. Műfaji keveredés van, most meg a Bayerek közé rakják a gombfocit, de nemzeti formában.

Persze a szándék érthető, ha hamis is. Az M4-en élőben mennek a dolgok, ott a nemzeti csapatok olykor – sokszor – vereséget szenvednek a liberális futballistáktól és tekézőktől, míg az M1-en, a Nemzeti Sporthíradóban utólag úgy hajlítják a valóságot, ahogyan jól esik, illetőleg ezzel, hogy deklaráltan foglalkoznak “határon túli magyar sporthírekkel”, elébe mennek egy újabb bécsi döntésnek, amit Salvini hoz meg, és Orbán Viktor aztán fehér lovon beüget Kolozsvárra.

Mielőtt azzal vádolnának, hogy a revizionizmus bűnét alaptalanul olvasom nemzeti köpcösünk fejére, igazolásomul felhozom, hogy a Nemzeti Sportban már például a DAC (Dunaszerdahely-Dunajská Streda) futballcsapatának eredményeiről úgy tudósítanak, mintha az Budapest valamely kerülete volna. De politikusaink is úgy viselkednek, oda járnak szotyolázni a meccsekre, aztán csodálkoznak ha utálják őket is meg a magyarokat is. A csíkszeredai hokicsapattal ugyanez van, hogy csak a jéghegy csúcsait emlegessük.

A Nemzeti Sporthíradó arra szolgál, hogy Erdélyt, Vajdaságot és Felvidéket naponta háromszor vonják ne a nemzeti köztudatba, erősítve a leszedált szavazórobotokban Trianon gyalázatát, és irredenta, soviniszta érzéseket plántáljanak beléjük. Ezt szolgálja majd a Nemzeti Alaptanterv Takaró-féle megreformálása is, mint ahogyan erre utalt a Kossuth tér átépítése, meg az összes cirkusz és színház, amit palotaőrséggel, bocskaikkal, előadnak a korona úsztatásától elkezdődően.

Nemzeti köpcösünk olykor el is szólja magát, amikor például Kárpát-medencei élettérről ábrándozik, s amikor ez valakinek feltűnik, akkor nem azt mondta, nem úgy mondta, illetőleg nem is mondta, holott dehogynem. A nemzeti dohányboltokkal kezdődött az átnevezési őrület, illetve tán akkor tűnt fel először, és az ember azóta ilyen ambivalens érzésekkel viseltetik a jelenséggel. Először röhögött, aztán csendben sírdogált, hangtalanul, most meg a kettőt együtt, amit groteszknek nevez a szakirodalom.

De ez bővebb és mélyebb sírás annál talán. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor a malacot ledöfik, átszakad a hangszalagja, visítani már nem tud, csak csendben rugdalózik egyre gyengébben, miközben a böllér rajta térdel, a vájdlingot odatartja a vérnek, az asszonyok pongyolában már főzik a rizst a hurkához, várják a máját sütésre, körben a svájcisapkás, szaros gumicsizmás alakok isszák a házi főzésű felest, és ők röhögnek. Ez a malac vagyok én, és vagy te is. Te sírsz, ezek röhögnek, ez a magyar groteszk.

De most, hogy kirándultunk kicsit a költészetbe, nézzünk körbe azért újra a magyar ugaron. Rákosi alatt Kádárig áthúzódóan minden nép volt. Népszabadság, Népsport, népbíróság, népfürdő meg a kiskutya kacskaringós népi farka. Ezekből lett mára nemzeti, minden nemzeti már, egyik dolog nemzetibb mint a másik. A tudatalatti szándék azonban nem egyéb, mint, hogy megmutassák, melyik diktátor honnan eredezteti a hatalmát, s innen nézve nem is meglepő az Ukrajnából megvett szavazat sem.

Sőt a vásárolni óhajtott levegő-levegő rakéták sem, ha valamelyik szomszéd megunja, hogy Orbán az ő országában izeg-mozog, lázít és föllazít, aztán odacsapnak neki, s egyben nekünk. De mindeme tragédiák mellett tényleg kabaréba illő, amit ezek hótt komolynak gondolnak, és például Rétvári így cifráz még rá, és ezt is tegnap bírta mondani: “Ha büszke magyarokat nevelünk, a magyarság sorsa felvirágzik.” – Ez úgy, ahogyan van, böszmeség, a tanyasi falvédők nemzeti nívója, de nekünk ez jutott. Ezek dirigálnak, és ez a nemzeti tragédia.

Életre, halálra

Egerben egy kerekesszékes hajléktalan süttette a hasát a nappalijában, tehát az utca kövén, és buzgón dolgozott. Ez annyiból állott, hogy kinyitott egy sört, valamint kitett egy pekedlit adományokra, hogy tudjon venni újabb söröket. Nem kell ezen sápítozni, kinek zsömlére van szüksége az életben maradáshoz, kinek közbeszerzésre, másoknak meg sörre vagy tablettás borra. Az antilop sem eszik oroszlánt, míg fordítva pedig elég gyakori a dolog, Vajnáné fánkot árult, József Attila költeményt, Orbán meg bort iszik és vizet prédikál.

Évtizedekkel ezelőtt a hanyatló Svédiában úgy gondoskodtak az alkoholistáikról, hogy adtak nekik napi egy liter bort, mert van, akin már nem lehet, és nem is érdemes segíteni, a törődés viszont kötelesség. Mégsem a társadalmi gondoskodás módozatairól elmélkedek máma, hanem, hogy Egerben kirabolták a hajléktalan, kerekesszékes koldust, arról. Megitták a sörét és elvették a pénzét is, ez utóbbit a két támadó szerint azért, hogy tudjanak bort venni, így forognak körben a dolgok. Ha rózsaszínű lenne a lelkem és pöttyös-könyves, akkor most sipítanék, hogy ez már mindennek az alja.

Nem visongok mégsem. Nemecsektől is elvették az üveggolyóit, a leendő magyar nyugdíjasoktól háromezer milliárdot, tessenek eldönteni, melyik az aljasabb. Az ember azt hiszi, mivel feltalálta a kereket és a tankot, emiatt a civilizáció miatt különb állatfajta, mint a róka vagy a mosómedve, holott dehogy. Annyi a különbség, hogy valami különös okból fakadólag, amit kognitív képességeknek hívnak, s emiatt az ember látja a tettei következményeit, s így a jövőt is, azt is tudja, hogy meg fog halni. A mosómedve erre képtelen, nincs is szüksége istenekre, hogy elviselje a nyüves életét.

Minden organizmusban kódolva van az élet akarása, ki az antilop combját eszi meg ezért, mások füvet legelésznek, a hajléktalan, kerekesszékes koldustól elveszik a sörét. Nincstelentől nem lopunk, állítólag szerepel valami ilyesmi a csibész becsületkódexben. De mi van, ha szerencsétlen lop szerencsétlentől, erre nincsenek passzusok, mint ahogyan azt sem lehet eldönteni, ki a kiszolgáltatottabb, a fizikai vagy a lelki kín előrébb való-e, mert az élet nem habostorta. Másrészt, az állam is a legszegényebbeket fosztja ki arányaiban a legjobban, ilyképp hasonlatos azokhoz, akik a koldusnak isszák meg a sörét.

Mégis ez az állam fog ítélkezni a rablókon, ami azt igazolja, hogy tényleg érdemes milliárdokat lopni, míg kakaós csigát pedig nem. Az előbbiért lovagkereszt jár, az utóbbiért börtön, az egyik ideológia, míg a másik meg pőre biológia, a test parancsa úgymond, amely legyőzi az éthoszt és a konformizmust, átgázolva ezer éves szabályokon, visszatérve a teremtés ősi állapotához, a civilizáció alá, a DNS második spiráljához, ahol az éhségérzet lakozik. Mert azt is tudjuk már, mert annyira okosak vagyunk, hogy a kitartó éhezés nyomot hagy a genomban, amit Faludy György is érzett, de ő úgy írta le, hogy nem a gyomra, hanem az egész teste volt éhes Recsken.

Orbán Viktor a mimagyarok DNS-ének hordozója, mint az közkeletű. Látni kellene tehát, hogy lakozik-é benne ilyen éhezős csavar is, s hol vannak benne a hatalom végtelen akarásának reteszei, ha ezt megtaláljuk, sok mindent megértünk. Hogy mennyi kultúra és mennyi civilizáció van benne spengleri értelemben, s hogy minek van most az alkonya minálunk, mert, hogy van alkony, az le nem tagadható. S ez nem abban nyilvánul meg, hogy einstandolják a hajléktalan kerekesszékes sörét, mert ez a legjobb családban is előfordul, hanem abban, hogyha belegondolunk, a meglopott még jól is járt.

Történhetett volna olyan is, hogy mimagyarokkal és nem szimpla rablókkal találkozik ejtőzése közepette. A mimagyarok ugyanis – mint azt a Coca-Cola óta tudjuk – nem nézik jó szemmel a kerekesszékesek létezését, és nem a sörét vennék el alkalmasint, hanem a nyamvadt életét is. S míg az előbbi az élet parancsa, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, az utóbbi jelenség civilizációs termék, és Orbán Viktornak köszönhető. Így a végső kérdés már csak az, ki, melyik organizmus képviseli inkább az embertelenséget, a rablók, vagy Orbán Viktor Mihály. Nálam van a hangszóró megfejtés esetére.

Az a rohadt gálya

Mint kiszivárgott – s tudjuk, ha egyszer kiszivárog, akkor előbb-utóbb nagyon büdös lesz -, a kormány, így a Fidesz és pláne miniszterügynök elvtárs, mint a csúcsok csúcsa, kezdet és végpont, eredet és beteljesülés, életünk oka és értelme legyalulná az önkormányzatiságot. Főleg, ha sok helyen veszítenének októberben. Nem látványosan, hanem apránként szívná ki a vérét, hogy a végén kirakat legyen, a polgármester pedig báb, mint mostanában az ilyen megyei közgyűlések és azok elnökei. Róluk sem mondja meg már senki sem, mi végre vannak ezen a nyomorult világon.

Ha nagyon borongósan és komolyan, mint szakértők mondaná a szájam, akkor az jönne ki belőle öltönyben és összevont szemölddel, hogy elvész a demokrácia magva, mi lesz velünk nagymama? Így aggódnék, de már késő lenne, mint ahogyan minden az. Évek óta, hosszú évek óta azt csinálnak a kétharmadjukkal, amit csak akarnak. Például olyan választásokat celebrálnak, hogy meglegyen a kétharmad, és így megy ez körbe-körbe, míg el nem fehérül a száj is, vagy pediglen a diktátor ki nem múlik, és nem jön helyette másik, mert még az is lehet. De ne szaladjuk annyira előre a fényes jövőbe, elég szar már ez a jelen is.

Szóval úgy monyákolnák meg a törvényi környezetet, hogy a települések közgyűlései, polgármesterei – ha ellenzékiek lesznek – ne tehessék, amit akarnak, hanem aljasul és furmányosan csakis azt, ami a Fidesznek kedves, vagy pedig állami irányítás alá vonnának már mindent. A bölcsődéktől az önkormányzati cégekig, a vezérigazgatótól a vécés néniig, csak, hogy mindenütt Orbán Viktor akarata érvényesüljön, és úgy rohadjon szét, mint most például a szemétszállítás. Ezeknek mindegy, csak a Gyurcsány bele ne szólhasson a lomtalanításba, ha szügyig járunk a szarban, akkor sem.

Ez a vezérlő eszme. Ha viszont és amennyiben mindez megtörténik, akkor a Fidesz és miniszterügynök elvtárs, életünk értelme, etc. okot, alkalmat és jogot is szolgáltat arra, hogy őt, valamint a pribékjeit forradalmi módon elzavarjuk a búbánatos nuniba. Éspedig azért, mert nem lesz mire álságosan hivatkozni, hogy felhatalmazás, választási eredmények, meg a többi, amelyekről tudjuk, hogy milyenek és mért olyanok. (Egyharmadból kreált kétharmad, ukránok, krumplik, a szerver leállása meg a többi.) Mindezt tudjuk, ámde mégiscsak mutogathatnak az eredményjelzőre, ahol az ő győzelmük virít.

Tudjuk azt is, hogy már most is a kisebbség uralkodik a többségen, ők is tudják, mindenki tudja, de jogilag – mindegy milyen jogilag, az ő törvényeik szerint – mégiscsak igazuk van. Ha és azonban az önkormányzati választásokon minden hátszél és az összes csalás ellenére veszítenek fajsúlyos helyeken, s erre ellehetetlenítik azok működését, akkor már az isten sem mossa le róluk, hogy a népakarat ellenére kormányoznak. S ezt, akárhogyan is forgatom ki meg be, mint egy nyüves bundát, diktatúrának nevezik, de joviálisan és eufemisztikusan hívjuk autokráciának, a lényegen nem változtat.

Mi a teendő? – Tehetjük fel Lenin apánkkal, s egyben ideidézem szellemét még arról, hogy ki nem tud a régi módon kormányozni és ki nem akar a régi módon élni, meg minden ilyen kommunista bölcsességet. Tetszettek volna forradalmat csinálni, vágta az elégedetlenkedők képébe néhai Antall József, így demonstrálva a hatalmát. Karakán megjegyzés, főleg annak tükrében, hogy mostani utódja, ez az Orbán – mint említettem volt – a népakaratra és felhatalmazásra mutogat, amikor magának formálja át az országot. Viszont, ha az önkormányzati vereség után ellehetetleníti azokat, akik szintén a népre hivatkozhatnak, de már jogosan, akkor végleg lehull az álca.

Nincs ezen mit ragozni. Pár héttel ezelőtt az estéli órákban vetítettek egy sorozatot “Diktátorok kézikönyve” címmel a NatGeón. Szorgalmasan végigmentek a nagy aljasokon – a teljesség igénye nélkül -, részt kapott Lenin, Sztálin, Hitler, Mussolini, Pinochet, Kadhafi, Pol Pot, Szaddam, meg még nem tudom, ki. És elborzadva látta az ember, hogy a mi kedves vezetőnk mindegyiktől tanult, mindegyik aljasságából átvett valamit, és gyúrta új egységbe, amit a történelemkönyvek majd Orbánizmusnak neveznek, és ő is kap egy részt majd a tévében elrettentési szándékkal. Viszont mi benne élünk a ganyéban.

Petőfi szegény, ha élne máma, teljesen paff volna, hogy milyen költői képet is alkosson, mert semmire se menne a gályájával meg a vízazúrral, mert azt látná, hiába is vergődik, mindig az a rohadt gálya az úr. A tenger sem támad föl, mint a népek tengere, nem ijeszt eget se földet, sőt, szilaj hullámokat sem vet, ilyenek. Petőfi éhen halna most, vagy elmenne a valóvilágba feledkezni, és az lenne a neve, hogy VV Sanyi. Így élünk Neriában, és mindezt azért bátorkodtam elővezetni, majd ne lepődjön meg senki, ha a neki kedves összefogós csapat győz októberben, és mégsem azt teszi, amit szeretne. Nem fogják megengedni neki.

Orbán fátimai zarándoklata

Azt írja az újság, hogy miniszterügynök elvtárs a messzi, portugáliai Fátimába látogatott a hét végén. Azt még nem tudni – de majd úgyis kiderül -, melyik nem is kormánygépet, vagy inkább egyik kistafírozott cimbora röpcsijét használta-e az úthoz ahelyett, hogy saruban, meztélláb, hamut szórva a telt fejére, és tüskés ágakkal verdesvén magát vánszorgott volna a porban csodát látni a távoli, napfényes Fátimába. Ez a település nem arról híres, hogy futballoznak benne, szotyi sem kapható, ellenben Szűz Mária otthon van a környéken, és rendszeresen riogatja itt a tanulatlan parasztokat. Megjelenik nekik, dirigál, aztán huss, eltűnik.

Ilyen ez a Fátima, ezért járnak ide a bigott katolikusok, és most miniszterügynök elvtárs is, de ő viszont valami sunyi konspiráció miatt inkább, és nem imádkozni. Van egy szervezet, amelyet utál a Vatikán, és ez a Nemzetközi Katolikus Törvényhozók Hálózata (a továbbiakban ICLN). Nos, ők ültek össze most a hét végén, és az ő kebelükbe iramlott miniszterügynök elvtárs, akinek ezek-, és a jelek szerint akkor már tényleg és visszavonhatatlanul elment az a kevéske esze. Erről az ICLN-ről nem sokat tudhatni, annyit csupán, hogy a keresztény értékeket akarja hangsúlyosabbá tenni a politikai életben, ilyképp ilyen ellen-szabadkőműves kompánia, vagy mi.

Mégis, illetve tán épp ezért, Orbán az övéihez tért meg ide, mert nem ő volt az egyetlen politikai vezető, rajta kívül több szélsőjobboldali politikus is tiszteletét tette, többek között Mick Mulvaney, Donald Trump amerikai elnök kabinetfőnöke, és egy unikum például, Joseph Zen Ze-kiun hongkongi püspök. Ez utóbbiról nem tudható, az üldözött kategóriába tartozik-e, ekképp megjelenik egyszer a vár erkélyén, és kap egy pármillió eurós csekket húsz százalékos visszaosztással, vagy mi a rosseb. Mert, ahogyan a szervezetről, úgy erről a találkozóról sem lehet túl sokat tudni, csak egy bizonyos, nem Szűz Mária miatt mentek épp a kegyhelyre, hanem csak. Lehet, cukkolódásilag.

Mert, mint már tudjuk, a Vatikán, s így természetszerűleg a pápa bácsi sem nézi jó szemmel a középkorba való visszatérést. Ferenc, amikor ez a kompánia nála járt audiencián, arról beszélt, hogy a keresztény értékek alapján igazságosabb, humánusabb társadalmat kell építeni. A szélsőséges világi szemlélettel szemben pedig nem a fundamentalista vallásosság a megfelelő út. „Tudatosan kell mindkét, egymással ellentétes, ám ugyanannyira veszélyes ideológiával bánni: a világi relativizmus és a vallási radikalizmus is álvallásos radikalizmus.” – Ezt mondta a pápa bácsi, amivel ennek az egész társulatnak meghatározta a helyét a világban. Ő viszont sorosista lipsibolseviki, mint tudjuk.

Ezzel szemben az ICLN-ben tőről metszett és tömjénszagú keresztény úriemberek vannak – képzeljük hozzá Márai vonatkozó definícióját a fajtájukról -, és akárki nem is jelenhet meg. A buli meghívásos alapon működik, tán nagy benga kidobóemberekkel, a klubtagságit ki kell érdemelni. Ezek szerint Orbán miniszterügynök elvtárs méltó arra, hogy belépjen a körbe, csak azt kellene egészen pontosan tudni, melyek voltak azok a cselekedetei, amelyek megnyitották számára a titkok kapuját. Volnának tippjeim, más is mélázhat a dolgon, a végeredmény azonban lehangoló volna, és kevesek számára kedves.

Ilyenekkel töltötte az idejét hát a kedves vezető azon a napon, amikor a budija mellett a házi csapata négy egyre alázta a világverő Ferencvárost. S hogy ő nem ott szotyolázott, hanem részt vett a politikusoknak megtartott nemzetközi zarándoklaton, azt mutatja, valami nagy dolog lehet a váratlan út célja. S mivel tudjuk, ilyentől bármi haszon nem remélhető, s különben is azt csinál az országgal, amit csak akar, más pragmatikus célt kell tételeznünk. Tudjuk, hogy Orbán ideálja, a vitéz meg nagybányai, meg Horthy ezen a vidéken húzta meg magát az akasztófa elől, így a mi mostani kedves vezetőnk is azt nézte csupán és talán, hová meneküljön, ha üt az óra. Bár inkább az azeri vidék lesz a végcél, momentán úgy tűnik.

Kövér intelligens torokharapása

Annyira jó már, de tényleg pitypangosan örömteli, hogy nagyjaink naponta adják a szellemi muníciót nekünk. Nélkülük az ember olvasgatna meg dudorászna, nézné a fellegeket, ilyenek, így meg csak elmélázik, hogy mit mondott, mért mondta, hogy is mondta. És még csak az sem igaz, hogy nem kellene foglalkozni vele, le sem szarni úgymond, de aztán mégis igen, s nagyon. Hiszen, akkor az volna, ha mindent beleegyezőleg rájuk hagynánk, nagyjaink tévesen azt hihetnék, náluk a bölcsek köve, a seggükből böjti szelek fúnak, és csupa drágakő minden egyes szavuk.

Pedig rossebeket. De mégsem őket akarja az ember megváltani, mert nem lehet, hanem inkább a bávatag nagyközönség kósza figyelmét irányítaná az ember afelé, ne higgy neki, mert megint elment az istened esze, ha volt neki egyáltalán valaha is. Ilyen determinált az ember élete. Hogy nem elég fütyörészni, sétálgatni zsebre vágott kézzel, mert tele az élet veszedelmekkel, tegnap Kásler, ma meg a Kövér, egyik jobb, mint a másik. Ráadásul a pedellus kétszer is volt okos, és az a mi tragédiánk, hogy a képünkbe tolják, s nem ám az a hír, hogy négyet fialt a szamár, hanem, hogy mit mondott a Kövér, mintha volna értelme is annak, amit mond.

De azért nézzük, miből élünk. Elsőként kereszténydemokráciáról beszélgetett Szárszón, meggyalázva a helyet. Főleg, amikor jöttek elő belőle a tételmondatok, hogy például “kommunista találmány, hogy a politika és vallás két különböző dolog”, ezen túl az a költői kép sem piskóta, miszerint “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. És továbbá “a liberális demokrácia ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat”.

Pluszban és vallomásként az ideális társadalmat a két világháború közti Magyarországban vélte megtalálni, ahol is “a történelmi egyházak egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára”. Nos, ezekről a zöldségekről köteteket lehetne írni és már írtak is, amikor Horthy félfeudális, fasiszta államáról értekeztek tudósi és irodalmári alapon, míg agyon nem verték a kekeckedőket, vagy el nem üldözték, be nem vagonírozták őket, illetőleg el nem estek a távoli doni harcok mezején. Ami Kövérnek az áhított idea, az már száz éve is dohos volt, erről Ady tudna sokat mesélni.

Viszont lekommunistázni azt, aki az állam és az egyház szétválasztását tartja helyesnek és illőnek, nem csak ostobaság, hanem tudatlanság is, ugyanis a szekuláris állam szükségessége és törvénybe foglalása az amerikai alapító atyák kora óta élő valóság. Másrészt, hogy szórakozzunk kicsit Kövér pedellussal, amikor úgy fogalmaz, hogy a politika és vallás egy és ugyanazon dolog, akkor – bár akaratlanul is – a fideszizmus lényegét ragadja meg élén az istennel magával, akit Orbán Viktornak hívnak. Amikor egy fideszes vallásról kezd el beszélni, annak mindig hazugság, izzadság és lopás szaga van ostobasággal elegyest.

Mégis hangsúlyosabban inkább azzal a pedellusi gondolattal bíbelődnék, hogy “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. Ebből nem egyéb világlik ki, mint, hogy a pedellus fél egyedül, és tanácstalan. Nem fizikai értelemben reszket a sötétben, hanem herótja van az önálló gondolkodástól, s ez nyomon is követhető. Bimbózó ifjúságában az MSZMP kebelében tevékenykedett, később pincsiként ment a gazdája után annak liberális, polgári, keresztény majd fasiszta útján. Most épp itt járnak.

Kövérnek önálló gondolata soha nem volt, ha lett volna, nem jutott volna ilyen mélységekbe. Sőt, az is megállapítható róla, hogy mindig szüksége van egy falkára, egy vezérre, egy meggyőződésre, amit szervíroznak neki kistányéron, enélkül elveszik. S hogy most a vallással is összezagyválja a sodródását, az is egyértelművé válik, nem hisz az önálló akaratban, s abban sem, hogy az ember külső kényszerek, fenyegetések és jutalmak ígérete nélkül is tudhat jó lenni, hogy Isten és vezér nélkül is van erkölcsi norma. Az látszik sajnálatosan, hogy Kövér pedellus elvárja és igényli az útmutatást és irányítást.

Nem egyéb így ő, mint egy arctalan tömeg gondolat, kreativitás, érzelem nélküli tagja, akit irritál, ha mások rendelkeznek azzal, amivel ő nem. Második fellépésén alá is támasztotta ezt, amikor tárlatot nyitott meg, és kijelentette: “Nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Ezt láthatta borotválkozás közben. És zárásként azért arra is utaljunk, itt, minálunk nem a szabadság miatt harapják át egymás torkát az emberek, hanem a falkából való kiűzetés miatt – lásd Simicska -, s amit Kövér pedellus rendszeresen delirál, az arra való, hogy ne történjen vele is ugyanez. Ezért beszél zöldségeket, vagy meggyőződésből. Viszont ez a veszélyesebb.